Dunavölgyi Péter

 

Az MTV Rt. 1997-ben jelentette meg az MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997 című kétkötetes emlékkönyvét Schmidt Péter szerkesztésében. Dr. Rácz Éva  és Lyublyanovics László a kötetben publikálta a filmszerkesztésről, a filmbeszerzésről. A szerzők 2017-ben hozzájárultak, hogy a korabeli írás változatlan formában a tv-történeti oldalamon is megjelenjen.

 

 

 

Dr. Rácz Éva  - Lyublyanovics László:

 

A műsorbeszerzésről

 

Belfegortól a Dallasig

 

 

Amikor a nyájas olvasó e fejezethez ér, kérem ne gondoljon másra, mint azokra külföldi filmekre, sorozatokra, amelyeknek vetítésekor fogtuk a sámlit,és bekéredzkedtünk a szomszédhoz (akinek volt tévéje), azokra a napokra a televízió hőskorából amikor kiürültek az utcák a Belfegor, Kloss kapitány, vagy az Orion űrhajó miatt amikor a nyílpuska veszélyeiről cikkezett a sajtó, mert a serdületlen ifjúság Teli Vilmost utánozta, vagy amikor - ez már egy későbbi történet - mozgalom indult a rabszolgalány, Isaura kiszabadítására a gaz Leoncio hatalmából. Gondoljon azokra a remekművekre, amelyek jóvoltából generációk ismerhették meg a világ irodalmát költészetét, filmművészetét, és azokra a kaland- és akciófilmekre, amelyek kikapcso­lódást nyújtottak a mindennapok szürkeségéből. Gondoljon a külföldi - és nem utol­sósorban a magyar - filmekre, sorozatokra, s ha már középkorú, vagy meglettebb, gondoljon a fiatalságára. És máris a címben jelzett „műfajnál" vagyunk.

 

Pontosabban annál a csapatnál, amelyik mindezt „elkövette". Egy, a nagyközön­ségnek is szóló könyvben kerülni kell a kívülállók számára ismeretlen személyek emlegetését, de e tárgynál nem lehet megkerülni, hogy bizonyos személyeket meg­említsünk. Valamikor a Magyar Televízióban nem beszerzésről beszéltek, mivel ez a Film- és Koprodukciós Főosztály (majd főszerkesztőség) tevékenységének része volt; egybefűzve a vásárlás, az importálás, a szinkronizálás, műsorba szerkesztés, a kopro­dukciós munka és azt export tevékenység feladatait. Ez így volt - közel 20 évig - a nagy egész.

 

 

Legendás vezetők

Legendás vezetők irányították a területet. Gellért Endre, Dobos István, dr. Sos György, Horvát János. Réthey István - és még sokan mások. Mindegy ma már, hogy milyen elhatározásból kerültek a vezetői posztokra, hiszen ami létrejött az időtlennek mondható, mert nevükhöz fűződik a magyar televíziózás egyik sarokkövének megteremtése, amely pilléren a mai filmbeszerzés áll. Ma a televíziózásban is a vállalkozások korát éljük, így kézenfekvő a kérdés, a klasszikus Film- és Koprodukciós Főosztály visszaállítható-e még?

Persze, hogy nem. Ahhoz Gellért Bandi, Dobos Pista kellene, meg Flórián Bandi, így együtt nem külön-külön. Meg a világ is más, nem titulálják szakállas pópának Demis Roussost (akit ezzel a mondattal radíroztak ki a műsortervből, nem áll feszes vigyázzban egy főosztály, hogy mikor jelentik be Brezsnyev halálát. (Aztán, a Sós Gyuri elejtett egy félmondatot, amiből valaki azt következtette, hogy meghalt a vezér, akkor beindult az őrület, önmagától. Pedig nem jelentették be még a hírt, a Gyuri egészen mást mondott, s gondolt. Viszont ilyen volt a világ: ilyenek voltak a reflexeink. Sós Gyuri leleménye volt a ,.Minden lében két kanál" cím, az eredeti .Rábeszélők" (Persuaders) helyett. Vállalták a felső vezetés rosszalló kritikáját, mivel ez a sorozat a nyugati luxust mutatja - és esetleg vágyat kelt iránta...

 

A magyar változat lelkes és lelkiismeretes „klasszikusai" Gerhardt Pál, Bajor Edit szinkronmunkái tettek számos műsort felejthetetlenné. Például a Flinstone család szövegírójának a zseniális Romhányi Józsefet nyerték meg, akinek szövege, és a négy nagyszerű színész szinkronja bátran mondhatjuk, a közepes rajzfilmsorozat magyar verzióját halhatatlanná tette (Váradi Hédi. Psota Irén, Csákányi László, Márkus László).

 

Hitchkoch: Manderley ház asszonya című filmje a magyar verzió elkészülte után várt vagy 5 évet (1988-ig) mivel a felső vezetés ilyen „ponyvát" nem engedett a képernyőre. Horvát János vezetése alatt volt mód a film sugárzására, amelyre a szinkronstáb hívta fel János figyelmét és ő „kiverekedte" a műsorra tűzést. A „Betolakodók" (Invaders) című sci-fi sorozat kész főcímét újra csináltattuk, és így már nem volt „áthaladás" „Támadás egy idegen bolygóról" nem ébreszthetett poli­tikailag nemkívánatos gondolatokat az Afganisztánba küldött szovjet csapatokkal kapcsolatban. Ez egy „orwelli" történet: befolyásolni, hogy miről, kinek, mi jusson illetve mi ne jusson az eszébe.

 

 

Hét év a„végeken"

 

Ha Film - és Koprodukciós Főosztályról beszélünk, nekünk azonnal beugrik a Lenhossék utcai „száműzetés". Hét év a „végeken"! A „gyarmaton"! Pedig soha nem voltunk olyan önállóak, mint akkor, - igaz a feladatok ellátása kétszeres energiát követelt az állandó ingázás, a távolság miatt. Nem volt még „bunkofon" a gyors elér­hetőség érdekében, s sokan tudtak nagyszerűen eltűnni a szem elől. Éppen úton voltak a két ház között, mindig csak úton.

 

A metró is ritkábban járt, meg télen nehezen mozdul az ember. A kollégák két csapatban éltek, egy kisebb rész a nagy Házban, a többség a Lenhossék utca 32. alatt. Egy - egy találkozás jó apropó volt közös dolgaink megvitatására, ehhez gyakorta választottuk a házon kívüli (fehér asztal melletti) helyszíneket. Akkoriban a világ lassúbb volt, mindenre tudtunk időt szakítani, a napok simán és derűsen következtek egymásra, még ha volt is gond elég.

 

 

Végső soron mindegy volt, hogy Szabadság tér, vagy Lenhossék utca, vagy Körzeti Stúdió - ez mind a Magyar Televízió volt, és televíziósnak lenni nagy dicsőséget és becsületet jelentett. Bekerülni a „csapatba" ez. sokak álma volt akkoriban, s komoly egzisztenciákat hagytunk ott a bizonytalan televíziós munkáért, a külsőzésért. A Munkatársak többsége nem kapott azonnal státuszt, mi már akkor megkóstoltuk a szabadúszó életet. (Volt is baj elég, mert a személyi igazolványban nem volt munka­hely bejegyezve, csak egy ilyen - olyan levelet tudtunk felmutatni arról, hogy mi nem vagyunk huligánok, munkakerülő csavargók, a szocializmus ősellenségei. Aztán vagy elfogadta a rendőr, vagy nem. Igazi örömünnep volt az, amikor valaki megkapta a sorzámozott belépőjét, és dokumentálhatóan televízióssá vált...

 

A Filmosztály

De vissza a filmbeszerzéshez! A Filmosztály (akár koprodukcióval együtt, akár anéikül mindig egyfajta sziget volt a televíziózásban. Saját gyártáson a kollégák nem sokra tartották, pedig kis országban fontos feladatot vállal ez a csapat. Nem fért bele soha semmilyen uniformisba, nem illett e tevékenységre a saját gyártás szabványrend­szere (nem illik ma sem!). Ez a másság nem valamilyen nagyúri allűr, egyszerűen eltérő munkáról van szó, amely nem maga állít elő produkciót, hanem válogat, vasáról, is magyarít. Ehhez kapcsolatrendszert épít ki kül- és belföldön, piacot kutat, válogat, csomagot szerkeszt, alkudozik az eladóval, szerződést köt, szállíttat, szinkronizál, műsorokat szerkeszt - és teszi ezt évente 3-4 ezer produkció esetében. A hőskorban a műsorválogatás szabályai egyszerűek és pontosan előírtak voltak. Adott arányokkal kellett dolgozni (a médiatörvényt akkor párthatározatok jelentették, a szocialista és kapitalista relációból behozott produkciók 50-50 százalékos megoszlása szentírás volt. A szocialista országok televízióiban gyártott műsorok nem megvásárolt áruként, hanem csereforgalomban érkeztek hozzánk, éves kvóták határozták meg, hogy mennyi műsort kell átvennünk és átadnunk. (Emlékeznek még a Zenés ajándékkosár című NDK-s bóvlira?) De így „érkezett" hozzánk Kloss kapitány és Stirlitz hírszerző tiszt. A moszkvai tv sok jó krimit sugárzott, de ez csak belföldi fogyasztásra szolgált. Minden „újdonsült" tv-s elnök vagy elnökhelyettes (volt jócskán) a filmbeszerzést hibáztatta, hogy ezek a szórakoztató, jó szovjet krimik nem jutnak el a magyar nézőhöz. Személyes tekintélyük latbavetésével fogtak hozzá a moszkvai tv meg­győzéséhez. Soha, egyetlen magyar potentát nem tudta áttörni a szovjet politikai cenzúra falát (igaz ez más országnak sem sikerült). A Nagy Szovjetunióba nem lehetnek gyilkosok, rablók, akik ellen a rendőrségnek harcolnia kell...

 

 

A vezetők persze akkor is tudták, hogy nem lehet fontos főműsoridőket selejttel kitölteni. A jó, vagy rosszul megválasztott szombati vagy vasárnap esti műsor hétfőn beszédtéma, hangulati tényező volt, a megfelelő szintű funkcionárusok jelentéseinek tárgya. Ma a közönségarány a mérce, akkor a párttitkári hangulatjelentés az. Nem illet tévedni, a túl jó amerikai (egyáltalán: nyugati) ugyanolyan homlokráncolást  váltott ki, mint a rossz szocialista termék - amely feldühítette a nézőket  A jól összerakott program a hetvenes években is percentre „hozta" az elvárásokat – igaz  a vietnami munkaének nem lett szombat esti film, valahogy mindig azok a fránya nyugati alkotások tolakodtak este nyolcra. Ismerős a képlet, igaz? 

 

Politika és cenzúra

 

A hatvanas, hetvenes években a mozik cenzúrája is precízen működött. így a konkurencia ugyanolyan szabályozott volt, mint a televízió. A moziforgalmazás illetékesei a szocialista mozifilmgyártás piacán együtt vásároltak a tévésekkel, már a vetítéseken felosztották a kínálatot. A nyugati mozifilmekből azt a keveset, ami bejöhetett, pontos forgatókönyv szerint mutatták be a mozik, majd utána a televízió (ha egyáltalán képernyőre kerülhetett a mozifilm), s gyakran a moziváltozat más volt, mint a televíziós. Fedetlen keblek, trágárság - kizárva. Politikai felhangok - átírva a magyar változat készítése során. A negatív beállítottságú felderítő neve nem lehetett Iván (bár, az sem volt véletlen, hogy az eredeti verzióban éppen őt hívták Ivánnak). Hosszúhajú hippi kereszttel a nyakában villanásnyira sem tűnhetett fel! („Nem elég, hogy hippi, még kereszt is látható.")

 

Persze ne gondolja bárki, hogy máshol - nyugati országokban - nem léteztek
ugyanolyan cenzori hivatalok, mint nálunk. Szigorú hölgyek és urak határozták (és határozzák meg ma is) a világ szabad felén is, hogy mi kerülhet a televíziós nyilvánosság elé, mi az, ami nem (csak mások a „szempontok!"). A kívülálló a magyar televízióra fogta, hogy megvágott bizonyos filmeket, holott azokat már eleve televíziós változatban kaptuk meg! A filmekért rajongó olvasóink bizonyára emlékeznek még Lindsay Anderson 1968-ban készült „Ha" (If) című filmjére, amelyben egy hölgy ruhátlanul sétál végig a fiúkollégium folyosóin és termein, amikor a fiatalok
nincsenek otthon, így élve ki, kielégítetlen szexuális vágyait. Az eredeti, moziváltozatban egy hosszú snittben közelít felénk, végigsétálva folyosón, elénktárva bájait, majd a következő képsoron már hátulról látható, elhaladva a fiúk üres ágyai között, megérintve személyes holmijaikat. Nos, ez a - dramaturgiailag és szexuálpszichologiai szempontból is hibátlan - jelenetsor a televíziós változatban jelentősen megrövidült, a fent említett hölgy már csak hátulról látható, igen kurtára vágott képsorokon. Bármilyen hihetetlen, a filmet csak ebben a megvágott változatban adták  a televízióra, ezt az alkotó ország saját szabályai írták elő. Persze, ezt egyetlen filmbarát ismerősünk sem akarta elhinni, szentül meg voltak győződve arról, hogy
cenzúráztuk Anderson halhatatlan alkotását.

Azóta is gyakran ér bennünket a vád, hogy meghamisítunk jelentős alkotásokat megvágunk filmeket, műsorpolitikai okokból. Ma is találkozunk kritikákkal, amelyek számon kérnek snitteket filmekből, jeleneteket, amelyeket a kritikus a moziban láthatott, a képernyőn már nem. Önök nem tudhatják, de nagyon sok produkció eleve két­féle változatban készül el: mozi - és televíziós forgalmazásra. A televíziós bemutatásra „fazonírozott" produkcióban sokszor a snittek sorrendje sem azonos a moziváltozat vágásával, és higgyék el, hogy ezt a variációt is az eredeti alkotók készítik, nem botc­sinálta cenzorok ügyetlen ujjai szabják át a produkciót.

 

Ki mit mondhat?

 

Más kérdés persze a szinkron, hogy mi hangozhat el magyarul, vagy mi nem, és az hány órakor kerülhet a képernyőre. Örök vita, hogy a kedves néző küldje aludni gyer­mekét nyolckor, és akkor nem gond egy - két (vagy több tucat) zaftos kötőszó főmű­soridőben, vagy a műsorvásárló szerkesztő kötelessége finomítani a szinkronizálás során. Vannak filmek, amelyek nem tűrik el az ilyen típusú kozmetikázást, (nehezen képzelhető el az Apokalipszis most, vagy az Utolsó szolgálat című film egy - egy drasztikus, bizonyos aktusokat vagy testrészeket emlegető kiszólásait úgy szinkronizálni, hogy „azt a teremburáját!" vagy „azt a nemjóját!", esetleg: „a fűzfán fütyülő rézangyalát") tény ugyanakkor az is, hogy sok családi film sem kerülhetne főmű­soridőben képernyőre, ha bizonyos szavak egyszerű finomítása nem történne meg.

 

Egy - egy - dramaturgiailag nem lényeges - káromkodás finomítása megmentheti az egész filmet, amit különben bárki megnézhetne, vagy a durva kiszólások miatt késő este kerül sugárzásra, jelentős nézőszámot elveszítve.

 

Mindezzel csak a szerkesztői, műsorvásárlói munka összetettségét, felelősségét akartuk ecsetelni, azt, hogy - mondhatni rendszertől függetlenül - milyen sokféle szempontoknak kell megfelelnie a műsorok vásárlójának, és szerkesztőjének. Néha saját ízlésén is „erőszakot" téve (pl. burleszkfilmet személy szerint utálhatja a szerkesztő - de attól még...). Ami talán kívülről egyszerűnek tűnik - hiszen kész pro­dukciót veszünk, amit „csak" műsorba kell állítani - az belülről egy hosszú, komoly odafigyelést igénylő folyamat, amely ma már önálló szakmává nőtte ki magát, sajá­tos képességeket és igen nagy tapasztalatot igényel.

 

Bármilyen hihetetlen, de Magyarországon nem tanítják főiskolai szinten pl. a szinkronrendezést. Aki ezt a gyönyörű feladatot szeretné életcéljául, annak valami­lyen más - filmes, televíziós - diplomát kell szereznie, majd elindulva a szinkron­szakma alsó lépcsőiről, menet közben kell elsajátítania a szakma fortélyait. De ugyanígy nincs főiskolai szinkrondramaturg-képzés sem, és a magyar változatokat készítő gyártásvezetők is a gyakorlat során tanulják ki ezt az ágazatot. Vannak kísér­letek, tanfolyamok, amelyek során az alapokat megpróbálhatja bárki elsajátítani, de munkakönyvi bejegyzésként a magyar változtat elkészítésének egyik fázisa sem szerepelhet, mint szakma. Pedig főidőben, a Magyar Televízió műsorának több. mint 10%-át külföldről vásárolt, és magyar nyelvre szinkronizált filmek, sorozatok teszik ki, amelyeket felelős, szakavatott munkatársak készítenek és tálalnak a kedves nézőnek. És akkor még nem is szóltunk a speciális, szakirányú felkészültséget kívánó természetfilmekről, tudományos ismeretterjesztésekről. Sokáig emlegették azt, ami­kor egy kisfilmben következetesen bölényeket emlegettek, amikor bivalyokat láttunk, (vagy fordítva?!) és gondolják el, hány tudományos bakit követhetnének el a magya­rítás során, amit csak a nagyon vájt fülű szaktekintélyek vennének észre - ha nem enne a szakszerkesztő, aki utánajár, mi a különbség két. látszólag tökegyforma csi­gabiga között.

 

 

 

KÉP

 

 

 

 

 

 

Árak és csomagok

 

Szakmunka a műsorok importja is. Magunk között a szakbarbár műsorimportőrőket csak úgy emlegetjük, hogy „neki édes mindegy, hogy vasszöget, pelenkát vagy filmet vásárol". Ám a tv érdekeit csak a jó szerződési feltételek esetén lehet érvényesíteni. Már az árak kialakítása, a csomagok összeállítása során pontosan tudni kell, mi a cél, amit el akarunk érni. Itt elengedhetetlen a jó szimat, a pontos piacismeret, a tárgyalóképesség (több nyelven), és persze mindenekelőtt a kapcsolatrendszerek, az isme­retségek, a szakmai tekintély, megbízhatóság kül- és belföldön. Az egyik televíziós vezetőváltás után (volt belőle elég sok) történt, hogy az igen magas pozícióban lévő televíziós vezető hivatalosan is megkereste az egyik nagy nyugati forgalmazó vezérkarát, tájékoztatva őket új beosztásáról és döntési pozíciójáról, majd konkrét ajánlattal állt eló egy filmcsomag megvétele tárgyában. A válasz természetesen nem késett, a cég rendkívül udvariasan gratulált az új vezetőnek, és megköszönte, hogy műsorvásárlási ajánlatával őket tisztelte meg, ugyanakkor érdeklődött, hogy X. Y. kolléganő – egy  középvezető -, akivel eddig kapcsolatban voltak tud-e a vásárlási ajánlatáról, mert ha igen. akkor minden a legnagyobb rendben van, nincs akadálya a tárgysok megindításának. A bizalom megteremtése hosszú időt vesz. igénybe, - de egyetlen szakszerűtlen, rossz intézkedéssel azonnal elveszthető. Hát így működik a piac.

 

Sok történet kering a műsorok megvalósításának technikai feltételeiről is. Tudunk a hőskor kapitális bakijairól, amiket az első helyszíni közvetítések zűrzavarai okoztak, tudunk katasztrofális körülmények között létrejött élő és rögzített műsorokról egyaránt. Egyik - másik ilyen hiba már kabarétréfa formájában is megjelent így teremtve akár még halhatatlanságot is olyan műsoroknak, amelyek amúgy talán visszhang nélkül múltak volna el. Emlékezzünk mindannyian Tompa Pufira, a badacsonyi közvetítés paródiájára, ugye?

 

A filmműsorok vásárlása során ilyen látványos balfogások nem történnek. Az egész folyamat a háttérben zajlik, így nincs mód arra, hogy a néző valamilyen formában találkozzon pikáns szakmai részletekkel. Nagy néha fordul elő olyan, ami bosszúsá­got viszont okoz a nézőnek, pl. ha valamelyik közkedvelt szappanopera egyik epizód­ja egyszer csak ékes eredeti (anya) nyelvén kezd beszélni - például németül - bár­mennyire szorgalmazzuk is a nyelvtanulást. Pedig ilyen is volt, kellően komoly botránnyal kísérve. De a vásárolt műsorok tengerében ma már évente kb. 3000 darab, tíz év alatt kb. 30 000, egy negyed évszázad alatt kb. 70 000, negyven év alatt talán 100 000 is!) elenyészőek azok a problémák, amelyek a néző elé kerülnek - hála Istennek. Azért aki néhány évtizedet eltölt az MTV műsorgyáraiban, az többször megéri a december 24-i késő délutáni riasztást éppúgy, mint a szabadság közepén vis­szahívó szép üzenetet (sokan így hát el sem mennek szabadságra. Sokat tudna erről mesélni az MTV háziorvosa).

 

A technika nevű ördög

 

De Murphy pontosan fogalmaz: „ami elromolhat, az el is romlik". így hát mindenko­ri Filmosztály munkatársai is pontosan ismerik a technikai nevű ördögöt, amely imád tréfálkozni. Önök, kedves nézők akik most kedves olvasók nem tudják - s ez nem baj. -, hogy műszaki kollégáink hányszor küzdöttek a bajokkal, amiket az általunk beho­zott filmek technikai problémái okoztak nekik. Becsületükre legyen mondva, alig érzékelhetők azok a gondok, amelyek néha majdnem lehetetlenné teszik egy-egy fi'111 sugárzását, ha a műszakiak nem segítenének. De erről szólna elsősorban a mi szak mánk együtt egy ügyért, a műsorért.

 

Sokszor csak az okozza a technikai anomáliát, hogy nincs elég pénz. Soha nincs elég. Egy film szerzői díjával azonos összeget kérnek el a forgalmazók azért, hogy kizárólag a mi részünkre gyártsanak egy kópiát (amit majd még szinkronizálunk.) gyakran megfizethetetlen, ilyenkor kapunk ún. kölcsönkópiát, amelyet több tévétársaságnál utaztatnak, használnak, nyúznak, ettől időnként az állapota nem a legacélosabb, több kis ország él ezzel a módszerrel (pl. Dánia, Hollandia stb.). Háromhétre megkapjuk, csinálunk róla egy másolatot, és azt szinkronizáljuk. Ez pedig az „..eszi, nem eszi, nem kap mást" tipikus esete. Hála az elektronikának ez már csak a filmes kópiák minőségére érvényes. Az elektronikával viszont sokáig gond volt a francia SECAM-, a német PAL- és még ma gond az amerikai NTSC -rendszerek itthoni felhasználása.

 

Piacok, fesztiválok...

 

Az árak kérdése amúgy külön fejezet. Az a működő kapcsolatrendszer, amelyről a beszerzés kapcsán már beszéltünk, valamint a magyarországi médiapiac eddigi hely­ete lehetővé tette, hogy ügyes piaci munkával alacsony szinten tartsuk a külföldi filmek beszerzési árait. A világpiaci szinthez képest alacsony áraink így is többszörösére nőttek a húsz évvel ezelőttihez képest, és még csak most jön a java (azaz: a kereskedelmi televíziók árfelhajtó hatása).

A műsorbeszerzést végző munkatársak sokszor tárgyai az irigységnek. A nemzet­közi vásárokon való részvétel (Cannes, London, Los Angeles) valamilyen kéj­utazásként él sokak képzeletében. Igen, nagy dicsőség és tisztesség egyáltalán eljutni ezekbe a városokba, bejutni a filmes és televíziós világ varázslatos szentélyeibe. De: van olyan vásárló, aki négy - öt alkalom után is csak egyszer jut ki a városba, hogy körülnézzen, reggel kilenctől félóránként be van osztva az ideje, tárgyalások, válo­gatások, és több tíz kilométert tesz meg egy fesztiválcentrumon belül anélkül, hogy akár az eget látta volna. Maximum este kilenc után, akkor meg már sötét van. Különben is fáj feje, megfázott a klímától, kényelmetlen az ágy (a moszkvai tranzit tele volt csótányokkal). De azért csinálja tovább.

 

A televíziós műsorbeszerzés minden szegmensével együtt önálló szakma ma már. A műsorbeszerző szerkesztő nem „csereszabatos" a saját gyártásban készülő műsor dramaturgjával, a szinkronrendező nem azonos az adásrendezővel (bár az eredeti szakképesítése lehet az is), a szövegíró nem csak fordít, de szájra írja a szöveget (aki próbálta már a rövid szótagos angol beszédet a magyar nyelv „megszentségteleníthetetlenkedéseitekért" típusú szóbarokkjaival helyettesíteni, vagy a „ja ljublju tyebá" -t a magyar „szeretlek" szótagszámával szájmozgásra igazítani, csak az tudja miről van szó). A szinkron-gyártásvezető munkája teljesen eltér a klasszikus gyár­tásvezetéstől, a műsorimportőr üzletkötőnek kevés a mennyiség tudása („ez nem vasszög, vagy pelenka", mint tudjuk), ismernie kell a minőséget is, hogy pontos üzletet köthessen, azaz filmszakmai ismeretek nélkül nem tud jó boltot csinálni. Valamikor a jövőben bizonyosan létrejön a polihisztor szerkesztő - vásárló, aki egyben piackutató, üzletember, művészeti lektor, aki több nyelven tárgyalóképes, és munká­ját az automatizált stúdiókban működő digitális technika segíti olyan internetes számítógéprendszer közbeiktatásával, amellyel a világ bármely pontján képes a lap­topjával szerkeszteni és beindítani a magyar változat elkészítését.

Addig azonban úgy hisszük még nélkülözhetetlen az a néhány műsorbeszerző szakember, akik az idők viharában megmaradtak hűséges és önzetlen televíziósok lenni. A Magyar Televíziónál.

 

1997.

 

 

Dr. Rácz Éva - Lyublyanovics László