Teljesen nem költözhettünk be a tévébe, Bíró Anna vágó
Dunavölgyi Péter:
A 2000 év után döntöttem el, -
mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu
oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet,
tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig
írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal,
képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi
lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben
évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került
műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre,
megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű,
tv-történeti, interjúkat.
Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak
tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló, a korábbi tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját
honalapomon is a szöveg azonos változat
olvasható legyen.
Zelei Miklós:
Teljesen nem
költözhettünk be a tévébe
Vágószoba, benne egy régi, de ma is
tökéletesen működő vágóasztal. Nem ez a legrégebbi! Kezdetben lábbal
irányított, pedálos asztalon vágtak. Bíró Istvánné, a Magyar Televízió
nyugdíjasa, a legidősebb vágó, aki a kezdetektől a tévében dolgozott. Neve a
stáblistákon így szerepelt: Bíró Anna. Sokáig a vágók csoportvezetője volt, ő
osztotta be a vágók és asszisztensek munkarendjét, nevelte az utánpótlást. A
legszűkebben számolva is, legalább tizenkét jól képzett vágó került ki a keze
alól. Bíró Anna még azt is el tudja mondani, hogyan működött a lábpedálos
vágóasztal.
Annak az asztalnak a fölső része se volt korántsem
annyira modern, mint amilyen a ma már ugyancsak technikai régiségnek számító, a
hetvenes-nyolcvanas években használt asztaloké. Lábbal kapcsoltuk be, így
tettük áram alá, és azután lábbal irányítottuk a megállást, indulást... Egy
kicsit humorosan úgy is mondhatnám, hogy az, aki már nagyon begyakorolta magát,
úgy dolgozott, mintha egyedül játszott volna négykezest. A képernyő is kisebb
volt azon az asztalon, és persze, a fiatalok kedvéért mondom: fekete-fehér.
Amikor idejöttem, akkor még normálfilmmel dolgoztunk, nem tizenhatossal. A
filmet valóban vágtuk, egy vágókészülékkel, és acetonnal ragasztottuk össze, a
klasszikus filmragasztóval, ahogyan ezt a Filmlaborban is csináltuk. Ugyanis
1958-ban onnan jöttem át a televízióba, a Gyarmat utcából, ahol asszisztensként
dolgoztam. Üresedés lett a tévénél, és megkerestek, hogy átjönnék-e, mert van lehetőség.
A politikai főszerkesztőségre kerültem, a Híradónál kezdtem. Abban az időben
két lehetőség volt, vagy ez, vagy a művészeti osztály. Az osztályosodás, így
mondtuk akkoriban, 1964-ben kezdődött el, amikor létrehozták az ipari, a
mezőgazdasági osztályt, megalakult a drámai osztály...
Amikor beléptem a házba, egy vágószobája volt a
Híradónak: a mostani liftakna helyén. De csak egy rövid ideig ténykedtem
híradós vágóként, azután dokumentumfilmeket vágtam, a Kék fényt is kezdettől
fogva én csináltam... A híradós, meg a dokumentumfilmes munka is, egészen más
jellegű, mint az összes többi. A művészeti osztály filmjeinek megvolt a
forgatókönyvük, és a könyv szerint kellett dolgoznia a vágónak is. A
dokumentumfilmeseknél ilyen nem volt. Elment a forgatócsoport vidékre, több
órás anyagot készítettek, amelyet először végignéztem a rendezővel közösen,
azután jött a muszterolás, kiválogattuk ami kell, és ekkor következett az
összeállítás. Átláttam az egész filmet. Egy egyórás műsor hétszáz méter film
volt. De nagy túlforgatással dolgoztak a dokumentumfilmesek azokban az időkben.
Többnyire három-négyszeres volt a túlforgatás, de egy bonyolultabb témában
fölmehetett ez a tízszeresére is! És a vágóasztalra olykor bizony öt-hat
kilométer hosszú film- és hangszalag is fölkerült az egyórás dokumentumfilmhez.
Hangot vágni nem egyszerű. Nagyon biztos kéz kellett a vágáshoz, mert vissza
lehetett ugyan állítani az eredetit, de annak már nyoma maradt. Ma ez se így
megy. Ma már nem vágják a műsort, hanem montírozzák, ami kevesebb manuális munkával
jár. Az észnek azonban ott is forognia kell. A montírozásnál pedig egyszerű
visszaállítani, ha valamit meggondolnak vágás közben. Nagy dolog a gépesítésnek
ez a színvonala, de én mégis úgy gondolom, hogy túlzott, hogy elviszi az
egyéniséget, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ezt az én időmben
értettük.
A vágók nagy részét akkoriban beiskolázták a Színház
és Filmművészeti Főiskolára. Akkor még főiskola volt, nem egyetem. Munka közben
kellett elvégezniük, és diplomával magasabb fizetést is kaptak. Az operatőri
szak kísérője volt a vágó szak, ritkán fordult elő, hogy valaki kizárólag
vágóként végzett volna. Én nem végeztem el, nekem azt mondták, amikor beindult,
hogy inkább menjek oda tanítani.
A kezdeteknél nagyon sokat számított, hogy akkor még
mindenki segített a másiknak. A munkatársak összeszoktak, tudtuk már, kinek mi
a stílusa, hogyan forog az agya. Dolgoztam például Kígyós Sándorral, aki sokáig
a Kék fényt csinálta, Magyar Józseffel, Eck T. Imrével. Volt, aki sokat
bakizott. A bakikat szépen ki kellett szedegetni, és eltettük a szilveszteri
műsorhoz.
A Kék fény műsorai már lent vannak az Archívum
raktárában. Százharminc adás volt, és abból körülbelül száztíz megvan. De
általában mindig éppen azt szokták keresni, ami nincs meg. A Kék fénynek az
elejéből hiányzik, tizenkettőtől harmincig. Mert akkor még az volt a rend a
tévében, hogy az ilyen anyagokat selejtezni kell egy hónap határidő után. Mert
hogy nincs hely raktározni... Amit meg akartak őrizni, arra a szerkesztőnek
külön rá kellett írnia, hogy félretenni! És csak ezeket őrizték meg.
Szerettem a mezőgazdasági műsorokat, a veteránokról
készülő portréfilmeket, és tulajdonképpen a Kék fényt is. Nem tagadom meg.
Amikor odakerültem, még a címe se ez volt, hanem
A mezőgazdasági műsorok is nagyon érdekesek voltak,
a téeszek álltak akkor középpontban, sok izgalmas filmet forgattak róluk. A
külföldi magyarokról készült műsorokat is sokáig én csináltam Radványi
Dezsővel. Végigjárta a fél világot, és érdekes, jó riportokat készített. Pedig
elég nehéz téma volt ez. Sokféle politikai emigráció létezett a világ magyarjai
közt, el kellett tudni igazodni közöttük, és azokban az időkben nem lehetett
hibázni.
De szerettük csinálni, a kezdet nagyon szép volt!
Szerencsém volt, hogy iekerültem. Akkor még senki nem volt irigye a másiknak.
Mind örültünk annak, ha valamelyikünk Miskolcon díjat nyert, vagy valamilyen
elismerést, kitüntetést kapott. A miskolci fesztiválon mutatták be a
dokumentumfilmeket.
Sokat dolgoztunk.
Ha valami miatt megkésett a forgatás, és már jött az
adásidő, könnyedén egybedolgoztunk egy éjszakát, és a munka nappal is ment
tovább. Fiatalok voltunk. Teljesen nem lehetett beköltözni a tévébe, de félig
elég gyakran bent éltünk, és a férjem vagy az anyósom oldotta meg a három
gyerek, egy fiú, két lány ellátását, a legkisebbnek az iskolát. Ami néha nagy
szervezést igényelt. Kritika is volt, bőven. A legkisebb lányom, aki
ötvennyolcban született, ő volt a legkritikusabb. Viszont egyikükből se lett
tévés. Van más szakma is a világon. A legkisebb közgazdász, a középső
vendéglátós, a legnagyobb, a fiam, pedig 1970 óta Amerikában él. Van öt unokám,
három dédunokám.
A nyolcvanas évek elején mentem nyugdíjba, attól
kezdve az Archívumban dolgozom. A különféle műsorokból kimaradt anyagokat
rendszerezem időrendbe. Azután megnézzük őket a kollégákkal, hogy értékesek vagy
se, és ha igen, akkor archiváljuk őket. Nagyon érdekes munka, találkozhatok az
elmúlt évtizedeknek azokkal az anyagaival, amelyek sose kerültek képernyőre.
Akik itt voltak régen, azok közül alig van
már valaki.