Tanítómestereink, Bán János

Dunavölgyi Péter:

A 2000 év után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – , hogy létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet.

 Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat,köztük Bán Jánossal. (Zelei Miklós: Diktatúra, csokitúra, rendszerek és változások). Nyugdíjazásom után az oldal megszűnt, ekkor indítottam el ezt a www.dunavolgyipeter.hu oldalt 2014-ben.

Bán Jánossal haláláig , már Hatvanban élt - ,  folyamatosan tartottam a kapcsolatot, János hozzájárult, hogy tv-történeti oldalaimon ne csak a fetni interjúját közöljem, hanem bármelyik korábbi tv-vel, tv – történettel kapcsolatos írását, írásait is.

 

Az MTV Rt. 1997-ben jelentette meg az MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997 című kétkötetes emlékkönyvét, Schmidt Péter szerkesztésében.

A könyvben jelent meg Bán János írása: Tanítómestereink, címmel. Az eredeti írást változatlan formában adom közre itt.

 

Bán János:

Tanítómestereink

A Szegedi Körzeti Stúdió volt vezetőjének vallomása

Valamikor mi teremtettük meg a tévét, még a hatvanas évek kezdetén. Miután a néző velünk együtt nőtt fél, és velünk egyszinten volt, ezért az időben velünk azonosította az intézményt. Van, volt is ebben igazság, bár az azóta a műholdak és a mindennapossá vált képmagnó világában egy mai fiatalnak mindez anakronizmus. (Lehet, hogy önmagunknak is.) Mindezek ellenére a tévé olyan lett, ahogyan kitaláltuk és megteremtettük. Mindmáig nehéz ettől megszabadulni. Kísért. Tisztelet a kivételnek az újak nem újat keresnek, hanem a régieket igyekeznek megújítani. De ez édeskevés. Mégis, most, hogy egykori intézmény alapítóként megpróbálom ennek a meg nem ismételhető kornak néhány szá­momra fontos epizódját felidézni, rá kell jönnöm mindent azoknak köszönhetünk, akik elhitették velünk, hogy mi vagyunk a legfontosabbak. Sok; or önmagunkkal szemben is. Nagy tanulság. Kellenek a példaképek, de ennek hiányában még inkább a tanítómesterek. Az ősöknek is voltak példakép .. Tiszteletteljes visszaemlékezés azokra, akiktől sokat tanultam.

Randé Jenő:

Az egyetemi ifjúság lázong, de még nem lázad fel.

1956 tavasza. ELTE. Az újságíró tanszéken maroknyi csapat végez. A Magyar Rádió ismert és tisztelt egyik vezetője beszélgetésre hívja a végzős fiatalokat. Először az egyetemen fecsegünk mindenről és semmiről, majd a szentélybe - a rádió épületébe és stúdiójába - leszünk hivatalosak. Valamin hajba kapunk. Az akkor divatos filmet másként ítéltük meg. Utána néhány nem tantárgyi költő és nem címkézett festő is szóba került.

Ma már tudom mindez „próbafelvétel" volt. Sikerrel.

Legtöbbet kulturáltságban, a felkészülés alaposságában, az újságírói tisztességben és felelősségben, a bennünket hallgató-néző ember tiszteletében tőle tanultam. A rádió után az első televíziós főszerkesztőm is Randé Jenő lett, amikor televíziós kinevezésekor magához fogadott. Amit csak később tudtam meg: merte vállalni, hogy 1956 tavaszán, a legkeményebb politikai parancs-uralomban, a forradalom előtt! értelmiségi fiatalokat vegyen fel a rádióba. Mert addig szinte kizárólag munkás és paraszt káderek kerülhettek mikrofon elé és bekerülésünk után szűnt meg az a hagyo­mány, hogy a riportokat, tudósításokat szó szerint előre le kellett írni. Innen már csak egy lépés volt - meg néhány esztendő -, amíg az első „élő" műsorok megszülethettek. Szepesi (aki kedvelt bennünket), Rapcsányi, Vértessy, Petress, Kovalik, Komjáthy, az azonos ívásúak és a zseniális szerkesztő Molnár Tibor és Bilka Pál.

 

Volt kitől és volt mit tanulnunk. Egymástól is. Mert az alapelvünk mindig az volt, nem egymás ellen, egymásért vagyunk. Jó lenne ezt az elméletet minden szakmában átmenteni. Ez a szürke-zsugorodott. maradék banda, reményeim, hitem ' szerint ma is ezt vallja.

 

Pásztor Ferenc:

 

A hatvanas években az induló televíziónak érdekesen összetett munkatárai voltak. A vezetők javarésze vagy az egykori KISZ KB-ből érkezett, vagy a Honvédség kul­turális részlegeiből. A szakmai gyökerek is elgondolkoztatóak. Nagyon sokan jöttek örömmel - haraggal, bizonyítani akarón, vagy sértődötten a filmes szakmából. Ma azt kell mondani hála Istennek, mert indító októl függetlenül legalább szakemberek voltak. Filmet (!) és nem televíziót értő profik, illetve félprofik. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni: ez időben senkinek nem volt - mert nem is lehetett -, televíziós tapasztalata, hiszen szinte lehetetlen volt a rendszeres külföldi utazás, szakmai, tanul­mányútról nem is beszélve. Magunknak kellett kialakítani a magunk műfaját. Valószínű sokan, sokféleképpen élték meg ezt a korszakot.

 

A televízió ugyanis kinevelte a maga szimbólumát: a képernyős embert, a riportert, a műsorvezetőt. Igazságtalanul előtérbe kerültünk mindenkivel szemben, mi képernyősök. Ellene nem sokat tettünk...

Az első igazi televíziós műsor a vasárnap esti „Előújság*' volt. Főszerkesztője Pásztor Ferenc, aki később írásra és televíziós búvárkodásra adta a fejét, de előtte ki­nevelt (autodidakta módon) egy ifjonti, elsőgenerációs televíziós riportergárdát. Utólag visszagondolva az egyórás ,,Előújság", amely valóban élőújság volt, mert egyenes adásban került közvetítésre, igazi, a helyét ma is megálló magazin műsor volt. Szerencséjére nem elsősorban politikai, hanem sokkal inkább érdekességeket felsorakoztató, kulturális és hírmagyarázó műsor volt. Csupa fiatallal.

Ha jól emlékszem. Vitray - a hóna alatt egy mindenre kiterjedő játékszabállyal - elsőként indult el sportközvetítésre. Magam is ott csetlettem-botlottam minden héten. A sok - sok riport, tudósítás és stúdióbeszélgetés közül mégis egyet megőrzők emlékezetemben. Középiskolai versmondóversenyről készítettem összefoglalót és az volt a feladatom, hogy az első helyezettet még az élőadásba a stúdióba behozzam (ami azért sem volt kis teljesítmény, mert mindez perceken múlott). A verseny befe­jeződött, nagy valószínűséggel a közlekedési szabályokat átlépve még éppen adásidőn belül megérkeztünk a Szabadság térre. Kissé lihegve köszöntöttem a nézőket és a szavalóverseny győztesét, aki azóta mindennapos vendég a képernyőn: Kovács P. József.

 

Pécsi Ferenc:

 

A jó sorsom úgy hozta, hogy két egyetem padjait is koptathattam. Az életemet végül is az ELTE újságírói szakmai végzettség döntötte el. de gondolkodásomat mindvégig óhatatlanul a közgazdasági diploma határozta meg. Szerencsémre a „közgázon" az ún. elit tanszéken, a külkereskedelmi szakon végeztem, ahol kötelező volt a két nyelv, jelesen számomra az angol és az orosz.

Ebből lett aztán az első igazán nagy szakmai katarzis az életemben. Akkori tisztelt és nagyra becsült főnököm, akinek nem a hivatali beosztása, hanem éppen a szakmai rangja volt számomra felhőbenyúló, magához hivatott. 1968-at írtunk. Fájós lábát a szokásos sámlin tartva, nagyon barát­ságosan fogadott, kávéval, itallal kínált - bevallom, ilyenre még az életemben nem volt példa -, majd előhozakodott a megtisztelő ajánlatával. „Te leszel a televízió első moszkvai tudósítója..." Nagy valószínűséggel lerítt a képemről, hogy sok mindenre számítottam, de erre nem. Az első gondolat mindig őszinte, bár általában nem mindig szoktuk kimondani. Megtettem. „Alkalmatlan vagyok rá... Minden szempontból... Oda fegyelmezett emberek kellenek..." „Gondolj a jövőd-re..." - mondta Ferenc. „Épp erre gondolok - vallottam be -, és mi van, ha tényleg nem nekem való...?" „Akkor az az én felelősségem is..."

Életem nemszeretem korszaka a közel egy esztendő. Rengeteget tanultam. Sok mindent megértettem ebből a hatalmas birodalomból, amit csak ott élve, látva, lélegezve lehet megismerni. Legfőképpen az embereket kedveltem és szerettem meg. A maguk egyszerű természetességében és főleg kimozdulva a fővárosból, az ország szépségét, a különböző nemzetek szeretetre méltó lakosait. De világéletemben riportertípusú televíziós voltam és nem hivatalnok, kilincselő, kopogtató, követ­ségeket járó újságíró. Más gondolkodást, más habitust követel a tudósítói feladat, amit egyébként azóta nagyon tisztelek, de nem irigylek.

Moszkva főépítésze elmondta egy interjúban nagyravágyó terveit, hogy miként lesz a világ metropolisa a szovjet főváros. A beszélgetéshez egy mondatot fűztem: ha min­dezek a tervek megvalósulnak akkor végre - ahogy itt mondani szokták -, a „nagy­faluból" végre világváros lehet... No ezt talán nem kellett volna... Meg sok minden más. Alig esztendei kiküldetés után összepakoltam. Példaképem megvédett: „miért kötelező valakinek moszkvai tudósítónak lenni, ha nem akar..." Igaz visszaminősítettek főmunkatársból segédszerkesztőnek és soha nem kaptam, nem kaphat­tam meg a nagyon áhított újságírói kitüntetést, bélyeggel ugyan a minősítésemben, de a szakmában maradhattam.

 

Matúz Józsefné, Rózsika:

 

Még előnye volt a „visszaminősítésnek".

Felajánlották, hogy amíg beilleszkedem a moszkvai távollét után a hazai valóságba, a TV - Híradónál dolgozhatom. Emlékezetes két évet töltöttem el a híradónál.

Valamit megtanultam, amit addig nem ismertem. Ötven másodpercben életművet alkotni és mindennapra megtojni a magunk tojását, hogy képernyőn lehessünk. Nincs nehezebb, mint tömören úgy megfogalmazni valamit - ami nagyon sokszor már önmagában is rémisztő és unalmas -, hogy az érdekes és vonzó legyen a nézőknek és az eddigieken túl új ismereteket, információkat adjon. Később ennek hasznát is igyekeztem kamatoztatni.

Amikor Szegedre kerültem - tíz évvel ezelőtt - főszerkesztőnek, akkor elhatároz­tam, hogy a fiatalok közül csak az kerülhet képernyőre és más műsorokba, aki legalább egy évet a napi híradónknál lehúzott. Legyen akármilyen érdeklődése, tehetsége, elképzelése. Úgy gondolom az élet ezt a teóriát igazolja és mindenkiszámára,
aki a pályára kerül kötelezővé tenném a híradós gyakorlatot. Nem elsősorban, a múfaj,hanem a gondolkodás, az információközlés és a tömörség, illetve a pontosság miatt.Hiszen ezek elválaszthatatlanok a szakmánktól.      

 

Rózsikának mindig voltak „liblingjei", akik talán többet megengedhettek maguknak, mint a többiek. Egyébként is az volt az elve - ezt is megtanultam -, hogy egy olyan közösségben, mint a híradó, elegendő egy-két kimagasló személyiség (azokkal is csak baj van, de azok viszik a jelenlétükkel a műsort), a többiek legyenek közepesek és a többség pedig szorgalmas. Fordítva irányíthatatlanná válna minden szerkesztőség. Magam a kedvencek közé tartoztam, bár a pikszisből időnként kiestem. Mint 1971-ben.

Műsorvezetőként írtam egy kommentárt arról, hogy a technikai haladást nem lehet csigatempóhoz mérni és miközben a világ öles léptekkel halad számunkra csak ez lehet a példakép, majd zárómondatként odatettem (utólag bevallom a hetvenes éveket nézve bizony jól odatettem): „ki gyalog jár, gyalog gondolkodik..." Ebből igen sok nézőnek, meg majd minden politikai ítésznek a gyalogjárás maradt meg és olyan tiltakozó áradat indult meg (hol lehet ma már erre példa?), hogy a képernyő: kívül találtam magam.

 

A letiltást nehezen tudtam feldolgozni, mert ráadásul igazságtalan volt ez is elősegítette, hogy az akkor már rangos Hét című műsorhoz, Polgár Dénes felkérésére „átigazoljak".

 

 

Polgár Dénes:

Volt egy olyan szerkesztőség a hetvenes években ahová tartozni minősítést jelentett. Ez volt a Hét. Az akkori Hét. Időnként sokat gondolkodom azon, hogy egy - egy műsor alkotógárdájának megszűnése után meg kellene változtatni a műsor címét is, hiszen az akkori heti összefoglaló tartalma és feldolgozása után minden más hasonló című műsor hitelrontás. Bár a mi szakmánkban, ez fura érdekes anakronizmus, semmiféle plágiumtörvény nincs. Ha valamit kitaláltunk és sikerrel megvalósítottuk, bárki min­den következmény nélkül ellophatja és önállónak hazudva feldolgozhatja - története­sen a Hatvanhat című public show közel évtizedes műsoromra gondolok, amit arcát­lanul félig - meddig, vagy teljesen saját ötletként mások megpróbálnak kopírozni es tehetetlenül kell nézni miként teszik tönkre még a műsor emlékét is. A fenti eset azért jutott eszembe, mert a Hétnél Polgár Dénesnél, egy másfajta erkölcs uralkodott. Ilyen tiszta újságírói szemlélet, a néző tisztelete sehol nem létezett.

 

Tévedni nem lehetett. Magyarán mondva: mindig, minden adásra tökéletesen fel kellett készülni, és mindaddig, amíg „politikai komiszárok" nem akartak a műsor politikába beleszólni, a Hét teljesítette hivatását. Ha szakmabeliek összejönnek találkoznak, miről is beszélhetnének, mint a műsorokról. Van egy csapat, amelye mindig és ma is büszke arra, hogy az „alapítószerkesztőség" tagja, hogy tanult  televíziósként is tanulhatott a televíziót tanuló professzortól.

A sok jó emlék mellé egy kellemetlen hétvége. A hetvenes évek végén, a világgazdasági válság után a magyar politika úgy viselkedett, mintha mindez bennünket nem érintene. Miközben tombolt a gazdasági csőd mindenütt, hazánkban felhőtlen fejlődést ígért az újabb ötéves terv. Végül is, ami elkerülhetetlen, annak be kell következnie. Ez történt.

Az első drasztikus áremelést a Hét című műsorban kelleti bejelenteni. S mivel akkor nekem jutott a műsorvezetési tiszt, ezért „egy másik János helyett" bejelenttem a hétfőn reggel életbelépő, valószínűleg a tetszésindexemet nem emelő áremeléseket. Dénes, amikor látta, hogy magam alatt vagyok, sajátos angol, fanyar humorával megjegyezte: „Gondolj arra, hogy az emberek úgysem veled lesznek elfoglalva, hanem a megkopasztott pénztárcájukkal..."

 

Tény az is, hogy még életemben nem voltam ilyen fontos-fickó. Ugyanis a kom­mentárt be kellett előre mutatni, és a „Fehérházban" jóváhagyatni. Olyannyira, hogy csak egy „nagyon – fontos - elvtárs" szignója után mondhattam el, amit megírtam. Méghozzá a Hét patentjétől eltérően nem élőben - hiszen mindegyik műsort így készítettük -, hanem előre párhuzamos képmagnó bejátszási lehetőséggel rögzítve. Életemben már sok szuperlektorom volt, de ilyen fontos személyiség még soha. Azzal vigasztalom magam azóta is, hogy ma már ki figyel oda az áremelésekre...? Talán az elsőt is elfeledték...

 

Megyeri Károly:

 

Minden vitaműsor és a társadalmat, vezetést bíráló műsor akkor született és szület­hetett meg a tévében, amikor a társdalomban meglévő feszültségeket sikerült a poli­tikában érvényesíteni. Amikor a hatalom vagy nagyon erősnek érezte magát, és ezért megengedte az élőadású vitaműsorokat, vagy nagyon gyenge volt, és kénytelen volt megengedni bizonyos társadalmat és a vezetést, némiképp a politikát is bíráló vita­műsorokat.

Megyeri tökéletesen érezte a Biblia igazságát - bár talán soha nem olvasta, mert a katonai akadémián feltehetően nem oktatták -: „add meg a császárnak, ami a császáré az Istennek ami az Istené". De az elvét minden felkent papnál jobban ismerte és alkal­mazta.

Nagyon jó érzékkel ismerte fel, mikor lehet a szórakoztató és információs körkapcsolásos műsorok után - és mellett - politikai, élő, kapcsolásos vitaműsorokat készíteni. A „munkások, vezetők egymás közt..." után meg lehetett csinálni s "Megkérdezzük a minisztert..." ma tudom ez nevetséges hőscincérkedés, amikor a miniszterek egymást váltják a stúdiókban, de a hetvenes, nyolcvanas években napokig tartott becserkészni egy minisztert. Szerencsére mindig az indulás nehéz, majdnem mindenki természetesnek vette, hogy sorra kerül. Bár erről is lehetne mit mesélni...

 

A Hatvanhat is langyosan indult. Alapszabály volt, hogy senki ne vegye észre, mire készülsz, higgyék azt, hogy egy szokvány, átlagos műsor, amelyik megpróbál informálni, és amikor rászokik a közönség, akkor lehet keményíteni és lényegi, fontos kérdésekről beszélni. Ez történt a Hatvanhattal is, amely műsor Megyeri nélkül soha nem indulhatott volna el. Az más dolog, hogy utólag ki és mennyire vállalta, akarta az egyre fontosabb kérdésekkel foglalkozó s egyre élesebb vitát kiváltó műsort.

Az utolsó Hatvanhat Nagy Sándorral, a SZOT (akkori) főtitkárával készült. 198"-et írunk. Indító kérdés: mit szólnának, ha lenne hazánkban sztrájkjog...? kellene... ' jó lenne? - igen, nem kell, felesleges - nem, nincs véleménye - középső gomb. A hatvanhat meghívott szavazógépes válasza: 57 igen! Csak az 57 igen szavazót kérdeni; élnének-e ezzel a jogukkal...? Igen, nem. A válasz: 52 igen!...

 

Adás után igen rövid beszélgetésem volt az akkori tévévezetőkkel, majd megállapodtunk abban, hogy Szegeden, a regionális stúdió főszerkesztője leszek. Visszatérő gondolatom: köszönöm. Kimaradtam, hála Istennek, sok minden gerinctörő, barátságokat feldúló pozícióhajhászásból. Ami fontosabb: köszönet, mert végre megvalósítottam álmom, a fiatalok nevelését, szakmai képzését, egy stúdió megteremtését.

 

S még valamit: milyen fura a világ, a magunk egykori gondjaival, meghurcoltatásaival, eltiltásával és semmibevételével valójában „tévés dinoszauruszok" lettüni, hiszen a mai fiataloknak - hála az égnek - mindez mosolyognivaló és érthetetlen. Maradjon is az!...

 

Tanítómesterekre, példaképekre emlékeztem. Féligazság ami eszembe jutott és amit leírtam, mert sokan voltak, nagyon sokan. Amit elértem és megtanultam, elsősorban nekik köszönhetem és még köszönetet sem vártak soha érte... Anna, a lelki szemetesládánk, Vajda Marci bácsi és Karcagi Sándor örök bíráló a rádióban, Déry Káróly fiatalokat szerető lelkesedése, vagy a rendezők, operatőrök, vágók felsorolhatatlan sokasága, akik nélkül soha senkik nem lehettünk volna és velük időnként többet megértünk, mint amit megérdemeltünk.

 

Úgy gondolom, jó lenne, ha a mai pályakezdőknek és szakmát tanulóknak is olya példaképei lennének, mint nekem voltak. Örülnék, ha akadna a szakmában olyan, aki hasonlóan gondolna rám, mint én gondolok rájuk. Mert nagyon fontos, hogy a néző ; az emlékeikben megőriznek bennünket még évtizedek után is, de mindennel fontosabb, ha a bennünket követő generáció gondolkodásában mi is jelen vagyünk és megmaradunk...

Bán János

1997.