Dunavölgyi Péter

 

A magyarországi nemzetiségi televíziózás történetéből

 

 

„A hazai nemzetiségek asszimilációja, beolvadása a többségbe, nyelvvesztése - az alkalmazkodási kényszer miatt - sajnos természetes folyamat. Szerencsére azonban lassú folyamat. Sőt, ha okosan járunk el, talán vissza is fordítható. A nemzetiségi nyelvet és identitást ugyanis, ahogyan el lehet veszíteni, úgy vissza is lehet szerezni. Az elfelejtett nemzetiségi nyelv megtanulható, és ha az élet részévé válik, ha megélt nyelvként, a kultúra csatornájaként felmutatható, közösségképző, közösség (vissza)építő ereje lesz.

Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a televízió. A nemzetiségi anyanyelvről, a kultúráról, a hagyományokról, az önazonosságról képekben beszélő nemzetiségi televíziózás ezért felmérhetetlen jelentőségű. Jó lenne, ha ezt mindenki - műsorkészítők és nézők, politikusok és televíziós vezetők - mindenkor elsődleges szempontnak tekintenék a kulturális identitás és a kisebbségi televíziózás megőrzése érdekében. – mondta Dr. Kállai Ernő, az Országgyűlés nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosa.

A magyar televíziózás hivatalos születésnapja 1957. május 1. az első nemzetiségi műsor azonban csak 1978 augusztusában került a képernyőkre. Nagyjából tehát negyedszázados volt e terület lemaradása. Ennek ellenére a nemzetiségi szerkesztőségek mégis olyan jelentős eseményeket dolgoztak fel, s olyan embereket, történéseket, hagyományokat, sorsokat örökítettek meg, amelyek nélkülük sohasem kaphattak volna nyilvánosságot.

A korabeli dokumentumok szerint, az MTV elnöke Nagy Richárd készített előterjesztést MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya részére 1978. július 12- én. A tervekhez meg kellett szerezni a Párt illetékes vezetőinek támogatását, engedélyét. A kérés előterjesztésekor az elnök beszámolt a műsorpolitikai tervekről, politikai irányvonalról, valamint arról, hogy megkezdődtek a kiválasztott, nemzetiségi fiatalok televíziós szakmai képzése. A Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött dokumentumban nyomon követhetjük Nagy Richárd érvelését.  

(Ag 525) Javaslat az Agitációs és Propaganda Bizottságnak a Magyar Televízió nemzetiségi nyelvű műsorgyártásáról. Részletek:

„A Magyar Televízió műsorkészítő főosztályai hosszú idő óta következetesen, bővülő terjedelemben és egyre magasabb színvonalon foglalkoznak a hazánkban élő nemzetiségek életével. E tevékenységnek eddig két nagy területe volt: magyar nyelvű riportok a nemzetiségi dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulásáról, kulturális eredményeiről, közéletben való szereplésükről, illetve folklór jellegű műsorok, melyek mindenekelőtt a népművészeti hagyományok ápolását célozták.

E tevékenység betetőzéseként napirendre került nemzetiségeink anyanyelvén történő műsorkészítés. E feladatra a Magyar Televízió pécsi Körzeti stúdiója kapott megbízást. Az ezzel kapcsolatos munka Pécsett, 1978 márciusában kezdődött, és az első horvát-szerb és német nyelvű 2x15 perces műsor most elkészült.

A nemzetiségi műsorkészítés beindításának alapelvei a következők voltak:

1. A nemzetiségi műsorok legyenek teljes összhangban pártunk marxista - leninista nemzetiségi politikájával.

2. A nemzetiségi műsorsugárzást a nagyobb nemzetiségek (horvát-szerb és német) nyelvén kell elkezdeni.

3. A műsorkészítés során abból a tényből kell kiindulni, hogy a hazánkban élő nemzetiségek valamennyien beszélik a magyar nyelvet, ebből következően e programok célja nem lehet napi információk átadása.

A, ápolják és segítsék ébren tartani ezek a műsorok nemzetiségeink anyanyelvét,b, váljanak nemzetiségi dolgozóink újabb közéleti fórumává,

C, biztosítsanak szereplési lehetőséget nemzetiségi amatőr együtteseink számára, ezzel is segítve, új lendületet adva a népművészeti és kulturális hagyományaik ápolásának.

4. A nemzetiségi nyelvű műsorokat a TV2. csatornáján olyan időpontban kell sugározni, amikor a Magyar Televízió 1. csatornáján magyar nyelvű sugárzás megy (…)

5. Huszonhat felsőfokú végzettséggel bíró nemzetiségi fiatal részvételével 6 hetes tanfolyamot szerveztünk és bonyolítottunk le „Televíziós alapismeretek” címmel. E tanfolyam célja az volt, hogy tömegkommunikációs és televíziós alapismereteket nyújtsunk a hallgatóknak, hogy megismertessük velük pártunk nemzetiségi politikáját, illetve, hogy gyakorlati foglalkozások keretében /kamerapróbák/ felmérjük a jelöltek képességeit. E munka eredményeképpen megfelelő tudósítói hálózat jött létre nemzetiségi rovatunk mellett és mindkét nyelve vonatkozásában rendelkezünk négy-négy olyan jelölttel, aki képernyős munkára alkalmas (…).

Az első nemzetiségi-műsor sugárzását augusztus hónapban tervezzük. Ez azt jelentené, hogy a Magyar Televízió új műsortípusa a második félévben indul útjára, egy időben a nagy idegenforgalmi szezonnal. Az augusztusi indítás mellett szól az is, hogy nemzetiségi szövetségeink megkezdték a kongresszusaikra való felkészülést, s ennek a munkának ez a műsor nagy politikai segítséget adhat.

Kérjük az Agitációs és Propaganda Bizottságot, hogy a televízió javaslatát a nemzetiségi nyelvű műsorok gyártásáról hagyja jóvá.” Magyar Nemzeti Levéltár - 288.f.22/1978./1öe.

 

„Nemzetiségi tv-adás Pécsről.” A Dunántúli Napló így számolt az eseményről:

„ Első adás 1978. augusztus 16-án. Sokat és sokféleképpen foglalkozott eddig is a Magyar Televízió a hazánkban élő nemzetiségek eredményeivel, gondjaival. Ezek a műsorok azonban magyar nyelven készültek. Augusztus 16-án 18.35-től a helyzet megváltozik: ekkor kerül sugárzásra ugyanis az első anyanyelvű nemzetiségi program, amelyet a MTV pécsi körzeti stúdiójának munkatársai készítettek. A műsor címe: Nas ekran - Unsere bildschirm (A mi képernyőnk), már elárulja, hogy elsőként horvát—szerb és német nyelven készül a műsor, amely; ezentúl havonta egy alkalommal jelentkezik majd rendszeresen.

Természetesen nemcsak nyelvében, hanem szereplőiben is nemzetiségi lesz a műsor, így augusztus 16-án interjút hallhatunk majd a nemzetiségi szövetségek vezetőivel a közelgő kongresszusokról, láthatjuk, hallhatjuk, a palotabozsoki énektriót, a nagymányoki Kretzer Szepi bácsi citerajátékát, a gárai tamburazenekart, mohácsi és pécsi gyerektáncosokat. Ez alkalommal mutatkozik be a stúdió új, riportere, Popovics Sztevo is. „' - Dunántúli Napló 1978. augusztus 13.

„NAS EKRAN". Nemzetiségi műsorsorozat a tévében. A Népszabadság  a következőket írta :

„Riportok, hírek, dalok,, táncok a nemzetiségek életéből - új műsorral gyarapodik a Magyar Televízió programja Első ízben augusztus 18-án este sugározzák a nemzetiségek életét, mindennapjait, népművészetét, hagyományait, dalait, táncait bemutató anyanyelvi műsort. Elsőként a hazánkban élő két legnagyobb nemzetiség, a német és a délszláv lakosság nyelvén rögzítették az adásokat. A bemutatkozó műsorban ízelítőt kapnak a tévénézők a német és délszláv dalokból, zenéből-, táncokból. A nemzetiségi adások - amelyeket a pécsi körzeti stúdió munkatársai készítenek - a jövőben havonta egy alkalommal' jelentkeznek Nas ekran - Unser Bildschirm címmel a 2-es csatornán. Beszámolnak a hónap nemzetiségi eredményeiről - külön adásokban a nemzetiségi kongresszusokról -; a nemzetiségek vezetői és képviselői beszélnek gondjaikról és eredményeikről, s természetesen a népművészet, zene, a néptánc és a dalok sem maradnak el. A későbbiekben - a megfelelően fölszerelt körzeti stúdió megteremtésével - szlovák és román anyanyelvű műsorok is készülnek.” - Népszabadság 1978. augusztus 12. 

Augusztus 16.  2. műsorban 19.00 órai kezdettel jelentkezett először  a pécsi körzeti tévéstúdió nemzetiségi műsora, a szerb -horvát ill. német nyelvű „Nas ekran”  - Unser Bildschirm". Felelős szerkesztő: Harságyi Margit, szerkesztő Dr. Szende Balázs, Barics Ernő, műsorvezető: Filákovity Branko,  Wolfart János, operatőr: Bárány György, rendezte: Wiedermann Károly.   

„A pécsi körzeti stúdió új programmal jelentkezett a te­levízió második műsorán, hogy bemutassa a Baranyában élő nemzetiségek életét, kultúrá­ját. A szerb-horvát és német nyelven sugárzott harminc perces műsor ezután havonta egyszer jelentkezik és rend­szeresen hírt ad majd a Ma­gyarországon élő nemzetisé­gekről. Elmondhatjuk, hogy a bemutatkozás jól sikerült. Reget Antal a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkára és Mandity Marin a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szö­vetségének egyik vezető tiszt­ségviselője számolt be rövi­den a két szövetség tevékeny­ségéről, megemlítve a nemze­tiségi kongresszus előtt álló feladatokat.

Élvezetes volt a szórakoz­tató műsor: elsőnek a palotabozsóki német trió adott elő népdalokat harmonika kíséret-tel. Kiemelkedett a herceg­szántói horvát-szerb zenekar, amelynek tagjai között mu­zsikált a község tanácselnöke, Zegnál Márkó is és a község vezetői, irányítói közül még többen. Vethettek a nézők egy pillantást a mohácsi etnográ­fiai múzeum anyagára, ez olyan gazdag, hogy megérne egy külön műsort. Élvezetes szórakozást nyújtottak az új mohácsi úttörők is nagysze­rűen begyakorolt baranyai tánccsokorral. „ (i) –  írta a Magyar Nemzet augusztus 23-án.

A Állami Rádió és Televízió Bizottság  következő év februárjában értékelte  nemzetiségi adások  féléves eredményeit. 

1979. február 7.-én ülésezett az Állami Rádió és Televízió Bizottság, többek között Megyeri Károly írásbeli előterjesztésében és szóbeli kiegészítésében, tájékoztatót hallgatott meg a körzeti stúdiók munkájáról.

Jegyzőkönyv szerint:  

A vita főbb megállapításai:

„– Helyes az a törekvés, hogy a körzeti stúdiók művészeti műsorait megfontolt ütemben fejlesztik.

 - A nemzetiségi lakosság képviselőiben növekszik az igény a Rádió és Televízió nemzetiségi műsorai iránt.”

Az Állami Rádió és Televízió Bizottság állásfoglalása:

„ A Bizottság jóváhagyólag tudomásul veszi a tájékoztatást, kéri a Televíziót és a Rádiót, hogy vizsgálja meg, milyen lehetőségek vannak a nemzetiségi műsorok adásidejének növelésére.”  -  Magyar Nemzeti Levéltér XXVI- A – 9 (77.doboz) MTV íratok.

2008-ban ünnepelte a hazai nemzetiségi televíziózás 25. éves évfordulóját. Ebből az alkalomból a Pécsi Német Kisebbségi Önkormányzat kiadásában Mayer Éva szerkesztésében ünnepi kiadvány jelent meg. Az itt közölt írások a kiadványban megjelent cikkek változatlan utánközléséhez, erre számomra az engedélyt még Klein Judit akkori főszerkesztő – helyettes adta meg.

Klein Judit az MTV Regionális Kisebbségi és Határontúli Műsorok volt helyettes főszerkesztője a bevezetőben (köszöntőben) így fogalmazott:

 

„A nemzetiségi televíziózásnak nemcsak az időbeli, hanem a szemléletbeli hátrányokkal is meg kellett küzdenie. Míg a többségnek szánt tévéadások egy teljes nemzet számára ítéltettek fontosnak és érdekesnek, addig ezeket a műsorokat és témaköröket a kezdetektől az esélytelenek nyugalmával készíthették az alkotók. Mindenfajta nézettségi mutató nyomása nélkül, sokszor megfelelő odafigyelés és visszacsatolás híján, mégis nemzetközi hírű, országhatárokon túl is népszerű, nagy elismertségű filmeket és műsorokat készíthettek. A tartalom, és az elkészítés módja természetesen sokat változott az elmúlt évek során. A maga lehetőségein és keretein belül minden szerkesztőség igyekszik a gyorsan változó világ igényeihez igazodni. Amennyiben hozzátesszük, hogy mindezt délután kettő és három óra között jelentkezve kell valóra váltaniuk - amikor szinte senki sincs otthon, s szombat délelőtt az ml-es csatornán is csak az tekinti meg az ismétlést, akiben a nemzetiségi műsorok iránti elkötelezettség és érdeklődés eleve az identitás részé - be kell, hogy lássuk: van ebben valami heroikus.

Ahhoz ugyanis, hogy e műsorok munkatársai éveken keresztül, ilyen körülmények közepette se veszítsék el lelkesedésüket és hitüket, több kell, mint egyszerű újságírói elhivatottság.

Az egyes nemzetiségi műsorok három belső munkatárssal és - mivel egy televízió adás sok ember munkáját igénylő feladat - számos „külsős" alkalmazottal dolgoznak. Idén huszonöt éves a német műsor, s ugyancsak negyedszázada indult el az a szerb - horvát program is, amelyen belül később a szlovén nemzetiségről szóló tudósítások és közvetítések is helyet kaptak. 1981-fen került adásba a román műsor Szegedről, majd két évvel később ugyanott indult meg a szlovák is. Az első roma adást 1991 májusában, már a rendszerváltás után kezdte sugározni előbb Pécsről, majd Budapestről az MTV. 1994-tól találkozhatnak a nézők a „Rondó"-val, amely a görög, lengyel, örmény, ruszin és bolgár nemzetiségeknek, illetve 2000 februárjától a hozzájuk csatlakozott ukránoknak biztosít közös televíziós jelenlétet. A nemzetiségi műsorok köre azóta az „Együtt"-tel bővült tovább, amely az összes hazai kisebbség megjelenési fóruma, s az MTV-nek szinte egyetlen olyan dokumentumfilmes műhelye, ahol - a kis költségvetés ellenére - folyamatosan születnek igényes alkotások. A Roma fórum, az újabb keletű műsorok közé tartozik. Negyedévenként kétszeri jelentkezéssel a legnagyobb létszámú magyarországi kisebbség lehetőségeit bővíti. A műsorok sokszínűek, mint maguk a kisebbségek, változatosak, hiszen minden magyarországi kisebbség más és más a maga nemében. (…) „

 

Wolfart János, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának megbízásából az évforduló idején a nagy múltú, berlini Collegium Hungaricum felépítésével foglalkozott. A kezdetekről Mayer Éva beszélgetett vele.

„Szép idők voltak!"

„- Hát, az nagyon szép ugrás volt az ismeretlenbe. Nem nagyon tudtuk, mi is az, hogy televíziózás, azt meg főleg nem, hogy hogyan kell nemzetiségi televíziós műsorokat készíteni. Nem igazán volt elképzelésünk, de honnan is lett volna? Volt, aki azt képzelte, hogy olyan lesz, mint egy rádióműsor, csak a televízió közvetíti majd. Valami olyasmi volt ez, mint amikor gyerekkorunkban a Szabó családot, a híres családregényt hallgattuk. Mindig a rádió mögé képzeltük a Lapály utcát. Azt hittük, hogy Szabóék tényleg ott élnek valahol, és ezt közvetíti hetente egyszer, élőben a rádió. Nagyjából ennyit tudtunk erről, és meg kellett tanulni - legalábbis az akkori helyzetnek megfelelő - nemzetiségi televízió-műsorokat készíteni. Persze nem az ilyen műsorokban rejlő teljes műfaji gazdagságot gyakoroltuk, erre nem is volt lehetőségünk, és úgy látom, ma sincsen. Izgalmas volt, szép volt! Nagy segítséget jelentett, hogy akkor éppen egy önmagát kereső, fiatal alkotógárda dolgozott Pécsett - a szegedihez hasonlóan még csak két éves volt a körzeti stúdió - így senki sem gondolta azt, hogy ő már mindent tud és tökéletes profi. Tehát „az amatőrök" lelkesedésével, elszántságával vágtunk neki ennek a munkának, és mivel létezett a befogadó közeg, nekünk is könnyebb volt elfogadtatni, hogy idegen nyelven készülnek az anyagok. Nagyon mostoha körülmények között dolgoztunk (amit persze akkor természetesnek tartottuk). Valahol a világ végén forgattunk egy fekete-fehér fordítós filmet, amit át kellett televíziós elektronikára játszani. Mielőtt azonban ez megtörtént, Budakeszin elő kellett hívni és megvágni (többnyire éjszakai műszakban, amikor volt szabad kapacitás). A vágószobában előbb le kell fordítani a vágott anyagot, hogy ki, miről beszél. Ezt a műsorkészítés közepette mindig meg kellett tennie annak, aki szerkesztett, riporterkedett, műsort vezetett egy személyben és még gépkocsivezető volt, meg szinkrontolmács és még sok minden (pl. gépírólány). Aztán Budapestre kellett feljönni, és rögzíteni az adásokat, rámondani a stúdiószöveget, mert erre alkalmas készülék Pécsett még nem volt.

Szép idők voltak! A hőskor! Nagyon ritkán jelentkeztünk: havonta egyszer, negyed órában - nem is tudom már, szerdán, vagy csütörtökön - este a Tévé Macival voltunk versenyben a kettesen. Nem nagyon tudták az országban fogni az adást - ez még az a bizonyos másfél csatornás időszak volt -, a kettes műsort a kis bakonyi falvak nem tudták fogni. Szombat délelőtt volt az ismétlés, s mivel a szabad szombat még viszonylag új dolog volt a magyar történelemben, a szabad szombat egy részét az emberek a képernyő előtt töltötték. Úgy emlékszem, hogy sok és lelkes nézőnk volt, számos embert tudtunk megnyerni, s kicsit önmagához is visszavezetni. A helyzetünk azért is volt rendkívüli, mert tulajdonképpen versenytársak nélkül voltunk jelen a piacon, ami nem is volt igazán piac, hiszen nem voltak még műholdas- és kábelcsatornák. Ma fogható a német adók sokasága, a mozi- és a sportcsatornák, ezért az az idő valóban rendkívüli lehetőség volt számunkra az ország különböző részei, a családok, barátok és az országhatáron átnyúló régiók közötti kapcsolatteremtésre. Emlékszem, hogy a történelmi Magyarország különböző területeiről - például Bácskából és Bánátból - is írtak nekünk, ahol fogták az adást, és felfedezni vélték egykori katonatársukat, vagy azt, akivel együtt cselédkedtek. Emberi sorsok bontakoztak ki, miközben mások a háború előtt, alatt és után elszenvedett sérelmeket próbálták valamilyen dimenzióban elhelyezni.

Számomra a televíziózás a rádiós munkám folytatása is volt, mégis teljesen új típusú feladatot jelentett, amit nagyon-nagyon megszerettem. Ma már azt sem tudom pontosan, hogy öt év után miért hagytam abba. Talán az lehetett az oka, hogy nem teljesen voltam elégedett a körülmények fejlődésével, változásával. Igaz, hogy az ötödik évre már valamennyi színes műsort is készítettünk, de a beígért hetenkénti közvetítés mégsem valósult meg. Havonta jelentkeztünk (egy ismétléssel), és negyedévenként készítettünk egy külön kiadást, amely hol portréműsor volt, hol dokumentumfilm, hol valamilyen népi mesterséget bemutató színes film. Készítettük filmeket például a hartai sváb festett bútorokról, a szatmári szórvány falvakról, vagy később a kékfestőkről. Fontos dolgok voltak, mert ezeket ma nehéz lenne megcsinálni.

- Tudom, hogy a pécsi televízió archívumában ma is féltve őrzik a régi filmeket, és Wolfart Jánost az első igazi tévériporterként tartják számon. Sok helyre eljutott, mire emlékszik igazán szívesen, vagy nem szívesen ezekből az évekből?

- Mindenre szívesen emlékszem, az egyik helyzetből talán többet, a másikból kevesebbet lehetett tanulni. Én legalábbis rengeteget tanultam. A Német Szövetségnél és aztán a Kisebbségi Hivatalban, későbbi munkahelyeimen kamatoztathattam mindezt. Emberileg, és szakmailag egyaránt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára esett az első öt év. Akkor 27 éves voltam, és egészen nagy létszámú stábot kellett vezetni, a mini stáb ugyanis csak elmélet volt. A mi, úgyszólván kőkorszaki eszközrendszerünkkel kétszer annyi embert kellett mozgatni, munkára ösztönözni az ország egy másik pontján. Nem volt egyszerű! Egy új minőségi kapcsolatot hoztunk létre, amely a rádió hallgatásától, vagy a Neue Zeitung olvasásától is eltért. Televízióban látni saját magunkat, ez teljesen más élményt jelentett. Azt megtapasztalni, hogy a műsorban szereplők hogyan válnak állandó nézőkké, és jeleznek vissza, szintén újszerű tapasztalást jelentett.

Természetesnek fogadtuk el, hogy volt egy nagy közös szobánk, s abban egy telexgép tik-takolt (telefax és komputer, de még e-mail sem volt). Volt viszont közös titkárnőnk - Balatinácz Jelica, egy olaszi sokác lány-, aki ellátta azt, amit el tudott látni. Később lett egy felvételvezetőnk is, aki szintén a szobánkba költözött. Azután jött Stangl Márti és Balázs Miso, s akkor már hatan laktuk be a szobát. Ennek ellenére mi szobánk volt a legvidámabb, a legszínesebb és legtarkább életű a stúdióban. Felvételek előtt, felvételek után nálunk tartózkodtak azok az asszisztensek, szkriptesek, rendezők, akik velünk dolgoztak, sőt a műsorban szereplők is gyakran a szobánkban öltöztek át, „mosakodtak be" úgymond, a produkcióra. Mi, Popovics Sztévo kollégámmal, rendszeresen néztük egymás műsorait, már a készítés közben is, vágás közben is. Sztévó lippói szerb gyerek, így nagyon sokat értett az én műsoraimból. A szerbek és a svábok ottani együttélése révén nem csak köszönni tudott, hanem válaszolni is németül. Ez felemelő érzés volt, hisz az embert vitte tovább, hogy a kollégái is érdeklődnek. így volt ez a magyar kollégákkal is: mindenki odafigyelt, ha valami jó készült. Azzal is törődtek, hogy milyen film megy a Miskolci Dokumentum Filmfesztiválra, és együtt örültünk, ha valamilyen díjat nyertünk.

Az ember szakmailag is gazdagodott, én is el kezdtem vonzódni a komolyabb, nagyobb léptékű műsorok szerkesztése, majd rendezése felé. Akkor volt is egy ideám, hogy elvégezném a rendező szakot. Ebből nem lett semmi, de a televíziózás örök szerelmem maradt. Ma is úgy nézem a műsorokat, mintha másnap újra mennék tévéműsort szerkeszteni, vezetni, riporterkedni, képi megoldásokon gondolkozni. A televíziózás nekem ezért egy kicsit más szórakozás, mint a nézők többsége számára. Másképp vagyok fogyasztója, de figyelemmel kísérem a műsorokat. Nem látom ugyan rendszeresen, mert - és ez nem az utódok hibája - nagyon mostoha időközönként, kiszámíthatatlan, lehetetlen időpontokban sugározzák ezeket a műsorokat.

Én az első öt év alapján ennek az egésznek egy sokkal töretlenebb pályaívet képzeltem el. A nemzetiségi televíziós műsorok sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, miként a nézők is. A nemzetiségi tévéműsorokban is sokkal nagyobb lehetőség rejlik. A kisebbségi országos önkormányzatoknak is érdemes erre fokozottan építeni és odafigyelni. „

Popovics István, rovatvezető is emlékezett egy írásban a kezdetekre:

„A hőskorról, a kezdetekről”

 ,Je, komám! A hályogkovács bátorságával vágtunk bele - nem gondolod?" jegyezte meg Wolfart Jani öt évvel ezelőtt Alsómocsoládon, amikor a nemzetiségi műsorok 20. születésnapját ünnepeltük és egy ajtófélfának dőlve, kávénkat szürcsölgetve az első adás részleteit néztük az ünnepi műsorban.

„Bizony, komám..." erősítettem meg, aztán elkezdtünk nosztalgiázni az első műsor felvételéről, Pista bácsi adásmenetéről, Lili-Laláról, aki a forgatások alatti történeteiben több „hili-halit" fogott ki a Drávából mint egy balti halászflotta egy hónap alatt összesen. Felemlegettük a „II. szinkront" (a volt Sarokház presszó fedőneve), ahol terveket szövögettünk, például, hogy meg kellene csinálni a „Háromnyelvű embereket" - azaz olyan emberekről szólna a közös filmünk akik németül, horvátul vagy szerbül és magyarul egyaránt beszélnek.

Azóta is, bármikor találkozunk, valamelyikünk mindig előhozakodik a régi ötlettel: „Te komám, nem csináltuk meg a háromnyelvűekeü" Ez a „ komázás" egyébként úgy beépült a szóhasználatba, hogy a régi pécsi kollégák a mai napig is csak így szólítanak. Jól esik, mert minden alkalommal, amikor így kurjantanak rám a stúdió udvarán, átvillan az agyamon valamilyen szép emlék a „hőskorból" - amikor ugye, bátrak voltunk.

Hogy is volt csak?

Az MTV pécsi, illetve szegedi stúdiói 1976-ban kezdték el tevékenységüket. Mindkét műhely sajátos arculatot igyekezett kialakítani. Az akkori pécsi stúdióvezetőnek, Békés Sándornak volt egy „fehér folt" elmélete, ami szerint a stúdiónak olyan műsorokat kell készítenie, amik a budapesti központban nem készülnek. Mi sem természetesebb, hogy Pécsett nemzetiségi műsorok készüljenek, hiszen Pécs egy soknemzetiségű régió valóságos központja, olyan kulcsfontosságú intézményekkel mint a Pécsi Rádió, ahol már régóta szóltak anyanyelven az adások, vagy a Pécsi Tanárképző Főiskola nemzetiségi tanszékei, a nemzetiségi gimnáziumok, stb. A gondolat kellő társadalompolitikai hátszelet is kapott, hiszen az akkori nemzetiségi szövetségek egyre több fórumon szorgalmazták a nemzetiségi tv-műsorok beindítását. Az illetékes politikusok bólintottak és a munka megkezdődött.

Mégpedig így: a stúdióvezető megbízta Hárságyi Margit szerkesztőt, hogy szervezzen egy tanfolyamot német, illetve (akkor még) szerbhorvát/horvátszerb anyanyelvű fiatalok és nem fiatalok részére, akik kedvet éreznek a televíziós munkához és közülük kerülnek majd ki a leendő munkatársak. Napra pontosan 1978. április 5- én tizennyolc szerbhorvát és tizenkét német anyanyelvű jelentkezővel megkezdődött az első nemzetiségi riporter kerestetik.

Jómagam, hála az akkor bevezetett kötelező pályairányítási politikának, már Tökölön tanítottam az általános iskolában a gyerekeknek, hogy: „Ja sam Gabor, meg hogy: Tánceválá répká sz mákom..", no meg nem utolsó sorban a fiatalkorúak börtönében, hogy Móricz Zsigmond nem csak arról híres, hogy „igen nagy bajusza volt" - ahogy ezt egy elítélt állította. Egy levél érkezett az általános iskola játékszobájába, ahol a meghirdetett állás mellé ígért szolgálati lakás helyett laktunk, szintén pedagógus feleségemmel. Meghívás volt ez a tanfolyamra, azzal, hogy semmilyen kötelezettségekkel nem jár, jöjjek, ha érdekel. Mentem. Hetente egyszer, de csak úgy, hogy az éjszakai postavonattal vissza is megyek Pestre, illetve odaérek Tökölre reggel kilencre az ötödikesek énekórájára, mert éneket is tanítottam, miután az igazgatóm rajtakapott, hogy furulyázok.

Főiskolás koromban már elvégeztem egy újságíró-stúdiót és valami hasonlóra számítottam. Egy darabig, amíg különböző előadók szóban próbálták elmondani, mi is az a televízió valójában, úgy tűnt, nem is tévedtem. Aztán amikor elkezdtük „csinálni" a televíziót, kiderült, hogy ez azért valami egészen más. Bükkösdi Laci szerkesztő-rendező egyre rafináltabb helyzetgyakorlatokat talált ki, Wiedermann Karcsi főrendező meg Bárány Gyuri vezető operatőr pedig felváltva lökdöstek hol az egyik, hol a másik lámpa alá, mert hogy nem jó a „gégenem". Mire a Jellassich bánná változott „riportalanyomtól" kérdeznem kellett volna valamit, csak az ujjnyi vastag smink és izzadságcseppek foglalkoztattak. Szegény Balázs Misi pedig másba izzadt bele. Kapott egy, az akkori Narodne novineből (délszláv hetilap volt. A szerk.) kivágott cikket, melyet jó riporterként, kicsit a kamerába, kicsit a papírba lesve - fel kellett olvasni. Belekezdett, majd megállt, aztán megint belekezdett és szenvedett egy darabig, majd feladta. A szöveg szlovén nyelvű volt, ami olyan, mintha egy orosz anyanyelvű bemondó szlovák nyelven olvasna fel. Szerencsére a szakmai zsűriben ülő Barics Ernő nyelvi lektor gyorsan helyére tette a dolgot.

A tanfolyam 1978. május 8.-án zárult. Egy ideig műhelytitok maradt, hogy a már említett zsűri {Békés Sándor stúdióvezető, Sóvári Gizella stúdióvezető-helyettes, Wiedermann Károly főrendező, Wárságyi Margit szerkesztő, Szende Béla és Barics Ernő nyelvi lektorok) hogyan döntött. Aztán érkezett megint egy levél Tökölre, melyben ajánlatot kaptam a „délszláv" műsorok szerkesztői állására, valamint meghívást a május 25.-én sorra kerülő első igazi felvételre. Mindkettőt elfogadtam, Wolfart Jani szavaival: „a hályogkovácsok bátorságával". A német szerkesztői állást Knipf Erzsébetnek kínálták fel, ám ő, némi gondolkodás után, mégis a tudományos munka mellett döntött, maradt a tanárképző német tanszékén.

1978. augusztus elsejével egy olyan élet, illetve életmód kezdődött számomra, melyet még nagy vonalaiban sem tudtam elképzelni. így, 25 év múltán már meg merem fogalmazni: nem csupán szakmáról, hanem inkább állapotról van szó. Amolyan szendvics-állapotról. Meg kellett tanulni a televíziózás alapjait, aztán finomságait. Ilyen értelemben szakmává csiszolódott a felhalmozott ismeretek és tapasztalatok sokasága. Másfelől soha a negyed század alatt nem tudtam csak televíziósként viselkedni a „helyszíneken", hiszen egy pomázi, felsőszentmártoni, vagy éppen szakonyfalusi otthont csak nehezen hívtam „helyszínnek", a benne lakó embereket pedig még a legszűkebb stábban sem tudtam „riportalanynak" nevezni. Inkább Milán bácsinak vagy Kati néninek. Tudom, hogy ez a többi szerkesztőségben is így van. Talán ettől van az, hogy a mindenkori technikai munkatársaink mindig megjegyezték és ma is megjegyzik, hogy ezek a műsorok „masabbak" és ez nem csak a nyelvre vonatkozik. Ez talán abból adódik, amit sok évvel ezelőtt szintén Wolfart Jani fogalmazott meg: „A műsorok rólunk, nekünk és általunk készülnek." A frappáns megfogalmazás talán annyiban módosult, hogy amióta a nemzetiségi műsorokat feliratozzák, már nem csak „nekünk" készülnek.

Az első nemzetiségi műsor német és szerbhorvát nyelven 1978. augusztus 16-án került adásba. Hogy azóta milyen fontosabb állomásai voltak a nemzetiségi televíziózásnak, milyen értékeket sikerült képben és hangban megmenteni az utókornak, már-már kisebb kutatási témának számít, mely vaskosabb tanulmányban jelenhetne meg. Születhetne még egy könyv - kevésbé tudományos céllal, melyben benne lenne a sok-sok sztori, a bakik, fényképek régi kamerákról, vágóasztalokról, forgatásokról, barátokról - élőkről és az eltávozottakról... Mert huszonöt év mégiscsak nagy idő. „

Az Unser Bildschirm indulására Gerner Éva rovatvezető emlékezett:

„Unser Bildschirm – A mi képernyőnk „

 

 „1978. augusztus 16-án íródott ki először a Magyar Televízió műsorában a képernyőre az azóta is érvényes műsorcím: Unser Bildschirm.

Azóta huszonöt év telt el és a műsor több jelentős változáson ment keresztül.

A Magyar Televízió röviddel azelőtt létesített Pécsi Körzeti Stúdiója a hely szellemének inspirációjára indította el a nemzetiségi adásokat németül és szerb-horvát nyelven. A kezdeményezés a Pécsi Stúdióból indult, hiszen a régió nemzetiségek által sűrűn lakott.

Az első műsorok a szerb-horvát szerkesztőséggel közösen készültek. 15 percig szólt a műsor németül, azután a Nas Ekran-é lett a képernyő a fennmaradt 15 percben. A sugárzás kezdettől fogva országos volt.

Amikor 1984-ben a szerkesztőségbe kerültem, a távozó Wolfart János helyére, a műsor már nem közös, hanem önálló és 30 perces volt. Négyhetente készítettünk Unser Bildschirmet, amely egy hétköznap délután került a Magyar Televízió kettes csatornájának adásába. Akkoriban négy nemzetiségi műsor készült: a német, a szerb-horvát, a szlovák és a román. Hetente váltották egymást, így lett minden negyedik hét a miénk. Voltak időszakok, amikor a műsort a tv az adott hét szombatján megismételte. Egy időben a heti műsor ismétlése helyett kaptunk évente három vagy négy adásidőt, lehetőséget, amelyben fél órában bizonyos témák alaposabb feldolgozására nyílott lehetőség. így készülhettek el például olyan dokumentumfilmek, mint a „Kékfestők Magyarországon", a „Ha a haza szót hallom", a „Hat annak születtem (a szatmári svábok)", „A magyar királynő dala", yárosi nemzetiség", „Márton napi búcsú Nagynyárádon", „Borünnep Hajóson", „Nagymama konyhája".

1992. áprilisától jelentős változás következett be a műsor életében: már hetente készült egy-egy 25 perces Unser Bildschirm. A nemzetiségi televíziózás egésze az utóbbi évtizedben új alapokra épült. Létét a Kisebbségi és a Sajtótörvény garantálják. Az Unser Bildschirm most minden hét keddjén 13 óra 25 perckor kezdődik az ml-en, ismétlésre szombatonként az m2 csatornán kerül sor délelőtt 9 óra 45-kor. Egy-egy adás 26 percig tart. A műsorokat magyar nyelvű feliratokkal látjuk el. Jellegüket tekintve többségük magazin, azaz egy-egy adásban több téma, több riport kap helyet az ország különböző, németek lakta településeiről. Az 1978-ban megfogalmazott mottó azóta sem változott: az Unser Bildschirm a magyarországi németeknek készül, velük, róluk és az ő közreműködésükkel. Mi az országban élő németségnek kívánunk fórumot biztosítani, és ezáltal is elősegíteni bekapcsolódásukat az országos kulturális kommunikációba, bemutatva a német nemzetiségi közösségek önszerveződéseit, az önkormányzatiság intézményét, lehetőséget biztosítva számukra az önkifejezéshez, egyben szeretnénk hozzájárulni a bennünket körülvevő többségi közösség véleményének, gondolkodásának formálásához.

Missziónknak tekintjük, hogy a nemzetiség nyelvén történő rendszeres megszólalásokban terjesszük annak kultúráját és ébren tartsuk a nemzetiségi öntudatot. A mi képernyőnk küldetése az is, hogy ösztönözze a hozzánk tartozókat nemzetiségi létük tudatos megélésére. Nem szájba rágni, vagy kioktatni szeretnénk, legfeljebb pozitív példák bemutatásával mintát adni, kedvet csinálni. Megmutatni azt, hogy a kétnyelvűség és a két kultúrához való kötődés milyen egyéni és társadalmi hatásokkal és haszonnal jár. Műsorunkban - mint az életben, a német közösségek hétköznapjaiban is - fontos szerep jut a nyelvoktatásnak, a német nemzetiségi rendezvényeknek, az anyaországokkal történő kapcsolattartásnak. Természetesen arra is keressük a választ, hogy mi az, ami bennünket nagyobb közösséggel összeköt, vagyis az együttélés kérdése is állandóan jelen van a műsorban.

A szerkesztőség jelenleg is a Magyar Televízió Rt. Regionális Kisebbségi és Határontúli Műsorok Főszerkesztőségén belül, a Pécsi Körzeti Stúdióban működik. Három, a magyarországi németség soraiból származó szerkesztőjén kívül (Stangl Márta, Gerner Éva, Szeiberling Krisztina) a Pécsi Stúdióban dolgozó belsős és külsős munkatársaknak az elmúlt évtizedekben jól „összerázódott" csapata készíti hétről-hétre a műsort.

Balázs Mihály rovatvezető foglalta össze a Hrvatska krónika történetét:

„A Hrvatska krónikáról, 25 év az MTV égisze alatt

„Valóban ünnepi hangulatban, bár nem tagadom némi szorongással legbelül, látok neki e rövid írásnak.

A szorongás abból fakad, hogy soha nem tudom, hogy igaz-e az ünnep, vagy csak a Kárpát-medencében meghonosodott „vasárnapi vásár" egyik tárgya vagyok.

Azt szokták mondani, hogy a nemzetiségek helyzete a demokrácia fokmérője egy adott országban. Ennél szerintem jóval többről van szó: szó van a kisebbség és többség önismeretéről, a gondolkodás fejlettségéről, a traumák feldolgozásának képességéről és nem utolsó sorban az emberségről, ami felette áll minden kategóriának.

A nemzetiségi televíziózás a társadalmi szükségletek fehér foltjainak megszüntetése szándékával indult. A fehér foltok azóta megszínesedtek a társadalom többségének épülésére, mások viszont színvakok maradtak továbbra is. Nyilvánvaló, hogy bár a műsorok egy-egy nemzetiség életéről szólnak, de az egész magyar társadalom számára szolgálnak tanulságul, melynek egyébként ezek a nemzetiségek államalkotó részei.

A kép persze színesebb, mint amilyen a képernyő néha, a televíziózás ugyanis drága dolog, mint tudjuk. A fajlagos költségek persze csökkenthetők, szigorúan szakmai alapon persze az integráció teljesebbé tételével. Ezt bővebben kifejteni eme rövid eszmefuttatásnak nem lehet célja, bár a kedves olvasó figyelmét nem kerüli el az a tény, hogy az integráció „varázsszava" minden nemzetiségi témájú anyagban szerepel.

Jó, és értékes műhelyek a nemzetiségi szerkesztőségek. Nemcsak a nemzetiségükhöz, de a hazájukhoz és szakmájukhoz is hű emberi közösségek ezek. Rengeteg tudás, köztük a nyelvtudás és tapasztalatok, valamint türelem és tolerancia halmozódott fel ezekben a műhelyekben. Hagyni kell tehát őket mindenki javára ténykedni az esély és véletlenül sem az esélyegyenlőség ábrándjával.

A horvát szerkesztőség „jogelődje" a szerb, horvát, szlovén kisebbség számára műsort gyártó délszláv szerkesztőség lett. 1992. januárjában az önálló horvát állam létrejöttével kikerülhetetlenné vált egy ugyancsak önálló horvát szerkesztőség életre hívása. A szerkesztőség munkáját alapvetően az „őrizd a magadét és becsüld a másét" jelmondat határozta meg.

A '92-es induláskor stábunk a következő személyekből állt:

Balázs Mihály - szerkesztőség vezető, Kricskovics Antal - szerkesztő riporter, Balázs Attila - adásrendező, Gugán Iván - szerkesztő riporter, Martin Tímea - adásrendező -asszisztens

Kricskovics Antal kollégánk időközben eltávozott közülünk, helyette Sákán Tímea került a szerkesztőségbe. Jelenleg két másik kollégánk is segíti a munkánkat, személy szerint Blazsetin Branka és szombathelyi tudósítónk Horváth Tímea.

Céljait, feladatait illetően a szerkesztőség a következőképpen határozza meg magát: kétnyelvűség, nyitottság a többségi társadalom felé; a horvát nyelv, kultúra és tradíciók ápolása, őrzése és mentése; a horvát kisebbség és az anyaország kapcsolatának sokrétű bemutatása.

A huszonöt év során rengeteg emberrel beszélgettünk az államelnöktől az iparosig, hogy aztán mindenkitől mást - mást tanuljunk és így kerüljünk közelebb a saját szakmánkhoz, identitásunkhoz is.

A jövő a tudatos és emberséges emberé, mert ha nem, akkor nincs mód miről beszélni. Ezért egyebek mellett kétirányúvá kell tenni a kommunikációt, a kisebbség és többség között, közöttünk és szomszédaink között. Ebben a munkában sokat segíthetnek a határ közelébe telepített nemzetiségi szerkesztőségek. Hála istennek, itthon is van még tennivalónk, de nem majd, hanem itt és most. „

 

„Erős vár a mi nyelvünk..." címmel emlékezett a kezdetekre Antala Zsuzsa rovatvezető, a szlovák műsorokra.

„Erős vár a mi nyelvünk..."

A Magyar Televízió húsz esztendős szlovák műsoráról

 

„1983. szeptember 20-án a Magyar Televízió nézői először láthattak szlovák nyelven készülő műsort „Nasa obrazovka" - „A mi képernyőnk" címmel. A szlovák kokavai síp kedves dallama köszöntötte a nagyérdeműt és egy szimpatikus fiatal szerkesztő-riporter, Fűzik János. Pozsonyi újságíró diplomával a zsebében Kesztölc szülötte kapott lehetőséget, hogy Szegedre települve, megteremtse, elindítsa a hazai televíziózásban eddig ismeretlen műsort - a szlovák magazint. A Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójában lelkes, szakmailag felkészült kollégák közreműködésével havi egy alkalommal tehát a hazai szlováksághoz immár saját mozgóképes fórum szólt: a „Nasa obrazovka".

Minden kezdet nehéz. A magyarországi szlovákság az alföldi és pilisi nagyobb szigeteken kívül szétszórtan élő népesség, amely az anyaországból három évszázaddal ezelőtt történt idetelepülésekor különböző nyelvjárásokat hozott magával, más-más felekezethez tartozik, stb.

Hogyan teremtsen tehát egy újonnan induló csapat közös, immár filmes fórumot ennek a sokszínű népességnek? A műsor felelőssége a kezdetektől többrétű: szólnia kell a hazai szlováksághoz, ám a többségi magyar lakosság felé is közvetítenie kell nemcsak a hazai szlovák, hanem az egyetemes szlovák kultúrát is. Harmadsorban pedig Szlovákia, az anyaország és a világ határon túli szlováksága felé is tolmácsolni hivatott a magyarországi szlovák népesség értékeit, kultúráját, hagyományait, távlati terveit.

A magazin alkotógárdája a kezdetektől arra vállalkozott, hogy „legerősebb várunk", a szlovák nyelv bástyáin megteremtse a hazai szlovák dokumentumfilmezés alapjait. Igazi, filmes korszakot élhettek meg az első alkotók, hiszen a maival ellentétben, az anyagok még celluloidszalagra készültek. A „Nasa obrazovka" stábja az otthonok szívesen látott vendége volt. Riporterei, szerkesztője legnagyobb gondja, éppen a bőség zavara volt - és hála Istennek, ma is az! - hiszen zavarba ejtően sok megörökítésre méltó téma van a hazai szlovák kultúra tárházában: szén- és mészégetők, drótostótok, templomépítők, írók, költők, életüket a néprajznak, néptáncnak szentelők, festők, operaénekesek, színészek, kiugró tehetségű diákok, a csabai kolbász mesterei, pásztorok és tanítók, a lélek pásztorai, a betlehemezők - a sor végeérhetetlen. Sok ezer méter film, több ezer műsorperc, milliónyi snitt - emberi sorsok, arcok...

A szlovák szerkesztőség dokumentumfilmjeiben már az 1989-es politikai rendszerváltást megelőző időszakban - az azt követő években pedig elsőként - dolgozott fel sok, addig „fehér foltnak" számító történelmi-politikai kérdések, mint pl. a csehszlovák-magyar lakosságcsere, az 1956-os események és folytathatnánk a sort...

A műsor történetében nagy előrelépés volt, hogy 1992. decemberétől a televízió szlovák szerkesztőcsapata háromfősre bővült és 1993. januárjától a műsorok magyar felirattal készülnek, ennek köszönhetően a magyar nézők körében a nézettség emelkedett.

1997. szeptemberében a 15. évfolyamba lépést a magazin új arculattal ünnepelte. A „Nasa obrazovka" név „Domovina"-ra változott, ami „szülőföldet" jelent. Hiszen ez a táj, az Alföld vagy éppen az északi dombságok minden szlováknak ugyanazt jelenti: a szülőföldjét.

A heti rendszerességgel, immár 26 percben jelentkező magazin „határain kívül" a Szlovák Rovat holdudvara kiterjed a mindenkori magyarországi dokumentumfilmezés berkeibe is. Számos hazai és külföldi - nemcsak szlovákiai! - filmszemle katalógusa őrzi a szlovák szerkesztők filmjeit, nem kerültek el bennünket a különböző filmes díjak, kitüntetések sem.

A Magyar Televízió szlovák műsorának két évtizedes fennállása bizonyítja, milyen nagy szükség van hazánkban mozgóképes nemzetiségi fórumra, hogy az adott nemzetiség életét ne csak dokumentálja, hanem - esetünkben - a szlovák kultúra, nyelv és identitástudat továbbélésének is eszköze legyen.”

 

Boka Tibor rovatvezető a román műsorok 20 évére emlékezett:

„Két évtizede románul is...

 „A Magyar Televízió négy évvel a pécsi nemzetiségi műsorok elindítása után, 1982-ben kezdte meg a román nyelvű adások készítését. A kezdeti bizonytalanságokkal járó szervező munkát a Szegedi Stúdió akkori vezetője, Regős Sándor vette a nyakába, akinek koránt sem volt könnyű dolga, hiszen egyáltalán nem válogathatott képzett román nemzetiségű televíziós szakemberekből. Végül, a két éves rádiós tapasztalattal rendelkező Fretyán Istvánt bízta meg a televíziós műsorok készítésével. Ezt a korszakot jól jellemzi az, hogy tisztáznia kellett a legfontosabb tévés fogalmak román megfelelőit, majd egy jól átgondolt terv alapján, 1982. április 29-én útjára indult a magyarországi román nemzetiségnek szóló adás. Ennek címe a szerb-horvát és német műsorok mintájára, „Ecranul nostru" lett.

Rövid időn belül Fretyán István lett a román közösség talán legismertebb személyisége, hiszen havonta egyszer, negyed órára minden román ember házába „bekopogtatott". A műsor azonban átlépte az akkoriban igen szigorúan őrzött országhatárt is. A Ceausescu-féle Romániában a televíziózás is válságba került, a műsoridő napi három órára csökkent, így sokan fordították antennáikat a tőlük nyugatra fekvő Magyarország felé. Az 1990-ig terjedő időszakot a spontaneitás jellemezte, hiszen Fretyán István és rövid időn belül kialakított csapata ellátogatott minden magyarországi román közösségbe, bemutatva életüket és értékeiket. Az idő jelentős dokumentumértéket kölcsönzött ezeknek a felvételeknek, hiszen azóta már nem létező életformákat, mentalitásokat és személyiségeket örökítettek meg.

A rendszerváltás után a nemzetiségi közélet is jelentős változásokon ment keresztül. A korábban alig politizáló „Ecranul nostru" új műsorkészítőinek más munkastílust kellett elsajátítaniuk, mert csakhamar hangsúlyosabbá váltak a kezdeti időszakra alig jellemző tájékoztatási kötelezettségek, amelyeket a kisebbségi vezetők, „politikusok", a felpezsdült kisebbségi közélet támasztottak az adás szerkesztőivel szemben. A televíziózás egyfajta nyilvános fórum irányába mozdult el, amely a családias viszonyok mellett létező és dolgozó román kisebbség tagjai között próbál meg értékorientáltan informálni.

1992 áprilisa óta rendszeresebben teheti ezt, mert a heti adások bevezetésével a román szerkesztőség három fős műhellyé vált, amely - jól vagy rosszul - megpróbált a román kisebbség közéleti jelenségei és a szakmai munkát súlytó problémák mögé nézni (identitás- és nyelv vesztés, oktatás, hagyományőrzés). A műsorkészítés szervezettebbé vált és bár egyre rövidebb idő állt rendelkezésre egy-egy műsor elkészítéséhez, a Szegedi Stúdióban dolgozó rendező, operatőr és vágó kollégáknak köszönhetően, addig csaknem ismeretlen műfajok is megjelenhettek: kisjátékfilmek, tematikus műsorok, sorozatok. A néző pedig viszonylag rendszeresen találkozhatott a műsorral, leszámítva az ország piros betűs ünnepeit, amikor a többi nemzetiségi műsorhoz hasonlóan, az „Ecranul" is módosított rendben került sugárzásra.

A román nyelvű magazin elmúlt bő két évtizedét talán egy magyarországi román értelmiségi összegezte a legmarkánsabban. Nézete szerint az '50-es években értelmiségiek nélkül talpra álló nemzetiség sikeresen alakította ki és felelt meg ennek az új műfajnak, amelynek segítségével a magyarországi román közösség és ennek értékei eljuthattak a többségi, a magyar közönséghez is, hozzásegítve azt a kisebbségi emberekről alkotott empátia megerősödéséhez.  „

Joka Daróczi János rovatvezető a Roma magazin történetét elevenítette fel:

„Roma Magazin”

„Míg én rólad mindent, addig te rólam semmit sem tudsz"

 

„A Magyar Televízió 1992.szeptemberében indította el a Kisebbségi és Határontúli Műsorok Főszerkesztőségén belül a Patrin (Üzenet) roma magazint. Hasonlóképpen, mint a többi nemzetiségi műsor heti 25 percben a magyar egyesen, szombaton reggel nyolc órakor jelentkezett. A szerkesztőség három munkatárssal indult el, Daróczi Ágnes felelős szerkesztő, Sztojka Katalin szervező, Joka Daróczi János szerkesztő-riporter közreműködésével. A kezdet igen nehéz volt, hiszen nem volt televíziós ismeretünk, mindent a saját tapasztalatainkon keresztül kellett megtanulnunk, és a televízió részéről sem kaptunk hathatós segítséget, ami megkönnyítette volna munkánkat. Hamar rá kellett döbbennünk, hogy a roma magazinnal szemben támasztott elvárások, sokkal szerteágazóbbak, mint más nemzetiségi műsorok esetében, hiszen nézőink egy része gázsó - vagyis nem cigány -, de a roma közönség elvárásai sem egységesek. Más szemmel látja a világot a szegény és a gazdag, a cigány a beás és a magyar anyanyelvű, de mást látna szívesen a magazinban a fővárosi és mást a vidéki néző is.

1998-ban a műsor a Roma Magazin nevet kapta, és a szerkesztősége belül is változások történtek. Jelenleg három belsős (Joka Daróczi János felelős szerkesztő, Nagy István szerkesztő-riporter, Horváth Éva szerkesztő-riporter műsorvezető) és néhány lelkes külsős munkatárs (Kovács János szerkesztő, Gábor Péter rendező, Dömötör Péter operatőr) nap mint nap teszi a dolgát, vagyis műsorokat készít. Egyszerű hétköznapi emberekről, közéleti szereplőkről, aktuális eseményekről és a régmúlt történéseiről. Megjelenítünk tragédiákat és örömöket, pillanatokat és sorsokat, bölcsességeket. Jelen kell lennünk a napi roma politikában ugyanúgy, mint a hétköznapokban, de meg kell mutatnunk a hagyományainkat és kultúránkat is éppúgy, mint a társadalmi problémákat. Munkánk nem merülhet ki abban, hogy kizárólag a kultúra és hagyományápolás szintjén maradjunk, hiszen mindenekelőtt meg kell, hogy ismerjenek bennünket ahhoz, hogy el tudjanak fogadni.

Ehhez azonban - a néhai Péli Tamás festőművész gondolatait idézve - „ az előítélet falát két oldalról kell bontani."

A visszajelzések szerint sokan néznek bennünket itthon és határainkon túl egyaránt. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben a nemzetiségi magazinok anyagi helyzete nem követte az évek múlását, szerkesztőségünk több hazai és nemzetközi szakmai fórumon kapott elismerést. Többek között két éve a Cívis Europe nemzetközi televíziós fesztivál fődíját nyerte el szerkesztőségünk. Nézőink levélben, telefonon és szóban is megosztják velünk észrevételeiket, véleményüket, amelyből egyértelműen kiderül, hogy szükség van a Roma Magazinra - és nemcsak azért, mert a médiatörvény előírja.”

 

Doncsecz Ibolya rovatvezető, a szlovén műsorról írt:

„Szlovén pillanatképek

 

„Az első "Slovenski utrinki" magazint a Magyar Televízió 1992. október 10-én tűzte a műsorára. A magyarországi szlovének többsége Vas megyében él. A megye kulturális és oktatási központja Szombathely, s akkor itt működött az MTV Körzeti Stúdiója, így a Szlovén Szerkesztőség is itt kapott helyet. A kezdetektől a mai napig a vasi megyeszékhelyen készülnek a kéthetente jelentkező magazinműsorok. Kezdetben két szerkesztővel és külsős munkatársakkal próbáltuk meg a hazánkban élő szlovének mindennapjait a közönség elé tárni. Az elmúlt időszakban eljutottunk a szlovén Rába-vidék szinte minden szegletébe. Ma már kevés olyan család van, akiket kameránkkal még nem kerestünk fel. Beszámoltunk a kis létszámú közösség elért eredményeiről, feltártuk a nehézségeket valamint betekintést adtunk a szlovének sokszínű kulturális örökségébe. Kerestük és keressük a kapcsolatokat az anyaországgal Szlovéniával.

A szlovének lakta Rába-vidék határos a szlovéniai Goricko területtel, mellyel földrajzilag, nyelvileg és nemzetiségileg mindig is szoros kapcsolatban élt. Még mai is élénkek a rokoni, baráti kapcsolatok a határ menti falvak között. így a határt átlépve szembesülünk a közös történelmi múlttal. Ezeket ápolni kell, hiszen a szlovénség, és anyanyelvének fennmaradása bizonyosan függ majd a jószomszédi kapcsolatoktól is.

A szlovén magazin adásait a kezdetektől a Szlovén Nemzeti Televízió l-es csatornája is sugározza. Az anyaországban élők többsége így általunk szerez információkat a Magyarországon élő szlovénekről.

Szem előtt tartjuk azt, hogy műsorainknak nemcsak a magyarországi szlovénekhez, de a többségi nemzet tagjaihoz, s az anyaországban élő szlovénekhez is szólnia kell. Törekszünk arra, hogy az archaikus nyelvet ápoljuk, de ugyanakkor a szlovén irodalmi nyelvet is közelebb hozzuk a nézőkhöz. így a Rába-vidéki kulturális örökség bemutatása tájszólásban történik. A szlovén közösséget érintő kül- és belpolitikai események, közéleti rendezvények, programokról szóló tudósítások pedig irodalmi nyelven szólalnak meg.

A kéthetente jelentkező magazinműsort kis létszámú stáb készíti, Szombathelyen. A kultúra, a hagyományápolás mellett, fontos hogy bemutassuk azokat a személyeket is, akik sokat tettek a szlovén kultúra és nyelv fennmaradásáért vagy egyéb tevékenységük miatt példaértékű az életútjuk. Szintén fontos feladatnak tartjuk, hogy a közeljövőben anyanyelven jól beszélő fiatalokat nyerjünk meg a televíziózásnak, hiszen az elkezdett munkát csak az ő segítségükkel tudjuk folytatni.”

 

Leipold Péter felelős szerkesztő, a ha magyarországi kisebbség közös műsorát mutatta be:

„Tíz éves a Rondó.

Hat magyarországi kisebbség műsora

 „A kisebbségi törvény és a médiatörvény tette lehetővé, hogy az MTV Rt. tíz éve, 1994.januárjában megkezdhette azoknak a műsoroknak a sugárzását is, amelyek hat addig nemzetiségként nem regisztrált kisebbségnek készülnek.

E műsorok mottója akár így is szólhatna: Velük, róluk, értük...

A célcsoportok - bolgárok, görögök, lengyelek, örmények, ruszinok és ukránok - alacsony létszámú közösségek, melyeknek tagjai ráadásul különböző időszakokban érkeztek és az országban szétszórtan élnek.

Anyanyelvük, kultúrájuk ápolásához különleges erőfeszítésre van szükség.

E tények határozzák meg a műsorokkal kapcsolatos feladatokat. A szerkesztőség számára támpontként szolgál az a megállapodás is, amely az MTV Rt. és a hat, illetve a tizenhárom országos kisebbségi önkormányzat képviselői között jött létre.

Miután „fiatal" kisebbségekről van szó a műsorok feladata többes. Egyfelől a televíziózás eszközeivel segítséget nyújtani e kicsiny közösségek egybemaradásához, identitástudatuk erősítéséhez, anyanyelvük, kultúrájuk ápolásához, megőrzéséhez.

A műsorok egyfajta fórumot jelentenek az adott közösségnek, bemutatva hétköznapjaikat, szervezeteiket, sokszínű kultúrájukat. Kiváltképp ez utóbbi, a kultúra, teszi lehetővé, hogy követei lehessenek az őket kibocsátó országnak.

Másfelől ide kívánkozik: a magyarul feliratozott műsoroknak fontos célja, hogy ezeket az integrálódó kisebbségeket bemutassa az érdeklődő magyar nézőknek is.

A Rondó, amely körtáncot jelent, havonta járja körbe, egy 52 perces magazin keretében a hat kisebbség mindennapját. Ez a műsor hat nyelven és magyarul szól a nézőkhöz.

Ugyancsak havonta és felváltva jelentkezik a tematikus rondó. Ez az a műsortípus, amely lehetőséget ad mind a hat kisebbségnek, hogy egy adásban, 26 percben, egy adott nyelven és magyarul, általában évente kétszer valamely témában mélyebben elmerüljön.

A Rondó tehát hat kisebbség hat és magyar nyelvű műsora. Egyedülálló vállalkozás, e sorok írója hasonlóról még csak nem is hallott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 10 évvel ezelőtt a műsor szerkesztői a kisebbségek soraiból származó amatőrökkel kezdték meg kitalálni, felépíteni és megvalósítani a Rondót, akkor érzékelhető nemcsak a megtett út, de a szerkesztőség előtt álló feladatok nehézsége is. „

Stangl Márta felelős szerkesztő pedig, az Együtt című műsorról írt:

„Együtt

Velünk élő kisebbségek

„Az „Együtt" című műsor - korábbi elődei, mint nemzetiségi különkiadások és fórumok, valamint az „Akkord" című műsor után - 1998 februárja óta jelentkezik.

A műsor a magyarországi kisebbségi közélet, a hétköznapok, a kultúra valamint a sokszínű és értékes művészet, az irodalom és képzőművészet, a hagyományok és néprajzi értékek bemutatására hivatott.

Lehetőség és egyben fórum arra, hogy a nemzetiségi szerkesztőségek az alapfeladataikon - a heti magazin műsorokon felül - közös dolgainkról, az aktuális kisebbségpolitikai kérdésekről, településekről, ünnepekről és évfordulókról, emberekről és értékekről értékfeltáró és értékmentő, egyben dokumentáló képet adjanak. (A Barátság jubileumáról is az Együtt stábja készített műsort. A szerk.)

Az „Együtt" műsorait nyolc hazai kisebbségi televíziós műhely felváltva készíti Pécsett, Szegeden, Budapesten és Szombathelyen havonta két-három alkalommal általában 26, néha 52 percben.

A műsor nem titkolt célja, hogy segítsük egymás jobb megismerését, hiszen a több száz éves együttélés gazdagította a magyar kultúrát, és mindezeket közvetítse a kölcsönösség, a tolerancia jegyében és ma az európai integrációs folyamatban is.

Az „Együtt" című műsort közösen készítik a nemzetiségi rovatok televíziós munkatársai, akik szaktudásukkal, speciális ismereteikkel, nyelvtudásukkal, sajátos elkötelezettségükkel és évtizedes tapasztalatokkal rendelkeznek.

Az Együtt - a velünk élő hazai tizenhárom hazai kisebbség értékeit közvetíti, mutatja be és szólni szeretne a társadalom egészéhez, valamennyi tévénézőhöz.

Műfaját tekintve gyakoriak a tematikus műsorok, illetve a hazai kisebbségi közélet aktuális nemzetiségpolitikai kérdéseit illetően a stúdióbeszélgetések. A műsorok nyelve szabadon választott, részint anyanyelven, részint magyarul, illetve szinkronizált és feliratos változatban készülnek.

Az „Együtt" című műsor pillanatnyilag az egyetlen televíziós műsorsáv, egyben lehetőség az említett közös dokumentatív értékőrző funkcióra a nyolc kisebbségi televíziós szerkesztőségek, a roma, a német, a horvát, a szlovák, szerb, román és a szlovén, valamint a Rondó műsorait készítő munkatársak számára.

Az Együtt műsorai már szép sikereket értek el a különböző szakmai megmérettetéseken, a hazai és nemzetközi televíziós fesztiválokon is, így a Kamera Hungárián - a Magyar Televíziós Műsorok Fesztiválján, Berlinben a CÍVIS EUROPE televíziós díj kategóriájában, a „Szülőföldem szép határa..." Nemzetközi Kisebbségi Televíziós Fesztiválon és a Magyarországi Nemzetiségi Filmfesztiválon is. Ez a „kincsesbánya" tartogat még sok témát és feladatot mindannyiunk számára, a jövőben is. „

 Budapest, 2014. július