Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

 

A híradó a legek legje volt az életemben

 

 

Beszélgetés Márványi Györggyel

 

           

Márványi György a televízió emblematikus alakja volt. A műsorcsinálást szerette, nem a sarzsikat. A híradó, a hírműsorok kulcsembere volt több korszakban is. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik legszebb pillanataiban azt hihette, hogy egy-egy jó riportfilm történelmet csinál.  

 

– A tévénél több nagy indulásnak a kezdeményezője vagy résztvevője voltál. Mikor, mivel kezdtél?

 

– 1957-ben indult útjára a televízió. A híradóhoz mentem dolgozni, az első adását 1957. július 2-án közvetítették, én írtam a szövegét. Tehát nem a képanyagot állítottam össze, hanem az alámondott szöveget írtam meg. És miután nagyon hosszú időt töltöttem el televíziósként, nagyon sok műsornak, nagyon sok dolognak voltam az elindítója, vagy az indulás résztvevője. Természetesen a híradó a leg! A kulcsműsora minden televíziónak, mert hiszen a lényegét adja vissza azoknak a pillanatoknak, eseményeknek, amelyeknek a történései alapvetően befolyásolnak egy-egy korszakot. És az első tíz tévés esztendőmet én a híradóban töltöttem. A második ember voltam ott. Matúz Józsefné volt az, aki az első lépéseket, előttem talán öt hónappal már megtette, és én az ő kérésére mentem a híradóhoz.

 

- A köztudatban úgy él, hogy Matúz Józsefné eléggé merev volt. Együtt dolgozni milyen volt vele?

 

– Matúz Józsefné munkatársként egy erőteljes, jó szervező kolléga volt. Jó vezető is. A keménységét vagy a harcosságát úgy valósította meg, hogy sose volt igazságtalan, és a vitákban sem élt vissza azzal, hogy ő a vezető. Az a hely, a híradó, megkövetelte, hogy erős vezetője legyen. És Matúzné három évtizedet töltött a híradó élén. Nehéz idők, de nagyon szép idők voltak akkor.

 

– Miért volt nehéz és miért szép?

 

 

– Azért volt szép, mert egy szűz területen járkáltunk és mozogtunk, és minden új volt. A filmhez képest is teljesen más hozzáállást kívánt a híradó. A csapat, amelyik dolgozott, az is egészen másképpen kellet, hogy megszerveződjön, mint egy film elkészítéséhez. A híradónál a pillanatot percre kellett váltani, legfeljebb órára. Mert ha valami történt, annak az esti adásban ott kellett lennie. Ez jó szervezést, keménységet követelt, és annak Matúzné Rózsika birtokában volt. Legenda, hogy a Rózsika ilyen volt, meg amolyan volt. Aki akar, az ma szabadon gyalázkodik. Klassz ember volt! Ez az igazság. Én az első tíz év után úgy mentem tovább, hogy a híradós tapasztalatokkal már gazdagon felvérteződtem.

 

– És miért voltak nehezek azok az idők?

 

– Mert a rendelkezésünkre álló anyagi és technikai eszközök, tehát a pénz, és amit a pénzen meg lehetett szerezni, meg lehetett venni, az bizony, az első perctől kezdve, mindig-mindig kevés volt. Az első perctől kezdve. Az igények mindig nagyobbak voltak, mint a lehetőségek, mert rögtön az 1957-es indulástól kezdve a nyugati partnerekhez mértük magunkat. Az elérendő színvonalat a mellettünk lévő osztrák, német, angol, francia stb. híradó jelentette. Ezért volt nehéz. Megszerezni azt, ami az előrehaladáshoz, a jó munkához technikailag kellett, az volt a nehéz. Az embereket úgy találtuk meg, hogy ők maguk kerestek meg bennünket. Jöttek, hogy híradózhassanak. Még a filmgyáriak is!

 

– Miért volt ez olyan kívánatos?

 

– Az újdonsága ennek az eszköznek nagyon sokat jelentett. Az első tíz-tizenöt évben ez rendkívül hívogató volt. Az első időben a szerkesztőség mindössze három emberből állt: Matúzné, jómagam, és egy másik idősebb kollégánk, Sényi Imre. Volt olyan operatőrünk, aki még ma is dolgozik a híradónál: Buczkó György. Nagyon fiatalon kezdte. Így indult el a lassan növekvő híradó, és szívta magához az új és új erőket, vállalkozó szellemű embereket. És százhatvan munkatárs volt körülbelül akkor, amikor a Matúz Józsefné nyugdíjba ment.

 

– A külsősökkel együtt, vagy ennyi volt a belsős?

 

– Körülbelül ennyi volt a belsős. Hét belföldi és egy külföldi tudósítói irodája volt a televíziónak, őket is beszámítva. Ilyen növekedést hagyott Matúz Józsefné maga után. A televízió az első tíz év után szervezetileg is jelentősen megváltozott. Ennek a változásnak én is részese voltam. A híradó az Aktuális osztálynak nevezett szerkesztőségnek volt az egyik legfontosabb egysége. Az Aktuális osztály mindent magában foglalt: külpolitikát, belpolitikát, művészetpolitikát... És jött egy új elképzelés, átszervezték a tévét, s engem a híradótól átvittek, ami nagy előrelépés volt, az Aktuális osztály vezetőjének. A híradó akkor önálló osztály lett. Az Aktuális osztálynak pedig voltak belpolitikai, külpolitikai, kultúrpolitikai részlegei. Az Aktuális osztály vezetőjeként ezeket irányítottam.

 

– Volt fontossági sorrend is, vagy ezek egyenrangúak voltak?

 

– Mondjuk azt, hogy egyenrangúak voltak, a fontosságuk pedig az idő szerint alakult. Ahogyan a dolgok mentek az országban, úgy alakultak a tévében is.

 

– A mai értelemben véve az Aktuális osztály produkciós iroda is volt. Mennyire volt gazdag vagy szegény?

 

– Szegény volt. Szegény volt, persze. A kulturális rovatot, azt talán három ember jelentette. A sportrovatra jutott egy kicsit több pénz... Akkor a sportosztály is az Aktuális osztályhoz tartozott. És volt ott még egy mezőgazdasági rovatocska is. A gazdaság Megyeri Károly vezetésével egy külön kiemelt fontosságú rész volt, Megyeri Karcsi vitte, velem akkor egyenlő beosztásban. Az átszervezés, amelyet már említettem, a televízió legfelső vezetését is érintette. És elég gyors egymásutánban több fővezére lett a televíziónak, akik a Magyar Rádió és Televízió alelnökei voltak: Gódor István, Kulcsár Ferenc... Ezek a vezetők kívülről jöttek. Nem értettek a szakmához. A legjobb egy-kettő legalább valamilyen újságtól jött. Ha nem is az elektronikus sajtóból, de legalább a szakmából. De például Gódor, akire emlékszem, ő nem. Ő egy ilyen vidéki pártember volt.

 

– Kiemelték? Volt ez a régi szép szó...

 

– Igen, kiemelték. A helyzet akkor kezdett javulni, amikor odakerült Kulcsár Ferenc mint elnökhelyettes. Ő bedolgozta magát, és az ő munkája már egy kompetens szereplőnek a munkája volt. Elég sok dolog kötötte meg a kezét. De így is azt lehet mondani, hogy ő hosszú ideig volt a televízió kompetens felső vezetője. Én 1967-68 körül mentem át a híradótól az Aktuális osztályra. Ami egy szerencsés periódus volt: az új gazdasági mechanizmus megkreálásának és kivitelezésének az időszaka. A tévében is teljesen új dolgokba lehetett kezdeni. És lazábban, értelmesebben, szakszerűbb módon dolgozhattunk. Nagyon jó volt a hangulat, és nagyon-nagyon komolyan vettük a szakszerűséget.

 

– Sokat vártatok az újgazdmechtől?

 

– Akkor ettől nagyon sokat vártunk. És nagy szerencsénk volt az is, hogy ekkor kaptuk meg elnökhelyettesnek Pécsi Ferencet, aki a Magyar Távirati Irodából jött hozzánk 1968-ban. Egy nagyon okos, kitűnő vezető, aki pontosan érezte az idők szelét, felismerte a lehetőségeket, amelyek sokkal tágabbak voltak, mint addig. Pécsi Ferenccel a legnehezebb pillanatokban is lehetett tárgyalni, meg lehetett állapodni kemény, bonyolult és nehéz dolgokban való döntésekről. Emberekről, műsorokról, tervekről kellett dönteni, nemcsak pénzügyekben. És irányok között kellett választani. Egy kicsit ő volt „a Nagyi”. Emlékszem rá, hogy Radnai János, aki a sportrovat vezetője volt, én meg akkor még a fölöttesük, behozta azt a levelet, amelyet Kodály Zoltán azért írt nekik, hogy a sportközvetítésekben ne a null, hanem a nulla szóalakot használjuk. Mert úgy, hogy null – németes. Magyarul ezt a szót nullának illik ejteni. Álljunk át! És szerezzük meg a főnökök hozzájárulását ahhoz, hogy Vitray Tamás a következő meccsközvetítés előtt mondja el: Kodály Zoltán levelet írt a televíziónak, amelyben felhívta figyelmünket a helyes szóhasználatra. És följött hozzám ezzel a levéllel, egy ilyen aprósággal a Radnai Jancsi. Hogy egyetértek-e vele?! Hát persze. Mert még a középvezetőkben is voltak ilyen kis félelmek az önálló döntéstől. A tévéhíradóban megtanultam, hogy gyorsan és jól kell dönteni. Nem lehet csak gyorsan. Jól is kell. Ez a levélügy már Pécsi Ferenc érkezése táján történt... Pécsi, miután megérkezett, egy átszervezést csinált, egy mini átszervezést, és önállósított különböző szerkesztőségeket, ami megfelelt a korszellemnek. Az ő irányításával kezdődött meg néhány jelentősebb szerkesztőség önállósítása. Úgyhogy akkor már volt önálló gazdasági, belpolitikai, híradó főosztály. És egy ilyen főosztály volt az

Aktuális is, amelyet én vezettem, és hát igyekeztem én is laza lenni.

 

– Egészen más viszonya volt akkor a nézőknek a televízióhoz. Ha egy mondat elhangzott, arról egy egész ország tudott. Azt este megbeszélték, reggel újra megbeszélték. Az ember tudta, hogy biztosan meg fogják nézni. Milyen érzés volt így csinálni a televíziót?

 

– Számításba kellett venni: fönt úgy tekintik, hogy a tévéhíradó a párt és a kormány álláspontját közvetíti az embereknek. Ezt leírva találtam éppen most ebben a könyvben. Tegyük ide a szöveget:

 

„A Híradó 60 perc összműsoridőben 3 híradóadással és egy ötperces adáskezdő hírösszefoglalással jelentkezik naponta. A főműsor: a 19.30-kor jelentkező 30 perces időtartamú első kiadás. Nézettsége a legmagasabb: 4.5–5 millió néző esténként – több mint a felnőtt lakosság fele. Az adásokat egy teljes adáshéten át ugyanaz a műsorvezető – a hét műsorvezető személyiség egyike irányítja.

Az egyes adásoknak nincs merev struktúrája. Az anyagok sorrendjét – beleértve az indító anyagot is – az szabja meg, milyen fontos az ország számára. Az indító anyag tehát lehet külpolitikai vagy belpolitikai tartalmú. Általános jelenség, hogy a korábbi évekkel ellentétben, az emberek érdeklődése nagymértékben megnövekedett a hazai politikai élet eseményei, az ország életéről adott híradások iránt. Ez szorosan összefügg a tájékoztatás nagyobb nyitottságával, őszinteségével, problémaérzékenységével.

A hírközlés karaktere megtestesíti az állami irányítás és az állampolgárok elvárásait. A Híradó tehát a hatalom szócsöve, és – a nyilvánosság kontrollja révén – a hatalom demokratikus ellenőrzésének eszköze: a legszélesebb nyilvánosság a vezetés számára, egyben a társadalom egészének fóruma. Az információk vertikális áramlásának biztosítása mellett vállalja az egymástól különböző társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek és nézeteinek ütköztetését. Ehhez a sajtóirányítás és a közönség egyaránt partner.”

 

 

Az idézet egy jóval későbbi kiadványból[1] való, de a lényeget illetően, mármint hogy a tévé a kormány televíziója, 1967–1968-ban is ez volt a helyzet. A társadalom életével foglalkozó műsorokat ebben az időben rendkívül élénk figyelem kísérte. 1968. január 1-jén indítottuk az új gazdasági mechanizmust. Ez a periódus a csehszlovákiai változások ideje is. Északi szomszédunk népe és vezetői addig nem ismert erőteljességgel követelték a demokratizálódást. Vagyis elkezdődtek azok az események, amelyek végül is a bevonuláshoz vezettek. Már az év elején is rendkívül feszült volt a helyzet egész Európában. Óriási figyelemmel kísértük Leonyid Brezsnyev Csehszlovákiával való kapcsolatának alakulását, változásait. Tudtuk, hogy számunkra mindez sorsdöntő. Attól féltünk, hogy ha valami nagy csattanás lesz, akkor oda van, vége lesz, akkor megbukik az új gazdasági mechanizmus is, és kész. Akkor befejeződött a gazdaságirányítási rendszer reformja. Feszültek voltunk és feldobottak. És Pécsi Ferenc ebben a különleges helyzetben nagyon okosan, óvatosan, de nem félve kezelte a problémákat. Nagyon sokszor mentünk ki, küldtünk ki embereket Csehszlovákiába filmet csinálni. A filmet hazahoztuk, levetítettük azzal a hátsó gondolattal, hogy ha ezt a csehek látják, talán nem csak azt érzékelik belőle, hogy mi mellettük vagyunk. Hanem azt is, hogy itt nálunk is  nagyon sok függ attól, amit ők csinálnak, és mi roppant érintettek leszünk abban, hogy mire fut ki a dolog.

 

– Élt a hit, hogy a médium közvetlenül befolyásolhatja jó irányban a valóságot?

 

- Én azt hiszem, hogy ez az a ritka idő volt az, amikor ebben lehetett hinni. Legalábbis megpróbáltuk, hogy valamilyen módon jó irányba vigyük ezt az egész történetet. De ennyit nem voltunk képesek tenni. Sem azok, akik a médiában, sem akik a politikában dolgoztak, sőt azok sem, akik a politika csúcsán voltak. Nem lehetett. Ahhoz a partner túl erős volt. Brezsnyevre nem lehetett olyan hatást gyakorolni, hogy az mindent megoldjon.

 

– Ő nem nézte a magyar televíziót.

 

– Ő nem. Mások meg biztos jelentettek neki. Egy ilyen időszakban együtt dolgozni Pécsivel, az álom volt, mert mindent ki lehetett beszélni vele. Mindent meg lehetett vele beszélni. Szenzációs vezető volt, amit az is mutat, hogy 1968 szeptemberében, egy hónappal a csehszlovákiai bevonulás után el tudtuk indítani az egyik legjobb új politikai műsorunkat. Ez a Fórum volt. Az első adást még negyven követte. Sikerült elérni, hogy a felettes vezetők is egyetértsenek velünk, mert azt mondtuk, hogy most, amikor ez történt, nem kevesebb politikát, hanem több és jobb politikát kell adni. És nem szabad behunyni a szemünket, és visszavonulni. És ezt végül egy olyan vezető alatt, mint Pécsi Ferenc, meg lehetett csinálni! Partnereknek nem voltunk híján! Sándor Györgyöt, aki a politikai főszerkesztőség főszerkesztője volt akkoriban, teljes mértékben sikerült megnyernünk. Megyeri Károlyt ugyancsak. És ide sorolom magamat is, mert mi pedig megszerveztük azokat a szükséges kisebb akciókat, kisebb lépéseket, amelyek végül odavezettek, hogy a Fórum első adását meg tudtuk csinálni. Dolgoztunk a kedvező légkörért. Az adás nagy szenzáció lett, ami bennünket igazolt. De azért nem volt ez se ennyire sima. Az adás után a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának egyik titkára azonnal nekirontott a televíziónak: „Hát ez, ez egy katasztrófa! Hát ezt nem lehet! Idáig nem lehet elmenni, ez tűrhetetlen, katasztrófa!” És azt mondta, hogy nem lehet folytatni. Pécsi Ferenc pedig leült vele, és a pasi másnap újból lejött hozzánk, és hozta a központi bizottság titkárságának gratulációját. És ez annak köszönhető, hogy Pécsi nem félt. Helyt tudott állni abban a pozícióban, amelyet elvállalt. És lehet, hogy a legfontosabb döntése volt az egész életének, hogy most megvédi a Fórumot és nem hagyja levetetni a műsorról. Nagyon-nagyon jól tette! Egyébként szerintem rajtam kívül csak a Sándor Gyuri, meg tán még a Megyeri tudta, mi történt. Ezek borzasztóan kritikus pillanatok voltak.

 

– Mi volt az első adásban?

 

– Szenzáció lett az első adás. Gyors és elismerő sajtóvisszhang itthon és külföldön. Meghökkentek a nyugatiak, érdekesek voltunk számukra. Az érdekességünknek is köszönhető, hogy európai hírre tett szert az első adás, amely 1968. szeptember 17-én 19.25-től 21.20-ig tartott – élőben, benne a híradóval. Külpolitikai adás volt, műsorvezetője Vitray Tamás. A szakértői csapat, amely a betelefonáló nézők kérdéseire válaszolt, ugyancsak a legkiválóbb külpolitikai újságírókból állt: Szabó L. István (Vietnam és Kína), Korolovszki Lajos (Egyesült Államok és Latin-Amerika), Pethő Tibor (Európa), Réti Ervin (Közel-Kelet és Afrika), Léderer Frigyes (szocialista országok, csehszlovák helyzet), Szabó László (csehszlovák helyzet), azért ő, mert ő kiment, a Szabó László kiment a csapatokkal. Erőszakos, nagyon rátarti ember volt. Avar János (Közös Piac, NATO) és ő volt a győri riporter is. Annak érdekében ugyanis, hogy még elevenebbé tegyük a műsort, a győri művelődési ház klubjában külső helyszíni kapcsolását tettük lehetővé. Húszan-harmincan foglaltak helyet a klubban, a kérdéseiket ők közvetlenül tehették föl a pesti stúdiónak. Ez volt az egyetlen rossz döntésünk. A győriek privilegizált helyzetét semmi nem indokolta. A kérdéseik pedig, a betelefonálókéihoz képest körülményeskedőek és egy kicsit formálisak voltak. Az elemzők is megállapították, hogy egy kevert program jött létre. A betelefonálók spontán, eleven kérdéseinek ritmusa szerint haladó műsort fékezte a győri helyszín. Nem Avar János tehetett a kudarcról, ő derekasan birkózott a helyzettel. A sikertelenség oka az volt, hogy semmi nem indokolta, hogy harminc néző benn üljön, esetleg fontoskodjon a betelefonálós műsorban. Ezt megtanultuk a saját bőrünkön. Ettől kezdve nagyon óvatosak lettünk a külső helyszínekkel. Legközelebb csak olyan másfél év múlva, az 1970. február 20-ai közlekedési Fórumban szerepeltek külső helyszínek. Ekkor azonban sikerünk volt ezzel, mert pályaudvarokat kapcsoltunk, az épp akkor érkező utasok mondták el friss tapasztalataikat. Ebben a műsorban alapvető funkciója volt a külső színhelynek! Illetve, az 1968. szeptember 17-ei adást követően lett egy állandó külső helyszínünk, ennek is elmondom a történetét. Az első Fórumban két telefonon fogadtuk a kérdéseket, amelyeket én magam értékeltem, s adtam át a megfelelő újságíró kollégának megválaszolásra. Alapszabály volt, hogy a kérdést a betelefonáló néző szóhasználatával kellett leírni. Nem lehetett átdolgozni. Látta a mi nagy igyekezetünket Török Mihály, a Budapesti Távbeszélő Igazgatóság tudakozójának akkori vezetője. Másnap nagy lelkesen jött be a televízióba, ahol azzal kezdte, hogy ezeket a feladatokat profikra kellene bízni. Egy ilyen frekventált műsor esetében két telefon az semmi! Ők meg tudják oldani, hogy a legközelebbi Fórumtól kezdve a tudakozó munkahelyein huszonnégy telefonos kisasszony fogadja a hívásokat és jegyzi a kérdéseket. Ezután már csak azt kellett megoldani, hogy a kérdések a Városház utcai telefonközpontból átjussanak a Magyar Televízió stúdiójába a Szabadság térre. Autós kézbesítővel? Ezt hamar elvetettük, s úgy döntöttünk, hogy telex továbbítsa a kérdéseket. November 20-án következett a Fórum második adása, a közvetítőkocsink ott állt a Városháza utcában, bemutatta a csinos telefonoskisasszonyokat, s ettől fogva a Városház utcai telefonközpont lett az a helyszín, amelyet a Fórum adásaiban időről-időre kapcsoltunk. Nagyon impozáns volt a lázas tempó, ahogy folyamatosan csörögtek a telefonok, telexre írták a kérdéseket... Ezek a képek mindig frissítően hatottak.

 

– Már a technikai feltételek megteremtése is mennyi izgalommal járt!       

 

– Igen. És ezután jött a lényeg. Beszéljünk-e a bevonulásról? Egy hónap se múlt el a csehszlovákiai bevonulástól... Azt nem lehetett megtenni, hogy nem beszélünk róla. Noha olyanok is voltak, akik ezt szerették volna... Úgyhogy beszéltünk! Mintegy harmincöt-negyven percen át volt képernyőn Csehszlovákia.

 

– Ekkor már éreztétek, hogy elszáll az új gazdasági mechanizmus?

 

– 1968 szeptemberében? Még nem. Sőt!  Bizonyos megnyugvást jelentett, hogy lehet. Lehet. Hogy nem kell megijedni!

 

– Mikor derült ki, hogy az új gazdasági mechanizmus elszállt?

 

– 1972-ben.

 

– Olyan későn?

 

– Mi eléggé jól érzékeltük, hogy mi van. Amikor az ember ebben a pozícióban tárgyalt, mondjuk a Komócsin Zoltánnal, aki Kádár János összes tárgyalásán ott volt,s mindent elmondott nekünk, akkor mindig tudni lehetett a lényeget. És aztán megbeszéltük, hogy ha kimegy az adásba, akkor mit mondjon. Velünk tárgyalta meg. És mi jól érzékeltük azt, hogy mi van. De hát… A nagy testvér, a big brother, aki figyelt minket, annak sok volt, amit szerettünk volna. És a Kádár valamiért nem állt ellen. Egy darabig igen. De utána sokan röpültek. Nyugdíjazták Fock Jenőt, Fehér Lajost... Aczél György is ment akkor.

 

– De visszajött.

 

– Ő nagy ravasz volt. Ő visszajött. Pécsi Ferencet elirányították tőlünk, a televíziótól.

 

– Hová?

 

 

– Ő maga választotta. Valahova a francba akarták, nem tudom, hova akarták küldeni. Azt mondta, ő akkor az MTI-t választaná. Ha nem lehet folytatni, amit elkezdtünk a tévénél, akkor ő újra az MTI-be megy. Öngyilkos lett azután. Ő nem jött vissza. 

 

– Le lehetett szűrni ezeken a szűkebb körű megbeszéléseken, hogy ez a garnitúra, Kádár János, Komócsin Zoltán a Szovjetúnióval milyen viszonyban van? Hogy mit gondolnak magukban? 

 

– Még a Kádár is megengedett magának néhány, nem nagyon erős, de ilyen mosolyogós, mosolyogva elmondott néhány szót, hogy „hát akkor talán majd másképp”, meg „ezt lehet, hogy valahol máshol mások másként látják”. „Azt maguk is tudják, hogy az ember óvatosan lépked, akkor hogyha...” Ennyit. Nem többet. Lehet, hogy ha ő akkor keményebb, vagy ügyesebb, vagy okosabb? Ki tudja?

 

– A Fórum meddig élt?

 

– Negyven adást ért. Nem volt meghatározott időpontja a műsornak, hanem amikor volt valami fontos, akkor eldöntöttük, hogy kimegyünk a Fórumra.

 

– Azután jött megint egy váltás, elindult A Hét.

 

– A televízió műsorrendjét megváltoztatták. Megváltoztattuk. Voltak olyan műsorok, amelyek már kiöregedtek. Szombatonként jelentkezett A Tv jelenti. Ezt a Pacsay Vilmos szerkesztette, akkoriban már négy-öt éve. A televízió nagy reprezentatív műsora volt: az egész elmúlt hétről adott képet, orientált, friss volt meg érdekes. Egy kis külföldet is szerkesztettek bele. Jó műsor volt, de valójában egy kissé profil nélküli. Igazából csak az volt a profilja, hogy érdekes legyen, egy hosszú-hosszú tévéhíradó-szerűség volt, de ha egy héttel korábban történt valami érdekes, még azt is be lehetett tenni... A műsor túlélte a képességeit és önmagát, de fölnőtt benne a tévének egy csomó kiváló figurája. Ekkoriban már saját külföldi tudósítóink voltak, és külföldi anyagokat hoztunk, amiket nem lehetett szombatként A Tv jelentiben lejátszani. Mindennek ellenére a műsor egy kicsit nehezen szűnt meg. Először a műsorrend átalakítása miatt más helyre került, és az előnyös szombati helyet egy szórakoztató műsor kapta meg. Általános tanulságként is felfogható, hogy ha egy állandó műsor az előnyös helyről a műsorrend egy rosszabb helyére kerül, az a megszűnés előszele... Ami A Tv jelenti esetében olyan 1970 körül következett be. Eközben kerestük, hogy mi legyen az új műsor és mikor. Úgy gondoltuk, hogy a néző számára a szombati műsoridő nem igazán nyerő, mert szombaton az emberek még a vasárnapra, a pihenésre készülnek, nem pedig a hétfő reggel induló munkahétre. Szombaton még kikapcsolódni akarnak, és kevesebben ülnek le a tévé elé is, inkább szórakozni mennek, mert másnap nem kell korán kelni. A vasárnap estét céloztuk meg az új műsor számára. Informáló és elemző műsort terveztünk el. Így született meg A Hét önálló szerkesztősége. A hatvanöt perces adás vasárnap esténként hétkor kezdődött és nyolc után öt perccel fejeződött be, első adása 1970. október 11-én jelent meg a képernyőn. Az elmúlt hét külpolitikai eseményeinek összefoglalásával kezdte, krónikaszerűen, majd hat-nyolc téma került képernyőre úgy, hogy az aktualitásokból kiindulva a mélyebb összefüggéseket mutassák be, az események hátterét világítsák meg. Ez a műsor persze formájában is más volt, különbözött a hírműsoroktól, saját díszlete volt, és a külföldi anyagokat is hosszabban adta, amelyekből a híradóban szombaton két perc ment le, A Hétben esetenként nyolc perc is lemehetett. Állandó műsorvezetőkkel akartunk dolgozni, de  állandó csak a Vitray Tamás és a Szepesi György volt hosszabb ideig. Körülbelül egy fél év múlva a szerkesztőségekhez tartozó emberek összeállítása megváltozott. Egy fénykép is készült, ahol így sorakoztunk: Márványi György, Vitray Tamás, Szepesi György, Ilkey Csaba, aki nem képernyős volt, hanem szerkesztő, Horvát János, Szegvári Katalin. A rendező Kígyós Sándor volt, a legjobb tévérendezők egyike, most már nyugdíjas ő is. 

 

– Mi volt az alapvető célja a műsornak?

 

– Hogy különlegesen érdekes és izgalmas témákat produkáljon. Például az első adásban Csikós-Nagy Bélával, az Országos Anyag- és Árhivatal elnökével beszélgetett Vitray Tamás.

 

– Az ifjabbak kedvéért hadd mondjam el, hogy Csikós-Nagy hosszú és kalandos életű közgazdász volt. 2005. június 11-én, kilencvenéves korában halt meg, a Múlt-Kor történelmi portál például így búcsúztatta: „A nyilasoktól a szocialista világpiacig: Csikós-Nagy Béla – 90 éves korában elhunyt Csikós-Nagy Béla közgazdász professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1940 és 1945 között a miniszterelnökség gazdasági tanulmányi osztályán, majd a Pénzügyminisztériumban dolgozott, a nyilas uralom alatt is. Az akadémikus a Kádár-korszak egyik legismertebb tisztségviselőjeként egy negyedszázadon keresztül volt az Országos Árhivatal, illetve az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke.”

 

– Ismertük a pályáját, viszonylag közismert volt az ő története. Én is tudtam, hogy a Csikós-Nagy Béla a másik világból jött. De nem volt öreg, nem volt igazából annyira öreg! Hetvenben vagyunk, ez még az ő ideje volt.  Egy jó 15 perces beszélgetés ment le vele az első adásban. Emlékszem, Vitray még ahhoz is ragaszkodott, hogy a Csikós-Nagy az adatait a papírról ne felolvassa, hanem mutassa meg az adásban. Más magatartást követelt ez a műsor, mint a korábbiak.

 

– Milyet?

 

– Bensőségesebbet például. Az új szelekhez az is hozzá tartozik, hogy én 1967-ben kimentem Amerikába egy fél esztendőre. Nálunk a Kulturális Kapcsolatok Intézete foglalkozott a kiutazásokkal, Amerikában is volt egy hasonló hivatal, az finanszírozta oda-vissza az utazást, a lakást, az utazásokat országon belül, és háromszázötven dollárt havi ösztöndíjként.

 

– Akkor először voltál Amerikában?

 

– Igen. Én nagyon először voltam. És hát nagyon lelkes is voltam, mindenre fogékony.

 

– Erre pályázni kellet, vagy felajánlották?

 

– Felajánlották. A MÚOSZ-nak azt mondták a Külügyminisztériumtól, hogy van egy ilyen lehetőség, és a MÚOSZ-tól szóltak nekem, hogy erre engem kandidálnának, ez baromi jó lesz, vállalom-e? Elvállaltam. De ez volt az első ilyen kiküldetés, amit az amerikaiak felajánlottak. Az első kiküldetés, egy tízes csoport volt, különböző szakmákból. Volt köztünk még agrármérnök is. És hát nagyon egyedül voltunk. A megérkezésünkkor egy kéthetes tanfolyamra mentünk. Dumálni, beszélni, az nem elég. Mert azt amerikaiasan kell csinálni! Amerikai szokások szerint kell ülni, lépni, vendégeskedni... És ilyesmit oktattak két héten keresztül. És aztán mindenki ment, amerre látott, meg amit megjelölt területnek önmaga számára. Én a kommunikációt választottam. Philadelphiában volt egy kommunikációs intézet, egy magyar professzorral, George Gerbner volt a neve. Oda akartam menni. New York-ba érkeztünk, onnan át Philadelphiába, ahol az egyetemek segítségével kivettem egy lakást egy Philadelphiai házban. Körülbelül akkorát, mint a mostani lakásom itt a Rákos-patak mellet. Teljesen be volt rendezve, kivéve a televíziót. Követeltem, hogy televízió is legyen! Mert akikhez kimentünk, azok ezt a cehhet állták, hát akkor tévé is kellett, hogy legyen. Olyan természetes volt a kérésem, hogy már ugrottak is, és hozták. Ott dolgoztam, tanulmányoztam, mit hogyan csinálnak, aztán végigutaztam fél Amerikát, negyed Amerikát, a keleti oldalon, az Atlanti-óceán felől. Aztán átmentem nyugatra, mert kitűnő intézetek voltak ott is, és azokat ugyancsak meglátogattam. És vagy repülővel mentünk vagy autóval. Volt kint egy német fiú a nürnbergi egyetemről, vele utaztam. A benzinszámlákat én fizettem ki, és aztán visszakaptam a pénzt. Ez egy nagyon érdekes, rengeteg tapasztalatot és kapcsolatokat adó út volt. És úgy gondolták amikor hazajöttem, hogy itt az idő, most vagy soha, tessék, Márványi György, mutasd meg, mit tudsz! Ilyen előzményekkel, tapasztalati háttérrel csináltuk meg A Hetet. És egy más hangnemet, más stílust próbáltam a mi embereink közreműködésével kimunkálni. Voltak, akik azt gondolták, hogy én túl jól profitáltam ebből.

 

– A korszak elismeréseinek különleges válfaja, amikor az erényeket hibának tüntetik föl...

 

– Az átszervezések folyamatosak voltak. Ha jól emlékszem, az egyik soros átszervezésnek köszönhetően lettem a politikai adások főszerkesztő-helyettese, és már nem csak A Héttel, hanem a politikai programok egészével foglalkoztam. A Hétnél a főszerkesztőséget átvette tőlem a Polgár Dénes, aki borzasztóan jó nyelvérzékű riporter volt, és rettenetesen szeretett utazni. Ő Ilkey Csabával dolgozott együtt, Ilkey nem szeretett annyira utazni, viszont bírta a munkát. Miközben Polgár járta a világot, Ilkey örömmel elvégezte az ő munkáját is, annak fejében, hogy informálisan ő lehetett a szerkesztőségnek a vezetője. Nekem meg maradt a jövés-menés, kongresszusok, külföldi kiküldetések, esetleg sajátmagunk képviselete külföldön. Sokat mentem Cannesba a televíziós fesztiválra. A francia televízió szervezésében az Intervíziónak voltak bemutató versenyei, ahova minden ország elvitte a maga versenydarabját, és akkor átalakultunk, és szavaztunk a legjobb műsorra. Nagyon érdekesek voltak a műsorok.

 

– A nyugatiak és a szocialista országok együtt versenyeztek? A politikai műsorokban is?

 

– Igen. A politikai műsorokat ott nem igazán favorizálták, de mindenféle jópofa dolgot bemutattak. Például Ausztráliában milyenek a hermafroditák? Mindenki valami sajátosat mutatott, mi is vittünk ki. De nem volt nagyon sikeres a mi bemutatkozásunk. Játékfilmben már szenzációsak voltunk. Kisfilmben kevésbé. Én csináltam egy ötven perces anyagot Ki ölte meg Kennedyt? címmel. És hát az nekik is érdekes volt, azt bemutattuk. De nem nyert. Úgy emlékszem, hogy valamilyen dicséretet kaptunk.

 

– Ki ölte meg?

 

– Én csak azt tudtam dokumentálni, hogy biztosan nem Oswald. Nem Oswald! Aztán a többit lehetett találgatni. Amit megcsináltam, az áll. Az egyébként nagy siker volt. Amikor bemutattam, akkor az AFP-től kezdve, a UPI-on át, minden hírügynökség hírt adott róla. Kiderült ugye, hogy az Oswaldnak egy ócska második vagy első világháborús puskával kellett három célzott lövést leadnia öt-hat másodperc alatt három lövést. És hát az egy képtelenség, hogy három célzott lövést leadni öt-hat másodperc alatt, olyan puskából. Mégpedig egy dokumentáltan rosszul lövő pasinak, akit pontosan azért rúgtak ki a katonaságtól is, mert rosszul lő. Én pedig azt találtam ki, hogy a három vagy négy magyar bajnokot, világ- meg olimpiai bajnok kiválóságokat fölvittük egy magaslatra. Egy meredek magaslatra, ott rendeztük be a lőállást, mert az ötödik emeletről lőtt a merénylő. És megfelelő méretűekre kinagyítottuk azokat a fotókat, amelyeket meg lehetett találni újságokban, ahol látszik hátulról a kocsi, ahogy megy, és ahogy a lövések érik, hátulról a benneülőket. Ezeket a képeket fölállítottuk egymástól tíz-tizenöt  méterre. Az azonos típusú puskát pedig kikölcsönöztük a katonaságtól. És azzal kellett a bajnokoknak öt-hat másodperc alatt leadniuk a három lövést. Úgy emlékszem, négyen voltak, akik vállalkoztak erre. És a négyből egyetlen egy, aki olimpiai és világbajnok is volt, Hammerl László tudta azzal a fegyverrel öt-hat másodpercen belül leadni a három lövést! A többieknek nem sikerült. Pedig ők is kiváló lövészek voltak. Hammerl lövései találtak is. Ennek a flmnek sikere volt. De díjat mégse kapott. Így éltünk, igyekeztem minél többet dolgozni, de utazgatni kellett ide, oda, amoda. És aztán itt volt megint egy probléma, az nevezetesen, hogy újból egy új elnököt kaptunk, a Nagy Richárd képében.

 

– 1974-től.

 

– És akkor azt akarták, hogy én legyek a televízió sajtófőnöke. Na most lehet, hogy ez rossz ötlet volt a részemről, de én azt mondtam, hogy nem leszek. Televíziónál sajtófőnök nem leszek.

 

– Ez azt jelenti mai szóhasználattal, hogy szóvivő?

 

– Azt. Semmit nem ért. És visszamentem a híradóhoz, leültem Matúznéval,  és azt mondtam, hogy ez van, visszajövök főszerkesztő-helyettesnek. Lényegében úgy is mentem el, mint az ő helyettese. Akkor még olyan kishelyettesként, de akkor még ő is kisebb volt. És akkor visszamentem híradót csinálni. Nagyon jó volt! Kitartott 1982-ig. És egy szép napon behívatott magához a Ricsi. Mi a francot akar?! Azt mondta, hogy „te, az a helyzet, hogy neked most ott kell hagyni a Matúznét és a híradót...”  A pártközpontból az akkori főnöke a sajtóosztálynak, Lakatos Ernő kinn volt valahol, azt hiszem, hogy Londonban, és ottan látta a képújságot. Hazajött, egy ilyen kis vacak, nem tudom, hova illeszkedő elektronikus csecsebecse apróságot hozott, mert ezzel lehet csinálni a képújságot, a teletextet. És ezt nekünk meg kell csinálni, mert ez az izé a jövő útja. Egyébként igaza volt. És meg kellett csinálni. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, azt mondtam, hogy jó. Megcsinálom. Akkor én most elvállalom ezt. És akkor, 1982-ben a híradós munkámat lecsökkentettem, megritkítottam, és elkezdtem foglalkozni a képújsággal. Nem volt rossz dolog, mert az volt a helyzet, hogy nekünk még nem volt, de körülöttünk már mindenkinek volt. Hát megnéztük mindegyiket, hogy csinálják, mint csinálják. Egyszóval körülutaztam Európát, és mindenhol eltöltöttem 3-4 napot, hogy lássam, hol, hogyan csinálják a képújságot. Folyamatosan konzultáltam azokkal a magyar szakemberekkel is, akik produkálhatták a technikát. Akivel lehetett, mindenkivel beszéltem. Külföldről, amit lehetett, mindent felcsíptem. Részt vettem az Euróvízió munkájában, mert volt egy szekciójuk, lehet, hogy még ma is megvan, amelyik a teletexttel foglalkozó műszaki és nem műszaki embereket fogta össze. És 1982-ben elindult a teletextes adás.1985-től már száz oldalt lehetett csinálni. És néhány száz készülék is már képes volt a teletext átvételére. Ezen a ponton viszont túl kellett lépni, mert technikailag, technológiailag ez egy nagy nulla volt. Ahhoz, hogy továbblépjünk, egy, az angolok által használt technikát kellett átvennünk, ami drága dolog volt, és a mi saját fő műszaki igazgatónk, valamilyen rejtélyes ok miatt nem volt hajlandó egy fillért sem adni arra, hogy ebből legyen valami. Ellenben volt egy jó pénzügyi-gazdasági szakember, Bauer József, akivel összefogtam, és csináltunk egy kft.-t, amit Új Képújság Kft.-nek neveztünk el. Ezt a lehetőséget, hogy a televíziónak legyen egy kft.-je, úgy tudtam elintézni, hogy a pénzügyminiszter adott rá engedélyt, mert másképp mindez nem lehetett volna működőképes. És a kft.-nek volt az alapítója a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Földművelésügyi Minisztérium, a SZÖVOSZ, és még valamilyen intézmény vagy szervezet, amelynek a nevére már nem emlékszem. A kft. huszonnégy millió forintért megvásárolta a berendezést. Az alaptőkéje a kft.-nek, amit beadott, az hatvan millió forint volt. Ennyi pénz nem annyit jelentett, mint most! Hanem gazdagok voltunk! De tényleg! Kocsit kaptam, én, mint a fő főnök. Aztán volt egy kereskedelmi igazgató és egy műszaki igazgató. És a probléma az volt, hogy az egyik igazgató, hogy úgy mondjam nem a megengedett módon használta fel a pénzt. És ez ki is derült. Közben az idő is telt-múlt, úgyhogy ez az ügylet már a rendszerváltás utánra esik. Három BMW-t vettek, a tudtom és beleegyezésem nélkül, és mindezt azért, mert a fickónak jó kapcsolata volt az akkori tévéelnökkel.

 

– Aki?

 

– Hankiss Elemér. Jóakaratú ember. De a személyzeti politikája nem nevezhető egészen szerencsésnek. És a mi BMW-s káderünk elérte, hogy következmény nélkül múljon el fölötte az ügy. Mire én úgy döntöttem, hogy lemondok. Azonnal nyugdíjba mentem. De a képújság ma is megvan. És a mai hírműsorok előzményeiben ott van az én munkám is.

 

Lejegyezte: Zelei Miklós