Pécsi Ferenc egy kolléga szemével, beszélgetés Sándor Györggyel

Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

Pécsi Ferenc egy kolléga szemével – Beszélgetés Sándor Györggyel

 

 

 

Találkozásaink közben, hiszen sokszor voltam itt nálatok, elkezdett kirajzolódni nagyon halványan egy arckép, Pécsi Ferenc arcképe úgy, ahogyan egy kollégája, egy  barátja látta őt. Jó volna ezt az arcképet minél pontosabban  megrajzolni.

 

 

 

 

Pécsi Ferenc tevékenysége idején még egy szervezeti keretben működött a két intézmény: Magyar Rádió és Televízióként.

 

 

Igen, Pécsi a televíziót vezette, s ízig-vérig televíziós volt. A magyar televíziózás legfontosabb emberei között kell őt számon tartani. A tévének talán a legsikeresebb és legtragikusabb embere is. Mondhatnám, hogy a Magyar Televízió hősi halottja. Ez nagyon nagy szó, de tényleg az életébe került, hogy a magyar televízió ne süllyedjen arra a színvonalra, amelyen voltak a környező országok tévéi. Erejét és egészségét meghaladó módon küzdött egy kulturált, európai televízióért. Óriási emberi áldozatot is hozott érte, mert annyira érezte, hogy a helyén van a tévében, hogy ott van a helyén, és ekkor döntöttek arról, hogy el kell mennie, összefüggésben avval a baloldali támadással, amely az egész 1968-as reformot, az új gazdasági mechanizmust oldalba döfte. Pécsi megpróbált ezzel az erővel szembeszállni. De hát kezdjük az elejéről, hogy mitől volt ő ilyen...

 

 

 

A tévében ismerted meg vagy már korábban is?

 

 

A bátyját, Pécsi Jánost ismertem, aki a SZIT-nek, a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalomnak volt nagyon fontos vezető szervezője.Energikus mozgalmi ember minden tekintetben: az a mindent meg lehet csinálni-alkat. Én részben függöttem tőle és a SZIT-től, mert a SZIT szárnyai alatt csináltuk a tanoncotthon-mozgalmat, amelyben összegyűjtöttük az árva meg az utcán élő gyerekeket. Pécsi Jánost én onnan jól ismertem. Nem akarom az emlékét bántani, de a mozgalomban én nem ezt a típust kedveltem a legjobban. Nagyon tetszett nekem mint fiatalembernek, hogy milyen sodrása van, mennyire agitatív, de nem egészen úgy képzeltem a rendet. De ő más világból jött. Öccsével együtt az illegális mozgalomnak már a tagjai voltak a háború előtt is. Ferinek is megvolt a legnagyobb kitüntetése, amely evvel kapcsolatos.

 

 

A Szocialista Hazáért Érdemrend?

 

 

Amit azoknak adtak, akik a felszabadulás előtti pártmunkában aktívan részt vettek. Az jelentett valamit. Annyit tudok, hogy Pécsi János a két legnagyobb munkásmozgalmi kitüntetés birtokában volt. Mikor megtudtam, hogy Pécsi Feri, az öccse jön hozzánk, ebből a képből indultam ki. Elmentem Feri lakására és beszélgettünk arról, hogy a nézeteink körülbelül hogyan állnak. Kiderült, hogy egy teljesen ellentétes típust találtam, mint a János. Egy gondolkodó, jó humorú, halk embert, aki tele volt elképzeléssel, hogy hogyan kellene és lehetne ezt az egész szocializmust valahogy emberibbé és jobbá tenni. Mert volt benne hiányérzet. Érzékeny ember volt, aki betegség miatt gyerekkorának nagy részét ágyban töltötte, rengeteget olvasott. Nagyon olvasott és művelt volt. Egyáltalában nem volt jellemző rá az egy brossúrát olvasott emberek biztonsága. Kételyei   voltak. A Népszabadságnál dolgozott, mielőtt mihozzánk került.

 

 

A Népszabadság után  az MTI-nél, s onnan ment a tévéhez.

 

 

Nyilván azért tették a távirati irodába, mert beszélt angolul, és a műveltsége nagyon is szükséges volt egy olyan helyen, ahol a híreket kellett megítélni. A látóköre nagyon kitágult attól, hogy rengeteg olyan anyagot olvasott, amit az MTI megkapott a legkülönbözőbb helyekről. Tehát nem a falvédőről jött a tévéhez. Sokkal nagyobb áttekintő képessége volt, mint általában az akkori vezetőknek. Abban az időben Marx György támogatásával sokat foglalkoztunk a természettudományos forradalommal és a technikai fejlődéssel. Marx György, aki később, az új évezred első évében, 2001-ben megírta A marslakók érkezése című könyvét, már akkoriban is nagyon sok időt szánt rá, hogy fölhívja a figyelmet arra, hogy a tudományok területén micsoda hatalmas változás van a világban. Sokat foglalkozott a pedagógia megújításával is, amit ma különböző módon ítélnek meg. Avval kísérletezett, amit Németh László megcsinált Hódmezővásárhelyen, hogy a fizikát, kémiát, biológiát együttesen tanítsák, és a matematika oktatásának megreformálásával foglalkozott. Nagy újító volt Marx György, az hatására is, a tévé műsoraiban is kezdtük a modern tudományos eredményeket népszerűsíteni. Feri mosolyogva nézett, hogy jó, jó, rendben van, de hát mégiscsak az a legfontosabb, hogy milyen politikai vonalat vigyünk. Egyetértettünk elég hamar abban, természetes, hogy 1964-től a magunk helyén mi is elkezdtünk keményen dolgozni a reform előkészítésén, hogy a reform mellé állunk, és megpróbálunk olyasfajta műsorokat készíteni, amelyek a reformot hatékonyabban segítik. Nagyszabású tervei voltak, de akkor még nem vetődött fel a Fórum elindítása vagy Polgár Dénes áthozatala. De nemcsak a politikai műsorokban akart nyitni Pécsi Ferenc, hanem a kultúrában is. Nagyon izgatta az, hogy a tévé kulturális oldala is gazdag legyen, és nagyon támogatta a Szinetár Miklóst abban, hogy szerezzen minél több pénzt és minél több magyar tévéjáték szülessen. Fontosnak tartotta ugyanakkor azt is, hogy a nemzetközi kapcsolatainkat a lehető legjobban erősítsük. Ezért segítette elő, hogy megszervezhessük az Egri Nemzetközi Oktatótelevíziós Szemináriumot, amelyet 1970 és 1994 között kétévenként rendezett meg televízió, s ahol alig várták az angolok meg a többiek, hogy jöjjenek egy jót fürdeni és egy nagyot inni este a pincékben. Angolul tárgyalóképes volt Pécsi Feri.

 

 

 

A hétköznapi életben ez  milyennek láttad?

 

 

 

Nem tudom, hogy lengyelországi menekülése közben szerezte-e vagy már gyerekkorából hozta, de az egyik lába meg volt sérülve és kacsázva járt. Este, ha vége volt a munkának, mielőtt hazaindult, nagyon szívesen megivott egy whisky-t vagy rágyújtott egy nagy szivarra. Volt érzéke hozzá, hogy az életnek ezeket az élvezeteit se vesse meg, és engem gyakran meghívott, gyere, mondta, igyunk egy whisky-t. Hallatlanul szimpatikus volt, hogy semmi nagyképűség nem volt benne! Jó humor, az emberek iránti érzékenység jellemezte, olyan tulajdonságok, amilyenekre én is törekedtem. Úgy érzem, hogy mi igazán jól megértettük egymást és nagyon közel is kerültünk egymáshoz. Ő tudott az én személyes gondjaimról is, és nagyon megértően próbált segíteni. Ezt sose felejti el az ember… De bárki bemehetett hozzá a gondjaival, panaszával vagy ötleteivel. Mindenkivel szót tudott érteni. A napokban átjátszották nekem azt a felvételt, ahol Pécsi halálának tizedik évfordulója alkalmából Vitray Tamás beszélget Polgár Dénessel, és Vitray azt mondja el, a legnagyobb dolog az volt, hogy az emberek biztonságban érezték magukat Pécsi körül. Azt is tudták, hogy hiába fúrnak valakit, a Feri megkérdezi vagy szembesíti az illetőket. És tudták, hogy ha kintről jönnek a súlyos kritikák, támadások, annak a nagy részét ő fogja föl, és nem adja tovább. Ahogy egyes vezetők tették kéjelegve, hogy ez meg amaz most nagyon haragszik rád, amiért ezt mondtad. Valahogy úgy csinálta mindig, mintha kivonta volna a kritikából, ami jogos, és azt mint az ő kritikáját mondta el. De nagyon sokszor elhallgatta, hogy kitől vagy mitől jött. Vitray elmondott egy különös példát. Az első Fórumra több mint negyedévet készültünk. Rengeteg gondolkodás volt, Pécsi, Márványi György, Korolovszky Lajos, Vitray, Horváth Ádám mint rendező, és Isten tudja ki. Megvolt az első adás,nagyon jól sikerült. Feri hallatlanul boldogan hívott föl minket a szobájába, öntött és koccintottunk. Egy olyan jó félóra múlva valakit fölhívott, mondja a Vitray csak annyit hallott: „Miért? Nem jól csinálta? Vagy mondott valami rosszat? Nem.” Csak évek múltán mondta el, hogy valamelyik főnök, nem Kádár, érdeklődött, hogy miért a Vitray csinálta? Ugye? Vitray érezte, hogy róla eshetett szó, de Pécsi akkor ezt nem mondta el, nem akarta a kedvét szegni.

 

 

Vitrayt nem kedvelték?

 

 

 

Nem mindenki. Párttag sem volt, s voltak, akik ezt rosszallották.

Vitray nem tartozott abba a szűkebb stábba, amely akkor a politikát csinálta. Éppen ezért ő hajtotta a legnagyobb politikai hasznot. Azzal, hogy nem csinált politikát. Az emberek bízhattak abban, hogy Feri nem árulja el, hanem megvédi őket. Biztosak lehettek benne, ha a Feri a szavát adja valamire, akkor megtartja, és mindenkihez volt egy jó szava. Az a fajta főnök volt, aki amikor  reggel slattyogott be, akkor mindenkihez jókedvűen: „Jó reggelt! Na, hol tartotok? Meglesz? Sikerülni fog?” Jó hangulatot teremtett maga körül, ami a bizalomra és egymás megbecsülésére épült, és teret adott annak, hogy ki-ki megvalósíthassa, ami benne van. Olyan nem volt, hogy utasítást adott volna: „Meg kell csinálnod!” Hanem: „ Meg tudod csinálni? És meg fogod csinálni?” Szokás volt, hogy hetenként értékeltük a műsort.

 

 

A Fórumot vagy általában az elmúlt hetet?

 

 

Általában az előző heti műsorokat. Ki volt jelölve valaki, vagy belső vagy külső ember, egy újságíró vagy egy főszerkesztő valamelyik laptól, aki megbírálta a hetet, ebből kialakult a vita, amelyben a Feri mindig rendkívül jól eligazgatta a dolgokat. Jó volt vele dolgozni, és éreztük, hogy ez a szellem átmegy a képernyőn, és a képernyő vonzása növekszik, egyre többen nézik, méltányolják a műsort. Úgy gondolom, hogy a magyar tévé nemzetközi hírnevének keletkezése is sokban köszönhető Pécsi Ferencnek. A Fórumról például nemcsak a Pravda írt, hanem az egyik nagy nyugati lap is, a Le Monde vagy a Times is beszámolt róla, hogy egy ilyen műsor indult Budapesten. A Fórum tipikusan annak a táncosnak a műsora volt, aki számára a tér be volt határolva. Nyíltan megmondtuk a résztvevőknek, hogy három kérdést nem lehet megvitatni: a Szovjetuniót, a pártvezetést meg a KGST-t...

 

 

A párt vezető szerepét – így?

 

 

A párt vezető szerepét, igen. A kérdések a posta tizenkét vonalán jöttek be, valóban ezrével, tíz ember vette és leírta őket, és Márványi Gyuri, aki nemrég halt meg, ő volt a Poloniusunk, aki a függöny mögött állt, és őtőle vitték be a kérdéseket, mert ő azért még egyszer megnézte mindegyiket. Ezzel együtt az volt az új ebben, hogy legalább kérdezni lehetett. Ha az ember már kérdezhet, akkor olyan érzése van, hogy nem hallgatnia kell azt, amit előadnak, hanem most arról beszélnek, amit én kérdeztem. Már ez a demokratikus megközelítés érzését váltotta ki… Nagyon finoman akarom kifejezni magam, nehogy demokráciát mondjak. Nagy öröm volt, hogy meg lehetett kérdezni dolgokat. Mi már eleve úgy szerkesztettünk, hogy az első három kérdés közé föltétlenül egy rázósat tettünk, a nézők látták, hogy ilyet is lehet. Na, akkor gyerünk! És elbújtatva sok minden benne volt a válaszokban. Ugyanis a politikus, aki megszokta, hogy elmegy valahova, ott előad, és az előadása végén esetleg valamit még kérdeznek is tőle, az megszokott egy fogalmazási módot is. De ha ugyanazt egy kérdésre kellett személyre szólóan elmondania, akkor ő maga is érezte, hogy nem mondhatja az előadást. Át kell egy kicsit formálnia az anyagot élővé, s a válasza ne olyan legyen, hogy   ezt kérdezik és ő amarról beszél. Nem beszélve arról, hogy a külpolitikusok fényes életet éltek ebben a műsorban! Mert belpolitika, nem nagyon volt… De külpolitikában csillogtatták a tudásukat. Úgy ki volt zsigerelve az angol vagy a francia politika, hogy ha csak negyed annyira lett volna a magyar! Vagyis eltolódott az arány. A külpolitikai fórumok nyugodtan mehettek volna másutt is, mert nagyszerű külpolitikusok voltak, a Korolovszky, Gömöri Endre, aki később bekapcsolódhatott, aztán az Ipper Pál meg a többiek. Ők tudták igazán, hogy milyenek ezek a műsorok, akik tudósítók voltak kint és látták, hogy nyugaton hogy mennek ezek a vitaműsorok, a fórumszerű műsorok… Hát ők megmutatták, hogy micsoda összefüggések vannak. Egy ideig én voltam akkor a politikai főszerkesztő. Nagyon sokat adtunk a közönségkapcsolatokra. Nemcsak a Fórumban lehetett kérdezni, de elmentünk odáig, amit nem sok demokratikus nyugati tévé mert megcsinálni, hogy a Riporter kerestetik!-ben bejutott a tévébe olyan szereplő, akit valóban a közönség hozott be: Feledy Péter, akiről tudtuk, hogy a meggyőződése nem éppen a párt vonalán nyugszik. De nagyon jó, hogy behoztuk, mert ha még ő se lett volna, akkor ki csinálta volna később Antall Józseffel az egyetlen elfogadható interjút!

Vagyis megengedtük a közönségnek, hogy beleszóljon, hogy riporterét is kiválassza a szavazatával, villanyoltással vagy egyébbel. A közönség még a Táncdalfesztivál és a Karmesterverseny szavazást is szavazásfélének érezte. Nem merem azt mondani, hogy ez a demokrácia érzése volt, hanem a vidám barakké, ahol beleszólhatok legalább abba, hogy nekem a Kovács Kati tetszik.

 

 

A választási lehetőség érzésének vagy illúziójának a  felébresztése? Ez nagy dolog volt.

 

 

Nagy dolog volt akkor. Mert figyelembe kell venni, hogy ami a tévében meghonosodott, az elkezdett terjedni lefelé, megyék, városok, falvak szintjére. Előfordult, hogy egy-egy érzékenyebb megyei párttitkár is fórumot csinált. Sok dolog szállt így le, például a játékok is. A Ki mit tud?, meg a többi, mind ment lejjebb. Illetve a Ki mit tud? alulról jött föl, és aztán megerősödve ment vissza. Például az Iskolatelevízió, amely 1964 februárjában indult, segített a tanároknak, nem nagyon sokat, mert borzalmas nehéz volt egyeztetni tanterveket és műsorterveket és együttes, összefogott programot csinálni. De az emberek érezték, hogy a gyerekeikkel törődnek. Az iskolát nem végzett öregek nagyon-nagyon szívesen ültek az Iskolatelevízió képernyője elé, na megnézzük, hogy mit tanulnak a gyerekek, s közben ők maguk tanultak. És hát némelyik előadónk és némelyik műsorunk rendkívül szellemes volt. A suk-sükölés ellen azt találta ki az egyik iskolatelevíziós, hogy jön a mentő, hozza a sebesült szót az iskolából, gyorsan viszik be az operációra, ahol Márkus László professzor szikét kért, a látjuk helyett rosszul mondott lássukból kioperálta a két s-t, kért egy t-t meg egy j-t, azokat beillesztette a szóba, bekötözte a sebet, s a meggyógyított szó mehetett ki… A  fölvételhez reggel nyolckor adtak stúdiót, amikor a nagy művészek még nem próbálnak, mert később kezdődött a tévéjátékoknak a próba, reggel volt üres stúdió. Egyszer bent voltam és láttam, hogy   Márkus veszekszik a stúdiószemélyzettel: „Micsoda rendetlenség van itt. Hát nem értik, hogy itt egy nagyon-nagyon fontos dolog készül? Azonnal csináljanak rendet.” Vagy hadd említsem a másikat, a Tudni illik, hogy mi illik című műsort.

 

 

 

Feleki Kamillal?

 

 

 

Igen, a fél ország nem tudta, hogyan kell késsel-villával enni! Hogyan kell köszönni, vagy mit kell tenni, ha rálépünk valakinek a lábára... És a drága Kamill bácsi ezt úgy játszotta végig, mint amikor ráosztották a nagy szerepet a Honthy Hanna mellett. És készült! Próbával, keményen, mint a legnagyobb szerepekre. Nem tudom, hogyan magyarázzam, de amikor egy közösségben megszületik a közösségi érzés, és megragadja az embert, hogy nekem is hozzá kell tennem a magamét, az nagy dolog. Ezt az érzést, ezt a légkört jelentette ez a hat év, ami alatt Pécsi Feri a tévében dolgozott, és amikor a televízió talán a legmagasabb fokára jutott el. Azután kezdődött el az, hogy a pénz már egyre fontosabb szerepet játszott. A műsorperceknek már értéke volt, mert arra pénz esett. És különbség volt, ha valaki kiment a filmgyárba és ott forgatott egy tévéjátékot, mert akkor megkapta a mi fizetésünk és a filmgyári  fizetés közötti különbséget. 

 

 

Ha időhöz kötnénk a felívelő szakaszt, a reformszakasz kezdetét, melyik évet választanád?

 

 

1964-et. 1961 volt a nagy föllélegzés éve. Kijöttek az emberek a börtönökből és már nem volt az a borzalmas hangulat. 1964-ben hozták meg a pártban a reformra vonatkozó alaphatározatokat. Akkor indultak el a Nyers Rezső irányításával a gazdasági tervezések. És hogy a propagandát milyen fontosnak tartották, elindult az új gazdasági mechanizmust magyarázó műsor, a Dr. Agy.

 

 

Milyen műsorokhoz lehetne kötni a reformokat?

 

 

Kopátsy Sándor, a kiváló közgazdász, nálunk volt szerkesztő, és ő vetette föl, hogy kellene valami nagyon népszerűt. A rajzfilmgyárban dolgozott Szabó-Sipos Tamás filmrendező, aki zseni volt, óriási filozófiai és gazdasági műveltséggel, kiváló rajzkészséggel. Ő nagyon értette, hogy Kopátsy mit akar. Hetente vagy kéthetente a szobámban összejött a Kopácsi, a Szabó-Sipos, a Hetényi István, az egyik legjobb magyar pénzügyminiszter, aki a szakmáját 1949-ben kezdte a Gazdsági Főtanácsnál, amikor velünk dolgozott, akkor az Országos Tervhivatalnak volt egy nagyon értelmes embere. Sőt, a Csikós-Nagy Béla is eljött, aki az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke volt, és adták az ötleteket, elmondták, hogy ők tulajdonképpen mit gondolnak. Mindezt a Szabó-Siposba beletöltöttük, ő pedig hozta a rajzokat és mutatta, hogy képzeli el. A mai időkből visszatekintve: mechanizmus címén a piac alapvető dolgait tanítottuk. Hogy van termelés, van áru, van kereskedelem… És az ősember, akin nevetni lehetett, vitte, csinálta. De magunkon nevettünk, hogy magyarázni kell olyan egyszerű dolgokat, hogy nem érdemes olyat gyártani, amit nem lehet a piacon eladni, ez valóság. Olyat érdemes csinálni, amin keres az ember! Szóval ez bizony kapitalizmus-tanítás volt.

 

 

 

Vagy a piacgazdaság tanítása?

 

 

 

A piacgazdaságé, igen. Az volt a célunk, hogy ne csak az értelmiséget győzzük meg a Tudósklub kiváló, késő esti adásaival, hanem minél szélesebb rétegeket. A Dr. Agy főidőben valóban országos hatást keltett, s a Dr. Agy mellett még számos műsor segítette a reform előkészítését és megértését, az emberek lelki áthangolását. A szerkesztőnek is micsoda érzékének kellett lennie, és micsoda szerencséjének, hogy úgy jöjjenek össze emberei, hogy kölcsönösen inspirálódva kihozzák egymásból a legtöbbet. Ma gyakran szerkesztő nélkül dolgoznak, és látszik is, amikor nincs megalapozva a műsor. Azt akarom mondani ezzel, hogy a politikai területen, kulturális területen, a gyerek- és az oktatási műsorok területén szépen haladtunk. És akkor jött 1972-ben a támadás Kádár ellen.

 

 

Még maradjunk egy kicsit a műsoroknál. Volt a Fórum, a Dr. Agy, a magyarázom a mechanizmussal…

 

 

Akkor volt a Nemzetközi stúdió, a Hajdú János  műsora, ahol keleti és nyugati újságírók ültek össze vitatkozni, ami nagyon kiemelkedő dolog volt. De az már később, 1976-ban indult. Volt még az Ebédszünet, a Balogh Mari dokumentumfilm-sorozata, amelyben nyíltan elmondták a melósok, hogy mi az, ami nem tetszik.

 

 

Éppen emiatt ért véget elég hirtelen…

 

 

Hát persze! A művészeti műsorokban a Szinetár Miklós nagyon szélesre tárta a kaput, a korabeli magyar és nyugati kultúra legjava került képernyőre.

 

 

1972-ben elindultak a támadások. Hogyan?

 

 

Elsősorban olyan alapon, hogy ez nem a munkásság televíziója, nem munkástelevízió, hanem szinte polgári, amely elhanyagolja a marxizmust… A kritikusok pedig, akik ugye irányítva voltak, elkezdték írni, hogy nem biztos, hogy ez a jó irány. Feri nem tudott ebbe belenyugodni. És elkezdődött egy szörnyű küzdelem, amelynek a végkifejlete az volt, hogy közölték vele: le fogják váltani. Az egészet abba csomagolták bele, hogy megszüntették a Magyar Rádiót és Televíziót mint közös intézményt. Csináltak külön egy Magyar Rádiót és külön egy Magyar Televíziót. A kettő fölé egy nem létező Állami Rádió és Televízió Bizottságot hoztak létre, s Tömpe István, aki 1962-től a Magyar Rádió és Televízió elnöke volt, s 1974-től ennek volt az elnöke mindaddig, amíg meg nem szüntették. A televízió elnökének pedig már nem Pécsit, hanem a Nagy Richárdot, aki ugyancsak a Kádárnak volt az embere. Jó dumájú, igazi proli gyerek volt, kiváló közgazdász volt, értett az üzem vezetéséhez. Pécsi hajlamos volt a depresszióra. Borzalmasan megviselte, ami történt vele, és nem tudom, hogy még mi játszhatott közre. A feleségem mondta el, aki a titkárságon dolgozott, hogy egy-két nappal az öngyilkossága előtt keresett engem. Én, sajnos, Németországban voltam akkor, és amikor jöttem haza, már temették. A feleségem azt mondja, hogy talán én tudtam volna segíteni. Nem hiszem. A lényeg az, hogy ott van kinn a Farkasréti temetőben, egy ilyen dobozba betéve. És nem írtak róla könyvet. Nem írtak róla semmit. Pedig nagyon-nagyon sokkal járult ahhoz hozzá, hogy a televízió fölemelkedett. A magyar televíziózás élvonalában kell az emlékét őrizni.

 

__________

 

Jegyzet:

 

„1974-ben az 1074/1974. számú MT határozat (a továbbiakban: minisztertanácsi határozat) különválasztotta a korábban egyként kezelt rádiót és a televíziót és mindkettőt a Minisztertanács (később: Kormány) felügyelete alá rendelte. Ez a határozat lényegében 1996-ig, a médiatörvény megszületéséig hatályban maradt. Változást legföljebb az Állami Rádió és Televízió Bizottság eltörlése jelentett 1983-ban, amely eredeti funkciója szerint a Minisztertanács tanácsadó, véleményező és koordináló és ellenőrző szerve volt. Tekintettel arra, hogy a kormányirányítás mindvégig megmaradt, a Bizottság megszüntetése tulajdonképpen még központosítottabbá tette a két médium irányítását.” (Bayer Judit: Sajtó- és médiajog – Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig című kötetből. Szerk: Bajomi-Lázár, Akadémiai Kiadó, 2005. www.policy.hu)

 

 

 

Lejegyezte: Zelei Miklós