Dunavölgyi Péter:

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen.  

Zelei Miklós:

Mindig a pályán, sosem a szélén

Szepesi György, élő sportlegenda, minden egyes nagy mérkőzés reggelén csuromvizesen ébredt, mert azt álmodta, hogy elment a hangja. Tizenöt nyári olimpia és tizenkét labdarugó-világbajnokság riportere Budapesten született 1922. február 5-én. A Magyar Rádió munkatársa 1945-től. Soha nem akart elnök lenni, a legmagasabb beosztása a főosztályvezetői volt. A rádióban 2005-ben is szobája, mikrofonja, vagyis állandó műsora van, de a tévézéssel sem szakított. Neve a magyar televíziózás hőskorát is bearanyozza. Egyik elindítója volt például

A Hét című műsornak. Erről és másról beszél most nekünk.

Pontosan ötven éve, 1955-ben még főosztályként működött a televízió, Révai Dezső irányításával. Abban is gondolkodtak, hogy legyen valamifajta indítóműsor. Nem tudom, kinek az ötlete volt, talán László Bandié, aki a Magyar Rádió főrendezője volt akkor, és szoros kapcsolatban állt Rácz Aladárral, hogy készítsünk zenés műsort Rácz Aladár otthonában. A budai lankákon volt Rácz Aladárnak egy nagyon szép háza, rálátással Budapestre. És úgy döntöttek, hogy kétféle felvétel készüljön. Egyet Molnár Aurél, a legzseniálisabb magyar rádióriporter készített, szép nyelvezettel vetett föl elméleti és gyakorlati kérdéseket. Rácz Aladár pedig ott ült ugyan a cimbalom mellett, de nagyon kevés aláfestő zenével készült el ez a hatvanperces műsor. Akkor jöttem én, aki viszont beszélgettem, és azt kértem Rácz Aladártól, hogy minden kisebb, két-három perces bekezdés után, zenei illusztrációt adjon. Beszélt és zenélt. Moldvai csángó dalok, székely dalok, cigánynóták követték egymást. Mindkét produkciónak nagy sikere volt. Ez 1955-ben a magyar televíziózás első riportfilmje volt, és portréfilm is egyúttal, amelyben természetesen szerepet kapott Rácz Aladár felesége is, sőt főszerepet! Ő volt az akkor már idősödő művész támasza.

 

A másik, amit nagyon fontosnak tartok, és megfeledkeztek róla: 1956 tavaszán UEFA Tornát rendeztek Budapesten. A Hungária körúti pályán játszottuk a mérkőzéseket. A Magyarország-Franciaország mérkőzés volt az első mérkőzés, amelyet a magyar televízió élő adásban kilencven percig közvetített! Szűcs Ferenc volt a társam, az első félidőt ő, a másodikat pedig én közvetítettem. Ezt a mérkőzést a Magyar Televízió is megnyerte, hiszen jelesre vizsgázott. Bár nagyon kevés készülék volt még akkor. Egy-két politikus, jeles művész és a technikai szakemberek otthonában világított a képernyő.

 

De fönt, a Szabadság-hegyen, a leadóban nagyon sokan figyelték, hogy megy az első közvetítés.

Nagyon jól sikerült.

 

És nem váltott ki közönségvisszhangot.

De a sajtó felfigyelt, hogy a Magyar Televízió, íme, már labdarugó mérkőzés közvetítésével jelentkezik! Ez volt a második jelentős esemény. A harmadik pedig, ugyancsak élőadás: 1957. május elseje, amelyet a rádió természetesen közvetített, de a televízió is jelen volt: Kalmár György meg én. Ennek a közvetítésnek az érdekessége az volt, hogy akkori nevén a Gorkij fasor - korábban Vilma királyné útja, ma nem tudom, hogy hívják - és az Aréna út-Dózsa György út kereszteződésében állt a közvetítőkocsink, és a kocsihoz, az én ötletem alapján, odahívtuk Kádár Jánost, és azzal indult a magyar televíziózás május elsejei hivatalos műsora, hogy Kádár János megszólalt.

 

Hogy ez most érdem-e vagy se?

 

Én érdemnek tekintem.

Ha ma indulna a Magyar Televízió, Magyarország miniszterelnökét mindenképpen meg kellene benne szólaltatni, hívják akárhogyan, és e megszólaltatás mindenképpen bravúr volna.

Ez az én televíziós előtörténetem.

Amihez hozzátartozik, hogy szilveszteri műsort is csináltunk Vitray Tamással 1969-70 fordulóján. Egész napos műsor volt, nappal kezdődött és hajnalban ért véget, Horváth Adám rendezte. Azt hiszem, mai szemmel nézve is jó műsort készítettünk.

Eközben már jött A Tv Jelenti, az első olyan műsor, amelyikben, a híradó mellett, magazinszerűen mondtuk el a hét eseményeit. Sokféle átalakuláson ment keresztül, míg végre Randé Jenő segítségével eljutottunk a BBC produkció magyar kiadásához, A Hét című műsorhoz. Az ötlet megszületése 1969-re tehető. Randé Jenő londoni nagykövet is, londoni tudósító is volt, már nem tudom, melyik korszakához fűződik, hogy hazahozta a BBC-től ezt az elképzelést, amelyet melegen fölkarolt Pécsi Ferenc, a televízió akkori vezetője.

Jó egy évig eltartott, mire az elképzelésből műsor lett. Az volt az elképzelés, és Randé Jenő is ezt támogatta, hogy két ismert emberre bízzák rá A Hét műsorának vezetését. Így került szóba az első adásnál Vitray Tamás, de vele együtt én is rögtön megkaptam a megbízást. Az volt az elgondolás, hogy hetenként váltjuk egymást. Ami azért nem valósult meg, mert Vitray Tamás úgy érezte, hogy ez a műfaj nem áll hozzá közel. Ő a személyes produkciók híve volt, A Hét pedig egy csapatmunka eredményeként jött létre: mindig ott volt Ilkey Csaba, Márványi György, akik a szerkesztői feladatokat látták el. És még technikusok, hangmérnökök nevét kellene említeni, akik hozzásegítették a műsort ahhoz, hogy különféle alakváltozatokban máig kitartson, hívják bárhogyan is.

 

A Hét első adását 1970. október 11-én sugározták, de őszintén beismerem, már teljesen elfelejtettem, mi volt az. A korabeli műsortükörből látom, hogy a téma ma sem veszített aktualitásából: Chrudinák Alajos közel-keleti filmes beszámolója: Damaszkusz, Arafat, romok...

 

Nagyon emlékezetes azonban A Hét 1971. május 23-ai adása a Szent Koronáról! Ezt írja az akkori műsortükör: "A Magyar Koronáról írt cikk a Magyarország című lapban. Szepesi külföldi újságkivágásokkal illusztrálva mondja el a Korona történetét, 1945-ös eltűnésének történetét. Az amerikaiak vissza kell, hogy adják a koronát, amit titkos helyen őriznek. Másolat, amely jelenleg is a Nemzeti Múzeumban látható. Eredeti felvétel a Koronáról, mikor Szálasi leteszi az esküt. Olasz történész könyve, amely részletesen mutatja a Koronát".

 

Rendkívül fontos volt, hogy az amerikai nagykövetség képviselőjének jelenlétében elhangzott a műsorunkban: az amerikaiaknak vissza kell adniuk a náluk titkos helyen őrzött Szent Koronát. Megszólalt az amerikai megbízott is, elmondta, hogy a korona megvan, és épségben van meg. Nagy visszhangot váltott ki ez a műsor, rengeteg levelet kaptam utána. Örömet keltett ez a műsor mindenkiben, jó érzés ennyi év után megemlékezni erről, és arra gondolni, hogy a Magyar Televíziónak egy ezredrésznyi szerepe talán lehetett a korona visszaszerzésében, abban, hogy megnyílt az amerikai Fort Knox erőd kapuja, és a Szent Korona 1978. január 6-án visszatért Magyarországra. És a Magyar Televízió ezredrésznyi szerepéből valamennyi talán jut nekem is.

 

A levelekből, amelyeket ezután kaptam, nekem egy sincs meg. Lehet, hogy valaki más megőrizte, de én csak erdélyi leveleket őrzök. Mégpedig azokat, amelyeket a sportközvetítéseim kapcsán kaptam. Ugyanis én voltam az első a magyar rádiózásban, aki akkor az erdélyi magyar sportolókról nem úgy beszélt mint román sportolókról. Vagy azt mondtam, hogy román színekben versenyző magyar, vagy azt, hogy erdélyi magyar, aki most kénytelen román színekben versenyezni. Ez volt a leginkább nagy örömet kiváltó mondatom. Ha ezt használtam.

Ennek az előtörténete az, hogy 1951-ben Milánóból egy ökölvívó Európa Bajnokságot közvetítettem. Papp Laci miatt mentem ki, külön érdekesség, hogy a döntőben dán ellenfele nem mert kiállni Papp Laci ellen. Fölment a szorítóba, fölemelte Laci kezét, és anélkül, hogy egyetlen ütésváltásra sor került volna, ő hirdette ki Papp Laci győzelmét. Ilyenre sem volt még példa!

 

Ezen a milánói bajnokságon volt egy Győrfi nevű erdélyi sportoló, akit meg akartam szólaltatni, mert nagyon jól bokszolt. És amikor a mikrofon elé kértem, a román edző odajött, és mondta, hogy nem, ez a sportoló nem magyar! Csak a neve magyar.

Akkor döntöttem el, hogy ezentúl nálam erdélyi magyar nem szerepel másként csakis úgy, hogy erdélyi magyar, vagy úgy, hogy román színekben versenyezni kényszerülő erdélyi magyar. És ennek elismeréseként rengeteg levelet kaptam. Ezek megvannak. Biztos kidobják majd. Bonni tudósítói emlékeimet már én magam dobtam ki. Kivéve Helmut Schmidt kancellár búcsúajándékát, az összesen tíz példányban megjelent színes litografált Kakas című rajzának egy példányát, továbbá felesége, Loki Schmidt Mályva elnevezésű porcelántányérját.

Másik nagyon érdekes műsorunk volt, amikor A Hét látogatást tett Csillagvárosban. Nyolc évvel a mi űrhajósunk, Farkas Bertalan repülése előtt. Sok űrhajóssal találkoztunk, beszélgettünk személyesen, és egy kicsi bepillantást nyertünk az űrtechnika világába. Se a technikához nem értek, se oroszul nem tudtam, nehezen találtam meg a hangot, de végül is sikerült, és ez Ilkey Csaba érdeme. Ő mozgatta, vitte előre az egészet.

 

Ennél is emlékezetesebb, amikor Berlinben Walter Felsenstein professzor színpadra vitte a hetvenes években a Hegedűs a háztetőnt az izraeli Topollal a főszerepben. Ilkey Csabával elmentünk, és Berlinből adtunk egy hosszabb bemutatót, Felsensteinnel készült interjú kíséretében. Maga a színpadkép is csodálatos volt. Négy részre osztotta el a teret, négy területre helyezte el a családot. A Komische Oper rendkívüli produkciója volt. Harmincöt év után is szívesen idézem vissza.

 

1974-ben Ausztráliába is eljutottam. A húgom ott élt, ő hívott meg, ő fizetett mindent, és amikor mondtam, hogy én kimegyek Ausztráliába, velem küldték Mátray Mihály barátomat operatőrként, és csináltunk A Hétnek Sydneyről egy nagyon szép sorozatot. Bemutattuk az akkori Sydney életét, a sydneyi operát... Az akváriumban csináltunk egy szenzációs filmet, delfineket mutattunk, elmentünk Canberrába, miniszterekkel interjúztunk, megpróbáltuk egy kicsit építeni az ausztrál-magyar kapcsolatokat. Bemutattuk Orbán Dezsőt, a leghíresebb ausztrál festőt...

 

De a nagy szenzációt az jelentette, hogy bementem az ausztrál televíziós társasághoz, hogy megtaláljam az 1956-os melbourne-i olimpia magyar vonatkozású eseményeiről készült felvételeket. Kiderült, hogy az olimpiát ők élőben közvetítették, és felvételt egy centit se találtam az ABC-nél.

 

Kaptam viszont egy jó tippet!

 

Keressek meg, és megadták a címet, valahol a Sydney környéki tengerparton, egy mister Smith nevű urat. Nem emlékszem már a keresztnevére. Ez a mister Smith egy szép, hosszú, fehér szakállas tengerész volt, aki maszek módon, magánszorgalomból felvételeket készített az olimpiáról, engedéllyel persze, az ABC engedélyével. A felvett anyag egy részét eladta, a másik részét ott őrizte a csónakházában. Már teljesen szétesve.

Mondtam neki, hogy Magyar Televízió szeretné megkapni a ránk vonatkozó anyagokat.

Ráállt az öreg!

 

És egy teljes héten át keresgéltünk. Tíz-, húsz-, ötvenméteres darabokból raktuk össze azt a filmet, amelyet aztán Fehéry Tamással Viharos olimpia címmel mutattunk be.

Minden és mindenki benne volt!

Tumpek György kétszáz méteres pillangón szerzett bronzérme!

Székely Éva úszása!

 

A vízilabda!... Amelynek a képsorait mindig szívesen nézem ma is. Történelmi értékű anyagot tudtunk összeszedni, és az egészet 400, azaz négyszáz dollár átutalása árán haza tudtam hozni Ausztráliából. Nem hiszem, hogy ilyen történelmi értékű dokumentumfilmet mégegyszer meg lehet ennyiért szerezni. Én pedig kaptam négyezer forint honoráriumot a film elkészítéséért, és azért, hogy hazahoztam. Egy kocka se volna, ha össze nem szedem. Mert amiből én válogattam össze ezt az anyagot, azt mister Smith is már műtermi hulladéknak tekintette. Halála után az egészet kidobták volna.

Amiért pedig abbahagytam A Hetet, annak az az oka, hogy bevezették a súgógépet!

 

A magyar televízózás történetében én egyedül ragaszkodtam ahhoz, hogy amit elmondok, szabadon mondjam el. Szenzációt keltett, amikor 1958-ban kiálltam, és elkezdtem fejből elmondani az összes sporteredményt.

 

Nem papírból.

 

Mert akkor sugógép még nem létezett. Kiálltam, és elmondtam. Sokkal jobb volt, mintha felolvastam volna, mert felolvasni kevésbé tudok, mint szabadon beszélni. Ezt csináltam A Hét műsorában is. Minden szövegem szabad szöveg volt, és nem bakiztam. Én a bakit gyűlölöm. Ha úgy kell beszélnem, hogy adásban vagyok, nem bakizhatok, akkor én úgy is beszélek, hogy abban nincs baki. Ez koncentráció kérdése. És gyakorlat is kell hozzá. Nem sokan tudják. Vitray Tamás például meg tudja csinálni. Beszélgetésünk után be fogok majd menni a stúdióba, és az öt percemet papír és baki nélkül fogom elmondani. Illetve ma már annyiban beszélek papírból, hogy jegyzeteket készítek, de csak azt írom fel, hogy miről akarok beszélni. Magát a szöveget nem írom meg előre. Csak egy kis mankót használok.

Az volt a szenzációs annak idején is, hogy fejből mondtam az eredményeket.

És ezt szüntették meg a súgógéppel.

 

A technikával azóta is nehezen boldogulok.

Még mobilom sincs...

És akkor jött a súgógép, és arra kényszerítettek, hogy súgógépről mondjak el egy olyan szöveget, amivel én nem is értettem egyet. A dorogi bánya egyik vezetőjét egy kommentárban megpiszkálták. Megmondtam, hogy én nem ismerem ezt az embert, nem tudom, kicsoda.

Én személyesen miért beszéljek valakiről, akit nem is ismerek?!

De hát már adás előtt voltunk, amikor a kezembe nyomták a papírt, és nem volt ott más, aki beült volna helyettem, ha azt mondom, nem csinálom. A Magyar Televízió érdekében felolvastam, de többet nem mentem A Hét műsorába. Nem kellett az nekem. Se a súgógép, se az, hogy egy szerkesztő mondatait olvassam fel.

Ezt megelőzőleg volt a szilveszteri műsorunk Vitrayval, és később is sokat szerepeltem még a televízióban, de A Hétbe többet nem mentem.

 

A televíziózással viszont máig nem szakadt meg teljesen a kapcsolatom. Három éve minden vasárnap a Sport1 műsorában megy az Akkor és most című sorozatom, amelyben az 1913-as születésű Kalocsay Géza doktort szólaltattam meg először. Ő volt az a labdarugó Beregszászról, aki három ország válogatottjában játszott: Csehszlovákia, Franciaország és Magyarország válogatottjában. Akkor még lehetett. És ő volt az, aki öt államelnökkel fogott kezet, és mind az ötnek erőszakkal döntötték meg a hatalmát! Először Kurt von Schuschnigg (1897-1977) osztrák kancellárral parolázott Bécsben mint csehszlovák válogatott játékos egy osztrák-cseh mérkőzésen. Azután 1938-ban Franciaország köztársasági elnöke, Albert Lebrun (1871-1950) következett, akivel az 1938-as világbajnokságon fogott kezet még Csehszlovákia labdarúgójaként. Majd Ben Bella (1916-) jött, aki 1963-tól 1965 elejéig volt Algéria köztársasági elnöke, és akivel Kalocsay doktor játszott is valamikor egy francia csapatban, ekkor összebarátkoztak, és Ben Bella erre emlékezve később őt hívta meg Algériába szövetségi edzőnek. Ezt követően dolgozott Kalocsay doktor egy évig Pakisztánban is, ahol Zulfikar Ali Bhutto (1928-1979) elnökkel fogott kezet, akinek a hatalmát nemcsak megdöntötték, de őt magát ki is végezték, az erőteljes nemzetközi tiltakozás ellenére. Kairóban pedig Kalocsay doktor ott volt, amikor 1981. október 6-án egy katonai díszszemlén merényletet követtek el Anvar Szadat (1918-1981) egyiptomi elnök ellen, aki 1978-ban Menáhem Volfovics Begin (1913-1993) izraeli miniszterelnökkel közösen kapott Nobel-békedíjat. Kalocsay Géza doktor mint egyiptomi edző szerencséjére egy melléktribünön állt a végzetes napon, 1981 október 6-án. És azt mondta el a műsoromban, hogy ő nem hozott az elnökökre szerencsét. Amelyikkel kezet fogott, mindnek rossz vége lett!

Ebben a műsoromban igyekszem föltérképezni a teljes magyar olimpiai és labdarugó palettát az ifjú nemzedékek okulására. Már túlvagyunk a századik adáson. Szeretem csinálni, de mindig a rádiót tekintettem legfőbb hivatásomnak. Rádiósnak lenni elegáns dolog, a televízióban pedig sokat lehet keresni. Úgyhogy a rádiónál hatvan év után is itt vagyok, nem ugyanabban a szobában ugyan, a régi épület első emelet 18-as számú szobájában, amelyikben hatvan évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni, de van itt helyem, asztalom, s az ajtón a nevem.

Abban a szobában, a Bródy-szárny első emeleti 18-as számú kis szobájában, ahol én kezdtem, korábban Németh László dolgozott, és amikor Pluhár István sportújságíró kollégám 1934-ben beköltözött ugyanabba a szobába, egy ideig együtt is maradtak. Pluhár a visszaemlékezéseiben megörökíti, hogy egy kicsit görnyedt hátú, elmélyült, a külvilágról tudomást sem vevő ember hajolt az írógépe fölé, és pötyögtetett rajta, miközben bemutatkozott neki. Később Pluháré maradt a szoba, amelyet aztán 1945 nyarán, mint a hírszerkesztőség munkatársa, én örököltem.

 

Azt kértem, hogy erre a 18-as számú szobára majd helyezzenek el egy emléktáblát.

 

Ha igaz, megteszik.

 

Lejegyezte Zelei Miklós