Teljesen nem költözhettünk be a tévébe, Bíró Anna vágó

Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló, a korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon is a  szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

 

Zelei Miklós:

 

Teljesen nem költözhettünk be a tévébe

 

Vágószoba, benne egy régi, de ma is tökéletesen működő vágóasztal. Nem ez a legrégebbi! Kezdetben lábbal irányított, pedálos asztalon vágtak. Bíró Istvánné, a Magyar Televízió nyugdíjasa, a legidősebb vágó, aki a kezdetektől a tévében dolgozott. Neve a stáblistákon így szerepelt: Bíró Anna. Sokáig a vágók csoportvezetője volt, ő osztotta be a vágók és asszisztensek munkarendjét, nevelte az utánpótlást. A legszűkebben számolva is, legalább tizenkét jól képzett vágó került ki a keze alól. Bíró Anna még azt is el tudja mondani, hogyan működött a lábpedálos vágóasztal.

 

Annak az asztalnak a fölső része se volt korántsem annyira modern, mint amilyen a ma már ugyancsak technikai régiségnek számító, a hetvenes-nyolcvanas években használt asztaloké. Lábbal kapcsoltuk be, így tettük áram alá, és azután lábbal irányítottuk a megállást, indulást... Egy kicsit humorosan úgy is mondhatnám, hogy az, aki már nagyon begyakorolta magát, úgy dolgozott, mintha egyedül játszott volna négykezest. A képernyő is kisebb volt azon az asztalon, és persze, a fiatalok kedvéért mondom: fekete-fehér. Amikor idejöttem, akkor még normálfilmmel dolgoztunk, nem tizenhatossal. A filmet valóban vágtuk, egy vágókészülékkel, és acetonnal ragasztottuk össze, a klasszikus filmragasztóval, ahogyan ezt a Filmlaborban is csináltuk. Ugyanis 1958-ban onnan jöttem át a televízióba, a Gyarmat utcából, ahol asszisztensként dolgoztam. Üresedés lett a tévénél, és megkerestek, hogy átjönnék-e, mert van lehetőség. A politikai főszerkesztőségre kerültem, a Híradónál kezdtem. Abban az időben két lehetőség volt, vagy ez, vagy a művészeti osztály. Az osztályosodás, így mondtuk akkoriban, 1964-ben kezdődött el, amikor létrehozták az ipari, a mezőgazdasági osztályt, megalakult a drámai osztály...

Amikor beléptem a házba, egy vágószobája volt a Híradónak: a mostani liftakna helyén. De csak egy rövid ideig ténykedtem híradós vágóként, azután dokumentumfilmeket vágtam, a Kék fényt is kezdettől fogva én csináltam... A híradós, meg a dokumentumfilmes munka is, egészen más jellegű, mint az összes többi. A művészeti osztály filmjeinek megvolt a forgatókönyvük, és a könyv szerint kellett dolgoznia a vágónak is. A dokumentumfilmeseknél ilyen nem volt. Elment a forgatócsoport vidékre, több órás anyagot készítettek, amelyet először végignéztem a rendezővel közösen, azután jött a muszterolás, kiválogattuk ami kell, és ekkor következett az összeállítás. Átláttam az egész filmet. Egy egyórás műsor hétszáz méter film volt. De nagy túlforgatással dolgoztak a dokumentumfilmesek azokban az időkben. Többnyire három-négyszeres volt a túlforgatás, de egy bonyolultabb témában fölmehetett ez a tízszeresére is! És a vágóasztalra olykor bizony öt-hat kilométer hosszú film- és hangszalag is fölkerült az egyórás dokumentumfilmhez. Hangot vágni nem egyszerű. Nagyon biztos kéz kellett a vágáshoz, mert vissza lehetett ugyan állítani az eredetit, de annak már nyoma maradt. Ma ez se így megy. Ma már nem vágják a műsort, hanem montírozzák, ami kevesebb manuális munkával jár. Az észnek azonban ott is forognia kell. A montírozásnál pedig egyszerű visszaállítani, ha valamit meggondolnak vágás közben. Nagy dolog a gépesítésnek ez a színvonala, de én mégis úgy gondolom, hogy túlzott, hogy elviszi az egyéniséget, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt az én időmben értettük.

A vágók nagy részét akkoriban beiskolázták a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Akkor még főiskola volt, nem egyetem. Munka közben kellett elvégezniük, és diplomával magasabb fizetést is kaptak. Az operatőri szak kísérője volt a vágó szak, ritkán fordult elő, hogy valaki kizárólag vágóként végzett volna. Én nem végeztem el, nekem azt mondták, amikor beindult, hogy inkább menjek oda tanítani.

A kezdeteknél nagyon sokat számított, hogy akkor még mindenki segített a másiknak. A munkatársak összeszoktak, tudtuk már, kinek mi a stílusa, hogyan forog az agya. Dolgoztam például Kígyós Sándorral, aki sokáig a Kék fényt csinálta, Magyar Józseffel, Eck T. Imrével. Volt, aki sokat bakizott. A bakikat szépen ki kellett szedegetni, és eltettük a szilveszteri műsorhoz.

A Kék fény műsorai már lent vannak az Archívum raktárában. Százharminc adás volt, és abból körülbelül száztíz megvan. De általában mindig éppen azt szokták keresni, ami nincs meg. A Kék fénynek az elejéből hiányzik, tizenkettőtől harmincig. Mert akkor még az volt a rend a tévében, hogy az ilyen anyagokat selejtezni kell egy hónap határidő után. Mert hogy nincs hely raktározni... Amit meg akartak őrizni, arra a szerkesztőnek külön rá kellett írnia, hogy félretenni! És csak ezeket őrizték meg.

Szerettem a mezőgazdasági műsorokat, a veteránokról készülő portréfilmeket, és tulajdonképpen a Kék fényt is. Nem tagadom meg. Amikor odakerültem, még a címe se ez volt, hanem 07, a rendőrség hívószáma akkoriban, s 1964-ben lett Kék fény. Ekkor jött Szabó László, aki a Népszabadságnál volt állásban. Mindig megcsinálta, amit elképzelt, nem volt könnyű dolgozni vele.

A mezőgazdasági műsorok is nagyon érdekesek voltak, a téeszek álltak akkor középpontban, sok izgalmas filmet forgattak róluk. A külföldi magyarokról készült műsorokat is sokáig én csináltam Radványi Dezsővel. Végigjárta a fél világot, és érdekes, jó riportokat készített. Pedig elég nehéz téma volt ez. Sokféle politikai emigráció létezett a világ magyarjai közt, el kellett tudni igazodni közöttük, és azokban az időkben nem lehetett hibázni.

De szerettük csinálni, a kezdet nagyon szép volt! Szerencsém volt, hogy iekerültem. Akkor még senki nem volt irigye a másiknak. Mind örültünk annak, ha valamelyikünk Miskolcon díjat nyert, vagy valamilyen elismerést, kitüntetést kapott. A miskolci fesztiválon mutatták be a dokumentumfilmeket.

Sokat dolgoztunk.

Ha valami miatt megkésett a forgatás, és már jött az adásidő, könnyedén egybedolgoztunk egy éjszakát, és a munka nappal is ment tovább. Fiatalok voltunk. Teljesen nem lehetett beköltözni a tévébe, de félig elég gyakran bent éltünk, és a férjem vagy az anyósom oldotta meg a három gyerek, egy fiú, két lány ellátását, a legkisebbnek az iskolát. Ami néha nagy szervezést igényelt. Kritika is volt, bőven. A legkisebb lányom, aki ötvennyolcban született, ő volt a legkritikusabb. Viszont egyikükből se lett tévés. Van más szakma is a világon. A legkisebb közgazdász, a középső vendéglátós, a legnagyobb, a fiam, pedig 1970 óta Amerikában él. Van öt unokám, három dédunokám.

A nyolcvanas évek elején mentem nyugdíjba, attól kezdve az Archívumban dolgozom. A különféle műsorokból kimaradt anyagokat rendszerezem időrendbe. Azután megnézzük őket a kollégákkal, hogy értékesek vagy se, és ha igen, akkor archiváljuk őket. Nagyon érdekes munka, találkozhatok az elmúlt évtizedeknek azokkal az anyagaival, amelyek sose kerültek képernyőre.

Akik itt voltak régen, azok közül alig van már valaki. Zádor Anikó itt van még. Kiváló volt a szakmában a Trebits Juli, Szabó Márta, Gál Edit. De fiúk is dolgoztak vágóként! Gombos László például, aki Chrudinák Alajossal, Benda Lászlóval dolgozott. Soós Árpi is nagyon jó volt, de aztán átment rendezőnek. Eleinte nagy összetartásban dolgoztunk, de ahogy minél több és több ember került ide, úgy fogyott az összetartó erő is.