Találkozás Balázs János naív cigány festővel

Dunavölgyi Péter

 

Találkozás Balázs János naív cigány festővel

 

 

 

 


Pár napja elővettem az egyik régi fényképalbumomat. Az 1972-ben készült fényképeim között rátaláltam azokra, amelyeket Salgótarjánban készítettem, amikor Balázs János cigány naív festővel készült riportunkon készítettem. A képek alapján elkezdtem keresni az akkor forgatott anyagunkat, köszönet Messina Györgyi MTVA-s kolléganőmnek, hogy felhívta a figyelmemet a korabeli tudósításunkra a NAVA oldalain.

 

Hogy is ismerkedtem, ismerkedtünk meg Balázs Jánossal?  

 

A TV - Híradó az 1970-es évek első felében úgy készült, hogy minden héten szerda estig minden szerkesztő-riporternek, vidéki tudósítónak, úgynevezett „C” –lapos témajavaslatot kellett beadnia a következő hétre.

A szerkesztők által begyűjtött eseményekre vonatkoztak vagy az általuk „felkutatott” kulturális, egészségügyi stb. témákra. - A szerkesztő-riportereknek voltak szakmai területeik, ezek eseményeit, híreit, információt folyamatosan figyelemmel kellett kísérniük. - A javaslatok csütörtökön délelőtt kerültek a Matúz Józsefné főszerkesztő és a szerkesztő bizottság tagjai elé: a jelenlévő rovatvezetők (Zádor László – belpolitika, Piller Sándor – gazdaságpolitika, Zádor László –belpolitika, Tamás György vidéki tudósítói rovat) és Márványi György belpolitikai és Horváth J. Ferenc külpolitikai főszerkesztő – helyettesek elé. A döntések alapján,  délutánra elkészült a következő heti forgatása a híradó forgatási terve. El lehetett kezdeni a forgatások szervezését egyeztetését.

Ez a terv persze nem volta a végleges. Matúzné, azért kérte csütörtökre az ajánlatokat, mert kíváncsi volt arra, hogy a szerkesztői valóban „rajta tarják-e a szemüket” a témaköreiken. Megvárta tehát a főszerkesztő a péntek 16.00 órát, amikor a futár meghozta az MTI következő heti „kőnyomatos friss” esemény előrejelzését. Ha ott nem talált olyan témára, melyet szerkesztő nem jeleztek előre, akkor vált véglegessé a következő heti forgatási terv, ez azután minden nap egy ügyeleti stábbal egészült ki a váratlan helyzetekre.

 

1972 február első hetében jártunk, amikor Bokodi Béla szerkesztő-riporter kollégám szólt, hogy valószínűleg a következő héten elmegyünk Salgótarjánba forgatni. Előző nap Matúzné behivatta, és elmondta neki, hogy a hétvéhén a férje mesélt neki egy különleges cigány festőről, aki ott él Salgótarjánban, és már a külföld és érdeklődik utána. (Matúzné férje - Matúz József -  abben az időben az MSZMP Nógrád Megyei Párbizottságának volt a titkára.)

Engem kicsit meglepett, hogy a témát, Matúzné Bokodira bízta, mert a Híradónál ekkor a képző-iparművészet témafelelőse Vajna Éva szerkesztő volt, aki főleg ifj. Török Vidorral, vagy néha még Schóber Róberttel forgatta, ezeket a témákat. Salgótarjában persze megértettem a döntést. Egyértelműen látszott, hogy Bokodi és Matúz rég óta jól ismerte egymást, Béla rendszeresen forgatott Nógrád megyében.

Indulás előtti napon Bokodi azt mondta, hogy el is térhetünk majd a forgatáskor az előírt híradós technológiától, a helyszínem dönthetünk úgy, hogy akár hosszabb riport, tudósítás is lehet, aztán meglátjuk, hogy hol megy majd le a hosszabb változat.

A technológia szerint  a híradó riportok 0’50” – 1’40” közötti tervezett terjedelemmel készülhettek, és ehhez maximálisan 3 szoros film és hang nyersanyagot lehetett felhasználni. Aki ezt túllépte, és annak Dobrovics István kiszámolta, hány forintot kell levonni a szerkesztőtő, és operatőr fizetéséből. A levonást, következő hónapban érvényesítették.

A 70’-es évek közepéig csak fekete-fehér nyersanyag állt a híradó rendelkezésére, hiszen az adások is így kerültek sugárzásra.

 

Bokodi szólt, hogy a szokásoktól eltérően ne is próbáljam a helyszínt, a riportalanyt értesíteni a tervezett forgatásról, hiszen a cigány soron sem áram, sem telefon nincs! Matúzné szólt a férjének, hogy melyik nap megyünk forgatni, a megyei PB értesíteni fogja a festőt.

 

Ki volt Balázs János?

1905-ben Alsókubinban, született. -, nagyapja és apja is ismert prímás volt.  Ötévesen félárván maradva a Salgótarján melletti pécskői cigánydombra került a családjával, ahol a maguk tákolta putriban tengették életüket. Már gyerekkorában rajzolt, de később évtizedekre abbahagyta. Iskoláit csak elkezdeni tudta. Igazság szerint nem is tetszett neki a pad és a falak kötöttsége, a tanári szigor. A harmadik osztályt már el sem kezdte.

Olvasni azonban megtanult, "mindenevő" lett. A betű lett az Istene, hihetetlen mennyiségű ismeret- és élményanyagot halmozott fel magában, melyeket évtizedek múlva egyéni mondanivalóval gazdagítva jelenített meg. A mindenkivel zsörtölődő, nyugtalan természetű ember volt, ezermesterként tengette életét: hangszert javított, kéményt tisztított, "mindenhez" értett. Olvasottsága miatt, gondolkodó, vitatkozó fiatalemberré vált. Katonaként  Losoncon a 23. gyalogezredben szolgált. 37 évesen vitték ki a frontra. 1944-be hadifogságba esett.  A háború hamarosan véget ért, őrá még három év rabság várt a Szovjetunióban, a szaratovi hadifogolytáborban, ahol  sokat olvasott, főleg magyar klasszikusokat, valamint  Shakespeart, Homéroszt, és Balzacot. 43 évesen tért haza régi lakhelyére, Salgótarjánt többé nem hagyta el.

Ahogy későbbi írásaiból tudjuk a hatvanas évek végén több telepi fiatal felkereste, ők hoztak ceruzát és ecsetet az öreg erdőkerülőnek, aki kiéhezve vetette rá magát a festőkellékekre 63 évesen, 1968-ban kezdett el festeni.  Ahogy a rövid önéletrajzában írta,  megindult benne „az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.”

A házát általában csak akkor hagyta el, amikor a természetbe, az erdő éltette, gombát gyűjtött, erdei gyümölcsöket szedett, elhullott gallyakat gyűjtött.  A meddőhányóból gyakran szenet „zabrált”, vályogot vetett és hangszert készített. A házából a megszokott közegéből ki sem mozdulva, villany, rádió, televízió nélkül élt és alkotott.

Egyedül a cigány – sori gyerekek látogatták, ott festett, gyakran a háza előtt, a kisszékre kuporodva a gyerekek ültek mellette a földön, órákon át miközben festett, és közben hallgatták történeteit. Télen az alig nagyobb mint kb 15 négyzetméteres a kis szobájában húzódtak meg mellette.

Egyedül élt, két társa volt, két macska, egy kisebb, fiatalabb tarka, és az öreg fekete. Ez utóbbi általában a kis ablakban ült és folyamatosan követte a gazda esetvonásait. 

A történelem, a magyar és a cigány nép sorsa, mítoszai, a hihetetlen lexikális tudása fantasztikus lavinaszerű folyamként jelent meg verseiben, írásaiban, és öntött formát képiben. Mágikus hatású műveiben belső víziói ötvöződnek a cigány mesék misztikus világával és a valóság elemeivel. Monumentalitás, a képfelületet teljesen betöltő motívumok szürreális összekapcsolása, felfokozott színvilág jellemzik festészetét. A festészet és az írás az egyetlen élménye, szórakozása volt.

Elindultunk a forgatásra

1972. februárjában a megszokott téli hideg időjárásnak nyoma sem volt. Hó már hetek óta nem esett.  A régi híradós Volgával indultunk útnak. Vecsei Marietta operatőr és én megfelelő tartalék film és hangnyersanyaggal, míg Csontos Jóska világosító elővette a régi blendéket. Ezeket szétnyithatóak voltak, két részre, olyan fóliával bevonva, amely összegyűjti a napsugarakat és a tárgy személy felé fordítva helyettesíthetik a lámpákat, mivel tudtuk, hogy a helyszínen nincs áram. Sajnos gépkocsivezető személyére már nem emlékszem. Február 10-én ebéd után indultunk, Budapestről, másnap délelőttre jelezte a PB a forgatást a festőnek. Hatvannál ráfordultunk a 21-es útra, ahogy elértük Nógrád megye határát, egy kanyar után elénk lépett egy rendőr, az autójuk egy kisebb épület takarásában állt. Gondoltam, biztos gyorsabban jöttünk, jön a büntetés. A rendőr megállt mellettünk, megnézte a Volgát, amin látszott az MTV felirat, a lehúzott ablakon pedig beszólt: „ Üdvözlöm Bokodi elvtárs Nógrádban, már vártuk a stábot, át kell adnom Matúz elvtárs üzenetét. Ha beértek Tarjába, menjenek egyenesen a Pártbizottságra, Matúz elvtárs ott várja magukat, jó utat.”  Így tettünk, Matúz aztán mesélt Balázs Jánosról, a helyi cigányság helyzetéről, mondta értesítették, hogy holnap megyünk hozzá forgatni, és ha bármi probléma lenne, csak menjünk le a PB-re, jönnek segíteni.

A Karancs Szállodában aludtunk a városközpontban, ahol a teret a szocialista építészet panel blokkjai tornyosultak.

Reggel, gyalog a fogatási felszereléssel, felkapaszkodtunk a Pécskő-dombi telepre, gépkocsival nem lehetett megközelíteni. Maga a telep kuriózum volt nekem: a legtöbb ház földbe ásott, úgynevezett gödörház, ben­nük azonban nagyon összetartó közösség lakott. A házak között talán ha volt két méter, kitaposott gyalogúttal.

                                                

Amikor a domboldalról lenéztem, a füstölgő kis háztetők felett már látni lehetett a közelgő szocialista lakótelep házait. A kicsiny házak teteje, hol bádogokból, hol kátránypapírból volt. Az egyik ház tetején egy kakas sétált, uralva a területét.

 

 

                       

Amikor odaértünk, festő kint ült a kis székén a háza előtt, kihasználva a kellemes napsütést, éppen egy képén dolgozott. Az út város lefelé lejtett. A másik oldalon egy nagyobb mélyedés volt, kis lépcsősorral a völgy felé.

Bemutatkoztunk, megnéztük a házat kívülről, belülről. Vecsei Mari úgy döntött, hogy nem csak külsőben tudunk forgatni, ha Csontos Jóska a blendével ügyesen „bevetíti” a napfényt a kicsiny ablakon át a szobába. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy Balázs kiválóan beszél, fejezi ki magát, ezért úgy döntöttünk, hogy Matúzné előzetes felhatalmazása alapján hosszabb riportot forgatunk a festővel. Elkezdtük a forgatást külsőben, majd „beköltöztünk” a házba, az egyetlen szobába. Mari forgatott, Csontos Jóska „belopta” a napfényt a belsőbe is, és a festőállvány mellett éget az egyetlen igazi fény a petróleum láma. Látszott, hogy az egyetlen vendégszéken már jó régen nem ülhetett senki, hiszen rajta és alatta lévő dugós palackokon legalább egy centis por volt. A falak mellett rendezetlenül egymás mellé állítva ott álltak, hevertek a festmények.


Bokodi kérdezett, én az R5-ös riporter magnóval rögzítettem beszélgetésüket. A fekete macska most is végig ott ült szinte mozdulatlanul az ablakban.  A gyerekek kopott mackóruhákban, kötött bojtos sapkákban, ott ültek, álltak körülöttünk, csak azt sajnálták, hogy a megszokástól eltérően most az ablakon nem kukucskálhatnak be, mert különben a fényt nem tudtuk volna bejuttatni a szobába.

A riport végén, Balázs János, egy kis hokedliről emelte fel, a „naplót” amelybe gondolatait a petróleum lámpa fénye mellett esténként lejegyezte. Ebből olvasott fel nekünk Vecsei Mari kamerája előtt.


Most szó szerinti leírásban közlöm a korabeli riport teljes szövegét:

Bokodi Béla: Cigányok, az országban 350.000 élnek, évszázadokkal ezelőtt vándoroltak be Európába. A magukkal hozott ősi szokások miatt, beilleszkedésük a különböző országok szokásaiba problematikus. Így van ez nálunk is. Nógrád megyében 14.000 ezer cigány él. A megyei tanács tíz évvel ezelőtt, célul tűzte ki, munkába állításukat. Általános, kulturális, egészségügyi viszonyaik javítását. Munkájuk eredményesen alakul. Ebben a megyében a munkaképes cigányok 60%-a már dolgozik. 21 évvel ezelőtt, Rácz Béla alapította meg a Vas-fém Szövetkezetet, akkor 30 tagja volt, ma 2 évtized múltán ma 200 dolgozó közül 180 cigány. Bangó József már harmadik éve dolgozik a nagy szakértelmet igénylő Salgótarjáni Öblösüveg Gyárban. A tudás szomj lassan legyőzi a szégyen érzését, és a fiatalokkal együtt iskolapadba ülteti azokat az idősebbeket is, akik életük delén határozták el, hogy megismerik a betűk világát. Egyre többen cserlék fel, modern, világos lakásokkal a kunyhók sötétjét, de sajnos a többség, még mindig a  cigánytelepen él, köztük az a cigányfestő, akit felkerestünk. Méltatói így írnak róla: a kukák alól kihajtó virág, az iskolától megfosztott tehetség, saját sorsán felülkerekedni tudása, képi látásmódjának eredetisége, ábrázolóereje olyan tünemény, mely örömmel és csodálattal tölti el mint a laikusokat, mint a szakembereket. Neve Balázs János, 76 éves 3 éve fest. Élete a salgótarjáni cigány telep, és környező erdőkben zajlik. Korábban sok verset írt, hegedűt készített, a telep asztalosa volt, de a festészetben találta meg saját műfaját. A képek alapozását, szobafestőktől tanulta.

János bácsi mióta fest?

BJ: 1968 óta, gyermekkorom óta velem született ösztön. Én már nem is számítottam, öregségemre festeni, rám kényszerítették a barátaim.

BB: Van e festői ideálja?

BJ: Azt nem mondatom teljesen egészen, mert annyira változók az elgondolásaim, hogy sokszor nem is tudom, hogy mit festek.

BB: Mi az ami hajtja, hogy oda kell ülni festőállványhoz és festeni kell?

BJ: Voltak olyan estéim, amikor úgy gondoltam, hogy meg fogom csókolni a világot.

BB: Milyen magyar festőket ismer?

BJ: Legelőször is Munkácsy Mihályt, Benczúr Gyulát, és Ripl – Rónait is, aztán Lotz Károly, és Barabás Miklóst is.

BB: A külföldiek közül?

BJ: Leonardót, Michelangelot, Raffaellot, Botticellit, elég sokat.

BB: Ha azt a nevet mondom, hogy Chagall, hallott-e róla?

BJ: Persze halottam róla.

BB: Mit szól az ő művészetéhez?

BJ: Egészen nagyszerű és félelmetes.

BB: Nem talált valami hasonlóságot kettejük művészete között?

BJ: Van.

BJ: János bácsi, miért nem használ palettát?

BJ: Mert így a festék nem pocsékolódik úgy, mint a palettán.

BB: Vannak-e barátai?

BJ: Egy néhány van. Amikor gyerek voltam az öregemberek voltak a barátaim, mot meg csupa iskolás gyerek jár hozzám.

BB: Családja nincs?

BJ: Nincs.

BB: A házi batárátok között csak macskát találunk. Mi a nevük?

BJ: Nincs, ami ott hátul ül, az öreg fekete. Az a szokása neki, hogy amikor itt dolgozom az ablak mellett, mindig oda ül az ablakba.

BB: Hány méteres ez a szoba?

BJ: Mondjuk 4X3-as.

BB: Nem vágyik el innen?

BJ: Inkább szeretném ha maradhatnák itt.

BB: Ha megkeresnék magát a Megyei Tanácstól, hogy adnának egy szoba – összkomfortos lakást, elfogadná, elmenne?

BJ: Nem, én nem mennék el. Azokba modern betonokba biztos nem.

BB: Persze maga jobban szereti a természetet, mint az embereket. Miért? bántották magát?

BJ: Nem, nem bántottak.  Volt, hogy bolondnak nevezek, én mindig olyan különleges dolgokat csináltam, amivel különböztem az emberektől, ezért engem remetének is meg bolondnak gondolnak.

BB:Hogy keres témát a képekhez?

BJ: Innét a putrik világából. A szobában lévő képek közül a fal mellettiek azok. Olyannak látom a világot körülbelül, amiket a képeimen mutatok.

BB: Amit most fest …

BJ: Ez olyan kép amire én nem fektetek súlyt, ez nem az enyém lesz, egy barátomé, idehozta a nyakamra vásznat, hogy engemet megzavarjon, ez végett most nem tudom kifejteni a saját gondolataimat. Gyorsan lemázolom, oszt isten vele viheti is.

BB: János bácsi, én úgy tudom, hogy a mama nem nézte jó szemmel, hogy fest.

BJ: Nem. Mert szegények voltunk, s azt tartották, hogy menjek valami olyan után, amiből meg lehet élni. Nagyon elkeseredtem, s ezért mindazon munkáimat, amelyet akkor megfestettem, és végig volt aggatva a lakásban, haragomba, bezúztam és bedobtam a tűzbe és el is mentem itthonról.

BB: A közelmúltban, négy képét megvásárolta Nemzeti Galéria, ezek a képek most Svájcban vannak egy kiállításon, Winterthurban, a Kunstmuzeumban január 23 – március 12 között,  tud-e róla?

BJ: Tudok róla, de az értesítésben nincs róla sok, ezért biztosat sem tudok mondani, mert 22-én volt januárban, de nekem értesítést nem küldtek, csak egy meghívót.

BB: Hogy utazzon ki?

BJ: Az se volt írva rája. De én úgysem utaztam volna oda, ha száz ezreket ígérnek akkor sem. Nem tudok megválni az otthonomtól.

BB: Évtizedek óta egyedül él

BJ: Ezek voltak nekem a legszebb éveim. A képeimmel beszélek. A képen ott vannak a bálványok. A második képen anya gyermekével látható, a harmadik kép a családi életet ábrázolja, a következő kép címe: Pillantás. Ez azt ábrázolja amikor egy hatalmas szem átnézi a világot. A következő kép a cirkusz, a nagyvonalú épület , a komédiások is ott vannak körbe, ennek meg van a második képe is, ez már a benti játékot mutatja. A következő kép a Nógrádi parasztok.

BB: Minden művésznek van egy arspoetikája … bizonyára magának is van, hogy fogalmazná meg.

BJ: Nem él a világon olyan ember, aki annyit örült volna, mint amennyit búslakodott, meg írt. Én egészem másképp vagyok az ilyen emberi megnyilvánulásokkal, én esténként ezeket a gondolataimat leírom, ebbe a füzetbe és ez az arspoetikám. Engedjék meg, hogy felolvassak belőle: „ Ki merem mondani, én még jobban tudtam a cselekményeimbe elmerülve, lenni boldogan, míg másvalaki jólétben élt. Elmondom, mért örültem jobban, egyszer is, mert ha végig is szegény voltam, fizikai és anyagi látottságban, de ezzel szemben a lelki életemben folyton éledő és fejlődő lelki gazdagságban egy olyan külön világot  ajándékozott nekem, ami minden emberi értelemben céltalan és célirányos törekvés. Alkotó erőm frissessége, olyan töretlenül változatlan, és dús, hogy sokszor majdnem szétrobbanok a létezésem világában, cselekvésbeli fényességében. Sokan azt beszélik, hogy én nem az élet valós mását adom, ellenkezőleg annak fordított hangulatát. Nekem nem okoznak zavart, hogy a festményeim visszás ábrázatúak, mert ezek önvilágunkból, és ön életünkből erednek. Ennyi az egész.”

Az általunk forgatott riport az A HÉT 1972. február 27-i adásába került vetítésre.

Később, még 1972-ben az MTV Képzőművészeti szerkesztőségének stábja is felkereste, - Kernács Gabriella szerkesztő, Ráday Mihály operatőr, B. Farkas László rendező színes portréfilmet forgatott róla. Ezt a filmet 1972. november 23-án 21.40 órakor tűzte műsorra  az 1. programon az MTV.

„ (…) A huszonötperces Balázs –film  legnagyobb érdeme, hogy nem is kérdezett és nem értékelt.  Legalábbis szóban nem. Hanem bízva Balázs közvetlen kitárulkozó kedvében, ízesokos előadásmódjában, meg kitűnő képeiben, megállta, hogy ezek érvényesüljenek mindenféle beavatkozás nélkül. ….”részlet, írta  Rózsa Gyula a Filmvilág  1972/24. számában

(Balázs János vagyok …. Színes portréfilm, 1972.11.23  23’40” szerkesztő: Kernács Gabriella, operatőr: Ráday Mihály, rendezte: B. Farkas Tamás.) A filmet az Archívum Filmrestauráló műhelyének 1998-as átadása után elsőként restauráltattam, Kiss Sándor a műhely vezetője és Kernács Gabriella, és B. Farkas Tamás személyes közreműködésével.

 

Kernács Gabriella így emlékezett a filmforgatásra, Dvorszky Hedvig: Képek, szobrok, képernyő című könyvében 2016-ban.

 

„A legkorábbi portréfilmjeink közé tartozik, amit Balázs János cigány festőről készítettünk 1972-ben. Ez akkoriban szinte még egzotikus kirándulásnak számított. Balázs János csodálatos öregember volt, Salgótarjánban, a Pécskő-dombi cigányte­lepen élt, ott festette színpompás, szürrealista ízű mese-képeit, rajtuk cigány legen­dák, fantasztikus állatok, álmok, különös történetek keltek életre. A Pécskő-dombi telep maga is kuriózum volt: a legtöbb ház földbe ásott, úgynevezett gödörház, ben­nük azonban összetartó közössé" lakott. A Tamás által készített fotón az előtérben lévő kisgyereket Edmundnak hívták, amikor megkérdeztük az apját, honnan a név, büszkén mondta: „Hát a Monté Cristo grófjától". Kiderült, hogy a telep alatti kölcsönkönyvtárból egymás után hozzák ki a könyveket, az iskolás gyerekek esténként fölolvasnak belőle az összegyűlt telepieknek, az Edmund születésekor soron lévő könyv éppen a Monte Cristo volt. Balázs János házikója a módosabbak közé tar­tozott, falai is voltak. Ott festett, kisszékre kuporodva. A vele készült riportot úgy kezdte, hogy mosolyogva, nagy lendülettel belekiáltotta a kamerába: „Balázs János vagyok!" Ez lett a film címe.

„Balázs János nem naiv festő - mondja B. Farkas Tamás egy este a fesztiválvetí­tés után. - Művelt, kulturált ember: hosszan mesélt nekünk a Salgó várban Petőfi emléktáblájáról. Nietzschét olvas, és nem mozdul ki a putrijából. A forgatás nem munka volt - élmény. Eleinte nem akart beszélni. „Mit mondhatnék?" - kérdez­te, amikor felállítottuk a reflektorokat, kamerákat. Aztán egyszerre nem a ka­merának, hanem hozzánk, emberekhez kezdett beszélni. Kilenc percig, meg­szakítás nélkül. Ritka dolog, hogy ilyen hosszú monológ vágás nélkül kerüljön a filmbe. Ebben pedig úgy szerepel. Róla még tíz filmet lehetne készíteni. Vala­mennyi igaz lenne." (M-a: „B. Farkas Tamás vagyok", Déli Hírlap, 1973. má­jus 12., szombat, részlet.) A film vége: Balázs János háza előtt ül, a vályogfalakra Tamás valamennyi képét föl­rakatta, ezek színes mesepalotává varázsolták a pici, nyomorúságos putrit. És ebben az utolsó képben csodálatos szerencsénk is volt: ahogy egy festmény részletéről a kamera lassan kinyitott a házikó teljes képére, az addigi borúban egyszer csak kisütött a nap, fölragyogtak a képek. Szomorú epilógus a filmhez: nem sokkal később a város úgy döntött, felszámolja a cigánytelepet. La­kóit a szent Integráció nevében lakótelepekre szétszórták, ezt az idősebbek közül kevesen élték túl, Balázs János is közéjük tartozott.”

Balázs János, ontotta magából a képeket nyolc termékeny éven keresztül, miközben szidta a cigányok rossz természetét. Végül, minden megbecsülése ellenére a tanács elbontatta a pécskődombi cigánytelepet, Balázs János öreg putrijával egyetemben 1977-ben.

Az agg festő kényelmes cserelakást kapott, de a megszokott környezetéből kiszakítva ágynak esett és rövid időn belül meghalt.

Az említett tudósításon és filmem kívül az MTV archívumában még egy anyagban szerepel Balázs János. Magyar naiv művészet 3. Gaydos és Balázs. 1975.05.10.  18’15 mp  szerkesztő: D. Fehér Zsuzsa, operatőr: Kardos Sándor, rendezte: Moldován Domokos.

Budapest, 2018-05-27

 

 

 

 

 

 

 

.