Dunavölgyi Péter:

 

---

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

Diktatúra, csokitúra, rendszerek és változások

 

Bán János beszél emlékeiről

 

 

 

Van szülőházad?

 

Már nincs belőle semmi.

 

Hol állt?

 

Óbudán. A Főtér mellett állt a mi saját házunk. Nagyon jó hely volt.  Ahol nekem csodálatos gyerekkorom volt. Ami annak is köszönhető, hogy első gyerek voltam és rögtön fiú. 

 

Mikor születtél?

 

A hetvenötödikben vagyok. 1933. április 10-én születtem.

 

Hány testvéred van?

 

Egy húgom van. Ketten vagyunk. Úgyhogy ezért is a három fiam után nagyon boldog voltam, mire végre sikerült egy lányt is a világra hozni. Mindig is szerettem volna! Mi nagyon békés, nagyon nyugodt körülmények között nőttünk fel a testvéremmel. Azt se mondhatom, hogy túlzottan szegények voltunk. Merthogy ilyenkor illik azt mondani, hogy nehéz volt a gyerekkorom. Nem volt az! Istenien elkényeztettek, aminek meg is lett aztán a következménye.

 

Akkoriban még lehetett a Dunában fürdeni?

 

Hát persze, természetes volt, hogy ott tanuljál meg úszni. Ha nem fulladtál bele, akkor át tudtál úszni a túlsó partra és vissza. Az volt a nagy kaland! Amíg az apám meg nem tudta... Egyébként vagy a Dunán voltunk vagy pedig a Hármashatár-hegyre rohangásztunk fel. Tényleg, csak most gondolok arra, hogy gyerekkoromból semmi rosszra nem emlékszem. A háborúra, arra igen. Apám azt mondta, hogy Pesten nagy baj lesz, menjünk le a rokonokhoz Seregélyesre. Ott éltek anyám testvérei. Jól kiszámította, 1945 január közepétől február közepéig ott zajlottak le a Dunántúl legnagyobb harcai, páncéloscsata, bombázások... A ház előtt, ahol laktunk, három méterre csapódott be egy bomba. Ez maradt meg bennem a háborúból, egy  hatalmas robbanás. Ki akartam rohanni, de ott állt egy tiszt és visszahúzott. És abban a pillanatban, bumm, oda csapódtak be az aknák, a szilánkok. De a háborút is megúsztuk.

Igazándiból az első nagy élményem, ami meghatározta az életemet, az az érettségi után a továbbtanulás.

 

Hol érettségiztél?

 

Az I. Istvánban, jó iskola volt, és én viszonylag jó oroszos voltam, érdekes módon. Az egyik tanárunk azt akarta, hogy menjek ki a Szovjetunióba tanulni. Tudod, 1952-ben! Oda kimenni tanulni... Apám azt mondta, nem biztos, hogy ez nekem való. Bement az iskolába, nem tudom, miről beszéltek, de amikor kijött, azt mondta, hogy nem mész Moszkvába! Ezt is megúsztam. Apám műszaki ember volt, mérnök, anyám meg tanár. Én pedig az Eötvösre akartam menni tanulni, de kaptam egy cédulát, hogy fölvettek a Közgazdasági Egyetemre. Ott megint a tenyerén hordozott az élet, mert ott is egy viszonylag szűk, elit szakra vettek föl: külkereskedelemre, ahol eleve két nyelvet tanítottak. Oroszt és angolt választottam, ez volt az alap. Ennek ellenére is el voltam keseredve, amiért nem mehettem az Eötvösre. Apám azt mondta, nyugi! Nincsen semmi baj, szépen tanulgatsz a Közgázon, aztán majd leteszed a különbözetit, és amikor eljön az ideje, át tudsz menni az Eötvösre. El is jött az ideje, át is tudtam menni, de akkorra én már beleszerettem a Közgázba is, és úgy végeztem a két egyetemet, hogy nem tudták, hogy két egyetemre járok. De szerencsém volt, mert a hiányzásokat mind a két helyen mindig el tudtam mismásolni. Az Eötvösön újságíró szakon végeztem.

 

Ha jól számolom, veled szűnt meg az újságíró szak?

 

Igen, mi voltunk az utolsó évfolyam. Na most itt megint van egy olyan pont az életemben, ami meghatározó volt, ez 1956 tavasza, találkozás Randé Jenővel. Zseniális újságíró volt, meg embernek is zseniális volt. A rádió New York-i tudósítója volt, csodálatos hanggal és kultúrával. Ő volt az, aki kijött 1956 tavaszán az egyetemre, és azt mondta, hogy miért ne lehetne bevinni a rádióba értelmiségi fiatalokat is. Mert abban az időben, finoman fogalmazva, nem ez volt a jellemző. Kiválasztott hármunkat, Böcz Sándort, akiből író újságíró lett, Pfeifer Pált, aki nagyon fiatalon öngyilkos lett és engem. Amikor bementünk, azt mondtam neki, hogy engem nem vonz a rádiózás. Azt felelte, nem baj. Bementünk egy stúdióba, és elkezdtünk beszélgetni könyvekről, filmekről. És ma már tudom, hogy elkezdett engem provokálni: merek-e vele vitatkozni. És én mertem. A lényeg az, hogy ezután azt mondta, hogy azért gyere be időnként, dolgozgassál... És amikor végeztünk, 1956-ban fölvettek a rádióba. 

 

Még az események előtt?

 

Igen, ennek is jelentősége lesz egyébként. Elmondhatok még egy sztorit?

 

Föltétlenül...

 

Most jutott eszembe, s nagyon lényeges. Keresem azokat a pontokat, amelyek meghatározták az életemet. Amikor bekerültem a Közgázra, volt ott egy úr – a nevekkel bajban vagyok – nyilvánvalóan valamilyen tanulmányi felelős. Káderes! Ahogy akkoriban mondták. Behívatott engem, és azt mondta: „Idefigyelj, föl fogunk venni a Makarenko utcába, a Közgazdasági Egyetem diákszállására”. Na, nekem, az elkényeztetett gyereknek, a vér kifutott a fejemből arra a gondolatra, hogy be kell mennem egy kollégiumba. Tényleg rettenetesen megijedtem, s magamban azt mondtam, hogy ebből most balhé lesz.

 

A mai Horánszky utca a Makarenko?

 

Igen, ott volt egy hatalmas kolesza a Közgazgadasági Egyetemnek, ahova munkás-paraszt srácok érkeztek vidékről. És azt mondták, hogy egy ilyen elkényeztetett értelmiségi gyereknek, mint én, nem ártana, hogy ha megismerné azt az életet is. Kerüljön közéjük és éljen velük! És váratlanul támadt egy mentőötletem! Azt mondtam a káderesnek, hogy ez nagyon jó dolog lenne, de én egész nap együtt vagyok ezekkel a fiatalokkal az egyetemen is. Öt-hatszázan jártunk a Közgázra, akkoriban kezdődött el a tömeges közgazdászképzés Magyarországon. Mondom, egész nap együtt vagyok velük. De ha én most bemegyek a kollégiumba, akkor elveszem egy vidéki munkás vagy egy paraszt gyerektől a helyet. Rám nézett és azt mondta: „Látjátok, ilyen emberekre van nekünk szükségünk!” És ezzel megúsztam.

 

Nehéz mesterség úgy elutasítani valakit, hogy elismerést kapjunk tőle...

 

Azóta is sokat gondolkodtam ezen, hogy ez a mentőötlet honnan jutott az eszembe. Mert mi van akkor, ha azt mondja nekem, hogy nem baj, marad ott még hely. Nekem, aki tényleg iszonyúan elkényeztetett kölyök voltam, úgyhogy én soha a menzán nem tudtam étkezni, ha egy ilyen helyre bekerülök, az megkeserítette volna az egész életemet. De ott tartottunk egyébként, hogy Randé Jenő bejött az egyetemre, kiválasztott bennünket, a rádió munkatársa lettem – és következett a katonaság.

 

Nyári katonaság?

 

Persze, az egyetemistáknak három hónapra el kellett menni, három hónap alatt kaptak kiképzést, utána tartalékos tisztek lettek, és időnként behívták őket. Ráadásul leraktak bennünket Keszthelyre. Csodálatos a kastély! De akkor kellett volna megnézni, amikor ott szovjet katonák voltak, utána meg magyar katonák. Lelakott hely volt, ott volt az egyetemisták tábora is. Amikor megérkeztünk, azt mondta a tiszt, hogy túl sokan vagyunk, akinek itt a városban van ismerőse, az lépjen ki, mert akkor az most egy vagy két éjszaka, ameddig itt berendezkedünk, ott alszik. Nekem volt egy nagyon kedves barátom, sajnos meghalt, Szecskő Tamás, akivel együtt nőttünk fel és tényleg igazi lelki barátok voltunk. Egymásra néztünk Tamással és azonnal kiléptünk. Kilépett velünk Gömöri Gyuri is, szintén jó barátunk, együtt hárman már az egyetemen is összetartó banda voltunk. Mi azt mondtuk, hogy teljesen mindegy, ha a parkban alszunk is, az is jobb, mint oda bemenni. Sikerült elérnünk, hogy végül nem kellett visszamenni, hanem kint a városban laktunk mind a három hónap alatt.

 

Kerestetek albérletet?

 

Naná! A Kakucs néninél találtunk szállást. Bűbájos, drága néni volt. Hárman ott laktunk, Keszthelyen, a templom mellett. Volt egy nagyon kedves kis családi háza és abban. Abból élt, hogy kiadta az egyetemistáknak, de úgy látszik, hogy bennünket is embernek nézett és befogadta a katonákat is, így mi is ott lakhattunk. Tamással megállapítottuk, hogy ez a katonaság nekünk nem nagyon tetszik. Bementünk a politikai tiszthez, és azt mondtuk, hogy itt van egy csomó egyetemista – egyébként a Közgázról voltak ott, az Eötvösről, meg azt hiszem, az agrárról. Nem ártana, hogyha lenne egy olyan újság, ami a honvédségről szól, Keszthelyről, a mieinkről! Elmondtam, hogy én a rádió munkatársa vagyok, újságírók vagyunk. Megtetszett a tisztnek a javaslatunk, ettől kezdve újságot csináltunk, a katonai kiképzésből pedig kiszorultunk egy  picit, amit azóta is borzasztóan sajnálok. Viszont nagyon jó cikkeket írtam az éleslövészetről, és ennek köszönhetően kiváló katona lettem. Életemben nem sütöttem el egy puskát! Ott éltünk, és ott ért életem első konfliktusa, ötvenhat októberében. Volt Keszthelyen egy presszó, ahova lejártunk esténként. Abban a presszóban hallottunk először Budapestről, az egyetemistákról. Majd amikor hazamentünk és másnap reggel mentünk be a laktanyába, szóltam Tamásnak, úgy gondolom, hogy nekem kötelességem tudósítást küldeni. Bementünk a postára, mondtam, hogy a Magyar Rádió munkatársa vagyok, szeretnék egy tudósítást küldeni. „Jó.” Megírtam. Az első mondatra emlékszem: „Ma reggel egyetlen zászló van a laktanya kapuján, a piros-fehér-zöld magyar zászló.”

 

Lyukas zászló volt?

 

Nem. Keszthely messze van Budapesttől. A lényeg az, hogy amikor befejeztem a tudósítást, a kisasszony mondta, hogy rendben van, elküldtük, a Magyar Rádió visszaigazolta, hogy vette. Kijöttünk, és két géppisztolyos várt az utcán, és azt mondták, hogy bekísérnek. A katonai rendőrség emberei voltak. Én meg ott álltam büszkén, hogy életem első tudósítását elküldtem.

 

Hanggal ment?

 

Hanggal. Nem tudom, hogyan vették, de azt tudom, hogy le kellett adnom az írást is. A két géppisztolyos úr pedig azt mondta, hogy ha mindketten beszállnánk ebbe az autóba, hamarabb megtennénk az utat. És bevittek minket a kóterba. Érdekes három-négy nap volt, amit ott töltöttünk.

 

A keszthelyi börtön?

 

A keszthelyi katonai börtön. A zárkatársunk egy cigánygyerek volt, elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy a gyerek haza akart menni, mert látni akarta a szerelmét. Ezért, amikor szolgálatban volt, letette a fegyverét és elindult látogatóba. De egy idő után észrevették, hogy a fegyver ott van, a katona meg sehol. Elkapták. Három napig voltunk együtt, és ez alatt a három nap alatt ezt a fickót megtanítottuk írni, mert kiderült, hogy nem tud. Tamással azt mondtuk neki, hogy gyere, tanuljunk. Kész csoda! Leültünk vele, elkezdtük, betűírás, egybekapcsolás, szavak, mondatok... Három, maximum négy napig voltunk ott, ez alatt megtanult írni-olvasni fiú. Azután lejöttek értünk, és mondták, hogy fölvonul a társaság Keszthely főutcáján. Nagyon szolidáris volt ugyanis az ezredünk, kiálltak értünk, hogy tessék bennünket szabadon engedni. Felvittek minket, odaállítottak a sor elejére, hogy na, itt vannak, nincs semmi bajuk! Így vonultunk végig Keszthely főutcáján. Fölöttünk meg Taszárról fölszállt repülőgépek köröztek, ami egy kellemes élmény volt.

 

Barátilag köröztek fölöttetek vagy ellenségesen?

 

Barátilag. Csak időnként lejjebb repültek, mint a szokott magasság. A hangerő, az ilyenkor gyönyörű. De nem repültek olyan alacsonyan, hogy szétugrasszák a tömeget. Csak annyira, hogy lássuk, halljuk, itt vannak. Utána pedig teljesen érthetetlen módon, egyik napról a másikra azt mondták nekünk a katonaságnál, hogy szevasztok! Mindenki menjen haza! És gyalog elindultunk Keszthelyről Budapestre.

 

Egyenruhában?

 

Odaadták a civilt. Hazaértünk, és – be kell vallani – apámék többet nem engedtek ki a házból.

 

A tudósítás egyébként lement?

 

Ugyan már Ibolyka!... De egyébként, tudod, mi volt a dühítő? Azt mondták nekem, hogy nem mondtam igazat! Mert én megkérdeztem tőlük, hogy úgy egyébként mi bajuk van velem? Miért hoztak be bennünket géppisztollyal? Azt felelték, hogy azért, mert hazudtam, mert ellenforradalmárok vagyunk, és olyat híresztelünk, ami nem igaz. Uszítunk, lázítunk! Mivel lázítunk? Azzal, hogy nem igaz, amit a tudósításban mondtam. Nem igaz, hogy csak piros-fehér-zöld zászló volt a laktanyán, hanem ott volt mellette a vörös zászló is. Honnan vettem én azt, hogy nem volt ott? Mondtam nekik, hogy láttam. Ennyi volt az ügy. És ahogyan már elmondtam, rendben hazaértünk Óbudára, Tamás is nálunk maradt, mert a szülei a Mátrában laktak, és apám azt mondta neki, hogy néhány napig maradjon inkább nálunk, és ha majd nyugalom lesz, hazautazhat. És őt sem engedte ki. Otthon ültünk. Ördög tudja, biztos igaza volt, én sem engedném ki a fiaimat. Az az igazság, hogy mostanában is, ha bármikor feszült helyzet volt, akkor azonnal hívtam föl őket, hogy otthon vagytok ugye és ültök a feneketeken?! A taxis sztrájk idején is azt mondtam nekik, hogy eszetekbe ne jusson lemenni az utcára. De amikor jött a felhívás, hogy keresik a rádió munkatársait, menjenek be és jelentkezzenek, akkor bementem. A Parlamentben kezdtünk el dolgozni, kijárási tilalom volt, meg minden egyéb. November végén jártunk, amikor már a szovjetek itt voltak, már mindent levertek, a legkeservesebb napok már lezajlottak.

 

Tóbiás Áronra emlékszel?

 

Hogyne! Áron akkor még ott volt, de utána, ahogy akkor mondták, kivonták a forgalomból. Az ördög vigye! Azóta is szeretném tudni, hogy a Lendvai Pál volt-e rádiós? Úgy emlékszem, mintha ő is ott lett volna. Mert volt ott egy nagyon kedves fiatal srác, egy nagyon lendületes, tehetséges srác, akit Pálnak hívtak, és aki kiment azután. Nagyon sokan elmentek akkor a rádiótól. Körülbelül egy hónap mulva nem tudom, mennyi időt voltunk a Parlamentben, visszakerült a társaság a Bródy Sándor utcába. Én soha nem voltam a Bródy Sándor utcában előtte, csak amikor Randé Jenővel voltam benn, de nem dolgoztam ott. Miután közgazdász gondolkodású lettem, főleg gazdasági műsorokra szakosodtam. Mégse direkt politika volt, hanem gazdaság. Annak is persze megvan a politikai áthangoltsága és áthallása, de mégis főleg gazdasággal, közgazdasággal foglalkoztam. Hadd tegyek megint egy fél mondatos kitérőt. Bármennyire is fájó és támadható: én nem vagyok híve annak, hogy a rádió- és a tévériporterek polihisztorok legyenek. Nekem rengeteg vitám volt a régebbi nagyokkal. Ugyanis vannak emberek – és itt hadd ne mondjak neveket –, akik szerint egy igazi rádió- vagy tévériporter minden szituációban föl tudja találni magát, minden szituációban mindenről mindenkivel tud beszélni. Na, egyetlen egy ilyen ember volt a világon, úgy hívták: Kovalik Károly! De ő soha nem beszélt politikáról. Tehát még őrá se igaz. Olyan zseniális riporter, mint a Karcsi, a világban nagyon kevés született.

 

Mi volt a titka?

 

Ha Karcsival leültél, két percen belül elmondtad azt, amit a feleségednek sem vallasz be, a legjobb barátodnak nem mondasz el. Karcsiban valami olyan kisugárzás volt, és olyanfajta melegség, természetesség, amitől úgy kinyíltak előtte az emberek, hogy az hihetetlen. De ő is ebben a kötetlen, szabad beszélgetésben volt erős, hogy odabújni a másik ember lelkéhez. Kihozni belőle, ami benne van, ezt csodálatosan tudta! De elsősorban ezt tudta, és nem is vállalkozott tulajdonképpen másra. A régi bandával nagyon sokszor vitatkoztunk abban az időszakban, rádiós korunkban. A Bródy Sándor utcában volt egy borozó, a csemői borkimérés, Jenőnek hívták a főnökét. Oda jártunk, Csemő Jenőhöz, a Csemői borozóba. A rádiósok odajártak mindig, ott voltunk együtt. Ott alakították meg a Mérsékelten ivók klubját – nem mondok neveket – azok, akik a legkevésbé a mérsékelt ivók klubjához tartoztak, és csinálták a műsort, amelynek éppen ezért lett a címe: Mérsékelten ivók klubja.

 

Ez rádióműsor volt?

 

Igen. A Csemőiben volt a rendszeres találkozóhely. Ha pedig az ember valakivel elegánsan akart beszélgetni, akkor mentünk a Kati eszpresszóba, a Szentkirályi utca 8-ba. Hajaj! Az nagyon jó hely volt, mert boxos volt. Amikor mi egyetemre jártunk, akkor a rum volt a dolgozó nép itala. A Közgázzal szemben, ahogy lemész a partra, ott volt a Matróz csárda, három-négy forintért adtak egy fél rumot. A mi korosztályunk rummal kezdte, később lett a vodka.

 

Iható volt az a rum?

 

Hogy iható volt-e? De nagyon hamar hatott, azt tudom. És mi rá is segítettünk még almaborral, mert az volt a legolcsóbb. A kettő együtt, tökéletes hatást keltett. Elég volt az ösztöndíj ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A másik kedvenc helyünk a Százéves volt. Ha én most azt mondom, hogy egyetemista koromban a Százévesbe jártam, akkor mindenki azt hiszi, hogy hülye vagyok. Pedig a Százévesben, a Belváros szívében, ugyanolyan pult volt, könyöklő, mint a többi helyen, és négy forintért ott is megkaptad a magad rumadagját. És meg lehetett inni, iható volt. Amikor a televízió megalakult, utána a szemben levő Nimród műintézetbe jártunk, ahol az ÉS szerkesztősége és a televízió szerkesztősége közös összejövetelét naponta megtartotta. Minden délután. A Nimródnak is volt még akkor egy resti része, a Széchenyi utcában, oda, a talponálló részbe is gyakran lejártunk.

 

A Csemő Jenő, a Matróz – mind egymáshoz közeli helyek...

 

A társaságban nagy volt az összetartás. Akkoriban még az Újságíró Klubba is sokat bejártunk.

 

Az Andrássy úti a holtak házába? Ahonnan éppen elköltözött a MÚOSZ?

 

Hát, abszolút a holtak háza. De akkor nagyon pezsgő, nyüzsgő élet folyt ott, és rendszeresen bejártunk mi, tévések is, mert olyan hely volt, ahol kulturált körülmények között, viszonylag elfogadható áron lehetett leülni. Sokat beszélgettünk arról, hogyan tovább? Nekem az volt az elvem, hogy értsen valaki valamihez. Onnan indultunk el, hogy a gazdaság engem nagyon érdekelt, a gazdaságban és a közgazdaságtannak a különböző ágaiban szerettem volna otthon lenni. Szerencsém volt a Közgazdasági Egyetemmel, mert a két nyelv miatt viszonylag hamar, nagyon hamar kikerülhettem külföldre forgatni, miután átkerültem a televízióhoz. És ezzel a két nyelvvel, az orosszal és az angollal mindenütt a világon meg lehetett élni.

 

Mikor kerültél át?

 

A tévében 1960-ban már elindult a vasárnap esti képes hetilap, az Élőújság, amelyet Pásztor Ferencék csináltak. Mi, fiatalok bedolgoztunk oda, és valamikor 1962–63-ban kerültem át véglegesen, főállásba. Semmilyen tapasztalatunk nem volt. A televíziózást úgy kellett kitalálnunk. Például, hogy mást ne mondjak, mi éveken keresztül csak élőadásban dolgoztunk.

 

Nagy nyomás alatt.

 

Igen, az élőadás hihetetlen stresszel jár. Egyetlen egy előnye van. Ha nem készültél fel, két percen belül lebuktál. Élőben nem lehetett azt csinálni, mint amit manapság csinálnak sokan: állj le, kezdjük újra, vegyük elölről az egészet, mert belezavarodtam... Az is nagy előny volt, hogy a nézők velünk együtt nőttek fel. Ők ugyanúgy akkor láttak televíziót először, amikor mi először csináltunk. Ez nagyon lényeges! Erre szoktuk azt mondani, hogy ha én megbotlottam, akkor a néző is kiesett a székéből. Mert annyira hatással volt rá az, amit látott. Én az élőt egyébként azóta is nagyon fontosnak tartom, szeretem, pontosan azért, mert alaposan fel kell készülni. Ez a másik alapelvem. Az egyik az volt, hogy polihisztor nincs. A másik pedig, hogy felkészületlenül nem lehet odamenni. Mindig ez volt az elvem, hogy ha egy témát fel akarok dolgozni, akkor abba mélyen bele kell ásnom magam. Valószínűleg nem tudsz annyit, mint a riportalanyod, de nem biztos, hogy jóval kevesebbet – ha alaposan fölkészülsz. Éppen ezért kell szerintem specializálódni. Közgazdászként egy atomfizikussal folytatandó beszélgetésre nem tudok mélyen felkészülni. De ha egy külkereskedővel, vagy egy kereskedelmi miniszterrel ülök le, akkor fel tudok abból a témából úgy készülni, hogy meg tudom őt fogni.

 

 

Ha pedig mndez élőben történik, amit mondasz, azonnal megy ki a képernyőre. Produkálnod kell. Nincs lehetősége a javításra.

 

A hatvanas évek még nem Hyde park volt Magyarországon. A különféle rendű-rangú hivatalos emberek mennyire féltek vagy nem féltel az élőtől?

 

Matúz Józsefnének, Rózsikának, a híradó főszerkesztőjének volt egy zseniális mondata, amelyet én egy életre megtanultam. Azt mondta, hogy a magyar pártnak és kormánynak van egy olyan televíziója, amelyik szereti őt. És a Magyar Televíziónak van egy olyan pártja és kormánya, amelyik nem szereti őt. És a Rózsi, amikor el volt keseredve emiatt, amit mondasz, hogy féltek az emberek. Tehát az, ami ma természetes, hogy fölhívok valakit telefonon, hogy holnap reggel öt órára jöjjön be, mert élő adásban szeretnék vele beszélgetni, akkoriban nem ment ilyen könnyen. Akkoriban valakit behívni egy stúdióbeszélgetésre, nem volt olyan egyszerű dolog. Egy bizonyos rangon felül még kevésbé volt erre lehetőség. Egy miniszterrel leülni beszélgetni egyenesben? Ez csak a hetvenes évektől történhetett meg. Egy nagy váltással, amikor kitaláltuk a Megkérdezzük a Minisztert című műsort. Én akkor azt mondtam, ragaszkodom ahhoz, hogy élőben menjen a műsor, mert közben jöhetnek a telefonok. És jöttek is! Na mindegy, hogy hogyan jöttek, de jöttek. És időnként be is kapcsoltunk élőben telefont.

 

Nem izzadtál közben?

 

Hát én nem! De egyébként, tudod, mi az érdekes? Az emberekben sokkal nagyobb a tisztességérzet, semmint hogy egy ilyen alkalmat kihasználjanak arra, hogy valamit beüvöltsenek. Ezen sokszor gondolkodtam, élőben csináltunk adásokat, kapcsolásos helyszíni közvetítéseket, de sehol nem ment ki egyetlen egy csúnya szó. Ahol a legelégedetlenebbek voltak az emberek, ott sem. Lehet, hogy félelemből. De ma se megy ki. Amennyire kulturálatlan a politikánk a mindennapi életben, sokkal kulturáltabbak a nézőink, nem használják ki azt a lehetőséget, hogy beüvöltsenek valamit, amikor bekapcsolják őket. 

 

Hogy mentek a telefonok a hatvanas években?

 

A hatvanas években odáig én még nem juthattam el. Akkoriban elsősorban külker műsorokat és gazdasági műsorokat csináltam. Kitaláltam egy zseniális műsort, az volt a címe, hogy Teleimpex, külkereskedelmi és világgazdasági híradó. A magyar gazdaságról, a magyar gazdaság és a világgazdaság kapcsolatáról szólt. Ennek köszönhetően körbeutaztam a világot, nem is egyszer. Forray Tibor barátommal utaztunk rengeteget. Mindenütt megfordultunk, ahol magyar gazdasági kapcsolatok voltak. Mi már a hatvanas években a Krupp gyárról adtunk, mert a Szerszámgépipari Művek gépeket szállított oda. Megvolt az előnye annak, hogy az embernek volt szakmai ismerete és kapcsolatrendszere. Mert azáltal, hogy a külkereseket ismertem, a kollégáim, évfolyamtársaim is különböző külker vállalatokhoz kerültek, megvolt a lehetőség és a mód ahhoz, hogy ezek az emberek utaztassanak bennünket  Azt mondta az Ikarus vezére például, hogy a magyar autóbuszok kint vannak az Egyesült Államokban, Los Angelesben, a külvárosban közlekednek. Ezt már igazán érdemes lenne megmutatni, mert dobog a magyar szívünk – mint ahogy doboghat is –, ha az Egyesült Álalmokban, Los Angeles mellett magyar autóbuszok vannak. Oda is sikerült eljutni. 

 

Mennyi buszt vettek az amerikaiak?

 

Egy komoly külvárosi járat volt, amely kimondottan a magyar autóbuszokra épült föl. Tehát egy teljes line-on, egy teljes vonalon Los Angeles külvárosában kizárólag magyar buszok közlekedtek.

 

Annyira olcsó volt?

 

Nyilvánvaló, hogy olcsó volt. De a nagyobbik baj, hogy nem számoltunk a konkurenciával! Ezzel szúrtuk el. És a Neoplánok, ezek az új német buszok kiszorítottak onnan bennünket. A másik betegség a szerviz volt. Lerohadt, kész, nem tudták megjavítani. Ki törődött vele? Ezt már akkor se lehetett a világpiacon, és az ilyen ügyekről lehetett a gazdasági műsorokban beszélni. Egy sor olyan dolog volt akkoriban, amire nyitott volt a politika is, és megengedte, hogy foglalkozzunk vele, mert arról szólt, ami Magyarországnak is fontos volt. A nemzetközi kapcsolatokról, a világgazdasághoz való kapcsolódásunkról, a magyar termékek good-will-jéről. Újabb mérföldkő az életemben a hatvanas évek végén következett: 1967-ben Pécsi Ferenc kinevezték a televízió vezetőjének, alelnöki címmel, de elnöki jogkörrel. Okos, szenzációs ember volt! Rossz volt a lába, és mindig egy sámlira tette. Ezt se értették meg, azt mondták, hogy milyen hülye amerikai szokás az, hogy fölemelt lábbal ül. Pécsi Ferenc behívatott és azt mondta, eljött az ideje, hogy a Magyar Televíziónak legyen külföldi tudósítója. Te leszel az első moszkvai tudósító! Kifutott a fejemből a vér. Mondtam neki: „Te, ne haragudj, te ismersz engem! Én összeférhetetlen vagyok. Állandó balhéim vannak az adásokkal. Mindig valamiért leszúrnak, hogy ezt miért mondtam, azt miért mondtam? Nem vagyok külpolitikai típusú! Nem vagyok külpolitikai újságíró. Rossz leszek! Hidd el nekem! Csak balhé lesz belőle.” Nem hitte el. Megkérdeztem, hogy miért én menjek? Azt felelte, mert én beszélek oroszul. Ez az egyedüli nagy bukásom az életben – a moszkvai tudósítóskodás. Mert meglettek a balhék, nagyon hamar meglettek. Fegyelmezetlen fickó vagyok, világéletemben fegyelmezetlen fickó voltam olyan szempontból, hogy ami nekem eszembe jut, azt elmondom. A képernyőn is. Csináltam egy riportot Moszkva főépítészével a jövő évi terveiről, és elmondta, hogy milyen építkezések lesznek. Az utolsó mondatom azt volt, hogy: „Köszönöm szépen, és ha a tervek megvalósulnak, akkor a nagy faluból – ahogy mondani szokták – talán még világváros is lesz.”

 

Ez kiment adásba?

 

Eljött Magyarországra, de nem ment le. Valahol az archívumban talán még megtalálható. De a visszhangja azért csak eljutott ide-oda, meg amoda hogy miket mond ez az ember. Leszúrtak, hogy nem szabad, hogy nem az a dolgom, hogy ilyeneket mondjak, hanem hogy sajtótájékoztatókra járjak, s küldjem róluk a tudósításkat. Mi volt még? Mert ez a balhé nagyon jellemzi azt a korszakot. A fiatalok ma már nem is értik, hogy miért volt egy ilyen mondatból balhé. Ne is értsék.

 

Hol laktatok?

 

Kint Vnukovóban egy lakótelepi diplomatanegyed  négyszobás lakásában. Gyakorlatilag nekem több pénzem volt szerintem, mint egy miniszternek, mert akkor olyan pénzek voltak egy tudósítónak, hogy lehetetlen volt elkölteni. Én már akkor rászoktam a whisky-re, mert az UPDK-n keresztül mindent lehetett rendelni. Ez a diplomata ellátó szolgálat volt: Upravlenyie Diplomatyicseszkim Korpuszom, a szovjet külügyminisztérium főosztálya volt, a külföldi diplomaták lakásügyeit intézte, kórházi  és élelmiszer-ellátásukkal foglalkozott.. Nálunk természetes volt, hogy van hús, hogy whisky-t ittam estére. Az UPDK kihozta a lakásunkra. Nem érezted, amit az emberek az utcán, hogy sorba kell állni két kilométeren keresztül azért, hogy jusson nekik egy alma, magyar alma.

 

A gyerekek ott jártak iskolába?

 

Nem, akkor még nagyon picik voltak a srácok. Olyan szempontból jó volt, hogy a nyelvérzékük kiváló volt, de amit megtanultak, el is felejtették utána hamar.

 

Az szocialista diplomata negyed volt, vagy voltak nyugatiak is?

 

Nem, vegyes negyed volt, arra vigyáztak, hogy nagyjából egyfajta brancs legyen egy helyen. Itt elsősorban újságírók voltak és külkereskedők, ebben a negyedben. A diplomaták máshol laktak. Egy viszonylag jó társaság volt ott együtt. Arra emlékszem, hogy összejöttünk és nagyon jó estéket szoktunk tartani.

 

Ki volt a nagykövet?

 

Nem tudom. A kereskedelmi kirendeltség munkatársaival ott is jobban szót értettem, a közgazdasági gondolkodásmód miatt. Tőlük viszonylag több hírünk volt, mint azoktól, akik csak a politikával foglalkoztak. Normálisan folyt az élet, és egy év után egy azóta is nehezen érthető és nehezen magyarázható autóbalesetem volt. Jöttem egy Volgával – a Volga, az ugye harckocsi, autónak álcázva. Fekete Volgám volt, a külső kolcóról jöttem éjszaka, bejött az útra egy teherautó, és a sofőr ijedtében megállt.

 

Mitől ijedt meg?

 

Erre én is kíváncsi vagyok. De miért ne ijedhetne meg? Látja, hogy jön ott egy őrült. Én jöttem haza, szép tempóban, az utolsó emlékképem az, hogy úgy kell kihúzni az autót, hogy a jobb első lámpa ütközzön, akkor van remény. Akik ismernek, azt szokták volt mondani, hogy alacsonyan röpülök... Sose voltam lassú. De sikerült kihúznom úgy, hogy tényleg a jobb első lámpával ütköztem. A rendőri szembesítésen, amikor arról faggattak, hogy mire emlékszem vissza, kértem, egyet mondjanak meg: hol ütköztem? Azt mondták, hogy ott. A jobb első lámpánál. De a motor alám jött, a homlokomba beállt a kormány, itt a nyoma, máig, nyílt törés a karomon. Bevittek a diplomatakórházba éjszaka. A főorvos mondta, kellemes szép oroszsággal, hagyjuk itt a folyosón, reggelre úgyis meghal.

 

Igen? Ezt hallottad?

 

Hát igen, persze. Fura élmény volt, az a kórház. Egy diplomatakórház volt, ahova külföldieket meg diplomatákat vittek be.

 

Milyen volt a kórház?

 

Ha jól emlékszem, négyen voltunk egy szobában, odafigyeltek az emberre... Egy dolog volt, ami engem zavart. Az oroszoknál a főnök tegezi a beosztottját, a beosztott magázza a főnökét. És bejött az orvos és azt kérdezi tőlem, hogy vagy? Hát mondtam neki nemes egyszerűséggel, hogy hogy vagyok. Elkezdtünk beszélgetni és visszategeztem az orvost. Valamit kérdeztem tőle, hogy mondd már meg, mennyi ideig kell  benn maradnom? Utána visszajön hozzám az ápolónő, és azt mondja, hogy miért tegezem én le az orvost? Ő is tegez. Azt mondja, mit képzelsz te, miért tegezed le az orvost? Hát ne haragudj, mondom a csajnak, akkor ő miért tegez le engem? Azt mondja, mert nálunk ez a szokás. Mondtam, nálunk meg nem! Volt egy néhány eltérés köztünk... Nyílt törés a karomon, a csuklóm is   eltörött, szedi le rólam az orvos a gipszet, mondom neki, nagyon fáj, adjon egy injekciót. Azt mondja, nem kell ide injekció. Mondom, nagyon fáj, el fogok ájulni. Ő meg: „Ó, ti európaiak!” Bumm, elájultam. És arra ébredek föl, hogy nyomkodja belém az injekciót, és mondom neki, na látja, ezt megspórolhatta volna. A lényeg az, hogy kiengedtek. Amit sose felejtek el, hogy amikor kijöttem a kórházból, Nemes János, a Népszabadság moszkvai tudósítója jött elém. Egy nagyon kulturált, felkészült újságíró, ővele voltunk viszonylag jó kapcsolatban, ő jött el értem. Én derékig gipszben vagyok, ő meg azt mondja, ülj be. Beülnék. „Nem oda! Ide!” „Micsoda?!” „Te fogsz vezetni! Ha te most nem vezetsz, az életben nem fogsz többé autót vezetni.” És ezt soha nem felejtem el neki! Mondom, hát nem tudok, látod. „A lábad jár! A többire meg majd én vigyázok.” És úgy mentünk haza, hogy én vezettem, ami azért szép élmény volt, feledhetetlen,

pedig volt jó néhány balesetem. Törtem, zúztam, jaj!

 

Lehet, hogy szándékos volt a baleset?

 

Nem mernék ilyet mondani. A józan ész nem ezt diktálja. Gondolni sem akarok ilyenre. Csak tudod, azért vannak dolgok, amelyek a rémálmaidban előjönnek. És egy ilyen baleset, az nem olyan, amit az ember el tudna felejteni. Száz év múlva sem.

 

Teherautós módszerrel tettek el láb alól másokat is...

 

Én nem voltam olyan potentát fickó, hogy bármiért is ezt kellett volna csinálniuk.

 

Nem szerették az ilyen mondatokat.

 

Nem szerették persze, sok mindent nem szerettek. Na de engem nem is lehetett ott kint szeretni, mert nem az a típus vagyok, aki olyan anyagokat készített volna, amit kellett. Énszerintem életemben annyi unalmas anyagot nem csináltam, mint ott, olyan protokoll és üres, semmitmondó anyagot, mint az alatt az egy év alatt. De ezek együtt sem indokolnának egy műkarambolt. Arra viszont jól jött ez a karambol, hogy összepakoljunk, hazajöjjünk. Ekkor kezdődött az életem második periódusa.

 

Ki ment ki utánad?

 

Farkas Jóska és Butskó György operatőr, majd Elek János és Csák István operatőr, Tóth Károly és Zoltai Károly operatőr majd , Horváth Péter, utána Hardy Mihályék... De ők már ki is szolgálták az idejüket. Miután a Magyar Televízió első tudósítója voltam Moszkvában – hát, hogy finoman fogalmazzak – nem mindenki tapsikolt annak, hogy összecsomagoltam, és azt mondtam: ennyi volt. És hogy előre megmondtam, kár engem kiküldeni... Na, ekkor ki akartak rúgni.

 

Baleset volt, nem?

 

Tudod, mit jelentett moszkvai tudósítónak összepakolni, és azt mondani, hogy köszönöm, nekem ebből elég! És hazajössz. Moszkvából?! Átgondoltad ezt?

 

Igen. De azért kérlek, mégis mondd el. A jövőnek.

 

A nagy tévedés az volt, hogy kiküldtek. Főmunkatárs voltam, amikor kimentem. Beosztott segédszerkesztő lettem, amikor hazajöttem. És itt megint van egy ember az életben, akinek sokat köszönhetek, akit úgy hívnak, úgy hívtak, sajnos, mert elment: Matúz Józsefné, Rózsika, aki azt mondta: „Idefigyelj, én téged nagyon tehetségesnek tartalak.” Tényleg el akartak tanácsolni a pályáról, a francba, minek ide az ilyen ember... Azt mondta Rózsika: „Kimegyek Moszkvába, megtudom, hogy amiket mondtak, igaz-e vagy sem.” Mert egy sor hazugságot terjesztettek az emberről. Rózsika hazajött és azt mondta, hogy Bán, holnaptól kezdve a híradónál dolgozol.

 

Miket terjesztettek?

 

Mindent. Kitalált nőügyektől kezdve mindent. Magánéleti dolgokat, hogy miféle emberekkel barátkoztam ott kint. Oroszokkal meg nyugatiakkal. Abban a korszakban feltételes módban beszélni, azt jelentette, hogy igaz. A feltételes mód állítást jelentett, hogyha azt akarták, hogy rosszat terjesszenek rólad. Ennyi az egész. A feltételes mód ehhez untig elegendő volt. Olyanokkal barátkozik, akik mintha... Hogy alighanem ezt csinálja, alighanem azt teszi... Matúz Józsefnét azonban nem érdekelte a szóbeszéd, odakerültem a híradóhoz, és elkezdtem tudósításokat, riportokat csinálni.

 

Külpolitikát, belpolitikát, gazdaságot?

 

Külpolitikát? Soha az életben, azóta sem! Kizárólag gazdaságot és belpolitikát. Becsülettel dolgoztam, lehúztam egy jó évet úgy, hogy különböző riportokat és egyéb dolgokat csináltam. Amikor pedig a hetvenes években Rózsi elindította az új híradót, azt mondta nekem, hogy te leszel az új híradó egyik műsorvezetője. Megint csak azt mondom, amit utána életem további során meg is követeltem, amikor én lettem a főnök, hogy aki ebbe a cégbe bekerül, annak legalább egy évet a híradónál le kell tudnia élni, mert ott megtanul fogalmazni. Ott ötven másodperc, az egy életmű, másfél perc, hajaj, az már egy regénysorozat. Tehát neki el kell tudnia mondani ötven másodpercben vagy egy percben, hogy mi egy eseménynek a lényege. Nem fecsegünk, nem locsogunk, a rövid szöveget azt nagyon át kell gondolni, nagyon meg kell komponálni, nagyon meg kell írni – és képileg föl kell öltöztetni. A híradó az egyik legfegyelmezettebb műfaj, ott lehet a legtöbbet tanulni. Aki a híradós szakmát megtanulja, az már sok mindent tud a televízióról.

Tehát ott én lehúztam egy évet, mint  riporter, mint szaladgálós ember, a különböző tudósításokat hoztam.

 

Operatőröd volt?

 

Igen, Jávorszky Lászlóval dolgoztam együtt – meghalt már. Ővele nagyon jól kijöttünk, nálam jóval idősebb, nagyon tapasztalt, nyugis srác volt. Én nem voltam egy nyugodt fickó, vibráló alkat voltam, tehát kellet mindig valaki mellém, aki lefékez. Nagyon jól kijöttünk   Lacival. Utána lettem műsorvezető, amikor Rózsi kitalálta, hogy váltani kell és egy újfajta híradót kell csinálni. Akkor mi kezdtük el, ez a banda, az új híradót megcsinálni. Akkor azt mondtam a Rózsinak, hogy én megköszönöm, hogy engem idevettél, és szeretném bejelenteni, hogy egy darabig még maradnék, de nagyon szépen kérlek, utána engedj el. Azt felelte: „Megértelek. Maradjunk abban, hogy még egy évet lehúzol.” Végigcsináltam azt az egy évet, és csak akkor mentem el, amikor Polgár Dénes bejött a televízióba és átvette A Hét szerkesztését, megcsinálta azt A Hetet, amit azóta se tud senki megcsinálni. Ott lettem A Hétnek az egyik műsorvezetője. Ez a kettő együtt csodálatos. A híradónál megtanulni a fegyelmet, és Dénesnél megtanulni a gondolkodást. Polgár Dénes ugyanis az a fajta ember volt, aki azt mondta, nem szabad súgógépre megírni a műsorvezető szövegét! Azért műsorvezető, hogy írja meg magának. És amit megír, kommentár legyen, jegyzet legyen, szóljon valamiről. Továbbvigye a műsort! Legyen véleménye arról, ami a műsorban addig lepergett, és konferálja föl azt, ami következik, de gondolatilag is, nem pedig csak üres szólamokkal. Még valamit mondott Polgár Dénes: „Nem szeretem a súgógépet.” Én azt mondom, a híradónál van létjogosultsága a súgógépnek. A híradóban nem lehet tévedni, ott ami le van írva, azt kell elmondani.

 

De az rettenetesen csúnya, amikor a műsorvezető állandóan a súgógépet figyeli.

 

Hát meg kell tanulni. Nagyon nehéz megtanulni a súgógépet, nagyon hosszú ideig tart, amíg valaki megtanulja úgy használni, hogy észre se lehessen venni. Dénes azonban nem engedte a súgógépet. Neki az volt a véleménye, hogy a néző megérdemli azt, hogy megírj valamit, tanuld meg és mondd el. Ne gépről olvasd, mert akkor fölolvasod. Hogyha megtanultad, akkor pedig elmondod.

Randé Jenőnél se fordulhatott elő, hogy nyakkendő nélkül beült valaki. Jenő azt mondta, engem nem érdekel, hogy 40 fok van. Engem az érdekel, hogy te elegánsan, ingben, nyakkendőben és zakóban ülj be augusztus 17-én, a 36 fokban is. Akkoriban ráadásul a stúdióban még katonai reflektorokkal világítottak, ott 50 fok meleg volt! Akkor is ezt kellett csinálni.

Összefoglalva mindazt, amit eddig elmondtam: híradóztam, utána a Polgár Déneshez kerültem, és utána kezdtük el csinálni ezeket az önálló műsorokat, a körkapcsolásos műsorokat,  városműsorokat. Utána kezdődött el a „Megkérdezzük a Minisztert.” Meg időnként volt egy pár eltiltásom is.

 

 

Polgár Dénes milyen főnök volt? Hogy irányított? Hiszen a műsort kézben kell tartani. Igenek vannak, nemek vannak, s nincs olyan, hogy majd talán.

 

Nagyon határozott volt, megkövetelte, hogy ne csak az emberei legyenek fölkészültek, hanem a műsornak a szerkesztői is. A belpolitikai szerkesztője, külpolitikai szerkesztője, sportvezetője. Akik ott voltak, azoktól mindig a maximumot követelte.

 

Hány tagú volt a szerkesztőség?

 

Nem volt ez nagy társaság, inkább nagyon is szűk körű volt. Műsorvezetők többen voltunk, és általában heti váltásban dolgoztunk, négyen lehettünk körülbelül, és minden héten felváltva dolgoztunk.

 

Jutott idő a fölkészülésre?

 

Igen! Nem úgy ment, mint ma, hogy kolléga, ma délutántól viszi az estit, az éjszakait, a hajnalit!... Nem. Egyébként a Rózsinál se fordulhatott elő az, hogy túlszipolyozták az embert. Ő is azt mondta, hogy tessék fölkészülni. És ő is megkövetelte, hogy egy műsorvezető ne más szövegét mondja, hanem saját maga írja azt meg. Pontosan Ezért kellett egy szakember kell a külpolra, egy szakember a belpolra, a sportra... Dénes ugyanezt vallotta, csak egy más léptékű műsorral. Más ritmusú, más tartalmú műsor volt A Hét, ahol a direkt politizálás nem ment annyira. Egyébként én voltam az, aki Magyarországon az első nagy áremelést egy másik János helyett bejelentettem.

 

Van ilyen zenész, Másik János.

 

Ez szintén zenész volt, ez a János! Az áremelés bejelentése a hetvenes években, 1975 körül A Hétben, komoly megbizatás volt. Olyan fontos Ferkó még életemben nem voltam! Meg kellett írnom a kommentárt, amelyet elmondok. A kommentárt továbbították – de nem javítottak bele. Akkor történt meg az, hogy nem élőben mondtam, hanem felvételről. Tudod mi az, amikor két szalag megy egyszerre?

 

Sejtem...

 

Két felvétel megy egyszerre, párhuzamosan, szinkronban, hogyha az egyikkel baj van, akkor a másikról azonnal megy tovább az adás. Ez volt életemben az egyetlen alkalom, amikor annyira fontos fiú voltam, hogy két szalagról ment párhuzamosan az adás, hogyha bármi történne, akkor ne kelljen megszakítani másodpercre sem az adást.

 

Ez előtt már te magad voltál, ha lehet így mondani: megszakítva...

 

A nagy letiltásom! De az még A Hét előtt történt, a híradónál. Az egyik letiltás az volt, hogy volt egy fiú, aki rajzos karikatúrákat csinált. Vele összefogtunk és kitaláltuk a karikatúrával illusztrált jegyzeteket. A korrupcióról is írtam egy jegyzetet, úgy a hetvenes évek elején volt...

 

Már volt hivatalosan korrupció?

 

Nem volt korrupció! De mi olyan jól megmutattuk, hogy van, hogy abból nagy balhé lett. Megy a pénz, minisztériumszerű épületek a rajzon, és egy nagy sötét autóba beülnek a pénzzel... Ebből volt az első letiltásom, hogy milyen alapon merek ilyet állítani?! Mondtam, feltételes módban van, tessék elolvasni! Azt akartam érzékeltetni, hogy mennyire fontos az, hogy ne legyen korrupció, hogy ilyesmi ne történhessen meg. Mert a korrupció mindig a többség rovására történik. Ebből lett egy három hónapos letiltásom.

 

Az mit jelentett akkor? Nincs képernyő három hónapig?

 

Nincs képernyő.

 

Akkor idézzük fel a korszak szóhasználatát, a Tájékoztatási Hivatalban így beszéltek, hogy: „Letörlöm magát a képernyőről!”

 

Igen, Így. A szőnyeg szélére állították az embert a Tájékoztatási Hivatalban, a Fehér Házban: már megint mit csináltál? Na, de a nagy mondat az volt, amikor írtam egy jegyzetet a technikai fejlődésről. Ezt soha nem felejtem el, mert ma is azt vallom, hogy igazam volt, és ezért ma is bosszant a dolog. Arról beszéltem a jegyzetemben, hogy ebben a mai világban mennyire fontos a technikai fejlődés. Hogyha az ember nem veszi fel a ritmust, ha nem tudja azt a tempót felvenni, amelyben a világ halad, akkor lemarad. Az utolsó mondatom az volt: „Ki gyalog jár, gyalog gondolkodik.” Hú! Mekkora balhé lett ebből! Leégett a telefonközpontunk, hogy ez a nyikhaj mit meg nem enged magának! Ezt úgy magyarázták akkor, hogy én lenézem a népet, mert persze én autóval járok. Lenézem a népet, mert nincsen autója, és semmibe veszem a dolgozó népet, semmibe veszem azokat az embereket, akiknek nincs autójuk. Nem értették. Másnap le kellett ülnöm és kellet írnom egy kontra-kommentárt arról, hogy nagyon sokszor kerül az ember kellemetlen helyzetbe, félreértik, és sajnos, félre érthetik azt, amit mondott. Utána megmagyaráztam azt, hogy mire gondoltam, majd fél évre elbúcsúztam a képernyőtől.

 

Matúz Józsefné hogyan jelentette be a letiltást?

 

Ő kerek perec megmondta: „Idefigyelj, öregegem, most nem tudlak megmenteni.” Kész. Ennyit mondott.

 

Honnan jött a letiltás? Az elnöktől?

 

Az elnök is már kapta, az agitproptól. Na de ennek van igazi poénja – hogyha akarsz igazán poént, de nem biztos, hogy ezt le kéne írni. Ez valamikor ősszel történt. Majd a következő május 1-jén következett a nagy felvonulás, amelyet én tíz éven keresztül közvetítettem. Bent ültem a kabinban, és ott löktük a szöveget, kint a Felvonulási téren. Én voltam ott kint a müezzin, reggeltől délutánig nyomtam.

 

Fárasztó volt?

 

Igen, de élvezetes is. Amikor már igazán belejöttünk, néhány év után, a rendezővel azon szórakoztunk, hogy ki tudja a másikat követni. Figyelj ide, én vágom a képeket, és te mindig arról fogsz beszélni, amit én vágok” – jöttek az emberek, és Gyuszi fogta magát, bevágott egy képet. Én gyorsan elkezdtem arról beszélni, majd átváltott egy másik képre. Zseniális játék volt, hogy hogyan tudod követni azt, ami a téren történik. Itt jelentkezett az az előnyöm, hogy a gazdasági életet, az ipart jól ismertem, tehát ha a Goldberger Textilművek jött, akkor eszembe jutott valami a Goldbergerről, ha Csepel vonult egy gyár, akkor róluk. Amikor ez már kiválóan ment, akkor azt mondtam Gyuszinak, hogy na jó, most megfordítjuk, én elkezdek beszélni, és te követsz engem képpel. És azonnal egészen másról beszéltem, és ő meg jött utánam a képpel, és megkereste a tömegben, akiről vagy amiről beszéltem. De ez egy kis kitérő volt csupán. Viszont a május elsejének mindig volt egy nagyon fontos időpontja, a 11 óra. Ekkor az ország első embere a tribünön megszólalt, köszöntötte a felvonulókat, ezért a 11 órát mindig úgy kellett kivárni, hogy addig ne legyen balhé. Úgyhogy 11 után, miután lement a Kádár-beszéd, akkor ittuk meg az első konyakot. Addig nem. Addig nagyon észnél kellett lenni. Utána jött a Vitár Róbert, ő csinálta mindig a sportot, attól kezdve már lazábban vettük a szerepet. Bonyodalmas idők voltak. Az egyik karácsony előtt például a Német Demokratikus Köztársaságban forgattunk, mondom Forray Tibinek, hogy te, karácsony előtt vagyunk, vigyünk a gyerekeknek csokoládét. Az útirány megvolt előre, Csehszlovákián keresztül jövünk haza Magyarországra. Mondom, nem, átmegyünk Bécsbe, bevásárolunk egy boltban és úgy jövünk haza. Két órát töltöttünk Bécsben. Reggel bemegyek a céghez, szól  a telefon: „Tessék befáradni!”

 

Már tudták?

 

Naná! „Mit kerestetek Bécsben?” Megmondom, hogy mit! Csokoládét vettünk a gyerekeimnek. De maguk ezt honnan tudják? „Mindent tudunk. Azt akarja, hogy soha többet ne mehessen ki külföldre? Kinél voltak, kivel találkoztak Bécsben? Mit csináltak Bécsben?”

 

Így? A tévében?

 

A beszélgetés nem ott folyt, a Belügyminisztériumba kellett menni. Az útlevelet a BM adta ki a televíziónak. A televíziónak volt egy útlevélosztálya, ahol egyébként bűbájosak, kedvesek, aranyosak voltak. De nyilvánvaló, hogy a lejelentés, hogy a határt hol léped át, az továbbgyűrűzik. Na most ezt is magyarázd meg! Ment a drót, hogy nem Csehszlovákián keresztül érkeztünk haza. Nyilvánvaló, hogy a magyar határőrségnek volt egy olyan dolga, hogy jelentse, kik lépik át a határt. Na, most ha ez még ráadásul egy MTV-s, szolgálati útlevéllel...

 

Ez mikor történt? Berecz Ánya idejében?

 

Nem, ez már Ánya után volt. Egyébként Ányáról nem tudok rosszat mondani, mert ő megvédte az embereit, és nagyon sokat tett azért, hogy utazhassunk.

 

Mi lett a csokitúra következménye?

 

Semmi. Nyilvánvaló, hogy kiszámították, mennyi időt töltöttünk Ausztriában. Én is mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, egy dolgot szeretnék javasolni, nézzék meg, hol léptük át az osztrák határt befelé, mikor a magyar határt hazafelé? Tessék kiszámolni, hogy mennyi időt töltöttünk ott. Nagy valószínűséggel éjszaka nem szervezkedtünk sehol, hanem bizonyára épp az a két óra piac fért bele, amit Bécsben eltöltöttünk. Nem volt következménye. Mint sztori érdekes. Abból is kellemetlenség volt, amikor átmentünk Nyugat-Berlinbe.

 

Mitől féltek ilyen rettenetesen?

 

Mitől nem féltek volna? Egyrészt mindentől. A keletnémeteknél, ott, ahol volt egy fal még ráadásul? Azért az a fajta német mentalitás, ami ott akkor volt, az rettenetes. A keletnémetek tényleg szerencsétlenek voltak. Mi mind a két oldalra jártunk, sokat forgattam NSZK-ban is különböző helyeken, meg az NDK-ban is. Ott a két nemzet közötti különbség mindenben, politikában, gondolkodásban – hatalmas volt. Gondolkodásukban a németek talán még a bolgároknál is merevebbek voltak. Az oroszoknál is sokkal merevebbek voltak.

Emlékszem, egy ideig nem volt tanácsos, hogy én az NDK-ban forgassak. Csináltunk ugyanis ott egy sorozatot, Hogyan élnek a munkások? címmel. Ugye jó cím? Egy olyan igazi filmcím a hetvenes, nyolcvanas évekből. Azt csináltuk, hogy a különböző országokba elmentünk, és kizárólag munkásokkal csináltunk riportokat. Tehát hogy milyen a munkakörük, hogyan élnek, milyen körülmények között élnek... Többek közt az NDK-ban egy idősebb úrral csináltam riportot, aki hetvenéves elmúlt és még dolgozott. Nagyon szépen fölépítettük a figurát, a riportot, ezen a gépen dolgozik már negyven éve, ezek a szerszámai stb. Végül megkérdeztem tőle, ha nyugdíjas is lehetne, miért dolgozik? Azt mondja, megszokta ezt, nagyon szereti ezt a munkát. Mennyi a jövedelme? Mondja, hogy mennyi. És ha nyugdíjas volna? És megmondta. És leadtuk.

 

Olyan kevés volt a nyugdíj?

 

Szörnyű, szörnyű. Igen, NDK-beli volt az öreg, és itt is volt egy mondatom a riport végén, hogy ezek után megértem azt, hogy miért dolgozik, és miért ragaszkodik a munkahelyéhez. Nagy öröm volt számunkra, hogy ezt elmondtuk. Hú, de vagányak voltunk, hogy ezt az egy mondatot odatettük. Ezzel megint ugyanoda tértünk vissza, hogy az egy másfajta újságírás volt. Ugyanakkor tudod, mi az érdekes? Hogy akkor is meg lehetett sok mindent csinálni. Ha az ember ki tudta várni, és kellő módon meg tudta alapozni, amit akart, akkor megcsinálhatta. A publicisztikába ugyanis nem lehet belekötni, ha szól valamiről. Tehát ha logikusan felépíted és nem mondasz olyanokat, hogy aki gyalog jár, gyalog gondolkodik, akkor egy publicisztikába nem lehet belekötni. Ugyanebben a szellemben lehetett elindítani a Megkérdezzük a minisztert című sorozatot is. Így jutottunk el végül a legfontosabbhoz, amikor a nyolcvanas években elindítottam az akkori televíziózásban igazán klasszikus  értelemben vett első talk-showt, a 66 című műsort. Tanos Miklós volt a rendezője, a vezetőoperatőre pedig Mezei István. Abból indultam ki ennek a műsornak a megtervezésénél, hogy abból mindig balhék voltak, hogy ha valamit megkérdezett az ember. Régi mániám, hogy vannak olyan kérdések, amelyek többet érnek, mint a rájuk adott válasz. A néző a kérdésre kapja föl a fejét, és ha nincs felelet, akkor a kérdés marad meg benne, és még inkább fölnagyítódik az, hogy mellébeszél a riportalany, és nem arra válaszol, amit kérdeztek tőle. Nekem általában a kérdésekből voltak a balhéim. Azt találtam ki, hogy amit én nem kérdezhetek meg, azt megkérdezheti a néző. A Villányi úton volt egy oktatási központ.

 

A Villányi út 11-13-ban a Magyar Szocialista Munkáspárt Oktatási Igazgatósága?

 

Igen. Egyszer egy előadásra mentünk oda.

 

Fejtágítónak mondtuk...

 

Elfelejtett szavak... Föltűnt nekem a Villányi úti központban egy komputeres kijelző berendezés, s hogy asztalokba be van építve egy szavazógép. Elkezdtem érdeklődni, hogy mi ez? Elmondták, hogy felméréseket szoktak csinálni itt, oly módon, hogy megszavaztatják a hallgatóságot bizonyos kérdésekről, társadalompolitikai kutatásokkal kapcsolatos felmérésekről. Ekkor kattant be nekem az, hogy mi lenne, ha én erre kitalálnék egy műsort. És kész! Egy perc alatt összeállt. Meg kell hívni embereket, ott van a szószék, ott lesz majd az ember, aki beszél velük, a hallgatóság pedig szavaz. Utána jött a következő ötlet, hogy ha több a nem szavazat, mint az igen, akkor neki automatikusan tovább kell érvelnie, mert nem győzte meg a közönséget.

 

Mit jelentett a cím?

 

A számítógépes berendezés száz főre volt alkalmas. De száz fő, az nagyon sok. Meg dallamos címet kerestem! Ötvenöt, hatvanhat, hetvenhét... Maradtam a 66-nál. Már csak azért is, mert az Egyesült Államokban van egy út, a 66-os, amelyik világhírű. És az én szememben ez a szám világok és országok összekapcsolódását jelentette. Nem volt könnyű elfogadtatni... Megyeri Károly, aki alelnök volt akkor, végül kimondta az igent. Na jól van, próbáljuk ki... És sikerült. Mert ahogy az előbb mondtam, mindent el lehetett érni, ha volt türelmed és kiszámítottad, hogy mit akarsz megcsinálni. Elindult a műsor. Ki volt az első emberem? Az OTP vezérigazgatója. Ő nem bánt senkit, lehet tőle kérdezni kölcsönökről, pénzről, mindenről. Ki volt a következő? Az Állami Biztosító igazgatója, ő sem bánt senkit. Lehet kérdezni. Utána következett a Vám- és Pénzügyőrség. Ez már egy kicsit azért pikáns volt, mit lehet kivinni, behozni és mennyit, mennyi a dollár... És fokozatosan el lehetett kezdeni bekeményíteni, el lehetett kezdeni olyan témákat már belementünk olyan dolgokba, amelyeknek már volt pikantériája, az egyik műsorunkban például földolgoztuk a mezőgazdaságot. Jött a Dunakanyar, Bős–Nagymaros. Aztán a legfőbb ügyész: hány politikai elitélt van ma Magyarországon? Utána az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke.

 

Miklós Imre?

 

Igen. Jöttek azok a témák, amelyek már szóltak valamiről. A műsor nézettsége olyan másfél-két millió volt.

 

Ez akkor hatalmas szám volt.

 

Akkor ez őrület volt! Olyannyira, hogy a külföldi sajtó is fölfigyelt rá. A News Week-ben megjelent, a Time-ban megjelent, a Spiegelben megjelent, hogy itt milyen műsorok mennek.

 

Ez használt vagy ártott?

 

Hm. Ha majd a végét elmondom, akkor a választ is megkapod. Az igazság az, hogy minden egyes alkalom után, ahogy keményítettünk, bejött a szőnyeg szélére állítás.

 

Oda te álltál vagy a főnökség? És hol, a Tájhivatalban vagy a pártközpontban?

 

Én álltam mindig oda, jelesen, peckesen. A Tájhivatal, az egy jobb hely volt, de időnként ott is. Tudod mi az érdekes? Nem szüntették meg a műsort! Döbbenetes, hogy mindig az volt, hogy nem így kéne csinálni, másképp kéne csinálni, miért mész bele ilyen kérdésekbe? És én föltettem a kezem, azt mondtam, ne haragudjatok, én kérdeztem? Hát ott van az a hatvanhat ember, ők kérdeznek.

 

A nézők kiválasztása hogy ment?

 

A kiválasztás izgalmas dolog volt. Havonta csináltam egy műsort. Meghirdettem, levelet küldtek. Volt egy stáb, egy szerkesztőség, amelyik nekem dolgozott. Feldolgozták a leveleket, megvoltak a szempontok. Mindig előre meghirdettem, hogy mi lesz a téma, és hogy ezzel kapcsolatban várjuk a kérdéseiket. Akármit kérdeztél is, a nyugdíjas akkor is megírta, hogy miért kevés a nyugdíjam? Megírta a másik, hogy őneki mi a baja a tanítással és a többivel. De ezeket a leveleket kiszűrték, az érdemieket összegyűjtöttük, majd hétvégén beültem az autóba, pénteken, és kiszálltam hétfő reggel. Körbefutottam az országot minden egyes adás előtt. Nekem nagyon fontos volt, hogy a hatvanhat emberből legalább harminccal személyesen találkozzam, hogy amikor elindul az adás és ránézek, tudjam, hogy ki ez az ember. Ha ránéztem, akkor azt is tudtam, hogy mit akar kérdezni. Ő ezt biztatásnak vette és meg merte kérdezni. Vagyis nagyon fontos volt a személyes kiválasztás, elmenni lakásokba, becsöngetni, köszönjük a levelét. Nagyon jó lenne, ha elmondaná, sőt, nagyon fontos lenne... Egy olyan közönséggel dolgoztam, akit ismertem, és nagyjából sejtettem, hogy ki mit fog elmondani és milyen kérdései vannak. Ezek után be a stúdióba, és a stúdióban ment automatikusan, ezzel a szavazógépes rendszerrel – elfogadom-nem fogadom. Végül is elindultunk az OTP vezérigazgatójától és eljutottunk a miniszterekig. Tehát így gyakorlatilag minden egyes lépcsőfokról följebb lehetett menni.

Az utolsó – és akkor most válaszolok a kérdésedre, megint a mai fiataloknak szól – az utolsó 66-nak, amelyet csináltam, egy Nagy Sándor nevű úr volt a vendége, aki a Szakszervezetek Országos Tanácsának volt az elnöke. Ő egyébként egy viszonylag nyitott fickó volt, ezt mutatta már önmagában az is, hogy felvállalta ezt, és ő is azt mondta, hogy igenis beszéljünk a kényes dolgokról. Azt nem tudta, hogy mi lesz az indító kérdésem. Az első kérdésem az volt, hogy mit gondolnak, hogy jó volna-e az, ha Magyarországon volna sztrájkjog? 1988-ban! A rendszerváltás előtt vagyunk két évvel – üzenem a maiaknak. A hatvanhat emberből ötvenhét igent nyomott meg. Most csak az ötvenhét embert kérdezem meg: ha volna sztrájkjog Magyarországon, hányan élnének vele? Negyvenöten vagy mennyien, már nem tudom pontosan, de a nagy többség az igen gombot nyomta meg. A lényeg az, hogy a Nagy Sándor megkérdezte, hogy tudják-e, milyen gombot nyomtak meg? Egyáltalán, belegondoltak ebbe, hogy mit jelent a sztrájk? Hogy az ország helyzete, és így tovább, és így tovább... Lényeg, hogy lement a műsor, és másnap volt egy beszélgetés ­– nagyon rövid volt – a III. emeleten, a Magyar Televízió elnöki rezidenciáján.

 

Bereczky Gyula volt az elnök...

 

És Gerencsér Ferenc az elnökhelyettes. Mi Ferivel nagyon jó barátságban voltunk, együtt jártunk egyetemre, illetve ő alattam járt valamivel. Feri kapta azt a feladatot, hogy behívjon engem. Azt mondta nekem, hogy: „Te, sokat gondolkodtunk a jövődön.” Hm, jól kezdődik! „Te már annyit dolgoztál, és annyi műsort csináltál, és olyan nagy tapasztalatod van. Jó lenne, hogyha foglalkoznál fiatalokkal, és végre rászánnád magad a vezetésre.” „Eszembe se jut, ne haragudjál! – mondtam neki. – Én a televíziónál főmunkatárs vagyok, te pedig csak elnökhelyettes. Nem akarok vezető lenni.” Azt mondja: „Pedig az leszel.” „Micsoda?” Azt mondja: „Az a helyzet, hogy Szegedről elmegy a főszerkesztő, mert kimegy külföldre.” Regös Sanyi volt akkor a szegedi főszerkesztő. „Arra gondoltunk, hogy átveszed a szegedi stúdiót.” Nyelni nem tudtam! Nemhogy köpni, nyelni se! Utána Feri odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és azt mondta: „ Szeretnélek megmenteni. Te megértesz engem.”

 

Ilyet gyakran hallottunk akkoriban.

 

Igen. Én megmentelek! Nekem akkor nagyon rosszul esett a módszer, hogy pesti létemre, óbudai létemre most én menjek el innen, a megszokott ritmusú életemből. Végül is nem volt más választásom. És most jön az, amit én azóta is vallok, hogy örök életemre hálás leszek azért, hogy így történt. Ha azt mondom, hogy a tenyerén hordott az élet, abba ez is beletartozik. Kimaradtam valamiből. Kimaradtam abból a gerinctörő időszakból, abból az egymásra köpködésből, ami itt történt, és egyéb más rossz dologból.

Mindig azt vallottam, ez az egyik hitvallásom, hogy soha ne vonszoljuk a lelkünket, és soha ne sajnáltassuk magunkat. Mert ha vonszoljuk a lelkünket, és sajnáltatjuk magunkat, előbb vagy utóbb betegek leszünk. Előbb vagy utóbb elmegy a kedvünk mindentől, és előbb vagy utóbb keserűek leszünk. Ez egy olyan szakma, hogy aki ezt vállalja, vállalja azt is, hogy konfliktusokkal jár együtt. Most utólag visszaemlékezve azt mondom, hogy igenis hálás vagyok ezért a szegedi tíz évért. 

 

Utólag nem tudtad meg, hogy mi történt, honnan jött? Végül is ki mondta ki azt, hogy ennek véget kell vetni?

 

Nyilván nem a Gerencsér Feri, ezt ő feladatban kapta. Én majdnem biztos vagyok benne, hogy az elnök is kapta.

 

Kitől? Kádár? Lakatos Ernő?

 

Nem hiszem, hogy a Kádár ilyennel foglalkozott volna. Lakatos is elég volt ahhoz. Azt hiszem, ő lehetett akkor. De nem tudom, ki. De itt volt az a pont, amikor betelt a pohár. Nem nagyon szerették azt, hogy itt az emberek a politikai elítéltekről beszélnek. Nem nagyon szerették, ha élesebb kérdések kerültek szóba az egyház és az állam kapcsolatáról. És főleg nem, hogy a szakszervezet, A szakszervezet  ürügyén a sztrájkról merünk beszélni! 

 

Ebből is látszik ezeknek a vezetőembereknek a kisszerűsége... 1988-ban annyit nem vettek észre, hogy merrefelé megyünk?

 

Igen, és erre mondtam azt, hogy a gazdaságban százszor többet meg lehetett csinálni, mint a politikában. A hetvenes években, amikor a reformok voltak, a Nyers Rezső-féle reformok, én a televízióban annyi mindent megcsinálhattam a gazdaságról, hogy az elképesztő! Mert volt ez a reformhullám, amelyet meg lehetett lovagolni. El lehetett egy sor dolgot mondani a gazdaságról, a világgazdaságról, összefüggésekről. Amit a politikában sose! A külpolitikában aztán végképp nem! Tehát ezért mondom azt, hogy a politikában sokkal kevesebbet engedhetett meg mindig magának mindenki, mint egy más szakterületen. Az már más dolog, hogy a 66 című műsort, végül is, akármiről szólt, politikának fogták fel. Nem véletlenül, mert azért ott már társadalmi ügyek, gondok, bajok hangzottak el – a nép hangja hallatszott! Hatvanhat ember – egy olyan társaság volt ott együtt, amely valóban Magyarország különböző részeiből érkezett. Szegedről mondhatok néhány mondatot?

 

Az jó volna! A családot hogy érintette ez, hogy most akkor költözködünk?

 

Szeged nem csak abban volt váltás, hogy elmentem Budapestről, hanem ott történik meg egy másik váltás a magánéletemben is. És ott született a lányom, Blanka Sára. Nagyon szép, csodálatos tíz esztendő volt, amit ott lehúztunk. A munka szempontjából pedig azért volt fantasztikus, mert én ott készen kaptam egy jó szerkesztőséget. Egy rossz szót nem lehet szólni a Regősre. Tele volt fiatalokkal és tele nagy lehetőségekkel – óriási nagy lehetőségekkel. És miután rengeteg egyetemista, főiskolás tanul a városban, megcsinálhattam, hogy újabb és újabb fiatalokat vontam be. Egy csikó csapatot rászoktatni arra, hogy rohanjon, az nem nehéz. Őket fékezni nehezebb. Na, Szegeden nem kellett fékezni, mert ahhoz képest a periférián voltunk. 1988-ban Budapesten el vannak foglalva már mindennel.  1989 – Budapesten még jobban el vannak foglalva mindennel. Tehát mi Szegeden mindent megcsinálhattunk. Az országban először mi csináltunk reggeli műsort, Virradóra címmel, hajnali műsort. Reggel 6 órától vagy 5 órától mentünk 8 óráig, nem mindennap, hetente. Hétvégeken. De megcsináltuk.

 

Aktuális műsor volt?

 

Nem politikai műsor volt, de nem is bulvár, tehát ahol érdekes embereket hoztunk, a hét eseményeit földolgoztuk, reggeli, hajnali témákkal foglalkoztunk. Egy nagyon kellemes, nézhető szendvics műsor volt. Ezt először csináltuk meg, utána a Szieszta című délutáni műsort is kitaláltuk.

 

Azt Pesten is lehetett látni.

 

Persze, átmentünk országosra. A reggeli is átment néhányszor.

 

Réti Attila is volt a Sziesztában műsorvezető?

 

Igen, az egyik nagyon tehetséges srác volt. Sok tehetséges fiatal srác dolgozott nálunk. Gellérfy László volt az újítások motorja. Ma is megvannak majdnem mindnyájan! Büszke vagyok arra, hogy az ország különböző televízióinál ott vannak, akik tőlünk kerültek ki. Próbálkoztunk Szegeden éjszakai műsorral is. A srácok nem tudtak olyat kitalálni, amit ne csináltunk volna meg. Na most hála Istennek olyan szempontból is jó volt, hogy ki lehetett talpalni ehhez a pénzt.

 

Azt kitől kellett? Szegeden vagyunk, de a Magyar Televízióban.

 

Szegeden vagyunk, a főnökség Budapesten van, de a főnökség is szeret kirándulni. A főnökség is szeret vadászni, a főnökség is szereti, hogyha kötetlen társaságok és megbeszélések vannak. És fehér asztalnál sokkal többet el lehet intézni, mintha fölrohangászunk Budapestre. Becsületükre legyen mondva, hogy sikerült meggyőzni őket, sikerült elérnem, amíg ott voltam, hogy jövedelemben fölzárkóztunk Budapesthez. Szégyenletes volt a pénz, amikor odakerültem, gyarmati viszonyok voltak a budapestihez képest, ezt sikerült rendbe tenni. Szerettek is az emberek, nem mondom.

Szerettek, mert azt csinálhatták, amihez kedvük volt. Szerettem én is, mert én is azt csináltam, amihez kedvem volt. Be kell, hogy valljam, tíz évig voltam ott és semmi balhém nem volt! Nem úgy, mint Budapesten. Ja, de volt egy! A taxisblokád.

 

Ez már az új rendszerben volt, 1990 október végén...

 

Elndult a taxissztrájk, hallgatjuk a híreket. Akkor én, ez jellemző erre a csapatra, behívtam a műszaki vezetőt, a főgyártásvezetőt, a helyettesemet, Váraljay Dénest, és leültünk. Azt kérdeztem, hogy Dénes, hány perc alatt tudsz a közvetítő kocsival kimenni az utcára és összelőni, hogy élőben adjunk? Azt mondta, hogy hm, egy óra. Sok! Na jó, akkor hamarabb. Akkor indulás! És kivittük a közvetítő kocsit, összelőtték, hogy élőben lehessen adni. És fölhívtam a budapesti televíziót, K telefonom is volt, nem akármilyen fiú voltam én.

 

Még volt K telefon?

 

Igen, volt. És közöltem, hogy egy óra múlva, azt hiszem, tíz órakor,  elindulunk az adással élőben Szegeden, a taxissztrájkról. Az volt a válasz, ha elindulsz 10 órakor, akkor vedd tudomásul, 11-kor már ki is vagy rúgva. Mondtam, akkor van még egy órám, tíz órakor elindulunk. Tizenegy óra előtt egyszer csak megszólal a telefon Budapestről: „Azt hiszem, neked volt igazad! Élőben elindulunk, kapcsolunk benneteket is.” Na ez volt az egyetlen balhé ott, de végül ez is jól sült el.

 

Kérlek, beszélj még a Szegedre érkezésedről, 1988 nincs messze azoktól az időktől, amikor Pol Pot megyének hívták Csongrád megyét. Kemény hely volt?

 

Persze!

 

Hogy fogadtak? A helyi pártvezetés pontosan tudta, hogy ki vagy.

 

Olyannyira pontosan, hogy amikor 1988 augusztus 20-án Ópusztaszeren a nagy ünnepséget tartották, azt mondták, hogy a 66 az egy jó műsor volt, milyen jó volna itt is egy olyan! Odavoltak a 66-ért. Azt feleltem, semmi akadálya nincs, hogy csináljunk egy ilyen típusú műsort. Önök leülnek az emberek elé ott Ópusztaszeren, és az emberek kérdezhetnek. Megcsináltuk. Na de ott az emberek meg merték azt is kérdezni, ami összefonódás volt, a disznóságokat. Úgyhogy amikor vége volt, akkor az akkori Pot Pot megyések azt mondták nekem: „Bán elvtárs, ennek nem lesz jó vége!” Mondtam, előtte megállapodtunk, nem? Egy dolog megint nagyon lényeges, hogy amikor jött a telefon, azt mondtam, hogy engem innen le lehet váltani, ki lehet rúgni. De beleszólni abba, hogy mit csinálok, azt nem! És ebben is szerencsém volt! A Pestről jött ember nagy valószínűséggel többet engedhetett meg magának, mint a helyi.

 

Ott sztár voltál?

 

Persze, pontosan az... A magabiztosság számít. Mi nem voltunk soha sztárok, de mindig jó kávét kaptunk a presszóban. Mert ma már, ha valakit utálok, akkor az a sztár. A sztárt utálom, mert ma mindenki az. Hogyha valaki háromszor már képernyőn volt, akkor sztár.

 

Egyszer írtam egy kis tárcát ezekről a mai sztárokról, valahogy így fejeztem be: „Hopp egy sztár! Jaj, hol a légycsapóm?”

 

Csak nem győzöl csapkodni, ma már nem győzöl csapkodni! Annyi van belőlük. Visszatérve a szegedi dolgokra, igen, ott akkor többet megengedhettünk magunknak.

 

Többet is meg kevesebbet is – nem lehet így mondani? A háttérben, ha tudtak, azért odaléptek?

 

Komolyan mondom, el voltak foglalva magukkal.1988-ban és utána már olyannyira el voltak foglalva magukkal, hogy például meg tudtam csinálni, hogy 1989-ben beléptem a CIRCOM-ba, a regionális televíziók nemzetközi szövetségébe, ami nyugat-európai szövetség volt. És Pécs is belépett, tehát mi benn voltunk, a Békés Sándorral. És összejött! Nemzetközi kapcsolatok jöttek létre. Olyannyira, hogy Magyarországon rendeztük meg a regionális televíziók addigi legnagyobb nemzetközi találkozóját, a CIRCOM Szegeden tartotta a közgyűlését 1997-ben. Azt válaszolom a kérdésre, hogy sok mindent meg lehetett akkor már csinálni, ha volt elképzelésed, és ha volt hozzá bátorságod. Amikor odakerültem, az élt bennem, hogy vesztenivalóm nincsen. Ha kirúgnak, kirúgnak. Egyébként akkor elég sok emberben ez munkált. Akkoriban történt a Mester Ákoséknak elküldése a rádióból, ami nagy disznóság volt, meg több embernek a letiltása.

 

Mester Ákost és sok más rádióst egy későbbi korszakban, 1994 márciusában, az országgyűlési választások előtt, Csúcs László ügyvezető alelnökségének idején bocsátották el. Mivel magyarázod, hogy ezekben a végjátékokban ennyire idegesek a politikusok, és nem fedezik föl, hogy a médiatámogatás megnyerése, az lehetőség volna? De legalább annyit nem ismertek föl, hogy tiltani már nem lehet?

 

A félelem, nem gondolod? Valamitől mindig félni kell. Mekkora butaságnak és ostobaságnak kellett lennie ahhoz, hogy már attól is féljenek, 1988-ban, hogy valaki szóba meri hozni a sztrájkot. Miközben azért a levegőben lógott a sztrájk is, és sok minden más is. Na most az, hogy Budapesten százszor jobban el voltak foglalva mindennel, azt jelentette, hogy terád kevésbé figyeltek. És ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban vidéken még két igazi stúdió van csak, Szeged és Pécs. Utána Miskolc, utána Debrecen, s végül Szombathely. Más kérdés, hogy miért jöttek létre. Mert ezeken a helyeken volt egy-két elvtárs, aki akart magának egy saját televíziót. Kész. Csakhogy ezek a televíziók azután életre keltek, és érvényesült bumerángjelenség. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy sokkal többet megcsinálhattunk, mint korábban, mert mindenki ideges volt, mindenki mással volt elfoglalva. Kár, hogy nem volt még öt ilyen elvtárs akkor, mert akkor ki lehetett volna építeni az országos regionális központot. Ma meglenne ennek a teljes keresztmetszete.

 

1998-ban jöttél el Szegedről?

 

Igen. De hadd mondjak el még egy szegedi történetet, azért, mert nem csak a rendszerváltás első éveinek a mentalitását jellemzi, hanem a mának is üzen. A kilencvenes évek elején bejön hozzám az egyik operatőr amiatt, hogy beosztottam egy MSZP-s rendezvényre tudósítani. Igen, beosztottalak, mondom neki. De hát tudom-e, kérdezte, hogy ő MDF-es. Mondom neki, itt te operatőr vagy. De hogy ő nem hajlandó MSZP-s rendezvényt tudósítani. Mondom, akkor irány a munkaügy, kilépsz, szevasz. Fölháborodva rohant ki, én meg szóltam a titkárnőmnek, hogy ha jön vissza, ne engedje majd be rögtön hozzám, hanem várakoztassa meg egy kicsit, hogy lenyugodjon. Jött is, várt is, le is nyugodott, és elmondta, hogy ő nem így gondolta. Mondom neki, látod, megtakaríthattad volna ezt az egész jelenetet. És még valamit! Ha ezek után hibát találok a tudósításodban, föléled az előző ajánlatom. Visszatérve azonban az én távozásomra, ez azután következett be, miután Peták István 1996-ban elnök lett. Előtte ő a regionális, kisebbségi, határon túli műsoroknak, tehát egy nagy szervezetnek a főszerkesztője volt. Elnöki intézkedései közé tartozott, hogy elbúcsúzzon az öregektől. Egy szép csapat állt ott össze! Minden volt, életmű-díj, nívódíj, ami kell. Nagyon szépen elbúcsúztattak, tényleg. Annak külön örülök egyébként, hogy Göncz Árpádtól kaptam meg a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét, az tényleg csodálatos dolog volt. Ott álltunk szép sorban egymás mellett, Vitray Tamás, Antall Imre, Egri Jancsi, jómagam – ezek voltak az öreg riporterek akkor. Egyébként Tamást meg Imrét leszámítva, sem János sem én azóta be nem tettem a lábam a tévébe. Nincsen nekem semmi szenvedni valóm, nem vonszolom a lelkemet. Nem esett annyira jól a szép búcsúztatás, mint ahogy kellett volna. Ugyanakkor, akárhogy nézem is, hatvan éves bőven elmúltam akkor már, tehát gyakorlatilag több, mint negyven év szolgálatom megvolt. Csak az embernek, amikor úgy érzi, hogy még valamit tudna csinálni, rosszul esik, ha már nem számítanak rá. Na, de megint elébem jött az élet gyönyörűsége: amikor Szegedtől elbúcsúztunk, akkor idejöttünk Hatvanba, a feleségem révén. Ő idevalósi és itt tanít informatikát. Gyors- és gépírást is tanított régebben – és most, hogy kötelező lesz a középiskolákban, médiát is fog tanítani, a közreműködésemmel. Na de! Amikor idejöttünk Hatvanba, itt pontosan akkor indult el a kábeltelevíziózás.

 

Önkormányzati?

 

Nem, ez egy budapesti társaság volt, méghozzá az egyik régi tanítványom, Menthi Mariann – ők voltak akkor a tulajdonosok. Valahogy megtudták, hogy én itt vagyok Hatvanban – hát azért az érdekes volt, akkor még az embernek volt egy neve tényleg. Nem sztár volt, csak volt neve. A Bán itt van, Hatvanba költözött. Mariannal beszéltünk, és azt mondta, hogy indítsunk el egy helyi adást, itt van, az enyém ez a kábeltelevízió, az egész rendszer. Kapsz egy csatornát, indítsuk el. Elindítottuk, önkormányzati támogatással, de nem az önkormányzaté. Ma sem, ma is az alapítványé. Létrehoztam egy alapítványt Hatvani Közszolgálati Televíziózásért névvel. Ezt az alapítványt támogatják, az önkormányzat is, meg az egy százalékok is, meg amit különböző pályázatokkal be tudunk szedni. A baj az, és ez Szegeden is fájt nekem, hogy kimaradnak az itt élő emberek az országos adásból. Hatvannak nincsen rádiója, nincsen napilapja. Hatvannak televíziója van. Ha Budapesten egy híradóműsor elér harminc-negyven százalékos nézettséget, akkor mindenki azt mondja, hogy ez fantasztikus, ilyen jó híradót senki nem tud csinálni, és mennek a Szent Péterhez adományozni a pénzt. A hatvani televízió Hírháttér műsorának az átlagos nézettsége nyolcvan százalékos. Nem azért, mert olyan jó a műsor, egyébként nem csinálunk rossz műsorokat, hanem azért, mert itt kapnak az emberek információt. Itt kapják meg azt, amit nem kapnak meg az országostól, mert mikor kerül be Hatvan a televízióba? Meggyilkoltak valakit, leégett valami, botrány van, akkor igen. Akkor azonnal hívnak engem is, hogy van róla anyagotok? Küldjétek el!

 

Minden nap adásnap?

 

Nem, hetente van 180 perc adásunk, ami nem kevés.

 

Nem könnyű jól megtölteni. Milyen napokon?

 

Kedden kilencven perc és ugyanannyi csütörtökön, délután hattól este fél nyolcig. A keddi adás szinte kizárólag hírháttér, tehát az események és azoknak a feldolgozása. Sportot is beleértve, mert itt nagy sportrajongók élnek. A végére valamilyen könnedebb anyagot teszünk, amivel lezárjuk, kulturális események, kiállítások... A csütörtök pedig információs műsor a hét első felében történt eseményekről: híradó és háttér. A többi meg kulturális, szórakoztató műsor. Hatvan iskolaváros, nagyon érdekes itt az iskolaélet, így az iskolákról is van sorozatunk.

 

Hányan csináljátok?

 

Tízen. De ebben mindenki benne van, műsorszervezőtől kezdve a főszerkesztőig. És egyetlen ember sincs főállásban. Én világéletemben azt vallottam – nem tudtam mindig megvalósítani – hogy nem kellenek főállású emberek.

 

Egyre kevesebb is van!

 

Nem kellenek. Fizessük meg azokat az embereket, akik tehetségesek. Várjuk el tőlük, hogy ezért dolgozzanak is meg, és legyen verseny közöttük. Bizonyos szempontból Szegeden egy darabig ezt meg tudtam csinálni, amíg a fejemre nem koppintottak, hogy nincs még itt ennek az ideje. Például én ott nem elsősorban a belsősöket fejlesztettem.

 

Hanem a külsősöket?

 

A külsősöket, amiből sikerült is egy olyan nívós társaságot formálni, amelyben a külsősök és a belsősök egymást inspirálták. Ha neked jó külsőseid vannak, akkor a belsős is csipkedi ám magát. Ha jó belsőseid vannak, akkor a külsős föl akar hozzájuk nőni. És ha ennek a borítékban is van hatása, akkor nem vagyunk kényelmesek. Szegeden sikerült megcsinálni, hogy aki jól dolgozott, annak a jövedelme is jó volt.

 

Személyügyileg hogy működik a hatvani televízió? Van egy főszerkesztő, ez te vagy. És azután?

 

Van a műsorszervező, ő szervezi meg, hogy ki kivel, mit, mikor, hogyan. Tartja és ápolja a kapcsolatokat, információkat gyűjt.

 

Ő a városban egyébként dolgozik valahol főállásban?

 

A kábeltévénél dolgozik, az ügyfélszolgálaton, neki ez belefér a munkaidejébe. Aztán van a műszaki vezető, ami nagyon fontos dolog az adások lebonyolításánál. Vannak a rendezőink, kettő.

 

Ők hol tanulták meg az adásrendezést?

 

Mindkettő self-made man.

 

Ugyanúgy, ahogy te kezdted akkoriban?

 

Igen, gyakorlatilag. Pontosan ezt szoktam nekik mondani, mikor stábértekezletet tartunk, hogy én azért érzem jól magam itt, mert átélem azt, amit ötven évvel ezelőtt éltem át, csak most éppen veletek. Ezek az emberek tíz évvel ezelőtt úgy kezdtek el televíziózni, hogy a televíziót csak nézni tudták. És ma ott tartunk, hogy jól szerkesztenek. Önállóan szerkesztenek, önállóan operálnak, önállóan dolgoznak fel témákat, dokumentumműsort csinálnak.

 

Mi a foglakozásuk?

 

A kábeltelevíziónál dolgoznak, műszaki emberek vagy pedig különböző szakmákban vannak, tanítanak, viszont megtanulták és szeretik, amit csinálnak. Megint oda jutottunk, szeretik, amit csinálnak.

 

Van operatőr is? Kettő, három?

 

Kettő stabil operatőrünk van, ennyi műsorhoz ez a minimális. De amikor kell olyankor három is van meg négy is.

 

Bedolgozni –  idő- és munkaigényes.

 

A szabadidejük, az rámegy. Az a szerencse, hogy ők szeretik ezt csinálni, mert ha nem szeretnék, akkor már rég itt hagytak volna.

 

De a városi események általában munkaidőben vannak.

 

Igen, egy emberünk van, ő sem főállásban, aki egyéni vállalkozóként bármikor mobilizálható.

 

Fölvesztek esküvőt is?

 

Az igazság az, hogy esküvőt ma már nem csinálnak. Ez egy nagyon  érdekes dolog, hogy ezeknek az embereknek régebben annyi tapasztalatuk volt, hogy lagziztak. Na de ha valaki elkezd egy igényes televíziót csinálni, az – ne vessen meg ezért engem senki – nem tud többet lagzizni. Ha ma egy képzőművészeti tudósítást csinál, tegnap a miniszterelnökkel interjút, holnap a könyvtár igazgatójával egy beszélgetést a kultúra napjáról, az nem tud már lagzizni. Óriási előnye a kistelevíziónak, hogy nincs konkurencia, nincs irigység. Amit most felsoroltam, azt természetesen mindet meg kell tudni csinálnod. Tehát ma egy festőművésszel csinálsz riportot, holnap egy tanárral, holnapután meg lehet, hogy egy bemutatóra mész el, vagy valami esemény tudósítására. Vagyis sok mindent kénytelenek megtanulni.

Emellett van képújságunk is, mert azt fontos információs csatornának tekintem. Nagyon lényegesnek tartom ebben a városban, miután nincsen más lokális információs csatornája, hogy minél több információt kitegyünk a képújságba. Ha látogatási tilalom van a kórházban, az tíz percen belül kinn van a képújságon, hogy tudják az emberek. Ha bármi olyan dolog történik a városban, azzal nem várom meg azt a három napot, amikor adásba kerülünk, hanem három perc múlva ki lehet rakni a képújságra.

 

Beleszólás? Helyi hivatalok, helyi nyilvánosság?

 

Beleszólás sincsen, nem. Tudod, mi az érdekes? Ezek az emberek nagyon jól tudják azt, hogy mit tudunk segíteni. Nagyon jól tudják azt, hogy mi jó szándékúak vagyunk, és a városról akarunk adni a városnak, és ezt tisztelik. Akkor is, ha kritika van. Igen, odateszünk, ha olyan dolgokról hall az ember, amit jókor el kell mondani, mert ezt viszont a néző várja el tőlem, hogy arról is beszéljek, mi a konfliktus. És itt egy baráti beszélgetésen meg lehet győzni mindenkit arról, hogy hidd el, neked is jobb, ha arról beszélünk, ami ebben a városban történik, mintha lilarózsaszínű ködökről tárgyalnánk, és mindenki azt mondja, nem nézlek benneteket, mert nem mondtok igazat. A világhálón is kinn vagyunk 2007 második felétől, ami nagyon jó: hatvantv@hdsnet.hu a címünk. Sokan néznek bennünket, meglepően sokan. És drága, aranyos, amikor bejelentkezik valaki Kaliforniából vagy Svédországból. Ilyen a televízió világa.

 

A kistévék olykor sokkal érdekesebbek, mint a nagyok.

 

De nálunk nagy politikai dumák nincsenek.

 

Szórakozásból vagy misszióból csinálod?

 

Ezen már én is sokat gondolkodtam. Azt hiszem, igen, ez misszió.

 

A kistévéket úgy hívják a magas szakmai berkekben, hogy paraszttévék. Alföldi paraszttévék...

 

Nekem nagyon nagy szerencsém van azzal, hogy azt csináltam egész életemben, amit szerettem. Ez nagyon kevés embernek adatik meg. És mindegy volt, hogy mennyiért. Mert amennyit mi kaptunk, az arra nem volt elég, hogy elkényeztesse az embert. Ahogy a nyugdíjak is ezt mutatják. Amikor átvettem ezt a televíziót, nekem tetszett, hogy megint fiatalokkal vagyok együtt, valamit meg lehet tanítani, valamit meg lehet csinálni. És bármennyire is sértő ez a paraszttévé, egyébként város vagyunk, van annyi előnye, hogy itt van visszhang, szembejön az utcán a válasz. Nem úgy, mint Budapesten, hogy közvélemény-kutatást kell csinálni, hanem leállítanak az utcán, és elmondják, hogy mit gondolnak a tegnapi adásról.

 

 

A kistévék városok közötti műsorcseréi szükségtelenné váltak mióta a neten is meg lehet nézni őket?

 

Nem. Ez pontosan a 2008-as terv. Egy kistérségi hálózatot szeretnénk létrehozni, éppen a neten keresztül. A kistévék összefogása épp a neten keresztül lehetséges. Az iszonyú pénzbe kerül, ha te össze akarsz kötni különböző kábelrendszereket, hogy egyetlen egy legyen – ez a neten azonban egyetlen mozdulat. És bedolgozik nekünk Apc, bedolgozik Lőrinci, Boldog, Tura. Nem is bedolgozik, együtt csináljuk. Ez azt jelenti, hogy ettől kezdve nem az lesz kiírva, hogy Hatvan TV, hanem Hatvan és környéke – vagy kitalálsz egy új címet.

 

Jászberényben mit tanítasz?

 

Kommunikációt, tömegkommunikációt  és most elkezdtem közéleti kommunikációt tanítani.

 

Azt hogy kell tanítani? Van hozzá könyv?

 

A közéletihez nagyon kevés könyv van, mert teljesen új tudomány. A tömegkommunikációnak meg kommunikációnak rengeteg szakirodalma van, tehát az elméleti résznek, de a közéletihez nagyon kevés van. Viszont, ha valaminek van izgalma, az a közéleti kommunikáció. A hogyan viselkedek, mit csinálok, miben különbözik ez a többitől – és erre azért a magyar életben akad példa!  Hogyha minden héten mást nem csinálsz, mint hétfőn bekapcsolod a magnódat délután egy órakor, és nem sokáig, csak egy óráig hagyod a parlamentet fölvenni, abból egy életre meg lehet élni.

Elemzéseket, feladatokat csinálunk, figurákat elemzünk. A vezéregyéniségeket, azoknak a retorikáját, viselkedését, verbális, nem verbális kommunikációját. És nekem van egy mániám, hogy mindig kapjanak feladatot. Azt kidolgozzák, megírják, és utána mondják el. Adja el, mindig ezt mondom nekik. Nem elég valamit kitalálni, azt el is kell adni. Nagyon hasznos szak, mert a tanítványaim könyvtárosok, informatikusok, tanárok lesznek, vagyis emberekkel fognak foglalkozni, s hogy milyen a kommunikációs szint, az nagyon lényeges dolog.

 

Akiket tanítasz, nem mindenki a médiában akar majd dolgozni?

 

Már harmadik éve csinálok egy külön média szakot, ahol kimondottan azzal  foglakozunk, hogy televíziózás, stúdiógyakorlatok, műfaji gyakorlatok, forgatások. Én nagyon lényegesnek tartom, hogy az emberek értsenek a műszaki dolgokhoz, tehát az én embereim mind operálnak is. Tehát az, ami Amerikában van, hogy a tudósító egymaga az operatőr meg a szerkesztő is, ezt az én embereim mind csinálják. A média szakon is nagyon rámegyünk arra, hogy ismerjék a technikát, a stúdiót, tudják, hogy mit jelent a technikával bánás, és legyen gyakorlatuk.

 

A közéleti kommunikáció érdekes?

 

Nagyon érdekes. Már régóta készülök, hogy írok róla. Összegyűjtöm az anyagokat, az előadásokat, amelyeket leadok, és gondolkozom azon, hogy egy egyetemi tankönyvet kellene kiadni. Nincs igazándiból jó közéleti kommunikáció tankönyv és borzasztóan hiányzik. Egyébként az egész országban ma már nincs olyan egyetem és nincs olyan főiskola, ahol ne tanítanák a kommunikációt. De ki tanítja, tessék mondani? Holott az egyik legfontosabb kiegészítő tantárgy lehetne mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik.

 

 Lejegyezte: Zelei Miklós