Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, 2008-ban már több mint 1300 televíziós élrajzi, lexikon adata volt már olvasható.  Szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

Zelei Miklós:

 

Volt egyszer egy Zenés Tv Színház .

 

Ruitner Sándor a pályára emlékezik

 

 

Amikor 1950-ben a Magyar Rádió munkatársa lettem, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: valamilyen formában a muzsika szolgálatába szegődni, és ugyanakkor annak jótékony hatását élvezni. Néhány esztendő elteltével, már zenei rendezőként és Nádasdy Kálmán munkatársaként, megérlelődött bennem az elkötelezettség érzése a zenés drámai műfajok iránt. Ezt előbb rendezőként, majd dramaturgként, előbb a Rádióban, majd a Televízióban is úgy sikerült megvalósítanom, hogy azzal, azt hiszem, nemcsak az említett  intézményeknek, de az egész magyar zenei életnek hasznára lehettem. Előbb a rádióban, majd a televízióban ugyanis olyan zenés színház munkatársa lehettem, amelyhez hasonlót – effajta külön emblémával – sehol nem találni. És minderre most úgy tekinthetek vissza, hogy az ügy szeretetének fogalomkörében ott sorakoznak azoknak a munkatársaknak a képei és emlékei is, akikkel együtt dolgozhattam.

 

 

Csak a hatvanas évek elején kezdtem el televíziózni, bár tehettem volna korábban is, mert 1955-ben, egy telelés akalmával találkoztam Révai Józsefnek, a korszak nagyhatalmú „kultúrpápájának” bátyjával, Révai Dezsővel, aki akkor – a még nem létező – televízió vezetőjeként az intézmény munkájának kialakítását intézte, szervezte. Helyileg a lillafüredi üdülőben tette fel a kérdést, nem akarok-e a televízióban dolgozni? Azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen, de egyelőre nagyon jól érzem magam a rádióban. Ismerek és tudok azonban ajánlani valakit, aki ugyanolyan zenei munkatársa lehetne a televíziónak, mint én, hiszen régi kollégám volt a rádióban, de különböző indokokkal elbocsátották, s most – zongoraművészi diplomával a zsebében – állás nélkül tengődik. Az ajánlat bevált, hiszen Buzáné Fábry Évából nagyszerű televíziós lett.

 

1950-ben kezdtem el rádiózni, és még nagyon sokáig meg is maradtam rádiósnak. Nem volt könnyű, mert az ötvenhatos forradalom alatti ténykedésem miatt nem számítottam igazán jó fiúnak... De tartottam magam... Amikor Révai hívott, azért sem mehettem, mert a rádióban akkor nyílt lehetőségem Nádasdy Kálmán mellett dolgozni! Ez az 1954–59 közötti öt esztendő meghatározó korszaka volt az életemnek. Akkor tanultam meg – amolyan peripatetikus alapon, séta, illetve munka közben – a szakma rejtett fortélyait. Amikor pedig ezt követően, 1960-tól átvettem a Rádió Dalszínháza egyszemélyes dramaturgiájának vezetését, megint csak úgy alakultak a dolgok, hogy nem mehettem a televízióba. Életemben általában tízévenként következtek a változások: ötvenben kerültem a rádióhoz, hatvanban vettem át a dramaturgiát, hetvenben lettem televíziós...

A hatvanas évek elejétől azonban, még mindig zenei rendezőként – Horváth Ádám mellett – elkezdtem televíziózni is. Aztán bővült a kör: ott lehettem az első televíziós operafilmek készítésénél is, ami azt jelentette, hogy a forgatást megelőző, rádióban készülő zenei felvételeknél működtem közre. Így készült Szinetár Miklóssal az Éjszakai repülés, valamint a Petrovics Emil-féle C’est la guerre. Volt azonban példa arra is, hogy én rendeztem a rádióban  Donizetti: A csengő című egyfelvonásos operáját, s elkészülte után azt ajánlottam Horváth Ádámnak, hallgassa meg, mert a remekmű nagyszerű előadása szinte vonzza a vizuális formát. Nekem lett igazam! Mert Horváth Ádám erre a felvételre forgatta le a darab televíziós változatát.

Nem sokkal ez után meg is kérdezte Horváth Ádám, hogy nincs-e kedvem a televízióban rendezni.

Volt...

A kezdeti kisebb leckék után, a hatvanas évek közepétől – még mindig külsősként – jöttek a nagyobb tévés feladatok. Dokumentumfilmeket forgattunk Lengyelfi Miklóssal, az volt a sorozat címe: Csak tiszta forrásból – Bartók és Kodály nyomában. Bartók és Kodály népdalgyűjtései alapján indultunk el, és az ezekre épülő nagyszabású művekig jutottunk el.

Ennek a munkának érdekes állomásai voltak. A Karádi nóták ürügyén például elmentünk Karádra, ahol találtunk egy idős tanítót, aki arról beszélt, hogyan folyt annak idején a Kodály-féle gyűjtés és – még a gyöngyösbokréta-korszakból – voltak olyanok, akik hitelesen mutatták be a dalokat, táncokat. A film végén pedig megszólalt Kodály: Karádi nóták című kórusműve a Honvéd Művészegyüttes tolmácsolásában.

Békés megyében az első Bartók-gyűjtés dokumentumait kerestük.  Gyulán laktunk, s onnan jártuk a községeket. Ott élt akkoriban egy tanító, Implom József, aki mindenre kitűnően emlékezett, és előttünk fölgyűjtötte a teljes anyagát annak, ahol – és amit – forgatni szerettünk volna.

Pompás munkát végzett!

Találtunk még olyan adatközlőt, aki 1914–15 körül, fiatal leányként énekelte fonográfra Bartóknak a Fehér Anna balladát. Doboz községben pedig egy táncmulatságot szerveztek filmünkhöz, bemutatva, hogyan táncoltak és énekeltek annak idején.

Szlovák koprodukcióban is forgattunk két filmet Bartók gyűjtőútjairól, valamint Kodály galántai és nagyszombati dokumentumairól – ott gyerekeskedett, és ott járt gimnáziumba is. Nagyon nehéz volt tető alá hozni ezt a produkciót, mert rendkívül kényes időben, 1969-ben kezdődött a tárgyalás – a hatvannyolcas események után egy évvel – és először bizony nem néztek minket jó szemmel. Aztán sikerült kellemessé tenni a kapcsolatot, s azt hiszem, nagyon szép eredménnyel és igaz barátsággal zártuk le ezt az utat is. Ezt bizonyítja, hogy a  filmekhez az akkori két híres szlovák – akkor csehszlovák – zeneszerző, Ján Cikker, illetve Eugén Szuhony magyarul mondott bevezetőt. Gyönyörű munka volt.

Azután leszemléztük a romániai gyűjtés színhelyeit, és találtunk is olyan embereket, akik még személyesen találkoztak Bartókkal. Ez az út azért volt emlékezetes, mert – jellemzően az akkori politikai viszonyokra – adtak mellénk egy kísérőt és Bukarestből kiindulva minden városba-faluba csak úgy mehettünk be, hogy ez a tolmácsnak álcázott munkatárs aláíratta az ottani kultúrfelelőssel, hogy mikor érkeztünk, mikor távoztunk és kikkel beszéltünk. Ilyen rendkívül kényes helyzetben készítettük elő a filmet. Ráadásul a végén az is kiderült, hogy a kéthetes gyüjtőút felesleges volt, mert az utolsó tárgyaláson,  egy – számunkra nagyon fontos – apróság miatt nézeteltérés támadt és meghiúsult a szép terv. Az „összekoccanás” indokát maga Bartók Béla szolgáltatta, aki egyik dolgozatában olyanokat mert leírni, hogy az a máramarosi táncdalforma, amit szaknyelven Hora lungá-nak neveznek, kimutatható rokonvonásokat tükröz az általa az algiri Biszkrában, a sivatagban gyüjtött arab motivikával. Ez tudományos szempontból döntő fontosságú a Földközi- tenger két ellentétes oldalán élő népek műveltségének valamiféle öszetartozása szempontjából. Román barátaink a latin eredetre szívesebben hivatkoztak volna, mint egy esetleges arab rokonságra. A máramarosi gyűjtés szerves része kell legyen egy Bartókról és az erdélyi népzene-gyűjtésről szóló dokumentumfilmnek. A zenetudomány említett érdekes felfedezését és Bartókot meghamisítani viszont nekünk nem volt kedvünk. Íme, olykor ilyen apróságokon hiúsulnak meg a dolgok... A forgatókönyv és az összegyűjtött értékes dokumentumok azonban még ma is megvannak.

Mielőtt 1970-ben státuszba kerülhettem volna a televízióban, volt még egy másik, szintén Bartókkal kapcsolatos rendezői munkám. Kármán György szerkesztő elfogadta azt a tervemet, hogy mutassuk be, és mindenek előtt, örökítsük meg azokat az akkor még élő művészeket, akik valamikor Bartók-műveket mutattak be. Ilyen volt például Kálmán Oszkár, aki a Kékszakállú bemutatóján énekelt, Palló Imre, aki ezen az előadáson a prológot mondta el, Vásárhelyi Zoltán, aki a kecskeméti kórusbemutatón dirigált, Rajeczky Benjámin, Sztojanovics Adrienn... s még sorolhatnám a neveket hiszen tizenöt műsort vettünk fel... Fantasztikus művészekkel sikerült találkozni, mert a véletlenek is segítettek abban, hogy a sorozat mennél teljesebb legyen: váratlanul Magyarországra látogatott Amerikából Szigeti József hegedűművész, aki Benny Goodmannel és Bartókkal a Kontrasztokat, Székely Zoltán, aki a Hegedűversenyt, és Sándor György, aki a III. Zongoraversenyt mutatta be.

Ilyen és még sok ehhez hasonló „előtanulmány” után következett el az a pillanat, amikor rádiós státuszomat televíziósra cseréltem fel. A döntés  hátterében az a mozgatórugó is segített, hogy a Rádió Dalszínháza, ami általában évi tíz bemutatóval jelentkezett, a magyar televíziónézők szaporodásával akkor már alig kapott a közönségtől visszhangot. Nagyon kevesen figyeltek fel a sokak által vakok színházának csúfolt rádiós bemutatókra, hiszen esténként – mindegy, hogy mivel –, de ott volt a látható kép. Egy gyenge hasonlattal élve: a rádió – a rendszertől függetlenül – akkoriban olyan volt, mint egy elegáns, szimpatikus, de idős, úri hölgy; a televízió pedig fiatal csitriként, este megriszálta magát, és teljesen mindegy volt, hogy mit nyújtott, őrá figyeltek oda.

Megkeresett az akkori szórakoztató és zenei osztályról Bánki László, hogy nincs-e kedvem azt a munkát, amit addig a rádióban dramaturgként végeztem, a televízióban „láttatni” is?

Hát hogyne vágtam volna bele!

A váltás könnyed és zökkenőmentes volt. Azért is, mert korábban, amikor Tömpe Istvánt kinevezték a rádió elnökének – ő még a rádió és televízió elnöke volt –, egy beszélgetésre magához kérette a rádiós rovatvezetőket. Ő kérdezte meg először, hogy amit a rádióban Dalszínház címmel csinálok, nem lehetne-e televízióra adaptálni?

Hogyne lehetne!

A rádiós lehetőségek a kezdet kezdete óta hasonlítanak a filmes dramaturgiára. Csak a rádióban el kell mondani azt is, hogy kit látunk. Ha például valaki találkozik valakivel, azt mondja: „Szervusz, Sanyi!” A másik: „Szervusz, Jóska! Hogy vagy?” Ha mindez – mert látom – név nélkül hangzik el, akkor televíziós történés is lehet. Vigyázni kell azonban arra, hogy a rádió a kórusokkal és a nagy tömegekkel könnyebben láttatja a cselekményt, mint amennyire a televízió képernyője elbírja. Nádasdy Kálmán már munkám kezdetén figyelmeztetett: a televízióban arcközelit kell mutatni, ha igazi drámát akarunk láttatni. A helyes zenei hangsúlyok, az arcok, a szemek érzékeltethetik azokat az érzelmeket, amelyeket a színpadon csak gesztusokkal érhet el a rendező. Ennek az intelemnek a szellemében készült annak idején a Vámos László rendezte Bánk bán. A legteljesebb dráma volt az, ami Simándy József és Komlóssy Erzsébet szemében izzott. De a színészek is, akik a többi énekest helyettesítették, tökéletesen át tudták élni, meg tudták valósítani a felesleges színpadi ágálások és gesztusok nélküli drámát.

Én ezt életemben először, szintén a televíziónak köszönhetően, egy portréműsorban tapasztaltam meg. Lehetőségem nyílt a világhírű basszistával, Borisz Chrisztoffal egy portréműsort csinálni. Nem hozott és nem is igényelt jelmezt. A stúdióban – meglévő lemezfelvételeit felhasználva – minden szereprészletet civilben jelenített meg. Sötét öltönyt, nyakkendőt viselt, de rendkívül kifejező mimikával, egy-egy apró mozdulattal „megjelenítette” a drámákat. Ez az élmény egy életre szóló tanulságokkal bocsátott a zenés színházi dramaturg útjára... Amint említettem, ez 1970-ben következett be.

Ezt megelőzően készült Keleti Márton Régi nyár című filmje, ekkor forgatta Horváth Ádám a Kerekes János–Hubay Miklós-féle Házasodj, Ausztria! című filmet. De A csengő, az Éjszakai repülés, mind, mind ezek közé az „első fecskék” közé tartoztak, és Horváth Ádámnak volt egy Háry Jánosa is, ami egy másfajta kísérlet volt. Még nem volt Zenés Tv Színház, még csak kísérleteztünk, játszottunk a különböző gondolatokkal, összegezve: tervezgettünk. Ekkoriban kezdtünk el beszélgetni Bánki Lacival arról, hogy mindezt valamiféle rendszerbe kellene foglalni. Szinetár Miklós volt akkor a televízió művészeti vezetője, akinek a zenés film a szíve egyik csücske volt. És 1972-ben elindítottuk a Zenés Tv Színház produkcióinak sugárzását.

Az enyém lett a lehetőség, hogy az első bemutatóval jelentkezzem. Ez Lendvay Kamilló: A bűvös szék című kisoperájának ősbemutatója volt, a mű kifejezetten a mi megrendelésünkre készült. Verses szövegével Devecseri Gábor már majdnem készen volt, az utolsó részletek megbeszélésére azonban már a Kútvölgyi kórházba jártam hozzá. Elmondta elképzeléseit, de már nem volt ereje megcsinálni; azt mondta, ezt rád bízom. Ennek a bizalomnak voltak rádiós előzményei, ott dolgoztunk korábban együtt, egy hasonló munkán.

Azt hiszem, a Zenés Tv Színház első évével meghatároztuk a jövőt, teátrumunk arculatát is. Ha a rámeső rész két szélső pólusát nézem, akkor egy modern, huszadik századi operával indítottam, de még ugyanabban az évadban – mert évadban gondolkoztunk a tévében is, szeptembertől nyárig –, sikerült befejezni és műsorra tűzni Keleti Mártonnal a Bob herceget, ami azóta is az egyik legnagyobb siker... És nemcsak a televízióban, hiszen úgy készült, hogy moziban is be lehessen mutatni.

Az ismerkedés Keleti Marcival nagyon emlékezetes számomra, mert az összetűzés és a kibékülés jegyében történt. Könnyű volt összeveszni vele, de könnyű volt kibékülni is. Szakmai tudása mindenképpen biztosíték volt arra, hogy rádiós operettjeim után, vele könnyen kezdhetek az új műfajban gondolkodni. Ráadásul ő szerette maga mellett az új embereket.

Közös munkánk úgy kezdődött, hogy behívtak az osztályvezetőhöz, aki a kezembe nyomott egy forgatókönyvet, és azt mondta, ennek te leszel a dramaturgja. Ez volt a Bob herceg, a könyvet Békeffy István írta.

Elolvastam, és egy kis dolgozatban azt is leírtam, miért nem tetszik.  Ez mindössze egy kétoldalas írás volt, a címe: dramaturg- jelentés, s benne néhány elképzelés, vázlat. A leglényegesebb köztük, hogy egészen véletlenül odafigyeltem az angol királyi család akkori botrányára, ami a királynő húga és az udvari fényképész házassága körül kavargott. Ahogy ez megoldódott, az pontosan a Bob herceg végére illett. Ezt követően a könyvet visszavittem, letettem az asztalra, s az írást – szóban – azzal egészítettem ki, hogy ha egy forgatókönyv már készen van, akkor nyílvánvalóan nincs szükség dramaturgra. Ezt így, ahogy van, nyugodtan leforgathatja bárki. Nekem ez ebben a formában nem megy.

A következő nap bejött Keleti és Békeffy Pista. Marci – a maga goromba modorában – kikérte magának, hogy egy ilyen taknyos egy „dramaturg-jelentés”-nek nevezett irományban közölje: neki nem tetszik az ő könyve! Békeffy egészen addig a dologról nem tudott semmit, ott találkozott velem és ezzel a két oldallal is először. Pár perc türelmet kért, elolvasta, és – Marci legnagyobb megdöbbenésére – megkérdezte, hogy ráérek-e délután.

Igen.

Felmentem hozzá, és megbeszéltük az általam felvetett dolgokat és a további munkát. A régi felhasználásával ugyan, de mégis teljesen új forgatókönyv-változat született. És a végső poén – angol királyfiról lévén szó – az újkori botrányra hegyeződött ki, nem holmi sablon operettmegoldásra.

Megkezdődött a forgatás, de én tartottam a harminc lépés távolságot, le se mentem a Pasaréti műterembe. Megnyugtatott, hogy nem volt ott Békeffy Pista sem. Azt hittem, az ügyet egyszer s mindenkorra lezártuk, amikor váratlan fordulat történt. Akkor még az Orgona utcában, a Rózsadomb alján laktunk, Keleti Marcihoz közel. A harmadik vagy negyedik napon értem jött egy kocsi, azzal az üzenettel, hogy menjek le, mert valami probléma van. Gondolkodás nélkül mentem, de kiderült, hogy a kérés Marci részéről csak a békülés szándékát szolgálta. Olyannyira, hogy a  Bob herceg sikeres befejezése után kezembe nyomott egy forgatókönyvet, azzal a megjegyzéssel, tudja, ez korántsem alkalmas arra, hogy ennek alapján film készülhessen, de régóta szeretné megcsinálni a Csínom Palkót: „Tudom, te régóta jó barátságban vagy Farkas Ferenccel – mondta Marci. – Nézd meg, gondold át, mit lehetne csinálni, és ha van kedved hozzá, akkor üljünk le.” Rövid időn belül elkezdtünk dolgozni – ismét Békeffy Pistával –, és az általunk készített új könyv alapján megvalósult a Csínom Palkó. Nem televízióra, hanem filmgyári produkcióban, mégis a közreműködésemmel. Sajnos, a munkát, Keleti Marci váratlan halála miatt, asszisztensének, Mészáros Gyulának kellett befejezni.

 

A Zenés Tv Színház első évadja azért határozta meg a további munkát, mert rájöttünk arra, úgy kell a műsort megtervezni, a színház arculatát kialakítani, ahogyan az hajdan, a XIX. században, a régi Nemzeti Színházban történt, ahol együtt, egy társulatban volt a próza, az opera és a népszínmű, majd az operett. Mi hasonló széles spektrumban kellett hogy  gondolkozzunk. Prózában nem, mert arra volt egy másik munkaközösség a televízióban, amelyik már előttünk is nagyon jól tette a dolgát. Nekünk az opera, az operett, a zenés játék, a daljáték, a balett és a musicalszerű műfajok jutottak osztályrészül. Ez a műfaji sokszínűség az embert arra is kényszerítette, hogy időnként maga is megpróbáljon átlényegülni.

Hogy mivé?

Említettem kezdetként a kortársoperát és a Bob herceget mint a hagyományos operett egyik díszpéldányát. Lassan, fokozatosan azonban bele kellett élni magam abba, hogy sok minden más is létezik. Ez a bizonyos „más” két alappilléren nyugodott! Az egyik, hogy mindenféleképpen szerettem volna megteremteni annak az életműnek legalább egy részét, televíziós láthatóságát, amit az Erkel-oeuvre jelent a magyar operajátszásban. Először a Bánk bánt sikerült megcsinálni. Vámos László rendezésében, Bornyi Gyula operatőrrel a 4-es stúdióban forgattuk, nagyszerű körülmények között; fantasztikus eredménnyel, de nagyon szegényen. Keletkezéstörténete ma is szinte hihetetlennek tűnik számomra: megkeresett a zenei osztály akkori főgyártásvezetője, Áldor György, van-e valami elképzelésem, amit gyorsan meg lehetne valósítani? Tudtam, itt a lehetőség, hogy elővegyünk egy Erkel-művet! És ha már igen, akkor legyen az a Bánk bán.

„Vigyázz, mert nagyon kevés pénzünk van! – mondta Áldor Gyuri mint financiális szakember. – Nekem ugyanis ezt most abból kell összehozni, amit az éves költségvetés maradékából sikerült összevakarnom. Lehetőleg tehát egy meglévő lemezfelvétel felhasználásával és itt, a 4-es stúdióban kell megcsinálni, mert a filmgyárba ennyi pénzből nem vihetjük ki.” Ezeknek az előfeltételeknek a szem előtt tartásával kezdtük a megbeszélést Vámos Lászlóval, majd leültünk Nádasdy Kálmánnal is, akinek a negyvenes évek-beli átdolgozása máig a Bánk bán-előadások meghatározója. Nádasdy azt mondta, hogy egy jó operatőrrel még ilyen körülmények között is meg tudjuk valósítani.

Ha arra gondolok, hogy a 4-es stúdióban ma beszélgetések zajlanak, s ugyanakkor magam elé idézem, ahogy a Bánk bán díszleteit – Jánosa Lajos tervei alapján – fölépítve, királyi termeket, Tisza-partot varázsoltunk, akkor azt mondhatom, hogy minden lehetőséget a maximálisan kihasználtunk. Azon a bizonyos beszélgetésen Nádasdy ismét kifejtette, hogy a drámát elsősorban a hangi megoldások és az arcközeli rezdülések képesek kifejezni, ehhez a teret  csak jelezni kell. Vámos magáévá tette ezt az elképzelést. Így lett ez szegény, de mégis nagyszerű produkció. Akkoriban ugyanis a sok pénzt és teret igénylő tervek kimentek a filmgyárba, az ottani nagy stúdiókba. Ahová a Hunyadi László is kiköltözött, mert a megfilmesítését filmgyári keretben sikerült megszervezni. Ezt követően pedig az Erkel-oeuvre-ből elkészült az a Névtelen hősök, aminek a rádiófelvétele olyan jól sikerült, hogy érdemes volt mint playbacket fölhasználni, s leforgatni rá – szintén Vámos rendezésében – a televíziós változatot. Ezúttal a szentendrei skanzen ihlető környezetében forgattunk. Ezekkel az alkotásokkal, azt hiszem, felszínre hozhattam, és a televízió segítségével milliós nézőtábor számára tettem hozzáférhetővé a magyar operajátszást megalapozó korszakból néhány emlékezetesen szép alkotást.

Volt egy másik pillér, egy másik világ, amelyik a szívemhez nagyon közel állt, amelynek néhány ékkövét igencsak szerettem volna képpé varázsolni: ez az akkori „nagy öregek” generációjának életműve volt. Gondolok itt a megvalósult álmokra: Farkas Ferenc Bűvös szekrényére, Ránki György Pomádé király új ruhájára és Kenessey Jenő Az arany meg az asszony című művére. Ezek a művek a huszadik század közepének zenei hangján szólaltak meg, azoknak a – hadd használjam ezt a szót – tanárainknak a mesterművei voltak, akiket, illetve amiket tudtam, éreztem, hogy mindenféleképpen meg kell örökíteni.

S ha már Ránki nevét említettem, el kell mondanom, hogy volt egy régi „szerelmem”, amit mindenképpen szerettem volna képernyőre vinni, mert születése pillanatában belopta magát a szívembe: az Egy szerelem három éjszakája. Úgy emlékszem, már a hatvanegyes ősbemutatón beleszerettem, aztán döbbenten tapasztaltam, hogy amikor a Petőfi Színházban lefutott a bemutató sorozat, mintha meghalt volna a darab: évekre eltűnt, nem kereste senki. Nem tudtam belenyugodni. A számomra természetes lehetőséggel éltem: bizonyos idő elteltével úgy leheltem bele új életet, hogy elkészítettem rádióváltozatát. Egy egészen más szereposztás, egy egészen másfajta előadás jött létre. Az egykori madáchosokra és nemzetisekre építettük az előadást: Kálmán Györgyre, Váradi Hédire, Psota Irénre, Márkus Lászlóra a főbb szerepekben. Hubay Miklóssal konzultálva, a szokásos rádiószerűsítés mellett apró dramaturgiai javításokat is eszközöltünk, bár Hubay nagyon óvatos volt, hiszen Hősökkel és hősök nélkül című kötetében már olvasható  volt a darab, tehát vigyázott, hogy az eltérés a nyomtatott szöveghez képest ne legyen túl nagy.

A végeredmény költőien szépre és drámaira sikeredett, de én még mindig úgy éreztem, hogy nincs megoldva a dolog. Éppen ezért a nyolcvanas évek elején – immár a Zenés Tv Színház  dramaturgjaként – azzal a kéréssel kerestem meg újra Hubayt és Ránkit, hogy csináljuk meg az Egy szerelem három éjszakája televíziós változatát. Miklóssal szinte egyszerre fogalmaztuk meg azt a gondolatot, hogy most, amikor már elfelejtődött a színházi, a rádiós, sőt a filmváltozat is, amikor a darab szinte csak emlékként él, üljünk neki és olyan televíziós forgatókönyv készüljön, mintha egy új darabot írnánk. Két héten át szinte minden áldott este az új könyvön dolgoztunk. De megérte, mert annak ellenére, hogy tartalmilag, gondolatilag és főleg költészetében minden maradt a helyén, valami egészen új született, ami messze eltért attól a színházi kísérlettől, amit 1961-ben mutattak be.

Amikor az anyag „dobozban volt”, a rendező Félix Lászlóval meghívtuk egy külön vetítésre Ránki Gyurit, Vas Istvánt és feleségét, ők pedig magukkal hozták Radnóti Miklós özvegyét is. Ezúttal is nagyszerű szereposztás sikeredett. A főiskoláról frissen kikerült fiatal Mácsay Pál mint Bálint, Júlia szerepében Pápay Erika – szintén ebből az évjáratból –, azután ott volt Almási Éva, Szakácsi Sándor, Incze József, Cseke Péter... Ennek a fantasztikusan fiatal szereplőgárdának és a bíró szerepében Darvas Ivánnak, az idősebb generáció egyetlen képviselőjének köszönhetően, valami csoda született. Ezen a délutánon, amikor a televízió egyik szobájában a vendégeknek levetítettük a darabot, Radnóti Miklósné végigkönnyezte szinte az egészet, és Vas Pista is gyakran törölgette a szemét. 

Ha már a szemekről esett szó, hadd jegyezzem meg – anélkül, hogy szándékos lett volna – tökéletesen érvényesült a Nádasdy Kálmán-féle elmélet: mivel egyetlen díszletünk volt, tehát egyetlen közegben pergett le a cselekmény, itt is az volt a megoldás, hogy a szemekben, a tekintetekben, az arcokon jelent meg, „élt” a dráma. Az ifjúság és a költészet azonban átfűtötte az egészet.

 

Amikor az ember megkapja a lehetőséget, hogy különböző alakban, különböző műfajokban mutatkozzon meg mint dramaturg, lassan-lassan elfelejti, hogy rendező is volt valamikor. És ez szorosan kapcsolódik ahhoz az elvemhez, hogy egészen addig, amíg a forgatókönyv el nem készült, addig az enyém – illetve az enyém is – volt a dolog. Abban a pillanatban viszont, amikor beköltözött a stúdióba, csak a rendezőé lett. Jómagam legfeljebb látogató, az ügy sikeréért szurkoló szimpatizáns lehettem.

Ha valami probléma akadt, az más, akkor mentem, és megbeszéltük...

De beleszólni?

Különösen a szereplők előtt?

Nem szabad!

Műfajilag egyetlen terület állt tőlem távol, s pontosan ezért: egyetlen  balett-produkciónak sem voltam a dramaturgja! Nem is akartam beleélni magam ebbe a világba. Az emberi hang, a hanggal való játék megjelenítése, az volt az én szeretett világom. Ennek annyiféle arca volt a zenés tévészínházban, hogy az ember önmagát is alig tudta követni.

Melyik volt a kedvencem?

Nem tudom, mert ezt nem lehet megmondani.

Mindegyik szép volt.

Voltak egyedi, kedves, szellemes ötletek, mint például az, amikor Vargha Balázs rég elfeledett sárospataki és jezsuita diákkomédiákat ásott elő a múltból. Egy kicsit modernizálva nyelvezetüket – Daróczi Bárdos Tamás népdalihletésű zenéjével megspékelve – úgy mutattuk be őket, mintha eredeti diákszínpadon, diákközönség előtt játszanánk el.

Felejthetetlen emlék Jacoby Viktor Sybilljének forgatása. Seregi Lacival, a rendezővel – nagy találmányként – ez abban a pillanatban készült,  amikor a főszereplő páros Pitti Kati és a Leblanc Győző egymásba szeretett, s ez a körülmény szinte önmaga adta meg e játék különös fényét. Hauman Péternek is volt a darabban egy olyan frenetikus alakítása, hogy szinte robbanásig telítődött körülötte a légkör.

Számomra ennek a Sybillnek volt egy mögöttes története, amit most már nyugodtan elmondhatok, mert büntethetősége lejárt: Gáspár Margitot kértem föl a darab átdolgozására, a televíziós forgatókönyv megírására, Ő azonban azt felelte, hogy nem tud hozzányúlni egy olyan anyaghoz, amit színpadra egyszer már megcsinált. De van egy ötlete, ami egyszer régebben már bevált: „Te éppen olyan jól tudsz már gáspármargitul, mint én. Megbeszéljük, és majd te megírod.” Így történt, de nem vettem föl érte pénzt. A jóleső érzés volt a jutalom, hogy Gáspár Margit és a közönség dicséretét bezsebelhettem.

 

Röviden összegezve, így alakult a sorsom a televízióban. A hozzám hasonlóan lelkes környezetben, a változatosság gyönyörével értek be a művek, egészen addig, amíg minden el nem indult abba az irányba, hogy ne lehessen folytatni.

A kilencvenes évek első felében már alig jelent meg új zenés darab a képernyőn. A Zenés Tv Színháznak ebben haldokló korszakában sikerült még megvalósítanom egy újdonságot: rádiós-televíziós koprodukcióban készülhetett el Erkel Ferenc István királya, amit Koltay Gábor forgatott le. A két produkció a zeneszerző halálának századik évfordulóján, 1993. augusztus 20-án, azonos időben került sugárzásra. Volt aztán – már nyugdíjazásom után – egy Szinetár-produkció, a Cosí fan tutte, ami Várbíró Judit szerkesztésében valósult meg. 1995-ben pedig minden lezárult.

 

 

 

 

                      

Lejegyezte: Zelei Miklós