Lakat a televízió stúdiókon II.rész
A
Pécsi Körzeti Televízió (1976-2011) története terjedelmi okok miatt sem írható
meg minden fontos részletre kiterjedően. A krónikásnak érdemes szerénynek
lennie annak ellenére, hogy négy évig személyesen is alakította a pécsi
televíziózást és közelről élvezhette a hőskorszak sikereit, közelről ismerhette
azokat a küzdelmeket is, melyek a “vidéki” televíziózás mindennapjait jellemezték.
Csak arra tehetek kísérletet, hogy egy “totálképet” adva felvázoljam az
alaptendenciákat. Segítségül hívom Békés Sándor visszaemlékezését, mert Pécs
olyan szerencsés helyzetben volt, hogy több mint 20 évig stabil vezetővel
vehette fel a harcot a változó idővel. Nem törekedhetek arra, hogy emléket
állítsak alkotóinak, értékelését adjam 35 év műsorainak. Ha konkrét alkotásra
hivatkozás történik, annak csak példaként van jelentősége. Ez a történeti
összeállítás tág teret enged autentikus véleményeknek és kevesebbet enged az
összeállítónak.
Szerencsére
a Pécsi Körzeti Televízió történetének nem kevés írásos dokumentuma van.
Ezeknek felsorolása rögtön a történet elejére kívánkozik. Békés Sándor: Az első évtized című naplószerű
tárgyilagos könyve kitűnő forrásanyag. (Pécs, Baranya Megyei Művelődési Központ
1986) Húszévesek címmel 1996-ban Pécs
és Szeged közös kiadványban ad helyzetjelentést a körzeti televíziózás állapotáról.
Rá egy évvel szöveggyűjtemény jelenik meg Schmidt Péter szerkesztésében, (MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997), mely a
Magyar Televízió első negyven évének történetét hivatott dokumentálni. Ennek a
két kötetes műnek a második kötetében Békés Sándor ír a pécsi televíziózásról Túl a húszon címmel. 2007-ben, amikor a
Magyar televíziózás 50. évfordulóját ünnepli, Szabadság tér 17, avagy a Magyar Televízió tündöklése és… címmel én
írtam, szándékaim szerint dokumentumértékű képes összefoglalást. (Ráday, 2007)
Ebben a könyvben külön fejezet foglakozik a két meghatározó körzeti
televízióval. 2015-ben nagylélegzetű mű születik Gerner András szerkesztésében,
mely tágítva vizsgálódási körét, körzeti televízió történetén túl, tág teret ad
a város többi televíziós műhelyének. A mi
képernyőnk interjúkra építve mutatja fel a pécsi televíziózás történetét.(magánkiadás
2015) Ebben a munkában Hárságyi Margit segítette Gerner Andrást, aki a Magyar
Televízió Pécsi Körzeti stúdiójának alapító szerkesztője volt, jó ismerője és
résztvevője történetének. A könyv a visszaemlékezések miatt számtalan jellemző
fontos részletre világít rá. Magam, talán e könyv megjelenése okán is,
késlekedtem ezzel a változás folyamataira rávilágító munkával.
Előzmények
Az
1970-es évek elején az MSZP Politikai bizottsága kijelölte a célt a körzeti
televíziózás megalakításáról. A konkrét lépéseket, politikai előkészítését a
körzeti televíziózásnak, Dunavölgyi Péter levéltári kutatásai alapján idézzük: Nagy Richárd elnök
előterjesztését megtárgyalta 1976.
Augusztus 31-én MSZMP KB
Agitációs és Propaganda Bizottsága.
„Javaslat a Magyar Televízió pécsi és szegedi körzeti stúdiójának
megindítására. Előadó Nagy Richárd, meghívott Fodor László, hozzászóltak Nemes,
Győri, Tömpe, Grósz, Óvári elvtársak.”
Nagy Richárd előterjesztése:
„Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága korábbi állásfoglalása
alapján a megyei párt- és tanácsi szervek vezetőinek közreműködő támogatásával
a Magyar Televízió megkezdte a körzeti tévéstúdiók megvalósítását. A
jóváhagyott ötből jelenleg befejezés előtt áll – ideiglenes elhelyezésben – a
pécsi (Baranya, Somogy, Tolna megyék körzetében) és a szegedi (Bács, Békés,
Csongrád megyék körzetében) tévéstúdiók létrehozása.
További három stúdió építésére, anyagi lehetőségeinktől függően később kerül
sor. A szegedi és pécsi stúdió munkálatainak jelenlegi szakaszában – hogy
elkészülésük után működésük zavartalan legyen – az alábbiakban kérjük az
Agitációs és Propaganda Bizottság állásfoglalását:
1.) A körzeti stúdiók feladata:
a./ műsorokat készíteni, és sugározni a
központi adók számára, támaszkodva a körzetben működő politikai, gazdasági,
kulturális, tudományos, oktatási és egyéb intézményekre, illetve
színtársulatokra;
b./ önálló műsort készíteni, és sugározni a saját körzet területére a körzet
politikai, gazdasági, művészeti, közművelődési és sportéletéről;
c./ szinkronizálni a külföldről vásárolt filmeket,
illetve tévéjátékokat.
A fenti feladatokat a pécsi és szegedi stúdióban előreláthatóan három év
alatt fokozatosan valósíthatják meg:
1976-ban a TV Híradó helyi részlegei megkezdik munkájukat a körzetben.
Befejeződik a körzeti ideiglenes stúdiók személyi és technikai alapjainak
megteremtése. A stúdiók dolgozói intenzív oktatásban vesznek részt a központi
stúdiókban, s közben próbaműsorokat készítenek a körzeti stúdiókban. A
felkészüléstől függően a központi adókon havi 30 perces önálló műsorral
jelentkeznek.
1977-ben három önálló művészeti műsort készítenek (tévéjáték, Nyitott
könyv, vers-műsor stb.), a központi sugárzás rendszerében kéthetenként 30
perces időtartalommal, önálló műsorral jelentkeznek.
1978-ban befejeződik a végleges stúdió és technikai bázis építése.
Legalább öt művészeti műsort készítenek (tévéjáték, vers, irodalmi műsor),
hetenként 40-60 perces önálló műsort sugároznak saját körzetük számára.
2.) A körzeti stúdiók a Magyar Televízió főszerkesztőségeiként működnek. Munkájukat
az Elnök irányítja. Az érdekelt megyék párt és tanácsi vezetőivel
együttműködési megállapodást kötöttünk, amely szabályozza a stúdió
létrehozásában kölcsönösen vállalt feladatokat.
A körzeti stúdiók éves terv alapján végzik munkájukat. A helyi politikához kapcsolódó műsortervek elkészítésében, a körzetekben illetékes megyei pártbizottságokkal
együttműködnek. Műsortervüket a Magyar Televízió Elnöksége véglegesíti.
A körzeti stúdiók munkaköreit – az illetékes pártszervekkel egyetértésben
– elsősorban helyi káderekkel kell betölteni. Az ideiglenes stúdiókhoz
egyenként 32 fő szükséges, a végleges stúdiókhoz mintegy 70-80 fő. A stúdió
vezetőinek kinevezése megtörtént, illetve részben folyamatban van.
A körzeti stúdiók létesítését és finanszírozását a határozat alapján úgy
oldottuk meg, hogy a szükséges területet, közműveket és épületeket az érintett
megyék biztosítják. A stúdiók működőképes felszerelését a körzetbe tartozó
megyék és a Magyar Televízió közösen
finanszírozza. A végleges tévéstúdiók elkészülte után minden további költség a
Magyar Televíziót terheli. A végleges stúdiók fejlesztésének második ütemében
tervezzük a rádióstúdiók telepítését.
Megjegyezzük, hogy kiemelt feladatnak továbbra is a már korábban
elfogadott elvek alapján az I. és II. csatorna fejlesztését, műsoraik
színvonalának emelését tarjuk.
Budapest,1976. augusztus
A jegyzőkönyv szerint:
„Az Agitációs és Propaganda Bizottság, egyetértően tudomásul veszi, hogy
a Magyar Televízió – a bizottság korábbi állásfoglalásának megfelelően –
1976-tól kezdődően létrehozza, és fokozatosan kifejleszti pécsi és szegedi
körzeti stúdióját. A körzeti stúdiók létesítése is előmozdítja a vidéki
kulturális központok fejlődését, kedvezőbb feltételeket teremt az említett
körzetekről szóló tévéműsorok készítéséhez. A körzeti stúdiók a Magyar
Televízió részei, irányításuk az MTV Elnökségének hatáskörébe tartozik.
A Bizottság ajánlja, hogy a tervben szereplő további három körzeti stúdió
későbbi megalapítása során vegyék figyelembe a pécsi és szegedi stúdiók
működésében szerzett tapasztalatokat.”(Magyar Nemzeti Levéltár - 288f 41/268.- MSZMP KB Agit. Prop. Bizottság.)
Október 6-án ülésezett az Állami Rádió és Televízió Bizottság. A
napirendi pontok között szerepeltek:
Tájékoztató a Rádió és a Televízió új
oktatási műsorairól című előterjesztés, és Tájékoztató a
Televízió körzeti stúdióinak beindításáról, és a II. műsor
szombati adásnapjának bevezetéséről. Előterjesztő Nagy Richárd, de jelen volt
Megyeri Károly elnökhelyettes is, a
televízió politikai területéért felelős vezető.
Az ülés jegyzőkönyve szerint:
„Megyeri Károly elvtárs az írásos tájékoztatót a következőkkel
egészítette ki:
Teljes erővel folyik mindkét városban a körzeti stúdiók építése. Remélhető,
hogy november 7-ig üzemképes állapotban való átadásuk megtörténik. Ezt a két
stúdiót ideiglenes, átmeneti stúdiónak tekintik. Reális remény van arra, hogy
november második felében a két körzeti stúdió bemutatkozhat első műsorával, kb.
30-40 perces terjedelemben. Két főosztályt jelöltek ki patronálási feladattal,
a megvalósítás segítésére. A megyei pártbizottságokkal a kapcsolatuk jó.
Örömmel fogadták a megyék ezt a kezdeményezést, és a politikai együttműködésen
túlmenően készek anyagiakkal is hozzájárulni a körzeti stúdiók
kifejlesztéséhez.”
Az ÁRTB november 3-i ülésének jegyzőkönyve szerint: „Az Állami Bizottság a Televízió körzeti stúdióinak
beindításáról és a II. műsor szombati adásnapjának bevezetéséről szóló írásbeli
és szóbeli tájékoztatást tudomásul vette.” (Magyar Nemzeti
Levéltár –
A
hőskorszak
Békés Sándor így emlékszik vissza kinevezésnek
körülményeire: (Dunavölgyi Péter felkérésére, az általa alapított
www.tvarchívum.hu oldalra, Zelei Miklós készített
interjút 2007.06.18.)
„Hogy lettél te a pécsi stúdió kiválasztott
vezetője?
Az isteneket kérdezd! 1976-ban vagyunk, a Dunántúli
Napló, és általa én is - ha szabad ilyet mondani - a csúcson vagyunk. A
Dunántúli Napló 100 000 példányú, az általam szerkesztett Hétfői Dunántúli
Napló 60 000 példányban jelenik meg - és ez egyedülálló az országban.
Címsorainkat rikkancsok kiabálják. Amikor is július végén vagy augusztus elején
hívat engem dr. Nagy József, a megyei pártbizottság akkori első titkára. Jelen
van Bocz József, a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője, de ebben a
minőségében a megyei pártbizottság ideológiai titkára. Tudatják velem, hogy a
Magyar Televízió stúdiót létesít Pécsett és ennek a stúdiónak a
megszervezésével és vezetésével engem kívánnak megbízni. Derült égből lórúgás.
1976. augusztus 1-jével mentettek fel a Dunántúli Napló főszerkesztő-helyettesi
tisztségéből, és átvett a Magyar Televízió, főosztályvezetői rangban. Egy nem
létező stúdió vezetőjeként. Olyannyira nem létezett a stúdió, hogy még épülete
se volt. Én magam voltam a stúdió! A korra is, Nagy Richárdra is, és az utána
következő dolgokra is nagy erővel világít rá a következő történet. Felvisz
engem Bocz József Nagy Richárdhoz bemutatni, 1976 augusztusának első hetében,
egy délutáni időpontban. A ház viszonylag üres volt, az elnöki folyosó
határozottan csendes. Olyannyira, hogy Nagy Richárdnak a fröccsöket magának
kellett elkészítenie. Erre világosan emlékszem. Bevezettek abba a gyönyörű
szobájába, amely könyvekkel volt zsúfolt. Egy hatalmas dombortérkép volt a
falon, amely az adók által besugárzott területeket jelölte, és vadásztrófeák is
díszítették ezt a tágas, nagy terű szobát.
Bocz József és Nagy Richárd régi ismerősök voltak, és ennek megfelelően
kezdődött a beszélgetés. Különböző utazásokat, közös ismerősöket elevenítettek
fel, ahogy lenni szokott, hogyha két régi ismerős találkozik. Én, miután abban
az épületben akkor voltam életemben először, a televízió elnökének a szobájában
pedig különösképpen, némán és megilletődötten ültem a két nagy ember között,
akik – még egyszer mondom - a közös élményeiket ízlelgették és élesztgették.
Richárd saját maga készített fröccsöket. Híg fröccsöket ittak, ezt se felejtem
el, szóval egyáltalán nem az alkohol volt a fontos, csak éppen hogy legyen
valami az asztalon... És most jön egy anekdotaszerű történelmi tény. Már eltelt
egy óra, vagy talán még több is. Összeszedtem a bátorságomat és azt mondtam: „Nagy
elvtárs, szeretnék valamit hallani, valami iránymutatást, feladatot kapni. Mit
kell nekem ott csinálni?” Mire ő letette a fröccsöt, rám nézett, és azt mondta:
"Azért kapod azt a kurva nagy fizetést, hogy kitaláld." Ezt viccesen,
mosolyogva mondta természetesen. A kinevezéssel egy időben megítélt fizetésem
egyébként 6800 forint volt. De aztán együttműködésünk évei alatt bebizonyosodott,
hogy amit mondott, halál komolyan gondolta. Soha semmilyen nyomást sem
gyakorolt rám a stúdió irányvonalát, belső rendjét és mindennapi életét
illetően. És én ezt a viccesen, mosolyogva mondott útbaigazítást komolyan
vettem. Hogy azért kapom a fizetésemet, hogy kitaláljam létünk értelmét - és
ezzel együtt vállaljam is a felelősséget. Természetesen azzal a kérdéssel én is
foglalkoztam, hogy ez a különleges szerencse hogyan érhetett éppen engem. Erre
van egy tárgyszerű magyarázat, és van egy, a szimpátián múló magyarázat.
A tárgyszerű magyarázat az, amiről már szó volt: ebben a térségben, a
Dél-Dunántúlon a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója - a nevében is benne
van - egy megyék feletti intézményként, egy nem létező regionális rendszerben,
körzeti feladatokkal jött létre. Ilyen munkát ebben a térségben talán egyedül
én végeztem, a Hétfői Dunántúli Naplóval. Tehát ha ésszerű magyarázatot
keresünk arra, hogy a kiválasztás miért esett énrám, akkor ez a magyarázat. Ha
nem ésszerű magyarázatot keresünk, hanem érzelmit, akkor ez, ahogy lenni
szokott, csak bizonyos emberek szimpátiájával magyarázható. Én akkor harminchat
éves voltam. Volt mögöttem már némi sajtógyakorlat, sőt bizonyos vezetői
gyakorlat is. Teljes mértékben azonosultam a feladataimmal, jól akartam végezni
a munkámat. Azt gondolom, hogy ez a hozzáállás és a viszonylagos fiatalságom
sokak számára azt ígérte, azt sugallta, hogy ez a fiatalember ezt meg tudja
tanulni. Mert egyébként semmilyen televíziós kapcsolatom, tapasztalatom nem
volt, ezt mindig mindenkinek megvallottam.
Hogyan készültél fel, mit tudtál a televíziózásról?
Attól kezdve, hogy a kinevezésem megtörtént, hordtam
haza a könyveket és semmi más nem érdekelt már, csak a televízió. Akkoriban
mindenkit bűvöletében tartott a televízió. Televíziót nézni akkor még
társadalmi és baráti esemény volt. Ma a barátságokat szétveri a televízió,
akkor összekötötte, mert a viszonylag kevés készülék mellett összejöttek az
emberek, és borozgatás, beszélgetés közben tv-műsorokat néztek. És másnap
mindenki arról beszélt, amit este látott. Ezért csodáltam is a televíziót. De
azt is megvallom, hogy ami a konkrét televíziós munkát és gyakorlatot illeti,
nos, az ellenszenvet váltott ki bennem. A különböző rendezvényeken, ahol a tévé
stábja is jelen volt, nagyon kedvezőtlen benyomásokat szereztem. A televíziós
kollégák egyrészt nagyon fölényesen viselkedtek, másrészt rendkívül
kulturálatlanul. Ez egyébként máig gyakorlat. A legrosszabbul öltözött társaság
mindig a tévések csoportja volt. Mi mindenhova nyakkendősen jártunk. Minket így
tanítottak, és ez így volt a mi stúdiónkban is. Aki a legtoprongyosabb, a
legápolatlanabb volt, az volt a pesti televíziós. És aki, persze a legelsőnek
rohamozta meg a büféasztalt... Úgyhogy engem ilyen élmények után mutattak be a
Magyar Televízió elnökének, és én ilyen élmények után lettem a televízió
elkötelezett dolgozója. Mondanom sem kell, hogy amikor elkezdődött a szervezés
a legtöbbet arról beszélgettünk egymással, hogy hogyan kell viselkedni, hogyan
kell az emberekkel kapcsolatot teremteni, kapcsolatot tartani. Máig tudnék
mutatni olyan leveleket az 1977-78-as esztendőkből, melyeket különböző cégektől
vagy falvakból kaptam: "Megvalljuk önnek, hogy amikor bejelentkeztek, hogy
jönnek, nagy szorongással vártuk magukat." Különböző indokokat írtak
mellé. "És most szeretném megköszönni azt a baráti, közvetlen, oldott,
segítő, élményszerű kapcsolatot és légkört, amit a munkatársai
teremtettek." Azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy a méretek
csökkenésével - ugye egy regionális stúdió végül is a nemzeti stúdióhoz képest
egy kis intézmény - megnő annak az esélye, hogy a partnereinkkel közvetlenebb
legyen a kapcsolat. És ezzel együtt a nézőknek az azonosulási esélye is
növekedjen. Hisz róla szól a műsor, vagy ha nem róla szól, akkor ismeri, akiről
szól. Ez a két felismerés alakította aztán a munkásságunkat.
Miután kineveztek stúdióvezetőnek, hogy kezdted el a
munkát?
Főosztályvezetői rangot kaptam, és ez jelentős dolog
volt. Sőt, azonnal az elnökség tagja is lettem, ami a kezdeményezés és a vidék
akkori megbecsülésére utal. De ezen kívül az első hónapban nem történt semmi.
Egy bordó 1200-as Zsigulim volt akkoriban. Nos, az volt egy ideig a stúdió.
Azzal jártam a várost, egyrészt kerestük a stúdió helyét, másrészt kerestem a
munkatársakat. Megálltam a Pécsi Rádió előtt, üzentem, hogy jöjjön ki X.Y.
Mindenkit ismertem a sajtó szakmában és engem is ismert mindenki. Beültünk az
autómba, az volt ugyanis a "személyzeti" interjúk helyszíne. Sokszor
órákig beszélgettünk. Aztán valamikor szeptemberben kaptam egy MTV-s autót, és
minden így folytatódott, de már egy Volgában.
Végül a város a legendás Sörház utca 8. számú házat ajánlotta fel.
Ez egy
történelmi hely Pécsett, nagyon sok közéleti esemény kötődik ugyanis hozzá.
Szakszervezetek, cserkészek, sportkörök lakták és használták a különböző
korokban. Persze, át kellett építeni. Azt, amennyire lehetett, én magam
koordináltam, és Pestről Nánai György volt a segítőm. Nánai is főosztályvezető
volt, és a Magyar Televízió elhelyezési ügyeivel foglalkozott. Szinte hetente
Pécsre érkezett. A bútorokat is közösen válogattuk össze. Ez egy gyönyörű mese.
Mindeközben az építkezés, természetesen, emberi, személyzeti értelemben is
folyt. Ennek az "építkezésnek" az volt a kiinduló pontja, hogy minden
szervezetnek a tevékenységével négy kérdésre kell választ adni. Az első és
legfontosabb kérdés az, hogy mit csinálunk? Milyen "terméket" kell
produkálnunk? Ez a televízió esetében a tartalmi rész a műsor maga. Ezért a
legnagyobb gondot arra fordítottam, hogy az újságírói gárda legyen erős.
Nyilvánvaló, hogy mindenki azokkal az emberekkel kezd, akiket ismer, és akikben
bízik, úgyhogy az újságíró munkatársaim egy jelentős része a Dunántúli
Naplótól, a másik része a Pécsi Rádiótól érkezett hozzánk. A Dunántúli Naplóból
velem jött Pánics György, Füzes János és Hárságyi Margit. A Pécsi Rádióból jött
Gombár János, Hídvégi József, Wolfahrt János. A második kérdés, hogy hogyan
csinálom meg azt a valamit, amit tartalomnak nevezek. A televíziókban ez a
művészeti kivitelezés, mindenekelőtt a rendezés dolga. Rendezői vonalra
elsőként Bükkösdi Lászlót hívtam meg, aki akkor a Pécsi Nemzeti Színházban
dolgozott. A további kérdés az, hogy mivel csinálom meg? Ez a műszaki
műsorkészítők, a technika dolga. Ebben az első időben a pesti kollégák
segítettek. Többen véglegesen Pécsre is költöztek. Végül miből csinálom meg?
Erről azt tudom mondani, hogy hála a jó Istennek, én még a televíziónak
megéltem azt a korszakát, amikor ezek a mai, mindennapos filléres gondok
ismeretlenek voltak. Minden fillérért meg kellett küzdeni, nem adta Richárd
könnyen a pénzt, de amit érvekkel alá lehetette támasztani - mindent írásban
kért, ki kellett fejteni, mit, miért, hogyan -, azt megadta. És ha ráírta, hogy
"eng" - akkor az "eng" volt. Akkor az engedélyezve volt,
tehát nem voltak anyagi, filléres gondjaink. Nagy Richárdnak volt egy nagyon
fontos segítsége a mi számunkra - egy zseniális ötlet: amikor elkezdődött a
konkrét műsorkészítő munka, akkor ugyanis fölajánlotta, hogy azokat az MTV-ben
dolgozó jelentős személyiségeket, akik Pécsről származtak el, kölcsönadja
nekünk. Hát ez egy csoda volt! Három ilyen ember dolgozott nálunk. Balog Mari,
a neves riporter, aki a Pécsi Rádiónak volt korábban munkatársa. Eck T. Imre,
rendező, aki pécsi születésű, és Varga János, szerkesztő-riporter, aki a Magyar
Rádióból került át az MTV-hez. Ez a három kolléga néhány hónapig rendszeresen
lejárt Pécsre. A műsorokat mi csináltuk, de ez a három kiváló ember, barátilag
mindig ott állt a háttérben és segített, ha kellett. Nem csak szakmát,
szemléletet is tanultunk tőlük. A szakma, a munka, a képernyő iránti alázatot.
Máig mélységes érzelmi kötődés fűz hozzájuk.
Hogy jött össze a technika, a stúdió felszerelése?
A technikának két korszaka volt. Az első korszakban
nem volt Pécsett telepített technika. Az indulás évében, 1976-ban csak havonta
egy műsort készítettünk. Ennek elkészült a terve, a forgatókönyve, és a
forgatásra diszponálták és lerendelték Budapestről az eszközöket. 1977-ben
aztán már kaptunk saját eszközöket, kamerákat, sőt közvetítő kocsit is. Ez
1977. június 13-án történt. Felejthetetlen nap. Megérkezett stúdiónk első
közvetítő kocsija. Az F-1 jelű, Frenseh típusú ős öreg szerkezet volt. De mi
örültünk neki. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy sok évvel később Kambodzsában
jártam, ahol vietnámi és kambodzsai újságírókat tanítottunk a mesterségre - és
a legnagyobb meglepetésemre az F-1 ott állt egy fészerben! Összekakálták a
galambok meg a madarak, szerintem üzemképtelen volt, meg defektes is volt a
kereke, de akkor is "a mi kocsink" volt... Úgy került oda, hogy
elajándékozta a Magyar Televízió, a harmadik világnak nyújtott segítség
keretében, és egyben a lomtalanítás jegyében...
Hány megyére terjedt ki a munkálkodásotok?
Négy megyére terjedt ki: Baranya, Tolna, Somogy és
Zala megyére. Ez a legutóbbi időkig így is maradt. Bizonyos értelemben még ma
is így van. Annyi változás van, hogy azóta formálisan is, jogszabályilag is,
megtörtént Magyarország regionalizálása. Mert akkor jogi, közigazgatási
értelemben nem volt régió, de érzelmileg vitathatatlanul létezett!. Régió abban
az értelemben mindig is volt, hogy "alföldi ember vagyok", vagy
"tiszántúli ember vagyok" . A tájegységi kötődés itt a Dél-Dunántúlon
különösen erős. A régió az a tér, ahol az állampolgár még otthon érzi magát, ha
távolodik az otthonától és ahol már otthon van, ha közeledik hozzá. Nos,
Baranya, Tolna, Somogy összefüggő terület, itt az átjárhatóság és az átjárások
kényszere is adott és magától értetődő. A dél-dunántúli régióban szinte minden
értelmiségi a pécsi egyetemen végzett. Minden orvos itt tanult. És a halálig
kötődik Pécshez. Tehát ez a régió létezik. Én dombóvári vagyok, az Tolna megye.
És pécsi polgár vagyok. Mindkét helyen otthon vagyok. Erre a régióra aztán
rátelepült számos regionális intézmény, még azt megelőzően, hogy a régió ilyen
divatszó lett volna. A Posta, a MÁV, az egyetemek és az egyetemi klinikák, a
katonai intézmények is már régen túllépték a megyehatárokat. A
tömegkommunikációban, az országban elsőként, mi is túlléptük azokat, a már
többször említett Hétfői Dunántúli Napló révén.
Tehát egy regionális tévé jött létre. Hogy működött?
A helyi intézmények nem tolakodtak, hogy rólunk tessék riportot csinálni?
Nekünk kellett először kitalálnunk magunkat.
Létrejött a körzeti stúdió, szervezetileg integrálva volt a Magyar Televízió
egészébe, de azt nekünk kellett kitalálni, hogy konkrétan mit csináljunk? Ahhoz
nem kellett nagy bölcsesség, hogy kimondjuk: az MTV központi műsorait nem
érdemes másolni, utánozni, mert úgyse tudjuk jobban csinálni. Ezért a kiinduló
pontunk az úgynevezett "fehér folt" politikája lett. Azt mondtam:
Üljünk össze és nézzük meg, hogy mit nem csinál a Magyar Televízió? Ha mi nem
versenyezünk, hanem kiegészítünk, akkor az jelentős hozzájárulás lesz az MTV
értékeihez, felértékel bennünket, és fontossá tesz, mert az se volt mellékes,
hogy ez az integráció a televízió egészébe hogyan történik meg. Ennek a
"fehér folt" politikának a jegyében született meg viszonylag hamar a
nemzetiségi műsorok megvalósításának a terve. Lehetőségeinket és feladatainkat
keresve - a "fehér folt" politikája jegyében - három kérdést tettünk
fel magunknak. Hol élünk? Hogyan élünk? Hogyan éljünk?... Az első kérdésre
magától értetődő volt a válasz. A Dél-Dunántúlon. És mi jellemzi ezt a tájegységet?
A természeti, táji és nemzetiségi sokszínűség! Nos, két lehetséges tematikai
irány máris adott volt...
Szervezetileg hova tartozott a stúdió? A helyi
hatalmi szervek valamilyen módon felettesei voltak?
Nem. A Pécsi Körzeti Stúdió a Magyar Televízió
kihelyezett részlege volt, főosztályi, azaz főszerkesztőségi rangban. Nagy
Richárd idejében az MTV elnöke volt az egyetlen és közvetlen felettesünk. Az én
kinevezésemet illetően, természetesen, konzultációk folytak a Baranya Megyei
Pártbizottsággal, de a Megyei Pártbizottságnak nem volt velünk szemben szakmai
kompetenciája. A Tolna és Somogy megyeinek pedig különösképpen nem. Az
természetes, hogy kapcsolatban álltunk egymással. Az is természetes, hogyha
mondtak valamit, arra én odafigyeltem. A fontos rendezvényeken ott voltam,
figyeltem, hallgattam, okultam belőle. De a pártbizottsági titkárok nem voltak
a főnökeim. Nem avatkoztak a műsorpolitikába. Ez nyilván azzal is magyarázható,
hogy Baranyában kiváló pártvezetők voltak. Például dr. Nagy József, ő
közgazdász volt, a Magyar Nemzeti Bank regionális igazgatójából lett megyei
pártbizottsági első titkár. A közelmúltban, 2007 januárjában halt meg. Csak az
érdekesség kedvéért mondom, hogy ő Sólyom László apósa. Abszolút kultúrember
volt. A helyettese, szintén közgazdász, dr. Dányi Pál volt. Szakemberek voltak,
technokraták. Nem is értették a pártzsargont, nem is használták. Hát ez volt a
hetvenes években Pécs!”
Békés Sándor kicsit hivatalosabban így fogalmazta
meg a Stúdió célkitűzését. Ez a gondolkozásmód következetesen érvényesült is a
hétköznapokban. Vezetető rendezőként (1979-1983) ezt volt módom megtapasztalni.
„ A magyar társadalomban az 1957 után
kibontakozott történelmi folyamatok – a tudomány és technika fejlődésének
legújabb eredményeit is mind tudatosabban felhasználva - magától értetődően igényelték a tájékoztatás
egész rendszerének, azon belül a legújabb és legkorszerűbb médiumnak, a
televíziónak a kitüntetett fejlesztését.” (Az
első évtized)
Érdemes ezt a társadalmi folyamatot – most már némi
történelmi rálátással – elemezni, már csak azért is, mert a kezdet és a vég
okait is a társadalmi folyamatok határozták meg.
„A város ez idő tájt
különösen büszke volt pezsgő kulturális életére (országgyűlési képviselője
Aczél György volt). Öttagozatú színház, sorozatos Illyés Gyula- ősbemutatókkal,
már működő rádió, élénk képzőművészeti élet, az országos hírű Jelenkor irodalmi
köre méltán keltették a város vezetőiben azt az érzést, hogy a város nem hogy
hajlandó befogadni egy regionális televíziót, de hagyományai miatt joga is van
rá.” (Szabadság tér 17)
Ehhez persze nem kis mértékben járul hozzá az a
demokratizálódó folyamat, az a társadalmi béke, melyben a politikai vezetésnek
nem tűnik igazán kockázatosnak az alulról jövő kezdeményezések beemelése a
tömegkommunikációba. Ugyanakkor tetten érhető volt az a tendencia is, hogy a
progresszivitás diaszpórikusan áromlott a vidék felé. (A Kaposvári Színház
fénykora, Pécsi Filmszemlék, filmesek tájékozódása a szabadabb lehetőségeket
kínáló műhelyek felé: Vitézy László, Erdőss Pál, Téglásy Ferenc, Wiedermann
Károly, Babiczky László…) Ezek az alkotók Budapesten szerzett tudással
felvértezve érzik úgy, hogy művészeti, szakmai céljaikat, elképzeléseiket a
legkisebb kompromisszummal a pécsi műhelyben tudják realizálni!
Vitézy László rendező így vall erről 2012-ben. (Mi
képernyőnk, 205. oldal)
„Nekem akkoriban az
életemet mentette meg ez a lehetőség, jelesül hogy a Pécsi Körzeti Televízióban
dolgozhatok. Abban az időszakban, a filmgyárban Nemeskürty István, a Magyar
Televízió dokumentumfilm osztályánál pedig Radványi Dezső utasította el
jelentkezésemet, mindketten azt kérték, egy ideig ne adjak be forgatókönyveket.
Pécsett sem tájékozatlansággal, sem szakmai tudatlansággal nem találkoztam,
helyette viszont rengeteg ambiciózus ember közé kerültem. Igaz nem mindig
tudták pontosan, mit akarnak. Elfogadták tőlem a tanácsot, hogy mindig kell
találni egy pontos célt.”
Erről a
folyamatról 2007-ben így írok:
„Azok az
erodáló tendenciák, melyek a budapesti műsorkészítést a 70-es évek legvégén már
jellemezték, nem voltak láthatók a körzeti televíziók műsorában. A régióhoz
való szorosabb kötődés, a műsorokra jövő közvetlen reakciók, a közvetlenebb
közönség kapcsolat igen jó hatással volt a műsorok igényességére. A körzeti televíziók főszerkesztőinek két
gazdájuk volt. A régió politikai és kulturális vezetése informálisan, de nagy
nyomást gyakorolt a televízió műsorpolitikájára. Nem csak a meghívók
áradatával, de a régiók gondjaival, terveivel foglakozó értekezletekre is
rendszeresen hívták a helyi televíziósokat. Személyes látogatásaikkal, a helyi
szakemberek kitüntetéseivel is folyamatosan demonstrálták a szoros kapcsolatot.
Cserébe természetesen elvárták, hogy a régió szándékai szerint szerepeljen a
műsorokban. Ezek a törekvések sokszor váltottak ki ellenérzéseket a fővárosi
tévés vezetésben. Ami lent természetes volt, Budapesten függetlenségi
törekvésnek, vidéki gőgnek tűnt. A hetenként, havonta Budapesten főszerkesztői
értekezletre járó stúdióvezetőnek jó diplomáciai érzékkel kellett lavíroznia a
kettős elvárás közepette. A fővárostól való távolság különösen a második,
harmadik ötéves periódusban Szegeden és Pécsett is korszerűbb, ma úgy
mondhatnánk közszolgálati, interaktívabb televíziót eredményezett. Az igazi
kényszerítő erő a regionalitásból adódó szoros közönség kapcsolat volt. A
szerkesztők, de a stáb többi alkotója, munkatársa helyi, lakossági
kapcsolatokkal rendelkezett, így lehetőség volt rá, hogy elsődleges
információikkal, exkluzív anyagok készülhessenek. Az adások, bemutatók után az
adott közösségek visszajelezték véleményüket és rámutattak a felületességekre.
Ez a szoros kapcsolat precizitásra, fokozott felelősségre szoktatta az
alkotókat. Az „alulról” jövő nyomás sok esetben az elfogadókkal, a
megrendelőkkel is vitára kényszerítette az alkotókat. Ezek a szabadság
küzdelmek, dicséretére legyen szólva az alkotóknak, igen eredményesek voltak.
Ha ma áttekintjük az archívumban e korszakból őrzött alkotásokat, bátran
mondhatjuk, hogy hű képét adják a régió történetének, kulturális mozgásának.” (Szabadság tér 17)
Már
az első adás is kedvező visszhangra talált a régióban, de országosan is. Ennek
oka az elvek következetes felvállalása volt, és a fiatal munkatársak tehetsége.
Egy csokor az akkori kritikákból, melyek hangvétele azt is jelzi, hogy a régió
az első pillanattól kezdve befogadta a pécsi műhelyt. Ez a szoros kapcsolat
hosszú ideig jó háttere, záloga a stúdió alkotógárda sikereinek, talán
függetlenül attól, hogy született régióbeliek vagy elkötelezett vendégek-e az
alkotók. Néhány mondat a kritikák visszajelzéseiből:
„A mi újszülöttünk…igen egészséges tüdőről,
lendületes, bátor életerőről tett tanúbizonyságot már születése pillanatában.
Rögtön beszélni, muzsikálni, szerkeszteni kezdett, szóval nem egyszerűen csak
él, hanem máris csinálja, amiért létrejött. Fiatalos önbizalommal lépett a
nagyobb család, az ország elé, s azt se szégyellte, hogy beszédkészsége esetleg
még nem éri el a felnőttekét. Jól tudván, hogy minden mai gyerek lekörözhet
rövid időn belül minden mai felnőttet.” (Dunántúli Napló)
„Amilyen gyengén debütált Szeged, annyira kitett
magáért Pécs! Miként azt vártuk s ahogy az illik – Balogh Máriának a Pécsi
Rádió egykori gyakornokának jóvoltából rendre megismerkedhettünk a stúdió ifjú,
ám annál tehetségesebbnek tűnő, máris fesztelenül beszélő, szépen artikuláló
munkatársaival, s ahogy azt megint csak illik, igen jó képsorokat láthattunk.
Pécsről tehát elhittük, hogy ott új műhelye nyílt a hazai televíziózásnak.” (Pest
megyei Hírlap)
„A pécsiek azzal is inkább elnyerték a
rokonszenvünket, mert odaálltak a kamera elé, maguk készítették riportjaikat,
még ha rendezés munkáját vendégre, a nagy gyakorlatú Eck T. Imrére bízták.” (Szolnok
megyei Hírlap)
„A Pécsi Körzeti Stúdió a bemutatkozással elkezdte
azt a magazin-műsort, amelyet, vagy amelyhez hasonlót mindkét stúdiónak meg
kell valósítani a jövőben.” (Csongrád megyei Hírlap)
„Remélni merem azonban, hogy gyakorlatilag mégiscsak
lesz zalai haszon abból, hogy a héten megnyílt Pécsett és Szegeden a Magyar
Televízió két vidéki, avagy helyesebben: nem budapesti stúdiója. Elsősorban
természetesen arra gondolok, hogy a rendeltetésszerűen Baranya, Tolna, Somogy
körzeti stúdiójának szánt pécsi szerkesztőség kiterjeszti érdeklődését Zalára
is – elvégre gazdasági-tervezési szempontból megyénk is ennek a dél-dunántúli
régiónak a része.” (Zalai Hírlap)
Ennyi
év távlatából visszanézve egy alkotóműhely történetére, kis túlzással meg lehet
állapítani, hogy a biztató kezdet után sikeres tíz év következik. Elmondhatjuk,
hogy az első évtizedben megszületik szinte minden, amit egy alkotóközösség, egy
alkotóműhely eredményként elkönyvelhet. Fontos dokumentumfilmek, ismeretterjesztő
filmek sora születik. Sóvári Gizella vezetésével a pécsi szerkesztőgárda:
Gombár János, Pánics György, Füzes János, Bükkösdi László, Hídvégi József,
Hárságyi Margit – Vitézy László, Erdőss Pál, Téglásy Ferenc, Radó Gyula,
Babiczky László, Litauszky János…
Sóvári
Gizella nyugdíjba vonulása után életrajzában így ír erről a pécsi
tevékenységéről, hiteles képét adva a dokumentum műhely tevékenységének:
Az MTV – akkor már – csaknem húsz éves történetében
új fejezetet nyitott a körzeti stúdiók létrehozása: elsőként, 1976 november
16-án Pécsett, és ezzel gyakorlatilag egy időben Szegeden, azzal az ígérettel,
hogy ezt hamarosan követi a miskolci, a debreceni és a győri stúdió
megalakítása a többi körzeti központban. Az ünnepélyes megnyitó azonban gyakorlatilag
üres stúdióban zajlott: előbb Budapestről kölcsönzött, majd „uraságoktól
levetett”, fekete-fehér technikával, ősöreg (Pye) közvetítőkocsival készültek a
műsorok.
A gondolkodást azonban mindez nem akadályozta meg;
mindenkit izgatott a kérdés: mivel tudnánk magunkra vonni az ország
közvéleményének figyelmét, mi az, amit mi másként tudunk-látunk Dél-Dunántúlon,
mint „a pestiek” a Szabadság térről. Hamar rájöttünk: legnagyobb előnyünk az,
hogy itt élünk. Ráadásul fiatalok voltunk (a stúdió átlagéletkora 31 év volt!),
s ily módon természetesen „meg akartuk váltani a világot”. Néhány budapesti
szakemberen kívül a munkatársak többsége Pécsről és környékéről verbuválódott,
a szerkesztő-riportereket a Dunántúli Naplótól és a Magyar Rádió Pécsi
Stúdiójától csábította át Békés Sándor stúdióvezető (korábban a Napló
főszerkesztő-helyettese). Jómagam Budapestről, a Figyelő szerkesztőségéből
érkeztem Pécsre, és „műsorügyi” helyettese lettem a stúdióvezetőnek.
A nyolcvanas évek elejére egyre határozottabb formát
öltött a később megbecsült nevet szerzett dokumentumműhely, amelynek szlogenje
lett a „Hol élünk, hogyan élünk?” E kérdésre kétféle módon igyekeztünk választ
keresni. Az egyik a bevallatlan, előítéletekkel terhelt múlt tisztázása. A
történelmi dokumentumfilmek némelyike a második világháború és az utána
következő zűrzavaros évek homályát próbálta oszlatni. Ilyen volt például a
nyolcvanas évek közepén készült (Miskolcon díjat is nyert) Hűségesek (rendező
Litauszki János, szerkesztő-riporter Gombár János, szerkesztő Sóvári Gizella),
amely a magyarországi németek náciellenes mozgalmának (Hűséggel a hazához)
bemutatásával bizonyította, nem minden német volt nácibarát Magyarországon
(sokuk „jutalma” mégis a kitelepítés lett).
Hasonlóan kényes kérdéseket feszegetett Téglásy
Ferenc-Füzes János katonatrilógiája, amely – megelőzve Sára Sándor emlékezetes
sorozatát – a második világháborúban részt vett magyar katonák személyes
tragédiáiról adott addig szokatlanul hiteles képet. Ebbe a sorba illeszkedik a
Gulagon raboskodó Rózsás Jánosról készített portré (rendező Litauszki János,
szerkesztő-riporter Belénessy Csaba, szerkesztő Sóvári Gizella). A háború utáni
évek kényszerű gyakorlata volt, hogy a megfogyatkozott férfi-munkaerő helyére
nőket állítottak, kellő ideológiával alátámasztva. Ilyen „korunk hősei” voltak
a traktorista lányok, akikről nemcsak (nívódíjas) filmet készítettünk, hanem
országos találkozójukat is megszerveztük (rendező Litauszki János,
szerkesztő-riporter Hídvégi József, szerkesztő Sóvári Gizella). Végül hadd
ragadjak ki még egy tabutémát, amelynek feldolgozásával szintén úttörők voltunk
a hazai tömegkommunikációban: Szoboravató címmel dokumentumfilmet készítettünk
a hírhedt MAORT-perről, s az ártatlanul elítélt, a rendszerváltásig nem is
rehabilitált Papp Simonról (rendező Litauszki János, szerkesztő-riporter Gombár
János, szerkesztő Sóvári Gizella).
A pécsi dokumentum-műhely másik erőssége a
szociográfiai filmek vonulata. Akkoriban erős volt az értelmiségben a kritikai
hang a falvak elnéptelenedése, a szakképzetlenek nyomorúságos helyzete miatt
(is). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy szerkesztő-riportereink jól
ismerték a "terepet", Budapestről pedig sok fiatal (tévés és
„balázsbélás”) rendező keresett megszólalási lehetőséget – Babiczky Lászlótól Radó
Gyuláig, Erdőss Páltól, Téglásy Ferenctől Vitézy Lászlóig. Olyan aprófalvak
sorsát tártuk az ország – ekkor még érdeklődő – nyilvánossága elé, mint
Gyűrűfű, Monosokor, a teljesen cigányok lakta Alsószentmárton, Gilvánfa
(Esélylesők – a magyarmecskei „iskolakísérlet”), a hányatott történelmű Véménd.
Fő kérdésünk az volt: mennyire meghatározó az, hogy valaki hol született, és
hol járt iskolába? Kiderült, hogy bizony nagymértékben. Ma is aktuális lenne
Vitézy László és Pánics György akkori dokumentumfilmje, „A jövő munkása”, amely
a szakképzés anomáliáit járta körül.
A dokumentum-műhely harmadik vonulata a
portréfilmeké; olyan embereknek igyekeztünk „örök” emléket állítani, akiknek
tevékenységét időtállónak és példaértékűnek tartottuk: iskolateremtő tudósoknak,
orvosprofesszoroknak, művészeknek, közösségformáló „egyszerű embereknek”. Oly
sokan voltak, hogy felsorolásukkal nem is próbálkozom. (1976-1986)
Térjünk
vissza a Zelei
Miklós interjúja Békés Sándorral.
„Volt valamilyen műsorotok miatt konfliktus?
Egyetlen egy olyan filmünk volt, ami nem került képernyőre. De
visszhangja azért volt...
Még így is, hogy nem
sugározták?
Igen. Bükkösdi László
rendező, akit az előbb szeretettel megemlítettem már, csinált a 70-es évek
legvégén vagy a 80-as évek legelején egy filmet kábítószeres gyerekekről.
Szipózással kezdődött, ismerjük ezt a nejlon zacskós dolgot, és aztán
mindenféle más gyógyszerekkel, vodkával kevert kábítószerezés folyt. Akkor a
kemény drogok még nemigen jutottak be az országba. Nos, erről a kényes témáról
forgatott ő egy dokumentumfilmet. A filmet magához rendelte Megyeri Károly, aki
akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese volt, és közösen megnéztük. Úgy tudom,
hogy később - állítólag - Aczél György is megnézte. És nem került soha
képernyőre. Az indoklás majdnem elfogadható volt. Az indoklás ugyanis az volt,
hogy már-már módszertani útmutatást adunk a filmben, hogy hogyan kell szipózni.
De a valódi ok, nyilván, az volt, hogy nem akarták beismerni, hogy a
szocializmusban is vannak reménytelen helyzetben lévő fiatalok, kiúttalan
életek.
Hogy ment ez? Hogyan
derült ki az, hogy ti egy ilyen témájú filmen dolgoztok..?
Minden filmnek, minden
műsornak volt és van ma is dokumentációja. Voltak törzslapok, forgatókönyvek,
stb. Azokban szerepelt a koncepció. Én beosztásomnál fogva Nagy Richárd
alárendeltségébe tartoztam, de a műsormunkát az egész politikai területen
Megyeri Károly felügyelte. Mint ahogy a művészeti területet a szintén
elnökhelyettes Szinetár Miklós. Megyeri Károly minden műsornak látta, láthatta az
adminisztrációját, ha vette a fáradtságot. A törzslapokon rajta volt minden. És
ezt a témát kiszúrta.
Gyakran előfordult, hogy
fölkéretett filmeket?
Nem. Talán egyszer volt
még egy ilyen filmünk, amit közösen néztünk meg Megyeri Károllyal. Moldova
György írt egy könyvet Komlóról, ha jól emlékszem, Tisztelet Komlónak címmel.
Ahhoz hasonló szociográfiai megközelítésben mi is csináltunk egy filmet, és azt
is megnézte Karcsi. Volt is észrevétele, talán valamit ki is vágtunk belőle, de
aztán adásba ment.”
Békés Sándor által elmondottakat érdemes
kiegészíteni. Eutanázia,(Békés naplójában november 18 ez szerepel: elnöki
döntés értelmében nem kerülhetett képernyőre!) Véménd, Görcsöny, vagy pl. az
1983-ban Horváth László orvosról készül film is nagy politikai visszhangra
talált. Erről Dunavölgyi Péter televízió történetében találhatjuk az alábbi
krónikát.
„1983. Április 19. 18.20 Egy módszer embere.
Portréfilm Dr. Horváth Lászlóról. A műsort a Pécsi Körzeti Stúdió készítette,
szerkesztő- riporter: Gombár János, operatőr: Háda Sándor, rendezte: Téglásy
Ferenc.
Korabeli levél arról tanúskodik, hogy az országos pártvezetés, sőt maga
Kádár János is magyarázatot kért a Pécsi Körzeti Stúdió műsora miatt.
1983. május 24. MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya
levéltervezetet készített Kornidesz Mihály és Aczél György számára, mely
Feljegyzésben az aláírók tájékoztatták Kádár Jánost az MSZP KB első titkárát a
Pécsi körzeti Stúdió egyik portréfilmjével kapcsolatos helyzetről, részlet:
„ A Magyar Televízió pécsi stúdiójának dr. Horváth Lászlóról készített
portré – filmjével kapcsolatban – kérésnek megfelelően – tájékozódtunk az
Egészségügyi Minisztériumban dr. Medve László államtitkár elvtársnál, amelyről
az alábbiakban szeretnénk tájékoztatni. Dr. Horváth László pécsi egyetemi
adjunktus munkásságát ismerik, az érbetegek ellátásában résztvevő belgyógyász,
sebész, radiológus munkacsoport legaktívabb tagja. Munkássága alapján miniszter
elvtárs az Országos Érsebészeti intézet Szakmai Kollégiumának tagjává is
kinevezte.
Az általa végzett eljárás tudományos értékét a sebészek, radiológusok
különbözően ítélik meg, annak elvégzését a szakemberek az érfestéssel
kimutatott szűkület bizonyos típusainál ajánlják. Horváth doktor által
alkalmazott eljárást a Pécsi Egyetemen túlmenően az Országos Érsebészeti
Intézetben is, az Országos Kardiológiai intézetben is alkalmazzák. Évente az
ilyen jellegű érkatéterezések kb. egy harmada történik Pécsett.
Az adás hibája volt, hogy nem teljes realitásában mutatta be az eljárást,
általános alkalmazhatóságának illúzióját keltette, holott valójában az esetek
nagy részében nem helyettesítheti az érműtéteket s az amputációk sem kerülhetők
el minden esetben. (…)
(…) Tekintettel arra, hogy igen sok néző felháborodott levélben követelte
a Minisztériumnál és a szakintézeteknél az érbetegek állátásának javítását,
Medve elvtárs felkérte a Televízió vezetőit, hogy dr. Horváth László és más
szakemberek részvételével térjenek vissza az érbetegek ellátására kialakuló komplex
tevékenység bemutatására.” (Magyar Nemzeti Levéltár 288 fF 36/1983/17. öe.
MSZMP Tud. Kult. Oszt.)
Kérdez
a holnap (szerkesztő-riporter: Pánics György)
„1978 tavaszán hírét vettem, hogy van Baranyában egy
szorgalmas emberek lakta gazdag falu, a mohácsi járásban található Véménd,
amely mégsem fejlődik, sőt csökken a lakossága. A községet svábok, a háború
után a Felvidékről a kitelepített németek helyére költöztetett magyarok,
valamint cigányok lakták.
Az okokat kutatva kiderült, hogy pont a szorgalmas munka által megtermelt
anyagi javak okozták a népesség csökkenését,a község visszafejlődését, ugyanis
a fiatalok nem akartak Véménden maradni. Túl későn épült az út, amely közelebb
hozta a megyeszékhelyet, az ifjúság inkább Pécsett és a Pécs-környéki községekben
építkezett, vagy vásárolt lakást. Leegyszerűsítve: a Véménden szorgalmasan
dolgozó szülők adták a pénzt a gyerekeknek, hogy hagyják ott a falut. Az akkori
tanácselnök a filmben így fogalmazott: "Valószínű, hogy egy-két véméndi új
utca nem Véménden, hanem Pécsett épült meg." Motort vettünk a gyereknek,
megkapott mindent, amit csak akart, de nem maradt - panaszolta egy idős
házaspár.
Erről a jelenségről, erről a folyamatról szólt a
"Kérdez a holnap" című dokumentumfilmünk, melynek címe arra utal,
hogyan tovább ebben a helyzetben. Van-e visszaút? A kérdésre Téglásy
Ferenc rendező és Pánics György szerkesztő-riporter kereste a választ.
Miután a filmet bemutatta a Magyar Televízió, kitört
a botrány. A megyei tanács elnöke levelet kapott a véméndiektől és a mohácsi
járási vezetőktől, melyben megírták, hogy a tévések megszégyenítették őket, s
bár az öregedés, a lepusztulás képei igazak, de miért kellett ezt ország-világ
tudomására hozni? Nagy szégyen, hogy ezt mások is látják.
A dologból végül tetemrehívás lett: a véméndi
kultúrházban ott szorongott az egész falu, akikkel az alkotóknak szembe kellett
nézniük. A vetítés után dr. Dányi Pál, a Megyei Tanács elnökhelyettes
igyekezett szelíden meggyőzni a véméndieket, nem sok sikerrel. Nekem örök
élmény, amikor a dokumentumfilmes visszatér a "tetthelyre" és
szembesül a dühös szereplőkkel.” (Pánics György 2016)
Elindul a Pannon
Krónika (1978 jan. 13 - 1985 márc. 8) Hídvégi József főszerkesztésében. Ez a
havonta jelentkező magazin képes a régió ütőerén tartani a kezét. Képes hírt
adni a világnak a régió életéről, gondjairól, s ezt teszi úgy, hogy a becsülete
megmarad azok előtt is, akiket beemel a köztudatba. Ebben a műsorban volt
folyamatos lehetőség mindazon témáknak a feldolgozására, melyekből technikai
okok miatt egyedi műsor nem készülhetett. De ez egyben azt is jelentette, hogy
itt mód volt a stúdió minden munkatársának szóhoz jutni. Így emlékezett
2016-ban Hídvégi József:
„Miközben a Pannon Krónikát
szerkesztettem, rendszeresen dolgoztam a Hétnek. Minden héten Pestre jártam.
Volt, hogy éjjel a Szabadság téren HÉT anyagot vágtam, s azután, reggel
autóztam Pécsre, hogy a Pannon Krónikát csináljam. A Krónika egyfajta vidéki
híradózás volt, sokat tanultam belőle, de egy idő után szűknek tűnt az a világ.
Örök életemben úgy gondolkodtam, hogy azért a kőért soha nem hajolok le, amire
ránéztem és tudtam, hogy föl tudom emelni. Csak az izgatott, amibe benne láttam
a kudarc lehetőségét, s persze a sikerét is. A HÉT egy próbatétel volt. Azt
hiszem, én kerültem először Pestre a Pécsi Stúdióból.”
Megszűnésének
közvetlen oka a regionális adásban létrejövő regionális híradó.
„Ma
jelentkezett utoljára a Pannon Krónika. A búcsúszámban közreműködtek mindazok a
vezető szerkesztők, riporterek, akik az elmúlt nyolc év alatt dolgoztak a
Krónikában: Füzes János, Gombár János, Hídvégi József, Pánics György. Egykori
riportjaik, tudósításaik nyomába szegődtek, újra felkeresve a régi
helyszíneket: mi történt azóta. Ez a műsor a mi számunkra azt jelentette, amit
a katonák számára az úgynevezett hídfőállás jelent. Ezzel a műsorral vetettük
meg lábunkat az információs műsorok területén és ebből a hídfőből kiindulva
készültünk fel a körzeti adások megindítására is” (Első évtized 158 p.)
.
Országos
jelentőségű műsorral jelentkezik Füzes János. (1981) A Sorstársak nemzetközi
vonatkozásban is élharcosa lesz a sérült emberek érdekeiért harcoló és
tájékozódásukat segítő televíziós műsornak. Itt jelenik meg a magyar képernyőn
először jeltolmács! A havi rendszerességgel jelentkező magazin készítéséért
Füzes Jánost 1984-ben a Nemzetközi Rehabilitációs Társaság XV. kongresszusán a
Henry Kesler díjat vehette át!
Médiatörténeti
jelentőségű, hogy a szegedi és pécsi műhely indítja el a nemzetiségi műsorokat.
Német, szerb, horvát, szlovák, román nyelvű adások magyar felirattal készülnek.
Ez lehetővé teszi a kisebbségi kultúrák, az identitás ápolásán túl a kultúrák közötti
átjárást. Pécsett Popovics István, Wolfahrt János, Stangl Márta, Gerner Éva, Balázs
Mihály országosan elismert szakemberekké válnak. Ezekben a nemzetiségi
műhelyekben nem csak magazinok, de pótolhatatlan értéket képviselő művészeti,
kulturális műsorok is születnek. Magam is hálás vagyok a sorsnak, hogy „Ha a haza szót hallom…” címmel
forgatott dokumentumfilmem nem csak nagy sikert aratott, de jól tükrözte a
magyarországi német kisebbségnek a magyar hazához való kötődését. Máig
meghatódom, ha ezeknek az embereknek őszinte vallomásaira gondolok. A pécsi
szerkesztőségből indul az első cigánymagazin ötlete is és csak később kerül
budapesti megvalósításra.
De
a kulturális-művészeti műsorok sem maradtak le, sőt! Annak ellenére, hogy
sikereik nem vertek akkora politikai visszhangot, országos sikert, jelenlétük
természetesnek tűnt. Ezeknek a műsoroknak inkább önbizalom növelő szerep
jutott. A régió miután büszke volt pezsgő művészeti életére, természetesnek
tartotta, hogy ez megjelenik a pécsi képernyőn is. Sokat jelentett azonban
azoknak a művészeknek, akik kimondva vagy kimondatlanul napi munkájuk során
érezték a „vidékiség” hátrányait. Hallama Erzsébetről készült portréfilm címe
is kitűnően mutatja ezt az élethelyzetet, ezt az életérzést. Egyvárosú ország. Portréfilm
készült Marczis Demeterről, Ulrik Dóráról, Csorba Győzőről, Pákolitz Istvánról,
és másokról.
De
az első öt év nagyléptékű nekibuzdulását mutatja, hogy hat dramatikus mű is
készül.
Testvérpár (Téglásy Ferenc,1978)
Pákolitz István: Paklada (Wiedermann Károly, 1978)
A király pantallója (Wiedermann Károly, 1979, színes
mesejáték)
Lippenszky István: Láz (Babiczky
László, 1980)
Jósfay György: Szigorított fegyház (Babiczky László,
1982)
Czakó Gábor: Szénporcsata (film)(Babiczky
László,1982)
Ez
a lendület aztán megtörik, ahogy a pénz fogy és az irány a politikai és
hírjellegű műsorok felé fordul. Az előkészületek a városi televíziózás
beindítására és a regionális sugárzás megindítására másfelé viszik a pénz és az
energiákat. 1981 decemberében a stúdió statisztikát készít az elkészült egyedi
műsorokról 1977-1981 között.
Ezek szerint öt év alatt 116 egyedi műsor készült.
Zenés, táncos, szórakoztató 20. Történelem, helytörténet, hagyomány: 16.
Településpolitika, településszociográfia: 14. Nevelés, munkásművelődés: 13.
Művészet, irodalom: 10. Táj, természet:
9. Tudományos kutatás, egészségügy: 7. Ipar, ipartörténet: 5.
Ifjúságszociológia: 5. Tévéjáték: 4.
Az
átalakulás új tendenciái:
Ma
már szinte elképzelhetetlennek tűnik a számtalan televíziós csatorna világában,
hogy a múlt század nyolcvanas éveiben a legszűkebb keresztmetszet a műsoridő
volt. A Pécsi körzeti Stúdió alkotóit elsősorban akkoriban nem is annyira a
technika korszerűtlensége és a pénzügyi szűkösség nyomasztotta, hanem a kevés
és rossz adásidő. Itt nehéz volt fölvenni a versenyt a fővárosiakkal, nem csak
a vidékiség okán, hanem azért is, mert Budapesten is ökölharc ment a
műsoridőért. Pécsett két menekülési irány látszott realitásnak. A városi
televíziózás beindítása és a regionális sugárzás lehetőségének megteremtése.
Mindkettőre meg volt a politikai akarat, ezért ez látszott az előremenekülés
lehetőségének. Az alkotói energiák kiteljesedését ígérte. Természetesen ebben a
gondolkodásban az újságírói gondolkodás volt a meghatározó.
„Televíziózás a Magasházból: gyakran összejártunk,
és az egyik ilyen alkalommal felmerült, hogy az épület harmadik emeletén
található funkció nélküli szárítóhelységet használhatnánk, valami okos,
közösségi célra. Berendeztünk klubhelységet, ahol a helyben lakó művészekkel
előadói estek, gyermekműsorok, vetélkedők és sok más érdekes közösségi program
valósult meg. Ekkor merült fel, hogy a Ház egyedülálló antenna- és
kábelrendszere nemcsak a legendás 25 emeletest hálózza be, hanem a környező
tízemeletes épületekre is át tud adni információkat. A lelkes lakók egy, az
említett kábelrendszeren sugárzott televízióadást álmodtak meg. Két szakember azonnal támogatta az
ötletet: Bozsó Ferenc, aki a Magasházban szomszédom és barátom volt, amúgy
pedig az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójában gyártásvezető, valamint Székelyhidi
Attila műszaki vezető. Bozsó Ferenc lakásán összegyűltünk, a tévésekkel együtt
körülbelül tízen. Babiczky László, aki akkor az MTV Pécsi Stúdiójának
főrendezője volt, felajánlotta, hogy megírja az első műsor forgatókönyvét.
Békés Sándor stúdióvezető hozzájárulásával, az MTV eszközeivel, társadalmi
munkával elkészítették az interjúkat neves pécsi személyiségekkel, a
műsorblokkok közötti betéteket a városi művészegyüttesek archív felvételei
adták…Az adásnak olyan sikere lett, hogy 4-5 alkalommal megismételték. (Orcsik Ferenc, Mi képernyőnk 211-212
oldal)
Békés Sándor Orcsik emlékezésre reagálva másképpen emlékezik a
születés pillanatairól. Vélhetően mindkét emlékezőnek igaza lehet. Ez a kettősség
azt bizonyítja, hogy a levegőben volt, hogy a technológia teremtette
lehetőséggel élni kellene illetve élni lehet.
Orcsik Feri emlékezése a városi
(kábel) televíziózás kezdeteivel kapcsolatban megmosolyogtatott. Sem neki, sem
Bozsó Ferinek nem volt kezdeményező szerepe. Sőt... Az lehet, hogy beszélgettek
róla, de ilyenek nagyon sokan voltak. De engem nem zavar ez az utólagos
„szerepvállalás”. Maradhat is. De ha tényszerűen akarod ennek a
fontos (ténylegesen országos jelentőségű) kezdeményezésnek a születéstörténetét
feldolgozni, akkor szíves figyelmedbe ajánlom a Baranya Művelődés című
folyóirat 1984/2-3. számában megjelent írásomat, mely ÚJ TÍPUSÓ
TELEVÍZIÓ SZÜLETIK címmel jelent meg. (101-105. oldal). Ugyanezt a témát
bővebben kifejtettem a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Akadémiai
Bizottsága közleményeként megjelent TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ ÉS REGIONALITÁS
című kiadványában. ( „A közösségi televíziók megteremtésének útján”, Debrecen,
1985. 101-109. oldal) Mindezt csak a ténybeli (és történelmi) korrektség
okán említem.
Ezt követte az első
hivatalos kísérleti adás 1979. április 2-án, majd 1981-ben az megbízták a Pécsi
Körzeti Stúdiót a hivatalos kábeltelevíziós kísérletek megkezdésére és ennek az
úttörőnek számító folyamatnak szakmai és politikai felügyeletére. 1982.
november 29-én a kertvárosi Nevelési Központból elindul az ország első
kábeltelevíziós adása. Főszerkesztő: Füzes János, a Körzeti Televízió egyik
alapító tagja. Szekfű András felmérése, az első félév működéséről, azt
tükrözte, hogy erre a szolgáltatásra van igény. A felmérés adatai részletesen
meg megismerhetők a Baranyai Művelődés 1984 2-3 számábó.
A korszak és a pécsi
televíziósok gondolkodásmódjának érzékeltetésére érdemes idézni részleteket
Békés Sándornak a Baranyai Művelődésben 1984-ben megjelent cikkéből.
„Pécsett
mintegy 22 ezer lakást érintenek azok a föld alatt futó különleges kábelek,
melyek eredet rendeltetése, hogy a nemzeti televíziós programokat jó kép- és
hangminőségben jutassák el az otthonokba” „Ez a kábelrendszer azonban többet
tud ennél.” „De miért nem teremthetne kapcsolatot ember és ember között?! A
pécsi kábeltelevíziós adáskísérletek, melyek 1982. november 29-én kezdődtek,
speciális lakótelepei műsorokkal, a lakótelep önismeretének fejlesztését,
emberi kapcsolatok létrejöttét, a közügyekben való beleszólás lehetőségének
megteremtését – egyszóval közösség létrehozásának segítését tűzték ki célul.”
„Lehetőségét és szükségességét alulról fogalmazták meg.” 1984-ben minden
megyében sor kerül a konkrét lehetőségek és igények felmérésére, s bizonyosak
lehetünk benne, hogy Pécs mellet rövidesen több magyar városnak is lesz saját
Városi Televíziója. A pécsi kísérlet szervezőinek és résztvevőinek felelősségét
ez természetese tovább növeli.”
Az új szakmai feladat nem
kis megterhelést jelentett a pécsi televíziósok számára, nem csak azért, mert
ki kellett találni ezt a televíziózási formát, hanem azért is, mert sem
pénzügyileg, sem létszám tekintetében nem volt lehetőség igazi bővítésre. Az új
eseményre, hírre koncentráló televízió nem tette lehetővé a nagyobb lélegzetű
egyedi műsorokra való koncentrálást.
Bár a remény, hogy meg lehet haladni ezt az állapotot, még áthatotta a pécsieket. 1981-ben döntés születik a stúdió ingatlanjának bővítéséről, ha nem a tervezgetett új épületről,
hanem az Alsóhavi út 16-ban lévő bölcsődei telek és épület hozzácsatolásával, a
Sörház utcai komplexumhoz. Az ingatlan bővítés világosan jelzi, hogy technológiai
és feladatbővülésre készül a Pécsi Körzeti Televízió. (1984-ben indul az
építkezés és 1985 év végén vehetik birtokba a televízió munkatársai.)
Az 1982-es esztendő még
egy jelentős, az aktualitás irányába elmozduló változást hozott. Horváth Ádám
és Peták István új, hetente jelentkező nagylélegzetű aktuális műsort indított
Ablak címen. Ebbe az élő adásba betervezték a pécsi és szegedi élő
bejelentkezését. A stúdióvezető szobájában a „pestiek” jelenlétében latolgattuk
az előnyöket és megfogalmaztuk félelmeinket. (Békés Sándor, Sóvári Gizella,
Gombár János, Pánics György, Babiczky László, majd Székelyhidi Attila műszaki
vezető) Előnynek gondoltuk, hogy viszi hírünket az országos adásba való
rendszeres bejelentkezés, ami a technológiában azt is jelentette, hogy kiépül
az állandó mikrohullámú összeköttetés a fővárossal. Féltettük azonban az önálló
döntés elvesztését egyfajta alárendeltséget feltételezve az Ablak
szerkesztőitől. Végül is Pánics György felvállalta, hogy képviseli Pécset és
megvívja, megvédi, ha szükséges, a pécsi önállóságot. Rendszeres
bejelentkezéséivel ő lett Pécs ablakarca!
Hogyan tovább MTV?
Losonczi Ágnes
szociológus 1981 szeptemberében „Létérdek, érdeklődés és az életmód
tendenciái” (A nyolcvanas évek és a Magyar Televízió) című tanulmányában
nemzetközi és magyar társadalmi tendenciák tükrében vizsgálja a televíziózás és
a magyar televíziózás jövőjét. Losonczi tanulmányát egy sor, elemző dolgozat
követi, televíziósok tollából egy-egy területre koncentrálva. A System vállalat
átvilágít, javaslatot tesz, de érdemi változás a televízió struktúrájában nem
történik.
Nagy Richárd, a televízió
elnöke 1982-es jelentésében a politika felé pontosan fogalmaz arról, hogy a
Magyar Televízió milyen kihívások előtt áll. Rámutat a várható konkurencia
harcra és jelzi, hogy a költségvetés számára bevételt termelő televízió
hamarosan rá fog szorulni a finanszírozásra. Horváth József gazdasági igazgató,
reagálva azokra az elméleti tanulmányokra, melyek a televíziózás jövőéről
szólnak így fogalmaz.
„ Néhány éven belül – ha
az előfizetési díjak nem emelkednek – reálisan számolni kell azzal, hogy az MTV
kiadásai mind nagyobb mértékben meghaladják bevételeit. Hangsúlyozni kell, hogy
a mai feladatokról és elvárásokról van szó és a televízió jelentőségének,
hatásának, szerepének mai hivatalos megítéléséről. Amennyiben ez változik a
80-as években – a hozzáértők szerint ez feltétlenül változni fog -, akkor
jelentős fejlesztés és költségvetés növelés nélkül az előrelépés feltételei nem
biztosíthatók.”
Mi érződik ebből Pécsett?
Érződik, hogy a gyors fejlődés a körülményekben lassul. Kevesebb a pénz, nem
nőhet a létszám, nincs érdemi fejlesztés a tévétechnikában. Egyre
fegyelmezettebb gazdálkodással tudja a stúdióvezető fenntartani a két
politikailag preferált feladatot, a kábeltelevíziós kísérletet, majd a
rendszeres adást, a regionális sugárzást, mely percbővülést hoz. (1985
áprilistól) A fejlődés érzetét kelti,
hogy megkezdődik a Stúdió ingatlan állományának bővülése. Megindul az
építkezés. A kedvezőtlen tendenciákat elsősorban az egyedi műsorokat készítők
érzik, nem csak az válik világossá, hogy nincs rá pénz, de az is, hogy a
kötelező feladatok miatt szellemi energia is nehezen jut rá. Nincs mód hosszabb
terepszemlére, a téma igényes kiérlelésére. A hír az aktualitás mindent visz! A
válsághangulaton Békés Sándor belső átszervezésekkel, szigorúbb szervezeti
rendszabályokkal igyekszik úrrá lenni. 1983 kora nyári naplómban ez a bejegyzés
áll:
„De sajnos az a műhely
(művészeti-dokumentumfilmes), mely szerencsésebb körülmények esetén
létrejöhetett volna Pécsett, az elkövetkezendő években nem jön, nem jöhet
létre. A változás iránya a minőségi műhelymunka felől a középszer, a más
televíziós főosztályok napi gyakorlata felé halad. Ezért úgy döntök, hogy
visszatérek Budapestre és nem hosszabbítom meg a szerződésemet.” (Babiczky)
A
Pécsi Körzeti Stúdiót érzékenyen érinti, hogy 1983 októberében távozik Nagy
Richárd elnök, akinek mindig szív ügye volt a pécsi műhely. 1984-ben átalakuló
Hét műsorához kerül Hídvégi József. (Hajdú János kéri ki) 1985 májusában Gombár
János az MTV Belpolitikai Osztályára távozik. Döntésének okáról így ír:
„A
nyolcvanas évek közepének Magyarországán szabadabb volt a levegő a fővárosban.
Más volt a lehetőség arra az oknyomozó, valóságfeltáró újságírásra, mely mind a
mai napig a legközelebb áll a lelkemhez” (Gombár/Húszévesek 24 oldal)
1985-ben dönt Sóvári
Gizella is hogy elhagyja a pécsi műhelyt, távozásának okai közt említi, hogy az
adminisztratív vezetői feladatok mellett egyre kevesebb lehetőség mutatkozott
az alkotó, dokumentumfilmes munkára. (Munkatársai: Gombár János, Hídvégi
József, Erdőss Pál, Vitézy László, Litauszki János)
„Akkor
divatos volt a regionalizmust emlegetni, amely azonban nem honosodott meg
Magyarországon, megmaradtak a megyék. Ha a stúdióban maradtam volna egyre
szűkültek volna a lehetőségek az igazi alkotó munkára, melyet a legjobban
szerettem.” (Sóvári, A mi képernyőnk 62. oldal)
Litauszki János rendező
így emlékszik a pécsi műhelyre.
„A
filmkészítés nem munka – életünk része. A mi ügyeinkké váltak mások ügyei: a
Traktorista lányok, a Hűségesek, az Esélylesők, Göndöcs Éva néni meséi…Már
figyelnek ránk, már tudnak rólunk. A filmkészítés öröme – jó filmek, díjjal.
Nekem volt egy csapatom.” (Húszévesek 47 oldal)
Érdemes megfigyelni
Gombár, Sóvári, Litauszki mondataiban az aggódást a beszűkülés, a lehetőségek
csökkenése miatt. Ez az érzet viszi Litauszkit is a fővárosba alkotótársai után,
pár évvel később. Hoffman György a pécsi műhely meghatározó rendezője is Pestre
szerződik.
Nehéz szakaszolni, de az
első évtized vége és a második évtized eleje már inkább szól az egyéni rendezői,
szerkesztői ambíciókról, mint a csapat, a műhely innovációjáról.
Generációváltás is lezajlik: Bucsky Csilla, Szűcs Imre, M. Markó Judit
kapcsolódik be a műsorkészítésbe. Bárány György, Bükkösdi László egyre több
kettős-hármas feladatot vállal az egyedi műsorokban.
Bekapcsolódik az aktív
műsorkészítésbe Békés Sándor stúdióvezető is! Az alkotók keresik a beszűkülő
mozgástérben a lehetőségeiket. Olyan műsorötletekben gondolkoznak, melyek
„ministábot” és kis költségvetést igényelnek. Nem elhanyagolandó szempont az
sem, hogy mindez összeegyeztethető legyen a kötelező sorozatjellegű műsorokkal.
Bárány György operatőr hármas minőségében (operatőr, szerkesztő, rendező)
végigforgatja az ország horgászvizeit. (Somogy, Tolna, Baranya, Csongrád,
Veszprém, Győr-Sopron, Nógrád, Szabolcs-Szabolcs-Szatmár Bereg) Forgat a
Balátai őslápról. Pánics György a Balaton szerelmeseként a vitorlázásról a
Kis-Balatonról. Békés Sándor beleveti magát a történelem kutatásába és fontos
hiánypótló dokumentálást végez. (Hol vannak a katonák sorozata, Kéri
Kálmán és Jány Gusztáv portré, vagy film a magyar katonai
ejtőernyőzésről…) De hódolhat természetszeretetének Balátai ősláp, Őzek
a város szélén. Bükkösdi László a régió kultúrájának jó ismerője minden
erejével törekszik ennek a kincsnek a felmutatására. Portréfilmeket forgat,
népszokásokat örökít meg. Csak egy-két példa: Tiszteletadás Csorba Győzőnek,
Vári Éva, Fél óra Pinczehelyi Sándorral, Pákolitz István 75 éves, Marczis
Demeter portré, 100 éves a Pécsi Nemzeti Színház, Péter Gizi)
„A nézők is megkérdezték néha, de magam sem
tudtam sokszor a munka hevében, hogy milyen beosztásban dolgozom. Voltam
riporter, szerkesztő, rendező, dramaturg, jegyzet és glossza írója-mondója,
voltam riportalany és szakács a képernyőn.” (Húszévesek /26 oldal)
Hárságyi Margit, aki a Stúdió
alapítótagja, a Húszévesek kötetben így látja lehetőségeit:
„A regionális televízió eszközeivel
elmondhattam véleményemet a déli háborúról (Gálos Orsolya kitűnő műfordításában
megjelent könyvrészlettel), letehettem voksomat a menekültek mellett (a
szigetvári táborban készült műsorral), állást foglalhattam a kényes zsidó
kérdésben (a pécsi zsidó hitközségről készült műsorban) és végül bejártam
Dél-Dunántúl külföldi testvérvárosait is, lengyel nyelvismeretem révén találkozhattam,
portréműsort készíthettem Andrzej Wajdával…”
Jósfay György ekkoriban a
filmográfia szerint a népszokások, hagyományok nyomába ered: Mesél a Bátai
erdő, Vincenap, Adventi koszorú, Pünkösdölés, Somogyi tavaszfesztivál, Vörsi
betlehemes, Szép Zalában születtem… Vagy „Az első hegedűtől a
prímásversenyig” és a Csárdaprimás verseny három adása…
Nem lehet igaz a kép a pécsi
műhelyről, ha nem említem meg, hogy a lehetőséget jól kihasználva szép
operatőri teljesítmények születnek: Bárány György, Háda Sándor, Kókány Zoltán,
Pálfi István, Szondi Imre. Ezek az operatőri teljesítmények emelik az egyedi
műsorok színvonalát és megmutatják, hogy még a beszorított technikai és anyagi
lehetőségek ellenére is lehet magas színvonalon dolgozni.
„A határokon átnyúló
régiós gondolkodás és együttműködés napjaink slágertémája. Nos, a Pécsi Stúdió
ezen a téren is kezdeményező volt, 1987-ben ugyanis csatlakoztunk az
Alpok-Duna-Adria mozgalomhoz.(Kornídesz Mihály elnök felkérésére) Nagyjából a
volt Osztrák-Magyar Monarchia területét fogja át ez a mozgalom. A közös
televíziós magazint hat ország tucatnyi regionális stúdiója állítja össze.
Amikor mi beléptünk ebbe, akkor még állt a vasfüggöny. A Varsói Szerződéshez, a
NATO-hoz tarozó országok, valamint semlegesek és el nem kötelezettek működtek
együtt. Ez akkor példanélküli dolog volt. A nagy televíziók nem is tehették
volna meg. Ám a méretek csökkenése, a regionális jelleg erre is lehetőséget
adott... Egészen nyugdíjba menetelemig én voltam a magyar szerkesztő ebben a
nemzetközi konglomerátumban. Óriási tanulási, összehasonlítási, kitekintési
lehetőség volt a számunkra ez a sokoldalú együttműködés...” (Békés Sándor)
Talán ez a műsorfolyam volt az utolsó stratégiai
kezdeményezés, mely túlmutatott az egyéni alkotói ambíciókon s melynek gyökere
a regionalitás fontosságának hitéből táplálkozott, de túllépett egy nagyobb
régió felé összekapcsolva nemzetiségeket, nemzeteket. 2007-ben véget ért ez az
együttműködés.
A
rendszerváltás éveinek hatása a regionalitásra.
A felgyorsult politikai változások kitüntetett
szerephez juttatják a Magyar Televíziót. A televízió nemcsak közvetítői, de
politikai-aktuális műsoraival katalizátorává is válik az eseményeknek. A magyar
társadalom minden fontos eseménye a fővárosra koncentrálódik. A Magyar
Televízió megújuló törekvéseit a napi politika befolyásolja. A két folyamat
szoros egymásra hatása jól kimutatható. Ebben a helyzetben nem jut igazi
figyelem a régiókra. Nemcsak arról van szó, hogy az, ami fontos az Budapesten
történik, hanem arról is, hogy a Magyar Televízió átalakulása, átalakítása –
lépések a közszolgálat felé - leköt minden emberi energiát. Különösen élessé
teszi a helyzetet, hogy a választások után sem szűnnek meg a harcok a Magyar
Televízió fölötti hatalom megszerzéséért. Harcol a többséget megszerző politika
(Antal kormány) és az erős ball-liberális ellenzék (Göncz Árpád köztársasági
elnök), de legalább ennyire erős egy harmadik oldal is, a televíziós újságírók,
művészek csapata, akik megízlelve a változáskor kiharcolt függetlenséget, ezt
megtartani szeretnék! Ebben a hármasságban hamar elvérzik Bereczky Gyula a
„múlt embere”, nem tud pár hónapnál tovább hatalmon maradni Nemeskürty István
se. A helyzet pikantériája, hogy az elnöki testületet alkotó értelmiségiek
között ott van Gombár János, a Pécsről elszármazott szerkesztő-riporter is.
Hankiss Elemér televíziós reformtörekvései is megakadnak a médiaháború kemény
politikai harcai közepette. Nahlik Gábor, Szilárd Tibor, Horváth Ádám, Székely
Ferenc fémjelzik az újabb átmenetet. Az 1994-es választások után bekövetkező
politikai fordulat a Magyar Televíziót is közvetlenül érinti, mert megszületik
a médiatörvény. Ez lehetővé teszi a magyarországi plurális televíziózás
berobbanását. A kereskedelmi televíziók versenyére felkészülési ideje a Magyar
Televízió Rt.-nek. Finanszírozottságának és technikai ellátottságának hiányában
ereje megroppan, nézőinek jelentős részét elveszíti! Peták István a
médiatörvény után megválasztott első elnök (1996, október –1998, január)
átalakítási tervei megbuknak, vagy nincs idő a realizálásukra. Energiái
felmorzsolódnak a kuratóriummal folytatott harcokban a politikai
csatározásokban. Ő az utolsó az elnökök között, akinek gondolkodásában,
elképzeléseiben szerepe van a regionalitásnak. Akinek terveiben szerepet kapnak
a regionális stúdiók. Ahogy nagy Richárd távozása, úgy Peták István bukása is
nagy hátrányt jelent a Pécsi Körzeti Stúdiónak. De a 20. év ünneplésekor Peták
István még biztos jövőt ígér!
„Amikor Pécs és Szeged a 20. születés napját ünnepli, első
hónapjában van a részvénytársaság az MTV Rt és az újrakezdés felhőtlen öröme,
és bizakodása jellemzi. Van média törvény, van Rt.a csodafegyver, van
törvényesen választott elnök, aki régi televíziós, Peták István. Az ünnepi
beszéd a regionális televíziózás fontosságáról, megerősítéséről szól. Az MTV
Rt. a politikai csatározások középpontjába kerülve csőd közeli helyzetekben, a
kereskedelmi televíziók versenyében egész tevékenységét beszűkíteni volt
kénytelen. Mindenben az olcsó műsorpercekre törekedett. Ez megpecsételte a
regionális televíziózás sorsát Magyarországon. A fejlesztési pénzek szinte
nullára csökkentek, a kevés pénz csökkenő műsoridőt eredményezett, és mint
minden területen, a híradószerű aktuális magazin jelleg tudott csak fenn
maradni. Megerősödött a központi irányítás. A körzeti stúdiók jövőre, a
plurális televíziózás korában, amikor sok-sok országos televízió mellett városi,
kerületi, sőt falusi televíziók is működnek attól függ, hogy az Európai Unióban
preferált regionalitás és a körzeti televíziózás megtalálja-e egymást.”
(Babiczky, Szabadság tér 17)
A
központi irányítás megerősödése azonban nem kedvezett a vidéki műhelyeknek. A
rendszerváltás közeledtével a fontos események a fővárosban zajlanak. A
társadalom és a média figyelme elfordul a vidék felől. A vidéki műhelyek
közérzetét átlengi az eljelentéktelenedés érzete. A Húszévesek kötet dolgozatai
kettősségről tanúskodnak. Még sokan tovább látnak a jelen média és politika
helyzeten, és hisznek a regionalitás fontosságában. Hisznek abban, hogy az
Európai Unió a régiók Európája lesz, de érzik a fenyegető veszélyt, ami ezeknek
a vidéki műhelyeknek a megszüntetéséhez vezethet. Peták István Közszolgálatiság
és Regionalizmus címen ír köszöntőt. De rámutat a helyzet ellentmondásosságára,
mely előrevetíti a jövőt. Peták az utolsó olyan elnök, aki még komolyan számol
a regionális televíziózással.
„A történelem gyártott
nekünk a Kárpát-medencében jó pár régiótorzót, határon innen és túl.
Természetes gazdaságföldrajzi egységeket szeltek keresztül, természetes
politikai, közgazdasági, kulturális, gazdasági központokat lehetetlenítettek
el. Az eredmény – többek között – Budapest vízfej még inkább erőre kapott és
növekedett, míg Győr, Szombathely, Pécs, Debrecen, Miskolc csak lassacskán,
csak részben vehette át a megszüntetett funkciókat. A Magyar Televízió is
torzókat gyártott: 1976-ban Pécsett és Szegeden létrehozta a vidéki stúdióit
úgy, hogy másfél évtizeden keresztül soha senki végig nem gondolta, hogy mi
végre is jöttek létre, s ebből természetesen következik, hogy lényegi módon
soha nem is integrálódott a Magyar Televízió életébe. Budapest, a Szabadság tér
ellenérdekelt volt, tehát ellenállt, ellenáll a mai napig.” (Peták, Húszévesek
6. oldal)
Dr.
Vastagh Pál igazságügy miniszter ugyanebben a kötetben Garantálni kell
fennmaradását címmel interjúban tesz hitet a regionális média fontosságáról. De
ez a cím is jelzi a veszély nagyságát. Ez tehát a helyzet 1996-ban. De eközben
a Médiatörvény nyomán alapjaiban megváltozik az audiovizuális médiahelyzet. A
köztelevíziónak két országos kereskedelmi televíziós versenytársa lesz. A
megváltozó technológia következtében – reális befektetéssel – városi televíziók
kezdik meg a sugárzást. Szaporodnak a magyar nyelven sugárzó külföldi
kereskedelmi adók. Átrendeződik a reklámpiac. A köztelevízió konszolidációja,
finanszírozásának megoldása elmarad. Politikai harcok színterévé válik. Zajlik
a médiaháború. Peták Istvánt megbízott elnökként Horváth Lóránt váltja, aki
szakmai alapon próbálja konszolidálni a sorozatos vezetőváltások miatt
szétzilálódott intézményt. Igazi politikai háttér nélkül azonban ez reménytelen
küzdelem.
1998-ban az első
Orbán kormány megalakulása után Szabó László Zsolt lesz a televízió elnöke,
akinek erős politikai felhatalmazása van a Magyar Televízió Rt gyökeres
átalakítására, személyi állományának radikális újragondolására. Az 1000
(egyezer) fős elbocsátás érzékenyen érinti a Pécsi Körzeti Stúdiót is. Az
ezerfős elbocsátási hullámban állítják fel Pánics Györgyöt, a stúdióvezető
helyettest és Hárságyi Margitot a stúdió alapítótagját. Nyugdíjazzák Békés Sándor stúdióvezetőt, aki a
megalakulás óta egy bizonyos állandóságot jelentett a pécsi műhely életében.
Békés Sándor nyugdíjazásáig eredményes harcot folytatott az egyre nehezedő
körülmények között is a regionalitás fennmaradásáért, az alkotó műhely
megőrzéséért. 2015-ben egy portréfilmben így fogalmazza meg véleményét a
végjátékról:
„Az
a tény, hogy mi azok között éltünk, akikről a műsoraink szóltak ez egy
humanitással töltötte föl a műsorokat. A Pécsi Körzeti Stúdió leépítése
elválaszthatatlan a Magyar Televízió (MTVA) leépülésétől. A Magyar Televízió
politikai küzdelmek koncává változott, egyre bizonytalanabb költségvetés
mellett kellett tevékenykedni. Ha egyre kevesebb a pénz, akkor egyre kevesebb a
műsor, ha egyre kevesebb a műsor, akkor egyre kevesebb az ambíció. Akkor az
emberek az egyre kevesebb feladat okán egymás ellen fordulnak, a fölfelé
törekvő ambíció megtörik. A Közszolgálati Magyar Televízió többet veszített (a
körzeti stúdiók bezárásával – a szerk.), mint azok a dolgozók, akik
egzisztenciájukat, álmaikat veszítették el. A Magyar Televízió, mint
közszolgálati intézmény, arra hivatott, hogy a haza minden pontján, minden
eseményén, minden fontos emberi pillanatában jelen legyen. Ezt nem lehet
másképpen csinálni, csak ha egy decentralizált szervezet áll rendelkezésre. Ez
létrejött s most amputálták.”
A
lejtmenet tizenöt esztendeje
Az
a másfél évtized, mely a Pécsi Körzeti Stúdió bezárásához vezetett egyenes
következménye volt a magyarországi közszolgálati televíziózás mélyrepülésének.
Arra terjedelmi okok miatt nincs mód, hogy televízióselnöktől-elnökre,
vezetőről-vezetőre kimutassam, hogy a változások miként eredményezték azt, hogy
a regionális stúdiók élén is sorozatosak voltak a vezetőváltások: Belénessy
Csaba, Havasi János és Ruzicska Mária, Élő Gábor, Németh Zsolt. Különböző hatáskörök alá- és fölérendelési
helyzetekben, más és más szervezeti felépítések folyamatosan változó
folyamatában ezek a vezetők nem tudnak a sokféle politikai elvárásnak
megfelelni és sem gazdaságilag, sem szakmailag nem képesek a helyzet
konszolidálására. Nem csak arról van szó, hogy ezek a vezetők koncepciónélküli
kiszolgálói voltak a fővárosi elképzeléseknek, hanem arról is szól ez a másfél
évtized, hogy jelentős likviditási gondok nehezítik a munkát és minden érdemi
fejlesztés is elmarad.
„Csúnya idők következtek. Mivel gazdálkodásunk
nem volt önálló, nem tudtuk időben átutalni a kollégák fizetését, előfordult,
hogy több hónapig nem kaptak pénzt. Sztrájkhangulat alakult ki. Végig azzal
voltam elfoglalva, hogyan lehet családok életét föl nem rúgva dolgozni. Mindez
nagyon visszás érzés volt, hiszen azt mondtam a kollégáknak, ha reggel
eldöntötted, hogy dolgozol, azért minőségi munkát várok, a problémáidat hagyd
otthon. Ha holnap azt a döntést hozod, hogy nem jössz, mert máshol kell
megkeresned a betevőt, meg fogom érteni.(Ruzicska, Mi képernyőnk 137. o.)
A munkatársak –
hasonlóan fővárosi kollégáikhoz – állandó egzisztenciális félelemben dolgoztak,
kénytelenek voltak a túlélésre koncentrálni. Műhelymunkáról, innovációról
ezekben az időkben már nem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti,
hogy egy-egy alkotói pillanatban nem születhetnek szakmailag jó alkotások, ez
nem jelenti azt, hogy a műsorkészítők nem tettek meg sokat azért, hogy
vállalható műsorok szülessenek. A legtehetségesebbek, a legszerencsésebbek
átmeneti ideig lesznek csak részesei a pécsi csapatnak és már lépnek is tovább.
Nem perspektíva már a regionális stúdióban dolgozni. (Altorjai Anita, Lajos
Tamás, Erős Antónia, Vujity Tvrtko)
Tény az, hogy az
új évezred nem szól a vidéki televíziós műhelyekről. A köztelevízió alulmaradva
a médiaversenyben igyekszik elvesztett pozícióit visszaszerezni, helyzetét
stabilizálni. Székházat vált. Székházat épít. Átáll a digitális technológiára a
műsorkészítésben és a műsorsugárzásban. Gyökeresen átalakítja gazdálkodását és
szervezetét. Megalakul az MTVA (Műsorokat Támogató Vagyonkezelő Alap). Egy
irányítás alá kerül a Magyar Rádió, a Magyar Televízió Rt, a Duna Televízió és
az MTI. Az új technológiai lehetőségekkel élve megsokszorozza csatornái számát.
Ezekre megrendelő szervezeti egységeket hoz létre. M1 néven önálló hírcsatorna
is létesül. Hírrendeléseit alkalmi tudósítókkal realizálja. Híranyagok
forgatását egyedi megrendelésekkel, felkérésekkel intézi. A városi
televíziókra, mikro vállalkozásokra építi, és nem számol állandó vidéki szervezeti
egységeivel, a körzeti stúdiókkal. Nem számol, mert csak megrendelést
teljesítőkre van szüksége és nem önálló műhelyekre. Ezért látszik számára
racionális költségcsökkentő döntésnek ezek felszámolása.
A magyarországi
körzeti televíziózás végjátékának okai közt azonban nem csak az állami média
elképzeléseit kell megjelölnünk. A magyarországi közigazgatási rendszerben nem
realizálódik a regionális szemlélet. Nem teremtődik meg ennek gazdasági alapja.
Nem jönnek létre a régiók, melyek alapját képezhették volna az erre épülő
közszolgálati televíziózásnak. Hasonló a véleményt fogalmazott meg
életinterjújában Hídvégi József is.
„Azt gondolom, hogy mi, akik
részesei lehettünk a körzeti stúdiós világnak, minket érdekel, de, másokat már
nem annyira. Véget ért egy korszak, megszűnt a Stúdió. Én nem akarom elvetni
akkori életem egyetlen momentumát sem, hiszen, én abból is táplálkoztam, de
mára már kiszerveződött az élet a stúdiók alól. Jelentősebbek lettek a városi
televíziók. Minden, fontos dolog, ami a környezetünkben történik, azt a helyi,
városi televíziók közvetítik. A városban élők a helyi híreket figyelik, a cégek
ott hirdetnek. Nem úgy fejlődött az élet, hogy a körzeti televíziók szilárd
talpazata megmaradjon, sem társadalmilag sem gazdaságilag. Nem alakult ki a
közigazgatásban a regionalitás, nem jöttek létre ilyen gazdasági szervezetek
sem, vagy csak nagyon kevés. Ezért szét kellett esnie. Ha arra lett volna
lehetőség, hogy a vidék színeit a körzeti televíziók közvetítsék országosan is,
talán, úgy életben maradhattak volna. Németországban pl. ZDF úgy működik, hogy
a központja mindentől távol, zöld mezőn épült, de szerte az országba, ha jól
tudom, huszonhat (26) körzeti stúdiót működtetnek. Minden anyag helyben készül,
s onnan juttatják be a központba, végső formába ott rakják össze, így lesz
belőle országos adás. Magyarországon minden a fővárosban dől el.”(Babiczky - Dunavölgyi
2016)
Az audiovizuális
médiavilág nagyfokú pluralizáltsága, a technikai eszközök
felhasználó-barátsága, a képi információk interneten keresztül a célállomásra
juttatásának hátköznapi lehetősége is azt az érzetet kelti, hogy a vidéki
műhelyek feleslegesek. Az egy más kérdés, hogy az önálló szellemi műhelyek
nehezebben irányíthatóak felülről, kézi vezérléssel, a megrendelő szándéka
szerint.
Összefoglalva a folyamatot azt kell látnunk, hogy a
megszűnés okai sokrétűek. De a döntések mélyén a magyar társadalom demokrácia
szintjének változásai a meghatározóak. Amikor egy társadalmi berendezkedés
számára fontos az alulról induló építkezés, a kisközösségek véleménye, akkor
létrehozza ennek szervezeteit. Ez teremtette meg Magyarországon a regionális
műhelyeket, a Regionális Körzeti Televíziókat is. Amikor a felülről vezérelt
autokratikus berendezkedés lesz a meghatározó, akkor ezekre a műhelyekre nincs
szükség. Akkor a korszerű technikával rendelkező kivitelezők el tudják látni a
feladatot. Törvényszerű volt tehát a regionális televíziós műhelyek
felszámolása. Az más kérdés, hogy a változások ilyen irányú alakulása nem
mindenki számára örömteli, mint ahogy az sem, hogy ez a folyamat csak egy eleme
annak, hogy a Közszolgálati Televíziónak állami, kormány-televízióvá alakult
át.
(Budapest, 2016. május
1)
Babiczky
László