Kiss T. Anna , Tíz év a Tisza parján


Dunavölgyi Péter:

 

Kiss T. Anna a Telehír 1989/2 számában interjút készített Regős Sándorral, aki tíz évig a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője volt.

 

 

Alábbiakban a korabeli cikk változatlan formában olvasható. 

 

Tíz év a Tisza parján

 

 

Néhány helyiség a Sportcsarnok alagsorában. S a kötelezettség: legalább három nappal a felvétel időpontja előtt kell bejelenteni az igényt a csendre.  Mármint a Stúdiónak használt helyiség fölötti kézilbdapálya csendjére. Így kezdődött a televíziózás Szegeden, Azóta 12 év telt el,. A Szegedi Körzeti Stúdió volt vezetőjével Regős Sándorral Budapesten, a Külpolitikai Szerkesztőségben beszélgettünk.


A TV - Híradó külpoliti­kai főmunkatársa voltam, amikor - jól emlékszem, 1978. nagypéntekjén - hi­vatott az akkori elnök - mondja Regős Sándor.

 

„Legnagyobb meglepetésem­re arra kért, meghatározott időre menjek le Szegedre, csináljak ott egy tévéstú­diót. A megbízatásom eredetileg két évre szólt, a ter­vek szerint 1980-ban a tele­vízió berlini tudósítója let­tem volna. Egy hónap gon­dolkodási időt kértem és vállaltam.

Egy új stúdió indulásakor úgy gondolná az ember: adott a pénz, paripa, fegy­ver - az embernek csak él­nie kell ezzel. Hát nem egészen így történt. Nem volt helyiség, nem volt technika, hiányoztak a hozzáértő mun­katársak. Volt viszont poli­tikai döntés: Szegeden rend­szeresen jelentkező stúdiót kell létrehozni. Azért elin­dultunk valahogy. Sokat se­gített az indulásnál, hogy Ágoston György, Váraljai Dénes valamint Czák Ferenc és csapata személyében kitű­nő műszakiak kezébe került a szegedi televíziózás. Na­gyobb gond volt a képer­nyős, és az igazi szerkesztői kvalitásokkal bíró újságírók hiánya. Pécsett ott volt a három egykori rádiós, Gom­bár, Hídvégi, Pánics. Szege­den viszont eleinte ismert budapesti kollégák dolgoz­tak. Rendszeresen lejárt An­tal Imre, Kovalik Károly.

Mikor Szegedre kerül­tem, első dolgom volt kine­velni olyan képernyős ri­portereket, akiknek szemé­lye fémjelezte a stúdiót. Nem volt könnyű, hiszen rádió híján nem bővelked­tünk mikrofonos tapaszta­lattal rendelkező újságírók­ban. Maradtak viszont még egy ideig a pesti rendezők, operatőrök. Tőlük tanulták a fiatalok a szakmát. Évek­nek kellett eltelnie, amíg egy minden területen bevet­hető társaság jött össze és „fölállt a csapat" -  ahogy mondani szokták.

- Mekkora volt a szabad­sága a stúdió tartalmi mun­kájának a kialakításában?

- Nem voltunk „udvari televízió", ha arra gondol. Időnként fordultak ugyan hozzánk tanáccsal, kéréssel a helyi vezetők, de alapjá­ban véve szabad kezet adtak a stúdió műsorkoncepciójá­nak kialakításában. Ha va­lami gondot okozott, az a stúdió technikai fejlesztésé­re való odafigyelés hiánya. Éveken át a szegedi Sport­csarnok alagsorából jelent­keztünk műsorainkkal. 1983-ban, 60 millió forint helyett 58 millióért és a ter­vezettnél két héttel koráb­ban elkészült véglegesnek szánt otthonunk. Ott volt tehát egy csodaszép épület - üresen. Ugyanis azok, akiknek ez volt a dolguk Budapesten a televízióban, elfelejtették betervezni az épületbe a technikát. A következő év elején úgy dön­tött az elnökség, hogy Sze­gednek színes technikát kell kapnia, méghozzá vadonat­újat. A fél város csodájára járt a háromkamerás, színes, japán közvetítőkocsinak. A mi örömünk is határtalan volt.

Üröm az örömben, hogy ahol a kocsi volt, ott volt a stúdió is. Ugyanis a stúdió falai még mindig kongtak az ürességtől. Egy jellemző pél­da: 1985-ben mi is részt vet­tünk a május elsejei körkap­csolásban. Munkatársaink Szeged környékéről, egy kis faluból jelentkeztek. Ter­mészetesen velük a közvetí­tőkocsi, „a stúdiónk". Elő­ző nap pedig a kamerapró­ba, valamint a szokásos re­gionális adás, élőben. Igy hát a regionális műsor teljes stábja kivonult az ásotthal­mi erdőbe. Soha olyan ma-dárfüttyös, tücsökciripeléses adást! Ne feledje, ez alig három évvel ezelőtt történt.

- Pedig ez az esztendő döntő fordulatot hozott a stúdió életében.

- Igen. Ebben az évben indult a rendszeres regioná­lis adás. Tehát 9 évvel az alapítás után kellett elkezde­nünk azt a munkát, amiért lényegében a két vidéki stú­diót létrehozták. Először csak a tájegység számára szóló adással jelentkeztünk fél órában, a következő év­től azonban az egész ország láthatta a már 60 perces mű­sorunkat. Ez számos ellent­mondást szült. A stúdió munkatársai addig főképp dokumentumműsorokat, művészeti műsorokat készí­tettek. Ehhez értettek. Mis­kolci fesztiváldíjak és szá­mos nívódíj bizonyítják ezt. Készítettünk az Újvidéki Televízióval közös műsoro­kat, rendszeresen jelentkez­tünk a Kincskereső című gyermekkiadvány televíziós különszámával. Helyi színé­szek önálló műsorait rögzí­tettük. Felkutattuk és meg­őriztük az utókor számára a tájegység népművészeti ér­tékű ballada- és hiedelemvi­lágát. Ugyanakkor a stúdió kezdeményezte a „Határo­kon túli magyar líra feszti­válját", amelyet ezután a Gyulai Várszínházzal közö­sen többször megrendez­tünk. A nagyon fontos re­gionális adások készítése mellett ezt a hagyományt

- Én csak a televízió más osztályainak végzett munkát tartottam számon. Ezt ugyanis csak annak en­gedélyeztem, aki a szegedi stúdióban maximálisan ele­get tett a kívánalmaknak. Ez azért jogos elvárás, nem? Higgyje el, közben magam is tele voltam bizonytalanság­gal. Hiszen nemegyszer meg­kaptam a beosztotta imtól, amikor fegyelmezni akar­tam, hogy Pesten ez nem így van. Egy példa. Úgy dön­töttem, hogy a szegedi stú­dió munkatársai — ha for­gatókönyvet jegyeznek — nem vehetik fel rögtön az érte járó teljes összeget. Először csak 20 százalékot engedtem kifizetni belőle, a többit a kész műsor átvé­tele után, de csak akkor, ha a műsor megfelelt a forga­tókönyvben leírtaknak. El tudja képzelni, mennyire népszerűtlen döntés volt ez?

- Miért csinálta mégis?

-  Mert vallom, hogy ve­zetőként is csak lelkiismere­tesen szabad dolgozni, s nem úszni az árral. Még akkor is, ha jól tudom, hogy népsze­rűtlen leszek emiatt. Sziládi János Kísérlet című könyvé­ben olvastam a következő sorokat: ,,A vezető nem a maga ura. A legutolsó beosz­tottja is jobban kézben tart­hatja a saját sorsát, mint a vezető." Ez a gondolat kü­lönösen igaz a televízióban, ahol például a szakszervezet jónéhány kérdésben dema­góg módon vezetőellenes. Csak egy példa: a szakszer­vezetem által elfogadott törzsgárda szabályzat 16. pontja rendelkezik a törzs­gárdatagság különböző fo­kozataival járó pénzössze­gekről, majd a 17. pontban ez áll: „Magasabb vezető ál­lású dolgozó törzsgárda tag­ság címen anyagi elismerés­ben nem részesíthető." Mint főosztályvezetőnek gyakran az volt az érzésem, hogy én vagyok a kapitalista, aki ki­zsákmányolja a szegény dol­gozót. A szakszervezet leg­alábbis így kezelt.

Pedig a szegedi stúdió munkatársainak nem azért alacsonyabb a fizetése (kö­rülbelül 20 százalékkal), mint a pesti kollégáké, mert én ennyivel több pénzt tartottam vissza „extrapro­fitom" növelésére. Azt vi­szont vitatom, hogy Szege­den ne lett volna elegendő lehetőség a kiugrásra. Szege­den 2 év alatt kamerához juthatott egy segédoperatőr, Budapesten erre 10—15 évet kell várni. Arra is emlékez­niük kell a kollégáknak, hogy igenis lehetőséget kap­tak az országos nyilvános­ságra más osztályok műso­raiban is. Hogy mást ne mondjak, itt voltak a Hét­végék... Ami pedig engem illet, nem volt bennem irigy­ség a fiatalabb kollégák si­kerei iránt. Támogatom az ambiciózus fiatalokat, felté­ve, ha saját szerkesztőségük­ben maximálisan ellátják munkájukat. Szegeden na­gyon tehetséges, fiatal mun­katársak dolgoznak, s ez óriási erőket rejt magában.

Ugyanakkor nagy vesze­delmet is. Közülük nem egy túl korán jutott óriási kiug­rási lehetőséghez, s ez nem feltétlenül vált hasznára. Tudja, én vallom: aki nem hiszi el, hogy a televízió­zásban legalább 10 évet el kell tölteni ahhoz, hogy va­laki egyáltalán ráérezzen er­re a szakmára, s aki 3—4 év után már a legjobb televí­ziósnak hiszi magát - az el­veszett. Azt hiszem, néhá­nyan ezzel nincsenek tisztá­ban Szegeden. Ez konfliktu­sok forrása lehetett.

- Az az érzésem, szíve­sen maradt volna.

- Igen, de már így is 2 évvel többet töltöttem „hi­vatalomban", mint az ameri­kai elnök. Tehát nem tehet­tem mást: kérnem kellett a rotáció lehetőségét.

- Most megkeseredett?

- Nem keseredtem meg: boldogan, frissen és új erő­vel kezdtem munkába itt a külpolitikai szerkesztőség­ben, ahol módom van igazi „mesterségemet", a tévés új­ságírást is folytatni. Persze jó tudni, hogy tíz évvel ez­előtt a semmiből kezdtük fölépíteni a szegedi stúdiót, ma pedig az komoly ered­ményeket mondhat magáé­nak. Úgy gondolom, a Sze­gedről kikerülő munkák mi­nőséget képviselnek, s el­mondhatom: ezért én is tet­tem valamit.”

 

Forrás: Telehír 1989/2.