A Pécsi Körzeti Stúdió alapítója, Békés Sándor

Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

 

A Pécsi Körzeti Stúdió alapítója

 

Látogatóban Békés Sándornál

 

 

            Nyomdász – ahogy abban az időben mondták: nikkelproletár – volt pályája elején. A pécsi Szikra Nyomdából 1964-ben került az akkoriban országosan is jegyzett megyei laphoz, a Dunántúli Naplóhoz, 1976-ban lett az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának alapító főszerkesztője. Szenvedélyes vadász! Úgy tartja, hogy vadászat és újságírás rokon foglalkozás. 

 

 

 

Most értél haza egy mongóliai vadászútról, amelyet hatvanöt évesen tettél meg. Ez fizikailag is erőpróba volt. Hogyan készültél föl rá?

A fölkészülés évtizedekkel ezelőtt kezdődött, mert ahhoz, hogy az ember valamit megcsináljon,  először a fejében kell valaminek történnie. Nincs sok utazási lehetőségem, de azért viszonylag sok helyen jártam. És nem London, Párizs, a fényes világvárosok vonzottak, hanem Mongólia. Egyrészt a természeti érdekesség és érintetlenség miatt, másrészt, mert mérhetetlenül izgat, vonz a magyar múltunk. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam László Gyula műveit, személyesen is találkoztam vele.  Dedikált könyveim is vannak tőle. Múltunk tárgyi emlékei, ősi hétköznapi életünk egyes gyakorlati mozzanatai ma is Mongóliában élnek a legvalóságosabban. Úgyhogy lélekben tényleg évtizedek óta készültem erre az útra, miközben persze egy percig nem hittem abban, hogy egyszer meg is valósulhat ez az álom.

A vadászat segített hozzá az utazáshoz. 2005-ben egy mongol vadászati iroda tulajdonosa Magyarországon járt. Találkoztam vele, bemutatta magyarországi képviselőjét. Ettől kezdve már megállíthatatlanul gördült előre a kiutazás tervének a kivitelezése. Harminc napon keresztül – ez volt a naplószerűen rögzített házi feladatom – napi öt kilométert gyalogoltam úgy, hogy beöltöztem terepruhába, hegymászó bakancsba, a hátizsákomat megterheltem két  nyolckilós súlyzóval. Nem a belvárosban lakom, de a szomszédok körében még így is meglehetősen nagy feltűnést és érdeklődést  keltett, hogy hova indulok én minden naplemente után, a félhomályban, hátizsákkal a hátamon.

Komolyan vettem a felkészülést. Mindent nagyon tisztelek, ami a természettel kapcsolatos. Tudom, hogy aki belép a természetbe, annak alkalmasnak kell lennie erre. Egy magyarországi erdőjárás, egy ilyen középmagas hegynek a megmászása is, mint a Mecsek, nagy kihívás – és föltételezi, hogy az ember tisztelettel fölkészül erre a kihívásra. A magas hegyekről ne is beszéljünk!... A magashegyi lélegzés tudományát azonban nem lehet Magyarországon begyakorolni. Rossz volt a légzéstechnikám, mert kapkodva lélegeztem. A magashegyek között ritka a levegő, ott hiába lélegzik az ember akár kapkodva, akár lassan, amíg ahhoz hozzá nem szokik a szervezet, addig nagy kínokat, nagy fájdalmakat él át. Légszomj, fejfájás, gyomorszájtáji szúró fájdalom – nos, ez várt rám, a lelkiismeretes itthoni felkészülés ellenére.

            De az átélt élmények feledtetik mindezt. Az első nagy élmény: találkozás az egykorvolt magyar világgal, a magyar múlttal. Az íjjal, ami még mindig ott van az emberek kezében. A lóval, „aki” mindig és mindenütt jelen van, no és a jurtával, mely  pontosan olyan, mint amilyenben mi laktunk egykoron. Mindez mély benyomást tett rám. Kis túlzással azt mondhatom: már csak ezért is érdemes volt élni.

            És ráadásul még vadásztam is! Négyezer méteres magasságban egy kőszáli kecskét ejtettem el! Ezután akár le is tehetem a puskát. Ezt már nem tudom felülmúlni.

 

Hogy tudtad elejteni?

 

Még a kőszáli kecske is hibázik.

 

Hogyan?

 

A kőszáli kecske mindig a másik hegyen van. Ezt mindenkinek mondom, aki utánam  akar odamenni. Megmászol egy hatalmas hegyet, az égvilágon semmi nincs rajta. Ha nagyon türelmesen távcsövezel, akkor a szomszéd hegyen, ilyen pici, bolha nagyságban meglátod őket. Akkor onnan le kell ereszkedni, és a másik hegyre hátulról föl kell mászni. Így tettünk mi is. A kőszáli kecskék megközelítésük közben nem látszottak, tehát ők sem láttak bennünket. De mi tudtuk, hogy ott vannak alattunk. Lejtőben voltak, és viszonylag közel tudtunk férkőzni hozzájuk. És amikor már  százötven-kétszáz méterre, sziklákon kúszva megközelítettük őket, akkor elkezdtek futni. Hirtelen felálltam, a lejtőn még lehetett látni az utolsót, és futtában sikerült meglőnöm. Ott követték el a hibát, hogy azt hitték, ha ők nem látnak minket,  akkor mi sem tudjuk, hogy ők ott vannak.

Az igaz vadásznak jól kell tudni céloznia, mert a vadászetika alapja, hogy ezerszer nézd meg, mire emelsz puskát, mert nem pörkölt alapanyag áll veled szemben, hanem egy nagy értéket képviselő isteni teremtmény. De ha már egyszer elhatároztad, hogy lősz, akkor annak a lövésnek olyannak kell lennie, hogy sem fájdalmat, sem szenvedést, pláne hosszú hetekig tartó vergődést ne okozzon. De őszintén megvallom, az én pontos, azonnali halált okozó lövésem akkor ott a szerencse műve volt. Olyan viszonyok közepette, olyan magasságban, olyan testi-lelki állapotban, mint amilyenben én voltam, futtában eltalálni egy kőszáli kecskét – az életben egyszer sikerül.

 

Nehéz volt megközelíteni?

 

Nagyon. Az Altaj nagyon vad,  fiatalkorú gyűrt hegység. A mi számunkra, akik ebből a zöld világból megyünk oda döbbenetes látvány. Mégis felemelő, egy szimfónia erejével érinti meg az embert, hogy ilyen körülmények között is van élet! Leszálltunk a khovdi repülőtéren, ez a város ezernégyszázötven kilométerre van Ulan-Batortól, és nyolcórás autómenetben haladtunk, hogy megérkezzünk  végre a táborba.  És ez alatt a nyolc óra alatt nemhogy egy fát, egy bokrot, de egy kórót se lehetett látni. Csak moha van, és nagyon kicsi, alig érzékelhető száraz gyep.  És mindez nem csak a vadon élő állatok viszonylag nagy sokaságát tartja el, hanem rengeteg háziállatot is. Hisz Mongólia szinte semmi másból nem él, csak állattenyésztésből. Földművelés gyakorlatilag nincs, különösen az Altáj vidékén. Döbbenetes felismerés, megrázó élmény volt, hogy mindenütt meg lehet élni, ha alkalmazkodik az ember a környezethez. És hát az élet ki van találva – akár Istennek nevezzük az alkotót, akár  természetnek. Olyan állatok élnek ott, melyek a  legjelentéktelenebb élelmet is képesek hasznosítani. És ebben a tekintetben a mongol ember is ilyen. Nincs semmi, ami fölösleges. Az állat szőrét, bőrét, csontját, hulladékát, a trágyáját is  fölhasználják. A mi jurtánkban is jaktrágyával fűtöttünk. Mert nem fűthettünk mással, szén, fa nincs. És amikor az ember  azt hallja, hogy trágyával fűtenek ottan, megborzong. Valami olyasmire gondolunk,  hogy ez gusztustalan. Nem. A szárított trágya olyan, mint a száraz taplófa. Semmilyen szaga nincs, szépen meg lehet fogni, nem törik el. Az állatok hullatékát nyáron  összegyűjtik,  piramisszerűen fölrakják  száradni, és mire megjön a tél, szilárd fűtőanyaggá válik.

 

Hogy hoztátok le a kecskét?

 

Sehogy. A szívünkben. Amikor a lövés eldördült, a szirti sasok már tudták, hogy a heti élelmük rendben van. Mire mi odaértünk a zsákmányunkhoz, a sasok már a fejünk felett keringtek.

Megadtuk az elejtett vadnak a tiszteletet. Gondolom, a világ minden tisztességes vadásza az elejtett vadnál két érzésnek kerül a hatalmába. Az egyik a siker, az öröm, hogy  valamit képes voltam megcsinálni. Birtokba venni – akármiről van is szó – felemelő érzés.  Az ember birtokolni akar, igaz? Nőt, autót, vagyont, pénzt, vadat. Az első érzés  tehát a siker öröme. Utána minden valamire való embert megérint egyfajta belső gyász is. Mert miközben a birtokba vétel  nagy élményét  megéli, azzal is szembe találkozik, hogy ott van előtte egy fenséges lény, akinek ő vette el az életét. Nem hiszem, hogy a mongolok vadászetikája azonos volna az európaival. Mégis pontosan tudták, hogy ez a találkozás kettőnk ügye. Mindig ők mentek elöl, kik is mentek volna mások, ők vezettek! De amikor  már láttuk, hogy ott fekszik a sziklákon az elejtett vad, akkor ők megálltak. Én mentem oda hozzá, és eltöltöttünk néhány percet magunkban ezzel a kettős érzéssel. Nem hiszem, hogy volt akkor boldogabb ember nálam. Hiába nyert valaki a tőzsdén New Yorkban milliókat azon az estén, biztos, hogy ő sem volt boldogabb. És hát megvallom őszintén, hogy miközben simogattam ennek a hatalmas állatnak a fejét, szép nagy szakállát, bizony kicsordult a könnyem. Most már mehetek a Surányiba. A pécsi központi temetőt nevezik így, mert egy Surányi nevezetű régi, tekintélyes  pécsi polgár alapította…

 

Hogy kezdtél el vadászni?

 

Hivatalosan 1974 óta vadászom. Természetjárással, bakancsos turistaként kezdtem. Gimnazistaként. Nagy vándorlók voltunk, feleségem is sokáig velem vándorolt. De a turista szerepe passzív. Gyakran találkoztam az erdőkben  vadászokkal, beszélgettem velük. Megérintettek közben a szokásos kamaszkori olvasmányok is, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán élményei, tanításai… A vadászat a turisztikának egy sajátos formája. Aktív természetjárás. A vadásznak van valami beavatkozási lehetősége a természetbe. De persze felelőssége is.

 

Az újságírás is olyan, mint egy vadászat. Nem?

 

Világos! Az is vadászat, ha az újságíró jó riportalanyt keres! Jó témát. Valamennyien vadászok vagyunk, csak a vadászat tárgya, a célobjektum, hogy így mondjam, az változik. Ezt a vadászatot tíz évvel korábban, 1964-ben kezdtem. Az én pályám úgy kezdődött, hogy 1956-ban belekeveredtem Dombóváron - ott jártam gimnáziumba – az  úgynevezett októberi  eseményekbe. Ma sem büszkélkedem ezzel, mert ma mindenki forradalmár, mindenki döntögette a szocializmust. Ebbe a sorba én nem akarok beállni. Az úgynevezett forradalmi tettünk se  dicsekvésre méltó. Döntögettük a szovjet emlékművet, mi több  a szovjet katonák síremlékeit is  a temetőben. Ezért aztán  bíróság elé  is állítottak. Ennek csak azért van jelentősége  ebben a történetben, mert nem volt egyenes a pályám az egyetem felé. Jó eredménnyel érettségiztem,  így aztán irodalmi érdeklődésem, önképzőköri előéletem következtében nyomdász lettem. Még a honvédségnél is ennek a szakmának áldozhattam. Tehát én a Gutenberg galaxis gyermeke vagyok. A betű, a könyv, a papír, amire rányomtattak valamit, az én számomra olyan szent tárgy, hogy az érintésébe máig beleborzongok.  Tehát az én menekülő utam a nyomdába vezetett, betűszedő  lettem. Méghozzá gépszedő. Ez a szakma a nyomdászaton belül talán a legrangosabb volt akkoriban. Nincs olyan megnyilatkozásom, nincs olyan életrajzom,  nem készülhet olyan interjú velem,  ahol ne kerülne szóba - boldogan és büszkén -, hogy nyomdász vagyok. Mindenki tudja, hogy a régi nyomdászoknak milyen jelentős szerepük volt a szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalomban, de újságírók, írók is kerültek ki közülük, nagyon sokan.  Igaz, az 50-es évek végén, 60-as évek elején,  amikor én nyomdász voltam, már nem volt ilyen tekintélyes ez a szakma.  Számos politikus „nikkel-proletárnak” nevezte, „munkás arisztokrataként”, tehát „gyanús elemként”  kezelte nyomdászokat. Na, mindegy. Az én életem a Pécsi Szikra Nyomdában kezdődött.  Aztán jött a behívó. Amikor katona voltam,  már volt egy kis „irodalmi múltam”, különböző irodalmi pályázatokon részt vettem,  megjelentek írásaim. Leszerelésem után  röviddel aztán, ennek alapján  a Dunántúli Naplóhoz kerültem gyakornoknak. És 1964-től 1976-ig, a pécsi tévéstúdió beindításáig, a Naplónál dolgoztam.

 

A Napló milyen volt?

 

A Dunántúli Napló akkor a legjobb megyei lapok közé tartozott. Abban az időszakban, amikor én ott szolgáltam, elérte a százezres példányszámot. A napi százezret! Bertha Bulcsúval, Lázár Ervinnel dolgoztam együtt.  És Hallama Erzsébettel, Thiery Árpáddal, aki később a Kortárs szerkesztője lett. A Naplónál villámgyorsan bejártam a ranglétrát. Hatvannégyben még gyakornok voltam, és 1976-ban, amikor a stúdió alakult,  már jó néhány éve én  voltam az egyik  főszerkesztő helyettes. Azt hiszem, azért engem választottak a tévéstúdió élére, mert korábban én szerkesztettem a Dunántúli Napló hétfői kiadását. A Hétfői Dunántúli Naplót. Az egyetlen olyan lap volt ez az akkori  Magyarországon, amely megyék közötti regionális lap volt. A Balatontól a Duna vonaláig és a Dráváig, a mai dél-dunántúli régióban terjesztettük. Főszerkesztő-helyettesként  ezt a lapot szerkesztettem. Egy kis túlzással azt mondhatom, hogy a Dél-Dunántúl első régiós figurája voltam.

 

Hogyan terjesztettétek? A Posta vitte ki vagy külön terjesztők?

 

Rikkancsok vitték ki, hatalmas hálózat volt, eladtuk  45-50 ezer példányban.

 

Ki szervezte meg a hálózatot?

 

A kiadók, de én is és a munkatársaink is személyesen részt vettek ebben. Sohase felejtem el a Hétfői Dunántúli Napló indulását. Egy márciusi napon a pécsi repülőtérről fölszállva, röpcédulákkal népszerűsítettük szerte a régióban. Különös meteorológia szituáció volt. Amikor fölszálltunk, nyár volt. A Balaton térségében esett a hó, és mikor jöttünk visszafelé, a Mecsek felett szakadó esőben repültünk, úgyhogy 3-4 évszakot átrepültünk 2 óra alatt.

 

Ki volt a főszerkesztő? Kik dolgoztak ott?

 

Mitzki Ervin, ma is jó barátok vagyunk. Velünk dolgozott  Rab Ferenc riporter, a pécsi újságírók legjellegzetesebb figurája.  Őt munkáskádernek is nevezhetnénk, őstehetség volt. Nem vagyok benne biztos, hogy  érettségizett-e, de hogy egyetemet nem végzett, az biztos. A halott követ is  meg tudta szólaltatni! Az ő kontaktus teremtő képessége hihetetlen benyomást tett ránk. Rab Feri irodalmi vénájú, nagyon tehetséges ember volt, sajnos meghalt, és mai ifjú kollegák már nem is ismerik a nevét… Aztán  Kampis Péter, novelláskötetek maradtak utána, és a már említett Hallama Erzsébet, aki szintén novellásköteteket hagyott hátra. Sajnos, ő is korán  meghalt. Jelentős műhely volt a Dunántúli Napló, nagy kitekintéssel.

 

A megyei lapok általában mind beszorított pártlapok voltak. A Dunántúli Napló hogy tudott ebből kiugrani?

 

Azt tudom mondani – most már a pályám végén, egy csomó tapasztalat birtokában –, hogy léteznek valóságos korlátok mindenben, ezt nem lehet vitatni. De ezek a korlátok mindig másutt és többnyire hátrébb vannak, mint ahogy azt az emberek föltételezik.

A Dunántúli Naplónak általában jó főszerkesztői voltak, de különösen fontos szerepet töltött be a Napló történetében egy személy, Báling József. Ő főszerkesztő- helyettes volt. Egész nap ott ült az irodájában, hajnali 6-kor jött be. Mire mi beértünk, már az előtte való napon leadott összes kéziratot átnézte, kijavította, ha kellett, korrigálta. És amikor mi hazamentünk este 8-9-10-kor, mert akkor volt a lapzárta, ő még mindig ott volt. Mi valamennyien  Báling Józsefnek a tanítványai voltunk. Ő pontosan tudta, hogy nem kell annak bedőlni, hogy ezt szabad vagy nem szabad. Mindent meg kell próbálni. Folyamatosan tágítani kell a határokat. Országos tudósítói hálózatunk volt,  sajtótájékoztatókra jártunk Pécsről Budapestre, és  máshová is, mindenhová, ahová kellett. Tehát a válaszom az, hogy minden intézmény, minden szervezet tulajdonképpen annyi vakmerőséget tudott produkálni, amennyit az élén álló 1-2-3-4 ember mert. És ez nem csak az újságírás tekintetében volt igaz. Gondoljunk például a Pécsi Balettre! Az ő sikereik is ezt bizonyítják.

 

Szerintem a Napló abban az időben jobb volt, mint ma, az arany szabadság idején. Tartalmasabb is.

 

Természetesen, minden tekintetben jobb volt. De ma más világ van. A Dunántúli Napló az Axel Springer hálózatnak a része, és a lap hatvan százalékát Budapesten szerkesztik. Az anyagok többsége minden  Axel Springer lapban ugyanaz – és a mai újságírónak a számítógép parancsol… Amikor annakidején  megérkeztünk egy riportútról, első utunk Báling Józsefhez vezetett, aki, mint említettem, az asztali lámpa fényében üldögélt, sehova ki nem mozdult a világba, mégis mindent tudott a világról. Bementünk és azt kérdeztük tőle, hogy mennyi lehet, mennyit írhatok? Ugye mindig mindenütt  ezt kérdezi egy újságíró a szerkesztőtől. Szemüvegét feltolta, és azt mondta: „Amennyit megér, ecsém!” Na, most ez pedagógia is, meg szerkesztési alapelv is. Amennyit megér! Ezzel szemben ma hogyan dolgoztat egy multi? A számítógép megmondja, mekkora kockád van, hány karakter áll a rendelkezésedre. Minden nap ugyanaz a tördelés, minden nap ugyanazon a helyen ugyanaz van…

 

Melyik terület tartozott hozzád?

 

Hozzám két dolog tartozott. A Dunántúli Naplónak volt hétvégi melléklete, ez kulturális melléklet volt,  és a Hétfői Dunántúli Napló.

A mellékletben voltak  versek, novellák, recenziók és  olyan neves emberek írtak bele, mint például Szederkényi Ervin, vagy Tüskés Tibor. Ha véletlenül kicsit később érkeztem be, akkor ilyenek ültek a szobámban és vártak rám,  mint Pákolitz István vagy Bárdosi Németh  János költő. De Csorba Győzőtől is rendszeresen kértem és kaptam verseket. Ma  a  költőknek nincs keresnivalója egy napilap szerkesztőségében.

 

A Jelenkor is akkoriban alakult?

 

Igen. Tüskés Tibor volt a főszerkesztő. Elődjét, a Dunántúlt még Szántó Tibor alapította, neki 56-os szereplése miatt el kellett menekülnie. Majd Tüskést követve, a Jelenkor arculatát máig meghatározva, Szederkényi Ervin szerkesztette. Tüskést szintén politikai okokból tanácsolták el a lap éléről.

 

A Napló és a Jelenkor között volt valamilyen kapcsolat?

 

Igen szoros volt a kapcsolat. Olyannyira, hogy a Dunántúli Naplónak az a főszerkesztő-helyettese, aki a hétvégi mellékletet szerkesztette – egy időben ez én voltam - tagja  volt a Jelenkor szerkesztőbizottságának. Amellett, hogy ez a tagság szimbolikus jelentőségű volt, a Jelenkor szerkesztőbizottságán belül a riport rovat hozzá tartozott. Ugyanis a Jelenkorban is jelentek meg riportok, főleg szociográfiai jellegű riportokról van szó, olyan típusú írásokról, amilyeneket  az Élet és Irodalom az utolsó oldalán, Katona Éva időszakában közölt. Egyet meg tudok említeni a saját munkáim közül is, ami megjelent a Jelenkorban: az öreglánynak maradt falusi pedagógusnőkről írtam. A kistelepüléseken a tanító- és tanárnők  helyzete elég sajátos volt,  hisz a faluban talán ők  voltak az  egyedüli diplomások. Egyrészt a legények nem is mertek közeledni hozzájuk, másrészt  eleinte ők válogattak. Várták, hogy   fehér lovon  majd megérkezik a hozzájuk méltó igazi. De nem jött. Közben, persze a korban hozzájuk illő fiúk már elkeltek, megnősültek.  Nagyon tipikusnak találtam, különösen itt a Dráva menti övezetben ezt a helyzetet. Odakerült egy fiatal, harmatos szűz a tanárképző főiskoláról, és aztán 35 évesen ott találtuk öreglányként, megkeseredetten.

Sokat írtam a bányászokról. A bányászatnak nagy hagyománya, kultusza és meghatározó szerepe volt a város életében, hiszen  a tradicionális szénbányák mellett itt volt az uránbánya is. Különösen a bánya-balesetekkel foglalkoztam. Nagyon jó kapcsolatom volt a bányakapitánysággal, és ennek köszönhetően több riportot írhattam súlyos bánya-balesetekről. Egyrészt ezeknek mindig van tanulsága, másrészt az újságírót vonzza a dramatikus helyzet, a különleges szituáció. Érdekelt, hogyan viselkednek az emberek rendkívüli körülmények között, és engem mélyen érintett az az önfeláldozás például, amit a bányamentőknél tapasztaltunk. Ez tömeges hősiesség volt! Nem egy vagy két emberről volt szó. Amikor óriási baj volt, tucatjával szaladtak be otthonról az emberek, hogy beöltözzenek, magukra kapják az oxigénpalackot, és leszálljanak, hogy másokat kimentsenek. Fogékony voltam  a hétköznapok heroizmusára…

 

Az uránbányáról abban az időben lehetett írni?

 

Az uránbányának több korszaka volt. Volt egy egészen bizarr korszaka, ami 56-ig tartott, amikor gyakorlatilag nem is volt uránbánya, csak kutatások folytak. Ezt teljes misztikum övezte, olyannyira, hogy az 56-os forradalmi követelmények közé bekerült az uránbányának a birtokbavétele, mert az bizonyára  100 milliókat vagy milliárdokat hoz. Hát akkor még a világon semmit nem hozott.  Az érckutatás annyira misztikus volt, hogy tulajdonképpen, még akik ott dolgoztak, azok se tudták pontosan, hogy mit miért   csinálnak. Ezt az időszakot a  szovjetek vezényelték. Magyarok is dolgoztak, de csak részfeladatokat láttak el.

Megjegyzem – hogy a történelmi képet árnyaljuk, mert most mindent divat a szovjetekre fogni – a mecseki uránt már a németek is kutatták. Majdnem biztosak vagyunk benne, hogy a német dokumentumok nyomán kezdtek a szovjetek  is kutatni. Úgyhogy ha időben megtalálják, akkor  talán mi lettünk volna az oka, hogy Hitler atombombához jutott…

A bányának a legkülönbözőbb nevei voltak. Például volt egy időszak, amikor Mecseki Bauxit Vállalatnak nevezték. Természetesen mindenki tudta, különösen a szénbányászok nagyon jól tudták, hogy itt  a Mecsekben sok minden lehetséges, de az  ki van zárva, hogy bauxit legyen benne. 1956 után aztán  fokozatosan megnyílt és vállalattá alakult az úgynevezett kísérleti üzem. Fölvette a Mecseki Ércbányászati Vállalat  nevet. A riportok többsége természetesen egyrészt a termelési eredményekkel foglalkozott, másrész a technikai  és technológiai újdonságokkal. Magyar bányász - úgy is mondhatnám, hogy magyar ember - korábban olyan mélyen nem járt, mint ahol az uránbánya munkatársai jártak. A szénbányák is egyre mélyültek itt a Mecsekben, de az uránbányák jellegzetesen 1000 méter körül vagy mélyebben dolgoztak. Ez olyan szenzáció volt mindenki számára – még az aknamélyítők számára is – hogy erről viszonylag sokat lehetett írni. Én annyira komolyan vettem – a Dunántúli Naplónál akkor még nem voltam főszerkesztő-helyettes, hanem egyebek mellett honvédelmi és bányász tudósító – ezt a megbízatást, és olyan mélyen el voltam kötelezve a téma és a bányászok iránt, hogy bányamentő vizsgát tettem. Volt egy bányász barátom, aki újságíró lett, és együtt dolgoztunk a Dunántúli Naplónál, Lombosi Jenő – később a rendszerváltás időszakában a Dunántúli Napló főszerkesztője is lett – nos, az  ő  hatására fajult odáig az  elkötelezettségem, hogy letettem a bányamentő vizsgát. Ez a bányászok közül is százból kettőnek volt meg.

Az egy kegyetlen kiképzés! Füstkamrában kellett légzőkészülékben  kúszni-mászni. Igazi erőpróba volt, de vállaltam, hogy vészhelyzet esetén leengedjenek a helyszínre, mint újságírót. Írtam riportokat rendszeresen az uránról is, de jóval többet írtam a szénbányászokról. Lombosi Jenővel közös könyvet is írtunk, Pécsbánya címmel.

A másik jellegzetessége volt ennek a szakmának és kornak, hogy a bányászok a munkaidőn túl is közösségi, kollektív életet éltek. Itt Pécsett nincs olyan valamire való létesítmény vagy kezdeményezés, amiben a bányászok társadalmi munkája ne lenne benne. A tüdőszanatóriumtól a Mecseki Állatkerten keresztül a Vidámparkon át mindent a bányászok csináltak. Munkaidőn túl is együtt lenni és dolgozni – ez a bányászság jellemzője volt. Mondanom sem kell talán, hogy  ez a mentalitás rám, ránk is hatással volt.  Amikor megalakult a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója, ezernyi teendő várt ránk.  Szombatonként mi magunk festettünk és tapétáztunk, parkosítottunk. Gombár Jancsi, Sóvári  Gizi ugyanúgy festette a falakat, mint én vagy a kárpitos vagy a berendező munkás. Ezt a szemléletet, ezt a hozzáállást  megörököltük. Benne volt a hagyományokban, a kultúrában, hogy  vállalj felelősséget mindazért, amit használsz, amit igényelsz, ami körülvesz….

 

A sajtó világa és irányítása centralizált és kézi vezérlésű volt. Pécs ettől  mintha egy kicsit különbözött volna. Ez talán a város sajátos levegőjének köszönhető?

 

Ezt nem tudom, fogalmam sincs. De mindenkitől ezt hallom.

Én 1964-től 1976-ig dolgoztam a Dunántúli Naplónál. Ez idő alatt kétfajta írásomat mutattam be ellenőrzés, jóváhagyás céljából. A  katonai jellegű írásokat, melyek a honvédségről szóltak. Volt is  katonai cenzori hivatal. De  ez, gondolom, teljesen normális. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez így van most is, más országokban is.  Ezen kívül a nekrológokat ellenőrizték. Egri Gyula, volt baranyai első titkárnak például én írtam a nekrológját. Nos, ezt  újra meg újra ellenőrizték, elolvasták. Egyébként végül is név nélkül, aláírás nélkül, valamiféle hivatalos szövegként jelent meg….

Természetesen – és ez határozottan rendszer-független dolog – egy újságíró nyilvánvalóan  tudja, hogy az adott korban, az adott szituációban, az adott lapban mit várnak el  tőle és mit lehet írni. Tehát ha mindenáron akarunk ilyen szavakat használni, hogy cenzúra, akkor mondjuk azt, hogy belső cenzúra  volt. De most is van. Most is pontosan tudja mindenki, hogy az adott lapnál mit lehet megírni. Vagy hogy mit  nem…

Nagyon fontosnak tartom, hogy erről őszintén beszéljünk. Könnyen lehet, hogy ebben a tekintetben  is sokkal messzebb voltak a falak, mint  ahogy azt akkor mi magunk hittük.

 

Szederkényi Ervint ismerted?

 

Hogyne ismertem volna. Ervin az egyik legnagyobb szerkesztő volt a tekintetben, hogy a magyar irodalomnak a két markáns vonulatát, a népies és az urbánus vonulatot, szinte egyedül az országban, ő tudta egyensúlyban tartani. A Jelenkor nem volt se népies, se urbánus, mert Szederkényi el tudta érni, hogy a két nagy irányzat jeles képviselői egymás mellett is megjelenjenek a lapban. Ebben volt ő zseniális.

 

Hogy lettél te a pécsi stúdió kiválasztott vezetője?

 

Az isteneket kérdezd! 1976-ban vagyunk, a Dunántúli Napló, és általa én is – ha szabad ilyet mondani – a csúcson vagyunk. A Dunántúli Napló 100 000 példányú, az általam szerkesztett Hétfői Dunántúli Napló 60 000 példányban jelenik meg –  és ez egyedülálló az országban. Címsorainkat rikkancsok kiabálják. Amikor is július végén vagy augusztus elején hívat engem dr. Nagy József, a megyei pártbizottság akkori első titkára. Jelen van Bocz József, a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője, de ebben a minőségében a megyei pártbizottság ideológiai titkára. Tudatják velem, hogy a Magyar Televízió stúdiót létesít Pécsett és ennek a stúdiónak a  megszervezésével  és vezetésével engem kívánnak megbízni. Derült égből lórúgás. 1976. augusztus 1-jével mentettek fel a Dunántúli Napló főszerkesztő-helyettesi tisztségéből, és átvett a Magyar Televízió, főosztályvezetői rangban. Egy nem létező stúdió vezetőjeként. Olyannyira nem létezett a stúdió, hogy még  épülete se volt. Én  magam voltam a stúdió! A korra is, Nagy Richárdra is, és az utána következő dolgokra is nagy erővel világít rá a következő történet. Felvisz engem Bocz József Nagy Richárdhoz bemutatni, 1976 augusztusának első hetében, egy délutáni időpontban. A ház viszonylag üres volt, az elnöki folyosó határozottan csendes. Olyannyira, hogy Nagy Richárdnak a fröccsöket magának kellett elkészítenie. Erre világosan emlékszem. Bevezettek abba a gyönyörű szobájába, amely könyvekkel volt zsúfolt. Egy hatalmas dombortérkép volt a falon, amely az adók által besugárzott területeket jelölte, és vadásztrófeák is díszítették ezt a tágas, nagy terű szobát.

Bocz József és Nagy Richárd régi ismerősök voltak, és ennek megfelelően kezdődött a beszélgetés. Különböző utazásokat, közös ismerősöket elevenítettek fel, ahogy lenni szokott, hogyha két régi ismerős találkozik. Én, miután abban az épületben akkor voltam életemben először, a televízió elnökének a szobájában pedig különösképpen, némán és megilletődötten ültem a két nagy ember között, akik – mégegyszer mondom – a közös élményeiket ízlelgették és élesztgették. Richárd saját maga készített fröccsöket. Híg fröccsöket ittak, ezt se felejtem el, szóval egyáltalán nem az alkohol volt a fontos, csak éppen hogy  legyen valami az asztalon... És most jön egy anekdotaszerű történelmi tény. Már eltelt egy óra, vagy talán még több is. Összeszedtem, a bátorságomat és azt mondtam: „Nagy elvtárs, szeretnék valamit hallani, valami iránymutatást, feladatot kapni. Mit kell nekem ott csinálni?” Mire ő letette a fröccsöt, rám nézett, és azt mondta: „Azért kapod azt a kurva nagy fizetést, hogy kitaláld.” Ezt viccesen, mosolyogva mondta természetesen. A  kinevezéssel egy időben megítélt fizetésem egyébként 6800 forint volt. De aztán együttműködésünk évei alatt bebizonyosodott, hogy amit mondott, halál komolyan gondolta. Soha semmilyen nyomást sem gyakorolt rám a stúdió irányvonalát, belső rendjét és mindennapi életét illetően. És én ezt a viccesen, mosolyogva mondott „útbaigazítást” komolyan vettem. Hogy azért kapom a fizetésemet, hogy kitaláljam létünk értelmét  – és ezzel együtt vállaljam is a felelősséget.

Természetesen azzal a kérdéssel én is foglalkoztam, hogy ez a különleges szerencse hogyan érhetett éppen engem? Erre van egy tárgyszerű magyarázat, és van egy, a szimpátián múló magyarázat.

A tárgyszerű magyarázat az, amiről már szó volt: ebben a térségben, a Dél-Dunántúlon a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója – a nevében is benne van – egy megyék feletti intézményként, egy nem létező regionális rendszerben, körzeti feladatokkal jött létre. Ilyen munkát  ebben a térségben talán egyedül én végeztem, a Hétfői Dunántúli Naplóval. Tehát ha ésszerű magyarázatot keresünk arra, hogy a kiválasztás miért esett énrám, akkor ez a magyarázat.

Ha nem ésszerű magyarázatot keresünk, hanem érzelmit, akkor ez, ahogy lenni szokott, csak bizonyos emberek szimpátiájával magyarázható. Én akkor harminchat éves voltam. Volt mögöttem már némi sajtógyakorlat, sőt bizonyos vezetői gyakorlat is. Teljes mértékben azonosultam a feladataimmal, jól akartam végezni a munkámat. Azt gondolom, hogy ez a hozzáállás és a viszonylagos fiatalságom sokak számára azt ígérte, azt sugallta, hogy ez a fiatalember ezt meg tudja tanulni. Mert egyébként semmilyen televíziós kapcsolatom, tapasztalatom  nem volt, ezt mindig mindenkinek megvallottam.

 

Hogyan készültél fel, mit tudtál a televíziózásról?

 

Attól kezdve, hogy a kinevezésem megtörtént, hordtam haza a könyveket és semmi más nem érdekelt már, csak a televízió.

Akkoriban mindenkit bűvöletében tartott a televízió. Televíziót nézni akkor még  társadalmi és baráti esemény volt. Ma a barátságokat szétveri a televízió, akkor összekötötte, mert a viszonylag kevés készülék mellett összejöttek az emberek,  és borozgatás, beszélgetés közben tv-műsorokat néztek. És másnap mindenki arról beszélt, amit este látott.  Ezért csodáltam is a televíziót. De azt is megvallom, hogy ami a konkrét televíziós munkát és gyakorlatot illeti,  nos, az ellenszenvet váltott ki bennem. A különböző rendezvényeken, ahol a tévé stábja is jelen volt, nagyon kedvezőtlen benyomásokat szereztem.  A televíziós kollégák egyrészt nagyon fölényesen viselkedtek, másrészt rendkívül kulturálatlanul. Ez egyébként máig gyakorlat. A legrosszabbul öltözött társaság mindig a tévések csoportja volt. Mi mindenhova nyakkendősen jártunk. Minket így tanítottak, és ez így volt a mi stúdiónkban is. Aki a legtoprongyosabb,  a legápolatlanabb volt, az volt a pesti  televíziós.  És aki, persze a  legelsőnek rohamozta meg a büféasztalt…

Úgyhogy engem ilyen élmények után mutattak be a Magyar Televízió elnökének, és én ilyen élmények után lettem a televízió elkötelezett dolgozója. Mondanom sem kell, hogy amikor elkezdődött  a szervezés a legtöbbet  arról beszélgettünk egymással, hogy hogyan kell viselkedni, hogyan kell az emberekkel kapcsolatot teremteni, kapcsolatot tartani.

Máig tudnék mutatni olyan leveleket az 1977-78-as esztendőkből, melyeket különböző cégektől vagy falvakból kaptam: „Megvalljuk önnek, hogy amikor bejelentkeztek, hogy jönnek, nagy szorongással vártuk magukat.” Különböző indokokat írtak mellé. „És most szeretném megköszönni azt a baráti, közvetlen, oldott, segítő, élményszerű kapcsolatot és légkört, amit a munkatársai teremtettek.” Azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy a méretek csökkenésével – ugye egy regionális stúdió végül is a nemzeti stúdióhoz képest egy kis intézmény – megnő annak az esélye, hogy a partnereinkkel közvetlenebb legyen a kapcsolat.  És  ezzel együtt a nézőknek az azonosulási esélye  is növekedjen. Hisz róla szól a műsor, vagy ha nem róla szól, akkor ismeri, akiről szól.  Ez a két felismerés alakította aztán a munkásságunkat.

 

Miután kineveztek stúdióvezetőnek, hogy kezdted el a munkát?

 

Főosztályvezetői rangot kaptam, és ez  jelentős dolog volt. Sőt, azonnal az elnökség tagja is lettem, ami a  kezdeményezés  és a vidék akkori megbecsülésére utal.  De ezen kívül az első hónapban nem történt semmi. Egy bordó 1200-as Zsigulim volt akkoriban. Nos, az volt egy ideig  a stúdió. Azzal jártam a várost, egyrészt kerestük a stúdió  helyét, másrészt kerestem a munkatársakat. Megálltam a Pécsi Rádió előtt, üzentem, hogy jöjjön ki X.Y. Mindenkit ismertem  a sajtó szakmában és engem  is ismert mindenki. Beültünk az autómba, az volt ugyanis a „személyzeti”  interjúk helyszíne. Sokszor órákig beszélgettünk. Aztán valamikor szeptemberben kaptam egy MTV-s autót, és minden így folytatódott, de már egy Volgában.

Végül  a város a legendás Sörház utca 8. számú házat ajánlotta fel. Ez egy történelmi hely Pécsett, nagyon sok közéleti  esemény kötődik ugyanis hozzá. Szakszervezetek, cserkészek, sportkörök lakták és használták a különböző korokban. Persze, át kellett építeni. Azt, amennyire lehetett, én magam koordináltam, és Pestről Nánai György volt a segítőm. Nánai is főosztályvezető volt, és a Magyar Televízió elhelyezési ügyeivel foglalkozott.  Szinte hetente Pécsre érkezett. A bútorokat is közösen válogattuk össze. Ez egy gyönyörű mese.  Mindeközben az építkezés, természetesen, emberi, személyzeti  értelemben is folyt. Ennek az  „építkezésnek” az volt a kiinduló pontja, hogy minden szervezetnek a tevékenységével négy  kérdésre kell választ adni.

Az első és legfontosabb kérdés az, hogy mit csinálunk? Milyen „terméket” kell produkálnunk? Ez a televízió esetében a tartalmi rész a műsor maga. Ezért a legnagyobb gondot arra fordítottam, hogy az újságírói gárda legyen erős. Nyilvánvaló, hogy mindenki azokkal az emberekkel kezd, akiket ismer, és akikben bízik, úgyhogy az újságíró munkatársaim egy jelentős része a Dunántúli Naplótól, a másik része a Pécsi Rádiótól érkezett hozzánk. A Dunántúli Naplóból velem jött Pánics György, Füzes János és Hárságyi Margit. A Pécsi Rádióból jött Gombár János, Hídvégi József,  Wolfart János.

A második kérdés, hogy hogyan csinálom meg azt a valamit, amit tartalomnak nevezek. A televíziókban ez a művészeti kivitelezés,  mindenekelőtt a rendezés dolga. Rendezői vonalra elsőként Bükkösdi Lászlót hívtam meg, aki akkor a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozott.

A további kérdés az, hogy  mivel csinálom meg? Ez a műszaki műsorkészítők, a technika dolga. Ebben  az első időben a pesti kollégák segítettek. Többen véglegesen Pécsre is költöztek.

Végül miből csinálom meg? Erről azt tudom mondani, hogy hála a jó Istennek, én még a televíziónak megéltem azt a korszakát, amikor ezek a mai, mindennapos filléres gondok ismeretlenek voltak. Minden fillérért meg kellett küzdeni, nem adta Richárd könnyen a pénzt, de amit érvekkel alá lehetette támasztani  – mindent írásban kért, ki kellett fejteni, mit,  miért, hogyan –, azt megadta.  És ha ráírta, hogy „eng” – akkor az „eng” volt. Akkor az engedélyezve volt, tehát nem voltak anyagi, filléres gondjaink. Nagy Richárdnak volt egy nagyon fontos segítsége a mi számunkra – egy zseniális ötlet: amikor elkezdődött a konkrét műsorkészítő munka, akkor  ugyanis fölajánlotta, hogy azokat az MTV-ben dolgozó jelentős személyiségeket, akik Pécsről származtak el, kölcsönadja nekünk. Hát ez egy csoda volt! Három ilyen ember dolgozott nálunk. Balog Mari, a neves riporter, aki a Pécsi Rádiónak volt korábban munkatársa. Eck T. Imre, rendező, aki pécsi születésű, és Varga János,  szerkesztő-riporter, aki a Magyar Rádióból került át az MTV-hez.

Ez a három kolléga néhány hónapig rendszeresen  lejárt Pécsre. A műsorokat mi csináltuk, de ez a három kiváló ember  barátilag mindig ott állt a háttérben és segített, ha kellett. Nem csak szakmát,

szemléletet is tanultunk tőlük. A szakma, a munka, a képernyő iránti alázatot. Máig  mélységes érzelmi kötődés fűz hozzájuk.

 

Hogy jött össze a technika, a stúdió felszerelése?

 

A technikának két korszaka volt. Az első korszakban nem volt Pécsett telepített technika. Az indulás évében, 1976-ban csak havonta egy műsort készítettünk. Ennek elkészült a terve, a forgatókönyve, és a forgatásra diszponálták és lerendelték Budapestről az eszközöket. 1977-ben aztán  már kaptunk saját eszközöket, kamerákat, sőt közvetítő kocsit is. Ez 1977. június 13-án történt. Felejthetetlen nap. Megérkezett stúdiónk első közvetítő kocsija. Az F-1 jelű, Frenseh típusú ősöreg szerkezet volt. De mi örültünk neki. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy sok évvel később Kambodzsában jártam, ahol vietnámi és kambodzsai újságírókat tanítottunk a mesterségre – és a legnagyobb meglepetésemre az F-1 ott állt egy fészerben! Összekakálták a galambok meg a madarak, szerintem üzemképtelen volt, meg defektes is volt a kereke, de akkor is „a mi kocsink” volt… Úgy került oda, hogy elajándékozta a Magyar Televízió, a harmadik világnak nyújtott segítség keretében, és egyben a lomtalanítás jegyében…

 

Hány megyére terjedt ki a munkálkodásotok?

 

Négy megyére terjedt ki: Baranya, Tolna, Somogy és Zala megyére. Ez a legutóbbi időkig így is maradt. Bizonyos értelemben még ma is így van. Annyi változás van, hogy azóta formálisan is, jogszabályilag  is megtörtént Magyarország regionalizálása. Mert akkor jogi, közigazgatási értelemben nem volt régió, de érzelmileg vitathatatlanul létezett!.  Régió abban az értelemben mindig is volt, hogy „alföldi ember vagyok”, vagy „tiszántúli ember vagyok” . A tájegységi kötődés itt a Dél-Dunántúlon különösen erős.

A  régió az a tér, ahol  az állampolgár még otthon érzi magát, ha távolodik az otthonától és ahol már otthon van, ha közeledik hozzá.

Nos, Baranya, Tolna, Somogy összefüggő terület, itt az átjárhatóság és az átjárások kényszere is adott és magától értetődő. A dél-dunántúli régióban  szinte minden értelmiségi a pécsi egyetemen végzett. Minden orvos itt tanult. És a halálig kötődik Pécshez. Tehát ez a régió  létezik.

Én dombóvári vagyok, az Tolna megye. És pécsi polgár vagyok.  Mindkét helyen otthon vagyok. Erre a régióra aztán rátelepült számos regionális intézmény, még azt megelőzően, hogy a régió ilyen divatszó lett volna. A Posta, a MÁV, az egyetemek és az egyetemi klinikák,  a katonai intézmények is már régen  túllépték a megyehatárokat.  A tömegkommunikációban, az országban elsőként, mi is túlléptük azokat, a már többször említett Hétfői Dunántúli Napló révén.

 

A Hétfői Dunántúli Naplót ki találta ki egyébként?

 

Szerintem Mitzki Ervin. Ebben én fontos segítőtársa voltam, de  én ekkorát aligha mertem volna akkoriban  álmodni. Ervinnek volt ehhez fantáziája és bátorsága is. Persze, az is igaz, hogy egy fokkal  mégis csak közelebb volt a hatalomhoz, jobban ismerte azt a világot, és ezért jobban is  érzékelte, hogy mi az, amit meg lehet próbálni…

 

Tehát egy regionális tévé jött létre. Hogy működött? A helyi intézmények nem tolakodtak, hogy rólunk tessék riportot csinálni?

 

Nekünk kellett először kitalálnunk magunkat. Létrejött a körzeti stúdió, szervezetileg integrálva volt a Magyar Televízió egészébe, de  azt nekünk kellett  kitalálni, hogy  konkrétan mit csináljunk?

Ahhoz nem kellett nagy bölcsesség, hogy  kimondjuk: az MTV központi műsorait nem érdemes másolni, utánozni, mert úgyse tudjuk jobban csinálni.  Ezért a kiinduló pontunk az úgynevezett „fehér folt” politikája lett. Azt mondtam: Üljünk össze és nézzük meg, hogy mit nem csinál a Magyar Televízió?  Ha mi nem versenyezünk, hanem kiegészítünk,  akkor az  jelentős hozzájárulás lesz az MTV értékeihez,  felértékel bennünket, és fontossá tesz, mert az se volt mellékes, hogy ez az integráció a televízió egészébe hogyan történik meg.

Ennek a  „fehér folt” politikának a jegyében született meg viszonylag hamar a nemzetiségi műsorok megvalósításának a terve.  Lehetőségeinket és feladatainkat keresve – a „fehér folt” politikája jegyében – három kérdést tettünk fel magunknak. Hol élünk? Hogyan élünk? Hogyan éljünk?... Az első kérdésre  magától értetődő volt a válasz. A Dél-Dunántúlon. És mi jellemzi ezt a tájegységet? A természeti, táji és nemzetiségi sokszínűség! Nos, két lehetséges tematikai irány máris adott volt…

 

Szervezetileg hova tartozott a stúdió? A helyi hatalmi szervek valamilyen módon felettesei voltak?

 

Nem. A Pécsi Körzeti Stúdió a Magyar Televízió kihelyezett részlege volt, főosztályi azaz főszerkesztőségi rangban. Nagy Richárd idejében az  MTV elnöke volt az egyetlen és közvetlen felettesünk. Az én kinevezésemet illetően, természetesen, konzultációk folytak a Baranya  Megyei Pártbizottsággal, de a Megyei Pártbizottságnak nem volt  velünk szemben szakmai kompetenciája. A Tolna és Somogy megyeinek pedig különösképpen nem. Az természetes, hogy kapcsolatban álltunk egymással. Az is természetes, hogyha mondtak valamit, arra én odafigyeltem. A fontos rendezvényeken ott voltam, figyeltem, hallgattam, okultam belőle. De a pártbizottsági titkárok nem voltak a főnökeim.  Nem avatkoztak a műsorpolitikába. Ez nyilván azzal is magyarázható, hogy  Baranyában  kiváló pártvezetők voltak. Például dr. Nagy József, ő közgazdász volt, a Magyar Nemzeti Bank regionális igazgatójából lett megyei pártbizottsági első titkár.  A közelmúltban, 2007. januárjában  halt meg.  Csak az érdekesség kedvéért mondom, hogy ő Sólyom László apósa. Abszolút kultúrember volt. A helyettese, szintén közgazdász, dr. Dányi Pál volt. Szakemberek voltak, technokraták. Nem is értették a pártzsargont, nem is használták. Hát ez volt a hetvenes években  Pécs!

 

Volt valamilyen  műsorotok miatt konfliktus?

 

Egyetlen egy olyan filmünk volt, ami nem került képernyőre. De visszhangja azért volt…

 

Még így is, hogy nem  sugározták?

 

Igen. Bükkösdi László rendező, akit az előbb szeretettel megemlítettem már, csinált a 70-es évek legvégén vagy a 80-as évek legelején egy filmet kábítószeres gyerekekről. Szipózással kezdődött, ismerjük ezt a nejlon zacskós dolgot, és aztán mindenféle más, gyógyszerekkel, vodkával kevert kábítószerezés folyt. Akkor a kemény drogok még nemigen jutottak be az országba. Nos, erről a kényes témáról forgatott  ő egy dokumentumfilmet.  A filmet magához rendelte Megyeri Károly, aki akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese volt, és közösen megnéztük. Úgy tudom, hogy később – állítólag – Aczél György is megnézte. És nem került soha képernyőre. Az indoklás  majdnem elfogadható volt. Az indoklás ugyanis az volt, hogy már-már módszertani útmutatást adunk a filmben, hogy hogyan kell szipózni. De a valódi ok, nyilván, az volt, hogy nem akarták beismerni, hogy a szocializmusban is  vannak reménytelen helyzetben lévő fiatalok, kiúttalan életek.

 

Hogy ment ez?  Hogyan  derült ki az, hogy  ti egy ilyen témájú filmen dolgoztok…?

 

Minden filmnek, minden műsornak  volt és van ma is dokumentációja. Voltak törzslapok, forgatókönyvek, stb. Azokban szerepelt a koncepció. Én beosztásomnál fogva Nagy Richárd alárendeltségébe tartoztam, de a műsormunkát az egész politikai területen  Megyeri Károly felügyelte. Mint ahogy a művészeti területet  a szintén elnökhelyettes Szinetár Miklós. Megyeri Károly minden műsornak látta, láthatta az adminisztrációját, ha vette a fáradtságot. A törzslapokon rajta volt minden. És ezt a témát kiszúrta.

 

Gyakran előfordult, hogy fölkéretett filmeket?

 

Nem. Talán egyszer volt még egy ilyen filmünk, amit közösen néztünk meg Megyeri Károllyal. Moldova György írt egy könyvet Komlóról, ha jól emlékszem,  Tisztelet Komlónak címmel. Ahhoz hasonló szociográfiai megközelítésben mi is csináltunk egy filmet, és azt is megnézte Karcsi. Volt is észrevétele, talán valamit ki is vágtunk belőle, de aztán  adásba ment.

 

Nem lehetett megharcolni a filmért? Ő megnézte, és azt mondta rögtön, hogy ezt inkább nem, vagy azt mondta, hogy továbbküldi?

 

Azt nem mondta, hogy továbbküldi, de  úgy tudom, hogy az MTV több műsorát is megnézte előzetesen Aczél György is.  Volt  persze olyan eset is, amikor egy filmet mi magunk nem engedtünk adásba,  mert nem sikerült. Azt gondolom, hogy ahol valamilyen termelés folyik – és végső soron a filmkészítés is fölfogható egyfajta termelésként  – ott nyilván van selejt is. Tehát a műsorkészítésnek  az átvételi eljárás a sugárzást megelőző befejező mozzanata. Én ezt nagyon komolyan vettem. Mélységes meggyőződéssel állítom, hogy a tisztességesen véghezvitt átvételi eljárás nem csupán kontrollt jelent, de az alkotók és az alkotások megbecsülését is.  Ez a műhelymunkának az utolsó és talán legfontosabb lehetősége. Mert ugye két ilyen mozzanat van, a téma elfogadásának, megbeszélésének az időszaka és a kész műsor megtekintése, értékelése. Ott ültünk a vágószobában vagy a videó montírozóban és a látott film ürügyén az életünkről, a mesterségünkről beszélgettünk. Az esetek túlnyomó többségében  érzelmileg is telített,  ünnepség jellegű mozzanata volt az életünknek az átvételi eljárás.

 

Folyt a stúdióban a hírműsorokon kívül kisjátékfilm vagy portréfilm gyártás is?

 

Igen. Készült néhány  kisjátékfilm,  és sok-sok portréfilm.  Jelentős pécsi, dél-dunántúli írók, költők, egyetemi tanárok arcát, szavát ma nem idézhetnénk fel, ha mi akkor nem készítünk róluk portré-műsorokat.

Munkálkodásunknak három vonulata volt. Az  első az információs vonulat volt – ez a kezdeti időkben a Pannon Krónika című magazinműsorban öltött testet –, a másik a portré és dokumentum-műsorok  vonulata, a harmadik pedig a nemzetiségi. Német és szerb-horvát nyelven készültek a mi stúdiónkban nemzetiségi műsorok.

 

Önálló tévéjátékot is  csináltatok?

 

Igen, több önálló tévéjátékot csináltunk. Ennek ürügyén el kell mondanom, hogy egy időben – hála a jó Istennek – neves  fővárosi tv-rendezők között is divat volt nálunk dolgozni.  Néhány név a rangos névsorból: Téglásy Ferenc, Erdőss Pál, Wiedermann Károly, dr. Jósfay György, Babiczky László, Radó Gyula… Téglásy Ferenc 1978-ben Testvérpár címen rendezett tévéjátékot Petúr Ilka és  id. Kőmíves Sándor főszereplésével. 1979-ben Wiedermann Károly Pákolitz István Poklada című elbeszélő költeményét vitte filmre. 1980-ban ugyancsak Wiedermann Károly rendezte a Király pantallója című mesejátékot. Dr. Jósfay György Szigorított fegyház, Babiczky László pedig Szénporcsata címmel rendezett tévéfilmet 1982-ben. Ez utóbbi Czakó Gábor  írása alapján készült…. Többnyire pécsi, illetve kaposvári színművészeket foglalkoztattunk. Ez a stúdió alapító okiratában is rögzített feladatunk volt. A körzeti stúdiók egyik küldetése ugyanis az volt, hogy  szereplési lehetőséget biztosítson a  vidékiség hátrányait elszenvedő művészeknek, alkotóknak….

Ez a célkitűzés azonban  csak időlegesen és  részlegesen valósult meg természetesen, mert az idő múlásával egyre jobban beszűkültek a lehetőségek. Mint ahogy az az  MTV egésze esetében is történt…

 

S akkor mi maradt ?  Maradtak a dokumentumfilmek?...

 

Igen. A Pécsi Körzeti Stúdió dokumentum-műhelye a legutóbbi időkig jelentős maradt. Sikereinket mindenekelőtt Sóvári Gizella, Gombár János, Hidvégi József,  Pánics György, Wolfart János és Füzes János következetes munkája eredményezte.

 

Te  magad is készítettél dokumentumműsorokat?

 

Több dokumentumfilmet is készítettem.  Két tématerület érdekelt : a természet és  második világháborús magyar szerepvállalás. Ez utóbbival kapcsolatos érdeklődésem és elkötelezettségem  családi eredetű - az édesapám elveszett a II. világháborúban, így  én is az apátlanok nemzedékéhez tartozom. A Hol vannak a katonák? című kegyeleti kereső műsorsorozatunk a nyolcvanas évek végén az egész országot izgalomba hozta. Jány Gusztávról, Kéri Kálmánról, a pápai honvéd ejtőernyősökről is készítettem műsort. És eljutottam a Donhoz is. Ott voltam, amikor felszentelték az első magyar katonatemetőt, majd akkor is, amikor exhumálták az Ismeretlen Doni Hős földi maradványait. Gróf Bethlen István földi maradványainak a felkutatásának is szemtanúja voltam…

 

 

A katonai sorozat mellett készítettél természetfilmeket is. Melyik a kedvenc természetfilmed, amit te csináltál?

 

Mint korábban kiderült: vadász vagyok. A hazai nagyvadfajok mindegykéről készítettünk filmet. Zalai szarvasok, Őzek a város szélén, Dámok Gyulajon, a Hódító vaddisznó – ha jól emlékezem a címekre… A szép dél-dunántúli  tájak és e csodás fajok bemutatásán túl arról szólnak ezek a műsorok, hogy miképpen próbálnak és tudnak  is alkalmazkodni az állatok a gyorsan változó világhoz. Az ember egyre nagyobb területet foglal el a maga számára, az állatoknak tehát már-már együtt kell élniük az emberekkel…

Egy csomó állat már ténylegesen  beköltözött a városba. Pécsett a panelházak tövében már őzet is látni… A vörös vércse például  korábban  soha nem lakott a városban. Ma Pesten több vércse van, mint a Hortobágyon. Tehát a migráció meg a honfoglalás nem csak emberi tulajdonság. Az állatok is keresik az új élettereket.

 

A   hazai nemzetiségi televíziózás pécsi eredetű…

 

Igen. A Magyar Televízió képernyőjén először Pécsről szólaltak meg  honfitársaink németül, illetve szerb-horvát nyelven. Valóban mi voltunk az út-törők.   Ez 1978-ban történt. Leendő nemzetiségi munkatársaink számára tanfolyamot is szerveztünk. A kezdeti időszakban Hárságyi Margit koordinálta, szerkesztette a nemzetiségi műsorokat, majd jöttek a kiváló képességű, mélyen elkötelezett nemzetiségi kollegák: Popovics István, Wolfart János, Stangl Márta, Gerner Éva, Balázs Mihály… A nemzetiségi televíziózásban vállalt szerepünkre büszkék lehetünk és büszkék is vagyunk. Hasonló volt a szerepünk a hazai kábeltelevíziózás megindítása tekintetében is. Mi kezdeményeztük, mi hoztuk létre Magyarországon az első városi televíziót . Az első, kísérleti jellegű  városi televíziós adásra 1979. április 2.-án került sor. Stúdiónkat 1976. november 24-én avatták fel és alig több mint két év után már mi nyitottunk egy új utat…

A harmadik  jelentős  kezdeményezésünk az egészségkárosodottak magazinjának  a megindítása volt. Sorstársak címmel ma is él és sikeres  ez a műsor.  Az MTV-nek mindig sok magazin műsora volt. A mi kezdeményezésünknek az  adott különös jelentőséget, hogy egy olyan társadalmi réteget ismertünk fel – és ismertettünk el -, általa, melyről addig nemigen vettek tudomást. A tartós egészségkárosodással élők milliós tömege kapott e műsor által országos figyelmet és megszólalási lehetőséget.

A határokon átnyúló régiós gondolkodás és együttműködés napjaink slágertémája. Nos, a Pécsi Stúdió ezen a téren is kezdeményező volt,  1987-ben ugyanis csatlakoztunk az Alpok-Duna-Adria mozgalomhoz. Nagyjából a  volt Osztrák–Magyar Monarchia területét  fogja át ez a mozgalom.  A közös televíziós magazint hat ország tucatnyi regionális stúdiója  állítja össze. Amikor mi beléptünk ebbe, akkor  még állt a vasfüggöny. A Varsói Szerződéshez, a NATO-hoz tarozó országok, valamint semlegesek és el nem kötelezettek működtek együtt. Ez akkor példanélküli dolog volt. A  nagy televíziók nem is tehették volna meg.  Ám a méretek csökkenése, a regionális jelleg  erre is lehetőséget adott… Egészen nyugdíjba menetelemig én voltam a magyar szerkesztő ebben a nemzetközi konglomerátumban. Óriási tanulási, összehasonlítási, kitekintési lehetőség volt a számunkra ez a sokoldalú  együttműködés…

 

Miben voltunk vagy vagyunk jobbak?

 

Az emberi kapcsolatokban. Semmi másban nem vagyunk jobbak.

Tőlünk nyugatra a kollegák  mindent tudnak, nem csupán az eszközeikben, de a szemléletükben is professzionálisak. Magasabb szintű, praktikusabb   a képzés is. Jobban vágnak, jobban szerkesztenek, tömörebben fogalmaznak. Mi egy kicsit még mindig lassúak, bőbeszédűek vagyunk. Nem? Ugyanakkor határozottan éreztem, hogy  sem a munkahelyeket, sem a műsorokat nem hatja át emberi melegség. A Pécsi Körzeti Stúdió „nyáj-meleg” műhely volt. Ezt Sóvári Gizella, szerkesztő, egykorvolt helyettesem fogalmazta így meg – és én máig ezt tartom az egyik  legfőbb értékének.

 

Amikor volt már szabadidőd, akkor vadgazdasági szakember lettél. Elég sokféle végzettséged van.

 

A tanult mesterségem nyomdász, a Dunántúli Naplóhoz a nyomdából kerültem. Gyakornok lettem, elvégeztem az MÚOSZ Újságíró Iskoláját. Akkor, a hatvanas évek közepén, ez volt az egyetlen hely, ahol újságírást tanították.  Utána a pécsi egyetemen levelezőn elvégeztem a magyar-népművelő szakot, népművelő vagyok tehát és magyar tanár. És ötvenéves koromban beiratkoztam a debreceni egyetem hódmezővásárhelyi állattenyésztési szakára, ahol  vadgazdálkodási szakmérnök diplomát szereztem.

És most, hogy 2000-ben véget ért az aktív televíziós pályafutásom –  a Pécsi Körzeti Stúdiót az 1976-os megalakulástól 2000-ig, tehát 24 éven át szolgáltam és vezettem –, ifjú újságíró-jelölteket tanítok. Kikerültem a hivatali hierarchikus rendszerekből, de  a szakmától nem szakadtam el. Tanítványaim vannak, „mester” lettem, és ennél nagyobb rangot el se tudok képzelni. Már a hetedik éve tanítok a Kaposvári Egyetemen, ahol címzetes főiskolai docens címmel tüntettek ki…

 

Szép.

 

Ugye? Egy pálya  megkoronázása. Egyébként, természetesen írok is.  Hét kötetem jelent meg hét év alatt  a vadászati kultúra és etika tárgykörében, de írtam egy dokumentum-kötetet a délszláv polgárháború magyarországi vonatkozásairól is. Kapcsolatban vagyok lapokkal is. Szerkesztőbizottsági tag vagyok a Természetgyógyász Magazinban,  szerkesztőségi tag a Nimródban, rovatom van a Magyar Vadászlapban, portrékat írok a Pécsett megjelenő Royal Club című társasági lapban. De nem vagyok „oknyomozó”, feltáró és leleplező riporter. Az értékeket, a harmóniát keresem…

 

2000-ben mentél nyugdíjba, tehát  még megélted a változásokat is…

 

Meg. Az első nagy lecke az első szabad választás segítése volt. Sok mindenre ki voltunk képezve, föl voltunk készülve, de arra nem, hogy többpárt-rendszerű választást hogyan kell a televízióban levezényelni! Ezt tényleg nekünk, magunknak kellett kitalálni…

Önmagában a többpárt-rendszer megjelenése  nagyon üdítő, nagyon pezsgő, nagyon mozgalmas dolog volt.  Azt is mondhatnám, lelkesítő. De vidéken mindenki mindenkit ismer. Így aztán az emberi vonatkozások, bizony sok esetben nagyon is meglepőek voltak…

 

A rendszerváltás, tehát 90 után  tagja voltál valamelyik pártnak?

 

A rendszerváltás előtt a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja voltam. De amikor az MSZMP megszűnt – akkor sokan  úgy fogalmaztak, hogy kilépett belőlünk a párt – már tudtam, hogy  soha többet nem fogok sehova belépni. Semmilyen irányú politikai elkötelezettséget ma már nem tudok elképzelni magamról. A pártba a hetvenes években léptem be. Az 56-os forradalomban való részvételem miatt 1957-ben bíróság elé állítottak. Ez akkor rettenetes lelki megpróbáltatás volt. Egy tizenhét éves gyerek a kihallgatásokon, a bírság előtt..! Ám az ítélet – bírói feddés –, elfogadható volt a család számára, és a további sorsomat  különösképpen nem befolyásolta. 1962-64 között sorkatonai szolgálatot teljesítettem. Ez kimondottan kedvezően hatott rám: önbizalmat, tartást adott, férfivá érlelt. Irodalmi pályázatokat nyertem, a Határőrök Kiskönyvtára sorozatban megjelent egy kis kötetem. Aktív, lelkesedő, cselekvő típusú fiatallá lettem. Vonzottak a feladatok, vágytam a sikert. Újságíróként is ez jellemzett.  Az ilyen típusú emberek jelentős része előbb-utóbb párttag is lett.  Én például azért, mert „felfigyeltek rám”, ajánlottak…

 

Ha valaki jól működött szakmában, akkor azt időnként megpróbálták kiemelni, hogy elviszik fel, valahova a pártbizottságra. Veled is próbálkoztak?

 

Igen, ez a kísértés engem kétszer is  megérintett. Egyszer el akartak vinni a Pártközpont agitációs és propaganda osztályára. Akkor még a Dunántúli Naplónál voltam. Isten bizony, rémülettel töltött el ez a lehetőség. Ki is  tértem előle nagy keservesen.  Másodszor pedig, már a rendszer váltás után, a Horn-kormány idején egy rendkívül komoly televíziós beosztást ajánlottak fel az MTV-ben. De hála a jó Istennek, volt erőm azt mondani, hogy az én helyem Pécsett van, mert  minden ideköt. Ha érek valamit, akkor az csak itt érvényesül, mert itt érvényes…

 

Lejegyezte: Zelei Miklós