Dunavölgyi Péter:

 

A Magyar Televízióban 1987 őszén aktíva értekezletet tartottak, melyen az egyik előadó Berecz János, az MSZMP KB tagja, a Központi Bizottságnak a Televízió ügyeiben illetékes titkára lett volna. Akkori hivatalos közlés szerint betegsége miatt maradt távol a rendezvénytől, a Telehír 1988/1 számában közölt cikk szerint, 1987. december 10 -ére újra összehívták az aktíva értekezletet, egy kisebb teremben, csökkentett létszámú hallgatóság előtt, ahol Berecz elmondta a korábbi értekezletre tervezett hozzászólását, melyet a Telehír 1988/1. száma közölt.

 

Az előadásának első részében az ország állapotáról beszélt Berecz, majd a végén kitért arra is, hogy miért nem lesz egyenlőre – továbbra sem – hétfőn adásnap a televízióban, Magyarországon.

 

Alábbiakban a Telehír korabeli cikke olvasható eredeti formában:

 

 

Berecz János: ” Szeretnék az ország hely­zetéről néhány szót szólni. Úgy tapasztaljuk, hogy a hangulat rosszabb, mint a valóságos helyzet. Miköz­ben a valóságos helyzet rosszabb, mint ahogy nem­zetközileg megítélnek ben­nünket. Sajátos kép állt össze rólunk északon, dé­len, keleten és nyugaton. Változatlanul nagy a vára­kozás a magyar társadalom működőképessége, reform­érzékenysége, s kibontako­zása iránt. Várakozással te­kintenek társadalmunk sta­bilizációs képességére, meg­újulására. Megnyugtató, hogy egy részük érdekelt is abban, hogy a kibontakozás végbemenjen és megvalósul­jon. De azt sem hallgatha­tom el, hogy itthon - rész­ben tudatosan, részben spon­tán - tapasztalhatók olyan mozgások, amelyek nem azt szolgálják, hogy nehézsége­inket párbeszédre épülő úton oldjuk meg.”

 

Berecz János ezután a je­lenlegi helyzet néhány álta­lános jellegzetességéről, a párt irányító szerepéről, a jelenleg folyó tagkönyvcse­réről, a kormányzati munká­ról beszélt. Szólt a népgaz­daság helyzetéről, az áru­alap és a vásárlóerő össze­függéséről, az árak várható alakulásáról, s az új adó­rendszerről. A gazdasági helyzet elemzését társadal­mi vonatkozásokkal foly­tatta.

 

„A hetvenes években több­ször felmerült az a kér­dés, hogy tartjuk-e az élet­színvonal tervezett növeke­dési ütemét. Időközben ugyanis társadalmunk telje­sítménye leértékelődött nemzetközi viszonylatban. Teljesítményünk ma a finn és az osztrák gazda­ságnak alig 50 százaléka. A mezőgazdaságé egy kicsit jobb,   az   iparé   rosszabb.

 

Ilyen teljesítménnyel élet­színvonalat növelni nem le­het. Most újabb forrásokra lenne szükségünk, de ezt ma már egyre inkább csak saját fogyasztásunk szűkíté­séből, korlátozásából, vissza­fogásából tudjuk biztosítani. Ezt kötelességünk nyíltan és egyértelműen a lakosság tudomására hozni. Számol­nunk kell azzal, hogy mind­ez rossz hangulatot, kedve­zőtlen magatartást indukál. Egy rossz közérzetű, önbi­zalom nélküli nép azonban nem tud kiemelkedni ked­vezőtlen helyzetéből. Ha nem bízik önmagában, ak­kor jöhet új adórendszer, jöhet egy még jobb tévé - a hétfői adás is jöhet -, helyzetünk nem  változik

 

Az országnak önbiza­lomra van szüksége; és tu­dunk olyan eredményeket felmutatni, amelyek ezt meg­erősítik. Korszakváltás idő­szakába érkeztünk, de a „hogyan tovább"-ra lassan fogalmaztuk meg a választ. Ideológiánk is bizonyos fo­kig elmaradt. Csökönyösen ragaszkodtunk olyan téte­lekhez, amelyek cselekede­teinket is megbéklyózták, és büszkék voltunk arra, hogy ezekhez hűek vagyunk. Az ideológia kulcskérdése ma a társadalmi haladás és nem az, hogy kössük magunkat néhány „bibliai értékű" meg­fogalmazáshoz. Ebből a szempontból a televízió na­gyon sokat segíthet a követ­kező időszakban. Az ideoló­giával nyitnunk kell. A párt­szervezetek, tudományos műhelyek, intézmények vi­tát folytatnak majd ideoló­giai kérdésekről, hogy az együttgondolkodást segítsék.

 

Helyzetünk nehézségei­hez hozzájárult az is, hogy a párt programjai lassan ké­szültek el, és nem voltak elég reálisak. A XIII. kong­resszus programja is optimis­tább a valóságos helyzetnél.

 

Az 1985/86-os esztendő megtanított bennünket arra, hogy nem szabad- mereven ragaszkodni a XIII. kong­resszus döntéseihez, mert azok egy korábbi, fölfelé emelkedő időszak tapaszta­lataira és ezeknek előreve­títésére épültek. A tervezett fejlődési ütemet nem tudtuk tartani. 1986. novemberé­ben megpróbáltunk egy át meneti programmal gátat vetni a kedvezőtlen folya­matoknak, majd ezt szol­gálta a párt 1987. július 2-i gazdasági és társadalmi kibontakozási programja, amely másfél hónap múlva a kormánynál mint stabili­zációs munkaprogram jelent meg. Kevésbé értek volna bennünket kellemetlen meg­lepetések, ha korábban szem­benézünk az átmenet szük­ségességével.

 

A közhangulatot kedve­zőtlenül befolyásolják a ha­talomgyakorlás zavarai is. Szerencsére kevés a hatalom­mal való látványos vissza­élés, de az apró, szemtelen hatalmi arroganciára tudunk jó néhány példát. A bürok­rácia is tehetetlenségi érzést szül, s mindezek együtt el­keserítik az állampolgá­rokat. Ezért kérem és kér­tem is mindig a sajtótól és a televíziótól, hogy ne álta­lában, hanem konkrétan be­széljenek a problémás ügyek­ről. A közhangulat ugyanis megváltozik, ha az állampol­gár érzi, hogy nincs kiszol­gáltatva, hogy védik jogait, érdekeit. Fel kell tárni a visszásságokat. Nagy szük­ségünk van arra, hogy konk­rétan tetten érjük a hatalom gyengeségeit, bürokratizálódását, működési zavarait. De mindig konkrét esetekben! És ha felteszi az újságíró a kérdést: ki véd meg, ha ezt megteszem? Felelősség­gel válaszolhatom: mi le­szünk a hátországa.”

 

A kibontakozással kap­csolatos véleményeket ele­mezve Berecz János a kö­vetkezőket mondotta:

 

„Egy Hírháttérben már em­lítettem: nem az a kérdés, hogy miként gondolkodik valaki, hanem az, hogy ellenséges-e a szocializmus­sal szemben vagy sem. Esze­rint lehet minősíteni. Sze­retném elmondani például, hogy az írószövetség mű­ködését és alapokmányát a Művelődési Minisztérium eredeti jogaiba visszahelyez­te. Személy szerint is arra törekszem, hogy az írószö­vetséggel - ha kemény vi­tákban is -, de szót ért­sünk a nemzeti kibonta­kozás érdekében. A konst­ruktív vitát vállaljuk és ösz­tönözzük is, ugyanis nem szükséges, hogy az írószö­vetség egyes vezetői vagy tagjai másutt keressenek fó­rumot.”

 

Berecz elvtárs a kibonta­kozással kapcsolatban ezu­tán a párt működőképessé­gének fejlesztését hang­súlyozta. Ezen belül is az önálló, gondolkodó, felfelé is bíráló pártszervezetek mellett állt ki.

 

„Ehhez szorosan hozzátar­tozik, hogy nyitottságunkat erősíteni kell, de ugyanak­kor az ideológiai kapaszko­dókat egyértelműen meg kell fogalmazni. Szükséges, hogy korszerűsödjünk, meg­újuljunk az ideológiai gon­dolkodásban is. Néhány kulcspontot említenék. Egyik a nemzetközi viszo­nyok korszerű értelmezése. A nemzetközi viszonyokat korábban elsősorban osz­tályalapokon szemléltük; a szocializmus és a kapitaliz­mus, a munka és a tőke, a kizsákmányolás és a kizsák­mányoltak konfliktusának szempontjából. Igazunk volt. Ebből a szempontból ítél­tünk meg minden nemzet­közi jelenséget és mozgást is (kivéve a 30-as évek kö­zepét, amikor a Kommu­nista Internacionálé VII. kongresszusa helyesen dön­tött- úgy, hogy a háború és a béke, a fasizmus és az antifasizmus konfliktusa ke­rül előtérbe).

 

Most viszont nyomaték­kal hangsúlyozzuk, hogy a nemzetközi viszonylatban az osztályszembenállás mel­lett azonos - vagy néha fontosabb értékű - az álta­lános emberi stratégia, az általános emberi érdekek érvényesítése. A háborús veszély vagy a természeti környezet pusztítása is rendkívüli helyzeteket idéz­het elő függetlenül az osz­tálykategóriáktól és a tár­sadalmi berendezkedésektől. Éppen ezért nem kell a zöldek vagy kékek mozgá­sát eleve szocialista-ellenes­nek tekinteni. A végletek között meg kell találnunk azt a normális emberi maga­tartást, ami politikailag elfo­gadható : hogy tudniillik csak úgy szabad beavatkozni a természeti környezetbe, ha ugyanakkor meg is tudjuk védeni. Ez a költségesebb, de ez a járható út. Nemzet­közi stratégiánkat befolyá­solja, hogy bizonyos régiók társadalmi- gazdasági elmara­dottsága olyan fokú, hogy bármely regionális konflik­tus azonnal nemzetközivé szélesedhet; Nicaraguától Afganisztánig, hogy csak a mi gondjainkat soroljam, s a másik fél terheiről most ne beszéljek. Ezek megoldása józan kompromisszumokat követel, a stratégiai szem­pontok érvényesítését.

 

Az ideológiai KB ülés óta szinte minden fórumon vitát ébreszt a társadalmi tulajdon működése. Ez ma az egyik kulcskérdés. A társadalmi tulajdon létreho­zásánál korábban az a meg­győződésünk alakult ki, hogy az államosítással a legmodernebb tulajdonfor­mát teremtettük meg; és minden megy magától, az idő nekünk dolgozik. Ké­sőbb azonban kialakult a szövetkezeti tulajdon egy formája, amely rugalmas, sokoldalú integráló képes­ségű. Új megjelenési for­mái vannak, s ezt elnevez­tük másodosztályú szocia­lista tulajdonnak. Úgy vél­tük, minél nagyobb és mi­nél államibb a tulajdon, annál tökéletesebb. Ez kép­telenség! A tulajdon minő­ségét, jellegét az határozza meg, hogy milyen hasznot teremt, milyen gyorsan és kezdeményezőén alakul át, mi újat hoz és így tovább. Ezt világosan kell látnunk, és ismernünk kell a va­gyon „természetét". És azt is el kell döntenünk, hogy mi legyen a viszonyunk hozzá. Mit csináljunk vele? Ha kiszorítjuk - pazarlásra késztetünk. Mert a vagyon sohasem nyugszik: érvé­nyesülni akar, néha jobban, mint az egyes ember. Ezt kell felismernünk, s gon­dolkoznunk kell azon, ho­gyan lehet bevonni a szol­gáltatásba és a termelésbe, magyarán: társadalmilag hasznos célokra mobilizálni. Törekednünk kell arra, hogy a vállalkozó hosszú távban gondolkodjon, és ne 24 óra alatt akarjon meggazdagod­ni. Persze akinek megélhe­tési gondjai vannak, ezt a megítélést felháborítónak tartja, és személy szerint neki részben igaza is van, de össztársadalmi szempontból mégis szükségünk van a magánvagyon felhasználásá­ra, mert hozzájárulhat az egész társadalom fejlődésé­hez.

 

A tulajdon működése mellett a másik aktuális kér­dés a szocializmus és a re­form viszonya. Mi reform­pártiak vagyunk. Azt állít­ják egyesek, hogy azért, mert a helyzet reformpárti. Erről csak annyit, hogy az MSZMP nem ma kezdte (csak ma mondja hango-sabban) azt, hogy a szo­cializmus építése során van­nak helyzetek, amikor meg kell újulni, s a megújulás eszköze a reform. Itt is két véglet van. Az egyik, hogy rámondják valamire, hogy reform és úgy érzik, hogy az hatékony lesz. Ez nem igaz. A hatékonyság nem attól függ, hogy hogyan nevezik el, hanem hogy tudják-e, milyen intézkedé­sekre van szükség, milyen lépéseket kell tenni.

 

A másik nézet szerint a reform azonos az árulás­sal. Szakítani kell azzal a logikával, hogy a reform az (egyenlő) reformizmussal, az (egyenlő) revizionizmussal és az (egyenlő) árulással. A reformot anyagi és szel­lemi értékteremtő oldaláról kell mérni, hogy konkrét in­tézkedésekben éljük-e vagy csak beszélünk róla?

 

Azt hiszem, ezen a mai fórumon a demokráciáról is szólnunk kell. Két pers­pektíva rajzolódik ki mos­tanában a vitákban. Az egyik a pluralizmus, és ezalatt több, de legalábbis két pár­tot értenek. Ez a pólus Magyarországon nem jöhet lét­re, ugyanis ebben a társa­dalomban azt a politikai harcot visszahozni, amit egy­szer már megvívtunk, telje­sen szükségtelen, felesleges. A szocializmus felépítése össznemzeti egyetértés ered­ménye lesz, lehet. S tudjuk, két hatalmi pólus össznem­zeti egyetértést nem hoz létre. Akkor mi a követel­mény? A hatalom demok­ratikus gyakorlása. A hata­lom gyakorlásának megosz­tása. A párt éljen minél kevesebb hatalmi eszközzel. A hatalom gyakorlását poli­tikai, mozgalmi, ideológiai eszközökkel támassza alá. Segítsen, kezdeményez­zen, ellenőrizzen, alkosson véleményt és így tovább.

 

A hatalmat gyakorolják a kormányzati, a népképvise­leti szervek, a társadalmi szervezetek és a társadalom önmozgásából létrejövő in­tézmények. Ez nagyon ne­héz, bonyolult, sokoldalú gondolkodást, állásfoglalást, helytállást kíván, mégis ez lehet a kiút hosszabb távon, amit mi végül is a társada­lom önigazgatásának neve­zünk. Ez az önigazgatás közvetlenül nincs még napi­renden, csak úgy, mint ön­kormányzat, beleszólás és részvétel. Ezt szeretnénk ki­bontakoztatni.

 

Szükségesnek tartom még megemlíteni azt is, hogy a szocializmus értékei­vel a jövőben többet kellene foglalkoznunk, és ehhez a témakörhöz a nemzeti jelleg is hozzátartozik; hiszen ez a szocializmus -  magyar. Ez a szocializmus akkor interna­cionalista értékű, ha megfe­lel a magyar népnek. Ahol a racionális gondolkodás mel­lett helye van az érzelmek­nek, ahol a politikának arca kell hogy legyen.

 

Emberek képviselik a po­litikát. Van Politikai Bizott­ság, van Központi Bizottság, vannak titkárok, van kor­mányelnök, vannak minisz­terek. Tessék ezt a politi­kát nyugodtan profilírozni. Következzen be végre az az időszak, hogy ha olyan a helyzet például a „Közgá­zon" hogy a srácok bojkottálják a menzát, akkor a minisztert meg lehessen kér­dezni, másfél percben a Hír­adóban, hogy mit tetszik hozzá szólni? És ha nem ad választ, akkor majd lehessen mondani, hogy itt a szék, üresen: rá vár.

 

Végül csak megemlítem, hogy foglalkozunk a politi­kai rendszer reformjával és a párt vezető szerepének kor­szerűsítésével. Január végén, február elején közvitára bo­csátjuk koncepciónkat. Ki kell dolgoznunk a tv veze­tőivel együtt, hogy hogyan vegyen részt ebben a vitá­ban a televízió, hogyan le­gyen részese a közgondol­kodás alakításának.

 

A televízióról a követke­zőket szeretném elmondani: elolvastam, amihez hozzá­fértem, a munkaértekezlet vitájából és tudomásul vettem, hogy a tévé fejlődé­sének harmadik szakaszába lépett. Nem tudom megítél­ni, hogy ez valóban helyt­álló-e, de azt igen, hogy erős, értékalkotásra, érték­ítéletre, értéklétrehozásra és értékrombolásra is alkalmas televíziónk van. És azt is el tudom fogadni, hogy a mai televízióról úgy kell gondol­kodni, hogy abban az ezred­forduló perspektívái is tük­röződjenek. Tessék elhinni: ez nem a Központi Bizott­ság döntésétől függ, hanem az itt dolgozó és itt gondol­kodó emberektől. A Politi­kai Bizottság döntése nem független attól, hogy itt milyen tapasztalatokat hal­moznak fel és mit javasol­nak. Elhangzott itt a mun­kaértekezleten, hogy a tele­vízió válságban van. Meg le­het közelíteni a válságot úgy, hogy mindig válság­ban vagyunk; és meg lehet közelíteni úgy is, hogy min­dig válság után vagyunk. Én most ezt az utóbbit javas­lom. Dolgozzuk ki felada­tainkat : mit csináljunk a ki­lábalás érdekében.

 

Magától értetődő, hogy a kihívásoknak meg kell felel­nünk. A műholdas program­szórás kihívásának is. önbi­zalmunk kell, hogy legyen, hiszen álljuk a versenyt. Ezt a nemzetet mi ismerjük, igényét nekünk kell felis­merni, nekünk kell befolyá­solni és arra szoktatni, hogy tőlünk várja az eligazodni segítő információkat, hogy szeresse, tudatosan válassza az MTV programjait.

 

 

Van-e elég pénze az MTV-nek?

 

Nincs.

 

Tehát el­sősorban számoljon önmagá­val, azzal ami van, s ami nem kevés! Ami több annál, mint amennyire becsüljük. Én nagyra értékelem az in­tézményben felhalmozódott tudást, amely a legnagyobb gondokon is átsegítheti a te­levíziót. Mert a mi közös célunk az, hogy a nemzet­hez méltóan szolgáljuk kö­zös ügyünket és készüljünk ugyanakkor a jövőre. Elha­tározott szándékunk a tele­vízió elnökével, hogy felke­ressük a miniszterelnököt és elmondjuk, hogy az intéz­ménynek a jelenlegi körül­mények között milyen se­gítségre van szüksége. És szót fogunk érteni, erről biztosíthatom önöket. Mert bennünket Grósz Károly elvtárssal közös cél vezérel: szolgálni akarunk. Mindket­tőnknek megvan a maga területe, feladata, és azt akarja maradéktalanul ellát­ni. És ha már ilyen személyi jellegű kérdéseket érintünk, hadd válaszoljak arra a gya­korta megfogalmazódó kér­désre is, hogy miért tömö­rülünk mi Kádár János elv­társ körül? Kádár János egész életútja és tevékenysége hasznára volt és hasznára van ma is ennek a népnek. Ez, meggyőződésem, vala­mennyiünk számára egyér­telmű és nyilvánvaló. Ezért is kérem a televízió kollek­tíváját, hogy változatlanul álljon ki a pártvezetés és a párt politikája mellett.

 

Végezetül szólnék arról, miért nem lesz 1988-ban, sem hétfői adásnap? Min­denki tudja, egyetlen haj­szál választott el bennünket a hétfői adás bevezetésétől. Az, hogy 80-ról 100 Ft-ra akartuk emelni a tv előfize­tési díját. Oly mértékű azon­ban az áremelésre való nyo­más más területeken, hogy most sem a sajtó, sem a tv előfizetési díját nem tudjuk megemelni, annak ellenére, hogy ez csak 0,5 százalék lenne az árindex­ben. Ismert viszont, hogy 1988-ban a hétfői napok csaknem felén a televízió műsort fog sugározni. A lehetőségünk tehát megvan.  Hogyan lehet ezzel a lehetőséggel a jelen feltételek kö­zött élni? Úgy, hogy amivel most rendelkeznek, és amit még kiharcolunk együtt a kormánytól, igyekezzenek ésszerűen gazdálkodni. Ez azonban már az önök dolga, hiszen nem tud a televízió­ról többet senki, mint az a kollektíva, amely itt dol­gozik. Végül szeretném meg­mondani, hogy a tv jelenle­gi vezetése mögött állunk és jó, helyes politikai tevé­kenységük teljes támogatást kap pártunk illetékes testü­leteitől.  –

 

Forrás: - Telehír 1988/1.