Szakmai trükkök, titkok és fogások I. ,  www.tvarcivum.hu, 2005.11.

Írta: Zelei Miklós

 

Szakmai trükkök, titkok és fogások – Egy híradós gyártásvezető tapasztalatai – Beszélgetés Dunavölgyi Péterrel – Első rész

 

Külsős felvételvezetőként kezdett a Tv Híradó szerkesztőségében Dunavölgyi Péter 1971-ben. A gyakorlatban és munka mellett a tévé belső tanfolyamain, majd a Színház és Filmművészeti Főiskolán tanulta meg a szakmát. Híradós gyártásvezetőként bejárta az egész világot, sok izgalmas történet részese volt, rengeteg tapasztalatot gyűjtött. Amit elmond: médiatörténet, illetve rendkívül izgalmas kortörténet a hetvenes, nyolcvanas kilencvenes évekről, a megosztott világról, a rendszerek változásáról és változatlanságáról…  

 

A hetvenes, nyolcvanas évek Magyar Televíziójában a művészeti műsorokon kívül a dokumentfilmek, és elsősorban a külpolitikai dokumentumfilmek elég erős vonulatot képviseltek.

 

A külpolitikai filmek nem olcsók. Az a kérdés, mi az, amit meg tud csinálni az ember jól, és mi az, amit nem. A jó alatt nem azt értem, hogy mennyire jó az operatőr, a szerkesztő, hanem hogy mennyi technikai és pénzügyi háttere van ahhoz, hogy jól csinálja meg.

Például egy későbbi időszakban Csák Elemérrel és Kis Péter operatőr kollégámmal készítettünk egy filmsorozatot a Kolumbusz évfordulóra. Azt egyértelműen lehetett látni, hogy a magyar televízió soha nem fogja tudni anyagilag felvállalni azt, amit a BBC, hogy a Santa Maria másával áthajóznak a tengereken Amerikába és minden egyes helyre elmennek, ahol Kolumbusz valószínűleg partot ért. Mi ebből a nehéz helyzetből kiindulva úgy gondoltuk, hogy egy olyan filmet szeretnénk, amiben bemutatjuk Kolumbusz személyét, magát a felfedezés jelentőségét. És elsősorban azt, hogy akik ma ott élnek, a Bahama-szigetek térségében, azok mennyire tudják azt, hogy a felfedezés során ők voltak az elsők? Mennyire jelentős számukra az európai kapcsolat? Mit kaptak ők Európától és mit adott az amerikai földrész Európának? És egyáltalán, akik ma élnek ott, a Bahamákon, ők hogyan élnek?

 

 

Egy ilyen úton hogyan dolgozik a gyártásvezető? Egy nagy hátizsákban viszed magaddal a pénzt? Mennyire kell és lehet az utazást előkészíteni?

 

 

A gyártásvezető feladata egy film készítésének folyamatában mindig az előkészítésben és az utómunkálatokban van. Igazából, ha jól előkészítette a filmet, akkor a felvételek aránylag gyorsan perdülhetnek meg, kevés meglepetés éri a stábot. A mi rendszerünkben, tehát elsősorban a híradó típusú filmek esetében, a hetvenes években a gyártásvezető csinálta a hangot is. Kettős feladata volt, gyártásvezető volt és egyben hangmérnök. Ennek következtében forgatás közben inkább a technikai feladatok ellátása az, amire koncentrált az ember. Engem sokszor cikiztek azért, mert nekem vastag dossziéim voltak egy-egy forgatás előkészítésekor. Azokban benne volt minden, kezdve attól, hogy az adott térségben az adott napon milyen időjárás várható, milyen egészségügyi vagy más előkészületeket kell tenni ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhassunk, rendben legyen a szállás, a forgatási engedély. Vagyis ez egy olyan gyakorlat, aminek benne kell lennie az emberben. És még mondanék valamit, amit én, ha tanítok, mindig el szoktam mondani: egy film nem létezik forgatókönyv nélkül. Még egy dokumentumfilm sem, amelynek a forgatókönyvébe csak azt tudod beírni, hogy ide majd egy interjú készül, ilyen és ilyen témában. De azt még nem tudod, hogy pontosan mi lesz. Külföldi forgatáson, ahol kevés pénz áll rendelkezésedre, és kevés nap alatt kell leforgatni a filmet, ott döntő jelentősége van a forgatási tervnek: tehát a forgatókönyvből a gyártásvezető elkészíti a forgatási tervet. 1989-ben például Thaiföldön forgattunk egy filmet, ahol tudtam, hogy majd egy bankigazgatóval is kell riportot csinálnunk a pénzügyi rendszerről. Ha valaki szakmabeli és jól előkészíti, akkor pontosan tudja, hogy ehhez olyan vágóképekre is szükség van, ahol pénzzel fizetnek, pénzzel dolgoznak. A bankban valamit majd lehet fölvenni, hogy pörgeti a gép a pénzt, de ehhez még vágóképek kellenek. Azt tudtuk, hogy pénteki napon, délután fogjuk csinálni az interjút a bankelnökkel, de ki volt sakkozva az idő. Kedden volt két óránk, akkor kimentünk a piacra, ahol arra vadásztunk, hogy emberek elővegyék a zsebükből a pénzt, számoljanak, fizessenek. Ezt nem lehet úgy forgatni, hogy péntek délután eszembe jut, hogy jaj, ehhez kellenének még vágóképek, hanem a vágóképeket lehet, hogy nekem már napokkal korábban meg kellett csinálnom. Tehát elkészül egy sakktábla-szerű forgatási terv, ahova pontosan bekerülnek a napok, az órák, a percek. Melyik témához kivel, mikor, mi készül? Az is be van tervezve, hogy mindenhova eljusson, átérjen az ember, még akkor is, ha valamilyen kis malőr közbejönne. Mert malőr mindig van! Van technikai malőr, vannak emberi malőrök, közlekedési baleset, vagy csak annyi, hogy elalszik az ember. Szintén el szoktam mondani a tanórákon, hogy ha valaki kevés pénzből, kevés napon forgat, akkor arra nincs ideje, hogy hosszú ideig készülgessen egy interjúra. Ha egy trópusi országban a légkondicionált szállodában összerakom a fölszerelésemet, lemegyek, beülök a légkondicionált taxiba, és meg akarom csinálni a riportot az utcasarkon a megbeszélt riportalannyal, akkor ott fogok állni, és fél óráig nem tudok forgatni. Azért nem, mert a kamerának az optikája a lehűlési folyamat időarányában melegszik vissza. Tehát nekem arra gondolnom kell, hogy a trópusokon ilyen helyzetben soha nem utazhatunk taxival. Ha erre nem számítok, akkor ott elveszítek fél órát, és már az összes programom csúszni fog.

 

 

Hogyan kell előkészíteni a riportutat, ha távoli helyre készül a stáb?

 

 

Az első, hogy az ember eldönti, mit szeretne. Szinopszist ír a szerkesztő, a rendező, hogy mi a terv. Pontosan meg kell vizsgálnunk, hogy az adott országba milyen engedélyek vagy milyen kísérők szükségesek. Vannak olyan országok, ahova forgatási engedély kell a mai napig is, vannak olyan országok, ahol nemcsak forgatási engedélyt kérnek, hanem előírják azt, hogy – például Thaiföldön – hivatalos kísérő kell, akit az ottani idegenforgalmi hivatal fog biztosítani. Huszonöt dollár – most 1980-as árakat mondok – a napidíja, és ha elhagyod Bangkokot, akkor szállást és étkezést is kell neki fizetni. A lényeg: utána kell nézni, hogy milyen helyzetek várhatók! Követség, konzulátus, telefon, ma már az Interneten szinte minden információ elérhető, ami fontos. Meg kell nézni, hogy abban az országban mikor vannak olyan munkaszüneti, illetve ünnepnapok, amikor nem szeretnék odamenni. Mert hiába van nekem öt napom, ha abból elveszítek kettőt, mert zárva vannak az intézmények, s nem tudok interjúalanyhoz jutni... Ezzel rengeteget vesztek. Minden interjúalanyt, minden helyszínt, minden forgatási engedélyt még itthonról, előre le kell szervezni. Tehát be van írva a sakktáblaterv kis kockáiba, hogy kivel, mikor, hol, milyen engedély van elintézve. Meg kell nézni azt, hogy milyen vám problémák lehetnek, milyen egészségügyi előírások vannak. Kellenek-e oltások, kell-e gyógyszereket szedni előzetesen malária stb. ellen. Aztán következik az utazás megszervezése, ami azért lényeges, mert óriási különbségek vannak a légitársaságok árai között. Különböző konstrukciókat lehet igénybe venni, sokat lehet ezen megtakarítani. A repülőjegyek ilyen nagy távolságoknál már sokba kerülnek, de nagyon jó és nagyon rossz konstrukciókat lehet előtalálni.

Meg kell nézni, hogy milyen a pénz, érdemes-e pénzt váltani. Mert van olyan hely, ahol nem tudod visszaváltani, például Etiópiában nem váltják vissza a beváltott dollárokat. Elveszted a pénzed, ha túl sokat váltasz be. Meg kell keresni a meteorológus ismeretségeket, hogy be lehessen tájolni, hogy az adott időszakban milyen időjárás várható. Az ember monszun időszakban Távol-Keletre nem nagyon megy forgatni, hacsak nem eseményhez kötött, mert a nap jelentős részében nem tud forgatni. Körülbelül ilyenek. És még egy! A stábtagok kiválasztása. Ezen azt értem, hogy elsősorban testi adottságok és egészségügyi szempontok szerint kell választani. Külföldön nem jó operatőr az, aki alacsony, kis súlyú. És nem azért, mert ő szerencsétlen ember, hanem azért, mert amikor egy eseményre nagyon kis hely van – és általában nagyon kis hely van rá – és ott dolgozik hetven tévéstáb, százhúsz kilós, százkilencven centi magas operatőrökkel, közéjük nem fér oda az operatőröd, ha rosszul döntesz, és alacsony, pehelysúlyút viszel. Tehát az adott szituációra adott embert kell választani. Akik nem bírják a hideget, azokat nem szabad a stábba beválogatni egy Szibériában, az Északi-Sarkon készülő dokumentumfilmhez. Például egyszer Genfben mínusz 28 fok volt, a filmkamerát meg az akkumulátorokat külön elő kellett készíteni, pedig egy egyszerű európai forgatás lett volna. Négy órát álltunk egy helyben a hóban a szovjet követség előtt, három snittért. Gromiko fogadta ott az amerikai külügyminisztert. A világ összes operatőre erre a snittre várt. Mi előtte lementünk Csák Pista operatőrrel a tóhoz vágóképezni. A stégen szélfútta jégcsapok meredeztek. Pista keze az akkumulátorcserénél odafagyott az aksi széléhez. Ezek mind nagyon szerteágazó problémák. De ami a legfontosabb: pontosabb, részletesebb gyártási terv kell, mint egy hazai forgatáson és jó forgatókönyv.

 

 

Megérkezel külföldre, mi történik?

 

 

Meglepetések vannak. Hol pozitív, hol negatív meglepetések. De hát ez a szakmában benne van, ezzel jár. De ahhoz, hogy az ember adrenalin szintje a forgatási teljesítménnyel arányosan emelkedjen, ahhoz kell is, hogy mindig történjen valami, különben a stáb elaludna a helyszínen! És mindig utólag derül ki, amikor a vágóasztalon van az anyag, hogy végül is az, amit szerettünk volna, sikerült-e?

 

 

Több rendszerben, több szisztéma szerint dolgoztál. Hogyan változtak a gyártásvezetői feladatok?

 

 

 

Ma már egy gyártásvezetőnek vagy egy producernek új feladatai, új és régi feladatai vannak. A legnehezebb dolga a producernek van, aki egy olyan termékkel házal, ami csak az ő képzeletében létezik. Ki tudja, hogy amit ő elmond egy pénzügyi befektetőnek, aki egy filmet akar támogatni, hogy a tervből valóban az lesz, amit a producer elmond. Hiszen ő maga se tudhatja, meg a rendező se, hogy mi egészen pontosan mi lesz, mert a vágóasztalon fog összeállni a film. Nagyjából persze lehet tudni, hogy mit szeretnénk, hogy miben hisznek, de a termék, a film, olyankor még nincs sehol. Ma tulajdonképpen újratanuljuk, újraélesztjük azokat a módszereket, amelyek valaha már működtek.  A produceri rendszerszemlélet szerint 1948 és 1990 között az állam volt a producer. De 1948 előtt kiválóan üzemelt a produceri rendszer! Nagyon érdekes azt is megnézni, hogy annak idején természetes volt a költségtakarékosság. A Lumumba utcai filmgyárban például kibérelték egy hónapra a műtermet, és három filmet is leforgattak ezalatt az egy hónap alatt, ugyanabban a díszletben. Picit átpofozták a díszletet, az ajtót átrakták a túloldalra, másik tapétát ragasztottak rá. De költségtakarékosan és gyorsan forgattak jó filmeket. Mindig a néző ítél. Vagy feláll a moziban, vagy átkapcsol a távirányítóval. Ő a főítész. Egy dolog nekem ma nem teszik: a fölgyorsult világ és a kereskedelmi tévék együtt nem tettek jót a dokumentumfilmeknek sem. Ha visszanézek egy ötvenöt perces filmet, tudom, hogy ez a film ma nem volna több harminc percnél. Sokkal rövidebb volna, sokkal pergőbb lenne. De nagyon halkan jegyzem meg, hogy abban az ötvenöt percben egyetlen egy olyan mondat sincs, ami ne volna fontos. Csak ma sokkal felületesebben gondoljuk át az információkat, mint a nyolcvanas évek végén. És ez nekem tényleg nem tetszik. Az elnagyoltság szinte mindenen rajta hagyja a nyomait. Már beszéltünk arról, hogy a gyártásvezetőnek egy igen precíz forgatási tervvel kell előállni. Mai kollégáim közül nagyon sokan vannak, akik nem is biztos, hogy ezt meg tudják csinálni, vagy csak nem akarják. Ugyanez az elnagyoltság megjelenik a szerkesztők és rendezők munkájában is. A filmkészítés csapatmunka. Nagyon sok előzetes beszélgetés kell ahhoz, hogy a film készítői, a művészeti készítői – és én a gyártást is ide sorolom – megvitassák egymással, hogy mit akarnak, miért akarják, miért nem jó az, amit az egyik mond, vagy miért jó a másik. Ne a forgatáson legyen arról vita, hogy én ezt nem így gondolom. Ezt elő kell készíteni. Hibájává válik a filmnek, ha nem készítik rendesen elő. Egy híradós példát mondanék erre: Vajek Jutka és Burza Árpád hogy készült föl a következő napi riportjára? Ők már reggel fél nyolckor elindultak forgatni valahova. Fölhívták a diszpécsert a híradónál, hogy menjen át és tűzze oda Herczeg Laci zenei szerkesztő ajtajára a következő üzenetet: délután, mire visszajönnek, ezt és ezt a zenét ebben és ebben a feldolgozásban kerítse elő, vagy kérje el a rádiótól – akkor még a rádióval rendesen ment a cserekereskedelem a szalagokkal – mert ahhoz a riporthoz, ahhoz a hangulathoz, amit ők be akartak mutatni, az a zenei aláfestés kellett. Mondjál nekem ma egy ilyen szerkesztőt!

 

 

Ma sem volna szabad ennél alább adni. Nincs rá lehetőség?

 

 

Azt gondolom, hogy maga a riport, az ezután is riport maradt. Tehát arra azért csak elő kell készülni, csak végig kell gondolni, hogy mit akarok belőle kihozni, csak a vágóasztalon addig kell nyüstölni az anyagot, amíg olyan lesz, amilyenre én gondolom. És akkor még ott a felelős szerkesztő, aki azt mondja, hogy ő nem így gondolta. Akkor kezdődik egy harc, meg kell védeni, a másiknak meg kell próbálni elfogadtatni az érveit. Ebből jön ki az, amit mi úgy nevezünk, hogy riport a képernyőn.

 

 

Ezek az „ütős”, extrémitásokra hajtó, kereskedelmi adókon futó dokumentum-riportok nem szorították ki a klasszikus, mély dokumentumfilmet?

 

Azt hiszem, nem. El szoktam menni minden évben a filmszemlére és megnézem a termést. A játékfilmtermés évek óta gyengélkedik, alig van igazából jó. Ezzel ellentétben a dokumentumfilm-termés évek óta nagyon magas szintű. Viszont alig jelenik meg! A Magyar Televízió esetében a Dokuzóna, amit nemrég elindítottak, jelentős lépés lehet arra, hogy a nézőközönség ezeket megismerje. A magyar dokumentumfilmesek – a háttérben dolgozva – évek óta termelik azokat a jobbnál jobb dokumentumfilmeket, amelyek valóban mély, előkészített anyagok alapján készülnek el.

 

 

Ha játsszák is őket, akkor is többnyire este tíz után.

 

 

Ez a televízió bűne. Moziban nem mennek. A dokumentumfilm kiszorult a moziból, ezt tudomásul kell venni. A dokumentumfilmnek éppen hogy a televízióban kellene teret kapnia, mert maga a műfaj a televízióra helyeződött át. A dokumentumfilm esetében nem véletlen az elektronikára való áttérés. Sokan már a film helyett elektronikára forgatnak, mert a célközönséget is a tévében kellene megtalálni.

 

 

Jó dokumentumfilmek állnak a polcokon, sorozatban...

 

 

Igen. Attól, hogy a televíziók meg a mozik nem vetítették, attól a háttérben, a polcok számára, kiváló dokumentumfilmek készültek az elmúlt években is. Néha heroikus, hősi munkával, kevés pénzzel, csak tehetséggel. Azt gondolom, hogy Csillag Ádám, Almási Tamás és sorolhatnám a többieket – ma ugyanolyan lendülettel dolgoznak, mint ahogy korábban a nagy öregek generációja, B. Révész Laciék vagy a Gulyás testvérek.

 

 

De még nem tartunk itt! 1969-ben leérettségiztél, és az egész család azt szerette volna, hogy az orvostudományi egyetemre menj, ami nem is lett volna olyan bonyodalmas…

 

 

Igen, de akkor talán egy picit még ennél is korábban kéne kezdeni, a középiskola második osztálya környékén. A Petőfi gimnáziumba jártam, az Attila útra, ez sport-gimnázium volt. Úgy lehetett oda felvételizni, hogy be kellett mutatni a sporttagkönyvet. Ezt úgy hidalták át a nem sportolók, hogy beiratkoztak egy sakk-klubba, és ott ugyanolyan sporttagkönyvet adtak. 1964–1965-ben vagyunk. Jelentkeztem a kiírás szerint biológia tagozatra. És amikor szeptemberben beültünk az I. A-ba, egy orosz tagozatos osztályban találtuk magunkat, holott mindenki valami másra jelentkezett. Mondták, hogy ez van. Azt hiszem, talán egy vagy két olyan gyerek volt köztünk, aki orosz tagozatra jelentkezett. A biológia tagozat nem indult el. Akik máshova nem kerültek be vagy nem fértek be, azokat berakták egy osztályba, és azt mondták, hogy ez lesz az orosz tagozat. Koptattam a gimnázium padjait. Engem általában eléggé érdekelt a kommunikáció, film, tévé, rádió. Nálunk ez családi hagyomány volt, családi indíttatás. Nekünk megvannak az eredeti dokumentumai annak, hogy a nagyapám – 1925. december 6-i dátummal – hivatalosan engedélyezett magyar rádióelőfizető, ötszáz-valahányadik sorszámmal. Otthon gyermekkoromban állandóan szólt a rádió. Aztán, amikor 1957-ben megjelent a televízió, a szüleim az első ezer tévéelőfizetők között voltak. Folyamatosan néztem a tévét, nagyon sokat jártam moziba, minden filmet megnéztem, és nagyon szerettem volna bekerülni abba a világba, ahol a filmek készülnek.

 

 

Milyen filmeket láttál gimnazista korodban?

 

 

Játékfilmeket természetesen. Az Antonioni-, Fellini-korszakról beszélünk... A 8 és fél című filmet talán hatszor láttam. Aztán az Édes élet, a klasszikus szovjet filmek, Eizenstein például, aztán a lengyel vonulat, a Wajda filmek... Truffaut, Godard. Nagyon érdekelt.

 

 

Ezek a filmek mind szabadon elérhetőek voltak akkoriban?

 

 

Azt gondolom, hogy igen. Volt a Filmmúzeumban egy bérletsorozat, este nyolc órás előadásokkal, amit nyugdíjas klub fedőnéven hirdettek meg. Tehát nyugdíjasnak kellett lenni ahhoz, hogy hozzájuthass a bérlethez. Volt az egyik osztálytársamnak egy nagynénje, aki akkor olyan hatvan-hetven éves lehetett, és az ő igazolványával jutottunk be a Filmmúzeum kincset érő vetítéseire.

Később összeismerkedtünk Dimitrov Sanyival, ő volt a Filmmúzeum üzemvezetője. Általa már ritkaságokra is bejutottunk. Például átutazott Magyarországon egy James Bond kópia, ami akkor tilos volt nálunk. Valamikor valahonnét meg lehetett tudni, hogy éjszaka jön egy járattal a kópia Ferihegyre, és megy tovább másnap valahova. És akkor, akik ilyen fülbesúgás alapján  ezt hallották, azok tudták, hogy ma 22.30-kor vagy 23.30-kor, ha kopogunk a Filmmúzeum ajtaján, és van hely, akkor be tudunk ülni. Ez egy ilyen korszak volt... Ez később a Toldi moziban, a Toldi mozi éjszakai klubjaiban folytatódott. Úgyhogy nálunk jobban senki nem ismerte az akkor nem létező hajléktalanokat, akik a 4-es és a 6-os villamoson utaztak egész éjszaka, ahogy egy részük ma is. A Gül babánál szálltak le – akkor még így hívták a Margit híd budai hídfőjénél levő önkiszolgáló éttermet – ami éjszaka nyitva volt. Ők a Gül babánál a forduló előtt leszálltak. Akinek volt annyi pénze, bedobott egy felest, vagy egy fröccsöt, és fölszállt, amikor jött a villamos visszafelé a Moszkva térről. Örökké hálásan gondolok ezekre az évekre, és Bajcsayné tanárnőre, aki a magyart tanította. Ő megszervezte, hogy négy estén keresztül átvettük a teljes XX. századi magyar irodalmat. Egy könyvtárat kibéreltünk a negyedikes osztályok számára, és Czine Mihály tartotta az előadásokat, alkalmanként öt órában, majdnem éjfélig. Berek Kati meg verseket mondott, részleteket olvasott fel, mindketten ingyen. Katival később többször találkoztam a 25. színházas riportok alkalmával. Czine Miskával meg Biharugrán, Szabó Pali bácsi családjánál töltöttünk el kellemes órákat és elevenítettük el „közös emlékeinket”. Volt egy orosz tanárunk, Kelemen Tibor, aki maga is filmklubokat szervezett. Tőle még jobban ragadt rám az érdeklődés. Neki köszönhetem azt is, hogy az akkor a Nagyvilágban megjelent Iván Gyenyiszovics egy napját el tudtam olvasni, mert hetekkel később bevonták, talán be is zúzták. Írogattam pár cikket a Filmvilág vagy a Filmkultúra pályázataira. Így kezdődött. Azután leérettségiztem, és érettségi után elküldtem a filmgyárba és a televízióba a felvételi kérelmemet. Telefonon érdeklődtem, mindig mondták, hogy egyelőre nem, nincs hely, de egy-két év múlva majd biztos lesz hely.

 

Az életrajzodba mit írtál be?

 

Azt írtam be – ilyenkor az ember nagyvonalú és a jövőt optimistán látja –, hogy természetesen filmrendező szeretnék lenni. De minden olyan dolog, ami a filmkészítéssel kapcsolatos, és van valami hely, az érdekel. Aztán majd szépen lépeget az ember előre. Ha már egyszer a lábát betette az ember az ajtón, akkor onnét már, ha elég ügyes, nehéz kirakni. Eközben került sor az orvosi egyetemi kis turnéra.

 

Az orvosinak is volt családi háttere?

 

Igen. Úgy kezdődött, hogy amikor gimnazista voltam, megnyertem minden évben a gimnáziumi biológia versenyt, és – azt hiszem, másodikban vagy harmadikban – az országoson bekerültem az első százba. Egyik évben – úttörő módon – a DNS-ekről írtam, ez akkor még nem volt felkapott téma. Állítólag jó volt, Törő Imre ezért dedikálta nekem az egyik könyvét ezen a nyáron, amikor éppen az intézetben lábatlankodtam. Nyaranként pedig dolgoztam az egyetemen, többek közt a bonctanon is. Imádtam Kádár főboncmester történeteit, kár, hogy már nem élt, amikor már filmet csinálhattam volna vele. Mindebből anyukámék azt a következtetést vonták le, hogy milyen jó lenne, ha én orvos lennék. Mivelhogy apám az orvosi egyetemen dolgozott. Na, beadtam a felvételi kérelmemet, de hát szeptember volt, kellett volna dolgozni. És akkor Dr Knoll József professzor, aki a gyógyszertani intézetnek volt a professzora, ott dolgozott apám is, azt mondta, hogy nekünk nincs asszisztensünk, neked meg nincs állásod, gyere asszisztenskedni. Hivatalosan a Chinoinban segédmunkásként voltam állományban, de kihelyezve a gyógyszertani intézetbe, 870 forint volt az induló alapfizetésem.

 

 

Ez 1969 szeptemberében történt?

 

 

Igen, ott dolgoztam két évig, és vártam arra, hogy valami történjen a televízióban vagy a filmgyárban, hogy úgy érezzék, nélkülem nem tudják megmenteni a magyar film és televízió jövőjét. Ezzel várnom kellett egészen 1971 őszéig. 1971 szeptemberének második felében a sors különleges kegye kapcsán, ugyanazon a napon, kettő darab táviratot kaptam. Az egyiket a MAFILM személyzeti osztályáról, a másikat pedig a Magyar Televízió személyzeti osztályáról. Elmentem mind a két helyet megnézni. Valahogy közben már úgy gondoltam, hogy a televízió talán más, ott többfajta műsort lehet csinálni, tehát nem csak dokumentum- és játékfilmben lehet gondolkodni, mint a filmgyár esetében. Mindkettőt megnéztem, mindkét helyen mondtam, hogy jövök, de jobban reménykedtem abban, hogy talán a televíziót fogom választani. A felvételnek van egy pikáns története. Volt a személyzeti osztályon egy Tóth Magdika nevű hölgy, először vele találkoztam, és mondta, hogy ők felvételvezetőt keresnének a híradóhoz, volna-e ehhez kedvem? Ha van, akkor most menjek föl Matúz Józsefnéhez, a híradó főszerkesztőjéhez, és beszélgessek vele. Aztán majd meglátjuk. Fölmentem a negyedik emeletre, ahol most is beszélgetünk. Matúzné akkor itt, azt hiszem, két szobával odébb ült. Dobrovics István volt a gyártási főnöke a híradónak akkor. Ők ketten fogadtak. Jó másfél órás beszélgetés volt, hogy én mit szeretnék, ott mire van szükség. Mondták, hogy majd szólnak, hogy végül is hogyan fognak dönteni. Visszasétáltam a személyzetire, ahol azzal fogadott már a Magdika, hogy azt mondták a híradósok, hogy megpróbálkoznának velem. „De nem úgy van az!” – mondta így keresetlen egyszerűséggel. „Ezzel egy kis munka van még” – tette hozzá. Úgyhogy nyugodtan menjek haza, és majd hívnak telefonon. Volt telefonunk! Ezzel azt mondom, hogy akkor nem mindenkinek volt telefonja, hanem éveket kellett rá várni. Nekünk volt, és mondták, hogy majd felhívnak, ha aktuális a dolog. Eltelt körülbelül tíz-tizenkét nap, este megyek haza, valószínűleg valamelyik filmklubból. Anyám kisírt szemekkel fogad, hogy mit csináltál? „Miért, mit csináltam?” Azt mondja, fönt volt Mariska néni, a házmester, és elmondta, hogy két titkosrendőr járt nála, és érdeklődtek, hogy kikkel barátkozunk, kik járnak hozzánk? Hát ő persze jót mondott rólam, állította Mariska néni. Erre egy hétre fölhívtak a személyzeti osztálytól, hogy fáradjak be, és a következő mondat hangzott el: „Minden feladatot elvégeztünk.” Egyelőre külsősként, vagyis úgy, hogy nem vesznek állományba, próbáljuk ki, hogy megfelelek-e. Jóval később, 1989-ben, amikor a személyzeti osztály ijedtében föloszlott, mindenkinek odaadták a dossziéját. Ebben a dossziéban a Mariska néni-féle személyek látogatásának nem volt nyoma. Nem azt szeretném mondani, hogy mindenkit lenyomoztak, akit fölvettek a televízióba, de aki a híradóhoz került, azokat igen, mert a híradóstábok politikusok környezetébe kerültek. Az ellenőrzés nem az én személyemnek szólt, hanem annak a helynek, ahova engem fölvettek. El is kezdtem külsősként a munkát. Az első önálló riportomra 1971. október közepe-vége mentem ki mint felvételvezető. Illetve gyártás- és felvételvezető, mert ez tulajdonképpen egy feladatot jelentett, csak a gyártás, az már bizonyos szakmai ismereteket, végzettséget takart. Terlandai Mária szerkesztővel, Baranyi István operatőrrel Rétság környékén egy téesz savanyító üzemében készítettünk riportot. Ez volt az első.

 

 

Hány emberből állt a stáb?

 

 

A szerkesztőriporter, az operatőr, én voltam a gyártás- és felvételvezető, egy világosító és egy gépkocsivezető. Öt emberből állt egy ilyen stáb.

 

 

Mi volt a dolgod mint felvételvezetőnek?

 

A riportok előkészítése, megszervezése volt a feladatom. Valamint a hang! Mert a híradóknál a gyártásvezetők, felvételvezetők készítették a hangot is. Le kellett szerveznem a riport helyszínét, a forgatás időpontját. Hozzá kell tenni, hogy ez egészen 1986-ig, tehát Aczél Endre indulásáig, de, még utána is másfél évig, hasonlóképpen üzemelt a műsortervezés. Tehát hetente, hétfőn kézbe kapta a szerkesztőség az MTI előrejelzését, hogy milyen események várhatóak Magyarországon. A szerkesztők előző csütörtökig beadták a javaslataikat arról, amiről ők információt szereztek, hogy mit lenne érdemes megcsinálni. Csütörtökön eldöntötték, hogy mi az, amit a következő héten le fognak forgatni. Ezt kiegészítették hétfői MTI előrejelzéssel, és akkor ez volt a heti terv. Ezen kívül volt egy ügyelet arra az esetre, hogy ha ledől, összedől, felrobban, vagy a mackó kijön a barlangból, ezek voltak az ügyeleti riportok. Ez körülbelül hasonló szisztéma szerint üzemelt egészen 1986-ig. Majd 1987 körül elkezd megnőni az ügyelet jelentősége, az elődiszpó pedig lecsökken. És talán Aczél Endre második évére, úgy 1989-re – ez már olyan időszak, amikor már igazi belpolitika lesz Magyarországon – esik az az időszak, amikor nyolcvan-kilencven százalékban már ügyeleti jellegben készülnek a riportok.

 

 

Még időzzünk el a savanyítóban, mert ez nagyon korszakfestő. Hogy alakult ki, hogy pont Rétságra megyünk? Honnan jöttek be az információk arról, hogy hova kéne menni?

 

 

A savanyító az őszi betakarítás, feldolgozás témakörébe tartozó riport volt. Még arról is beszélnünk kell, hogy amikor én idejöttem, akkor már kifutóban voltak azok a típusú gazdasági illetve mezőgazdasági riportok, amelyek többnapos vidéki turnéval készültek, s valójában meghatározott tematika szerinti anyagokat forgattak, például betakarítás, vagy amikor eljött az aratás ideje, akkor aratási riportok készültek. Vagy ha elmentünk egy színházi felvételre, mondjuk Gyulára, akkor az durván kétnapos út volt. Egy nap leutazott az ember, éjszaka leforgatta, és másnap visszajött, az előadáson vagy a főpróbán lehetett forgatni.

 

 

Mikor kerültél státuszba?

Három hónap múlva, 1972. január 15-én, ami nagyon gyors dolog volt.  Meg voltak velem elégedve és én is jól éreztem magam. Volt, aki ebben az időben még négy-öt évig külsőzött. A felvételkor már semmi különös nem esett, kaptam egy papírt, hogy mától belsős dolgozó vagyok.

 

Felvételvezető vagy gyártásvezető lettél?

 

Felvételvezető. De volt egy érdekessége, amit ha összehasonlítunk a mai helyzettel, mintha mi se változott volna. Matúz Józsefné levitt bemutatni, mint új munkatársat – gondolom, ez volt a szokás – Pécsi Ferencnek, aki akkor a Magyar Televízió teljhatalmú alelnöke volt. Akkor a Magyar Rádió és Televízió közös volt, az elnök Tömpe István volt, az alelnök és egyben a tévé vezetője Pécsi Ferenc. Ő ott ült, ahol a későbbi 6-os stúdió van, a harmadik emeleten. Bementünk, kezet fogott, mondta, hogy milyen boldog, hogy én itt dolgozom, remélem, én is boldog vagyok. És ekkor mondott néhány olyan mondatot, amit szeretnék kétszer aláhúzni: „A televízió anyagi helyzete most nem olyan jó. Ezért a fizetésben sem tudunk sokat adni. De most biztos ígéretünk van a párttól és kormánytól, hogy rövidesen jobb anyagi körülmények között fogunk dolgozni. És akkor, ha megbecsüli magát, a maga fizetése is emelkedni fog.” Nem tudom, minek a következményeként, de Pécsi egy éven belül már nem volt itt, visszament az MTI-be, és később főbelőtte magát. Azóta sincs a pénzügyekben javulás. Amíg Kádár János üzemelt, mindig azt láttam a főnökeimtől, a hír, illetve a politikai adások főnökeitől, hogy amikor a pártkongresszus volt, a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusa, mindig nagy várakozás töltötte el őket a pártkongresszusokkal kapcsolatban. Egy dologra volt mindenki kíváncsi. Kádár, aki klasszikusan az írott sajtóhoz szokott hozzá, mindig úgy mondta kongresszusi beszédeiben, amikor a tájékoztatáspolitika került sorra: „a sajtó, a rádió és a televízió”. Mindig arra vártak, hogy akkor fog bekövetkezni a televízió előbbre jutása, amikor a sorrend meg fog fordulni, s legalább eggyel előbbre kerül a televízió. Nem történt meg soha. És ugyanígy, a Magyar Televíziónak összesen egy külföldi tudósítói irodája volt, később, Moszkvában. De mindig azt mondták, hogy még két helyet le lehet szervezni, ki voltak jelölve a tudósítók is. Az egyik Ipper Pali lett volna, Párizsban és Rómában, úgy emlékszem, párizsi központtal. A másik pedig Regős Sanyi lett volna, aki Berlin, NSZK, NDK, Svájc, Ausztria eseményeit adta volna. Már megnézték a lakásokat is. Már nagyon úgy nézett ki, hogy tényleg sikerül. De sose lett belőle semmi. Szerintem Pécsi Ferenc 1972-es bizakodó kijelentése óta a tévé vezetése mindig arra várt, hogy jobb anyagi körülmények közé kerüljön a televízió.

 

A tervezett külföldi irodákból később lett valami?

 

Nem, nem lett soha. Brüsszelben nyílt egy, de most a rendszerváltás előtti időszakról beszélünk. A rendszerváltásig csak Moszkvában volt. Az összes többi helyre csak kiutazás történt, vagy az MTI tudósítójához küldtünk operatőrt vagy a rádiótudósítóhoz. Majd később – és ennek a megszervezése az én dolgom lesz a későbbi időszakban – kint kellett megszervezni, esetleg egy baráti operatőr közreműködésével, tehát NDK-beli vagy szovjet operatőrrel, hogy elkészítse nekünk a felvételt, valahogy feketén kapjon érte pénzt. De ezek nem voltak teljesen legális dolgok.

 

 

A televízió, a híradó abban az időben maga volt a jóisten. Hír volt, ha a stáb megjelent valahol. Milyen érzés volt, hogy jövünk, jövünk a kamerával?

 

 

Kellemes érzés volt, hazudna, aki nem ezt mondaná. Valóban szerették az emberek, amikor odament a stáb, még akkor is, ha kritikai riport volt, még a vállalatvezetők esetében is. De például egy Vajek–Burza-riport esetében nagyon gyakran már kevésbé örültek, hogy megjelent a stáb és kritikai riportot csinált. De különben azt gondolom, hogy ez a hetvenes-nyolcvanas évek elejéig, közepéig valóban így üzemelt, a tévéstábok ünnepet jelentettek egy kisváros, egy falu életében. Ne felejtsük el, hogy abban az időben négymillió ember nézi a híradót, majdnem az ország fele. Ha levonjuk belőle a gyerekeket, csecsemőket: az ország kétharmada nézi ekkor a híradót. Az is igaz, hogy nincs más választása! De mégiscsak ott ül.

Hogy jól bemutassam ezt a dolgot: el nem lehet képzelni, hogy például az első riportomnál mi mindennel próbálták megpakolni az autót! A savanyító üzem összes savanyúságával... És nem úgy érezték, hogy ez kötelező, vagy hogy mi ezt elvárjuk. Hanem tényleg úgy gondolták, hogy megjöttek a pesti rokonok és itt vidéken jól fölpakoljuk őket. 

 

 

Egy autóval mentetek?

 

 

Igen, egy autóval. Kivétel az olyan teljesen speciális dolog, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok. Ahol opera felvételek voltak, oda hangosztályt is vittünk, az már komolyabb készültség volt, mert az plusz két embert jelentett. A híradónak akkor összesen egy Fiat mikrobusza volt, a kezdet kezdetén döntően még a szarvas emblémás Volgákkal jártunk. Arról is kellene még beszélnem, hogy azok a felvétel- és gyártásvezetők, akik a híradónál dolgoztak, adásokat is csináltak. Volt olyan nap, amikor be volt osztva az ember, adásügyeletbe illetve adás-lebonyolításra. Ez azt jelentette, hogy volt egy diszpécser, aki az aznapi összes stábot, kocsit mozgatta, ma úgy neveznék, hogy főgyártásvezető. A felvételvezető pedig az adások lebonyolításáért felelt. Ezeken a napokon délre jöttünk be, és éjfélig, éjfél utánig voltunk bent, míg az utolsó kiadás is le nem ment. Ami az élőadáshoz kapcsolódott, szervezési, szállítási ügy, és minden feladat, ami ebbe beletartozott, azt kellett lebonyolítani. Egyszer például, 1973-ban, ha jól emlékszem, talán augusztusi nap lehetett, Gál Joli kolléganőm volt a műsorvezető. Ebben az időszakban a híradónak nagyon szigorú rovatrendszerben működött: volt gazdasági rovat, amelyet népgazdasági rovatnak neveztek, a belpolitikai rovatba beletartozott a kultúra is, és volt külpolitikai rovat. A belpolitikai rovatban Gál Jolira volt kiosztva a tudomány és az egészségügy, ez volt az ő fő területe… Ami azt jelentette, hogy mindenkinek mindenféle riportot meg kellett tudnia csinálni, de mindenkinek volt fő területe is. Joli akadémiai ismeretsége kapcsán szerzett egy olyan információt, hogy Szent-Györgyi Albert hazajön  Magyarországra látogatóba. Ő akkor már, ha jól tudom, huszonhét éve nem volt itthon. Aznap, a fél nyolcas adás után ott maradtunk a stúdióban, természetesen a műszakosokkal együtt. Én megszereztem Szent-Györgyi telefonszámát.

 

 

Hogyan?

 

 

Erre szoktam azt válaszolni, hogy ha azt kérdezik, hogy mi a híradós gyártásvezető legfontosabb dolga, hát az, hogy mindig azt a telefonszámot veszi elő, amelyikre éppen szükség van. Hogy honnan, ez pedig mindig az ő titka. Erre egy sokkal későbbi példát mondanék. Amikor 2001. szeptember 11-én megtörtént az amerikai tornyok összeomlása, akkor én tizenöt másodperc múlva mondtam meg, hogy mennyi az ENSZ misszióvezető New York-i rádiótelefonja és a gépkocsijának a telefonszáma.

 

Ez hogy volt? Mert én akkor néztem az összes televíziót, és Moszkvától kezdve mindenki már rég megszakította az adását, amikor a Magyar Televízióban még mi sem történt.

 

Én akkor már nem híradóztam, itt ültem a szobámban, fölnéztem, és láttam a monitoromon, hogy ez van. Az az érdekesség, hogy egy volt kollégám, Gergely Valér, aki az Amerika Hangjánál dolgozik, éppen itthon volt. Két nappal előtte beszélgettünk, a szüleit látogatta meg. Amikor megláttam a képeket, felhívtam telefonon, hogy Valérkám, te itt ülsz Pesten, amikor ilyen fontos dolgok történnek? Azt mondja: „Nem hiszem el, ez kizárt dolog, ez biztos valami fikció.” Mondom, nem, kapcsold be, nézd meg! Tényleg annyira hihetetlennek tűnt. Erről a korszakról én nem tudok igazából hiteles dolgot mondani, mert már nem voltam benne, én 1997-ig híradóztam, ezután már csak nézőként tudok véleményt mondani.

 

 

Hogy szerezted meg Szent-Györgyi Albert telefonszámát? Mennyi ideig tart, amíg egy elsőnapos felvételvezető megtanulja, hogy ezt hogyan kell csinálni?

 

 

Hónapokig és évekig. A beszokás azért itt mindig megvolt, a szerkesztőknél is, a gyártásvezetőknél is. Matúzné ebből a szempontból kiváló híradót csinált. Kiválóan működő szervezetet hozott létre. Nekem meggyőződésem, hogy a mai híradó is akár becsukott szemmel is továbbgördülne, hiszen az őáltala lerakott alapokon épült meg a rendszer. Még ha előfordulnak is szervezési hibák, a rendszer bizonyos mértékig akkor is a Matúzné-féle szerkezet szerint korrigálja saját magát. Itt most a gyártási részét, szervezési részét és forgatási részét értem. Visszatérve a telefonokra, az a gyártásvezető, aki a nyolcvanas években nem tudta magának elintézni, hogy tudja az éppen aktuális miniszterelnök K meg mobil telefonját, az nem híradós gyártásvezető. De azt is pontosan tudni kell, hogy kit kell fölhívni akkor, ha óriási hóvihar támad valahol. Én bizonyos neveket nem fogok soha kiadni, de például az Aczél Endre-korszakban létrehoztam egy kis szervezeti modellt a híradóban annak érdekében, hogy legyen egy olyan stáb, amelyet azonnal ki lehet küldeni. Először Edelényi Gáborékból állt ez a repülő stáb. Náluk volt egy bizonyos információs bázis, amit – beszéljünk őszintén – annak idején URH-nak hívtak, és lehallgatásnak. A rendőrség, tűzoltóság URH-s rádiói. Ami nem volt szabályos, ezért feddéseket lehetett kapni.

 

 

Ezekre az URH-rendszerekre rá lehetett állni?

 

 

Igen, de ha ezt az ember továbbgondolja, akkor megfelelő módokat lehet találni, hogy információt szerezzen úgy, hogy ezeket az eszközöket nem használja. Én ezen a másik úton mentem. Az 1986 és 1997 közötti időszakban a híradó helyettes gyártási főnöke, majd a főszerkesztő gyártási helyettese voltam. Nem létezett olyan esemény Magyarországon, amiről én vagy a híradó diszpécsere tizenöt-húsz másodpercen belül ne értesültünk volna. Soha nem fogom fölfedni, hogyan csináltuk. Egy legális magyarországi magánszervezet útján értük ezt el. Ezt a magánszervezetet magyarországi hivatalos szervezetek megbízták bizonyos dolgokkal, ennek következtében átfolyt rajtuk információ. Ezt az információt a híradó megvette. Két robbantás történt 1994-ben, ha jól emlékszem, mindkettő este vagy éjszaka, a Mátyás-templom és az Országgyűlés kapujánál. Az operatőrünk mindkét helyszínen előbb volt ott, mint a rendőrök. Még konkurencia nélkül dolgoztunk, tehát nem arról beszélgetünk, hogy az RTL-t meg kellett előzni. Ma már meg kell előzni az RTL-t is, a TV2-t is, meg az összes többit. Akkor azonban még, de ha egy valamire való híradó adott magára, azt mondta, hogy nekünk elsőként ott kell lenni. Kellő büszkeséggel töltött el bennünket, hogy nagyon gyakran ez sikerült is, és a mentők, a tűzoltók, a rendőrök előtt ért oda az operatőrünk. Működött egy jó ügyeleti rendszerünk, ami részben otthoni ügyeletet is jelentett. Később nagyon sok tévés vezető támadta ezt, hogy képesek a gépkocsit hazavinni az operatőrök. Galád módon biztosan visszaélünk vele és csalunk. Több vizsgálat is volt, lemérték, hogy a kilométeróra és a benzintank, és ha más útvonalon ment, igazoló jelentést kellett írni, hogy miért másik útvonalon ment haza. Az kevésbé érdekelte őket, hogy a híradónak megvolt az esemény. De megvolt! Engem fölhívtak, én éjszaka fölhívtam az ügyeletes operatőrt, s mikor reggel bejött a felelős szerkesztő vagy a főszerkesztő, akkor már az asztalán volt az anyag. És biztos lehetett benne, hogy ott lesz.

 

 

Azóta is ez ilyen flottul működik?

 

 

Ma már talán még flottabbul, mert a konkurencia miatt nem engedheti meg magának egyetlen televízió sem, hogy lemaradjon. Abból lehet látni, ha nem jól működik, amikor egymás anyagát látjuk. Amikor ki van írva, mondjuk az MTV-re, hogy az RTL felvételei, vagy az RTL-en, hogy az MTV felvételei. Ez azt jelenti, hogy ők nem értek oda. De ez azért elenyésző, mindenki csipkedi magát. Ez ilyen szakma. Ha nincsenek meg a feltételek, akkor is oda kell érni. A nézőnek nem lehet megmagyarázni, hogy nincs felvétel, mert nem volt emberem, technikám, nem volt pénzem, gépkocsim… Ez a nézőt nem érdekli. A nézőt egy dolog érdekli, hogy ő bármelyik csatornára kapcsol, lássa, mi történt.

 

 

 

De közben kanyarodjunk vissza Szent-Györgyihez, mert még föl se hívtuk! Ő már tudta, hogy föl fogjátok hívni?

 

 

 

Nem tudta. Onnét tudta meg, hogy a Magyar Posta bejelentkezett, hogy van egy hívása Pestről. Nem volt még távhívás, hanem a Magyar Posta fölhívta, hogy most kapcsoljuk Budapestet, illetve a Magyar Televíziót. Gál Joli ült a stúdióban és beszélgetett vele. Szent-Györgyi elmondta, hogy valóban hazalátogat. És a Magyar Televízió Híradójában másnap elhangzott a hivatalos bejelentés: huszonhét év után Szent-Györgyi Albert hazalátogat Magyarországra. Majd, talán október lehetett, díszdoktorrá avatták a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. Mi természetesen Erős Péter operatőr kollégámmal, Gál Jolival ott voltunk az eseményen, ahol a híradónak exkluzív interjút adott.

 

 

Megvan ez az interjú?

 

 

Természetesen, a híradó archívumában. Ez nagyon emlékezetes történet.

 

 

Szerettél vidékre járni?

 

 

Az idősebb gyártásvezetők egyre kevésbé akartak vidékre menni, úgyhogy mindig a fiatalok kapták a vidéki utakat. Én a népgazdasági riportoknak csak kis részére mentem, mert a gyártás is specializálódott egy picit, én a belpolitika és a kultúra területén dolgoztam. Abban az időben került a híradóhoz Pálfy G. István, aki színházzal, tehát kultúrával foglalkozott elsősorban. Zádor Laci rengeteg kulturális riportot készített, opera- és cirkuszspecialista volt, már meghalt. Ránki Juli, ő kicsit később jött, ő is inkább a színház, a zene, a képzőművészet területén mozgott. Még volt Vajna Éva, aki szintén képzőművészeti anyagokat csinált. Ez az időszak volt a vidéki színházak, Szolnok, Kaposvár, felfedezésének kora, a színházi áttörés ideje: az 1971 és 1975 közötti vidéki színházi megújulást mi mutattuk be. Nem beszélve a Gyulai Várszínház indulásáról.

 

 

Mennyire szóltak bele, hogy mit mutathatnak be?

 

 

A szerkesztői értekezleten lehetett vita erről, de ott már, tehát mikor mi kimentünk riportra, akkor már nem. Azt gondolom, hogy riporter kollégáink nagyon felkészültek voltak. Ránki Juli vagy Pálfy G. Pista esetében, ha mentünk, miközben utazik az ember lefelé, útközben végigbeszéli az operatőrrel, hogy melyik részét vegyük föl a darabnak. Ismerek olyan szerkesztőket, akik úgy mentek riportra, hogy megkérdezték a rendezőt, hogy melyik jelenetet gondolod? Ugyanakkor, akiket említettem, Ránki, Pálfy esetében természetes dolog volt, hogy hosszú ideig azon vitatkoztunk lefelé, melyik jelent lesz az. Nem a rendező fogja megmondani! Elképzelhetetlen volt, hogy mondjuk éjszaka ne olvassák el a drámát, indulás előtt. Sokkal mélyebb volt a felkészülés szerintem abban az időszakban.

 

 

Miért halt ki a jól felkészült riporter?

 

 

Amiért a jól felkészült néző is? Talán a rohanó élet... Meg talán felszínesebb ma az a tudás, amelyre vágynak a Big Brotheren vagy Győzikén felnőtt nézők. Engem nagyon elszomorít például az, hogy – volt három vagy négy évvel ezelőtt egy szombati vitafórum, kulturális ügyekben – azon vitatkoztak a Népszabadságban, hogy mit kell olvasni. Négyen vagy öten vettek részt ebben a vitában, és ketten is azt erősítették meg, hogy ma már nem kell elolvasni Shakespeare-t, elég, ha az Interneten elolvassák, hogy miről szól a dráma. Azt gondolom, hogy aki nem olvasott Shakespeare-t, vagy Jókai Mórt, vagy egy görög drámát, hogyan megnézni? A budapesti színpadokon szinte nem lehet görög drámát látni legalább egy évtizede. Pécsi Ildi

sziszifuszi küzdelemmel Tácon megpróbálja életben tartani a görög drámák egy részét. Mindebből az látszik, hogy valószínűleg ma már sokkal felszínesebb információra van szüksége a nézőnek. Például a politika kiszorította a kultúrát a híradóból a nyolcvanas évek vége óta. Időnként azt mondják, hogy van külön kulturális híradó, aki akarja, majd azt választja. Azt gondolom azonban, hogy az ország kulturális életének a főbb eseményeiről legyen pár perc a híradóban. Szerintem nagy hiba, hogy harminc perc helyett ma már általában csak huszonöt percesek a híradók, és eluralkodott bennük a politika.

Még szerencse, hogy van ahol ma is harminc perc…

 

 

Valamilyen módon a politika azelőtt is kiszorította a kultúrát. Egyszer ezért nyomódik ki a kultúra, aztán meg azért. A nagy, reprezentatív dolgok azért annak idején bekerültek, ma már azok se  mindig.

 

 

Visszatérve a rutinra meg a gyártásra, mire kell egy jó gyártásvezetőnek figyelnie a telefonon kívül? Én például olyan nagy temetéseket is csináltam a híradónak, mint Domján Edit vagy Gózon Gyula temetése. Domján Edit temetésén közel százezren voltak, és meg kellett szervezni, hogy a kameráinkat fölvigyük a Farkasréti temető tetejére. A Farkasréti temető teteje már akkor is majdnem ugyanolyan rossz állapotban volt, mint most. Le kellett pallóztatnom a tetőt, nehogy beszakadjon, ha fölmegy egy operatőr. Ki kellett találni, hogy hol legyen az operatőr.

 

 

Hogy mérted fel, hogy mekkora tömeg lesz?

 

 

Ha jól emlékszem, karácsony első vagy más napján halt meg. Megkaptam a feladatot, hogy lesz a temetés. Mint az őrült, kirohantam a temetőbe, megnéztem, kivittem egy operatőrt, kitaláltuk, hogy hol fognak állni a kamerák. Tudtuk, hogy körülbelül mekkora tömeg lesz. Kitaláltuk, hogy a sírig vezető úton hol fog állni a kamera, mert elég hátul, valahol a temető vége felé, a hegyoldal alján, a laposban temették el Editet. Végig mentünk a központi főúton is, Ilyenkor le kell próbálni mindent. Megnéztük a kijelölt sírt, fölmentünk a tetőre, onnan is megnéztünk mindent, hiszen totált akartunk csinálni. Ugyanilyen rossz volt a helyzet Gózon Gyula temetésén, a Kozma utcai zsinagóga teteje is veszélyes volt. Ha már temetőtetőkről beszélünk, aránylag elfogadható teteje volt például a rákoskeresztúrinak, mert az jóval később épült. És milyen feladatai lehetnek az embernek? Szintén hetvenes évek elejéről, valószínűleg a pártkongresszus előtti időszakból, valahonnan Pest megyéből. A pártvezetők beszédeit előző este átküldték a híradó főszerkesztőjének, aki bejelölte, hogy melyik részeket kell fölvenni. Történetesen ebben az esetben, Gáspár Sándor volt a szónok, három óra körül kezdődött az esemény, nem emlékszem már, hol, de nem olyan messzire Pesttől. De vissza kellett érni! Egy óra laborálás, durván egy óra vágás, fél nyolckor adás. És a Gáspár késett harmincöt percet. A kijelölt rész a tizenötödik oldal környékén volt. Lehetett látni, hogy bármilyen gyorsan beszél is, azt a részt nem lehet fölvenni. Na most ilyenkor mit lehet tenni? Meg kellett győzni Gáspárt, hogy valamit csinálni kell. Mondta, hogy vegyük föl az elejét. Mondtuk, hogy azt nem lehet, mert nekünk azt mondták, hogy a tizenötödik oldal kell. Így hát a harmadik oldal után felolvasta a tizenötödik oldalt, majd visszarakta. Mi meg kacsintva leszereltük a mikrofont és eljöttünk. Ilyen típusú esetek is előfordultak. A híradóban mint szervezeti egységben több döntő láncszem volt. Az egyik, akik a riportot készítették, tehát a képi stáb, a másik az utómunka. Vagyis két fontos ember volt, az operatőr és a szerkesztő, nem lebecsülve a többieket sem. De ugyanilyen fontos ember volt a vágó. Mint tudjuk, egy film akkor van kész, amikor megvágták, és a vágóasztalon lehet eldönteni, hogy jól sikerült vagy nem. És a vágók nagyon profik voltak.

 

 

Nem beszéltünk még az operatőrökről sem.

 

 

A híradó operatőreinek döntő többsége HDF-es, tehát fiatal híradó- és dokumentumfilmes operatőrként került ide, Szurok Jancsi, Schóber Robi, Vecsei Mari, Burza Árpi… Mind nagy híradós gyakorlattal, nagyon biztos kézzel. Ők, azt hiszem, a szakma csúcsai voltak abban az időszakban. Nagyon profin dolgoztak. Egyik mostani kolléganőm az archívumnál olyan feladatot kapott, ami miatt elég sok anyagot nézett át különböző korszakokból. Azt mondja, hogy a hatvanas évekből vannak a képileg legjobban feldolgozott, képileg legjobban megvalósított híradók. Ez egy picit gyengül a hetvenes, majd egyre jobban gyengül a nyolcvanas évek táján. Nagyon kevés már a képben gondolkodó stáb, képben gondolkodó szerkesztő. Még a balesetes riportok – és ez a kereskedelmi tévézésből adódik, a vér látványából, ahogy ezt mondani szokták –, azok kiválóan fel vannak dolgozva. De azt gondolom, hogy ma kevés olyan dolog van, amit megmutatnak. Elkrónikásodott, elrádiósodott a híradózás. Kevés az a kép, amire úgy felkapom a fejem, hogy na, ez ott milyen jól meg van csinálva. Aztán vannak olyasmi, amikor az ember tudomásul vette, hogy nincs operatőr, aki ezt megcsinálja. Például ilyen volt a Szemlőhegyi-barlang. Volt a Bokodi – Vecsei páros. Mari mindent megcsinált, de volt egy olyan eset, amit nem. Velük forgattam, és akkor fedezték fel a Szemlőhegyi-barlangot. Egy olyan kürtőn kellett lemenni, amin én is alig fértem be, és alatta volt egy nyolcvan méteres szakadék, a kürtőből oldalra ki kellett siklani. Én is nehezen éltem túl a dolgot, de lementem Bokodi Bélával. Mi ketten mentünk le, a világosító felszerelést is levittük, és hát megcsináltuk. A magyarországi néző ott láthatta először ennek a barlangnak a felvételeit. Jó volt ezekkel az operatőrökkel, nagyon sokat tanult az ember tőlük a szakmáról. Boldog lehet, aki ilyen emberekkel tud együtt dolgozni!

 

 

Az akkori nagy operatőrök hol tanultak?

 

 

Majdnem mindegyikük Színház és Filmművészeti Főiskolát végzett, és gyakorlatot szereztek a Magyar Híradó és Dokumentumfilmgyárban. Nem beszéltem Baranyi Pistáról, aki még mindig dolgozik. Szurok Jancsi külön érdekesség, mert amellett, hogy megvolt a végzettsége, ő trükkoperatőri érdeklődést is magával hozott, és meg is tartotta ezt.

 

 

Itt van előttünk egy cikk egy 1974-es rádióújságból. Miért érdekes?

 

 

 

Azt bízta ránk Matúzné, hogy a híradó képi világát újítsuk meg. A riportok közötti átmeneteket, amelyeket vischnek hívunk, ma már trükkel csinálják két perc alatt. De akkoriban ezeket felvételi és labortrükkökkel ötvözve kellett megcsinálni, amihez repülőgépektől kezdve a vonatokig, állatoktól a különböző gépekig, mindent össze kellett szedni. Ezen dolgoztunk a híradós munkák mellett két-három hónapig. Ennek eredményeként 1974-ben megújult a híradó képi világa. Szurok Jancsira emlékezve ezt feltétlenül el kell mondani, neki nagy trükkötletei és -megoldásai voltak amellett, hogy kiválóan dolgozott. Vagy ifj. Török Vidor! Még róla sem beszéltünk. Török Vidor, Schóber Robi, Jávorszky Laci, akik igazából a kultúra, a festészet, szobrászat nagy szerelmesei voltak. Olyan forgókorong készleteik voltak, amilyeneket híradós operatőrök nem szoktak használni. Kézzel lehetett forgatni. Rárakod a tárgyat, kézzel alul forgatod, és a kamerának nem kell elmozdulni, mégis három dimenzióban tudod mutatni a műtárgyat. Azután Burza Árpi, ő mindig száz százalékos tökélyre törekedett. Mindig több táskányi szerszámot, forrasztópákát és ki tudja mi mindent vitt magával, hogy meg tudja javítani, ha bármi történik vele. Ha külföldre ment, akkor a normál felszerelésnek a nyolcszorosát vitte magával, küzdve azzal, hogy őneki kell cipelni, és mindig csak baj van vele. De akkor is legyen nála mindig ott. Ő mindent meg tudott javítani! Egyszer például ennek a precízségének lett az áldozata. Saját kocsival jött le, talán Skodája volt vagy Ladája. Tácon forgattunk, a Gorsiumi Játékokon. Kora délután megérkeztünk, este volt a felvétel. Árpi haláli precízséggel, még talán elővette a centiméterét is, hogy az előírás szerinti négy milliméternél ne legyen nagyobb az ablak nyílása, szellőzzön a kocsi, de ne lehessen fölfeszíteni. És véletlenül bezárta a kocsiba a kulcsot! Hát ekkor például az én gyártási feladatom volt, hogy szerezzek egy olyan embert, aki gyakorlottan fel tud törni egy autót, mert hiszen benne van a kulcs. Fel lehetett törni, de csak ha akkora a rés, hogy a drótot be lehet dugni, De ha kisebb, akkor már egy kicsit  problémásabb. Megoldottuk, jó másfél órás küzdelem árán.

 

 

Az sok idő ilyen helyzetben!

 

 

Hát igen. De ők mind nagyon jópofa, nagyon kedves emberek voltak, egy kicsit bohémek. Döntő többségükben egy kicsit bohémek. Például Schóber Robi nagy lóversenyes volt, szeretett egy kicsit inni is. Nem lehetett kapni Magyarországon akkor még hasonlót ahhoz, mint ezek a zsebbe tehető Whisky-s fém laposüvegek. Abban az időben jelent meg a kóla Magyarországon, és neki a belső zsebében egy Coca-Colás üveg volt, szívószállal. De ez abszolút nem befolyásolta abban, hogy kiváló felvételeket csináljon. Egyszer mentünk Kalocsára forgatni, és mondta, hogy induljunk egy negyed órával korábban, mert neki be kell ugrani a postára Kalocsán. Egész lefelé menet nem lehetett hozzá szólni, ült nagy gondterhelten. Lapozgatott egy füzetet, mondta, hogy most nem ér rá semmire, majd, ha Kalocsára leérünk. Leértünk, megálltunk, a postán nem történt semmi. Mondom, Robikám, negyed óra múlva esemény. „Ne izgassátok magatokat, mindjárt végzünk.” Megjelent egy másik televíziós autó velünk szemben a főúton, megállt a posta előtt, kiugrott belőle egy másik operatőr. Robi is kiugrott a kocsiból, berohantak a postára, öt perc múlva kijöttek, mondták, hogy mehetünk forgatni. Hát azért kellett állni a posta előtt, mert ők ketten fogadtak a lóversenyre. Schóber Kati, a felesége, otthon várta a telefont, mert már csak egy óra volt ahhoz, hogy beérjen az irodába és megtegye a fogadást. Így dolgoztunk, 1971 és 1987 között összesen két olyan esemény volt, ami a terveinkkel ellentétben nem forgott le. Minden, amit a híradó úgy gondolt, hogy leforgat, vagy megtudott valamit, és meg akartuk csinálni, az mind megvolt. 

Az egyik valamilyen egyeztetési hiba következtében történt, a Marx és Engels szobor avatása a mostani országgyűlési irodaház mellett, amely akkor az MSZMP KB volt ott. 

 

 

Ott volt a szobor Pest felé menet a hídfőtől jobbra. Hogy történhetett meg, hogy lemaradtatok az avatásról?

 

 

Valaki elnézett valamilyen dátumot. És az avatás pillanata megvolt, de nélkülünk. A másik egy ritka Kádár-elutazás volt. Ritka, ezen azt értem, hogy Kádár ritkán utazott repülővel. Nem szeretett repülni. Az akkori rend szerint a protokoll riportoknál egy órával előbb a helyszínen kellett lenni, lejelentkezni a kormányőrségnél, és nem lehetett elmozdulni. Ez reggel volt, valószínűleg nyáron, mert világosító se kellett, annyira világos volt. Tehát Ferihegy 1-es terminál, 1-es és 2-es kormányváró. Az egyikben szokott ülni a stáb, a másikban a delegáció. Amikor elindulnak, akkor egyesül a stáb a delegációval: átjön a delegáció a stábhoz, és onnét megy ki. Ilyen esetekben a gépkocsivezető sem mehetett be, így szegény Schóber Robi egyedül ült a váróban. Egy órával előtte, senki hozzá nem szólt, egy lélek nem volt sehol, és hát mit szépítsük a dolgot, elaludt. A kijárati ajtó előtti fotelba leült, kinyújtotta a lábát, hogy senki ne tudjon kimenni anélkül, hogy föl ne ébredjen, és ott, kezében a kisfilmes kamerával, szunyókált. Megjöttek Kádárék, és hát nem akarták fölébreszteni. Mondták, hadd aludjon. Átlépkedtek rajta és elrepültek. Ez volt a második. És volt egy olyan esemény is, amelynek egy epizódja hiányzik. Ez a Brezsnyev látogatás, ahol egyik ma is élő operatőr kollégánk fönt állt a Gellért-hegyen, a Gellért szobornál. Három operatőrért voltam felelős. Én Zíh Bélával voltam az Astoria szállóval szemben, a mostani Nemzetek Háza – a volt Szovjet Kultúra és Tudomány Háza – előtt, akkor be volt állványozva. A Kálvin téren volt a harmadik operatőr, és a sofőrünk a közelében, valahol a Kálvin tér mögött parkolt. Ő beült a sofőr mellé a kocsiba, amikor elhaladt ott a konvoj. Jött a konvoj után, amikor már fölnyitották az utat, fölvett bennünket Bélával, és mentünk a Gellérthegy-hez. Csízner Zoli volt a világosító, de ebben az esetben nem világított, hanem inkább technikai segítségként volt az operatőrök mellett. Zoli mondja, hogy nem akar lejönni a Gellért-hegyről az operatőr. „Miért nem?” „Kérdezd meg.” Mondom neki, ne hülyéskedj, vinni kell a laborba! Ráadásul Intervíziós kijátszási kötelezettségünk is volt. Azt mondja, az a baj, hogy nincs fölvétel. A Brezsnyev-látogatásnak az az epizódja, amikor megérkezik és átmegy az Erzsébet hídon, az nincs meg. Az történt, hogy miután Brezsnyevnél azt a bizonyos készültséget egy óráról kettőre emelték föl. Gondoljuk el, hogy két órával előtte kiállították föl a Gellért-hegyre a szoborhoz, és onnét se pisilni, se sehova el nem mehetett, hanem ott kellett állni. Mivel üsse el az idejét? A mi operatőrünk időnként odaállt a kamera mellé, és lekísérte a különböző kocsikat gyakorlásként, hogy majd, ha jön az esemény, jól menjen. Brezsnyev konvoját is lekísérte, csak elfelejtette lenyomni a gombot, idegességében. Erre a három dologra emlékszem, amit akartunk, de nem volt meg.

 

 

A riportrészlet elmaradása miatt elmarasztalás volt?

 

 

Ilyenkor voltak retorziók, prémium megvonás. A híradónál nagyon régóta, nagyon komoly mozgóbér- és prémiumrendszer volt. Az volt a kiindulás, hogy lehetőség szerint az emberek ne máshol keressék meg a pénzt, ha már mindenképpen pluszban akarnak dolgozni. Minél többet forgattak, annál több pénzt lehetett keresni.

Voltak jutalmazási lehetőségek. Hetente egyszer a szerkesztőbizottság hétfői ülésén átnézték a teljesítményt, s az adott nap szerkesztője javasolhatott egy-egy EDK-t, azaz elismert, dicsért, kiváló minősítést egy-egy riportra. Kiváló nem minden héten volt, nem szórták a kiválókat. A dicsért, talán az olyan tizenöt-húsz százaléka lehetett a riportoknak. Az elismert körülbelül harminc százalékot érhetett el. Ezzel ellentétben voltak a CS riportok, a csökkent értékű riportok. Akivel szemben minőségbeli kifogása volt a szerkesztőnek vagy a szerkesztőbizottságnak, az CS betűt kapott a riportjára. Ez azt jelentette, hogy a mozgóbérét bizonyos százalékban csökkentették. Ha valaki három CS-t elért, akkor az egész hónapja, vagy még a következő hónapja is ugorhatott. Nagyon jó feszes rendszer volt!

Hosszú idő alatt dolgozták ki, ugye 1957. július 2-án indult a híradó, akkor még Képes Híradó néven.

 

 

A köztudatban úgy él, hogy 1957. május 1-jén…

 

 

Az a televízió első adása volt. Ekkor a filmhíradókat vetítették június végéig, minden héten, azon a bizonyos keddi napon, amikor adás volt. Július 2-án indul el Képes Híradó címmel a tévéhíradó, és ez 1962–63-ig ugyanúgy ment, mint a filmhíradó: kevert, összeragasztott anyagok, nincs benne stúdiókép. Annyi különbség van a filmhíradóhoz képest, hogy Bán Gyuri kollégám élőben mondta alá például az első két évet, fönt a Hargita stúdióban, az adásoknál. De ő nem látszott, csak hanggal volt jelen, mint egy rádióbemondó, csak őneki a képhez kellett a megadott szöveget blattolni. Utána következett egy kísérleti időszak, és durván 1964-től volt műsorvezető, tehát stúdióval kombinált, élőképpel kombinált, felvételi anyag bejátszásos híradó. Matúz Józsefné 1957. július 2-ától 1985. december 31-éig volt TV Híradó főszerkesztője.

 

 

Hatalmas korszak. Matúzné vajon miért nem hajlandó interjút adni? De legalábbis mindig ugyanazt mondja el. Azt a nagyon keveset...

 

 

Azt gondolom, hogy amit ő ezzel kapcsolatban el akart mondani, elmondta. A tévéhíradóban most készült egy átfogó, ötrészes híradótörténeti film is. Mindenki maga dönti el, hogy mit akar elmondani, mit nem. Ahányan voltunk, annyiféleképpen éltük meg a híradót. Számtalan esetben tanúja voltam annak, hogy Rózsika előre nem mondta meg, hogy ő mit szeretne képben látni, vagy hogy ezt hogy kéne megvalósítani. Természetesnek vette, hogy mindenki a saját szakmájának megfelelően, a szerkesztő, az operatőr, a vágó meg tudja oldani. Viszont volt olyan, hogy másnap reggel átment a vezető vágóhoz, és azt kérdezte: „Ma hány órakor lesz bent X.Y. vágó?” „Jó, akkor háromkor, amikor itt van, te is, mint vezető vágó, meg ő is legyen itt.” És bizony nagyon komoly szakmai szempontok szerint megbírálta, hogy miért úgy vágta meg az anyagot. Nem azért, mert politikailag rosszul nézett ki, hanem mert szakmai szempontból nem volt jó. Ezért azt gondolom, hogy a híradósok többsége nagyon felnézett Matúznéra, mert szakmailag nem volt olyan része, operatőri vagy bármi más, amelyit ne tudott volna szakmailag kiválóan megítélni. Biztos nem ő lett volna a legjobb operatőr, de kiválóan meg tudta ítélni, hogy az operatőr jól csinálta-e meg. A híradó szerkesztősége egy család volt, egy csapat. Amikor én 1971-ben idekerültem, durván olyan hatvan-nyolcvan közötti létszámmal dolgoztunk, és a nyolcvanas évek végén, tehát Matúzné idejének a végén száz-száztíz fő körül mozgott a létszámunk. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, azt lehet mondani, hogy többet voltunk együtt, mint a családunkkal. Még ma is, ha bármelyikünk abból a korszakból fölhívja a másikat, a mai napig az átlagosnál jóval többet tudunk egymás gyerekeiről, családjáról. Legalább úgy, mint ahogy a „híradós családunkról” tudunk. Összetartó, megbízható közösség volt, mindenki bízott a másikban, nem kellett megkérdőjelezni, hogy amit rábíztam vagy megbeszéltünk, az nem úgy van. Voltak súrlódások is, ki ezt szerette, ki azt nem szerette. A családban vannak bizonyos pillanatokban nemszeretem szülők. Volt egy vágó kolléganőm, akit – abban az időszakban jött be a miniszoknya – Matúzné hazazavart, hogy ebben nem lehet dolgozni! És nem volt vita. Velem egy hónapig nem beszélt, mert bajuszt növesztettem. „Hogy jövök én ahhoz, hogy bajuszt növesszek?” – mondta ő.

 

Mert?

 

Semmi. Neki nem tetszett. Én meg valami ilyesfélét válaszoltam: „Rózsika, tervezi, hogy műsorvezető leszek?” Na ettől aztán némi kis mosolyszünet állt be közöttünk. Szóval ezzel csak azt mondom, hogy itt katonai fegyelemmel felérő munkahelyi szellem volt. Napi huszonnégy órás folyamatos híradózásokat bizonyos „katonai fegyelem” nélkül nem is lehet megvalósítani. Nem lehet késni, ott kell lenni mindig, ahol kell, nem lehet lemaradni, mindent be kell tartani, vagyis semmi olyat nem lehet tenni, ami az adást veszélyezteti. Korát meghazudtolva például Matúzné előírta, hogy a kész híradós anyagokat nem lehet soha liften vinni a stúdióba. Mert ha beszorulsz a liftbe, akkor nem ér oda az adásra. A kész anyagot mindig gyalog kellett levinni az akkor első emeleti stúdióba.

 

 

Egyszer valaki beszorult a liftbe?

 

 

Bizonyára, de ez még azelőtt lehetett, mielőtt én idejöttem. Vagy ellentétben a Magyar Televízió általános szokásaival, a híradónál főszerkesztői utasítás rendelkezett arról, hogy ha külföldre utaztál, és repülőre ültél, nem lehetett föladni a felszerelést. Magaddal kellett vinni a gépre. Mindig annyi nyersanyaggal, hang- és képnyersanyaggal, hang- és filmfelvevővel és világító eszközzel, hogy az első napot meg tudd csinálni. Mert az alatt még történhet valami, vagy utánad küldenek, bérelnek stb. De az első nap munkaeszközeinek ott kell lennie a kezedben. 

 

 

Említetted, hogy nagyon jó humoros dolgok is történtek a szerkesztőségben.

 

 

 

A nagy híradós évfordulókon, a tizenöt, húsz-, harmincéves évfordulókon mindig nagy kirándulások voltak. A tizenötödik évforduló, ha jól emlékszem, az akkor éppen romhalmaz majki kolostor éttermében volt, 1972-ben. Készült egy tablókép a híradó akkori munkatársairól, mindenféle belső pamfletek készültek. Élő műsorban egymást kifiguráztuk, a főszerkesztőtől a világosítóig. A huszonöt éves évfordulót valahol Tatabánya környékén rendeztük meg. Spánn Gabi kollégám, Práger Gyuri, Bokodi, akik nagy viccgyártók voltak, viszik ezekben az évfordulós műsorokban a prímet. Én például az 1972-es műsorban két számban vettem részt.  Egyszer Bokodi egy belpolitikai riport kapcsán, ha emlékeim nem csalnak, a főmérnöknővel tegező szóváltásokba bonyolódott egy riportban, miközben soha nem tegeződtek. Ez nagyon humoros dolog volt, ennek a pamfletje készült el élőben. Én Gál Jolinak egy műsorvezetését parodizáltam, ez meg is van filmfelvételen, megpróbáltam utánozni Jolit a híradó műsorvezetésben. A humoros esetek közül néhányat név nélkül, mert ezeket a neveket aztán végképp nem fogom elmondani: gondoljunk bele abba a szituációba, hogy van egy kolléganőnk, aki szerelmes, oda-vissza szerelmesek, egy operatőrbe. Majd szakítanak. A kolléganő egy másik jövendőbelivel szilveszterezik. Egyik gyártási kollégám fölad egy táviratot az operatőr nevében: „Éjfél után fél egykor érkezem!” Ezt a kolléganő zokon veszi, és hónapokig töri a fejét, hogy lehetne méltó bosszút venni. A kolléga vesz egy vadonatúj Trabantot. És a híradós grafikusokkal, természetesen vízfestékkel, de ezt a kolléga nem tudja, óriási szíveket pingálnak a Szabadság téren a kocsijára, „Edit” felirattal. Eközben mindenki tudja, hogy aznap egy másik nővel találkozik. Gondold el, hogy amikor kimegy este a kapun, és tíz perc múlva a Berlin étteremben kell lennie, akkor az Edit feliratú Trabantját látja. És nem tudja, hogy lemosható. De van egy személy, akiről külön kell beszélni: Heltai András, a csínymester. Többször eltiltotta Matúzné rövidebb-hosszabb időre, nem vezethetett műsort egy-egy csínytevése után egy-két hónapig. Az egyik azt hiszem, Kudlik Julival történt, a másikat nem tudom, talán a Hódossal, már nem emlékszem, ki volt a másik szenvedő alany. A 3-as stúdióban négy asztal volt, külpolitikai műsorvezető, belpolitikai műsorvezető, bemondó és a sportos. Mindig a külpolitika ment először, hacsak valami nem történt, a Kádár nem látogatott el valahova. Heltai körülbelül a tizedik percnél, megnézte a szövegkönyvet, ez ugye mindenki előtt ott van az asztalon, és látta, hogy Juli következik. Lezser, egyszerű mozdulattal kivett a táskájából egy műanyag kígyót, és amikor meglátta, hogy kigyulladt a Kudlik kamera lámpája, nemes egyszerűséggel átdobta a másik asztalra. Na most hát mindenki tudja, hogy élőadásban fegyelem, az van. Kudlik magába gyűrte a visítást és a félelmet, lement az adás, de utána óriási botrány lett. Évekkel később, egy másik alkalommal, Heltai Bandi talán bemondó volt vagy belpolitikai műsorvezető. Félkörbe ültek, tehát majdnem szemben egymással. Lényeg az, hogy mikor az illetőre került a sor, Heltai lehajolt, mintha kivenne valamit a táskájából. Ugye ezt a néző nem látja. A szemben levő kolléga a következőt látta: Heltai fölül és a szeme helyett két fehér pingponglabda darab van berakva. Amitől a kollégának fennakadt a szeme. Élő adásban! Másik eset: Tóth Gyuri nem beszélte meg előre, és valami húsvéti riport kapcsán bevitt egy nyulat a stúdióba, és úgy gondolta, hogy ezt valami poénként el fogja sütni. Amikor erre került a sor, akkor egyszerűen felvett egy cilindert a földről, és kihúzta fülénél fogva a nyulat. A Heltai-viccek egy jó része Kulcsár Istvánon csattant. Ők együtt jártak iskolába, és egymással szemben sok-sok viccet engedtek meg maguknak. Az egyik, amikor meghalt Csernyenko. Mi a repülőn ültünk, Heltai, Kulcsár, ha jól emlékszem, Hardy Misi, Edelényi Gabi és én. Megérkeztünk Genfbe, közben halt meg Csernyenko. Amíg mi a levegőben voltunk. A Kulcsárnak sok gyereke van, és ilyenkor mindig sok csokoládét szokott venni, ezért, nehogy ez elmaradjon, bement a szállodával szemben levő közértbe. Mi bementünk a szállodába, ahol már ott vártak a sürgős telefonok, hogy mindenki hívja Pestet, mert más feladatok lesznek. És mondtuk, hogy kéne szólni a Kulcsárnak, akinek a rádiótól ott volt a hívása. Mire Heltai: „Hát hadd költse a pénzét!” Hagyta, hogy megvegye a több tábla csokoládét, a hecc kedvéért. Mikor visszajött, mondta neki: „Nehezen fogod visszaadni a valuta pénzedet rubelben!” Három hónappal korábban egy másik genfi forgatáson történt. Heltai a követségen, be van nyomva a kanálba a követség neve, egy kanalat zsebretesz, majd visszaküldi Kulcsár nevében. Kulcsárnak persze fogalma nincs róla. Heltai visszaküldte Kulcsár nevében a kanalat a követségre, amit Kulcsár bosszult meg. Három napon át semmi közleményt nem adtak ki a szovjet–amerikai külügyminiszteri tárgyalásokról. Az egész világsajtó ott állt, és dög unalomban mindenki arra várt, hogy valami közleményt adjanak már ki. Mindenki ott várakozott az amerikai sajtóközpontban. És Heltai felhívta a nemzetközi sajtóközpontot és bemondatta: „Mr. Kulcsár, amikor ideér a sajtóközpontba, szíveskedjék visszavinni a tanácskozás kommünikéjét az amerikai követségre, mert még módosítani kell.” El lehet képzelni, hogy a teljes világsajtó hogy várta Kulcsár kollégát!

 

 

Mi lett ennek a vége?

 

 

Hát semmi! Heltai számomra utolsó nagy ugratása Antall József amerikai látogatásakor történt. Los Angelesből utazik haza Antall.Tudósítók Avar János, a Magyar Nemzettől, az MTI-től Heltai András, és Kulcsár István a rádiótól, ő, azt hiszem, kinn dolgozott, vagyis nem utazott haza. Heltai tudta, hogy Regős Sanyi, aki a riporter volt a híradótól, Antallal együtt hazajön. Nekem és Fülöp Tibinek más feladatom volt, át kellett mennünk New York-ba, mert ott volt a magyar gazdasági napok megnyitója. Mi valamikor késő éjszaka repültünk át. De Heltai megkért bennünket, hogy ne szellőztessük, hogy mi ott maradunk. Viszont azt kérte, hogy mindenképpen menjünk le fél kettő körül a szálloda halljába. Antall elutazott reggel, azt hiszem, tizenegy óra tájban. Mi lemegyünk a hallba, Avar szívja a szivarját, ezek ott kényelmesen olvasgatnak újságot. Mire Heltai odafordul hozzánk, és azt mondja: „Tényleg visszajött a gép? Nem utazott el az Antall?” És akkor nem folytatta a mondatot, fölugrott és elrohant a szálloda portáján a falon levő telefonokhoz, és leemelt egy telefont. Mindenki fölugrott, hogy elkezdjen rohanni, és leadja, hogy baj van, mert ugye már mindenki leadta, hogy Antall elutazott. Heltai megvárta, míg mindenki fölveszi a telefont, majd letette az övét és visszaült a székbe. Kitalálta, hogy ezeket megpróbálja megetetni azzal, hogy az esemény nem úgy történt, ahogy ők leadták. Hát ilyen volt Heltai kolléga, de mindezt leszámítva egyébként aranyos. A televízió büféjéről is vannak történetek! Amikor én 1971-ben idejöttem, akkor ennek a háznak a fele volt a televízió, a bal oldala. A jobb oldal a METESZ székháza volt. A büfé, ami ma a baloldali büfé és most is üzemel, egy komoly, meleg ételeket felszolgáló, egész nap nyitva tartó büfé volt. Hajnaltól éjfélig ott meleg ételt lehetett kapni. Nagyszerű kollégákkal és színészekkel töltöttük ott együtt az életünket, Márkus Lászlótól Latinovits Zoltánon át, Gobbi Hildáig. A forgatásokon kívül is nagyon oldott, kellemes hangulatok voltak.

Egyszer Latinovits, az ő megfontolt, lassú baritonján azt mondja: „Hát nézzetek szét, hova kerültünk? Itt emberek esznek, és ide beengednek ilyen rendezőket!” Tudni kell, hogy volt egy alacsony, nagyon rossz kinézésű rendező kollégánk, és éppen akkor sütötte ezt el, amikor ő belépett. Dőlt az egész étterem a nevetéstől.

 

Ki volt ez a rendező?

 

Szitányi András. Abban az időben még a büfében folyamatosan lehetett kapni alkoholt. Ezt Nagy Richárd tiltotta meg valamikor az idejének a fele táján. Ettől fogva, aki ivósabb volt, az kijárt. Gobbi Hilda, ugye ő szeretett némi kis rövidet forgatások közben vagy előtt bedobni. Gobbi televíziós találmánya volt a büfében a „kávé két betéttel”. Ez azt jelenti, hogy akkor az elnöki rendeletnek megfelelően kapott egy kávét, egy betéttel vagy két betéttel. A betét az valami rövid volt.

 

Tartottak a büfében rövidet?

 

Mindig mindent. Csak ezentúl nem úgy hívták. De mondom, ez nem azt jelenti, hogy az ivás a munka kárára vált. Amióta én itt vagyok a televíziónál, két alkalommal találkoztam olyan kollégával, akinek a munkája emiatt csorbát szenvedett volna. Nem csak Gobbi esetében, más színészkollégáról is tudjuk, hogy bizony bizonyos stresszben van fellépés előtt, szüksége van arra, hogy valamit igyon. Van olyan, aki nem előtte, hanem utána. Ezt nem szabad eltitkolni, de nem is szabad úgy kezelni, minthogyha ez egy különleges dolog volna, vagy hogy ez volna a rendszer. Emlékszem ahogy Márkus Laci állt a büfében, ő soha nem ült le. Márkus a maximális tudással szeretett volna mindig kamera elé kerülni. Tehát miközben a többiek ott az átvilágítás vagy átdíszletezés közben ettek, anekdotáztak, addig ő a szöveggel le-föl járt, és a legkeményebben próbált összpontosítani arra, hogy húsz perc múlva stúdió. Amikor kijött a stúdióból, megvolt a felvétel, akkor felszabadult, kedves volt, de addig szinte nem lehetett hozzászólni. Az még egy más világ volt! Ott valóban együtt élt a művészet minden ága és együtt éltek azok, akik létrehozták hangban és képben, azok, akik szerepeltek benne és azok, akik technikailag megcsinálták.

 

 

1971-ben véglegesítettek mint felvételvezetőt. Mikor lettél gyártásvezető?

 

Nem tudom pontosan megmondani, 1973–1974 körül végeztem el a tévében a gyártásvezetői tanfolyamot, ez belső tanfolyam volt, utána kineveztek gyártásvezetőnek. 1975-ben Horváth J. Ferenc, aki akkor a híradó főszerkesztő-helyettese volt, azzal állt elő, hogy létre kéne hozni a külpolitikai rovatnak külön gyártást, mert már nagyon sok anyag érkezik. A moszkvai iroda teljes sebességgel dolgozik. Ebben az időszakban az MTI-tudósítók, rádiótudósítók nagy mennyiségben jelentkeznek már a híradóban, hangban, de megindulnak az utazások is. Jelentős számban vagy a helyszínről kell anyagot küldeni, vagy pedig haza kell hozni, és ezeknek a szervezésére, lebonyolítására kell egy külön ember. Ezt én el is vállaltam. Körülbelül 1975 őszétől egyszemélyes „gyártásként” ezt a feladatkört láttam el. Diplomát is szereztem, de közben ugyanúgy dolgoztam tovább. 1978-ban indult a második alkalommal osztály a Színház és Filmművészeti Főiskolán: gyártásszervezés. Felvettek, 1980-ban végeztem és 1981-ben kaptam diplomát. Keresztféléves képzés volt, tehát valahogy december-januárban megvoltak az államvizsgáim. A diplomaosztás a színész szakkal együtt volt nyáron, ezért 1981-es a diplomám. Amikor elvégeztem a főiskolát, főgyártásvezető lettem.

 

 

A főiskolára olyanok jártak, akik a szakmában dolgoztak?

 

 

Igen. Filmgyáriak és televíziósok, húszan voltunk az osztályban. Kiváló és nagyszerű tanáraink voltak. Föld Ottó volt az osztályfőnököm. Jó szakember, jó pedagógus, és mindig azt tanította, már akkor is, hogy a produceri világ vissza fog jönni. Érdekes, hogy a családjaink nem először találkoztak, mert a nagybátyám, Olcsvay Géza festő és iparművész, diákéveiben segédszínészként dolgozott Ottó édesapjánál a Feld Színházban, az 1900-as évek elején. Erre a kapcsolatra csak a nyolcvanas évek végén ismertünk rá. Azt hiszem, hogy Föld Ottónál jobban senki nem akarta a szocialista filmgyártás után újra létrehozni a produceri rendszert. De már akkor, amikor még javában szocialista filmgyártás folyt. Megszállott álmodozó volt, nagyon gyakorlatias ésszel. Ő építette meg a MAFILM két fóti műtermét. Magyar Hollywoodról álmodott az 1970-es évek végén! Minden csínját-bínját próbálta belénk verni a dolognak, és főleg szemléletet. Borzasztó hálás vagyok, hogy az ő osztályába járhattam. Sőt, később, az én javaslatomra, egy másik oktatási formát együtt találtunk ki, amit úgy hívtak egészen a haláláig, hogy Korda Sándor Produceri Akadémia, ami nem hivatalos, hanem saját magunknak létrehozott képzés volt, előadássorozatok különböző témákban.  A Főiskolán  Horváth Ádám tanította a rendezés elméletet,dramaturgiát, Forgó Mihály a videó-, Erdélyi Attila a filmtechnikát, Nemes Károly a filmtörténetet. Hogy a híradó történetével foglalkozom, annak köszönhető, hogy Nemes Károly fölkért a főiskolán, hogy egy-két dolgozatot készítsek el erről. Ekkor kezdtem a híradó történetével, az archívummal foglakozni, megragadott. Azon kívül, hogy gyártottam, tanítom, különböző dolgozatokat írok róla, összeszedem a történeti vonatkozásait. Elég sokat tudok talán a híradó történetéről. A főiskolán a diplomamunkámat a filmhíradó és a tévéhíradó történetéből írtam. A sors kegye, hogy utána az elmúlt tíz évből nyolcat, amíg Karcsi aktív volt, egy másik iskolában közösen tanítottunk. Nagyon kellemes emlék számomra Elbert János, aki a világirodalmat tanította. Bejött az első órára – ismertük, hát együtt dolgoztunk, mindenki ismerte az osztályból – és azt mondta: „Tudjátok, menjetek el az ELTÉ-re, az ELTE könyvesboltjába, mindenkinek a nevére félre van téve egy két- vagy háromkötetes világirodalom. Azt vigyétek haza, tanuljátok meg, ezzel itt nem fogunk foglalkozni, ez a belépő a vizsgára. Most azzal fogunk foglalkozni három évig, hogy a világirodalom nagy korszakainak jeles drámáit végignézzük, és elemezzük azt, hogy miért érdemes, mit érdemes belőlük csinálni, és milyen feldolgozási móddal.” Világirodalmi elemzést végeztünk három éven keresztül, dramaturgiai szempontból. Elbert egészen kiváló előadó volt. Szinte Gábor díszlettervező, festő volt a szcenika tanárunk. Valami hihetetlen látásmóddal próbálta belénk verni a szcenikát és a látványt. Mindannyiunknak voltak speciális írásbeli feladatai. Nekem, másodikban talán, az év végi írásbeli feladatom az egyiptomi Karnak és Luxor templomok világítástechnikája volt. A templomban hogy oldotta meg az építész a belső világítást? Erről kellett tíz-tizenöt oldalas dolgozatot írni. Hihetetlenül hasznos feladat volt, később az ember a fővilágosítóval tudott arról beszélni, hogy egy jelenetet miképp kell bevilágítani. Nagyon jó tanárokat sikerült kifogni, a mai napig is nagyon boldogan emlékszem arra az időszakra. Arról nem is beszélve, hogy rákényszerítette az embert arra, hogy újraolvasson olyan könyveket, amiket középiskolás korában másképp olvasott. Kötelező volt végignézni a filmtörténet tantárgy kapcsán a némafilmektől a nyolcvanas évek elejéig készült filmeket, minden pénteken este négy-öt órákat ültünk a vetítőben. Amit külön-külön már láttunk, folyamatában néztük és gondoltuk végig. 

 

 

A tanulást támogatta a munkahely?

 

 

Kedden és pénteken nem kellett bejönni dolgozni, mert a főiskolán ekkor volt a tanítás. Kedden reggel kilenckor kezdődött, s ha jól emlékszem, este kilencig tartott. Pénteken ugyanígy, de addig tartott, amíg a vetítés véget nem ért, általában tíz óra körül, éjfélkor… 

 

 

Amíg kávéztunk, mondtad, hogy kiegészítést tennél a korábbiakra vonatkozóan…

 

 

Az operatőrök és bohémek témakörhöz szeretném név nélkül elmondani egy operatőr kolléga esetét. Ez még az én ideérkezésem előtti, tehát 1971-et megelőző történet. Az operatőr Bécsben forgatott, és beadta a zaciba a felvevőgépet, valutáért. Kemenes Frigyes volt a hang- és filmtechnikai osztály vezetője. Neki kellett kimenni a zaciból kiváltani a kamerát.

 

 

Hazajött az operatőr kamera nélkül?

 

 

Persze! És mondta, hogy beraktam a zaciba. Hozta a zálogcédulát is. Ez egy nagy történet volt, amikor én elkezdtem híradózni. Később, nem tudom, hogy ennek következtében-e, de elküldték. Akkor szabadúszó operatőrködött, sokáig dolgozott a Duna televízióban. Azt hiszem, éppen tegnap vagy tegnapelőtt halt meg. Nagyon kellemes, sármos kolléga volt.

 

 

Milyen kamera volt?

 

 

Arriflex, az egy menő márka volt. Bizonyára jó pénzt lehetett érte kapni a zaciban. A másik kiegészítés szintén az operatőri munkára vonatkozik. Ezek nem veszélytelen tevékenységek, ha azt vesszük alapul, hogy Schóber Robi is több háborúban forgatott. Neki ez nem volt szokatlan, mert a II. világháború idején berepülő fényképész volt.  Vagy Várszegi Karcsi, aki külpolos volt, Chrudinák Alajos mellett a kezdeti izraeli–arab háborúkat szinte végigfényképezte. Schóber Robiról azt kell tudni, hogy ő az, aki Baló Gyurival rajta van azon a bizonyos katonai repülőgépen, amelyen az első magyar békefenntartók utaztak Vietnamba. De másmilyen veszélyek leselkednek az emberre! Nem kellemes dolog például bányarobbanásoknál dolgozni, ahol ameddig le lehet engedni, leengednek. Elég bizonytalan. Beszéltünk arról is, hogy a barlangba miképpen kellett lemenni. De arról, hogy szerencsésen elvesztettünk két felvevőgépet, három operatőrünk azonban túlélte az elvesztésüket, még nem. Egyikük Vecsei Mari volt, lent forgattak Bajánál. Egy rendőrmotorosban ültek a Dunán, és egy uszály annyira közel jött, hogy a nagy hullám fölborította őket, beleestek a Dunába. Mindenkit kimentettek, egymást, a rendőröket, de a kamera lent maradt a Duna iszapjában. Szurok Jancsi hasonló módon járt még valamikor a hatvanas években. Bécsben forgattak, és a bécsi rakparton, hasonló módon, mint itt is, lépcsők vannak időnként. Ahogy jött a delegáció, ő ment hátrafelé, hátrált, és beleesett egy lépcsős szakaszon a vízbe, a kamera szintén a vízben. Ott több napig nehézbúvárok próbálták a kamerát kiszedni, de elég nagy a sodrás Bécsnél, nagy az iszap, soha nem lett meg. Fülöp Tibi baleseténél a kamerát nem érte baj. Aldo Moro ellátogatott Magyarországra, és elmentek az Aquincumi múzeumba is. Tibi, ugyancsak ilyen hátrafelé menetnél, beleesett egy római szarkofágba. Agyrázkódás, zúzódások, talán törés nem volt, de Tibi utána hosszú ideig kórházban feküdt. A történet érdekessége, hogy Aldo Moro meglátogatta a kórházban.

 

 

Chrudináknak meghalt egy operatőre.

 

 

Autóbalesetben halt meg, nem háborúban halt meg, úgy tudom, hogy kisodródtak az úton. Hárman ültek az autóban, Janovitz Attila rendező, Ali, és az operatőr.

 

 

Kazinczky László, ő halt meg.

 

 

Nagyon sokszor rohanni kell. Kiss Péter kollégám a kilencvenes évek elején Sipos Zoltán szerkesztővel utazott valahova Ausztriába. Nagy sebességgel mentek, kisodródtak, nem voltak bekötve. Kiss Péter élet-halál között volt több hétig, az összes bordája, eltört. Komoly végtag sérülése volt. De ez kimondottan közlekedési baleset volt. És ha már erről beszélünk, hogy közlekedési baleset, meg rohanás… Annak idején, amikor például nagy államfői látogatások voltak, az adást el kellett érni Pesten. Megtörtént, hogy a Volga motorját a sofőr, Gurabi Géza majdnem tönkretette, mert olyan sebességgel kellett följönnie. Nagyon sokszor rendőri felvezetést kértünk előre. Hajtani kellett. Ez normális dolog volt, a rendőrségnél be lehetett jelenteni, hogy milyen politikai események voltak, és ha azt mondtuk, hogy kérünk rendőri felvezetést, akkor adtak.

 

 

Saját kék fénye nem volt a Híradónak?

 

 

1986 és 1990 között volt egy autó megkülönböztető jelzéssel, de akkoriban szigorították meg a kék fény használatát, és ezt bevonták.

Amikor működött ez a bizonyos repülőstáb, akkor volt a Magyar Televíziónak egy, a Mezőgazdasági Repűlőszolgálattól vásárolt helikoptere, amit Edelényi Gabi vezetett, neki volt vezetési engedélye kisgépre is meg helikopterre is. Ő a repülés szerelmese. És amit elért, az azért nem akármi a magyar viszonyok között, pláne a nyolcvanas években! Mert most arról az időről beszélünk, nem 2005-ről, amikor már magánrepülőgépek tömege röpköd az országban. Nem véletlen, hogy Edelényi Gabi annyi repülési témával foglalkozó riportot csinált a híradónak. És ő nem is egyedi eset, mert volt a híradónak a kilencvenes évek elején egy szerkesztő munkatársa, Pető György, aki ma már utasszállítót is vezet.

 

 

 

Ha már ott vagyunk a baleseteknél meg a tűzvonalban, rengeteg háborús felvételt látni a híradóban. Mennyire illik megrendezni az ilyet?

 

 

 

Azt gondolom, hogy nem illik megrendezni, mert le lehet bukni. Egy szakértő meg tudja állapítani, hogy valós helyzetet láttunk-e. Van egy gyártásvezető kollégám, Hajász Aladár, akinek nagy magángyűjteménye van és ő maga is nagy kedvelője a katonai filmeknek, katonai felvételeknek. Ő ránézésre meg tudja mondani például egy második világháborús felvételről, hogy melyik miért nem lehet eredeti felvétel. Mert vagy a technika nem olyan, vagy a háttér nem olyan. Ő ebben szakértő. Ez komoly tudomány. Tudjuk a második világháborús felvételekről, hogy nagyon gyakran nem a helyszínen történt a haditudósítások felvétele. De azt gondolom, hogy ma már, amikor nagyon sok helyen ott van a konkurencia, sok ember tud mozogni, sok stáb tud ott lenni, a kamu felvételek nagyon könnyen lebuknak. És annál kínosabb nincs, mint amikor az embert a szakma veszi a szájára. De ha már a közlekedésről is beszéltünk, elmondom, hogy volt a tévéhíradó története folyamán két nagyon érdekes közlekedésbiztonsági sorozat. 1973 körül lehet, Baló Gyuri, Csák Pista csinálta, meg én, a Menni kéne című számra.

 

 

Locomotiv GT, Képzelt riport?… 

 

 

Ez volt a főcím zenéje. Minden hétvégén, szombaton és vasárnap készült ez a riport a közlekedési balesetekről. Mennyi a baleset, milyen rosszul vezetnek az emberek, mennyire udvariatlanok, és ebből is mennyi baleset származik. Ennek volt később, Aczél Bandi idejében folytatása, Juszt Lacival és Huber Palival, a Sokkoló. Ugyanilyen tematika alapján készült, ugyancsak minden hétvégén. Azt hiszem, a mai viszonyok között sem ártana egy újabb sokkoló sorozat, amennyi balesetről a hétvégeken hallunk.

 

 

 

Háborús körülmények között dolgoztál gyártásvezetőként? Az egy külön tudomány?

 

 

 

Az etiópiai éles hadgyakorlatot leszámítva, ami nem tekinthető teljesen háborús körülménynek, nem voltam. De nem hiszem, hogy külön tudomány volna az, inkább vannak olyan szabályok, amelyeket be kell tartani a harci helyzetekben. Például melyik az a pont, ameddig el lehet menni. Amikor Chrudinákék forgattak a bejrúti harcokban, a kísérők megmondták, hogy körülbelül melyik az a pont, ameddig nagyobb életveszély nélkül el lehet menni. Hát aztán onnéttól kezdve már csak vissza lehet húzni az embert. Be lehet vállalni, csak az már az élet kockáztatásával jár.

 

 

 

Az egyszemélyes külpolitikai gyártás hogyan működött?

 

 

Oda tartozott a moszkvai iroda, amely a Magyar Televízió egyetlen külföldi tudósítóirodája volt. Nem csak a híradót látta el anyagokkal, hanem a televízió minden más műsorát is, amelyik igényelte. Ha a Delta egy tudományos riportot akart megrendelni, azt ugyanúgy megrendelhette a moszkvai irodától.

 

 

A moszkvai irodában hányan voltak?

 

 

Kétszemélyesnek indult, egy operatőrrel és egy szerkesztővel. Legelőször Bán János volt kint egy pár hónapig, és ha jól tudom, szovjet operatőrrel dolgozott, bér konstrukcióban. De ez nem vált be és ő hazajött. Az első igazi kint lakó „host”, tehát négyéves tudósító – négy éves periódusok voltak – Farkas József György, aki később a Népszabadságnak lett a külpolitikai tudósítója, Butskó György operatőr kollégámmal, aki egyébként 1957-ben az egyik első operatőre volt a híradónak. Most már nyugdíjas, de még forgat.

Őket váltotta Elek Jancsi és Csák István. Amikor Elek Jancsi kiment, akkor kerül melléjük Zsupányi Bea gyártásvezetőnek. Attól kezdve hármas stáb lesz. Azután részben helyettesítésként volt kint Domokos Lajos, majd Tóth Karcsi és Zoltai Karcsi operatőr párban. Aztán Horváth Péter és ismét Csák Pista, majd Hardy Misi. Hardyt váltja Radnai Péter, aki most a Playboy főszerkesztője. Utána számolják föl a moszkvai stábot.

Volt kint Gyöngyösi Árpi is, aki a híradónál szerkesztő volt, de később gyártásvezetőként volt kint Moszkvában, majd később elment az MTI-be. Úgy tudom, mai napig is ott van, gyártásvezető. Őt követte Szerdahelyi Csaba, aki az Esti Hírlaposnál volt, a Magyar Hírlapnál is, és még sok-sok helyen. Szerdahelyit követte Krausz Jenő, akit azóta szintén lehetett a nyomtatott sajtóban is – HVG, Metróújság stb. – látni időnként. Végül gyártásvezetőként Géczi Gyuszi kollégám fejezte be a felszámolás idején a Moszkvai irodát, aki azután a Baltikumba került az egyik konzulátusra. Ez a moszkvai iroda története, 1992-1993 körül számolódik fel. Akkor már nem a híradóhoz tartozott, hanem átkerült a külpolitikai szerkesztőséghez, és ott fölszámolódott.

 

 

 

Hogyan indult el a moszkvai iroda? 

 

 

 

Akkor vettem át a moszkvai iroda ügyeinek az intézését, amikor Elek Jancsi ment ki. A moszkvai irodában levő emberek vagy telefontudósítást adtak, vagy forgattak, és az anyagot hazajátszották unilaterális vonalon, vagy pedig stúdió bejelentkezéssel kombinált unilaterális vonalon adták haza. Hosszabb filmek esetén repülővel küldték el a kazettát.

 

 

Mi az unilaterális vonal?

 

 

Az unilaterális vonal két televízió közötti, egy- vagy kétirányú, kép- és hangjel továbbítás. Ami azt jelenti, hogy Moszkvában a stúdióban beraktak egy kazettát  vagy egy előhívott filmet a filmvetítőbe, és akkor egy kép- és hangvonalon keresztül, földi hálózaton, később műholdon jött a kép és a hang. Nem madzag, hanem olyan, mintha Tokaj és Budapest között mikrohullám volna. Ez bonyolódhat még úgy, hogy összebeszél a két stúdió, Ipper Pali ül a budapesti stúdióban, Elek János a moszkvaiban. Azt látja a néző, hogy Ipper Pál kérdez, a mellette levő monitor képernyőjén ott ül Elek János, hallgatja a kérdést, amelyet Ipper föltesz, válaszol, és közben elindítják azt a bejátszást, amelyről éppen beszélgetnek. Ehhez különböző, vagy egyirányú kép és hang, vagy oda-vissza kép és hang, úgynevezett „technikai négyhuzal” is szükséges, hogy a két technika tudjon egyeztetni, hogy rendben van-e adás közben a kép és a hang. Ezeket meg kellett szervezni, meg kellett rendelni, akkor még a Magyar Postától. A Magyar Posta pedig megrendelte a társpostától. Ez egy kicsit bonyolódott még Nyugat-Európában, mert a Magyar Televízió a nyugati posták számára nem minden esetben volt biztonságosan fizetőképesnek elkönyvelve.

 

 

Miért nem?

 

 

Nem tudni, mi volt az oka. Valamiért ez nem igazából üzemelt. Aztán később született egy olyan megállapodás, hogy a műhold vonalakat a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a német posta frankfurti Raisting nevű műhold állomása vette és adta tovább. Mi megrendeltük a magyar postánál, a magyar posta a német postánál, a német posta megrendelte a műhold vonalat. A német posta kifizette, és a német postának fizetett a magyar posta, mi meg a magyar postának.

 

 

Eléggé bonyolult rendszer. Meddig tartott?

 

 

Ma is létezik. Ma is használják, annyi differencia van, hogy ma már mindenféle optikai kábeleken is meg lehet ugyanezt csinálni. De maga a rendszer és az unilaterális elnevezés nem változott.

Multilaterális átvételnek nevezzük ezzel ellentétben azt, ami például a müncheni olimpián volt. Amikor adott televíziótól, egy ország tévéjétől egy jel többfelé, tehát ugyanaz a jel több országba megy. Ebben az esetben viszont arra kell figyelni, hogy az eredeti képvonalat megrendeli az ember a magyar televíziónak, megrendel hozzá egy hangvonalat is, ez a nemzetközi hang, amelyen a zörej és a helyszíni dialóg hallatszik. De meg kell rendelni hozzá még egy kommentátorhangot is, amely viszont speciálisan csak Magyarország felé fog jönni. És ehhez még jön az említett „technikai négyhuzal”.

 

 

Milyen mélyen kellett otthon lenni a technikában?

 

 

Otthon kellett lenni. Nekem az a hallatlan nagy szerencsém volt, hogy harmincnál több ország ennél jóval több televíziójában dolgoztam, különböző technikákon, film- és videótechnikákon. Először is ki kell találni, hogy rendeled meg a vonalakat, pláne akkor, ha nagyon nagy időeltolódások vannak. Ez kimondottan gyártási kérdés. Tudod, hogy mikor van adásod, mikorra kell elérni az adást. Vagy akár több adást, akkor több vonalat is kell rendelni. Mondjuk tizenegy órakor fogadja Bush Antall Józsefet vagy Clinton Horn Gyulát. Ott tizenegy az már itt délután öt óra, és a 19:30-as adást el kell érni. Ki kell számolni, hogy a Pennsylvania Avenue-ről, ahol a Fehér Ház van, mennyi idő alatt jutok ki? Tudni kell, hogy az 5. sugárúton van ott az EBU checkpoint, ahol majd montírozni lehet. Tudom, hogy durván egy-másfél óra kell a montírozáshoz. Akkorra meg kell rendelnem, greenwichi időben számítva a vonalakat. És jött az izgalom, hogy be tudjuk-e fejezni a vágást időre? Hazajön-e az anyag rendesen, nem kell-e megismételni? Mert tíz percünk van adásig, és nem biztos, hogy még egyszer meg lehet ismételni. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy nem ezzel indul a híradó, hanem egy riport megelőzi, mert éppen még folyik az átvétel, mert technikai malőr volt a vonalban. Ezek a legizgalmasabb pillanatok, de ezek nagyon szép pillanatok.

 

 

 

Mindig a greenwichi idő?

 

 

 

Azért kell mindig a greenwichi szerint rendelni, mert Európán kívül is mindent abban számolnak. Különben valaki mindig elszámolná az átváltást. A greenwichi idő adott, és minden idő ahhoz képest változik, a téli-nyári időszámítás, a helyi idők. Azután meg kell találni azt a televíziós társaságot, amely a legközelebb van az adott eseményhez, és tud műholdra játszani. Ha nem tud, akkor még kell rendelni egy földi vonalat is a tévétársaság és a műhold fellövő állomás között. Szóval ez egy jó kis sakk-játszma.

 

 

 

Már-már fontosabbnak látszik, mint maga az esemény.

 

 

 

Van ennél sokkal egyszerűbb és fontosabb dolog. Például soha nem szabad elfogadni, hogy a követség által felajánlott kocsi vigyen ki a televízióba. És vajon miért nem? A követségi gépkocsivezető ismeri a politikai helyszíneket, ismeri azokat a nevezetes vásárlási helyeket, ahol a magyar diplomaták vásárolni szeretnek. De nem ismeri, hogy pontosan hol van Párizsban a televízió. Csúcsforgalom, fél hatkor van mondjuk a francia elnök és a magyar miniszterelnök sajtótájékoztatója. Itt általában kétfelé szokott válni a stáb, mert ilyen esetben azt szoktuk csinálni, hogy ha nagyon későn van az esemény, akkor a szerkesztő elmegy a korábban, tehát napközben leforgatott anyaggal, és elkezd montírozni. Én ott maradtam például az operatőrrel a helyszínen, megcsináltuk a sajtótájékoztató első tíz percét, és akkor mentünk mi is utána. Ő tartott a montírozás felénél vagy a háromnegyedénél, amikor odaértünk, és akkor még hozzá lehetett rakni az anyagot: a 17:30-as események a 19:30-as adásba már be tudtak kerülni. De mondom, sokszor előfordul, hogy felajánlja a követség, hogy majd kivisz. Ehelyett taxi, vagy még jobb a motoros taxi. Párizsban például egészen addig, amíg Chirac nem lett főpolgármester, addig a négy-ötsávos egyirányú utcákban három-négy sávban parkoltak autók. Hát ezeken csúcsforgalomban végigmenni úgy, hogy időre megérkezz, szinte reménytelen. 

 

 

 

 

Egy külföldi iroda volt, a moszkvai. Viszont a világ többi részéből is kellett napi tudósításokat is adni. Ez hogy ment?

 

 

 

Ebben az időben a híradó rengeteg külföldi anyagot ad úgy, hogy az MTI vagy a Magyar Rádió szerkesztőit használja erre. Ez azért nagyon érdekes, mert a rádióval volt egy olyan megállapodás, hogy ez benne van a rádiós tudósító munkaköri kötelezettségében. Természetesen kapott ezért külön honoráriumot, de hát azért mégiscsak a rádió tudósítója... Gondoljunk bele, valójában a konkurenciának átengedi a tudósítót. Hasonló megállapodás üzemelt az MTI-vel is. A harmadik típus: ez volt az az időszak, amikor elindulnak nagyobb számban az utazások. A stábok utaztak külföldre. Évekig hatvan, majd száz nap kapitalista kerete volt a híradónak az utazásra, ez a hetvenes évek végétől kezd egy picit lazulni, bővülni. A csúcs az 1985 és az 1995 közötti időszakra tehető. Ekkoriban évi négy-ötszáz körüli utazásról beszélhetünk, amiben nagyon sok az egynapos út. Például a győri stáb átmegy Pozsonyba, vagy a miskolci stáb Kassára, a debreceni stáb Ukrajnába vagy Észak-Romániába, a szegediek Erdély déli részére vagy Újvidékre. Szervezés szempontjából az egynapos és a több napos út között nem lineáris növekedés van. Az utaztatást, az anyagok hazajuttatását, a kinti utómunkát esetleg, azt ugyanúgy mindegyikhez meg kellett szervezni. Én először 1974-ben vagy 1975-ben voltam nyugaton, Bécsben.

 

 

Civilként sem voltál korábban nyugaton?

 

 

Nem. Ez egy érdekes dolog volt, a mai korból visszaemlékezve. Voltam korábban magánemberként a szocialista országokban. Létezett egy bizonyos püspöklila betétlap. Tehát a piros és a püspöklila közötti színű betétlap, ami azt jelenti, hogy nem útleveled volt, hanem egy ilyen dokumentumod.

 

 

A személyi igazolványhoz kellett mellékelni…

 

 

Amikor először elutaztam nyugatra, Piller Sándor gazdasági rovatvezetővel és Zih Béla operatőr kollégámmal a Magyar Gazdasági Napokon forgattunk Bécsben. Ekkor született meg a barna útlevelem, a szolgálati útlevél, amit az elutazás előtti napon, a tévé útlevélosztályán Sárosi Klári vagy Kurali Magdi a páncélszekrényből elővett, és a hazatérés utáni napon le kellett adni.

 

 

Az útlevelet itt tartották vagy a Tájékoztatási Hivatalban?

 

 

Itt. A televíziónak annyi előnye megvolt, hogy itt tartották. Hát ebben is vannak furfangok. Vannak olyan országok, amelyek annak idején nem szerették, ha a másiknak a vízuma benne volt. Ha több ilyen helyre utazott valaki, és nagyon furfangos volt, el lehetett intézni, hogy két szolgálati útlevele legyen! Az egyikben volt egy izraeli vízum, a másikban egy arab vízum. Vagy az egyikben volt egy kínai beutazási engedély, a másikban egy tajvani. Ha elég ügyes volt az ember, akkor így beengedték ide is, oda is. 

 

 

 

A hetvenes évek közepe az még elég mély világ. Bécs előtt volt valami felkészítés?

 

 

 

Nem volt. Itt a híradónál mindenkit felnőttként kezeltek. Én nem emlékszem rá, hogy olyan utasítás elhangzott volna, hogy hogyan kell viselkedni. Nem hangzott el soha, hogyan dolgozzál, vagy mit szabad és mit nem szabad. Nagyjából mindenki pontosan tudta, hogy mi a feladata. Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy a külföldi út előtt volt-e valami felkészítés, nem. Illetve, ha egy más körről beszélünk, akkor igen, volt. A más kör alatt azt értem, hogy ha Magyarországra jött egy külföldi politikus, vagy magyar politikus utazott külföldre, ennek volt egy sajtóterve. Ezt annak idején a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala vagy a pártközpont agitprop osztálya állította elő, ezt a stencil dokumentumot, ahol pontosan megvolt, hogy milyen esemény hol lesz, mikor lesz. Oda volt írva, hogy ezen az MTI legyen ott, ezen a Rádió legyen ott, ezen mindenki legyen ott. Tehát ezekben a tulajdonképpeni „utasításokban” szerepelt, hogy melyiken kell ott lenni mindenkinek, melyiken csak ennek, melyiken csak annak.

 

 

Biztos volt olyan is, hogy ezen meg senki se legyen ott…

 

 

Volt ilyen, igen. Érdekes volna utólag visszanézni ezeket a stencileket, nem is tudom, hogy például a Magyar Országos Levéltárban megtalálhatók-e? Nagyon tanulságos, időnként mosolyogtató, ma már mosolyogtató utalásokat találhatna az ember. Én hivatalos delegációval 1997 körül utaztam utoljára. Akkor már ilyen írott tervezet nem nagyon szerepelt, inkább az ment, előzetes felkészítésként, hogy a Tájékoztatási Hivatal utódjánál vagy a kormányszóvivőnél nagyjából végig lehetett beszélni, hogy milyen események várhatók. Ez azért volt fontos, mert ehhez kellett a vonalakat rendelni. Nekünk mindig olyan kérdéseket kellett föltenni, amikből ki tudtuk számolni, hogy mikorra kell vonal. Egy csomó esetben előfordult, hogy egy adott pont a látogatásban, mondjuk Miterrand és a magyar államfő találkozója, még nem volt leszervezett, nem volt visszaigazolva az időpontja. De nekem akkor is meg kellett volna rendelni a vonalat. Ilyenkor az ember azt kérte, hogy legalább azt mondd meg, hogy körülbelül melyik időintervallumban lehet a két vagy három változat, mert nekem akkor is meg kell rendelnem a vonalat. Ma már rengeteg műhold van. De régen annyira telítettek voltak a vonalak, hogy ha nem rendelte meg az ember huszonnégy-negyvennyolc órával korábban, akkor már nem biztos, hogy kapott azokra az időpontokra, amikor még elérte az adást.

 

 

 

Még mindig Bécs, 1974 vagy 1975. Akkoriban még nem utaztunk sokat. Milyen érzés volt először utazni és rögtön dolgozni kezdeni?

 

 

 

Életem első nyugati útja volt, délfelé érkeztünk, és a harmadik napon délfelé indult a vonat vissza. Tehát durván egy nap forgatás volt, és két félnap, két este, amikor sokat lehetett sétálni. A Maria Hilferstrassén akkor még járt a villamos. Az ember beült az operával szemben a kávézóba, a Monarchia hangulatába.

 

 

Nagy különbséget láttál a két város között?

 

 

Igen. Nagy különbséget láttam, főleg áruban, ez természetes. Nagy különbséget láttam a világításban, fényben, és borzasztó nagy különbséget láttam az emberekben. Úgy láttam, ami bizonyos mértékig még ma is igaz, hogy Nyugat-Európában az emberek nyugodtak. Dolgoznak, amennyit dolgoznak, és utána élik az életüket. Ama „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” típusú szocialista mondatot rájuk érvényesebben idézhetnénk. Amikor letette a munkát az osztrák dolgozó, akkor utána élhette a békés életét. Miközben itthon mindenki rohant maszekolni vagy fusizni, később a GMK-ba. Van egy amerikai ismerősöm, aki az Amerika Hangjánál dolgozik, Prágából képviselte az Amerika Hangját Magyarországon, Szlovákiában. Magyarországon két-három évvel ezelőtt volt. Prágában élt, átjött, és ebben a szobában arról beszélgettünk, hogy miért idegesek itt az emberek, miért rohannak? Azt mondja, hogy Prágában, ha lejárt a munkaidő, mindenki békésen sétál, beül a sörözőbe, senki nem rohan, mindenki mosolyog. Itt ellenben zaklatott és nagyon fáradt embereket lát. És1975-től eljutottunk 2005-ig, és a lényeg nem változott.

 

 

 

Elkészült Bécsben a riport. Mindabból, amit ott láttál, mennyi tudott a riportban átjönni?

 

 

 

A riportunk egy aránylag leszűkített helyszínen készült, mert az egyik szálloda környékére letelepített, kiállítással egybekötött, a Magyar Gazdasági Napok kapcsán rendezett konferencián forgattunk. Itt a városképeken kívül igazából nem nagyon tudott átjönni más. De azt gondolom, hogy a városképen mindenki látta, hogy mi a különbség a körút és a Maria Hilferstrasse között.

 

 

 

A szolgálati útlevélnek volt azon a határon valamilyen tekintélye?

 

 

 

Szerintem nem. A maiaknak azért azt el kell mondani, hogy ez akkoriban úgy üzemelt, hogy elindult a vonat a Nyugati Pályaudvarról, és Rákosrendezőnél már a határőrök elkezdték nézni az útleveleket, és nézték Hegyeshalomig. Belföldi utazásra a kocsik nem voltak igénybe vehetők. Végig fönn voltak a határőrök a vonaton, de ez annyira nem volt szokatlan, mert ha Sturovo felé felszálltál a vonatra, a csehszlovák határőr is már itt volt Rákosrendezőnél. Volt egy érdekes dolog. Megmondom őszintén, engem nem próbáltak beszervezni a sok-sok év alatt soha. Sőt. Legnagyobb megdöbbenésemre, amikor a Parlament meghozta ezt a bizonyos III/3-as rendeletet – miután a nevem a sor elején van – meglepetésemre elsők között kaptam papírt arról, hogy vizsgálják a múltamat. És elsők között kaptam meg azt a dokumentumot, hogy a nagyon fontos személyeket ellenőrző bíróság megállapította, hogy milyen beszervezetlen múltam van. Aztán eljutunk 1977-ben az első igazi megmérettetéshez.

 

1975 és 1977 között semmi különös? Forgatás a testvérországokban, Románia ugye ínyencfalat volt. Voltál?

 

Romániában nem forgattam, ott csak átutazóban voltam stábbal úgy, hogy Bulgáriába mentünk. Az első Volán autóbuszjárat megindulása Budapest és a bolgár tengerpart között, ami bebizonyította azt, hogy szervezésben mindig élen jártunk. Soha nem mérték le, hogy mennyi ideig megy a busz! A Dunán komppal ment át, Vidinnél. A busznak sikerült körülbelül négy óra késéssel megérkeznie, ebben azért a román határőrök is benne voltak. A négy órás késéssel megérkezve a határhoz a következőt láttuk. Tele van a komp, egy busznyi hely üres. A kompot a bolgárok üzemeltették. Harminc-negyven autó már a másnap reggeli kompra vár. Akkor nagy nehezen odaküzdöttük magunkat a komphoz, egy majdnem egy sávos autóúton, és mondták, hogy ránk várnak. Mert a bolgárok odaát várnak bennünket. Beküzdöttük magunkat a kompra, megküzdöttünk a román határőrökkel és vámosokkal. A komp átment Vidinbe, már eléggé sötét volt. A járat ott aludt egyébként Vidinben. Amikor meglátták, hogy a komp elindul, kigyulladtak a fények a bolgár parton. Gondolom, mindenkit fölébresztettek, akit föl kellett ébreszteni, mert „kenyeres-sós-népi táncos” fogadással várták a magyar busz megérkezését bolgár barátaink. Eltartott éjfélig az ünnepség, hogy a busz most bolgár földre lépett. Van erről a buszútról egy riport-dokumentum film, érdemes visszanézni, a nyolcvanas évek elejéről. 

 

 

 

 

Volt még a félig kapitalista, félig szocialista ország, Jugoszlávia?

 

 

 

Jugoszláviában sem forgattam soha. Csehszlovákiában többször is, Prágában is, Pozsonyban is, egy riportsorozatot készítettünk Hardy Misivel. A csehszlovák gazdaság, kultúra: nagy divatos volt pártkongresszusok előtt. Bulgáriában is forgattam például Kaplár Jóskával, Fülöp Tibi operatőr kollégámmal, pártkongresszust előkészítő sorozatot. Úgy volt, hogy májusban lesz a pártkongresszus, akkor áprilisban forgattunk hat anyagot, hogy a megelőző héten minden munkanapra jusson egy, a bolgár gazdaságot, kultúrát, belpolitikát bemutató anyag, amely fölkészítette a nézőt arra, hogy jövő héten már a pártkongresszusról fog minden nap riportot látni. Lengyelországban is forgattam többször, a Szovjetunióban is. Érdekes módon ott nem olyan sok helyen, Moszkva és Leningrád környékén. Az egyik filmnek Pálfy G. István volt a szerkesztője, Fülöp Tibi az operatőre. „A legkeletibb keleten” címet viseli, és ez Kamcsatkán, tehát a nagyon távoli, észak-szibériai részen készült, Kamcsatka, Vlagyivosztokban. Vlagyivosztok akkor még zárt város volt. Tehát van egy három részes sorozat, ma is nagy élvezettel lehet nézni. Azon csak kétszemélyes stáb volt, csak az operatőr és a szerkesztő lehetett ott. Előre megadott létszámra szervezett, elsősorban szocialista országok újságírói, de talán egy vagy két nyugati is volt ebben a csoportban. Ennek az előkészítése történt itthonról gyártási szempontból. Kint leforgatták az anyagot, és aztán a film utómunkálataiban a gyártásvezetői feladatokat újra kellett végezni.

 

 

Az oroszok megnézték a készülő filmet?

 

 

Nem. Voltak az úgynevezett APN filmek. Az APN kint majdnem olyan, mint az MTI, de volt egy videóügynöksége is, amely propaganda, turista típusú filmeket gyártottak. A tévé és az APN között volt szerződés filmkészítésre. Sykora Sanyi és szintén Pálfy G. Pista volt a szerkesztője az Éneklő kövek, országok című filmnek, amely Örményországról szólt. Elek Jancsi Az energia felszabadul címmel az olajról, az olajmezők kitermeléséről forgatott, amikor Török Vidor majdnem az egész Szovjetuniót romba döntötte. Szilágy Jóska volt a gyártásvezető, Elek János volt a szerkesztő. Kitalálták Vidorral, hogy hajnalban menjen föl egy olajfúró torony tetejére a kamerával, és vegye föl, amikor az olajmező peremén fölbukkan a nap, és elkezd följönni. Ez elvben rutin feladat. Mikor a többiek is már látták, hogy világosodik, a nap már fölbukkant, közben Vidor már forgat, kijönnek a barakkból, ahol aludtak, és a következőt látják: Török Vidor guggol vagy fekszik a fúrótorony tetején, forgat, megy a gép, és a szájában az elmaradhatatlan cigaretta, úgy, hogy a hamunak a fele már leégett, de még rajta volt. Messze az egész környéken nem lehetett dohányozni, nemhogy a fúrótornyon! És még le is esett a hamu. Szólni sem mertek! Mert ha kiejti a szájából, az egész olajmező   lángba borul. 

 

 

 

1977-re akartál ugrani. Miért érdekes ez a dátum?

 

 

 

NATO csúcsértekezlet Londonban, ekkor jön át Jimmy Carter először. Mi onnét két vagy három napon keresztül adtunk unilaterális tudósítást, arról, hogy mi történik. A Downing street már le volt zárva. A 10-es számú ház kapuja előtt, a szemben levő ház falához támasztva, egy hat-nyolc soros lépcsőplató volt rakva. Arra lehetett fölmenni az operatőröknek. De hát órákkal előbb oda kellett menni. Nem azért, mert a protokoll előírta, mint nálunk, hanem azért, hogy a legjobb helyet kapd a kollégák között. Ebből az a fontos, hogy mennyit számít, hogy ki mennyire gyakorlott külpolitikai újságíró és milyen kapcsolatai vannak. László Balázs akkor még aránylag új tudósító volt Londonban. Brüsszelben volt Kis Csaba, akit erősítésként küldtek át. Mi Brüsszelből együtt utaztunk Csabával repülőn, Ipper Palival és Erős Péter operatőrrel. Leszálltunk, Balázs mondta, hogy egyelőre teljesen cseppfolyós a program, az amerikaiak nem nagyon akarnak semmiféle információt kiszivárogtatni, nem igazán lehet tudni, hogy mi, mikor, hol lesz.

Na most a következő volt látható: Kiss Csaba belekarol két emberbe, akikkel már a világ különböző pontjain tudósított valamikor, elmentek valahova. Egy óra múlva lerakta az asztalra a programot. A tudósítók között ez olyan, mint hogyha a szerkesztőségben tíz ember összeszokik, és segítenek egymásnak. Akik bizonyos ideig bizonyos állomáshelyen több évig együtt dolgoznak, ha nem is találkoznak két-három évig, de aztán egy harmadik helyen összetalálkoznak, akkor a régi barátságot felelevenítve, egymásnak segítenek, a megszerzett információkat kicserélik, ami nagyon fontos dolog. A tudósítói szakmában nagyon sokat számít, hogy ki mennyi ideig, milyen környezetben, melyik országban van. Hogy tudja belobbizni magát abba körbe, ahol a leggyorsabban hozzájut az információhoz. Én ezt láttam Kis Csabánál, aki, hogy úgy mondjam, engem akkor nagyon lehengerelt. Függőben voltak vonalrendeléseim, és azt mondta: „Ne idegeskedj, édesapám, megtudom én ezt neked!” És két vagy három óra múlva hozta egy cetlin. A kapcsolatok és a rutin.

 

 

 

A NATO-csúcs simán lement?

 

 

 

Igen, semmi gond nem volt. Nekem két plusz élményt hozott. Nem volt járat Londonba valahogy hétvégén, és Brüsszelen keresztül kellett már menni, szombaton reggel. Így a szombatunk szabad volt, mert vasárnap kezdődött az esemény. Londonban volt egy napom, ez nagyon ritka eset, ráadásul ingyen volt szombaton a British Múzeumba a belépés, és mi négy vagy öt órát voltunk az egyiptomi kiállításon, ami szerintem ma is még a világ egyik legnagyobb kiállítása Egyiptomról.

 

 

 

Mi fogott meg a városból, Londonból?

 

 

 

Magánemberként is többször voltam Londonban, egyik kedvenc városom. Párizs is meg London is, más-más miatt. Akkor még a Soho igazi volt. Később is jártam ott, ma már egy kicsit turistásodott. A klasszikus belvárosban szinte minden pubban van saját sör, amelyet ott ők főznek. Van nyolc-tíz féle sör, de mindegyiknek van sajátja is. Évszázados tradíció, hogy nem lehet tizenegy előtt, meg este tíz után akárhol alkoholt fogyasztani. Mondok egy példát. Voltam egy ismerőssel Londonban a Russel square-en, ahol 2004-ben vagy 2005-ben az egyik robbantás történt. Egy szállodában vacsoráztunk. Mire mi a BBC-ben végeztünk, már olyan este kilenc óra volt. Úgy beszéltük meg azzal, akivel találkoztunk, hogy tíz óra körül találkozunk. Leültünk vacsorázni, rendeltünk egy sört, és közben tizenegy óra lett. Kérdezte, hogy iszunk-e még egy sört. Mondtam, jó, igyunk még egy sört. Jött a pincér, és udvariasan mosolyogva, de azt mondta, hogy sajnos, itt az étteremben tizenegy óra után egy 1827-es törvény alapján már nem lehet sört inni, mert ha egy épületben több helyen mérnek sört, akkor csak egy helyen lehet. Úgyhogy menjünk le a sörözőbe, csak ott lehet tizenegy óra után inni, még a bárban sem. A hagyomány oly mértékben él az angolokban, hogy ha valakinek a dédnagyapja föltámadna most, akkor nagy valószínűséggel ugyanott találná meg a kedvenc cipőfűzősét, a sörözőjét, ráírva, hogy ez 1814 vagy 1612 óta itt van és üzemel. A kilencvenes évek elején jártam Manchester mellett, egy kis faluban. A faluközponttól másfél kilométerre van egy kocsma, egy pub, és a falu ott éli az esti életét. Mindenki ott van, asszonyok, gyerekek, feleségek, férjek, ülnek az asztalnál, ott vacsoráznak, beszélgetnek. Egy faluközösség, ahol eltöltik egymással az időt. Ez nem a mai magyar kocsmához hasonlítandó intézmény. Bécsről még annyit mondanék, hogy félig-meddig otthon voltam Bécsben. Nem volt olyan két-három hónap, amikor ne fordultam volna meg Bécsben, mert abban az időben volt Heltai András Bécsben, MTI tudósítóként. Elkezdődtek a szovjet–amerikai, illetve az európai leszerelési tárgyalások, és mi tulajdonképpen a főbb eseményeket Kiss Péter kollégámmal szinte folyamatosan végigkövettük. Kimentünk kocsival, Heltaival fölvettük az anyagot, hazajátszottuk, és jöttünk haza. Ezek voltak a „soproni zsíroskenyér túrák”, ahogy akkor neveztük. Mert nem volt valutakeret, ennek következtében nem kaptunk napidíjat, és nem volt nyugati szállásköltség. Előző este lementünk Sopronba, ott megaludtunk, hajnalban átmentünk Bécsbe, megcsináltuk az anyagot és hazajöttünk.

 

 

 

Mennyi volt akkor a magyar napidíj? Meg lehetett belőle jól ebédelni?

 

 

 

Úgy 370 forint körül, de nyugatra nem adtak magyar napidíjat!

 

 

Se ez, se az?…

 

 

Ezért nem lehetett belőle megebédelni, mert nulla volt! Ezért hívtuk ezeket az utakat „soproni zsíroskenyér túrának”. Forint napidíjat nem adtak azért, mert Bécsbe mentünk, valutát meg azért nem adtak, mert nem volt rá keret. Arra kellett vigyáznunk, hogy ne álljunk meg olyan helyen, ahol parkolási díjat kellett fizetni! Mert arra sem volt keret. Nem volt nálunk schilling, na! Sok hasonló eset előfordult. Nem csak velünk, hanem a tévéhíradó stábja is sokszor utazott így ki Bécsbe. A Lőwér szállóban már több szobája volt a híradónak, mert havonta többször fordult elő, hogy a zsíroskenyér túra alapján forgott riport. Fogytak a javak, hullottak a vezérek. Számomra két esemény összeköti 1982-t és 1985-öt. László Zsuzsával és a Katona Miklós operatőr kollégámmal, aki a győri tudósítói irodának volt az operatőre, elmentünk a MÁV Szimfonikus Zenekarral Olaszországba. Torinóban, Bresciában, illetve Genfben léptek föl. Előkészítettük A HÉT  anyagot, nyolc-tíz perceseket és egy-két híradó tudósítást is küldtünk haza. De nem ezért érdekes ez az út, hanem ahogy Jugoszlávián keresztül jövünk hazafelé, vagyis Jugoszláviában kamerával utaztam, de forgatni nem forgattam, útközben bemondják, hogy meghalt Brezsnyev. 1982 novemberében. Emiatt kötődik 1982 1985-höz. 1985. március 12-én Hardy Misivel és Csák Pistával vagy Edelényi Gabi operatőr kollégámmal nagyon korán, reggel hét óra felé felszálltunk a repülőre. Akkor indult a Zürichi járat, és Zürichből aztán átmentünk Genfbe. És miközben mi a levegőben voltunk, akkor halt meg a Csernyenko.

 

 

 

Milyen sokáig elhúzta.

 

 

 

Csernyenko csak nyolc vagy kilenc hónapot húzta, közben volt Andropov. Úgyhogy kétszer is úgy repültem, mentem vagy jöttem külföldről, hogy közben ők meghaltak. Nemcsak azért fontos, mert világpolitikai jelentősége volt annak, hogy meghalt egy szovjet főtitkár, hanem azért, mert a temetések közvetítésének megszervezése a televíziósok számára ilyenkor nagyon komoly szervezési munkát igényelt. Pestre érve rögtön azzal kezdtem, hogy haza se mentem kicsomagolni, hanem indultam szervezni a Brezsnyev temetés közvetítését, amit, úgy emlékszem, Sugár András és Ipper Pali csinált. Szegény Ipper Pali kolosszális hibát követett el. Kolosszális „politikai” hibát, mert leközvetítette azt, ami történt. Volt egy olyan pillanat a temetés során, mikor teljes néma csend volt a Vörös téren. A következő hangzott el, valahogy így szólt Pali mondata: „A Vörös téren teljes néma csend van, csak a varjak károgása hallatszik.” Most, 2005-ben nem biztos, hogy lehet ennek az áttételes értelmét fogni, de hogy 1982-ben mi mindent próbáltak beleérteni… Hogy mit jelent a varjak károgása!

 

 

 

Mi lett ebből? Igazoló jelentés?

 

 

 

Az nem, de kapott némi megfeddést. Hogy egy kicsit átgondoltabban, összeszedettebben kéne.

 

 

 

Hogyan kell egy temetés közvetítését megszervezni? A fő riportalany halott…

 

 

 

Két lehetőségem van. Vagy a stúdióból, tehát mondjuk a moszkvai tévé stúdiójából ugyanolyan monitoron, mintha itthon ülne, közvetít, vagy a helyszínről. Ha helyszínről közvetít, akkor riporterállást kell kiépíteni, ugyanúgy, mint egy sportesemény esetében. Meg kell szervezni, hogy ővele folyamatos kapcsolat legyen fülhallgatón. Tehát rá lehessen szólni Pestről, megmondani, hogy siessen, mert már kevés a műsoridő, vagy kicsúszik, vagy bármilyen utasítást lehessen neki adni. Forduljon balra, mert esetleg kamera látja, stb. Mindehhez vonalakat kell rendelni. Meg kell szervezni, hogy az illető oda tudjon jutni a helyszínre. Moszkvában Brezsnyev temetése alatt a város le volt zárva, nemhogy a Vörös tér környéke! Az egész város. Hogy Ipper és Sugár a szállodából el tudjon oda jutni, ezt azért meg kell tudni szervezni. Különböző akkreditálásokat kell elintézni. Ha tovább rugaszkodhatunk, akkor 1980 a szovjet–magyar űrrepülés éve. Hatalmas szervezéseket követelt! A közös űrrepülés a Magyar Televízió számára is egy nagy vállalkozás. Megalakul a Magyar Televízióban az úgynevezett magyar–szovjet űrhajózási stáb, amely két pilléren nyugodott. Az egyik Vértessy Sanyiék, akik a nagy műsorokat, a háttérműsorokat csinálták, a nagy interjúkat, a családi interjúkat... Ezzel párhuzamosan volt a mobil híradó stáb, amelyiknek aztán az lesz a feladata, hogy az adott pillanatban, a lehető leggyorsabban, a helyszínre menjen. Ez egy külön, arra a helyzetre és feladatra alakult formáció volt. Kende Mari kolléganőm volt a nagy stáb gyártásvezetője, én pedig a híradós stábé. A mostani 6-os stúdió helyén, ahol egykor Pécsi Ferenc is ült, ugyanabban a szobában volt akkor a műszaki bázis, ahol vonalakkal össze voltunk kötve a fellövőhellyel, a moszkvai stúdióval, Bajkonurral, Csillagvárossal. Voltak konzervek, amelyeket sok-sok munkával előre elkészítettek. Nekem a feladatom a fellövés és a visszaérkezés közötti időszak híradós anyagainak a gyártási megvalósítása volt, ugyanúgy vonalrendelések, egy kicsit másképpen, de végül is gyakorlatból levezethető módon. Ennek is van egy pikáns története: Farkas Berciék leszállását nem lehetett kiadni.

 

 

 

Miért nem lehetett közvetíteni a földet érést?

 

 

 

Mert elromlottak a fékezőrakéták! Rendesen odacsapták magukat a leérkezéskor, és Bercink nem szalonképes mondatot ejtett ki a száján. Nem lehetett leadni: „B….k meg, de odacsaptatok bennünket!” Ezt az epizódot a nézők nem láthatták.

 

 

Megvan az archívumban valahol?

 

 

 

Nem tudom már, de a stábunk mindenesetre ott van. Megvan, amikor a helikopter odamegy, kiszállnak, kiveszik őket a kabinból. A helyszínen készül velük interjú, csak hát volt ez az ominózus dolog, az nem mehetett le. Van egy másik, az űrhajózással kapcsolatos történet is, talán érdekes lehet az utókor számára. Van egy kolléganőm, Naszódi Kati, aki most jár a Színház és Filmművészeti Egyetem gyártási szakára, és őnekik is kötelező filmeket készíteni az évek során. Ő készített egy nagyon kellemes vizsgafilmet, az volt a címe: A magyar űrhajós konzervek. Nem akartak belemenni a szovjetek, hogy magyar konzerveket is készítsenek, merthogy Magyarország nem készült föl annyira technológiailag, hogy ezt meg lehetne oldani. De végül is az Élelmezési Kutató Intézet elkészítette. Kati leforgatja a riportot, ami arról szól, hogy hogyan készül el a magyar ételkonzerv, milyen ételek kerülnek kiválasztásra. Végül is beleegyeznek abba, hogy a magyar konzervek felkerüljenek az űrhajóra. Van benne egy pikáns történet, ebben a vizsgafilmben el is mondja az akkori kutatás- illetve gyártásvezetőnő. Hosszú vita folyt, a magyar orvosok és a magyar űrhajózási szakértők azt mondták, hogy odafönn az ünnepség keretében azért mégiscsak lehetne egy kis Unicum. Hát erről nem sikerült a szovjet űrhajózási szakembereket meggyőzni. De a történet hitelességében talán nem kételkedhetünk. Ez a hölgy elmondja, hogy végül is fölkerült az Unicum az űrhajóra, méghozzá Kubaszov határidőnaplója volt kivágva, és annak a bélése volt állítólag az Unicum tartója. Valamilyen tubusban, persze, nem üvegben.

 

 

Tökéletes.

 

 

Nekem nagyon tetszett ez a kis vizsgadarab, tíz-tizenkét perces film, igazán megérdemelné, hogy valahol bemutassák, én Almási Tamással, a főiskola szakvezetőjével együtt láttam. 

 

 

 

Emlékszem, volt egy kisebb mozgalom, hogy mi mindent visz föl magával Farkas Bertalan. Újságokat is csináltunk, amelyek aztán sose kerültek föl.

 

 

 

Igen, de például Brezsnyev- és Kádár-képek csak fölkerültek, meg Lenin kép is. Szóval fontos használati tárgy került az űrhajóra. Maga az egész, ennek az űrhajózásnak a közvetítése, híradós leközvetítése egy borzasztó izgalmas, érdekes feladat volt, nem kisebbítve Vértessy Sanyiék nagyon alapos háttéranyagai  tömkelegének az értékét. Mindehhez hozzátartozik, hogy a föllövés pillanatáig nem lehetett tudni, hogy Farkas Bertalan vagy Magyari Béla megy föl. Ezért minden párhuzamosan el volt készítve, minden háttéranyag, a családok, a személyes interjúk, minden párhuzamosan, két példányban volt. Olyannyira, hogy a híradó stábja is két helyen volt jelen, a Magyari családnál és a Farkas családnál. És a fellövés pillanata előtt – azt nagyjából lehetett tudni, hogy a fellövés ideje mikor lesz – be volt kapcsolva a felvevőgép, és lehetett látni a kamerában, hogy ott tudja meg a család, hogy repül.

 

 

Magyari Béla háttéranyagai megvannak még? Az egy tragikus pillanat lehetett ott Magyariéknál?

 

 

Hát igen, ilyen szempontból igen. Természetesen megvan az anyag.

 

 

Nem maradtak ott tovább Magyariéknál a riporterek, miután kiderült, hogy Farkas van fönt?

 

Dehogynem! A riport elkészült, ugyanúgy elkészült arról, hogy hát nem mi vagyunk, igen. De gratulálunk a Bercinek. Ezek hiteles, megismételhetetlen, emlékezetes pillanatok. Az Állami Pénzverde meg a Nemzeti Bank előre, külön pénzérmét nyomott erre.

De az semmi! Tarjányi Ingrid kolléganőm készített akkor riportot arról, hogy  Presser Gábor írt egy űrhajós dalt. Éjszaka megnyomnak egy kislemezt, aminek az egyik oldalán a rádió által rögzített szöveg van, tehát amikor föllőtték őket, Farkas Berci arról beszél, hogy elindultunk, jelentem stb. A másik oldalán meg Presser Gábornak az űrhajós dala van. Éjszaka megnyomják a lemezgyárban, és reggel olyan tíz-tizenegy óra körül már az utcán van, a hanglemezgyártó vállalat boltjaiban kapható.

 

 

Ez a lemez most nagyon értékes lehet. És jöttek eredeti képek az űrhajóból…

 

 

Természetesen. Ha megnézzük az archívumban a híradóanyagokat, van olyan anyag, aminek az a címe, hogy Farkas Berci tudósítása az űrből. Kapcsoltuk az űrben Farkas Bercit, és ő elmondta a híradó nézőinek az űrből, hogy aznap mi történt. Sőt, egyik nap ő mondta a tévémacival az esti mesét a gyerekeknek.

 

 

 

A beszélgetés 2005 novemberében és 2006 januárjában készült.

Lejegyezte: Zelei Miklós

 

 

Folytatás az interjú II. részében…