Rádió hallgatás csak engedéllyel!


Dunavölgyi Péter:

Rádióhallgatás csak engedéllyel!

Családunkban a rádiózásnak és a televíziózásnak nagy hagyományai vannak. Nagyapám az első ezer rádió előfizető, édesapámék az első 5000 tv előfizetők voltak. Nagyapám, aki 1900-ban született már gyermekkorában megismerkedett a rádióval, no még a telefonhírmondó változattal. Sokat mesélt erről az időszakról, kezdve a Telefonhírmondó történetéről.  A Telefon – Hírmondó szerkesztőség az Astoriától nem messze, a Magyar utca 6. szám alatt volt. A szerkesztőség korabeli források szerint, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal dolgozott. . Már ekkor létrehoztak egy nagyobb teremet – amit a világban  később angolul News Room-nak neveztek el.

Ez a terem arra szolgált, hogy telefon útján érintkezzenek a külvilággal. Kilenc telefon áll a tudósítók és a gyorsírók rendelkezésére. Megteremtették a külön telefon összeköttetést a képviselőházzal, és külön telefonvonal ált rendelkezésre a tözsdével.

A beérkezett tudósításokat, híreket a gépíró kisasszonyok leírták, majd  megkapta a bemondó, aki az e célra szánt készülékek előtt egy e célra berendezett szobában a felolvasta azokat.  Kutatásaim során nemrég a kezembe került a Rádióélet 1943.február 12. száma (XV.éf. 7.szám) melyben Szabó Bendegúz írt emlékező cikket az Telefonhírmondóról. (részlet) :

„ (…) A szerkesztői gárda tobor­zása már valamivel nehezebb feladat volt. Ezt Virágh Béla hírlapíróval együtt végezte el. Aki a „Te­lefon Újság” felelős szerkesz­tője volt. Puskás és Virágh úgy állapították meg a telefonhírmondó tervét, hogy a műsor napi 12 óra hosszat tartson és pedig reggel 9 órától este 9 óráig. Kezdet­ben a hírmondó kizárólag csak híreket adott s minden órában új hírperiódus volt beállítva. Egy-egy hírperió­dus nem tartott tovább, mint 3 - 4 perc. Amikor egy hír-periódust befejeztek, akkor újra kezdték a hírek olvasá­sát annyiszor, ahányszor az órából kifutotta. Ha tehát egy órán belül bármikor kért valaki kapcsolást a hírmondóval, csak 3 -4 per­cig kellett hallgatnia az adást, hogy a legújabb hí­rek birtokába jusson. Hogy a híranyagok gyűj­tésében, leírásában és felol­vasásában ne legyen fenn­akadás, 46 ember fokozott együttműködésére volt szük­ség. Ezek közül 12 fő teljesí­tett bemondói szolgálatot, mégpedig elég gyakran váltotta egymást. Egy bemondó 10 percnél tovább nem volt egyfolytában szolgálatban, mert annyira berekedt, hogy ki kellett cserélni. Ennek az az oka, hogy a hírmondó erősítőt nélkül működött és a mikrofonok sem voltak elég érzékenyek, tehát a fel­olvasónak a szószoros értelemben ordítani kellett. A szerkesztőség többi tag­ja a hírek gyűjtését, leírá­sát és sokszorosítását látta el. A híranyagot a városba kiküldött figyelő újságírók­tól és alkalmi tudósítóktól kapták telefonon leadott je­lentés alakjában a belső szerkesztők. Ezek gyorsírás­sal lejegyezték a híreket, majd írógéppel átültették rendes írásra. Az írógépelt szöveget azután házilag sok­szorosították, hogy az 1848-as sajtótörvényi hatályai alá tartozzék a Telefonhírmon­dó. Ez a törvény ugyanis ki­mondja, hogy gondolatait mindenki szabadon terjeszt­heti könyv- és kőnyomda sokszorosítás útján. Ha te­hát a Telefon-hírmondó híreit csak kéziratból olvassák föl, akkor lépten-nyomon járásbíróság elé idézhetik a szerkesztőt, ha ellenben a felolvasás sokszorosított lapról történik, a vállat közleményei kizárólag a sajtóbíróság illetékessége alá tartoznak. A szerkesztési próbák 1893 február 3-án kezdődtek és több mint tíz napig tartót, tartottak. Amikor már minden elő volt készítve, 1893 február 15-én megkezdte működését az új vállalat. Beköszöntője a következőképpen szólt:„Üdvözöljük Budapest la­kosságát. Üdvözöljük oly szokatlan módon, mely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára megindul.” Beköszöntője után áttért a politikai, színházi, köz­gazdasági és napi hírekre  (…).”

 

Nagyapám, aki akkor 25 éves, MÁV tisztviselő volt, nagyon érdeklődött a hazai és külföldi hírek iránt, így a Telefonhírmondó fontos volt számára.

 

 

 

Amikor hírét vette 1925-ben, hogy el fog indulni a Magyar Rádió adása, rögtön utána nézett, hogy tudja hallgatni majd, annak adását.  Megtudta, hogy a Rádió készülék üzemeltetéséhez, hallgatásához, engedélyre lesz szüksége. November végén  benyújtotta a hatóságokhoz az engedély kérelmet, ezzel együtt befizette a 2000 korona okmánybélyeg – díjat is.

Amint a képen látható az engedélyokiratot, 535. számon már december 10-én megkapta. Elsők között hallgathatták, otthon a Magyar Rádió adását. Ez a szokás meg is maradt aztán a családban, emlékszem az ötvenes években, - amikor délután öt felé a szobában is már melegített a kályha-, és minden este ott ültünk a Néprádió készülékünk mellet – csoda még ma is üzemel-,  hallgattuk a Rádió közvetítéseit, adásait, egészen lefekvésig.

 

 

A Rádióélet 1927-28-ban felhívást tett közzé, amelyben arra kérték a hallgatókat, rádiókészülékeiről készítsenek olyan képeket, ahol gyermekeik is láthatók. A képeket az újság heteken keresztül közölte egyik oldalán. Az itt látható képen egy különleges formájú rádiókészülék mellett édesanyám látható 1928-ban, azaz három évesen.


 A rádiókészülék üzemeltetési engedélyezés egészen 1930 őszéig kötelezően fenn maradt.  A Rádióélet 1930 október 10 - én  (1930/41.) számában közölte, hogy a kereskedelemügyi miniszter 1930. évi 851198/X. számú rendelete megjelent. Ezzel módosításra került a 9557/ 1927. K.M. számú rádió rendelet. Az új rendelettel hatályon kívül került az a rendelkezés, mely szerint, a  korábban rádiókészülék és a rádiókészülékhez kapcsolódó lényeges alkatrészek vásárlását  csak engedély felmutatásával vásárolhatta meg a vevő. Az új rendelet értelmében az eladóknak már nem kellett megkövetelniük az előzetes engedély felmutatását a vásárlás megkezdésekor.  

  

Budapest, 2014. február