Grósz Károly előadása az MTV intézményi értekezletén 1988. december 5-én

 

A  Magyar Televízióban intézményi értekezlet volt, részt vett rajta Grósz Károly is az ő előadása, az előadását a TLELEHÍR  - a televízió belső újságja  1989/1.számában közölte.

GRÓSZ KÁROLY, az MSZMP főtit­kára:

Tisztelt Jelenlévők!

Mindenekelőtt köszönöm a meghí­vást. Egy szubjektív töltetű indítás: 28 évvel ezelőtt voltam itt munkaértekez­leten. Azóta a sors máshova vezényelt, és nem vettem részt a tanácskozáso­kon. Sok élményt gyűjtöttem, sok tapasztalatot.

Meg kell mondanom, sok minden változott a 28 év alatt, arcok is. De sok gondolat nem változott, 28 évvel ezelőtt is ugyanígy fogalmazódott meg. Sok élményt ad az itteni eszmecsere, nemcsak a múltról, de a jelenről és főleg a jövőről.

Nagyon színes, eseménydús politi­kai életet élünk, néha túlfűtött is egy kicsit. Ez természetes is. A több éves - nem merek évtizedeket mondani -, de több éves visszafojtottság és visszafogottság után most nagy szenvedéllyel tör fel a sok mondanivaló, a sok közölnivaló. Ezekben zömmel tartós értékeket lehet felfedezni. Bizonyára egy idő után csökkeni fog ez a túlfű­töttség. Ez is természetes. De remélem, hogy a politikai aktivítás és a politikai érdeklődés nem fog csökkenni, mert erre nagyon nagy szükségünk van.

A politikai közélet új korszaka bontakozik most ki, amelynek meg­győződésem szerint jótékony és termékenyítő hatása, elsősorban a tár­sadalom politikai felépítményére, nagyón hamar érezhető lesz. Jobb felté­teleket fog teremteni az alkotó szel­lemnek, az egyes embernek, hogy egyé­niségével sokkal jobban járuljon hozzá a közösségi alkotáshoz, fejlődéshez. Abban is bízom, hogy a felépítmény­ben végbemenő megújulás elhárítja a termelőerők fejlődése útjából az aka­dályokat. Nagyobb lehetőségeink lesz­nek önmagunk tartalékainak kihaszná­lására, tehát új csatornák nyílnak a fej­lődés előtt.

 

Ezt a társadalmi-gazdasági megúju­lást a Magyar Szocialista Munkáspárt tagsága indította el. Mégis több okból kerültünk a mostani, gazdasági és po­litikai válság előtti állapotba. Egy ilyen helyzetre a politika kétfajta választ ad­hat. Vagy diktatórikus eszközöket ve­zet be, vagy pedig elindul a demokrá­cia kiszélesítésének útján. Mi tudato­san a másodikat választottuk, amiben nagyon sok a buktató, és látszólag, a felszínen, a rendezetlenségen keresz­tül bontakozik ki. Ez a rendezetlenség, ez a kuszált állapot sok embert megza­var, zavarba hoz, de hiszem, hogy a lé­nyeges folyamatok viszonylag rövid időn belül letisztulnak és pozitív irány­ba fordulnak.

Hol tartunk programunk megvaló­sításában? Mind a politikában, mind a gazdaságban, úgy érzem, olyan folya­matokat indítottunk el, amelyek kor­szakos jelentőségűek, amelyek egy új szocialista gyakorlatot honosítanak meg, és néhány év alatt kézzelfogható­an bizonyítható lesz hatékonyságuk, bár ma még igazi értékeik, hasznossá­guk nem látszik. Túl közel van az a pont, ahonnan elindultunk. Nem volt még elég időnk, hogy minden le­tisztuljon bennünk, főleg a gyakor­latban. Egyelőre még csak e folyamat elindításának az ára látszik és érzékel­hető. Ez az az ár, amit mindig, minden társadalom megfizetett. Nem mindegy persze, hogy mennyi ez, és tőlünk is függ, hogy a „költséget", amit előre be kell fektetnünk politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt, az optimu­mon tudjuk-e tartani, vagy sem.

Nagyon sokan érdeklődnek most aziránt a világból, amit ma itt csinálunk. Egy nagyon magas rangú szovjet bará­tom a napokban, amikor telefonon fel­hívott, elmondta, hogy rendkívül nagy figyelemmel követik útkeresésünket, és a határon túl drukkolnak is nekünk. Elsősorban azért, mert jövőjük számára gyűjtik a tapasztalatokat.

Sokan el is marasztalnak bennün­ket, a nemzetközi közéletben. Úgy látják - és még ezek a jobbindulatúak -, hogy vállalkozásunk katasztrófához fog vezetni. A rosszabbindulatúak pe­dig úgy fogalmaznak, hogy elárultunk egy eszmét, amit elismertünk, amire építkeztünk.

Mi nem fogadjuk el ezeket a véle­ményeket, de meg kell mondanom, hogy nemcsak idehaza, hanem nem­zetközileg Is kell még egy kis idő ah­hoz, hogy a magyar mozgást, útkere­sést tárgyilagosan lehessen megítélni. Addig ezeket a véleményeket el kell tudnunk viselni. A dicséret nem gyako­ri, Inkább több az elmarasztalás. Eh­hez jó idegek kellenek, szívósság és kitartás.

A célt tudjuk. Hogy hogyan akarjuk elérni? Hát az bizony lassan alakul és formálódik. Sokat kell még vitatkoz­nunk rajta, közösen, együtt. Menet­közben kell kiszenvedni a legcélrave­zetőbb módszereket, és ebben rögtön benne van az is, hogy átmeneti kudar­coktól nem véd meg bennünket semmi és senki. Szerintem önmagunkat sem tudjuk megvédeni.

Ebben az útkeresésben és az eszköz­tár kimunkálásában megkülönbözte­tett szerepe van a sajtónak. A sajtópo­litikáról, nyilvánosságról tételmonda­tainkat megfogalmaztuk a Központi Bizottság ülésén, nem akarom elismé­telni. Sokkal nyíltabb, bátrabb, határo­zottabb valóságfeltáró munkát végez már ma is a magyar sajtó, mint koráb­ban. Ezen a nyomvonalon kell tovább menni meggyőződésem szerint. Ez megmozgatta a magyar szellemi életet, és jó, hogy megmozgatta. Hozzájárult ahhoz, hogy megújuljanak a politikai közélet hagyományos formái, és ahhoz is hozzájárult, hogy a különböző kis „szigeteken" tetten érhető állóvizek megmozduljanak. Jó ez tehát, üdvözöl­jük és támogatjuk. Mi mindnyájan úgy érezzük a Központi Bizottságban, hogy nagyon sokat segít nekünk mindez.

 

Ugyanakkor azt is természetesnek tartom, hogy a sajtó is keresi a helyét. Különböző ezzel kapcsolatos nézetek fogalmazódnak meg, olyanok is, me­lyek megítélésem szerint vitathatók. Én például Aczél elvtárs felfogását nem fogadom el maradéktalanul. Az én szá­momra nem a sajtó a társadalmi elle­nőrzés legfőbb eszköze és formája, hanem a társadalmi közösségek a leghatékonyabb ellenőrzőink. A sajtó na­gyon sokat tehet annak érdekében, hogy a társadalom politikai kultúrája a helyi közösségekben és munkahelye­ken úgy alakuljon -és formálódjon, hogy a nyilvánosság - amely nem csak sajtó-nyilvánossága - töltse be a társadalom ellenőrző szerepét. Nem hiamsítvánnyal lehet a társadalmi folyama­tok bírálója, mint bárki más, mint a munkás például. Ugyanakkor segít­het abban, hogy az egyes emberek felismerjék az összefüggéseket, és sa­ját véleményüket jobban elhelyezzék az egészben. Abban aztán, nem vita­tom, nagyon nagy, sőt meghatározó lehet a sajtó szerepe, hogy egy-egy konkrét döntésre, vagy az apparátusok egy-egy magatartására ráirányítsa a tár­sadalom figyelmét.

A társadalmi folyamatokat első­sorban a legszélesebb közvélemény­nek kell minősítenie és ellenőriznie. Itt akarom azt is elmondani, hogy a Magyar Televízió megítélésem szerint lényegében jól illesztette be önma­gát, ebbe a folyamatba. Azért mon­dom, hogy önmagát, mert „központi­lag" senki nem adott fel megrendelést a Magyar Televízió számára. Az itt dolgozó szakemberek elkötelezettek a politika, illetve a televíziózás iránt, és ők maguk keresték meg, megítélésem szerint jól, a helyüket. Ez egy nagyon jól felkészült televíziós közösség, A Magyar Televízió szakembergárdája magas politikai kultúrával és szak­mai tudással rendelkezik. Ez tette lehetővé szerintem, hogy a ma­gyar sajtó teljes palettáját áttekintve és összehasonlítva, talán itt ment s leggyorsabban végbe az az átrendező­dés a politikai igényekben, ami nem a párt igénye, hanem a társadalom poli­tikai igénye volt.

A nyilvánossággal kapcsolatban két dologra szeretném felhívni a figyelmü­ket. Ha rokonszenves, fogadják el, ha nem, utasítsák vissza. Talán annyit megér, hogy végiggondolják. A politi­kai műsorok mennyisége csak átmene­tileg pótolhatja a minőséget. Ma a tár­sadalomban nagy éhség van, politikai éhség. Ez jó. Ezt ki kell elégíteni. Nagy az igény. De ki kell használni ezt az éh­séget arra, hogy tartós, minőségi és ér­demi gondolatokat juttassunk el a kö­zönséghez, a nézőhöz azért, hogy ez a politikai igény, ha alacsonyabb hőfo­kon is, de a minőség irányában marad­jon meg a jövőt illetően. Tehát nem­csak szükségleteket kell kielégíteni, ha­nem új szükségleteket is kell létrehoz­ni és teremteni.

A másik, amit szeretnék elmondani, hogy nincs a magyar sajtóban párbe­széd.   Nagyon sok értékes gondolat van, ezek a gondolatok azonban pár­huzamosan futnak egymás mellett, Sokat jelentene az országnak, a poli­tikának, a közéletnek, ha a sajtóban élénk eszmecsere lenne, vita, gondo­latcsere, és ha - szeretném ezt is alá­húzni - ez a vita segítene a politikai vezetésnek abban, hogy tanulságaibólés tapasztalataiból meríteni tudjon dön­tései  előkészítése  során.  A magyar sajtón belül meghatározó szerepe ma­rad, és lesz a Magyar Televíziónak. Ez természetes is. Részben, mert egyedül van, részben, mert minden családban ott van, másrészt a kép és a hang vará­zsát semmivel nem lehet ellensúlyozni. És ez jó is. Ezért vetődik fel joggal, hogy kié a Televízió? Azt hiszem, a Te­levízió irányítását nem a pártnak kell felvállalnia.   Megítélésem szerint az utóbbi időben már nem is tette - én legalábbis nem tudok róla. Valamikor volt egy ilyen korszak, megéltem. A kormány irányítása a meghatározó. Ha a kormánynak van működési jogosult­sága, akkor van jogosítványa arra is,

hogy az egyetlen Televíziót irányítsa. Ugyanakkor azt is világosan meg kell mondani, hogy a Televízióban dolgozó párttagoknak a párt politikáját kell vállalniuk és képviselniük, vagy - alternatív lehetőség -, ha nem vállalják ezt a politikát: akkor hagyják ott a pártot vagy válasszanak más pár­tot. Ez is lehetséges.

Amit Önök itt most meghirdettek programot, nagy izgalommal hallgat­tam végig, bár kaptam róla egy feljegy­zést is a múlt hét végén. Elolvastam. Nagy vállalkozás ez. Eljött az ideje, és szívből kívánok hozzá sok sikert. Jó lenne, ha megvalósulna. Én ezt kon­cepcionális változásnak látom a kívül­álló szemével, még akkor is, ha tudom, hogy más ezt megélni belülről a napi viták során, és más kívülről nézni, aho­gyan formálódik és alakul. Tehát nagy ez a vállalkozás, és amit mi tudunk hozzá segíteni, a társadalmi, politikai támogatást, azt meg is fogjuk adni, mert mindnyájunk érdekét szolgálja.

 

A személyi-anyagi feltételek soha sem voltak elegendők a televíziózáshoz. Itt Magyarországon legalábbis nem - végigkövettem a magyar televíziózás egész életútját az első pillanattól kezd­ve. Úgy hallottam másoktól, hogy más országokban sincs annyi, mint amit a televíziósok szeretnének. Aztán azt hallottam Magyarországon más intéz­ményeknél is, hogy ott is jóval keve­sebb van, mint ami kellene. Ez érthe­tő: amióta vagyunk és amióta szocia­lizmustépítünk, állandóan szűkösek az anyagi lehetőségeink. Mindig a hiány­gazdálkodás viszonyai között éltünk és gazdálkodtunk. Itt, a Magyar Televízió­nál az én tapasztalataim szerint ezt a keveset sem osztottuk el mindig elég higgadtan és célirányosan.

Évtizedek távlatából visszagondol­va, én ennek két okát látom. Nem érle­lődött ki soha egy hosszútávú koncep­ció. Sok vállalkozás történt rá, sok tanulmány született, nagyon sokat én magam is elolvastam és megismertem, egyik-másikban dolgoztam is - de iga­zán korszerű, hosszútávú koncepció nem érlelődött ki. Ezért az építkezés nem állt rendszerszerűén össze sem tar­talmában, sem szervezetében. Úgy gondolom, hogy a szervezeti struktú­ra is állandóan mozgott az elmúlt év­tizedekben, és soha egy pillanatig sem teremtette meg azt a nyugalmat, ami egy mozgó állapot nyugalmát jelent­heti.. Ennek oka sokféle lehet. Én az egyiket abban láttam, hogy volt egy korszak, amikor nagyon örültünk a saját rész-sikereinknek. Egy-egy nagy­szerű teljesítmény, ami az egész orszá­got lázba hozta, kiemelkedő csomó­pontja ennek az útnak. Mindnyájan a varázsa alá kerültünk, úgy gondol­tuk, hogy ezzel le is tudtuk a jövőért érzett felelősséget. Nem így van! Ko­rábban, higgadtabban kellett volna leg­alább 2000-ig megtervezni a televízió útját. Ha eddig nem tettük, most eljött az ideje, hogy tegyük meg, és ezek a szervezeti-strukturális átalakítások egy tartalmi koncepcióhoz igazodjanak, akkor lesznek maradandóak és akkor lesznek hosszú távra életképesek. Azért mondtam maradandót, mert mellette az előbb hangsúlyoztam a mozgást is. Ugyanis a maradandó csak mozgásában lehet az.

 

A vezetésnek tehát csatáznia kell azért, hogy a meglévő eszközöket jól ossza el, és ha lehet, akkor még több eszközt szerezzen. Itt ülnek sokan, ismerősök, akik tudják: volt egy olyan időszak, amikor úgy gondolkodtunk és gondolkodtak sokan, hogy ne kérjünk, mert az országnak kevés a pénze. Az országnak mindig kevés lesz a pénze. Ezt évszázadokra előre meg lehet jósol­ni. Tehát azért kell harcolni, hogy a kevésen belül legyen egy igazságosabb arány, és itt a televízió törekvésében sok támogatandót látok.

Felvetődött a gazdálkodás szabad­sága, az előfizetési díj. Ez is régi ügy: 20 évvel ezelőtt ugyanez volt a vita tárgya. Tessenek elővenni és kiszá­molni: mi jobb? Előfizetési díjból megélni vagy állami dotációból? Lehet csak az előfizetési díjból is, de azzal számolni kell, hogy más partnerek akkor ugyanebből az összegből kérik a maguk jussát és részesedését. A koráb­bi számolásnál ez volt a gazdaságilag a legjobb megoldás. Ha eljött az ideje, hogy újra gomboljuk a kabátot, neki kell fogni, és még egyszer újraszámolni. Itt szeretném elmondani, hogy kor­mányzati munkánk során az a vélemény alakult ki, hogy a Magyar Postát vál­lalattá szervezzük át, mégpedig több vállalattá. Az egyik vállalat a műsor­szórással kapcsolatos feladatokat kell hogy ellássa. Nem lesz könnyű azokat a mutatókat meghatározni, ahol e vál­lalat működésének reális alapjait ki tudjuk majd számolni és alakítani. Amikor tehát azért küzdünk, hogy a televízió a bevételi díjakból gazdálkod­jék szabadon, akkor be kell kalkulálni azt, hogy egy vállalat, amely a műsora­lt továbbítani fogja, milyen igénnyel fog megjelenni egy másik vállalattal szemben — és nem a költségvetéssel szemben. Ugyanis a költségvetési re­formra 1990-ben sor kerül, így majd vállalatoknak kell egymás között el­dönteniük, hogyan lesz. Tehát az az igény, ami ebben a vonatkozásban itt megfogalmazódott, az jogos, jó irány­ban keresi a kiutat, de nagyon szeret­ném a figyelmüket felhívni, hogy ne csak a televízió pozíciójából néz­zék ezt meg, hanem az egész költség­vetési struktúra átrendeződésének a szempontjából, mert attól tartok: nem biztos, hogy ezen keresni fognak.

A műsorokról néhány mondatot. Én a politikai műsorok rendszeres né­zője vagyok. Nem vagyok rá büszke, de érdekel. Azért szakítok rá mindig időt. Legtöbbet a TV - Híradót meg „A Hét" címűt nézem. Nézek azonban más műsorokat is természetesen. Szo­bámban, ha módom van rá és nincs vendégem, vagy nem értekezem, min­dig be van kapcsolva a televízió. Én összességében jónak tartom a poli­tikai műsorokat - az előbb utaltam már rá - egy kicsit soknak, ami engem illet. De hát ez ízlés dolga, nem aka­rom senkire rátukmálni egyéni ízlé­semet. Van benne egyenetlenség - és itt osztom Sugár András véleményét: a politikában is nagyon nagy egye­netlenség van - és a műsorok, bár­mennyire koncepciózusnak szerkesztik is őket, ezt a politikában meglévő egyenetlenséget nem tudják kiegyenlí­teni. Ez képtelenség lenne. Nincs jo­gunk ilyet kérni vagy várni.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy tárgyilagosabb válogatásra lenne szükség a politikai műsoroknál, mert én az egyik gondot abban látom, hogy nem egyfor­ma fajsúlyú vagy nem megközelítően azonos fajsúlyú témák vannak egyszer­re, egy műsorban jelen, és ez legyengíti az értékesebbeket is. Tudom persze, erre szerkesztői szempontból azt lehet mondani, hogy rosszul gondolkodom, fordítva van: a könnyebb fajsúlyúak felerősítik a kevésbé erősebbek pozí­cióját. Ez megközelítés dolga. Én nem akarok műsort szerkeszteni, de azt ta­pasztaltam, hogy szigorúbb váloga­tásra lenne szükség. A művészeti mű­sorok, mindenekelőtt a saját magyar készítésű, gyártmányú művészeti mű­sorok mennyiségét keveslem. Tudom ennek az okát is. Nagy hiány lenne - vagy nagy hiány van - ma a mai kor­társ magyar művészetet és irodalmat bemutató műsorokból. Többet kellene tudni ebből adnunk.

Igaza van az elnöki jelentésnek: nem vásárolni kell kommersz műsoro­kat, nem ez a kiút. Inkább azok arányát kellene csökkenteni. Erre keres­nünk kell anyagi forrásokat. Szerintem központi forrásokat is, mert itt nem­csak arról van szó az én megítélésem szerint, hogy a magyar közvéleményt igényes, ízléses műsorokkal lássuk el, hanem arról is, hogy menedzseljünk egy olyan társadalmi réteget, amely­nek fejlődéséhez - most már a szel­lemi fejlődéséhez - ez fórumot és le­hetőséget teremt. Ugyanakkor én nem osztom meg a magyar értelmiségi ré­teget humán és műszaki értelmiségi rétegre, én általában a magyar értelmi­ség alkotó közreműködésére számítok. Hiszem, hogy a munkapadnál, a terve­zőasztaloknál, a mezőgazdaságban ugyanúgy, mint a művészeti műhelyek­ben és az irodalmi berkekben felvállal­ják egy korszerűbb, szocialista Ma­gyarország megteremtését, és ehhez összefogásra van szükség. A pártveze­tés számít a Televízióban dolgozó, gondolkozó elkötelezett emberek segít­ségére és támogatására, akár párttagok, akár nem. Természetesen igényem a párttagokkal szemben több.

Nem akartam a pártról szólni, de a párttitkár elvtárs itt felvetett néhány olyan problémát, amit nem akarok megkerülni. Most a párton belül is egy nagy szellemi átrendeződés megy végbe. Ez természetes. Sok nézet él, formálódik, ütközik egymással. El kell tudni ezt viselni. Lehet türelmetlen­nek lenni, lehet valami újfajta egysé­get követelni, amely szavakban más lesz, mint a régi, de tartalmában ugyanaz. Van hajlam arra, hogy most valami reform-egység címén azt várják el, hogy annak legyen csak igaza, aki a hivatalos állásponttal szemben foglal vagy alakít ki véleményt. Én ezt nem osztom. Nem attól kell igaza legyen valakinek, hogy főtitkár-e vagy pedig pártbizottsági titkár, hanem attól kell igaza legyen, hogy mondanivalói és gondolata mennyire közelitik meg a valóságot, a valóban végbemenő fo­lyamatokat.

Szeretném itt azt is világosan meg­mondani, hogy a politikában soha nem lesz olyan helyzet, melyben minden­kor, mindig, mindenki tiszta igazságo­kat tud megfogalmazni. El kell tudni viselni, hogy a fél, vagy negyedigaz­ságokon keresztül, a közös töprengé­sen keresztül jut el egy párt, egy moz­galom a helyes és pontos válasz megfo­galmazásához. Nekem nem rokonszen­ves az a példa, hogyha egy politikus­nak egy mondatáért, amiről megosz­lik mások véleménye, le kell mondania. Egyébként Nyugat-Németországban sem egy mondatért kellett lemondani. Tudniillik, ha ez lesz a norma, akkor ebben a pártban soha nem lesz vita. Nem hiszem el, hogy itt mindig min­denkinek igazságot szabad csak ki­mondani, mert ha erre fogunk töre­kedni, akkor némák maradunk. Én az egyenrangú, konstruktív eszmecse­re és párbeszéd híve vagyok, ahol igen­is, mindenkinek van joga tévedni, ahol mindenkinek van joga felülvizsgálni önmaga álláspontját, ha a mások vé­leménye és érve meggyőzte arról, hogy nincs igaza. Én ezt értem tulajdonkép­pen azalatt, amit a pártban platform-szabadságnak hívnak. Mert ha nem ez a platform-szabadság, akkor nem tu­dom értelmezni azt, amit mi a párt­értekezleten elhatároztunk. Tehát így jutottam el addig, amit ki akarok mondani, hogy milyen pártot akarunk. Olyan pártot akarunk, ahol nyílt, szabad eszmecsere folyik, ahol a gon­dolatoknak van létjogosultságuk, ahol nem presztízs vezeti a vitázókat, ha­nem az igazság keresése. Olyan pártot akarunk, amely naponta táplálkozik az élet élményanyagából, és előbb vagy utóbb válaszol is az élet felvetődött kérdéseire. Tehát meg akarjuk fordí­tani a sorrendet: nem először akarunk válaszolni a kérdésekre (amihez az élet­nek majd igazodni kell), hanem azt akarjuk, hogy a valóságban meglévő problémákra legyen olyan válaszunk, amit mindenki tetszése szerint vagy elfogad, vagy elutasít. És ha jobb választ ad rá, mint mi, akkor nyitottak vagyunk, hogy válaszát átvállaljuk.

Itt szeretném azt is megmondani: lehet, hogy hosszú távon nem csak egy marxista párt lesz Magyarországon. Nem lehet ezt megmondani. Lehet, hogy több párt fog alakulni, nemcsak olyan értelemben, hogy kisgazdapárt alakul, vagy polgári párt alakul, ha­nem az is elképzelhető, hogy a marxiz­mus talaján is több különböző párt fog alakulni. Attól még az élet a maga útján fog előbbre menni, mert az a párt fog kikerülni győztesen ebből az útkeresésből, ebből a tisztítótűzből, amelyik hosszú távon is a magyar nép érdekének megfelelő legpontosabb vá­laszt fogja adni a felvetődött kérdé­sekre. Ehhez kérem segítségüket!

Jó munkát kedves mindnyájuknak!