Felvidékinek tetszik lenni? Beszélgetés Czóbel Annával

Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

Felvidékinek tetszik lenni?

 

Czóbel Anna operatőr az életéről beszél

Emigráns szülők gyermekeként Czóbel Anna alig négyévesen kerül Moszkvába. Anyja Lányi Sarolta, Kosztolányi Dezső ifjúkori szerelmének, Lányi Heddának, a Fecskelánynak a testvére. Apja Czóbel Ernő tanár, pártmunkás, a Tanácsköztársaság bécsi követségét vezette, három év hazai börtön után fogolycserével jutott ki a Szovjetunióba, ahol 1936-ban letartóztatták, s a gulagra került. Itthon eközben a nagybácsi, Czóbel Béla sikeres képzőművész. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Czóbel Anna az egyik moszkvai filmgyár operatőreként Tadzsikisztánba evakuál. A három tagú család a háború végén kezd hazatérni. Először Czóbel Anna érkezik meg, még a háború befejezése előtt, ezután anyja, legvégül apja. Csodálatos véletlen folytán üresen állt Pesten az a Bulyovszky utca lakás, ahonnan az első világháború után útnak indultak… 

Czóbel Anna életútja átfogja a magyar XX. századot, az élete különleges helyszíneken zajlott. Ez szerencse vagy szerencsétlenség?

 

Aki az élete nagyobbik részét a XX. században élte, az csupa nagy élet. Bár nem saját iniciatívából.

 

Budapesten született 1918. november 17-én. Az első gyerekkori emlékei hány éves korára datálódnak?

 

Kétéves koromból már vannak emlékeim, a Bujovszky utcában laktunk, most Rippl-Rónai utca, oda születtem, ott laktak a szüleim, Lányi Sarolta és Czóbel Ernő.

 

Otthon született vagy kórházban?

 

 

A klinikán születtem. Apám nyilván fiút várt, mert azután, mikor kérdezték, na mi van? Azt mondta: „Fiús lány!” Nehezen születtem, azt hiszem, fogóval kellett kisegíteni, de hát megvoltam. Egy darabig a nagynénémmel, Heddával, Lányi Hedviggel laktunk együtt, ő a húga volt anyámnak.

 

Kosztolányi szerelme?

 

Igen, a Fecskelány[1]. Nagy szerelem volt! [Lásd a jegyzetet a beszélgetés végén.]

 

Szabadkáról…

 

Nagyapám, Lányi Ernő Szabadkán volt zeneiskola-igazgató, tanár. 1907 februárjában Miskolcról költözött oda a család, nagyapámnak az utolsó munkahelye volt ott. Legutóbb 2008-ban jártunk a városban. Felvilágosult család volt a nagyszüleimé. Anyám, amellett, hogy költő volt, elvégezte a tanítóképzőt és általános iskolában, Angyalföldön tanított. Aztán később onnan is kirúgták. Jól zongorázott, jól zenélt ő is. Én csak kezdtem, de lusta voltam, meg szégyelltem is, de az unokáim mindketten zenei pályára mentek. Az egyik zongoratanár, a másik hegedűs, Horváth Andrea és Horváth Olga. 

 

Visszatérve Bulyovszky utcába, a korabeli polgári lét fokain körülbelül hol helyezkedett el a család? Élete, életszínvonala?

 

Azt tudom, hogy voltak könyveink. Apám szerint, ezt a gondolatát rám hagyományozta, minden nagy családban van egy mázlista és egy balek. Az apám a balekok közé tartozott.

 

 

Ki volt a mázlista?

 

Czóbel Béla, a testvére, aki megúszta mind a két világháborút. Volt két jó felesége. Még az egyetlen lányával se kellett csecsemőkorában törődnie. A lányából táncosnő lett. És jó volt a szakmájában is. Mindig a szakmájából élt. Jó, hát voltak nehezebb periódusok, de ő nem volt se katona, se fogoly… Béla bácsi rögtön érettségi után már a művészettel kezdett foglakozni, rajzolni, festeni tanult. Apám viszont a társadalmi dolgok iránt érdeklődött, már diákkorában beiratkozott a szocdem pártba. Beleolvasott a marxizmusba meg szocializmusba, ez volt neki a vezércsillaga, hogy a szocializmus, az valami gyönyörűség lesz. Ő volt az, aki nem csak érettségizett, hanem doktorált is. De amikor kitört a háború, ő bakának ment. Elvből.

 

Miért?

 

Ő nem lesz katonatiszt. A szüleim még a háború előtt ismerkedtek meg, 1914-ben, és amikor jött a háború, apámat elvitték katonának.

 

Melyik fronton szolgált?

 

Fogalmam sincs. De megsebesült, szerencsére könnyen, leszerelt elég hamar, úgyhogy 1915-ben összeházasodtak. Akkor már itt Pesten valamilyen szakszervezeti mozgalomban tevékenykedett. Na és aztán jött a Kommün 1919-ben, akkor ő pár hónapig bécsi követ volt, a Tanácsköztársaság bécsi követe.

 

A bécsi követség nagyon fontos hely volt…

 

Részleteket nem tudok erről, csak elbeszélésekből hallottam röviden a lényeget. Tény az, hogy a bukás utáni napon már vitték apámat a Markóba. Anyám még szoptatott. Hogy, hogy nem, de a fejesek Bécsbe mentek és megúszták. És kerülő úton később sokan közülük Moszkvába kerültek. Apám viszont a Markóban három évet lehúzott.

 

Ekkor miből élt a család?

 

Anyám fordított Schubert- meg Schumann-dalokat magyarra, megjelentek versei. És a szülők, akik továbbra is Szabadkán éltek, és Szabadka már akkor más ország volt, bizonyára valamit segítettek. Tudom, hogy anyám tizenegy hónapig szoptatott. Úgy látszik ez jó indulás volt számomra. És közben otthagyott az ágyban, ha kellett, s ment a dolgai után. Leveleztek apámmal a börtön ellenére, könyvek borítója alá dugtak cédulát például. Tudom, hogy voltak ilyen pici kis cédulák, amelyeken írtak egymásnak.

 

Nem maradtak meg?

 

Nem, persze hogy nem. Azután a zalaegerszegi munkatáborba vitték azokat, akik itt be voltak börtönözve. Ott apám rajzolt, mivelhogy ő is nagyon jó rajztehetség volt, az őröket meg kollégákat rajzolta.

 

A munkatáborban mivel foglalkoztak?

 

Munkatábornak hívták, de hogy csináltak-e ott valami komolyabbat, azt nem tudom. A táborban éltek kommünos emberek, őket kicserélték az Oroszországban lévő magyar tisztekre. Fogolycsere. Apám az első transzporttal indult. 

 

Családostul ment?

 

Még egyedül. Vonattal mentek. Aztán a második transzporttal mehettünk mi. Három és fél éves voltam, amikor apám indult. Anyám szeretett volna elbúcsúzni, de őt nem engedték be oda a zalaegerszegi táborba, csak engem. Egy csendőr az ölében vitt engem oda apámhoz. Arra jól emlékszem, hogy nagy-nagy terem volt, és valahol a sarokban volt apám „háza” vagy fekhelye. És este, hát le kellett fektetni engem. De még ez előtt Szabadkán voltam, Palicson, a nagymamámnál. Náluk is laktam egy darabig. A nagymamám törődött akkor velem leginkább. Akart nekem varrni valami dirndlit, és együtt mentünk anyagot nézni, hogy virágok legyenek benne, olyan kékek, mint az én szemem.  Nagyapám nagydarab ember volt, sajnos rövidesen, 1923-ban már meg is halt. Cukorbetegségben, pedig az inzulint állítólag abban az évben már feltalálták, csak még nem terjedt el.

 

Visszatérve a zalaegerszegi táborhoz, ott is lehetett aludni?

 

Igen, ott kellett nekem aludni, és levetkőzni. Én szégyelltem magam, hogy idegenek előtt kell átöltözni. Anyám azután valahogy visszakapott engem, és aztán apámék elindultak, azt hiszem, márciusban, mi pedig, ha jól emlékszem, júniusban, 1922 nyarán. Szintén vonattal, szintén külön transzportban, nem álltunk meg a rendes állomásokon, hanem mindig valahol kint. Amikor hosszabb ideig állt a vonat valahol kint a mezőn, akkor megtörtént, hogy kimentek az emberek a vonatból és sorba álltak, és elénekelték az Internacionálét. Egyszer valaki lemaradt a vonatról, és énnekem örök emlékem, ahogy egy bácsi ott áll a fűben. Ilyesmikre emlékszem vissza, de közelebbi dolgokra nem. Egyszer összeütköztünk valamivel, és anyám orrára egy koffer esett, és ő, hogy most hogy fogja őt a férje látni? De nem lett semmi baj.

 

Vallásos volt a család? Katolikus vagy református?

 

Katolikus. Én is katolikusnak lettem bejegyezve, anyám után. De apám felekezeten kívüli, mert ő zsidó származású volt. Ha kiugrottam volna, akkor én is zsidó lettem volna. De teljesen mindegy, mert már nagyon régóta szükségateista vagyok… Na, aztán megérkeztünk Moszkvába.

 

Melyik pályaudvarra? A Kijevire?

 

Nem tudom, de valószínűleg a Kijevire. Utána valahova olyan helyre mentünk, ahol klubhelyiség volt, színpaddal. A már Moszkvában élő  magyarok fogadtak minket. Én a színpadon elszavaltam Móricz Zsigmond A török és a tehenek című versét, amit tudtam kívülről. Ennek az lett a következménye, hogy még húsz év múlva is, amikor már nagy debella voltam, a régi urak, akik ott voltak és láttak minket, mondták: „Milyen aranyos voltál, amikor szavaltad a Mehemedet!”

 

Hogy indult be ott az élet?

 

Apám az alatt az idő alatt, amíg már ott volt, először is elhelyezkedett a Marx-Engels Intézetben, mert tudott nyelveket és marxista volt. Kapott egy kétszobás kis lakást, amit ő maga kifestett valahogy, ott az intézet melletti házban.

 

A belvárosban?

 

Nagyon jó helyen laktunk és egészen közel hozzánk ott volt az intézet. Akkor még csak egy épületből állt. Később két oldalépületet is felhúztak hozzá, és még egy kis emeletes házat az igazgató részére. Később, miután az igazgatót kirúgták, akkor ott mások, több család is élt.

 

Melyik utcában volt?

 

Az akkor egy kis „pereulok” volt, nem „ulica”, vagyis utca, hanem egy kis köz. Később sokáig a Marx-Engels utca nevet viselte, aztán most, azt hiszem, megint a régi nevét kapta vissza. Malij Znamenszkij, így hívták, kis Znamenszkij, meg nagy Znamenszkij… Alattunk lakott egy német emigráns család, azt hiszem, vízvezeték szerelő, a feleségével és három gyerekével, az egyik egy kislány volt, hát vele barátkoztam. A gyerekekkel eleinte magyarul próbáltam beszélni. Anyám elbeszélése szerint sokáig nem szólaltam meg oroszul, aztán egyszer csak igen, és attól kezdve már oroszul is tudtam.

 

Volt óvoda?

 

Igen. Apám az egyik magyar, Varjas Sándor révén, aki a kommunista akadémiának vagy minek hívták, volt előadója, bejuttatott oda, az akadémia óvodájába, amelynek egy kertje is volt.

 

Emigráns óvoda volt vagy rendes orosz?

 

Rendes orosz óvoda. Arra emlékszem, hogy az óvónéni megkérdezte egyszer, ki tudja leírni a saját nevét. Jelentkeztem. Ugyanis anyám, amikor leesett a hó, beleírta, latin betűkkel persze, hogy Anna. Én jelentkeztem és latin betűkkel leírtam: Anna. „Latiska!” Hogy én lett volnék, így kiáltott föl az óvónő. Erre emlékszem.

 

Latiska, lett kislány, jót jelentett vagy rosszat?

 

Hát a balti országok akkor már nem tartoztak az oroszokhoz. Volt csúfnevük is meg, meg minden, a latiska se jelentett túl jót, de nem volt nagy ügy. Később, mivel apám nem tartozott ahhoz az akadémiához, kikerültem abból az óvodából. Viszont közben, még 1922 vége felé, megismerkedett a családunk Sík Endrével, aki már rég ott volt, mint egykori hadifogoly, orosz feleséggel, akit Szibériából hozott. Sík pedig ismerte Tóth Viktort, aki ugyancsak hadifogoly volt korábban. Tóth Viktor meg a felesége, Vera, nagyon avantgárd képzőművészek voltak, a Vhutemasz képzőművészeti iskola alapítói között tevékenykedtek, amelyet állítólag Lenin is meglátogatott, és nagyon avantgárd stílusban dolgoztak. Tóth Viktor felesége olyan családból származott, amelyik valahonnan a balti országokból került ki annak idején, és tudtak németül. Ez nagyon fontos volt a szüleimnek, mert tudtak valakivel beszélni. Úgyhogy már az első karácsonyt 1922-ben náluk töltöttük, és az nagyon kedves volt. Tudom, hogy anyám nagyon lelkesen megírta édesanyjának azt az első karácsonyt. Az a levél sincs meg.

 

Szabadkára írta?

 

Biztosan, igen. Nagyapám halála után nagyanyámnak a nyugdíját ott kellett kérnie, és meg is kapta, s minden évben valamennyi időt ott kellett töltenie. Úgyhogy nekem két nagymamám volt, egy pesti nagymamám és egy palicsi nagymamám. Mert Palicson volt neki valahol egy állandó helye, ahol mindig megszállt. És Palicsra akkor még járt a villamos Szabadkáról. Már nincs villamos Palicsra, mert megszüntették. Na, ez a baltikumi család nagyon közel került hozzánk, és ott is volt egy nagymama. Ez a nagymama tartott csoportot, gruppénak nevezték, amelybe hozzám hasonló sehova nem illő gyerekeket befogadott délelőttre, hogy a szülők tudjanak mozogni. Kis német versikéket tanított, meg csináltunk valami naptárat, hogy milyen az idő. Minden nap berajzoltuk, hogy napsütés volt vagy eső… Ünnepkor előadást is tartottunk.

 

Németül vagy oroszul?

 

Németül és oroszul, oroszul inkább, de a versikéket németül mondtuk. A szüleim, ha azt akarták, hogy ne értsem, amit mondanak egymás közt, németül beszéltek. Hát naná, hogy megértettem. De nagyon titkoltam, hogy én értem a német szót. Az iskolában is tanultuk a németet, de én szándékosan rosszul tanultam, ilyen hülye voltam, így persze, nem sok titkot tudtam meg abból, amit ők mondtak egymásnak.

 

Hétéves korban kezdődött az iskola?

 

Nem. Nyolcéves korban, de engem felvettek, még hétéves se voltam, mert már tudtam írni, olvasni. A számokat összeadtam, oszlopokban. Volt még egy másik magyar család, akik Kassáról jöttek, Mácza János a feleségével és a fogadott fiával. A fia, Mácza Zoli volt az én vőlegényem akkor. Két vagy három évvel volt idősebb nálam, én ötéves voltam, ő hét-nyolc. Én könnyen tanultam mindent. De mindig az volt a baj, hogy a hivatalos tanulmányaimnál mindig a legfiatalabb voltam. A főiskolán, ahova csak másodszorra vettek fel, még ott is, azt hiszem, csak egy vagy két fiú volt fél évvel fiatalabb nálam. Mindig fiatal, és ez sok mindenben zavart. Volt például a sport mozgalom, az MHK, a munkára harcra kész. Vagyis GTO: Gotov k trudu i oboronye! Ott például csak bizonyos kortól kezdve lehetett a normát letenni. Én fiatalabb voltam, de már úszásból is, meg minden másból meg tudtam volna csinálni, amit kellett, de nem lehetett. Kisebbségi érzésem lett emiatt. Hogy mindig, mindenhol a legfiatalabb vagyok. Most már ennek is vége! Évek óta a legöregebb vagyok a családban. Borzasztó.

 

Az általános iskolának volt neve vagy csak száma?

 

A Kizewalter-család gyerekei jártak abba az iskolába, ahová beírattak, az a család, amelyikről beszéltem, ahol Tóth Viktor volt a magyar a családban. Azok a gyerekek is, már mind nagyobbak voltak nálam, a legfiatalabb lány is tízéves volt vagy tizenegy... Az az iskola régen gimnázium volt, méghozzá magángimnázium, és engem is oda írattak be, mert nagy udvara volt, és a nagyszünetben akkor többet leszek levegőn. Mert volt ott közelebbi iskola is, de annak nem volt rendes udvara. Annak, ahová jártam, csak száma volt, de lehetett tudni, hogy a cári időkben Popovéké volt, s akkoriban még róluk volt elnevezve…

 

Hol volt ez az iskola?

 

Ahova pedig beírattak, az a Znamenkán volt. A Znamenka volt a főutca, és az vezetett egészen közel a Kremlhez. Oda jártak a Kremlből is a gyerekek. A kis kölköknek própuszkjuk volt, engedélyük. Azzal jártak ki-be a Kremlből iskolába. Egy csomó nagyvezérnek a gyereke odajárt. Például Leninnek az unokaöccse, Uljanov.

 

Ezek a gyerekek tudták, hogy ők a hatalom gyermekei?

 

Hát! Ha a nevüket kérdezte a tanár és mondta mondjuk, hogy Uljanov, akkor jött a kérdés: „Csak nem a nagy Uljanov rokona?”  Kalinyin fogadott lánya egy osztályba járt velem. Na mindegy.

 

Mi volt a neve Kalinyin lányának?

 

Kalinyina. Először Vasziljeva volt, aztán felvette Kalinyin nevét. Nyura Kalinyina, vagyis Anna volt. Öt évig ebbe az iskolába jártam. Kitűnő tanáraink voltak, többségben idős férfiak, és nagyon komoly tanítás folyt. Azt hiszem, csak a biológiát meg az éneket tanította nő. Öt évig tartott ez, négy év volt az alap, ugye ott az első fokozat. Utána kezdődött a második „sztyepeny”, a második fokozat, már ötödiktől. Ötödikben kitűnő orosz tanárunk volt, a nagy orosz filozófusnak, Eichenwaldnak a fia. Kitűnő orosztanár volt, irodalom és nyelvtan szakos. Az orosz nekem nagyon jól ment, egykettőre hibátlanul írtam, és ezért megbocsátották, hogyha a grammatikai fogalmakat nem tudtam olyan precízen. Aztán, amikor az ötödiket elvégeztük, jött az átszervezés, és összepárosították a két iskolát. Azt, amelyik közelebb volt hozzánk, meg azt, ahova jártam, ahol a gimnázium volt régen. Ebbe került a négy alsó osztály, és a másikba a nagyobbak. Akkor még az ottani általános iskola hét év volt. A hatodik, hetedik osztályt ott végeztük, abban az iskolában, ami közelebb volt hozzánk. Rengetegen voltunk, volt valami hét vagy nyolc hatodik osztály. Bekerültem egy új osztályba, hát egész más volt, és egész más tanárok voltak. Fél évig még ez a bizonyos Eichenwald Borisz Jurjevics tanított, aztán egyszer csak azt az osztályt, amit ő vezetett, szétdobálták több osztály között, és Borisz Jurjevics megszűnt tanárnak lenni.

 

Eltűnt?

 

El. Sok-sok év múlva, amikor hallgattam az orosz Szabadság rádiót, néha megszólalt egy Eichenwald nevű fiatal pasas, és valamit mondott, hogy itt a Szabad Európa. Egyszer viszont azt hallottam, ugyancsak tőle, hogy Borisz nagybácsinak szerencséje volt, mert a kályha mellett halt meg.

 

Mindenki ment a gulagra?

 

Igen. És ez a mindig elegáns, szemüveges Borisz Jurjevics, a tanárunk, a kályha mellett halt meg. Ezt nem tudom elfelejteni.

 

És aki a Radio Szvobodában beszélt, a fia volt?

 

Nem, az unokaöccse. Gyágya Borjának, Borja bácsinak emlegette Borisz Jurjevicset.

 

Az iskolaegyesítésnek mi volt a folytatása?

 

Rájöttek, hogy sokan vannak a háborús gyerekek, és a háború után is sokan születnek, valamit kell csinálni. Hét év volt az általános iskola, de néha már hatodikból szedték ki a gyengébb tanulókat, ipari iskolákba vitték őket. Tizenhat éves kortól vettek fel fiatalokat technikumba vagy pedig úgy nevezett rabfak, a munkás fakultás következett. Én például már tizenhárom éves koromban elvégeztem az általános iskolát. Hova mentem volna, ha valamelyik okosnak eszébe nem jut, hogy valamit kéne csinálni, korszerűsíteni kell az iskolarendszert.! Kitalálták, hogy tízéves lesz az általános, és érettségivel végződik. Ekkor nem mindegyikben ugyan, de sok iskolában nyílt nyolcadik osztály. A mi iskolánkban nem, de valahol a közelben nyílt és oda beiratkoztam. Szerencsém volt, mert nem vettek volna fel sehova. De ott is mindenféle összevonások zajlottak, úgyhogy csak a nyolcadikat meg a kilencediket végezhettem el, a tizedik osztályt már egy másik iskolában fejeztem be. Összesen négy iskolába jártam, és soha nem én kezdeményeztem azt, hogy elmegyek máshova. Hanem ide-oda dobáltak. A kilencedik osztályból már vettek fel pedagógiai iskolára tanulókat, és nagyon agitált engem az igazgatónő, aki nem kedvelt, és szeretett volna megszabadulni tőlem: „Ó, menni tessék csak, az nagyon jó!” De nem mentem.

 

Milyen volt az iskolai szellem? Mindenki úttörő volt?

 

Általában igen, de azért kellett valami szólamot mondani, hogy érvényes legyen.

 

Volt olyan az osztályban, aki nem volt pionír?

 

Biztosan volt. Nem erőszakolták. Viszont az úttörő mozgalom annyiból volt jó, hogy voltak nyáron táborok. Én mindig mentem táborba.

 

Hová?

 

Valahova vidékre. A tengerpartig nem mentünk, csak inkább Moszkva környékére.

 

Artyek akkor már volt?

 

Oda csak a kiválóak mehettek, akik valamiben kiemelkedtek. Oda csak egy bizonyos réteg kerülhetett. Az úttörőtáborban egy kicsit megedződött a társaság. Na persze az okos szülők nem ott nyaraltatták a lányukat. Voltak ott tetvesek is, de azért vidáman telt az idő. Persze latrina meg hasonlók. A mai követelményeknek nem felelne meg. Általában a nagyobbak, a komszomolisták mentek előre és ácsoltak fekhelyeket. Többnyire a helyi iskolákban rendezték be a táborunkat. Egy teremben egy hosszú gerenda a falnál is, meg vele párhuzamosan is, négy deszkát rászegeztek, az volt egy ágy. Egy kis szünet, következett egy újabb ágy. Úgyhogy oda be kellett mászni. Meg budi volt, és aki rossz volt, annak kellett kipucolni...

 

Melyik volt a legemlékezetesebb úttörőtábor? Ami úgy igazán jól sikerült és még ma is szép emlék?

 

Nem rossz emlékek ezek, mert volt jó társaság. A táborvezetőkön sok múlott, az egyik évben a fővezetőnek meg kellett mutatnunk minden levelet, amit a táborból küldtünk a szüleinknek. De nem mindenki volt ilyen. Általában jól éreztük magunkat. Pedig ahogy így visszaemlékszem, hát nem volt semmi különösebb élmény. Például az asztalok általában a szabadban voltak, ahol étkeztünk. Egyszer volt olyan, hogy az asztalt fölállították, aztán kiderült, hogy a fákról a madarak időnként lepiszkítják az asztalt, s akkor lövöldöztük őket kővel. Aztán volt olyan tábor, ahol nem előre elkészített fekhelyek voltak, hanem egyszerű, összerakható vászonágyak, amiket össze lehetett csukni. Aztán kiderült, hogy leszakadnak és szögek kellenek a javításhoz. Akkor menni kellett a kisvárosba, ahol lehetett szöget kapni, s tizenkét kilométert gyalogoltunk csak szögért. Többnyire voltak edzések. Az első évben még nem is tudtam rendesen úszni. Aztán volt, ahol lehetett valami folyóban úszkálni, és már az is eredmény volt, hogy megtanult az ember úszni. Az iskolában, amikor nagyobbak voltunk, már nagyon furcsa volt ezt a nyakkendőt hordani. Mindenki igyekezett valahogy zsebre dugni, és amikor fel kellett állni sorba, akkor föltette, megelégelték a gyerekek ezt. Nevetséges volt.

 

Van ez a szovjet kislánykép, copf, masni, fehér kötény… Így kellett járni?

 

Nem, az csak később jött, ez úgy jött vissza még a cári időkből. Bár a fehér kötény és a barna ruha már akkor is előfordult, amikor én kezdtem tanulni. Akadtak lányok, akiknek még az anyjuktól megmaradt ez a gimnáziumi barna ruha, fehér kötény. De nem csak az öltözéket, hanem például könyveket is őriztek, régi lányregényeket szép, pirosarany kötésben. A mamájuk őrizgette nekik, és azokat is elhozták az iskolába. Hercegnőkről...

 

Ezeket akkor szabadon lehetett még olvasgatni?

 

Szabadon, persze. Moszkvában, emlékszem, voltak évek, amikor nyáron rendeztek könyvvásárt a bulvárokon. Volt két-három bulvár, ahol végig-végig könyvvásár volt, és régi könyveket lehetett olcsón kapni. Mi is jártunk ilyen könyvbazárban, én is kaptam a szüleimtől különböző régi könyveket, amelyeket nem adtak ki újra, vagy nem voltak az üzletekben hivatalosan. De itt lehetett kapni, híres emberek gyermekkoráról…

 

A magyar nyelv hogy őrződött meg? Otthon magyarul beszéltek?

 

Otthon magyarul beszéltünk, de néha kevertem bele orosz szavakat. Egyszer az iskolával voltam nyaralni, s tán tíz napig vagy tizenöt napig csak oroszul beszéltem. Kijött anyám meglátogatni, és én egy teljesen kevert mondatot mondtam neki, hol orosz, hol magyar szavakkal, röhej volt. De nem bántott. Egyébként anyám is, apámról nem is beszélve, megtanulták az orosz nyelvet úgy, hogy tudták élvezni az orosz irodalmat. A Háború és békét nyaralás közben olvastuk anyámmal. Szétszedett kiadvány volt, én elolvastam egy részét, adtam anyámnak és fordítva, a strandon olvastuk végig. Le is égtem akkor. Anyám élvezte az orosz irodalmat, de élete végéig akcentussal beszélt oroszul. Apám, aki nemcsak hogy olvasta Lenint, meg mit tudom én kiket, előadást is tartott oroszul. De élete végéig ő is akcentussal beszélte a nyelvet. Én úgy gondolom, hogy tizennyolc éves kor az a határ, amikor még meg lehet beszélni tanítani. Az összes politikusok mind akcentussal beszélték az oroszt. Én magyarul kint nem olvastam. Néha hozzám került valahonnan egy-egy Színházi Élet, abban voltak karikatúrák és aláírások, azokat néha elolvastam. Mert olvasni tudtam a latin betűket. De könyveket én nem olvastam magyarul. A nagymamák küldtek néha gyerekregényeket, a Légy jó mindhaláligot meg egy másik regényt, amelynek A szív volt a címe. Anyám nekem felolvasta őket. De csak felolvasott, én nem olvastam magyarul, csak amikor megtudtam, hogy jövök majd Magyarországra.

 

De az már a háború végén?

 

Igen, akkor átrágtam magam egy pici kis brossúrán, Lenin sofőrjének valami visszaemlékezésén. Aztán átrágtam magam a Švejken, amit már olvastam oroszul, és akkor magyarul is elolvastam. A harmadik Gárdonyi Géza Göre Gábora volt. Amikor megérkeztem Magyarországra, nem csak, hogy olvastam magyarul, de helyesen írtam. Egyszer vagy talán még egyszer, miután megjöttem, az első napokban a piacon megkérdezték, hogy felvidékinek tetszik lenni? Mert az á betűket egy kicsit hangsúlyosan, moszkvaiul beszéltem. Egyébként Odesszában, ahol másképp beszélnek kicsit, megismertek, hogy moszkvai vagyok. És érdekes módon, a magyar helyesírást is tudtam.

 

Ez hogy történhetett? Ly-t, pontos j-t, mindent?

 

Lehet, hogy a j és az ly közti különbséget nem mindig tudtam, de általában azonnal észrevettem, hogyha valami hibás volt, pedig nem írtam magyarul soha. Néha nagymamáknak, hogy millió puszi, meg hogy a macskámnak kiscicája van, ilyesmiket. De csak úgy anyám leveléhez hozzáírtam néha valamit. De nem írtam, nem olvastam magyarul. Igaz, hogy még Moszkvában anyám elkezdte fordítani a Golgotát Alekszej Tolsztojtól, és ezt mi összeolvastuk. Ő olvasta a magyar szöveget, én meg figyeltem az oroszt, és észrevettem, ha valami nem passzolt, de ez közvetlen elutazásom előtt történt, már negyvenötben.

 

Volt emigrációs magyar kulturális élet Moszkvában?

 

A magyar klub. A legnagyobb ünnep természetesen március 21., a Tanácsköztársaság évfordulója volt. A magyar asszonyok paprikást készítettek, fánkot sütöttek.

 

Nincsenek erről fényképek?

 

Nincsenek. Fellépett a rendezvényeken egy férfi dalárda is, anyám kísérte őket pianínón. Tény az, hogy egyszer, nem tudom már, milyen okból, ezt a pianínót a lakásunkra hozták és odajött próbálni a dalárda. Aztán mindez megszűnt, de a pianínó ott maradt. Én elkezdtem tanulni zongorázni. Az iskolában volt egy zongoratanárnő, aki a tanítás után adott órákat. Kezdetben nagyon szerettem a zenetanulást és jól is ment.

 

Egy pillanatra még térjünk vissza a magyar klubhoz. Március 21. volt a legnagyobb ünnep. Milyen volt egy program? Ki beszélt, Kun Béla?

 

Nem, ő hozzánk nem beszélt. Valakik biztosan beszéltek, de már nem tudom, kik. Egyszer anyámnak volt egy szerzői estje, ahol valaki szavalta a verseit, és ő kísérte zongorán. Eleinte, amikor még kisebb voltam, elvittek oda, de úgy, hogy hazafelé már apám nyakában ültem. Aztán én egyre ritkábban mentem, mert őszintén, már nem nagyon érdekelt ez a társaság. Én eloroszosodtam teljesen, orosz társaságom volt mindig.

 

Illés Béla meg a hasonló nagyságok eljártak ezekre az ünnepségekre?

 

Nem tudom. Arra emlékszem, hogy amikor már apámat elvitték, egyszer anyámat meglátogatta a Révai József. Akkor jöttem haza a főiskoláról, és Révai megkérdezett, hogy szoktam-e találkozni a többi magyarral? Azt találtam mondani, hogy csak a temetéseken. Tudniillik előtte ketten is meghaltak, még szebb időkben, nem lágerben, hanem otthon. Hamburger Jenő volt az egyik, aki mellesleg orvos volt, ő operálta ki a manduláimat, és az egyik visszanőtt. A másik a Varjas, akiről beszéltem, aki a kommunista akadémián volt, akinek a fia, a Gyuszi ott volt óvodástársam. Ők ágyban haltak meg, és mindkettőnek a búcsúztatásán ott voltam. A Révai állítólag megsértődött ezen a válaszon.

 

Ahhoz bátorság kellett hogy Révai akkor odalátogasson?

 

Nem, én azt hiszem, hogy ő valamit kutakodott.

 

Révai ott milyen életszínvonalon élt?

 

Nem voltam nála soha. A Kunéknál igen, ők elég jó színvonalon éltek, de semmi különösebb. Mert náluk voltam, Kun Béláéknál. Ők közel is laktak, aztán a kis Miklóssal – nem nagy korkülönbséggel voltunk, úgyhogy néha játszottunk együtt.

 

 

Az nem ez a Kun Miklós, hanem az apja?

 

Az apja, igen. Mellesleg apám, amikor a lágerből kiszabadult és igyekezett hazafelé, a Kun Bélánéval találkozott, aki beteg volt és hasmenése volt végig. Apám segített neki sokat, pedig a Kun Béláné annak idején, mikor apámat 1936-ban elvitték, a Marx-Engels Intézetben valami szakszervezeti funkciót foglalt el, és egyike volt azoknak, akik beköltöztettek hozzánk egy családot. Nem viselkedett, hogy úgy mondjam, szolidárisan, sőt! Már amikor itt Pesten volt a Kun Béláné, az Eszter utcában laktak, emeletes házban volt a két család, a Hidas Antal meg az Ágnes fent, és lent pedig a Kun Béláné és a kis Kun Miklós. Akkor mondta el Kunné, hogy ha apám nem lett volna mellette, akkor ő ott pusztul el.

 

Ő is a lágerből jött meg?

 

Igen, őt is elvitték. A férjét lelőtték, őt meg elvitték később.

 

Amikor Kun Béláék még Moszkvában laktak, akkor hogy éltek?

 

Elég szép nagy lakásuk volt, de semmi különösebb. Volt cselédlány, de ott volt az Irénnek, Kun Béla feleségének a nővére, a Hánika is, régi bútor volt.  Hánika, aki aztán végül Pestre is még idejött és itt halt meg. Újsághír jelent meg róla.

 

Elég nagy a családi kavarodás. Kun Béla felesége Gál Irén volt. Kun Ágnes?

 

Kun Ági a lányuk volt. A Kun Miklós meg a fiuk.

 

És ennek a Kun Miklósnak a fia, a mostani Kun Miklós, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára?

 

Igen. A Kun Ágnes a Hidas Antalnak lett a felesége, tizenhat éves korában beleszeretett a Hidas Antalba. Hozzá is ment később.

 

Hol volt a magyar klub?

 

Leontyevszkij pereulok. Eleinte csak magyar klub volt ott, később a különböző politemigránsok klubja lett ugyanabban az épületben. Felaprózódott, amikor már nem volt annyira érdekes a magyar emigráció. Ez közel volt hozzánk, egy csendesebb utca a központban. Moszkvát ma állítólag már meg se lehet ismerni, annyira megváltozott. Én 1989 telén voltam ott utoljára.

 

Hogyan?

 

Tolmácsként vállalkoztam az útra, egy Varga Sándor nevű kutató mellett, aki a Szikra Kiadó történetét kutatta. Így bukkant apámra, majd rám. Szerette volna megkapni Moszkvában az archívumokból azoknak a magyar emigránsoknak az anyagait, akik megjárták a lágereket. Mert apám, miután visszajött a lágerből, nem térhetett haza rögtön Budapestre, hanem Moszkvában a Progresz nevű, idegennyelvű könyvkiadónál dolgozott, ahol a magyar szekciót vezette. A lágerből hazajöttek közül sokan kerültek a Progreszhez, mert tudtak nyelveket. Lengyel Juci például, akinek az apja, Lengyel Gyula pénzügyi népbiztos volt a Tanácsköztársaság idején. Lengyel Jucinak a mamája is valahol lágerben volt. Én voltam kint Moszkvában Varga Sándorral, hogy tolmácsoljak. De aztán nem sokra mentünk velük. A kiadónál meg később arról kezdtek önkritikázni, hogy nem kellett volna munkatársnak fogadni olyanokat, akik büntetve voltak…

 

Ezt 1989-ben mondták?!

 

Már azután, hogy hazajöttünk, 1990-ben, a Progresz Könyvkadónál. Ott dolgozott az édesapám. De a törvény szerint nem lakhatott Moszkvában. Száz kilométerre van egy Alekszandrov nevű városka, hivatalosan ott lakott, csak legtöbbször nem ott aludt, hanem vagy a régi lakásunkban, ahol a szomszédok befogadták, vagy pedig benn a kiadóban, a díványon. Inkább aludt akárhogy, csak ne kelljen Alekszandrovba száz kilométert menni hévvel, ami tömve volt. Borzalmas körülmények közt utaztak az emberek az elektricskán. Sok egykori lágernyik lakott Alekszandrovban, például Lengyel József is.

 

Az emigráció idején, amikor még az egész család kint élt, az itthoniakkal is folyamatosan lehetett tartani a kapcsolatokat?

 

Igen, és a rokonok is igyekeztek tartani a kapcsolatokat velünk. Néha, ha jött valaki Moszkvába Pestről, akkor Pesten összeszedték a kicsit ócskább dolgokat, és kiküldték. Jött valaki, író vagy zenész, főleg Lányi Viktor ismeretségi köréből, és a család összeadott dolgokat és kihozta. Lányi Viktor elég ismert név volt Pesten.

 

Például miket küldtek?

 

Az egyik télen én hordtam az egyik unokafivérem télikabátját. Hogy másképp gombolódott, az engem nem zavart. Moszkvában az elsők közt hordtam barettet, vagy minek hívják ezt?

 

Svájcisapka?

 

Svájcisapkám volt. A zongora mellé kaptam egy nagy, díszes kottatartót, és nekem így kellett menni az iskolába. A barátnőim mind szegények voltak, ez az igazság. Én meg szégyelltem, hogy ilyen burzsuj dolgokkal járkálok. Egy darabig ment a zenetanulás, mert azért ambicionáltam. Anyám vitt koncertre néha. Ha szépen zongorázok, akkor majd én is ott leszek a pódiumon! De aztán nyáron kellett volna külön menni a tanárnőhöz, s őt magát meg nem nagyon szerettem, mert csúnya volt. A barátnőim pedig császkáltak a városban, találkoztunk, és én egyszerűen szégyelltem, hogy zongoraórára megyek. Meg azt is, hogy mi egy aránylag jobb lakásban lakunk. Bár az akkor már nem az első lakás volt, hanem későbbi, de mégis két szoba volt. Jó, hogy a vécé valahol a folyosón volt. A fürdőszoba, az is a folyosó végén, hetente egyszer használhattuk, be kellett fűteni, és anyámmal együtt fürödtünk.

 

Ez eredetileg egy nagypolgári lakás volt?

 

Nem, ez egy nagyon régi épület volt, állítólag Napóleon valamelyik marsallja lakott benne, mikor Moszkvát elfoglalták. Vastag falak voltak. Én később Bécsben jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi volt az egésznek a konstrukciója! Termek sorozata, egyik a másikból nyílott, és vastag falak. A termek közt ajtók voltak egykor, és az ajtók helyén lettek a faliszekrények, egy-egy teremből pedig egy lakás, az egyik oldalon is egy faliszekrény, másik oldalon is egy faliszekrény. Fával, a folyosóról kellett fűteni. De a komfort nulla volt. Ha jött valami magyar író, például amikor 1934-ben az írókongresszusra  Illyés Gyula és Nagy Lajos jöttek ki, Nagy Lajos is hozott valami csomagot és én mentem a szállodába érte. Illyés Gyula még fiatal volt, ő nem hozott semmit. Rá nem bíztak semmit. De a Nagy Lajos elhozta, amit küldtek. Na, az írókongresszus idején nálunk gyülekezett a vendégsereg, az ottani emigráció, a Hidas Antal, az Illés Béla, a Szabó Ferenc, mind családostul.

 

Gábor Andor?

 

Gábor Andor akkor nem volt nálunk, azt tudom. Egyszer később jót tett anyámnak, segítette, hogy a moszkvai magyar rádióhoz kerülhessen. Mert még nem mondtam el, hogy miután engem felvettek a moszkvai filmművészeti főiskolára, tíz nap múlva jött az NKVD és akkor vitte el apámat. Mondom, Tíz nappal azután, hogy engem felvettek a főiskolára, 1936 végén.

 

Ez hogy történt a gyakorlatban?

 

Éjszaka jöttek. Apám nyitott ajtót. Jött valamilyen házmesterféle is, és akkor rögtön megmondták neki, hogy házkutatás. És letartóztatás. Én azt hittem, hogy csak házkutatás. Mit találnak? Kutassanak. És nyugodtan varrogattam egész éjszaka.

 

Egész éjjel tartott? Hányan voltak?

 

Órákig, sokáig. Voltak egy páran, egyenruhások és civilek is.

 

Mit kerestek? Mit találtak, amire azt mondták, hogy na ezt visszük?

 

Elvitték például a Lányi Viktor fényképét a feleségével, aki elegánsan volt öltözve, egy iskolának a titkárnője volt. Lányi Viktor meg magyar tiszti öltözetben. „Ááá! Oficér!” Erre emlékszem véletlenül, de különben nem tudom, hogy mit vittek el.

 

Nem került vissza soha többet, amit elvittek?

 

Soha. Hát apámnak nyilván voltak iratai meg ő írt néha újságba is, megjelent valami Marxszal kapcsolatban. 1933-ban volt a Marx jubileum, és ő sokat dolgozott ezen. Németül írt apám.

 

Hogy viselkedetek? Hogyan tárgyaltak?

 

Normálisan. Nem durván, csak hát mindent ki a szekrényekből, főleg iratokat, fényképeket. Lényeg az, hogy apámat elvitték, és sokáig nem lehetett tudni, hol van. És valami bizottság, nem is rendes bíróság, valami hármas bizottság ítélte el.

 

A trojka?

 

Igen, az. Öt év börtönre ítélte.

 

Mikor derült ki, hogy hol van?

 

Soká. Sokáig börtönben volt. Moszkvában valahol, a Butirkában. Anyám járt oda, a kisablakhoz megtudni ezt-azt. Én már akkor főiskolás  voltam, engem csak kirúgtak a Komszomolból, de egyébként benne voltam a tanulásban.

 

Hogy ment a kirúgás?

 

Kérdezgettek, de én nem tudtam semmit apámról mondani. Nem tudtam semmit. Hát valamit ki kellett gondolni. Azt mondtam,  régebben hallottam, hogy apám telefonon beszélt egy filozófussal, aki azóta börtönbe került. És akkor az egyik okos, nem is tanár, hanem valami dolgozó a főiskolán, egy pasas, azt mondta, hogy trockista volt apám, ilyen trockista, amolyan trockista. Egy szavazattöbbséggel kizártak, mert a kerületi Komszomol bizottság titkárnője, vagy ki a csoda azt mondta, visszaállítani bármikor vissza lehet a tagságomat, de ha ki kellett volna zárni és nem teszik meg, az baj. Valami ilyesmit mondott. Hát kizártak.

 

A gyakorlatban ez számított?

 

Az első voltam a kizártak között a főiskolán. Még épp csak, hogy megkezdtem a tanulást. Egy barátom, aki elkísért a metróig, a Baltyijszkaja sztancija nevű megállóig, azt mondta: „A proletárnak nincs mit veszítenie, csak a láncait.” Én még akkor elég friss komszomolista voltam, azt hiszem, a tizedik osztályba jártam, amikor felvettek. Méghozzá úgy, hogy rögtön tagnak.

 

A tagjelöltséget átugarva?

 

Igen, pedig általában az értelmiségieknek a gyerekeit tagjelöltnek vették fel. De mielőtt elmentem volna a felvételire, valahol a kerületben rendezték, elolvastam valamit a magyar a Kommünről. És ott nekem szegezték azt a kérdést, hogy miért bukott meg a magyar Kommün? Persze én nem tudtam, de azt mondtam, mert nem osztották fel a földet! Ők se tudták, hogy miért. Aztán következett a népszámlálás, valamikor 1937–1938-ban. Az első népszámlálást ugyanis eltörölték, mert nem voltak túl jók a mutatók.

 

Már hogyan?

 

Az első körben például kevés volt a felsőfokú végzettségű, a másodikban felsőfokú képzettségűnek titulálták azokat is, akik technikumot végeztek, ami csak középfok. De felsőfoknak számították be. Meg több volt a vallásos, mint kellett volna, és ezt a mutatót is semmissé kellett tenni. Ilyenek miatt másodszor is megszervezték a népszámlálást.

Jobb eredmények lettek?

 

Igen.

 

Átalakították a kérdőíveket vagy a kérdezőbiztosokat?

 

Mindent átalakítottak. A második népszámlálásban már én is részt vettem. Micsoda barakkokba kellett mennem akkor! Mert olyan részre küldtek, az jutott a főiskolának, ahol a zöldségeskertek voltak, sok cigány lakott ott, a zöldségeket szortírozták. Barakkokban laktak, borzalmas körülmények közt, Moszkva környékén. Ez Moszkva volt, csak a széle, külterület, szörnyű. Kis zugokban családok laktak. Vagy egy nagy barakkban, mondjuk, volt egy tűzhely, amelyet mindenki használt. Sok-sok kuckó volt, vagy minek nevezzem. Egy nagy teremben furnir falakkal elkerített zugok, és minden apró zugban egy család. Férj, feleség és gyerekkocsi mellettük. És középen volt egy asztal, ahova leülhettek étkezni. Szörnyű állapotok voltak ott.

 

De még térjünk vissza a Butirkára... Ott lehetett találkozni is a fogvatartottal? Vagy beadni a csomagot?

 

Ott még csomagot se lehetett beadni. Pénzt, azt hiszem, lehetett, de csomagot nem. Azt csak később, mikor már a lágerben volt, oda lehetett küldeni. Aztán az első levél vagy levelezőlap úgy jött, hogy most már dolgozni fog. Sokáig a moszkvai börtönben, az rossz volt annak, aki szeretett volna valamit dolgozni. És akkor vitték Szibériába, ahol már dolgozhatott.

 

Hova vitték?

 

Közép-Szibériába. Jó messze. Aztán az egész levelezést, mert az ő levelei megmaradtak, jobban mondva levelezőlapok voltak, pontosan megszámláltam. Persze a háború alatt nem lehetett levelezni. Az anyám leveleit ő megőrizte, de a kofferét persze, ellopták. Sok mindent elloptak tőle. Anyám meg törte magát, hogy milyen csomagot küldjön… Mint kiderült később, apámnak nagy volt a szerencséje, hogy még harminchatban vitték el. Mert akik harminchétben kerültek sorra, azokat mind megölték! Magyarán szólva. De őt csak öt évre ítélték.

 

Az kevés a szovjet rezsimben?

 

Nagyon kevés. És ugye már később tervezgette, hogy kijön. Sejtette, hogy Moszkvába esetleg nem költözhet már vissza. Tervezte, hogy valamelyik kisebb városba telepszik le, Moszkva közelében. Ez volt ugye 1941-ben, és júniusban megtámadták a Szovjetuniót a németek. És mindenkit, aki ott volt a táborban, a háború végéig ottfogtak. Így lett az öt évből tíz. És még akkor is nehezen sikerült kijönni onnan, meg azután hazajönni. Először Alekszandrovba, Moszkvába, onnan Budapestre. Hosszú volt az útjuk. És még mielőtt kijött, már tíz év után, a lágerben kapott egy nagyon súlyos tüdőgyulladást, amiből csak az erős akarata gyógyította ki. És az egyik kollégája, aki orvos volt, ugyancsak fogoly. Ha már eddig kibírta, öt igazságtalan év helyett tízet is, most akkor meg kell gyógyulnia! És meg is gyógyult. És hazajött. Az se ment simán, csak 1947 októberében jöhetett haza. A levelei, ahogy mondtam, megmaradtak. Azokat én később mind legépeltem úgy, ahogy vannak, oroszul, aztán lefordítottam magyarra. Kis részletek megjelentek belőlük. Azok megvannak, magyarul is, oroszul is.

 

Kötelező volt oroszul írni a táborból? Nem lehetett magyarul?

 

Csakis oroszul! Anyám néha becsempészett olyasmit a levelébe  oroszul, ami fontos volt, neveket például, konspiráltak azért egy kicsit a szüleim. A Szikra Könyvkiadónál dolgozott apám a hazatérése után. Állítólag már benne volt a tüdőrák, mert a gyógyulás, ott a lágerban, úgy látszik, nem volt teljes. Mégis átúszta a Balatont, a földvári üdülőben. A Szikrának Földváron volt üdülője, és ha ott voltak, mindig átúszott.

 

A főiskolán nem következett ebből társadalmi közmegvetés? 

 

Nem, nem. Voltak barátaim, a főiskolán jól éreztem magam.

 

A lakást hogy vették el?

 

Nem az egészet. A két szobából az egyiket. Beköltöztettek egy családot, egy házaspárt, szibériai nagymamával és egy csecsemővel, kislány volt, akivel még most is levelezek. Most lesz hetvenkét éves. Moszkvában lakik. Anyámnak szerencsére angyali természete volt, mindent megosztott ezzel a családdal.

 

Teljesen oroszok voltak?

 

Teljesen. A férfi, az egy szép, vállas, plakátorosz tengerész, ha józan volt. De néha nem volt józan, akkor veszekedés volt. De mondom, anyám mindent megosztott velük, kivittük a telefont az előszobába, hogy ők is tudják használni. Volt egy kétajtós konyhaszekrény, anyám az egyik felét simán odaadta. Az asztalon egy petróleumfőző helyett ezután kettő állt. A kislány növekedett, anyám őt is dédelgette. A fiatalasszony, hát egy senki volt, szegényke, de közben járt valami tanfolyamra, és végül az intézetben lett valami kisebb, tudományos segédmunkatárs. Aztán, amikor kitört a háború, őt a gyerekkel együtt evakuálták valami békés területre. Keletre mentek, a gyerekes családokat igyekeztek elvinni, később nem csak a gyerekes családokat.

 

Maradjunk még a lakásban. Kommunálka volt?

 

Tulajdonképpen igen, az intézetnek volt a tulajdona, a Marx-Engels Intézetnek.

 

Mi volt oroszul a pontos neve?

 

Insztitut Marxa-Engelsza-Lenina, a végén. Eleinte csak Marxa-Engelsza, aztán később már Marxa-Engelsza-Lenina. A Sztálint már nem volt idejük hozzátenni.

 

Már lekéste. S akkor ebből a nőből ott, az anyukából ott lett tudományos segédmunkatárs?

 

Igen, mladsij naucsnij szotrudnyik, munkatárs, mondjuk így. Lunacsarszkijjal foglalkozott, róla sokat írt.

 

Több család lakott a szobákban?

 

Igen. Volt egy hosszú folyosó, amelyen távolabb még egy közhasználatú ajtó is nyílt, tehát feljárat máshonnan is volt. Volt ott még egy magyar család, Balogh János, aki később, a háború után, azt hiszem, szintén hazajött. A Szilárdék is magyarok voltak, annak az asszony Szamuely Tibornak volt a testvére vagy valamilyen közeli rokona. Az asszonynak a lánya férjhez ment, szült egy kisfiút, akit Tibornak neveztek el. A Szamuelyről.

 

Körülbelül hány család lakhatott ebben a régi nagy lakásban?

 

Talán húsz család. Ehhez volt egymás mellett közvetlenül két vécé. Volt a folyosón még egy falikút, a Balogh bácsi annál mosakodott. Lakott ott egy NKVD-s pasas, aki verte a fiát. Kisgyerek volt, iskolás. És egy fürdőszoba volt, ahova később betettek még egy asszonyt, mert annyira nem volt lakás.

 

 

Ő ott lakott a fürdőszobában?

 

Ott lakott a fürdőszobában, se ablak se semmi nem volt. Ha valaki fürdeni akart, ment a tömegfürdőbe. Mi is jártunk, szombatonként mindenki ment a gőzfürdőbe. Aztán nyáron voltak amolyan bulvárfürdők, zuhanyozófülkék fölállítva az utcán, ahol fél órát vagy húsz percet lehetett zuhanyozni, nem tudom hány kopejkáért.

 

Magyar emigránsok és oroszok éltek ott, vagy voltak még mások is?

 

Magyarok és oroszok.

 

Az oroszok a külföldiektől nem tartottak?

 

Volt olyan külföldi, úgy értem, magyar, aki már nem is Magyarországról jött oda, például Dobó István, családostul. Ő érettségi után kiment Amerikába, azt hiszem, ott volt neki már az egyik testvére. És ott egy könyvesboltban dolgozott, és volt mellettük egy antikvárium, egy japánnak az antikváriuma. Annak a felesége angol volt, és voltak lányaik. Az egyik lánnyal, Elzával, aki félig japán volt, hát azzal lett szerelmes ez a Dobó Pista, és elvette feleségül. Született egy kisfiuk, és arról ábrándozott, hogy kimenti a Szovjetunióba, és szocializmust épít. És a japán család ellenére a felesége is vele tartott. A kisgyerek nyolc hónapos volt, mikor apámhoz a lakásra beköszönt ez a család. Ez a Dobó valami írást is hozott apámnak, na és hát mit csináljon szegény... Már aznap megkérdezte, hol lehet itt beiratkozni a kommunista pártba. Ilyen naiv.

 

Hogy végezte? Lágerben?

 

Nem, aztán itt halt meg Pesten, már jóval később.

 

Eljött Pestre is a japán felesége?

 

Igen. De ő nem tanult meg se oroszul, se magyarul. Angolra tanított vietnámiakat meg mit tudom már, kiket. Nagyon jól tanított egyébként. Amikor meg voltam híva az unokatestvéremhez Amerikába, én is pár órát vettem tőle. Ő csak kérdezett, tett fel kérdést valamiről és arra kellett válaszolni. Na ő is meghalt már.

Hát egy darabig ott laktak velünk, a folyosó egyik szobájában. Aztán alakult Moszkvában egy úgynevezett Weltoktober nevű szövetkezeti ház, különböző emigránsok összeadtak ezt-azt és nagy nehezen, de felépült a ház, és abban kaptak egy lakást. De amikor apámat elvitték, akkor a Dobó Pistát is kirúgták az intézetből, mert ugye apám ajánlotta oda.

 

Az ő kádere volt?

 

Igen. A fiuk legalább annyira szégyellte, hogy az anyja angolul beszél hozzá, mint én annak idején, gyerekkoromban, amikor hozzám magyarul beszéltek, mikor gyerektársaságban voltam. Talán nem szégyelltem, de egy kicsit zavart.

 

Miért?

 

Mert akkor nekem magyarul kellett válaszolni. És hát, orosz társaságban beszélni magyarul? Ez valahogy nem akaródzott.

 

Hogy folytatódott a Dobó-történet?

 

Végül a Dobót is elvitték, nem sokáig élvezte az új házban a lakást. Elza, a felesége a fiukkal maradt ott, ő meg valahol északon fát döntögetett. A fia már orvosi egyetemre járt Alma-Atában. A háborúban még lágerben volt a Dobó. A felesége a gyerekkel elindult kelet felé. De leszállították, hogy ő oda nem kell, mert nevelőnek nem mehetett, nem tudott jól oroszul, Alma-Atába került. A háború alatt Alma-Atában volt a MOSZFILM stúdió, ott egy darabig angolul sétált a rendezők gyerekeivel, és végül a nagy Sztyepán, a férje, tehát a Dobó Pista kijött a lágerből. A fiuk, Sztyiva akkor már orvosi egyetemre járt, ott megismerkedett egy görög származású asszonnyal, Szofával, aki szintén orvos volt, gyerekorvos, a Sztyiva pedig kardiológus lett. Később, amikor már rég újra itthon éltem, valamikor a hatvanas években, jött az öreg Dobó Pestre látogatóba. Az a Dobó, aki egykor Amerikából érkezett Moszkvába. Már újra Moszkvában lakhatott, ahol könyvtáros volt, valami gazdasági könyvtárban, és valahogy csere-bere útján, munkakapcsolatok révén elintézte, hogy jöhessen ide Pestre. Az öccse Franciaországban élt akkor, ő mondta el később, hogy annak idején ő nagyon le akarta beszélni a bátyját arról, hogy Moszkvába menjenek. Az öccse segítette azután dollárokkal, és amikor az öreg Dobóék Pestre költöztek, így tudtak lakáshoz jutni.­ 

 

A fiával, aki Alma-Atában végzett, mi lett?

 

Ők Moszkva környékén helyezkedtek el, mint orvosok, mind a ketten. Amikor Sztyiva disszertációra készült, a régi moszkvai szobánkban laktak, sikerült azt a szobát megkapniuk azon az alapon, hogy ő ott a disszertáción fog dolgozni. Dolgozás közben az egyik kolleganője szült neki egy kislányt, emiatt a görög feleség el akart válni, de a gyerekeket, mert két fiuk volt, nem adta az apjuknak. Úgyhogy aztán megmaradtak egymásnak.

 

Ők kint maradtak?

 

Sztyiva Budapestre költözött, Szofa és a két fiuk kint maradt. A kislány is.

 

A filmművészeti főiskola befejezése után a pálya Moszkvában kezdődött, 1940-ben…

 

Bekerültem a filmgyárba, amelyet később úgy hívtak, hogy Gorkij filmgyár, de amikor segédoperatőrként ott kezdtem dolgozni, még Szojuzgyetfilm volt a hivatalos neve. A háború után lett belőle Gorkij. Volt egy olyan időszak, amikor ebben a gyárban jónéhány emigráns dolgozott. Péchy Blanka, aki korábban Magyar Lajosnak volt a felesége, közös fiukat Moszkvába küldte filmrendezést tanulni, s Magyar Lajos a fiút talán éppen ebben a filmgyárban helyezte el. Mindez jóval korábban történt. Odakerültem én is, s rögtön egy színesfilm produkcióba, A púpos lovacska, Konyok gorbunok című mesefilmet gyártottuk. Volt benne mindenféle: királyfi, királykisasszony, meg kis trükkök is... Ott dolgoztam, lementünk Jaltába, ahol a filmgyárnak egy filiáléja működött. Az egész telet ott töltöttük, forgatásokkal, és hazajöttünk Moszkvába június elején.

 

1941-ben?

 

Igen, 1941-ben. A filmgyárban az egyik vasárnap készültünk egy konferenciára, ahol különböző trükköket kellett megmutatni, hogy hogy csináltuk, mint csináltuk... A főiskolán én diplomamunkának is trükkfilmet készítettem. Folyt a vasárnapi munkamegbeszélés, és egyszer csak jön a főnököm: „Úristen, háború! Háború lesz!” Mondom, ki ellen? „Hát a németek ellen.” Ennyira naiv és fiatal voltam akkor még és tudatlan a politikában, hogy magamtól nem jutott eszembe, ki ellen. Voltunk egy páran fiatalok a stábban, a főnököm azonban öreg, negyvenöt éves ember volt, mindig vett újságot és morfondírozott, hogy miért repült a Ribbentrop ide, Molotov meg oda. Kinevettük őt, annyira távol voltunk a napi politikától, s nem olvastunk újságot sem. Június elején visszajöttünk Jaltából Moszkvába, és amint kitört a háború, szólt a Ruszlán és Ludmilla bevezetője, s az szólt aztán a háború elején minden rádióból, az az induló. Olyan hazafias dal volt. Október 15-én még egy nagyon szép hangverseny volt a Csajkovszkij teremben. Még ismerősökkel is találkoztunk. Igaz, hogy a középső járatban, a nézőtéren már vizes hordók álltak: oltani. És a zenekari tagok sem frakkban, hanem csak egyszerű utcai ruhában léptek föl. De nagyon szép volt, a B-moll zongoraversenyt játszotta egy jó művésznő. Nagyon békés estének tűnt. Másnap reggel bemegyek a filmgyárba, a pénztárban ül az igazgató. Mindenki kap egy havi fizetést és egy cédulát, hogy a tadzsikisztáni Sztálinabadba kiküldetés. Kiderült, hogy éjszaka a krémje a gyárnak már elrepült oda, a főrendező és a többiek. A kelléktár tárva-nyitva, ki mit akar, visz: a nagy pánik napja, 1941. október 16. Nagyon közel voltak már a németek Moszkvához. Voltak ismerőseim, akiket ásásra vittek Moszkva szélére, hogy ott állítsák meg a németeket. Mi egy kollégával és a feleségével elhatároztuk, hogy elindulunk, a kislányuk Moszkva közelében egy kisvárosban volt valami rokonnál. Arra indultunk, én egy hátizsákot vittem a kelléktárból.

 

 

Kamerát nem?

 

Az első fizetésemből vettem egy Fed fényképezőgépet. Jó gép volt.  Annak is megvan a története. A rádiót, a moszkvai magyar adást még nem evakuálták, anyám végig ott dolgozott a rádiónál az evakuációban is. És végig ott volt akkor is, amikor én Jaltában voltam, ő jobban érezte, hogy háború lesz, mint én. Néha a saját írását adták le, néha fordított valamit, mert le kellett az orosz hivatalos dolgokat is fordítani. Egyébként ugyanazon a napon, csak más évben született, mint mikor Nagy Imre, aki szintén ott dolgozott, úgyhogy néha egyszerre ünnepelték egymást. Úgy volt, hogy a rádiót Szverdlovszkba viszik, majd ha evakuálják. Aztán később derült már csak ki, hogy nem Szverdlovszkba, hanem Kujbisevbe kerültek. Na, elindultunk a kollégával meg a feleségével, hévvel elmentünk a végállomásig, kiszálltunk, kimentünk az országútra és elkezdtünk integetni a járműveknek. Egy teherautó, amelyiken hátul már ültek valami asszonyok, de még volt hely, megállt. A házaspár oda felszállt, mert a kisváros, ahova igyekeztek, útba esett. Én pedig mentem volna Sztálinabadba. Ami Dusanbe volt régen, aztán most megint Dusanbe.

 

Oda autóstoppal?

 

Na hát ez az! A katonák engem nem hátra, hanem a vezetőfülkébe vettek föl, és mentünk tovább. Egy csomó városban, faluban megszálltunk, a szoba közepén, a padlón. És akkor tudtam meg, hogy mit jelent, amikor az oroszok azt mondják, hogy na dvor. Ki az udvarra és ott pisiltek, meg minden egyebet intéztek. Teljesen ismeretlen nevű városokon és falvakon át mentünk, de azért ahol leálltak a katonák, befogadtak minket. Közben megitták a kölnivizemet. Minden városban kaptak valami ellátást, egy kis vodkát, egy kis kenyeret, cigarettát... És mentünk, mentünk keletre. Énnekem még anyám csomagolt valamit, ami volt otthon. Többek közt egy üveg lekvárt, ami nem tudom, miből volt, de tele volt állítólag vitaminnal. Azt szegényt, azt nem kóstoltam meg soha, sajnos. De így volt nálam is valami koszt, és lehetett itt-ott valamit vásárolni is. Nálam volt egy kis térképfüzet, abból mindig tudtam, hogy hol vagyunk körülbelül. Szverdlovszkban hagytam ott a katonákat, mert egy főiskolai barátom szülei állítólag Szverdlovszkba mentek, oda evakuálták őket. A címüket mindenesetre megadták, hogyha a rádió is odamegy, keressem fel őket. Kiderült, hogy a rádió nem oda ment, de én azért felkerestem őket. Már csak azért is, mert minden nagyobb városban, ahol megálltunk, és ahol volt egy kis pihenő, elmentem gőzfürdőbe. Akkor mindig átöltöztem, úgyhogy a hátizsákomban már majdnem csak a szennyes volt. Aztán Szverdlovszkból mentem tovább dél felé, különböző vonatokon.

 

Jegyet hogy lehetett szerezni?

 

Sehogy! Eleinte nem lehett. Csak később, Taskenttől. De addig mindenféle vonatokon evakuáltak az emberek, családok gyerekekkel, intézmények, ki ahogy tudott. Az állomásokon sok helyen voltak büféfélék, ahol osztottak valamilyen kosztot, kását, kenőmájast, akármit. Az ember ott egy kicsit tülekedett és kapott. Volt úgy, hogy kását kaptam egy tányérba, indult a vonatom, én rohantam utána és a tányér megmaradt nekem. Emlék! Végül eljutottam Taskentbe és be kellett állnom a sorba jegyért. Egész éjszaka sort kellett állnom, én hol kimentem, hol meg visszajöttem, és a táskámat is ott kellett hagyni valahol. Végül lett jegyem. A sorban találkoztam egy főiskolai osztálytársammal, de ő már csak a következő vonatra tudott jegyet szerezni. Na lényeg az, hogy szereztem jegyet, Sztalinabadba platzkartos jegyet, nagy szó! Méghozzá az emeletes helyre. Nem a legföldszintesebbet kaptam, hanem a középsőt, a legfelső a holmiknak szokott lenni. Kialvatlan voltam, felmentem erre a polcra, a táskámat a fejem alá tettem, a kabátommal betakarództam és elaludtam szépen. Végre! Igaz, hogy szemben, a harmadikon, a poggyászpolcon egy furcsa alak hevert, cucc nélkül. És amikor megállt a vonat, már nappal, se ez az ember, se az én táskám nem volt sehol. Maradt egy tányér és egy avószka. Avosz, azt jelenti, lehet. Avószka a bevásárlóháló, hátha valamit lehet kapni. A tányért beletettem az avószkába. Szerencsére a pénzem, ami még maradt, meg a személyi igazolványom és a diplomám a zsebemben volt, mert egy síruhát vettem magamra, nadrágost, felsőrészest. Állt a vonat, most mit csináljak? Mondták, hogy innen 12 kilométer mindössze Buhara, jár oda egy mellékvonat, biztos oda vitte a piacra a fényképezőgépem. Mert azt sajnáltam nagyon. El is mentem Buharáig, de persze hogy nem találtam se a pasast se a fényképezőgépem. A milícián valamit felvettek, de hát az egy reménytelen dolog volt. De vettem egy evakuált lengyeltől egy cippzáras dzsekiszerűséget, meg valami retekféleséget, mert a vitamint, azt nagyon kívántam.

 

A bazárban?

 

A bazárban, igen. Visszamentem megint az állomásra, persze az én jegyem már nem volt érvényes a következő vonatra. De volt ott egy asszony, egy eligazító, elmondtam neki a történetet, és megengedte, hogy felszálljak a következő vonatra. Így aztán eljutottam Sztalinabadba, ahol az állomáson valaki várt. Mindig minden vonathoz kiment valaki, az újonnan érkezettek elé. Ez volt az utazás. Másfél hónap, amíg Moszkvából elérkeztem Sztalinabadba. Aztán megjöttek azok a stábok is, amelyek Moszkvából még a háború előtt elindultak valahova vidékre forgatni, és akkor a stáb egésze, úgy ahogy volt, megérkezett a vidéki forgatásról. Egy ilyen stábbal érkezett az én barátnőm is! Sztalinabadban nem csak béke volt, de ott végig nem volt elsötétítés! Az utcán árultak ilyen pelmeny félét, hagymával, meg volt egy vendéglő is, ahol lehetett valamit kapni. Később már ott is szűkösség volt. A barátnőm, aki praktikusabb volt, mint én, azt mondta: „Veszünk lábasokat, veszünk rizst és majd főzünk!” Mert hát a rizs ott a fő táplálék. Így éltünk.

 

Hol lehetett lakni?

 

Egy iskolaterembe tettek minket, osztályterembe, vegyesen, gyerekes házastársakat, szimpla férfiakat, szimpla nőket. A toalett valahol az udvaron volt, a termünk pedig az emeleten. Víz is az udvaron, onnan kellett lábosban felhozni. Aztán később volt ott valami klub, aminek volt színpada, a színpadon is ágyak lettek meg a nézőtéren is, mindenütt. Jöttek színészek is… És majdnem két évig ott maradtunk.

 

Készültek filmek azalatt?

 

Bizony. Volt olyan, ami már meg volt kezdve, például a Koldus és királyfi. A púpos lovacska, az már kész volt Moszkvában, még mielőtt elindultunk.

 

A Koldus és királyfi játékfilm volt?

 

Játékfilm, egy színésznő játszotta a koldust is meg a királyfit is. A tömegjelenetekben Sztalinabad összes lehetséges statisztája szerepelt. Meg voltak ott trükkök is, szóval nem kellett hozzá palotát építeni... Voltak, akik nehezen bírtak ott élni. A város nagyon közel volt az afgán határhoz, oda nem akárkit engedtek, hanem csak ilyen válogatott társaságot, mint a miénk. Filmgyár, a kijevi szimfonikus zenekar jött oda, a leningrádi Vígszínház, ami nagyon jó színháznak számított. Akimov színháznak is emlegették, Akimov volt a főrendezője, nagyon tehetséges rendező és ő volt az igazgató is. Az ő színészei is szerepeltek a filmekben. Meg vért adtunk, és akkor húsz dekával több kenyeret kaptunk a jegyre.

 

Teljes jegyrendszer volt?

 

Minden jegyre volt. De a piacon lehetett vásárolni például buhánkát, fekete kenyeret, ami ezerhatszáz gramm volt hivatalosan. Ha egy kicsit kevesebb volt, adtak hozzá egy kis darabkát, pótlást, hogy pontosan ezerhatszáz gramm legyen, annyi járt a munkásjegyre. Az etalon volt, az ezerhatszáz grammos kenyérért sok mindent lehetett kapni. A bazárban nemcsak pénzért lehetett vásárolni, hanem cserélni is. Már a vége felé, emlékszem, kaptunk, az egész filmgyár, nagyobb mennyiségű gyapotolajat, csak edény kellett hozzá, hogy vihessünk belőle. Nagyon jól lehetett azzal főzni vagy sütni kenyeret. Jaj, hát az de finom volt! Abban az olajban sült fekete kenyér, hagymával, az isteni étel volt. Finom fehér hagymák voltak, olyasféle, mint itt a lila, olyan jóízű. Reggel megevett egy jókora szendvicset az ember, az eltartott fél napig. Mikor kezdtek békésebb idők jönni, mentünk ott is külső felvételre, kolostorba például. Már a szállásunk sem iskolában volt, hanem felépítettek egy házat, ahol szobákban aludtunk négyen. Volt konnektor is, de azt betapasztották gipsszel, hogy ne használjuk. Mi persze, hátulról használtuk. Szombatonként, amikor mindenki igyekezett valahogy tisztába rakni magát, az oszlopon csak úgy szikráztak a biztosítékok. Mert mindenki vizet melegített, úgy hogy hátulról vezette a csatlakozást a konnektorba. Egy vödör vízből tetőtől talpig ki kellett tudni mosakodni rendesen és kimosni is mindent. Fiatalon minden könnyebben megy. A szilvesztert például valahol egy színészpárnál tartottuk, vittük oda a fát, hogy befűthessünk, meg kaját, krumplit. Mi a barátnőmmel mind a ketten szerettünk rajzolni, festeni, és közösen vettünk egy kis festékkészletet. Vasárnaponként, amikor nem volt munka, festettünk, és mindig egymás mellett kellett üljünk, mert csak egy készlet volt. Csendéletet, tájat vagy valami ilyesmit csináltunk. Volt egy asztalosműhely, ahol furnírdarabokat szedtünk fel, azokat kicsit lealapoztuk és azokra festettünk. Egy pár még megvan, mert volt, amit el kellett tüzelni, mert főzni kellett, és csak két tégla volt, ahol tüzet lehetett gyújtani, egy kis fával, amit szedett az ember. Nyáron azért csak volt gyümölcs, dinnye, alma, lehetett venni, meg kertekből loptunk. Nyáron rengetegen lettek maláriásak. Én azt hittem, hogy engem ilyesmi nem érhet. Aztán egyszer volt egy kis meghűlésem, és az orvosnő megvizsgált és automatikusan írta fel a malária elleni gyógyszert, kinin és akhirin, kétféle gyógyszer való arra. Mert amikor már jön a roham, akkor már késő a gyógyszert bevenni. Mindenki tudta, hogy mikor jön neki a roham, akkor már sietett haza. Vagy pedig felvétel közben is volt, hogy a díszlet mögé feküdt valaki, mert rájött a roham. Betakarták valamivel, aztán egy olyan másfél óra múlva már dolgozott újra. Kiderült, hogy kilenc hónap a malária átfutási ideje. Már Moszkvában voltunk, amikor letelt ez az idő, és kitört rajtam. Nem nagyon szedtem a gyógyszert, lázas voltam, elmúlt és elhanyagoltam. Még mindig Moszkvában voltam, amikor újabb kilenc hónap múlva megint rám jött, akkor aztán pontosan bevettem a gyógyszert és azóta nem volt semmi. Én se úsztam meg a maláriát, amit én kaptam el, az az úgynevezett másodnaponkénti malária volt. De volt súlyosabb változata is, bele lehetett halni. És voltak még a tífuszosok.

 

Mitől lehetett a tífuszt elkapni?

 

Tetűtől. A barátnőm olyan volt, hogy ha egy színházban vagy moziban vagy akárhol volt bogár, az őt megtalálta. Így is történt, a piacról jövet érezte, hogy valami mozog, levette magáról a ruhát, megtalálta a tetűt, és akkor tizenhárom napot kellett számolni. Ha jött a tífusz, ki kellett heverni.

 

Hogy jelentkezett a tífusz tizenhárom nap múlva?

 

Magas lázzal. Azt hiszem, csak a magas láz. Tény, hogy énnekem is hosszú hajam volt, de a hajamban nem volt tetű. Csak útközben a ruhámban volt, de azt gyorsan ki lehetett mosni és visszavenni. Nem volt nagy probléma. A barátnőmnek is hosszú haja volt, hosszú copfjai voltak, és le kellett vágnia szegénynek. Ő kórházba került, cipeltem neki a kaját, mert a tífuszosoknak óriási az étvágyuk, kell a koszt. Sok tífuszos volt a kórházban, nem csak a filmgyárból.

 

Hogy hívták ezt a leányt?

 

Gálja, ő is operatőr volt. Kijevből került a főiskolára, valamivel később, mint én, azt hiszem, harmadik-negyedikben. De egy filmgyárba kerültünk és jóban voltunk.

A háború befejezése után hogyan költözött haza a család?

 

Én jöttem először. Április elején.

 

1945 április elején... Honnan indult a gép?

 

 

Moszkvából. Moszkvában az indulás előtti éjszakát a Lux szállodában töltöttük, a Gorkij utcában van ez a szálló, híres hely, ott mindig külföldiek, emigránsok voltak. A Luxból indultunk, busszal vittek a repülőtérre. Arra is emlékszem, hogy a Háy Gyula ott szépen elbúcsúzott az ottani feleségétől és kislányától, aztán mikor megérkezett Budapestre, akkor a régi feleségével találkozott. Pedig olyan csúnya kelése vagy szemölcse volt a Gyulának az arcán.

 

Az ottani felesége orosz volt?

 

Nem, német volt, Németországból hozta. Itt pedig volt egy magyar, a régi felesége. Ott elbúcsúzott, itt meg várták. No mindegy. A Gábor Andor kicsit rosszul lett a repülőn, megsüketült, bedugult a füle. Én pedig, mivel először repültem egyáltalán, ahogy kinéztem oldalt az ablakon, akkor még nem voltak ilyen elegáns zacskók, mint ma, mentem hátra hányni. Kijevben le kellett szállni, valamit átvizsgáltak, figyelték az időjárást, és sokáig nem indultunk. Végül mégis engedtek elindulni, és repültünk szépen egy darabig. Hét órakor már Pesten kellett volna lenni, azt hiszem, vagy fél hétkor, de csak nem érkeztünk meg. Én véletlenül hallottam két pilóta orosz beszédét arról, hogy most már azért muszáj valahol leszállni, mert ha még sokáig megyünk nyugat felé, már lőni fognak. Még nem ért véget a háború… Aztán egyszerre csak meglátott a pilóta egy üres repülőteret. Teljesen üres volt, és hosszú utak voltak, kifutópályák, kanyarral, mindennel, oda leszállt és kanyargott a repülővel, mint egy autóval. Végül valahol a végén megláttunk egy orosz katonát. Hát az már akkor megnyugtatott, hogy még orosz fennhatóság alatt vagyunk. Megtudtuk, hogy az Petrovaradin, tehát Jugoszlávia. Kiszálltunk. Így emlékszem a névre, hogy Petrovaradin. Máig se tudom pontosan, hogy hol van, a nevében se vagyok egészen biztos. Pétervására vagy Pétergrád, Petrovgrád, Pétervárad. A helyi lakosoknál éjszakáztunk. Én egy ottani családhoz kerültem, lányok voltak és szidták a magyarokat. Oroszul beszéltem velük és nem csináltak nagy ügyet a dologból.

 

Miért szidták a magyarokat?

 

Nem tudom már, biztosan volt valami oka annak. Hajnalban felkeltünk és elindultunk a reptérre. Útközben először hallottam két melóst egymással magyarul beszélni, helyi lakosokat. Férfiak, látszott, hogy mennek dolgozni. Aztán felszálltunk a repülőre és elég hamar Budapesten lettünk. Nyilván megnézték jól a térképet és megérkeztünk. Mátyásföldön valaki fogadott minket, de nem nagyfőnök. Olvastam a lapokban, hogy Rákosi várt vagy nem tudom, ki várt minket. Nem, nem várt senki különösebb nagyság! Beszállítottak a mostani Köztársaság térre, az volt a Tisza Kálmán tér. Ott már találkoztunk Rákosival, aki elmondta, hogy mi a szituáció az országban, hány mozdony van, meg egyáltalán, mi van még az országban. Elhelyeztek minket, engem a Vilma királynő úton, egy volt kollégiumban, voltak ott más magyarok is.

 

A későbbi Gorkij fasor? Most Városligeti fasor…

 

Igen. Ott volt többek közt, már néhány napja, egy Berena Anna nevű, nekem akkor nagyon idős, ötvenéves asszony, akivel egy szobába kerültem. Másnap reggel kipróbáltam, hogy értenek-e engem, ha beszélek magyarul. Az utcaseprőt kérdeztem meg, hogy, hogy kerülök a Tisza Kálmán térre, és szépen megmagyarázta, és megértett. Odamentem a Tisza Kálmán térre, ott osztottak paprikás krumplit, az nagyon finom volt.

 

A Tisza Kálmán téri pártházban?

 

Igen, amit aztán 1956-ban megostromoltak. Megismertem Révai Józsefet, aki ott egy külön szobában pihent a díványon. Az első egy-két nap az volt a feladatom, hogy néhány magyar közlönyt fordítsak le oroszra. Valami hajózási szabályokat. Egyet nem tudtam, nem ismertem azt a szót magyarul, hogy tengely. Ez valahogy nem kellett nekem oroszul. Mi az, hogy tengely? Mert a Lánchíd tengelyétől jobbra meg balra, meg le meg fel, ilyesmik voltak a szövegben. Mi az? Megértettem, hogy miről van szó, de ezt a szót, hogy tengely, nem ismertem. Soha a családban nem fordult elő. Más problémám nem volt a nyelvvel. Pedig a háború alatt két évig egy magyar szót nem hallottam és ki nem ejtettem, mert egy fia magyar nem volt Tadzsikisztánban. Mégis rögtön hibátlanul írtam, hibátlanul beszéltem. Egyszer vagy kétszer a piacon megkérdezték, hogy felvidéki tetszik lenni? Úgy látszik, a moszkvai á-t, azt egy kicsit palócosan ejtettem.

 

Azzal a géppel hány magyar jött Moszkvából haza körülbelül?

 

Az egész repülő magyarokkal volt tele. Egy ejtőernyős repülő volt, szállítógép. Két oldalt voltak a padok, középen a bagázs, és hát lehettünk olyan tízen, tizenöten. Nem túl sokan, nem volt túl nagy a gép.

 

Gyerekek nem jöttek csak felnőttek?

 

A Nógrádi Sándornak a fia, ő volt a legfiatalabb, azt hiszem, de hát ő is egy fiatal legény. Na és jött a Farkas Vladi is! Mi együtt voltunk vele egy előkészítő táborban, ahol megtanultuk a morze tudományt.

 

Mire kellett a morze?

 

Akkor nem volt még Magyarországon rendes posta meg távírás, és még nem tudták a főnökök, hogy kik lesznek ott. Titkosan kellett Pestről érintkezni a különböző területekkel. Akkor nem megyék voltak, hanem területek. Például ahova én kerültem később, Debrecenbe, ott az egész egy terület volt, nem csak Hajdú-Bihar,  hanem Szabolcs-Szatmár, meg a többi megye is.

 

Oroszul hogy mondták? Oblaszty?

 

Nem oblaszty.

 

Vojennij okrug? Vagy valami hasonló?

 

 

Valami ilyesféle, igen. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság volt a központ, debreceni állomáshellyel. Kliment Vorosilov volt az elnöke.

Április elejéig működött Debrecenben az ideiglenes nemzeti kormány, akkor fölköltözött Budapestre, Andics Erzsébet is ekkor ment el Debrecenből Pestre, és májusban én költöztem be a lakásába. El kellett mennem Debrecenbe.

 

Debrecenben mi volt a feladat?

 

Kétszer naponta öt percet hívni Budapestet vagy pedig várni Budapestről hívást, és többet semmit az égvilágon nem kellett csinálni. Amiket üzentek, mind olyan semmiség és marhaság volt.

 

Rejtjelezve?

 

Rejtjeles volt az egész, persze! Először még oroszul, mert mindenki, aki benne volt ebben a buliban, tudott oroszul. Aztán rátértünk a magyarra. Azért is oroszul kellett csinálni, mert valami orosz parancsnokság ott fülelt, hogy jól játszunk-e, és nincs-e valami diverzió.

 

Debrecenben hol volt ez a központ?

 

Mondom, az Andics lakásában. Két szobából állt, az egyikben volt a rádió, s ott volt az erkély. Az erkélyen kihúztam az antennát, azon szárítottam a bugyijaimat meg egyebet, s a másik szoba volt az enyém. Az ajtó elé tettem egy vaságyat, én meg egy díványon aludtam. Úgyhogy a magyarok azt hitték, hogy én az oroszoknak vagyok a tolmácsa. És tényleg, néha segítettem tolmácsolni, mert szemben volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság. Nekik is segítettem néha tolmácsolni. Előfordult, hogy színházat kellett tolmácsolni. Például a János vitézről fogalmam se volt, hogy mi történik benne, de ki kellett találni. A színház is mellettem volt, minden héten megújult a repertoárjuk, megnéztem mindegyik darabot. Azonkívül teljesen ép volt a nagyerdei fürdő. Finom, jó meleg víz is volt ott és lehetett strandolni, és nem volt drága. Villamossal pár megálló. A Bika szállodában rendeztek néha bálokat. Tombola is volt, az egyik bálban a főnyeremény fél kiló kristálycukor volt. Több moziba lehetett menni! És volt egy udvarlóm is. A pártbizottság épületében működött egy Nemzeti Segély nevű szervezet, ott kaptunk reggelit, kávét vagy valami löttyöt meg szendvicset. Vacsorára zöldhagymát, szalonna darabkát. Amikor én elutaztam Moszkvából, akkor kaptam valami élelmiszercsomagfélét is, többek közt cigarettát is. De hát én nem cigarettáztam. De az is járt hozzá. Meg vajat, cukrot, kávét. Hát a családban én aztán karácsonyra, meg előbb is, mindent elosztottam. A cigarettát pedig a hagyma ellen szívtam, mert büdös volt nagyon a hagyma, és akkor evés után elszívtam egyet, de nem szívtam le persze, hanem csak úgy. Meg fel is kellett öltözni, mindenki kapott ruhaneműt, ruhára való anyagot, a lányok retikült is. Egy különleges, nem nyilvános boltba kellett emiatt elmenni, ahol válogatni is lehetett. És Debrecenben voltam novemberig. Közben fel-feljöttem, ha jött Pestre gépkocsi, akkor midig kitaláltam valamit, hogy miért kell nekem feljönnöm. A nagynénémnél éjszakáztam olyankor, Lány Heddánál, a kis Fecskelánynál. Egyszer felkerestem Budapesten a Magyar–Szovjet Társaságot, ahol kaptam egy fordítási feladatot, nem emlékszem, hogy miképp került erre sor… Elhoztam magammal ugyanis a főiskolai tanáromnak, egy operatőrnek a könyvét az operatőr mesterségéről. Kérték, hogy fordítsam le. Tudom, hogy ekkor, ott találkoztam a későbbi Máriássy Jucóval, akkor még Fejérné volt. Elkezdtem a munkát, kézzel írtam a fordítást, amit aztán később egy példányban valaki legépelt, nem tudom, hogy ki. A fényképeket lemásolták, minden fényképet, mert volt benne fénykép illusztráció is. Lemásolták és beragasztották abba a példányba, amelyet állítólag aztán később a főiskolán ronggyá olvastak, mert egy példány volt csak belőle.

 

Ki volt a könyv szerzője?

 

Anatolij Golovnya, érdemes művész. Dolgozott Pudovkinnal, ő csinálta az Anyát annak idején, és Eizensteinnel is dolgozott.

 

Debrecenben főleg ez a napi kétszer öt perces elfoglaltság volt?

 

Igen. Moziba jártam, sok régi filmet megnéztem. Az érdekelt! Még mielőtt Debrecenbe mentem, már itt Pesten is fogtam az újságot, mindig benne volt a moziműsor, hol van, megnéztem a térképen és mentem és néztem a régi magyar filmeket. Aztán itt néztem meg az első ideérkező Amerikai filmeket, a Waterloo bridge címűt az Urániában láttam. Az is érdekes volt az Uránia maga, szenzációs épület volt számomra. Akkor még Moszkvában ilyen nem volt, csak a háború alatt kezdték ezeket a multitermes mozikat utánozni. Közben egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy elegem van már Debrecenből, és azt hiszem, augusztusban megérkezett Pestre Valálik Margit. Az ő nővére a Rákosinak volt Moszkvában a titkárnője, s Pesten a pártközpontba került, ott dolgozott. Margit viszont velem együtt ott volt abban a morzetáborban, úgyhogy ő váltott engem Debrecenben. Én még Moszkvában találkoztam a Rákosival és megmondtam neki, hogy én csak addig csinálom ezt a morzedolgot, amíg muszáj, mert hát van szakmám. Margit aztán ott Debrecenben ment férjhez egyébként. Egyszer még lent voltam nála, mert valami nem stimmelt neki, nem jött össze az összeköttetés, aztán kiderült, hogy az időjárás miatt hullámot kell váltani. Na de hogy jöttem én akkor Debrecenből haza, Pestre? Az egy külön történet! Az oroszokkal egész jóban voltam, néha meghívtak még vacsorára is, mert hát nekik nagy segítséget jelentettem. Volt valami ruszin kislány, aki tolmácsként kellett volna dolgozzon, csak hát az mégis más, ő mégse tudott annyira szépen oroszul.

 

Kárpátaljai volt a leány?

 

Igen, valahonnan onnan. De nem is volt ott mindig, úgyhogy ha kellett valami, akkor csak át kellett szólni nekem és én mentem, ha bizonyos dolgokat nem tudtak elintézni. Könyveket kellett likvidálniuk, azokat, amelyek be lettek tiltva.

 

Az hogy ment? Magánházaknál? Könyvtárakban?

 

Úgy emlékszem, könyvtárakban. Volt egy lista, annak alapján kellett selejtezni. Hajdúböszörményben, a Hajdúság falvaiban, meg a többiben.

 

Megjelent elég korán a tiltott könyvek listája. A selejtezést szovjet katonák hajtották végre?

 

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság. Nekik volt, úgy látszik, a feladatuk ezt ellenőrizni. És ebben tudtam segíteni. Na, ők mentek valamiért Pestre. Mondom, hát vigyetek fel, én is mennék! Megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Azt hiszem, alezredes volt a főnacsalnyik, annak volt egy segédje, csicskása, és a sofőr.

 

Tisztiszolgája?

 

Igen. Már november volt. De az út előtt kicsit nyeltek. Én nem ittam soha, én nem szerettem. Elindultunk és elkezdtek énekelni már a kocsiban, a sofőr is, meg a csicskás is, meg az alezredes, mindenki. Síkos volt az út, már fagyott. Egyszerre csak nekiütköztünk egy fának, az autó megfordult, be az árokba. Az alezredes elalélt. A sofőr szegény azt hitte, hogy meghalt. Bement az erdőbe és főbe lőtte magát. A gép, az egy erős gép volt, járt tovább. Arra jött egy orosz kocsi, és azok aztán felszedtek minket, meg bejelentették az eseményt. Szolnokra vittek. Aztán ebből nagy balhé lett, mert hát meghalt a sofőr, nem merte vállalni, hogy ivott és úgy indult útnak. Az alezredest egy tanyára vittük, kiderült, hogy csigolyatörése van. A csicskásnak kisebb agyrázkódása volt. Én, mint egy macska, megráztam magam, és ép maradtam. Nem először! Mert volt nekem Moszkvában is olyan balesetem, ami fantasztikus volt, és akkor is megúsztam. Ez volt a debreceni kaland vége. Egy éjszakát voltam Szolnokon, valahol ledőltem és aztán mentem, hogy Pestre vagy vissza Debrecenbe? Már arra nem emlékszem. De tudom, hogy Debrecenben is voltam, és ott az alezredesnek a helyettese, azt hiszem, őrnagy volt, beszélt velem, hogy tagadni, tagadni. Le kellett tagadni, hogy ittak.

 

Budapesten hogyan indult a szakmai munka?

 

A Mafirt Krónika című híradóhoz kerültem, ez a híradó a kommunista párté volt. Kéthetente jelent meg. És én kerültem oda főszerkesztőnek. Én, aki nem ismertem rendesen az ország viszonyait… De kéthetenként ki kellett jönni a Mafirt híradóval.

 

A Mafirt Krónika 1945 május végén, június elején indult, 1948-ig száznál több Mafirt Krónikát mutattak be. Párhuzamosan jelent meg a Heti Hírekkel, amelyet a Központi Híradó Rt. Gyártott. A Heti Hírek kiegyensúlyozottabb volt, mint a kommunista pártnak elkötelezett Mafirt Krónika. A kettő párhuzamosan jelent meg: egyik héten Mafirt, a másikon Heti. Voltak még párthíradók is. MSZDP: Orient; FKGP: Kimort; NPP: Sarlófilm.

 

A Mafirt Krónika a Híradómoziban ment, és úgy emlékszem, hogy még összesen hét moziban Budapesten, a nagyfilmek előtt. De csináltak belőle keskenyfilmváltozatokat, és azokat vitték falura, mert falun még voltak keskenyfilmlejátszók, és az emberek a játékfilmeket is meg a híradókat is kis, keskenyfilmes mozikban néztek.

 

Ott volt, a Híradómozi, ahol később is, a Blaha Lujza tér közelében, a Lenin (1950 előtt és 1990 után Erzsébet) körút és a Dohány utca sarkán?

 

Igen, a New York házzal szemben, a sarkon. Sokáig megvolt, Horizont mozi névre is hallgatott. Ott minden új híradófilmet, rövidfilmet, dokumentumfilmet bemutattak, minden fontos lement. A választások előtt kis agitkákat is vetítettek, rövid filmeket, például látogatás egy családnál... Folyamatosan vetítették a filmeket, ha valakinek volt egy szabad órája, beült egy film közepén, s megvárhatta, amíg a vetítés odaért, ahonnan már ő is látta.

 

Jó volt a technika a Mafirtnál?

 

Á, nagyon, nagyon vacak volt. Volt néhány régi operatőr, akiknek saját gépük volt, kis kézi gépük. Harminc métert vitt a legkisebb. Aztán volt nagyobb is, az a gyáré volt, Arriflex. A vágóberendezés is korszerűtlen volt, két paralel fogaskerék, az egyiken ment a hang, mert akkor még a hang is filmre ment. Először le kellett hallgatni a hangot, és krétával leírni a szöveget. A negatívot összevágni és levetíteni. Akkor a Darvas Szilárd, ő írta eleinte a szövegeket, megírt egy szöveget, s ahhoz kellett azután igazítani a filmet is pontosan, a hanghoz.

 

Darvas Szilárd ott volt az eseményen?

 

Dehogy! Csak megnézte a negatívot, mert pozitív musztert csinálni, arra nem volt se elég film, se elég pénz. Semmire se volt pénz. Mihelyt odakerültem, rögtön az elején csináltam egy hibát is. Bejött egy anyag a Szovjetunióból, a magyar delegáció látogatásáról, voltak a Kremlben, meglátogattak egy élelmezési üzemet. Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével, 1946. április közepén. Igen, én 1946-ban kerültem a Mafirthoz, május 1-jén... Csináltuk a Szovjetunióból érkezett anyagot, tudtam, hogy van a hang és a kép között 16 kocka eltérés, vetítéskor a film máshova kerül a hanglejátszón és máshova a képlejátszón. Én pedig elhamarkodtam, már vágásnál megcsináltam ezt az elhúzást, amiről a negatív vágók nem tudtak. Amikor rendesen levetítették az anyagot, aszinkron volt ott. Csúnya hiba.

 

Ez még belül derült ki, nem a moziban?

 

Belül kiderült, de hát mindjárt az első kópiám ilyen volt, úgyhogy egy kópia a szemétbe ment.

 

Ez olyan nagy baj volt?

 

Nekem nagyon kellemetlen volt, hát ki kellett dobni. Drága volt minden nyersanyag. Azért kellett negatívban néznie az anyagot a szövegírónak is, mert semmire se volt pénz.

 

Honnan jött a nyersanyag? Nálunk gyártották?

 

Nem, Németországból még jött, azt hiszem. Általában Agfa nyersanyagokkal dolgoztunk. A vágóasztalok is németek voltak, régi Klang asztalok, már beszéltem erről...

 

Az országot is lehetett járni a Mafirttal vagy csak a budapesti eseményeket?

 

Ha akadt kocsi, mert azt hiszem, volt a Mafirtnak egy vagy két kocsija. Például ha Rákosi beszélt valahol vidéken, akkor el lehetett menni. Na és az volt még a szörnyűség, hogy mindegyik párt szerette volna, hogyha az ő gyűlését a Mafirt felveszi. De kéthetenként jelent meg a Mafirt Krónika. Nem fért bele semmi. Huszonhét perc volt egy tekercs, de ritkán jelent meg. Többnyire külső felvételeket csináltunk, mert lámpákkal, meg energiával nem győztük.

 

Kik dolgoztak ott?

 

Ott voltak még a régiek, akik aztán később külföldre mentek. Berendik István operatőr meghalt, még 1946 nyarán. Már elmondtam, hogy én május 1-jén kerültem oda, 1946-ban, s hogy nem vettem részt a májusi elsejei munkában, de előtte a stúdióban, a műteremben egy kisebb jelenetet csinált egy régi operatőr, s a fővilágosítója volt az Illés Gyuri. Én úgy szoktam meg odakint a Szovjetunióban, hogy a fényeket általában a segédoperatőr állította be, és akkor megbeszélte az operatőrrel, hogy jó-e, nem kell-e megváltoztatni... Itt pedig azt láttam, hogy a segédoperatőr áll a felvevőgép mögött, az operatőr mögött, és nézi a tachométert, hogy a sebesség jó-e, meg ha kell, áttöltötte az új kazettát. De a világításhoz semmi köze nem volt. Viszont a fővilágosító Illés Gyuri mindent csinált. Ezt én nagyon megjegyeztem. Akkor május elsején ő kiment egy vágóval, Nagy Lászlóval, aki operatőrködött is meg vágó is volt, az ő segédje lett, vagyis hát cipelte az akkumulátort. Ez volt a segítség, de ez kellett ilyenkor. Felfigyeltem Illés Gyurira, és amikor kezdődött ez a szlovákok ide magyarok oda…

 

…a akosságcsere?

 

Igen, akkor Illés Gyuri ment ezt felvenni. Én még betöltöttem neki az Arriflexet, és nagyon jó anyagot hozott, amit még most is néha levetítenek, ha kell. Így indult el a Mafirt Krónikánál Illés Gyuri operatőrként. Csehszlovákiából egyébként nemcsak azok érkeztek Magyarországra, akiket a lakosságcsere kényszerített erre. A londoni csehszlovák kormány 1945-ben hazatért. Jónéhány magyar azonban, aki a háború kezdetekor Csehszlovákiából Londonba emigrált, nem Csehszlovákiába ment haza, hanem Magyarországra. Például Zsigmondi Boriska is, aki fotózott Angliában, reklámfotókat csinált. Közben elvált a férjétől, akinek a nevére nem emlékszem. A férje is hazajött és a Mafirt központban dolgozott, ami az Erzsébet körúton volt, ahol később a Vörös Csillag mozi volt, ott működött a Mafirt nagy vezetősége.

 

Ott voltak az irodák?

 

Igen. Kint a Mafirt gyárban is volt egy szoba, ahol ült egy vezető. Amikor odakerültem, Popper Imre volt tulajdonképpen igazgatója a Mafirt gyárnak, a filmgyárnak. Ő megmondta őszintén, hogy neki ez hobbija, mert az öccsének van egy textilgyára, abból jól megélnek, ő anyagilag nem érdekelt ebben a dologban. Aztán jött a B listázás, egy csomó embert kirúgtak a Mafirttól is, és akkor Popper Imre is elment. Egyszer viszont emlékszem, hogy hogyan szereztem tekintélyt a szovjet embernek!  A Mafirtnál volt egy világosító, akinek a lánya, aki egyébként nem filmes volt, jól úszott. Ez a világosító elhatározta, hogy úszóversenyt szervez, valami szappangyárat kihívott versenyre, és kezdte toborozni az úszókat: „Ugye, Annuska, maga úszik?” Igen. Akkor elmentünk a Lukácsba, még nem volt híd, egy csomó dolgozó a Mafirttól átgyalogolt a Manci hídon, csak nézőnek, hogy lássa, mi a szappangyárral versenyzünk, és megnyertük! Megnyertük az úszóversenyt! Ez volt a szovjet sportnak a diadala.

 

 

A Mafirtál a régi operatőrök, filmesek ellenszenvvel fogadták?

 

Nem, nem lehet azt mondani. Eleinte én tartózkodtam attól, hogy bármit is parancsoljak, én ilyet nem mertem. Az első esetet leszámítva, amikor a vágással elhúztam a nyersanyagot, simán ment a beilleszkedésem. Először a Zsigmondi Boriska, akit betettek oda a Mafirthoz, lett a helyettesem. El kellett őt fogadni, ő tényleg jó pártember volt és tudta mindig, hogy mit hogyan kell.

 

 

Hogy mi a vonal?

 

Igen, ebből a szempontból nagyon jó volt. Később sokat dolgoztunk vele, még a televízióban is, Zsigmondi Endrének volt a testvére.

 

Közben hazajöhetett az édesanyja, Lányi Sarolta is. Miért egyedül?

 

Anyám 1946 elején jött meg. A Csengeri utcában kaptak szállást, akik Moszkvából jöttek, azt hiszem, most a Fáklya klub van azon a helyen. Már később, amikor én jöttem, még nem. Anyám is már oda érkezett 1946 elején. Apám levélben sürgette, hogy menjen csak haza egyedül, és inkább Pestről intézkedjék, hogy minél hamarább hívják meg őt is, mert mindenki csak meghívóval jöhetett.

 

Nem lehetett automatikusan hazatelepülni?

 

Akinek volt gyereke, automatikusan vele jött. De a felnőtteknek általában meghívó kellett, eleinte legalábbis. Akkorra már én is kaptam abban a Csengeri utcai kis szállóban egy picike kis szobát, egy picike kis vízcsappal, tehát mosdani lehetett. Fűtés nem volt. A rádió ott nem működhetett, mert ott 110 Volt volt, és az én rádióm 220-asra működött volna. De néha kaptunk a pártközpontban valami csomagot, például babot. A piacon vettem egy picike kis rezsót, és éjszakára bedugtam bableves főzésre, és reggelre nagyjából megpuhult. Ez volt a fűtésem is néha. De szilveszterkor például volt fűtés, tehát működött volna, de nem volt tüzelő. Szilveszterkor még valami kaja is volt, meg bál, és tányérral, evőeszközzel együtt lehetett kapni valami vacsorát. Egy pasas segített felvinni a szobámba és ott akart maradni. Mondom, azt nem. Aztán levitte a tányért, a villát, de a kés, az megmaradt, és máig megvan. Az van ráírva: „Képviselőház”. Úgy látszik, onnan zabrálták a kommunisták. Elég jó kés.

 

Kik laktak a Csengeri utcai szálláson?

 

A Steinmetz kapitány nővérei, ott voltak egy darabig. Aztán a szomszédban valaki írógépelt, kicsoda, nem tudom. Azt képzeltem, hogy valami nagyon okos, aki valamit ír. Aztán kiderült, hogy a filmgyárban egy kis kezdő. Ott találkoztunk aztán, a Roszik Gyuszi. Hogy került ő oda, azt nem tudom, erről nem is beszéltünk. Pedig dolgoztunk is együtt valami riporton. Gyuszi újságíró szeretett volna lenni, egy fiatal fiú volt. Aztán valahogy bekerült a Mafirthoz, és a végén még rendezett is valamicskét. Na, ez volt a Csengeri utca.

 

A magyaroknak akkor mi volt a véleményük az akkori szovjet ittlévőségekről?

 

Nem nagyon mertek nyilatkozni. Az egyik nagybátyám felesége, aki a Fodor zeneiskola igazgatójának a lánya volt, és ő volt a titkárnő a Fodor zeneiskolában, azzal fogadott engem: „Hát hogy merte anyád megírni azt a verset?!” És ledorongolt, mert anyámnak volt egy olyan verse, hogy Bombával üzenem… Moszkvában írta a háború alatt, amikor már bombázták Budapestet. Ő például, a sógornőm nagyon félt. Már Pesten volt Illés Béla, de egyszer visszajött Moszkvába és mondta anyámnak, hogy a Lányi fiúk megvannak. Miután 1945 áprilisában megérkeztem, én is kerestem Lányi Viktort. Először felmentem az Illés Bélához a szerkesztőségbe, Berena Annával, aki a szobatársam volt, a lakótársam. A New York palotában működött a szerkesztőség. A titkárnő rendelkezett, hogy adjanak egy autót és majd megtalálom Viktort. Kaptunk egy kocsit. A Nemzeti Színház sarkán állt egy jóképű férfi. Nem tudtuk, hogy kicsoda, micsoda. De a színház mellett állt! Megkérdeztük, véletlenül nem tudja-e, hogy hol találjuk Lányi Viktor zeneszerzőt? „De, hát a Zeneakadémián. Menjenek oda.” És hogy kell odajutni? Végül beült a kocsinkba és elmentünk a Zeneakadémiára. Ott pedig Orosz Júliának, a nagy énekesnőnek az apja, Orosz bácsi volt a portás, és ő rögtön megmondta a címet, Katona József utca, ennyi és ennyi. Odamentünk, felmentünk az emeletre, elég sötét folyosó vagy lépcsőház volt. Bekopogtunk a lakásba, kérdeztük, hogy hol lakik Lányi Viktor? És kijött a Géza bácsi! Ez a valódi neve, Lányi Géza. De volt abban az időben egy cigány prímás Lányi Géza is. Géza bácsi azért lett Viktor, hogy ne keverjék össze vele. Megörültünk, amikor Géza bácsi kijött és bementünk. Az egész család, nem csak az ő családjuk, hanem a sógorok is, ott ültek a hallban egy gyertya mellett, mert villany még nem volt. És a Böske néni, Fodor Böske, a Lányi Viktor felesége rögtön nekem esett: „Hogy merte anyád azt a verset megírni? Gézát kirúghatták volna az újságból!” Nem rúgták ki. Hedda néni meg akkor lett orvosból főorvos. És folytatta: „Ági a pártban van, a vőlegénye a pártban van! Mindjárt valaki elszalad érte.” Ági a lányuk volt, az én unokatestvérem. És megjött az Ági a Heltai Gyurival, aki még csak a vőlegénye volt. Így zajlott le a megismerkedés. Másnap Géza bácsi, vagyis hát Lányi Viktor, készült a Fészek klubba, úgyhogy értem jött hátizsákkal, mert a Fészekben osztottak a művészeknek valami csomagot, és bevitt oda engem is. Nyilván kérdezték, hogy ki az a lány ottan, ez nem a lánya, ez nem az Ági. Ági egy szép lány volt, én pedig úgy néztem ki, mint egy bárisnya, copfokkal. És én jól voltam etetve Moszkvában, meghíztam. Nyilván azt felelte Géza bácsi, hogy most érkeztem Moszkvából. Hozzám lépett a Péchy Blanka, hogy érdeklődjön a férje és a fia után. Azt tudtam, hogy a férje már nincs e világon. Az egyik első volt, akit elvittek. A fiáról nem tudtam semmit, de azt hallottam, hogy valahol Ukrajnában fronton volt. Nem tudtam róluk semmi jó hírt mondani. Ráadásul még az is baj volt, hogy én lemagáztam a Péchy Blankát. „Olyan öreg vagyok már, hogy magázol engem?” Én nem ismertem az itteni szokásokat. Az oroszoknál mindenkit, akit nem ismertél addig, először magázol. Így magáztam le a nagybátyámat is, a Béla bácsit, Czóbel Bélát, amikor megismertem. Ez is kellemetlen volt. Ő Szentendrén lakott, oda Géza bácsival mentünk ki meg a nagynéném, a Böske néni harmadik férjével, egy Vándor Miklós nevű ügyvéddel. Böske néni, Czóbel Böske, a legkisebb húga volt apámnak. Jól ment nekik már 1945-ben, mert a Vándor Miklóshoz jöttek a mindenféle ügyekkel.

 

A szentendrei találkozás mikor volt Czóbel Bélával?

 

Azt hiszem, májusban, 1945 májusában. A felszállás a hévre a Margit hídnál történt, valahol a budai hídfőnél. Csak Margit híd nem volt… Szentendrén elgyalogoltunk a művésztelep felé. Béla bácsira azért is kíváncsi voltam, mert ő idősebb volt, mint apám, de nagyon hasonlított rá. Csak apám teltebb volt, amikor még emlékeztem rá, régebben. Ugye hát ő tíz évig nem volt velünk... Béla bácsinál nagyon kedélyesen elbeszélgettünk, és nagyon kedves volt a Modok Mária is, a felesége. A második felesége, ő is festő volt, csak hát Béla bácsi hatása alatt volt még akkor. Abban az évben még nem építettek gátat a Dunánál, árvíz volt, beázott a konyha…

 

A magyarországi rokonok, hogy fogadták, hogy hirtelen megjelent a Szovjetunióból egy rokon?

 

Részben örültek, mert azért tudtak rólam. Ági unokatestvérem nagyon szép lány volt annak idején, ő még él Amerikában. Lányi Ági, egy szép pesti fiatal lány volt. Heltai György volt a férje, akit koholt vádak alapján lecsuktak. Rákosi azt üzente Áginak, menjen csak férjhez, mert ő elment dolgozni a fogászati klinikára, és ott megismerkedett valami színjátszó csoportban egy fiúval. Ezt megelőzően, jóval korábban Rákosi tárgyalni volt kint Párizsban, a kíséretében Heltai Györggyel, aki vihette Ágit és Zsófi nevű kislányukat. Akkor még csak egy gyerekük volt. És kint Rákosi dicsekedett Ágival, hogy nálunk ilyen szépek a nők.

 

Miket kérdeztek a magyar rokonok a Szovjetunióról? Mire voltak kíváncsiak, mit tudtak?

 

Én szinte nem tudtam, hogy mit mondjak, mit ne mondjak nekik.

 

Kölcsönös félelmek egymás iránt?

 

Nem, félelmek nem voltak, csak ők csodálkoztak, hogy én hithű ateista vagyok, akkor is az voltam, most is az vagyok. Én nem mentem templomba, hacsak nem azért, hogy a belsejét megnézzem.

 

A Csengeri utcai szállásról mikor lehetett elköltözni?

 

Megjött anyám 1946 februárjában, ő is repülővel. Nem tudom, hol szálltak le, de odahozták a Csengeri utcába. Énnekem, emlékszem, mozijegyem volt, és azt mondta: „Csak menjél, menjél!” Nem mentem, mert örültem, hogy megjött. Azt tanácsolták nekünk, hogy igényeljünk valami lakást, mert még jön apám is. Be is adtunk valami igénylést, a Vöröskereszthez vagy mit tudom már, hova. Közben jött május elseje, felvonulás, sétáltunk anyámmal az Andrássy úton. Anyám azt mondja: „Hát itt van a Bulyovszky utca, nézzük meg, most ki lakik ott, ahonnan mi eljöttünk annak idején.” Akkor még mindig Bulyovszky utca volt a neve, csak később lett Rippl-Rónai. Odamentünk, felmentünk, a legfelső emeleti lakás volt, ahonnan apámat is elvitték és ahonnan elindultunk. Üres volt. Kiderült, hogy valami festőiskola volt ott, és teljesen üresen állt, csak egy stelázsi volt benne, széles fiókokkal, ahová a rámákat dugdosták a festőnövendékek. Abból a stelázsiból két könyvespolc lett később. Odaköltöztek a szüleim, amikor összeházasodtak. Onnan vitték el apámat,és oda tért vissza 1947-ben.

 

 

 

Vissza lehetett kapni a régi lakást?

 

Csodálatos véletlen. Ugyanis az az egész negyed, a Bajza utca és a környékbeli utcák, mind teli oroszokkal. Anyám a hazaérkezése utáni első hetekben orosz katonákat tanított magyarra. Megkaptuk a lakást, a rokonoktól, ismerősöktől összejött egy kis bútor. És egy gyönyörű szép kandalló volt a lakásban, amit azután építettek, hogy mi emigráltunk. Na de azt kifűteni! Kandallófa kellett télen. Én már akkor a filmgyárban dolgoztam, a Mafirtnál tudtam kapni utalványt fára. De azzal is nehéz volt átfűteni, mert két oldalra nyíltak az ablakok és fölöttünk a háztető. Mikor apám megjött, ő még sokat dolgozott ott. Később kaptak lakást a szüleim, egy jó lakást Pasaréten. Azt remélték, hogy mi is odaköltözünk, akkor én már férjhez mentem, de a férjem azt mondta, jobb külön, majd látogatóba megyünk. Ő a Lipótvárosban egy garzonlakásban lakott, és odaszületett a lányom is.

 

Az állampolgársággal nem voltak bonyodalmak?

 

Nekem volt egy gyönyörű budapesti születési bizonyítványom.

 

De amikor hazajött, magyar állampolgár volt vagy szovjet?

 

Hát hogy, hogy jöttem, miként jöttem, nem tudom. De mikor az első választások voltak, ott volt nekem a szép budapesti születési bizonyítványom, úgyhogy automatikusan magyar állampolgár voltam. Nem volt semmi probléma.

 

És a szülők?

 

Ők nem tudom, hogy csinálták, de nekem semmi komplikációm nem volt ezzel.

 

Mintha mi se történt volna?

 

Igen. Abszolút!

 

A Mafirt a munka meddig tartott?

 

A Magyar Televíziónál 1958-ban kezdtem dolgozni, de addig sok minden történt. A Mafirtnál az első önálló riportomat 1947-ben készítettem el, Vértes László istállóskői ásatásairól, az ősember barlangjában. Vértes László korán meghalt, de a könyvében még meg is említette, hogy én nyári ruhában mentem akkor oda forgatni. Több etapban készült az a riport, mert utána azt is meg kellett csinálni, hogy valami különleges gépezettel, amelyet erre a célra építettek, az ősember tűzhelyét lehozzák a hegyről, utána felhozzák a Nemzeti Múzeumba, a lépcsőkön felviszik. Sokáig az előtérben volt ez a barlang. Ez szép munka volt… De hogy én ott mi mindent csináltam! Háromszor forgattam bányában. Voltam a bőrgyárban, az egész Újpest bűze rajtam ragadt, amíg hazaértem. Nehéz mindenre visszaemlékezni. Ja igen! Volt egy olyan időszak is, amikor az összes híradósnak, akik ott dolgoztunk a Könyves Kálmán körúton, nem voltunk olyan sokan, folyton bent kellett lennünk a gyárban, hogyha valami jön, legyen, aki forgatni megy. Mint a gyorssegély. Ott kellett lenni, volt, hogy blokkolni is kellett. Sokáig voltam a Könyves Kálmán körúton. Változtak az igazgatók, változtak a személyzetisek, aztán jöttek már a főiskolások, akik végeztek, ők is odakerültek legtöbben. Tulajdonképpen egészen 1956-ig dolgoztam a Könyves Kálmán körúton.

Csak már előtte, 1953-ban a BM és az ÁVH összevonása után az ÁVH-tól egy csomó embert ide-oda elhelyeztek munkahelyre. Azt tudtuk, sejtettük, hogy a raktáros onnan jött. De jött oda egy tiszt is, vagyis tisztviselő, nem tudom, hogy ő ki volt, mi volt és mi volt az érdeme, de rögtön átvette a hatalmat a gyártás fölött. Levizsgáztatott engem is, az biztos, hogy utált, de hogy miért, azt nem tudom. Vagy azért mert moszkovita voltam, vagy ki tudja, miért. Ez egy külön tészta. Én, ugye, moszkovita voltam, vagyis aki Moszkvából jött haza. És voltak, akik nem szerették a moszkovitákat.

 

Az ember úgy gondolná, hogy egy ávós hivatalból szereti a moszkovitákat?…

 

Nem tudom, hogy ő mit szenvedett vagy nem szenvedett, bántották vagy se, de engem ott levizsgáztatott, hogy most milyen újdonság van a Szovjetunióban. Véletlenül olvastam, arra készülnek, hogy ingyen lesz a kenyér. Valami ilyesmit mondtam. De agresszív volt velem.

 

Ki volt ez?

 

Gárdos György. Sok Gárdos volt, az övé nem egy ismert név… Egyből valami nacsalnyiknak jött oda. Senki nem tudta, hogy miért, de egyszer csak ott volt, és kezdett intézkedni. Nem szerette a moszkovitákat, de a régi gárdát sem szerette, amelyik még a Horthy korszakból való volt. És összepárosított  minket a Lakatos Vincével, aki egy régi újságíró, filmes is volt, egy filmhez. Hát jó. Lakatos Vince, gondolom, nővel még nem dolgozott, filmet nem csinált. Elmentünk terepszemlére nagy stábbal. Vaszy Viktor volt a zeneszerző, ő is eljött. Kalocsáról és a kalocsai népművészetről szólt a film. Kíváncsi volt a Gárdos, hogy a régi Horthy világból a Lakatos Vince, meg én, a moszkovita, hogy fogunk együtt dolgozni? Elmentünk terepszemlére, még nyár legeleje volt. Akkor virágzott ott a mák meg az összes többi virág, csináltam néhány felvételt. Az íróasszonyokat is felvettem, akik a mintákat rajzolják. És akkor ez a Gárdos összehívott valami bizottságot azokból, akik éppen ott voltak a gyárban, hogy nézzék meg. Mindenkinek tetszett, és a Lakatos is azt mondta, hogy neki ez megfelel, ez jó lesz a filmben. Így hát kénytelen volt megengedni, hogy együtt dolgozzunk. Elmentünk Kalocsára, ott pár hétig dolgoztunk, és egész szép film lett belőle, Virágos Kalocsa, 1953-ban. De a Lakatos Vince egy kicsit magának való ember volt. A fia is ott volt, akkor olyan tizenöt éves fiú volt, most már producer. Na és a Vince mindig egyedül evett vagy a fiával. De a végén megköszönte, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jól tudunk együttműködni. Ez a Gárdos egyszer lejött egy bányába, mert ott dolgozott egy, azt hiszem, Kossuth-díjas bányász egy új fúrógéppel. Negyedórát se bírt ki, menekült föl… Közeledett 1956. Azon a nyáron hajókirándulásokat szerveztek Bécsbe. Az elsők, úgy emlékszem, a színészek voltak, akik kimentek, aztán újságírók és a végén mehettek a filmesek. A filmesek voltak az utolsók. Mert ez mindig úgy ment, hogy hétfőn indult a hajó, Deák Ferenc volt a neve, és szombaton jött vissza. Egy hét. Az utánunk következő forduló már nem tudott eljutni Bécsbe, úgyhogy visszafordult. Mert már itt elkezdődtek a balhék. Mi október 21-én jöttünk meg. Még bementem a gyárba, mert előzőleg, mielőtt elmentem, a gépemet átadtam egy fiatal fiúnak, aki éppen befejezte a főiskolát, és azután jártam, hogy visszakapjam. Ott mondta egy kollegina, hogy közben itten mi minden volt. Én, megmondom őszintén, nem törődtem még akkor se semmit a politikával. Anyám inkább járt Petőfi körbe, ő követte az eseményeket. Én sehova nem jártam, semmiféle demonstráción nem voltam. Anyám elment a Bem térre is, alá is írt valamit. De én el voltam foglalva azzal, amit csinálok. Október 23-ára színházjegyünk volt a férjemmel a kis Madáchba. A kislányom viszont olyankor, amikor mi színházba mentünk, az anyámnál aludt. Na, ehhez tartozik még egy kis történet is! Vagy két héttel korábban a kislányommal sétáltam a városban, és mutogattam neki a Parlamentet, mert azon a környéken, ahol laktunk, nem lehetett látni ilyen szép épületeket. A Duna parton sétáltunk, és mutogattam a Parlamentet, itt ülnek a vezetők, az ország vezetői. „Mit vezetnek?” Az ország dolgait vezetik, hogy hogy menjen, mint menjen. „És ha rosszul vezetik?” Hát akkor leváltják őket, mondom én.

Na és október 23-án éppen a 6-os villamossal mentünk a Margit körúton, de a villamos leállt, nem tudott továbbmenni. Álltunk, láttuk a Parlamentet is. „És most mi van?” – kérdezte a kislányom. Na látod, most leváltják őket. Körülbelül ott, ahol a Bem mozi van, a kanyarban állt meg a villamos, és látszott a Parlament is. Na látod, most váltják le a rossz vezetőket, ezt kellett mondanom a kislányomnak, ötéves volt.

 

Ő gyerekkorában megtanult oroszul?

 

Nem, mert a férjem nem beszélt oroszul. De azután magyar-orosz szakot végzett a bölcsészeten. Az utolsó szemesztert a moszkvai Lomonoszov egyetemen járta. Ott jól érezte magát, és akkor tudott is egész jól oroszul csevegni. Sok barátnőm volt, végiglátogatta őket, és voltak ott hasonló korú lányok. Csak hát nem azt tanították Pesten az orosz szakosoknak, amit kellett volna. Hanem ószlávot, óoroszt, meg ilyesmiket. Arra volt jó, hogy amikor elvitték őt az orosz lányok Zagorszkba, ma újra Szergijev poszád, ő tudta elolvasni a templomokban az óorosz feliratokat… Közben németet is tanult, és angolból is levizsgázott. Ezeket inkább használja most.

 

1956. október 23., áll a villamos…

 

Este a kis Madáchban természetesen elmaradt az előadás. Valahogy azért elhoztam a gyereket a nagyanyjától, úgyhogy hazajöttünk.

 

Hova?

 

Az Attila úton laktunk, a patika mellett, ami a sarkon van, a Vérmező sarkán, egy házzal arrébb. Nyugalom volt este még, egyszer csak aztán hallottunk valami zajt és kiabálást. Felvonulás volt, hallottuk, már elég későn este, hogy vesszen Gerő! Vesszen Gerő! Másnap reggel telefonált a filmgyár igazgatója, hogy maradjak otthon, mert nem járnak a villamosok, úgyse jutok el a Könyves Kálmán körútra. Az óvoda is szünetelt, s inkább azon tanakodtunk, hogy a mindennapi falat valahogy meglegyen. Volt a közelünkben egy kis közért, ahol ezt-azt lehetett kapni. Az események alatt kenyérért egyszer a pékségnél kellett egy kicsit sorban állni, a Mészáros utca egyik sarkán, az egyik mellékutcáján, de ott mégis lehetett egy kis kenyeret kapni. Liszt volt itthon, csináltam tésztát. Az íróasztalon gyúrtam, nyújtottam és szárítottam. Még egy munkatársnőm is telefonált, ő ott lakott közel a gyárhoz, Vas Judit, már nem él, hogy egyelőre maradjak otthon. Nyilván ő tudta rólam, hogy a Szovjetunióban éltem, Moszkovita voltam. És október 31-re behívták a gyár dolgozóit közgyűlésre. Úgy emlékszem, a rádióban is bemondták, tudtunk róla. A közelünkben, a Mészáros utcában lakott Megyeri Gabriella, még egy kolléganőm a Híradó és Dokumentumfilm Gyárból, vele találkoztunk és gyalog elindultunk.

 

Ki a Könyves Kálmán körútra?

 

A Könyves Kálmán körútra, a városon át, mert jármű nem volt. A körúton csúnya dolgokat is láttam. Az utcán hevertek ávós ruhás halottak, a könyvesboltokból ki voltak szórva könyvek. Egyáltalán nem látszott nyoma annak az idilli állapotnak, amiről beszéltek itt-ott, hogy a kirakatokba nem nyúltak semmihez meg ilyesmi. Mi nem tapasztaltuk ezt, ez október 31-én volt már. És megtörtént a filmgyári közgyűlés. Én már majdnem hazaindultam, amikor eszembe jutott, hogy ott van a filmgyárban leadva a személyi igazolványom, mert mielőtt elindultunk Bécsbe kirándulni, hajóval, le kellett adni.

 

 

A személyi igazolványt le kellett adni?

 

Le kellett adni, mielőtt elmentünk.

 

Az útlevélért cserébe?

 

Útlevél nem volt, mert kollektív utazás volt.

 

Kollektív útlevél?

 

Nem. Valami lista, hogy kik mennek. Aztán visszafelé felolvasták azok nevét, akiket lehúztak a listáról, mert nem jöttek vissza.

 

Sokan voltak?

 

Egy páran, nem sokan. Viszont volt olyan név is, akiről én sokáig azt hittem, hogy ő tényleg kint maradt. Az Oscar-díjas operatőrünk, Zsigmond Vilmos, aki valaha még tanítványom volt, akkor végzett, azt hiszem, s az apja Bécsben korcsolyatréner volt. Hát evidens lett volna, hogy ő ott marad. Kiderült azonban, hogy őt ki se engedték. De már rajta volt a listán, úgyhogy amikor visszafelé felolvasták azok nevét, akik nem jelentkeztek a hazaútra, ő is köztük volt. Pár évvel ezelőtt tudtam meg, hogy miért nem jelentkezett, amikor már újra találkoztam vele. Itt volt az egyik filmszemlén, aztán hazament Amerikába.

 

Az október 31-ei filmgyári közgyűlésnek mi volt a témája?

 

Volt egy gyártásvezető, már nem él, ő felolvasta, hogy kit szeretnének a továbbiakban nélkülözni a filmgyárban. És valamilyen bizottságot választottak. Valamilyen szervet meg kellett választani. Volt, aki félt, volt, aki nem.

 

Volt, akit ott a közgyűlésen kirúgtak?

 

Nem, csak felolvasták, hogy nemkívánatos személy.

 

Sokan voltak ilyenek?

 

Nem is olyan nagyon sokan.

 

Mi volt a szempont?

 

Túl kommunista volt. Túl aktív.

 

A moszkvai dolog nem számított?

 

Az, úgy látszik, nem számított. De hát én előtte fegyelmit kértem magam ellen, mert a művészeti vezetőnek, a Kiss Józsefnek a titkárnője kifogásolta, hogy én inaktív vagyok.

 

Politikailag?

 

Igen. Hogy nem veszek részt, hogy miben nem, azt igazából meg se mondták. Akkor én kértem magam ellen egy fegyelmit. Volt egy kis pártértekezlet az operatőr alapszervezetben. Én ott egy kicsit kipakoltam, hogy amikor Moszkvában felkértek, hogy ejtőernyővel ugorjak le magyar területen, a háború alatt, én rögtön vállaltam. Nem énmiattam nem történt meg, hanem úgy hozta az idő, hogy már repülővel jöttem.

 

Volt kiképzés is Moszkvában?

 

Igen, a visszautazás Tadzsikisztánból Moszkvába már 1943 decemberében megtörtént. Egyszer telefonon kaptam egy üzenetet, hogy a Gergely Sándornál, aki közel lakott hozzánk, vár engem egy magyar partizán, beszélni akar velem. Na, átmentem. A magyar partizán a Földes Pali bácsi volt! Később itt a textilintézetnek lett igazgatója, ő is már régen meghalt, és mondta, hogy két hét múlva le kellene ejtőernyővel ugranom magyar területre. Hát mondom, megpróbálom. Én minden ilyen dologban benne voltam. Az apám a gulagban volt, azok meg engem próbáltak kiszámolni, hogy ki vagyok, mi vagyok. Beküldtek egy táborba, ahol mindenféle emigránsok gyerekei, fiataljai morzézni tanultunk, hogy majd, ha el kell valahova menni, akkor tudjunk közlekedni. A morzét megtanultam. A filmgyárból viszont a háború alatt sok férfi behívót kapott, úgyhogy még a női operatőrök is jelentettek valamit. Még az igazgató is valami generálisnak a felesége volt, fogalma sem volt a filmszakmáról. És akkor kénytelen voltam, mert erről nem volt szabad beszélni, de már be voltam osztva egy produkcióba, s emiatt kénytelen voltam elmondani ennek a nőnek, hogy Magyarországról származom, és most kellek, haza kell mennem. Azt mondta, hogy ő is a világforradalom híve, de neki operatőrök kellenek. Így jöttem el a filmgyárból, hogy abba a táborba bekerüljek. Havi hétszázötven rubelről hatvan rubelre csökkent a fizetésem, de teljes ellátást kaptunk abban a táborban.

 

Hol volt a partizániskola?

 

Nem is egy volt. Ahol én tanultam, az Mamontovkán volt. Voltak ott franciák, finnek, olaszok, azt hiszem, még egy német fiú is. Magyarok is, a Farkas Vladi meg a Valálik Margit, akivel még most is tartjuk a kapcsolatot. Az ő nővére volt Rákosi titkárnője Moszkvában. Lengyel fiúk is voltak köztünk. Hazatérésünk után a pártközpontban a Vladi volt a főnök, ugye hát a Farkas Mihálynak a fia. Neki kellett desifrírozni a bejövő szövegeket. De az neki nagyon nehezen ment, én pedig mindig jó keresztrejtvényfejtő voltam, nekem ment könnyen, úgyhogy megcsináltam.

 

Milyen főnök volt a Farkas Vladimir?

 

Hát semmilyen, szegény. Amikor én Debrecenben voltam, akkor avanzsált főnökké. Ő Szeretett volna ő bejutni valamilyen diplomataiskolára, de nem vették fel. Még Moszkvában összeismerkedett a Berei Andornak a nagyobbik lányával, Berei Verával, és úgy jött Moszkvából ide, hogy rögtön érdeklődött, mi van a Verával. Mert Vera előbb érkezett Pestre, valakinek a tolmácsa volt. Később el is vette feleségül, és született is egy kislányuk. De 1956-ban, a pletyka szerint, Andics Erzsi, Bereinek a felesége, elválasztotta a lányát Vladitól. Meghalt jó pár éve. Azért volt annyi becsület benne, hogy megírt két könyvet, és megbánta, hogy az apja rákényszerítette sok mindenre, amit ő magától talán nem csinált volna. Egy hányatott életű kölyök volt, nagymamák meg nem is tudni, hogy kik nevelték. A Farkas, az apja külföldön volt örökké. Volt egy nemzetközi Komszomol is, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé, annak a megbízásából. Utána a spanyol polgárháborúba ment, Vladi meg Moszkvában hányódott. Mamontovkán nekem a morzetanulás is nagyon könnyen sikerült, mert én kitaláltam egy módszert, és nagyon könnyen megtanultam. Csodálkoztak is.

 

Mi volt ez a módszer?

 

Minden betűhöz találtam egy, a kezdőbetűvel kezdődő olyan szót, ami olyan tempóban volt, mint a tipizált ábécé. Mondjuk, hogy „a” betű, ugye az ti-tá, akkor az, ha magyarul mondjuk: adás. Tehát a-val kezdődött és egy rövid, egy hosszú. Minden betűre tudtam találni, oroszul persze, valamilyen szót, úgyhogy nagyon gyorsan megtanultam, csodálkoztak a szakemberek. Az egész iskolában ketten voltunk főiskolai végzettségűek, egy olasz fiú meg én. A többiek mind eléggé félműveltek voltak. De volt olyan spanyol lány is, aki még a spanyol polgárháborúban vesztette el a vőlegényét, egy kicsit idősebb volt, mint mi. Volt egy finn testvérpár, az egyik lány, a másik fiú, és a fiú szakállt növesztett, hogy ne ismerjék meg, hogy ők testvérek.

 

Ejtőernyőzést is tanítottak az iskolán?

 

Azt nem. De kellet építeni egy kis adót például. Technikai órák is voltak, hogy kell az adót összerakni, tekertünk transzformátort. Ott jött ki rajtam harmadszor a malária, és akkor a Kreml  kórházában kiírták a gyógyszert, hogy be kell venni ekkor és ekkor, dátumra pontosan. Akkor már komolyan vettem én is, nem akartam még egyszer kijöjjön rajtam. És azóta sose volt maláriám. Ma már olyan furcsa, hogy mindez annyira komolyan veendő dolog volt, hogy a Kremlhez tartozott az ember egészségügyileg. És jó Kreml kosztot kaptunk! Vasárnaponként hazamehettem anyámhoz és vihettem neki néha valami kis vajaskenyeret, vagy amit épp megspóroltam az ottani kosztból.

 

Ő hogy érezte magát Moszkvában?

 

Hát kénytelen volt odaszokni. De miután a férjét elvitték, attól kezdve nagyon kegyetlenül élt. És háború alatt nem lehetett még levelezni se. Én ugye végül is ott nőttem fel, beleszoktam az orosz világba, eloroszosodtam, és csoda, hogy egyáltalán tudtam magyarul. Anyám a háború vége felé kezdett fordítani. A Golgotát fordította, Alekszej Tolsztojtól. Csak később jutott eszembe, hogy jobb lett volna a Kálvária címet adni a könyvnek.

 

 

 

Ez már úgy marad.

 

Úgy marad, persze. Érdekes módon, hiszen én a háború alatt Tadzsikisztánban egy magyar szót nem hallottam, ki nem ejtettem, amikor összeolvastuk Golgotát, én az orosz szöveget olvastam, ő meg a magyart, észrevettem, hogyha nüanszokban is, de valami félreértés volt vagy valami nem stimmelt.

 

A pártfegyelmi tárgyalásról kanyarodtunk ide vissza…

 

A pártfegyelmi! Hát abból nem lett semmi. De valaki elpletykálta olyanoknak, akik nem voltak ott, és azok mondogatták: „Hej, hallottuk mi, hogy jól odamondtál!” Anyám mondta nekem egyszer, hogy ő olyan 300 százalékos  nem tud lenni, mint az oroszok. Hát én se!

 

Akkor ez az október 31-i gyűlés is simán lefutott?

 

Lefutott. Az utolsó pillanatban, már mentem volna haza, akkor jutott eszembe, hogy ott van a személyzeti osztályon a személyi igazolványom. Érte mentem és elhoztam. És jól tettem, mert már aznap éjszaka jöttek a házkutatással, nincs-e fegyver nálunk. Még a gyerekágy alá is benyúltak. Suhancok jöttek, fiatalemberek, a házmestert kényszerítették, ő jött fel velük hozzánk az emeletre. És kellett a személyi igazolvány, hogy itt lakunk.

 

Minden lakást ellenőriztek?

 

Minden lakásba bementek, mi a negyediken laktunk. Aztán később jött a másik ellenőrzés, amikor vége lett a forradalomnak, vagy minek. Én egyébként azóta se ejtettem ki a számon se azt, hogy forradalom, se azt, hogy ellenforradalom. Máig. Mert mind a kettő volt, szerintem. Na jó… Aztán megnyílt már az óvoda.

 

Mikor?

 

Elég hamar, a Bíró utca sarkán. Eredetileg, azt hiszem, az operaház gyerekeinek nyílt, aztán a művészeti dolgozók óvodája volt, jó kis óvoda.

 

November 4-e után nyílt meg?

 

Igen. Mindig sétáltunk odáig, közben valamit meséltem, ha mást nem, az előző este hallott mesét, amit ő már nem hallott, mert elaludt. Vagy pedig kitaláltam valamit. Meg szedtünk virágot, mindig vittünk egy kis virágot is. Szerettük azt az óvodát. Megindult az élet, és kezdődött megint a munka. Nekem még volt valami régi megkezdett filmem, befejeztük, aztán egy pár filmet csináltunk is, egy Bánki László nevű rendezővel. Már színes filmet is csináltam a HDF-ben. Az utolsó volt a Színek hatalma, 1958-ban. Egy újságból néztem ki a témát, egy színszakértő írt arról, hogy mennyire különböző a hatásuk a színeknek az emberre, a kedélyre, s hogy mennyire tipikus az, hogy ki milyen színeket kedvel. Akkor jött divatba a lakásokban, hogy különböző színűre festették a falakat, ami szemben volt az ablakkal más színt kapott, mint az oldalfalak. Akkor történt, hogy Mestyán Tibor átment a televízióhoz. Az egyetlen operatőr volt, aki átment. És mindenkit agitált, hogy ott van a szép épület és olyan jó nagy operatőrszoba meg mindenféle jó. Hát senki különösebben nem törekedett. És akkor jött az, hogy innen-onnan hallottam, kollégáktól: „Hallom, mész a televízióhoz.” Én? Én nem. Én nem hallottam. De két-három helyről is visszajutott hozzám, valaki elpletykálta. És nem tudom, melyik főnöknek a titkárnője mondta: „Átmész a televízióhoz.” Na, akkor bementem az igazgatóhoz, Deák György volt, hogy mi baj van velem? „Nem, semmi baj.” Mert én itt hallom, hogy a televízióhoz kell mennem. Kiderült, azt várták, hogy lépjek be a pártba, az MSZMP-be. Azt mondta Deák: „Csodálkozunk, hogy ilyen szülők gyermekeként maga nem lép be.” Mert én innen-onnan hallom, az a bizonyos titkárnő is, meg mások is agitáltak: „Most kell belépni! Most kell belépni a pártba.” Én, mondom, soha semmilyen pártba be nem lépek. Semmi kifogásom az ellen, aki belép. De nem szeretnék még egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy valamivel nem értek egyet és mégis meg kell szavaznom, csupán a pártfegyelem miatt. Köszönöm, nem. Semmi kifogásom, ha valaki ezt így gondolja. A Deák csodálkozott, hogy ilyen szülők gyermeke és nem lép be. Nem léptem be. Anyám se lépett be. Úgyhogy átkerültem a televízióhoz.

 

Ez jutalom volt vagy büntetés?

 

Büntetés volt, persze. De nem kifejezetten, hiszen benne volt az is, hogy érezzem magam megtisztelve, hogy egy ilyen új dologban benne lehetek. A televízióhoz olyanok kerültek a legelején, akik vagy már ki voltak rúgva a filmgyárból, vagy valamilyen stiklit csináltak.

 

Például?

 

Czabarka György például. Ő már valami festékgyárban dolgozott, mielőtt a tévéhez került, csúnya is volt a keze sokáig. Meg olyanok, akik már a Horthy-korszakban is operatőrök voltak, mint a Török Vidor. Ő is érdemes művész lett később. A Czabarka szintén!

 

 

 

Czabarkának mi volt a bűne?

 

Nem tudom. Czabarka is meg a Nagy József is, mind a ketten jó operatőrök lettek a televíziónál. Meg a Vecsey Mari, akit még a főiskolán kirostálták, állítólag rosszhiszeműen, ő is odakerült. Már senki sem él közülük. De borzasztó, hogy én itt mindenkit túlélek! Fúj! És volt egy-két fiatal, aki talán a főiskolán tanítványom is volt. Mindenki vagy tanítványom vagy segédoperatőröm volt. A Mestyán Tibi például mindkettő. Ő még tanársegédem is volt a főiskolán. De amit kezdetben csináltunk a televízióban, az mind elment az éterbe, mert nem volt rögzítés. Azok látták, akiknek volt televíziókészülékük és senki több. És soha többé.

 

De ez csak az első években volt így?

 

Jó sok első év volt ilyen. Akkor még mit csináltam? Tévéjátékot meg ami egyáltalán adódott. Ifjúsági műsor, az volt elég sok. Az első színházi közvetítés, amit csináltam, amiben benne voltam, az a Lumpáciusz Vagabundusz, a Heltai Jenő-darab, amelyben a főiskolások vizsgáztak. Olyanok, mint a Csűrös Karola meg az a kövér… A Csala Zsuzsa. Én nagyon komolyan vettem, ha már itt vagyok, akkor csináljam rendesen! Megvolt a darab, elolvastam. Úgyhogy Szinetár Miklós, aki szintén új volt, ő közvetítette a darabot, a szünetben megkérdezte: „Honnan tudja, hogy honnan jönnek a szereplők?” Készültem. Naiv voltam. Később sose kellett készülni ilyesmire. De nem, mert a Horváth Ádám, aki szintén újdondász volt, egy koncertet közvetített, amelyet egy fiatal, nagyon tehetséges és korán meghalt karmester vezényelt, és Horváth Ádám a közvetítés előtt meghívta az egész stábot, a három operatőrt, hogy hallgassuk meg lemezről és tudjuk, hogy miről szól. Próbáltuk tisztességesen csinálni. De az mind kirepült a semmibe. Még nagyon kevés, azt hiszem, tizenhatezer készülék volt az országban. És akkor jött a kampány, hogy minden faluban, iskolában legyen tévékészülék. Jöttek a fiatalok, segédoperatőröknek meg világosítóknak, akik tehetségesnek látszottak, tanulhattak. Egy csomó, később neves rendező meg operatőr nem főiskolán tanult, hanem tévében, munka közben. Még később aztán volt az úgynevezett foxi-maxi, a Marxista-Leninista Esti Egyetem, nem tudom, hogy ott milyen tanokat adtak elő. De abból is lehetett egyeseknek vizsgázni, és akkor már megvolt a diplomájuk. Felsőfok. Akkor biztosan valami fizetésemelést is kaphatott az illető, vagy később a nyugdíjába beleszámított. De én ezekbe nem avatkoztam bele.

 

Kik voltak azok a tévés rendezők, akikkel jó volt együtt dolgozni?

 

Jó volt együtt dolgozni például a Kende Mártával, pedig neki nem is volt diplomája. Se filmrendezői diplomája nem volt, nem tudom, milyen diplomája volt egyáltalán, de ő tudta, hogy mit akar. A Horváth Ádám szintén tudta, hogy mit akar. Nagyon populáris és kedves rendező volt a Katkics Ili, de vele nem szerettem dolgozni.

 

Ő Moszkvában végzett?

 

Igen, Moszkvában végzett. Nem emigráns volt, hanem kiment tanulni. Aztán jött és magkapta a nyelvpótlékot. Én voltam kint Moszkvában forgatni, meg egy párszor tolmácsoltam itt-ott vagy lefordítottam valamilyen szöveget. Én nem kaptam soha a tévében nyelvpótlékot.

 

Miért nem?

 

Nem tudom. Én nem kértem. Természetesnek vették, hogy tudok oroszul, és akkor mehetek Moszkvába, riportra.

 

Például mikor?

 

Valamelyik szilvesztert kellett ott csinálni, hogy legyen onnan is szilveszteri riport. Azt hiszem, a hetvenes években. Kovalik Karcsival mentünk együtt. De én szerettem volna megtudni az egyik ottani főiskolán, hogy egy diák miért választotta a magyar nyelvet. De Moszkvában, mikor ott voltunk szilveszterkor, éppen kanyikula volt…

 

…szünet.

 

És nem lehetett előkeríteni egyetlen diákot se, aki magyar nyelvet tanult. De aztán csináltunk a Kultúrparkban riportot a rozmárokról, vagyis azokról az emberekről, akik léket vágtak a jégben, és abban fürödtek. Ilyen kuriózumokat csináltunk, és semmi ideológia. Arra emlékszem, hogy Kovalik Karcsi hozott egy aranyos kis magnót, szép dobozban, a szobában nagyon jól működött. Kimentünk a hidegre, ott megállt. Ott voltunk közel a régi filmgyárhoz, ahol én dolgoztam valaha, volt ismerős is, bevittük a magnót, készségesen megvizsgálták, jónak találták. Bent jól működött. Kimentünk és akartuk, hogy egy trojkahajtó mondjon egy mondatot: „Boldog új évet kívánok!” Ne adj Isten, a magnó nem ment. Hideg volt neki. Hát ez volt a kudarc.

 

 

Ennek már Napóleon is megitta a levét!

 

Igen. De azért kerekedett egy híradóriport belőle, volt azért anyag benne. Akkor találkoztam ott ismerősökkel, barátnőimmel. Emlékszem, itt nem lehetett kapni sűrített tejet, ott meg konzervben árulták. Én azt vettem, a Karcsi vett egy üveg vodkát, és a szállodában találkozott egy magyar újságíróval és ott maradt vele. Hívtam, mert hívták az ismerőseim egy orosz szilveszterre, gyerekek meg felnőttek is, egy nagy család, hogy lásson egy igazi orosz szilvesztert. Nem, ő jól érzi itt magát a szállodában! Egy magyar újságíróval kvaterkáztak.

 

Ez az egy moszkvai riportút volt a televíziós időkből?

 

Igen. Csak hogy Moszkvából is legyen valami. Mert akkor az volt a divat, hogy több fővárosból közvetítették a szilvesztert. Akkor még nagy esemény volt a szilveszter a televízióban. Ma már nem. Ma semmi sem esemény már, azt lehet látni. Csak a rossz hírek. Akkor még jó hírek voltak és Magyarország ugye vidám barakk volt. Tekintélye is volt.

 

A tévés élet a nyolcvanas évek elejéig tartott, ugye?

 

Igen. Voltak sorozatok, amiket elég sokáig csináltam. Volt egy ifjúsági műsor, a Kuckó, azt elejétől kezdve. Abban mindig volt valami gyerekeknek vagy ifjúságnak érdekes, valami természeti riport. A stúdióba ugyancsak jöttek gyerekek, ott voltak kísérletek, volt kutya… Kalocsay Miklós sokáig vezette a Kuckót, azután meghalt. Szintén kezdettől fogva csináltam a Jogi eseteket, amíg meg nem szűnt. Az mindig más helyszínen történt, elmondtak egy esetet, a stúdióban pedig egy jogász társaság elmondta a magáét, ki-ki milyen szakember volt... Volt lakás szakember, ha kutyáról szólt a műsor, akkor kutyaszakértő, ha gombáról, gombaszakértő és így tovább. Volt egy jogász, akit elneveztek Jogerős Pálnak. Egyébként Erőss Pál. Mindig szellemes dolgokat mondott. Én egyszer valahogy a stúdióban mögé kerültem és látom, hogy kriksz-krakszok vannak előtte a papíron. Kiderült, hogy azok a szellemes dolgok jól elő voltak készítve, mert tudta, hogy miről lesz szó, mi a téma. El is kértem tőle, elküldte, megvan nekem.

 

A showban semmi se véletlen.

 

Igen, igen. A Jogi eseteknek elég nagy népszerűsége volt, mert sokan be akartak kerülni szerepelni. Csak az volt a feneség, hogy általában egy szerepre két-három nőt vagy férfit hívtak be. Általában az járt jól, aki nem felelt meg, mert akkor őt máskor is behívták. Aki megfelelt és kiment a képe az éterbe, őt a következő alkalommal már nem lehetett egy másik szerepre behívni. Mert mindenki egyformán kapta a honoráriumot.

 

Ja, azt is kifizették, aki nem ment adásba? Ha többször hívták, többször kapta?

 

Igen.

 

A Jogi esetek amolyan kijárós-elintézős műsor volt, nem? Ami ügy belekerült, azt meg is oldották?

 

A stúdióban a jogászok megmagyarázták, hogy hogyan kellett volna, és aztán úgy is csinálták. Egyszer kaptam az igazságügyi minisztertől egy plecsnit és valami írást, mint az igazságügy kiváló dolgozója. Ott volt a minisztériumban egy nagy ünnepély. Nyolcvanban, ha jól emlékszem. 

 

Ezzel a hatalmas tapasztalattal, amelyet a Szovjetunió és a szovjet viszonyok megismerése jelentett, itt a magyar életben mit lehetett kezdeni?

 

Az volt az általános tapasztalatom, hogy ami jót lehetett volna átvenni, azt nem nagyon vették át. Ami ott is rossz volt, az itt is rossz lett. Ez volt a benyomásom a legtöbb esetben.

 

 

Jegyzet Lányi Ernőről, a családjáról és Lányi Hedvigről, Kosztályi Dezső ifjúkori szerelméről:

 

„Alig múlt tizenhárom éves ez a lány, mikor sorsa és a költő [Kosztolányi Dezső] erre a szerepre kiszemelte. Lányi Hedvignek hívták. Apja, Lányi Ernő, történetünk elején a szabadkai zeneiskola igazgatója. Fiútestvéreit, Ernőt és Viktort, nővérét, Saroltát (akiket a regényben Gézi, Sasa, Saska, Charlotte néven említenek) a sajtó- és az irodalomtörténet tartja számon. Beleszületett a művészetbe, s mikor tágul kapcsolatainak köre, csak sűrűsödik körülötte a halhatatlanságba bogozó szövevény. Köze van Brenner Józsefhez, akit Csáth Géza néven ismerhet az olvasó, s az író öccséhez, Jász Dezsőhöz, akit a könyvben csak Kisdezsőnek vagy Dezsőkének neveznek. Hírbe keveredik a felejthetetlen Kabos Gyulával, akit színészi pályája éppen akkor vet Szabadkára. [...] történetünk főszereplője, özv. Retteghy Béláné szül. dr. Lányi Hedvig aranydiplomás orvosnő 1984. április 6-án, életének 90. évében Budapesten elhunyt.” (Dér Zoltán: Fecskelány. Dokumentumregény, második, bővített kiadás: Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1985)

 

 

Lejegyezte: Zelei Miklós

 



[1] „Alig múlt tizenhárom éves ez a lány, mikor sorsa és a költő [Kosztolányi Dezső] erre a szerepre kiszemelte. Lányi Hedvignek hívták. Apja, Lányi Ernő, történetünk elején a szabadkai zeneiskola igazgatója. Fiútestvéreit, Ernőt és Viktort, nővérét, Saroltát (akiket a regényben Gézi, Sasa, Saska, Charlotte néven említenek) a sajtó- és az irodalomtörténet tartja számon. Beleszületett a művészetbe, s mikor tágul kapcsolatainak köre, csak sűrűsödik körülötte a halhatatlanságba bogozó szövevény. Köze van Brenner Józsefhez, akit Csáth Géza néven ismerhet az olvasó, s az író öccséhez, Jász Dezsőhöz, akit a könyvben csak Kisdezsőnek vagy Dezsőkének neveznek. Hírbe keveredik a felejthetetlen Kabos Gyulával, akit színészi pályája éppen akkor vet Szabadkára. [...] történetünk főszereplője, özv. Retteghy Béláné szül. dr. Lányi Hedvig aranydiplomás orvosnő 1984. április 6-án, életének 90. évében Budapesten elhunyt.” (Dér Zoltán: Fecskelány. Dokumentumregény, második, bővített kiadás: Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1985)