Dunavölgyi Péter 

 

„Mit mondjak – hiú majom voltam, mint talán sokan, akik képernyőre kerülnek...”

 

 

 

Már gimnazista korában próbálkozik az írással, gyermekmeséi jelentek meg a Friss Újságban. A Magyar Távirati Iroda belpolitikai szerkesztőségének kulturális rovatában kezdi újságíró pályáját, a hírügynökség külföldi adásainak riportere, majd szerkesztője, közben majd kétszer két periódusban az MTI bécsi illetve washingtoni tudósítója. A Televízió is hamar felfigyel rá, rendszeresen dolgozik a TV-híradó, A Hét, a Panoráma, és a Fórum műsoraiban. Évtizedeken át tudósította a TV-híradót külföldi állomáshelyeiről. Beszélgetés Heltai András külpolitikai újságíróval.

 

 

Több mint 40 éve ismerjük egymást, hol közeli, hol távoli munkatársként, hiszen mindketten munkatársai voltunk a TV Híradónak. Közel 20 éven át szinte napi kapcsolatban álltun - én továbbítottam a Híradó felelős szerkesztőjének megrendeléseit.

 

 

Úgy tudom,  a Berzsenyi Gimnáziumba jártál és magyar tanárod, Vajthó Lászlót olvasta először a fogalmazásaidat? Mi szólt hozzá? 

 

Ez a nagyszerű, akkor már idős, szelíd ember egyetemi katedrát érdemelt volna, a lázongó kamaszokkal már nehezen boldogult. Voltunk, akik figyeltek rá – például Gelley Kornél, a jeles színész, aki osztálytársam volt – aztán, fájdalom, korán elment. 

 

Mikor kezdtél  újságírással foglalkozni –  hogyan kerültél a pályára? 

 

Hogy úgy mondjam – kizárásos alapon… Fogalmazásból mindig jó voltam  - máshoz viszont nem értettem. Gyermekkori álmom az írás mellett: szerettem volna érdekes emberekkel találkozni. Rá kellett jönnöm: ha már nem tudhatok kitűnően valamely szakmát, hírlapíróként eljuthatok hozzájuk. Lestyán Sándor Friss Újságja még 1948 -50 -ben is tanulságos hely volt a magamfajta kezdő újoncnak. Lestyán egyik utolsó mohikánja volt a szakmának, kár, hogy elfeledtük. Vele dolgozott néhány hasonrangú régi hírlapíró, ugyancsak olvasott, művelt emberek, sokat lehetett tanulni tőlük.

Azután volt egy családi ismerős, az író Enczi Endre (56-ban az Irodalmi Újság szerkesztője, aki a lapot azután londoni emigrációjában szerkesztette tovább). Üldözött felesége, lánya 44-ben nálunk bujkált. Enczi az ötvenes években az MTI belpolitikai főszerkesztője volt, ő vett fel oda gyakornoknak, nem kis erőfeszítések árán, hiszen nem volt mozgalmár múltam, Némely megjelenést viszont akkor már igazolni tudtam: még gimnazistaként megjelentek meséim a Friss Újság vasárnapi mellékletében.

 

 

Milyen volt az élet az ötvenes években az MTI-ben? 

 

Kemény… Reggel nyolcra bevonulás, munkakiosztás, aztán hajrá: hírgyártás, tudósítás, reggeltől estig. Érdekes társaság volt. A nemrég elhunyt, a kisgazdáktól indult Barcs Sándor tisztességes ember volt, nem kevés, máshonnan kiebrudalt „megbízhatatlan” idősebb újságírót vett oda, tőlük is sokat lehetett tanulni. Csak pár évvel voltunk a háború után, voltak még kollégák, akik már korábban a „kőnyomatosnál” dolgoztak. De lehetett tanulni az alig pár évvel idősebb ifjaktól is. Első rovatvezetőm például Fellegi Tamás volt, a TV szórakoztató főosztályának későbbi vezetője (és egy jelenlegi miniszter atyja. Annak mamáját is jól ismertem, Haba Mari ott dolgozott velünk.) Szerkesztő volt ott akkor Pethő Tibor, a Magyar Nemzet alapítójának fia, Korolovszky Lajos, az MTV külpolitikai szerkesztőségének későbbi vezetője. Polgár Dénes, vagy a nyelvész Nagy László. Egyfajta „favágó” munka volt a miénk, különösen abban az időben: híreket, szabvány-tudósításokat fogalmazni. Az akkori tartalomtól függetlenül mégis minden kezdő újságírónak előírnék legalább néhány hónapos hírügynökségi gyakorlatot. Ott kezdett például Kis Csaba, vagy Szilvási Lajos, az író is. Ott lehetett megtanulni a pontosságot, a gyorsaságot – hiszen a hiba sokszorosan, felnagyítva jelentkezik, az MTI szövege bekerül mindenhova. S tanul az ember egyfajta szakmai alázatot. A hírügynökségnél általában névtelenül dolgozik – az olvasó azt sem tudja, hogy a világon van. A szakma annál inkább: sok kolléga mindmáig nem tudna meglenni a hírügynökség nyújtotta adatok, tudósítások, hátterek nélkül – még ha ezt sokszor el is leplezik… De a szakmában mindenki tudja, ki, mikor, mit írt – s ki volt az első, mert az sem mindegy.

 Egyébként az MTI-nél kellett „magyarosodnom”: a sváb eredetű papa után Hopp-nak hívtak, Enczi megkért, immár hírlapíróként válasszak magyar nevet. Ostoba módon választottam, azóta kérdik gyakran, rokona vagyok-e Heltai Jenőnek, amit, fájdalom, cáfolnom kell…

Tehát az ötvenes évek elején kerültem az MTI kulturális rovatába, amikor az intézményt igen dinamikus - hogy ne mondjam: agresszív emberek vezették. Kemény munkafegyelemben éltünk, hajtottak bennünket, rengeteget dolgoztunk. De érdekes is volt a munka: azóta sem ismerem úgy kulturális életünk személyiségeit, mint akkor, huszonéves koromban. Bármikor körtelefont „intézhettem" a magyar írókhoz vagy más művészeinkhez, s lelkesen leírtam az akkor illendő csacskaságokat, vagy felbőszültem, ha valaki diplomatikusan, vagy netán nyersen elhárította, hogy hazudjon a kor stílusában. Szuggesztív atmoszférában éltünk, s az ember 18 - 20 éves korában amúgy is könnyen elhisz sok mindent. Lévén hogy az iskolapadból kerültem e nagy szerkesztőségbe, s naponta találkozhattam a munka során az ország vezető embereivel: politikusokkal, tudósokkal, művészekkel, módfelett túlbecsültem a magam fontosságát.

Meglehetősen csámpás értékítéletem alakult ki e torz szemléletű világban. Csak két esetet említek az akkori gondolkodásmód jellemzéseképpen. Az egyik: a protokolltudósítás az idő tájt a legfontosabb és legveszélyesebb műfajnak számított. „Fejvesztéssel" járhatott, ha valaki nem írta meg hajszálpontosan, hogy az adott helyen ki jelent meg. s milyen sorrendben ültek az elnökségben. ifjú gyakornokként elküldtek engem is a Városi Színházba, ha jól emlékszem, a Berlin eleste című monumentális film bemutatójára. A film - tartalmánál fogva - protokoll-eseménynek számított.. Jelentőségem tudatában leültem az egyik fönntartott helyre. Hamarosan testes, marcona ember kérte a jegyemet, s mert nem volt, erélyesen felszólított, hogy álljak fel, ott nem ülhetek. Öntudatosan tiltakoztam: újságíró vagyok, maradok. Gyors igazoltatás következett, majd kiderült: az illető magas rangú államvédelmi tiszt. Az esetet jelentették főnökeimnek. Behívattak a személyzetire, s közölték velem, ha efféle még egyszer megesik: röpülök.

 Máskor viszont dicséretet s kiemelt prémiumot kaptam, mert sok lelkes jelzővel fölékesítettem a tervkölcsönjegyzésre biztató vidéki jelentéseket.

Elképzelhető, hogy ilyen szokások és ítélkezések közepette miféle szellemi gyarapodáson megy át az ember. Mindahányunkba, akik akkor kezdtünk, beleivódott a sematizmus; igen hosszú, nehéz munka árán sikerült később e beszűkült látásmódból kikászálódnunk. Tartok tőle, hogy egészen mindmáig nem sikerült.

 A hírügynökségi újságíró a világon mindenütt egyforma: a szakma közkatonája, a szó szoros értelmében. Újságírónak máskülönben azért szegődik valaki, mert vonzza, hogy sokat utazhat, mozoghat, s nevet szerezhet magának. A hírügynökség munkatársa is élhet dinamikus életet, ám máskülönben Anonymus, a neve esetleg egy életen át nem jelenik meg újságban. Csak hírügynökségi jelentéseket ír, s alatta legföljebb néhány betű – AP, DPA,  MTI - olvasható. Mindig nem kevés kiváló, bizonyos tekintetben rendkívüli ember dolgozott és dolgozik a Magyar Távirati Irodában is, de a szakmán kívül a kutya se tudja, hogy a világon van.

Nekem is végig kellett járnom az MTI iskoláját, az alapoktól a felsőfokig. Amint már említettem: az ötvenes években kezdtem.  Az ember aggódhatott, hogy ,,elérti-e" mondjuk Farkas Mihály beszédének általa is leglényegesebbnek tartott részeit, mert ha másnap nem ez jelent meg a lapokban, nem volt bocsánat. Jó néhányan el is vesztették állásukat effélék miatt. Másfelől el is vonulhatott az ember néhány együgyű rendszabály védőbástyája mögé, ha ezeket betartotta, nem fenyegette nagyobb veszedelem. Ha lelkiismeret-vizsgálatot végzek, azt mondom magamban: valószínűleg úgy számoltunk el magunknak vitatható hitelességű közleményeinkkel, hogy legalább nem adtuk hozzá a nevünket. Olcsó vigasz, üres mentegetőzés – mondom, ma már, hiszen módunk sem volt rá.  Nem voltam „lázadó", még fegyelmit sem kaptam, mert megtanultam: a hírügynökség munkatársa alkalmazott, feladatokat kell végrehajtania. Ahhoz a következtetéshez mindenesetre eljutottam: ebben a szakmában az ember nem lehet igazán tárgyilagos. S szerettem volna jó értelmű elfogultságaimat egyszer majd személyesen is közhírré tenni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később szívesen vállaltam a nyilvános szereplést.

 

Hamarosan behívtak katonának.  Hol szolgáltál, milyen volt az ötvenes évek elején a katonaélet? 

 

Rövidnek bizonyult az újságírói  „dicsőség”, s miután származásom miatt egyetemre nem vettek fel, be kellett vonulni. A megbízható elvtársakat, mint pl. Lendvai Pált, a közgazdasági rovat vezetőjét, az ÁVH- karhatalomhoz vitték. A magamfajta pártonkívüli Mezőtúrra került. Ott voltak még a rabok, akik az új laktanyát építették s azt két évig, amíg ott éltünk, át nem fűtötték. Budai gyerekek azt hittük,  az ijesztő körülmények között (1951-et írtunk) ott döglünk meg- de persze túléltük, megerősödve. (Ha nem is mindenki élte túl, többen lettek öngyilkosok) Nagy iskola volt, emberileg is. A fővárosi sajtómunkások kommunista szellemével beoltva érkeztem oda, hogy azután az alig idősebb munkás – és parasztfiú tisztjeinket halljam panaszkodni, hogy nyomorog a család, tisztára söpörték otthon a padlást… Furcsa katonáskodás volt: szabad időnkben a laktanya tetején társaim az életre tanítottak, cserébe én őket franciára.

 

Mindezek után hogyan lettél 1963 – 1969 között az MTI bécsi tudósítója?  Milyen volt az élet Bécsben a hatvanas évek második felében, a magyarországi viszonyokhoz képest? Hogyan  fogadtak a nemzetközi sajtó képviselői egy „vasfüggöny mögöttről” érkező kollégát? Egy fontos, de kényes kérdés. 1963-at írunk, alá kellett-e írni bármiféle nyilatkozatot a bármely magyar hatóságnak, hogy jelenteni kell… ? Azért is kérdezem, mert ez a téma Aczél Bandi könyve után ismét vitatéma lett Bolgár Gyurival. Beszélnél erről?

 

 Mivel beszéltem nyelveket, a külföldi munka mindig titkos reményem volt – de várni jó sokáig kellett. Végül is 13 évi „favágás” után kerülhettem ki Bécsbe. Óriási dolog volt ez akkor, a hatvanas években, hiszen nyugatra legfeljebb sportolók, külkereskedők utazhattak. Éppen akkor nősültem, így a lakásgond is megoldódott - nagy öröm volt.

Amint Bécsben berendezkedtem, körülnéztem, számos eladdig szokatlan feladat hárult rám. Írtam is elég sokat, de azon vettem észre magam, hogy olyan felfogással, témaválasztással és stílussal, mintha tíz év óta nem történt volna semmi. (Mondjuk, ilyesféléket: Bécs ugyan látványos, gazdag város, de azért itt is sok ember szegény.) S e sematikus szemlélet bizony, akkor és ott, már igen disszonánsán hatott. Fegyelmeznem kellett hát magam, hogy próbáljak arról írni, ami csakugyan van. Így is mondhatnám: úszás közben tanultam meg úszni, miközben  kiderült: még úgyszólván a tempókat sem ismerem… 1963- tól 69-ig dolgoztam Bécsben. A hatvanas évek Bécse még messze nem az a gazdag, élénk metropolis volt, mint a mai – de a szegény, szürke Budapesthez képest világváros. Szorgosan gyártottam a kor megkívánta sajtószemléket, tudósításokat. A sajátos helyzet az volt, hogy a magyar tudósító szinte ugyanúgy dolgozott, mint ma – azzal a nagy különbséggel, hogy írásait szelektálták. A „közfogyasztásra alkalmas” került el a lapokhoz, a rádióhoz, a „kényesebbek” a különféle bizalmas kiadványokba, amelyeket csak a pártállami rendszer fontosabb szereplői olvashattak. Szerencsére írhattam napilapoknak is, tudósíthattam Pálfy József és Gömöri Endre akkoriban indult,  viszonylagos nyitottságával hamar népszerűvé lett hetilapját, a Magyarországot.

 Ami a jelentési kötelezettséget illeti: úgy gondolom, eléggé közismert, hogy minden, állami külszolgálatot vállalt embernek volt ilyen kötelezettsége, akár aláírt valamit, akár nem, akár írt, akár „csak” szóban számolt be az illetékes elvtársnak. Ezt jómagam már  a tv nyilvánossága előtt is elismertem.  

 

Úgy tudom, hogy az első televíziós szereplésed nem Magyarországon volt, hanem éppen Bécsben, hogyan  történt ez? Volt ennek itthon valamilyen visszhangja? Polgár Dénestől tudom, hogy őt is hívták többször az NSZK egyiktv- műsorába. Aztán olvastam is az APO jegyzőkönyvekben (MSZMP KB Agitációs Osztálya), hogy nem szerették Dénes ezen tevékenységét, bírálták is, hogy „nem szó szerint mondta fel a beszélgetésekben a magyar párt és kormány hivatalos álláspontját”, volt „magánvéleménye. Nálad ez, hogy volt? 

 

 

Helmut Zilk, Bécs későbbi népszerű  szociáldemokrata főpolgármestere indított annak idején, még riporterként,  Auslandsecho címmel műsort az ORF-ben, az osztrák közszolgálati televízióban. Olyasmi volt, mint az ARD-ben a Frühschoppen, ahol Polgár Dénes szerepelt: újságírók vitattak meg időszerű eseményeket. Zilk mindig két „keletit” hívott meg, egy szovjetet és egy másikat – az utóbbi nem egyszer én voltam. Nem emlékszem, hogy e szereplésekért letolást kaptam volna – kezdő ifjúként alkalmasint óvatos duhaj lehettem. Tartalmakra már nem emlékszem, de arra, hogy szörnyű lámpalázam volt, arra igen… Viszont az ott szerzett stúdió-rutinnak köszönhettem, hogy Budapesten már nem drukkoltam annyira a kamerák előtt.

Egyébként az osztrák kollégák, akárcsak külföldi társaim, barátságosan, segítőkészen fogadtak. A magyar tudósító éppen Bécsben mindig is kicsit más, mint a többi külföldi. S ha hozzá viselkedése, írásai sokkal másabbak, mind pl. az akkori szovjet, vagy csehszlovák pályatársé, már nyert ügye van. Így lehettem ismételten vezetőségi tagja, majd alelnöke a külföldi tudósítók egyesületének.

 

 

 

1970-ben itthon vagy, ismét az MTI székházában dolgozol. A Magyar Televízió Híradó műsora ekkor jelentős megújuláson megy keresztül. Elkészül az átépített III. stúdió és a korábbi, egy bemondós hírműsorban négy munkatárs jelenik meg a nézők előtt. A hírolvasó bemondó, a kül-ésa  belpolitikai kommentátor és a sportriporter. Mondjuk el az olvasóknak, hogy a hogy a hatvanas években volt kora este egy „Napi kommentár” című politikai műsor, de kevés nézettséget hozott. Ez 1970-ben megszűnt és „beépült a Híradóba” ami nagy nézettséget hozott. Ipper Pál, Pálfy József mellett te lettél a harmadik külpolitikai kommentátor. Hogy választott ki Matúzné? Mi volt ekkor egy külpolitikai kommentátortól az elvárás? 

 

 

Gondolom, éppen bécsi tévés szerepléseim alapján - meg talán illett egy fiatalabb is a két idősebb kolléga mellé. A „fő” kommentátor Ipper Pali volt, kettejük mellett kevesebbet rúgtam labdába, hiszen állandó „szombatos” is voltam. Ennek ellenére alighanem nagyon fontosnak érezhettem magam: akkoriban ugyebár egyetlen tv-műsor volt, a híradót „mindenki” nézte, megismerték az embert az utcán, meghívták előadásokra, stb.

Akkoriban próbáltuk ki idehaza – Cronkite, a CBS legendás műsorvezetője  és mások nyomán - a csevegő, közvetlen műsorvezetői, kommentátori stílust. Fokozatosan szembe kellett néznünk azzal, hogy szakmánkban tiszteletben kellt tartanunk bizonyos alapszabályokat. Nevezetesen: először is tájékoztassunk, vagyis mindenekelőtt a tényekkel szembesítsük az embereket. S ezután - vagy, ha lehet: ezzel párhuzamosan - orientáljunk legjobb tudásunk, meggyőződésünk és lelkiismeretünk szerint. Megítélésünkben nyilvánvalóan szubjektívek voltunk, de annyira sosem lehettünk elfogultak, hogy elfedjünk tényeket. Ez így persze  szépen hangzik, de nyilvánvaló, hogy a gyakorlatban –legalábbis jómagam – bizonyosan nem ritkán megfeledkeztem az etikai alaptételről... 

 A teljesítményem – gondolom – vegyes lehetett. Hajthattam talán valamelyes hasznot azzal, hogy elmondtam a nyugati világról, politikáról dolgokat, amelyeket az emberek máshol, mástól és így talán nem hallhattak volna. Örvendetes módon ezt mindmáig emlegetik kortársaim, ha valahol megszólítanak. Ugyanakkor nyilván locsogtam sok ostobaságot is, állíthattam olyat, ami igaz sem volt. Zárt politikai rendszerben éltünk, amelyben nem is a külső, hanem a belső cenzúra volt a meghatározó. Egyébként az, hogy szegény nézőnek egy műsorban akár  2-3 kül- és belpolitikai kommentárt kellett meghallgatnia, szemben állt a műfaj törvényeivel, így aligha lehetett hatékony a rendszer szempontjából sem. 
 

 

 

 

Azért a stílusoddal, a lezserségeddel ki is hívtad a sorsot - vagyis a vezetők haragját. Emlékszel erre? D.M.I. levele, Tömpe István elnöknek. 1971.02.11- én: „… Szeretném felhívni a figyelmét a Televízió f. évi február 10-i műsorában a tévéhíradó első kiadásában elhangzottakra

... Sajnos gyakran előfordul – különösen azóta, hogy a műsorokban u.n. közvetlenségi tendencia érvényesül, hogy furcsa megjegyzések hangzanak el a riporterek és a kommentátorok részéről. Így például a február 9.-i tv-híradó első kiadásában a Los Angeles- i földrengésről szóló gyorshírt beolvasó – egyébként kitűnő hírmagyarázó  -Heltai András  ezzel adta át a szót a sportrovatnak: nézőinket bizonyára jobban érdekli a labdarúgás, mint a földrengés. Egy tragikus természeti katasztrófát a futballhírekkel egy nívóra helyezni, enyhén szólva nyegleség.” Vészits Ferenc főosztályvezető  válaszolt, részlet: „  Heltai Andrásnak a  műsorban elhangzott megjegyzését már levele érkezése előtt az illetékes vezetőknél kifogásoltuk. Figyelmeztetésben részesült és nyomatékosan felhívták a figyelmét arra, hogy a jövőben megfontoltabban fogalmazza meg összekötő szövegeit.  Az idézett levelet a Magyar Országos Levéltárban találtam kutatásaim során. 
 

 

Bevallom, erre nem emlékszem. Viszont az átkötés valóban nem volt a legszerencsésebb… 

 

Szintén 1970 októberében indul A Hét műsora, melyet ekkor Márványi György szerkeszt,  Vitray Tamás és Szepesi György felváltva vezet. Mikor kapcsolódtál be a műsorba és hogyan?  

 

1972 május 21- én került  A Hét adásába Habsburg Ottóval készült interjúm. Az első vele készült  „hazai” interjú s egyike a keveseknek, amelyekre máig kicsit büszke vagyok. A hajdani trónörökös civilben, amint a rendszerváltás óta az egész ország megismerhette, végtelenül szerény, rendkívül rokonszenves, megnyerő ember. Mátray Misivel, a kiváló operatőrrel később még sokat forgattunk együtt. Akkor, a göttweigi apátságban ez kis híján nem sikerült: este volt és a magunkkal hozott lámpa felmondta a szolgálatot… Habsburg Ottó így türelemmel várta, amíg Misi előkerített a kolostorból egy asztali lámpát s annak gyengécske fényénél folyt a beszélgetés. S volt benne az a bizonyos kérdés,miszerint : „Lát-e még a maga, vagy családja részére lehetőséget, hogy valaha visszatérjen a trónra?” A válasz nemleges volt. Ottó annak idején a bajor CSU képviselője volt az Európai Parlamentben. Ott a magyar ügy következetes képviselője – de a dinasztikus igényekkel (csakúgy, mind a vagyoniakkal) mind osztrák, mind magyar vonatkozásban rég leszámolt. Azt a bizonyos interjút egyébként – örömömre – ő is számon tartja, ha valahol összetalálkoztunk, sietett felemlíteni a jellegzetes hanghordozásával: „Ön volt, kéhem szépen, az első hazai magyar, aki velem interjút csinált…”  Egyébként kaptam aztán sok gratuláló levelet, de volt felháborodott is: a kérdést, „lát-e a maga részére még esélyt”, úgy értették, hogy „lemagáztam” Ottót…. 

 

 

Milyen fontos riportjaidra emlékszel A Hét  Polgár Dénes - i, időszakából? 

 

Mennyire voltak fontosak, nem tudom. Emlékszem arra, amikor Helmut Schmidtet 1974-ben kancellárrá  választották, azzal léptem oda hozzá: „Nem bánja-e, ha egy magyar is gratulál…” Nem bánta, a német tv is használta a snittet. Egyébként ki gondolta volna, hogy azután ő lesz az, aki határozottan lebeszéli Kádárt arról, hogy Magyarország  - amint tervezték – közeledjék az Európai Gazdasági Közösséghez…Emlékszem, milyen szép volt Juliette Greco még idősen is, az Humanité párizsi fesztiválján, emlékszem interjúkra vezető nyugati politikusokkal, amelyekben – megint csak a rendszer korlátai között – el lehetett mondani egyet és mást. S ne felejtsük a kép szuggesztív erejét, még szöveg nélkül is. Ha valaki pl. látta a jóképű, intelligens, mosolygó Helmut Schmidtet a tévében, később nehezen hiszi el, ha a Népszabadság a NATO-rakéták akkori telepítése kapcsán háborús uszítónak festi.   

 

Térjünk vissza még 1972- 73 - hoz.  A levéltári dokumentumokban olvasható:„  1972.november 17.-é Az MSZMP KB Közoktatási és Kulturális Alosztálya véleményezte az MTV Szórakoztató  és Zenei Főszerkesztősége 1973. évi tervét. A értékelést írt: Kőháti Zsolt. Ebben olvasható: Szórakoztató rovat tévékabaréjához hiányzik a koncepció. Nem látható: milyen plusszal léphet a megszüntetendő Humoristák klubja helyébe hatszor szombat esti főműsoridőben! Az igényesség nyomát jelzi Heltai András bevonása a rovat munkájába ( bár az osztrák kabaré mint ajánlólevél legutóbb nem volt kedvező). Hogy kerültél képbe? Később sok szórakoztató műsorban tűntél fel, amikor itthon dolgoztál. Telepódium (1985), A mi kis Fórumunk (1982), Ez meg az (1987), Szatelit kabaré (1999).  

 

 

Mit mondjak – hiú majom voltam, mint talán a legtöbben, akik képernyőre kerülnek... Így nem hárítottam el ilyen felkéréseket, annál is kevésbé, mivel (vélem én) meglehetősen fejlett humorérzékkel bírok – amivel már sok embert haragítottam magamra…Egyébként szerintem éppen a Born Ádám rendezésében Bécsben forgatott osztrák összeállítás volt mindegyik között a legjobb. 

A televízió nyomasztó, mert érzékelhetetlenül óriási nyilvánossága alkalmasint minden szereplőjét kisebb - nagyobb görcsbe rántja. Van, oki ezt bevallja, Van, aki tagadja, van akin látszik és van, akin nem. S tatán vannak zsenik vagy edzett lelkűek, akik valóban minden felindulás, érzelem, és a felelősség miatti  aggodalom nélkül  mondják, teszik a magukét a kamera előtt. A nagy többségnek, vélem én, valami fogódzóra van szüksége, hogy ezt a meg - megújuló, az évek során ugyan csökkenő, de meg nem szűnő feszültséget oldjuk, csillapítsuk. A magam gyakorlatában az egyetlen üdvözítő módszernek az látszott,  hogy előbb  nevessek.  Mármint befelé, önmagamon. Mielőtt ostoba szófűzéssel, fennkölt orcával, fontoskodva teszem ki magam - a mások nevetésének. Hiszen van – e komikusabb, mint az önmaga zsenialitásától, hozzá lenyűgözőnek vélt külsejétől megittasult közszereplő, aki mámorában teljességgel komolyan veszi önmagát? Vagy az, aki úgy véli: bármilyen csekély humor, irónia méltatlan nemcsak személyéhez, hanem tárgyához is. Ám műfaji, technikai fegyelem ide, politikai követelmények oda máig rendíthetetlenül hiszem, hogy e műfaj némi humorral, szatírával, szellemmel lelhet csak igazán sikeres. Még a szigorúan vett politikai műsorokban is. A televíziónak a demokratikus társadalomban nem az igehirdető, a kinyilatkoztató, a zord arccal „mozgósító" szerepét kell játszania. Hanem közvetlen, őszinte, emberi hangon kell szólnia. A vívódó, vitatkozó, néha tévedő ember hangján kell, kellene  beszélnünk. Az olyan gondolkodó ember hangján, aki őszintén tud nevetni - elsősorban a maga gyarlóságain.        

 

1975 –től ismét fontos tudósítói kiküldetés, Washington. Milyen volt az számodra az új távoli földrészen a munka és az élet?  A tudósítói munkád mellett a televíziózás is fontos maradt számodra, rendszeresen küldtél telefon tudósításokat a TV Híradónak, sőt később úgy emlékszem “szereztél” egy NDK-s operatőrt akivel már mozgóképes tudósításokat is küldtél. Hogy volt ez a tv-s tudósítás ebben az időben? 

Amerika ismeretesen nem csak a világ közepe, hanem a

televíziózás őshazája, ahol ezt a szakmát igazán meg lehet tanulni. Nagyszerű évek voltak, ha agyon is dolgozta magát az ember. Hiszen az egyszemélyes MTI-s üzem teljes embert kíván, ehhez jötték még a tévés tudósítások. Amiben a forgatásnál csak a hazaküldés volt a nagyobb gond: a filmmel, hangtekerccsel még ki kellett autózni a vagy 30 km-re fekvő Dulles repülőtérre, annak is a peremére s ott feladni a teherszállításnál, a szabvány-zsákban, megfelelően kitöltött sokpéldányos űrlappal … 
 

Könnyebb volt ebből a szempontból a második öt washingtoni év, 1988-1993 között. Az amerikai kormány (azóta takarékosságból megszüntetett) Tájékoztatási Hivatalának volt Washingtonban tévés részlege, saját kis stúdióval. Ott egyrészt megfelelő körülmények között (és ingyen) fel lehetett venni riportokat, interjúkat – másrészt Pestről vonalat lehetett rendelni, átjátszani, ill. akár élő adásban  jelentkezni, pl. választások esetén. Így a Chrudinák Alajos vezette Panoráma számára készültek interjúk Zbigniew Brzezinskivel, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával, Dan Quayle alelnökkel, képviselőkkel, szenátorokkal, miniszterekkel. 

 

1975 –ben több  riportfilmet is forgattál az USA-ban Lukács Lóránt operatőrrel. Hogyan emlékszel a sorozatra? 

 

Ezek is az USIA, az említett hivatal támogatásával születtek s örömmel emlékszem rájuk. Úgy érzem, azzal, hogy pl. bemutattuk egy minnesotai  kisváros, vagy Kalifornia életét, embereit, vagy akár a feketék, az indiánok helyzetét, tettünk valamit a magyar közvélemény tisztességes tájékoztatásáért. A szövegnél csak a kép fontosabb. Márpedig Lukács Lóri kitűnő képei magukért beszéltek – és egy más Amerikát mutattak, mint a kor propagandája általában. Ne feledjük: ezeket a különösen jónak persze semmiképp nem nevezhető riportokat történetesen a hetvenes évek közepén vetítették, amikor ismét egyszer az ideológiai keményedés volt napirenden. Voltak az útnak egyébként “melléktermékei” is. Így egy beszélgetés New York-I felhőkarcoló tetején Benny Goodmannal Találkozásom Bartók Bélával címmel. Vagy a hollywoodi interjú Peter Falk-kal, akiről akkor nem sokan tudták, hogy Magyarországról elszármazott család sarja.

 

 

Aztán jött a második bécsi tudósítói időszakod. Mikor is volt ez és milyen? Ebben az időszakban zajlottak a leszerelési tárgyalások, Kiss Peti operatőr kollégámmal sokszor voltunk nálad egy – egy napra a tárgyalások folyamata során. Sok unilateralist (kép és hangtudósítást, forgatással együtt) adtunk az ORF-ből. 

 

A nyolcvanas évek (1983-87 között voltam ott ismét) ismeretesen egyre könnyebb, viszonylag szabadabb munkát tettek lehetővé. Különösen éppen Ausztriában, hiszen az együttműködést egyfajta minta-partnerségnek tekintette mindkét kormány. A leszerelési tárgyalások, az európai biztonsági konferencia előkészületei Bécset nemzetközi szempontból is fontos hellyé tették. Így nem bántam meg, hogy (gyerekeim tanulmányai érdekében) nem a felkínált tokiói lehetőséget, hanem a „kisebb” posztot választottam. Volt mit csinálni, s volt sok emlékezetes is. Például, amikor a csernobili atomreaktor felrobbanása után a bécsi Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakértőitől meg lehetett tudni, valójában milyen szörnyűség történt – mielőtt még a szovjetek is arra kényszerültek, hogy bevallják a valóságot. Ezekben az években is kaptam meghívást televíziós vitákra és történetesen ott kaptam életem egyetlen kormány-kitüntetését: az Osztrák Köztársasági Érem ezüst fokozatát. 

 

Hogyan alakultak utolsó  külföldi tudósítói éveid – ezúttal ismét Washingtonban? 

Ezek szakmai pályám számomra legérdekesebb, legsikeresebb esztendei voltak, 1988-93 között. Hallatlanul izgalmas volt onnan megélni a rendszerváltás előkészületeit, majd mindazt, ami azokban a történelmi időkben odahaza történt. Ami egyúttal alighanem páratlan lehetőségeket jelentett a kelet-európai tudósítók számára. Ebben az időben nem csak a britek, a németek, a japánok voltak fontosak a kormányzat, a közvélemény számára, hanem ezek a kis országok, amelyekről a legtöbb amerikai azelőtt azt sem tudta, hol vannak. Rákapcsoltak: volt interjú a CNN-ben és másutt, a neves Council on Foreign Relations, az amerikai külpolitikai társaság  több alkalommal kért fel, hogy előadó-körutakon beszéljek Magyarországról, az ország demokratikus átalakulásáról. Jártam az ország távoli tájait, Montanatól Kentuckyig, s mindenütt őszinte érdeklődéssel, rokonszenvvel találkoztam. 

Még izgalmasabb volt persze „felfedezni”, megszólaltatni olyan magyarokat, akikhez azelőtt nem volt szabad bekopogtatni. Király Bélát például, aki galambokat tenyésztett a farmján, vagy Radványi Jánost, az 1967-ben disszidált washingtoni magyar ügyvivőt. A magyar jezsuita professzort, aki Clinton elnök tanára volt az egyetemen, vagy James McCargart, az egykori amerikai hírszerzőt, aki a háború után Budapestről nyugatra szöktette a polgári politikusokat. „Aranykor” volt ez – az MTI, az MTV rendelkezésére állt szinte mindenki, akit kértünk, miniszterek törvényhozók. Az USIA stúdiójában én voltam a leggyakoribb külföldi vendég s hivatalos elismerést kaptam tőlük a legjobb ko-produkciókért. S volt elnöki interjú is, az idősebb Bush-sal, annak 89-es budapesti útja előtt. S persze nagy élmény volt megélni, tudósítani az új Magyarország politikusainak látogatásait, megismerni Antall Józsefet, Göncz Árpádot. És sok más utazót, akik régen eltűntek. 

 

Szeretném, ha beavatnál bennünket annak is a titkába, hogy tud egy külföldi tudósító  a leggyorsabban, esetleg a többieket is megelőzve “exkluzív ” információkhoz jutni.  

 

 

A kérdésben meglehetősen szkeptikus vagyok. Kizárólagos információhoz, elsőként, csak akkor jut a hírlapíró, ha valaki (kormányférfi, diplomata, üzletember, stb.) valamilyen, általában önös okból, nyilvánosságra akarja hozni azt a bizonyos információt. Ehhez azután kiválasztja a megfelelő alanyt, aki személye, orgánumának befolyása alapján a legalkalmasabb. S ez külföldon általában nem az MTI vagy az MTV… A The New York Times, a Financial Times, a Die Welt, a Le Monde és kiválasztott társaik gyakran jutnak exkluzív információkhoz. Amelyek egyébiránt aztán nem is mindig bizonyulnak megalapozottnak. Vannak, akik céljaik érdekében tudatosan megvezetik a szenzációra, elsyőségre éhes sajtót. Ezért is lenne jó, ha a honi média magáévá tenné a nyugati alapvetést: legalább két, független forrásból ellenőrzött információ csak a megbízható, a közölhető.

Persze a tudósítónak minél több, minél befolyásosabb jól értesült kollégával, közéleti szereplővel kell jó személyes kapcsolatot ápolnia, hogy friss hírekhez juthasson, vagy ellenőrizhesse azokat. Woodward és Bernstein, a The Washington Post ifjú riporterei a Watergate-ügy megírásával valóban megbuktatták Nixon elnököt. De ha nincs az a bizonyos kormány-közeli férfiú, aki mindazt, amit aztán nyilvánosságra hoztak, magától, titokban elmondja nekik - nincs szenzáció…  


 

1991-ben 35 évvel a budapesti forradalom után sikerült felkutatnod egy amerikait, aki ha rövid ideig is de személyesen vett részt a forradalom eseményeiben. Hogy is történt ez?

 

 Az 56-os forradalom alatt és után a felkelés magyar és szovjet leverői sok mindent összehordtak orról, hogyan segített az „amerikai imperializmus" becsempészett fegyverekkel, sőt, katonákkal. A vádakat soha nem sikerült bizonyítani, hiszen a tragikus igazság éppen az volt, hogy Amerika, a Nyugat általában, világpolitikai megfontolásokból tudatosan nem segített. 35 év után tudtam fel kutatni egy amerikai polgárt, aki valóban, fegyverrel a kezében vett részt az eseményekben Budapesten. Nem is akármikor, hanem november első napjaiban, a második, a végzetes szovjet támadás idején.

„Leonard Wolfe jó kedélyű,  akkor 63 éves bostoni, üzletember A patinás város jóhírű egyetemén 1956 nyarán végzett - történetesen  orosz  nyelv és irodalom szakon ... A sikeres vizsgák jutalma európai körutazás volt, s a szépreményű fiatalember októberben éppen Bécsben élte világát, amikor a magyar forradalom kitört. Ahogy elmondta nekem: 

„Egy ideig a lapokból követtem, aztán azt mondtam magamnak: ezt  meg   kell nézni, az életben egyszer lát az ember forradalmat... „ Az egyelőre csak kalandra vágyó Wolfét Nickelsdorfból november 2-án egy helyi parasztember vitte át jó pénzért Hegyeshalomra. A határon a nemzetiszín karszalagos magyar katonák az amerikai útlevél láttán kezet ráztak vele: „Örülünk, hogy segíteni jött - mondták nekem. - Akkor kezdtem érezni, hogy itt többről lehet szó, mint kalandról.”

Az amerikai fiatalember majd 24 órát vonatozott a határtól Budapestig, útközben csak a győri állomáson ingyen osztogatott kakaó tartotta benne a lelket a fűtetlen vonatban. Ezután már gyerekjáték volt a Rákóczi úton, a villamos lépcsőjén eljutnia az Astoria Szállóig, ahol - meglepetésére - megint Európa: meleg és kényelem fogadta. Mélyen aludt, amikor 4-én hajnalban szörnyű lármára, ágyúdörgésre ébredt. A szállodai személyzet riadtan közölte, hogy megindult az orosz támadás, menjenek az óvóhelyre.

„- Huszonhat éves voltam – persze, hogy nem a pincébe, hanem az utcára siettem… Az emberek szedték fel a kockaköveket, hogy barikádot építsenek a tankok ellen. Amint nézelődtem, egy katona odajött: Maga kicsoda? - Amerikai, mondom. - Akkor biztos akar- nekünk segíteni? - Persze - vágtam rá, hiszen szíven ütött a kép, amint gyerekek, öregek építették az útzárat. Volt, aki sírt.  Kaptam egy nemzetiszín karszalagot és egy dobtáras szovjet géppisztolyt. Az Astoriával rézsút szemben, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán álló nagy épületben bújtunk meg, máig emlékszem, óra van a tetején. A második emeleten voltunk: onnan szemmel lehetett tartani az egész keresztezést. Szörnyű volt, máig előttem van, amint két irányból is jönnek a szovjet tankok és géppuskáikból,  lövegeikből szüntelenül tüzelnek. Láthatóan nem is céloztak, terrorizálni akarták a szembenállókat. Egy gyerek, lehetett vagy 14 éves, Molotov-koktélt dobott egy páncélosra, a következő percben szabályosan kettékaszálta egy géppisztolysorozat. Akkor húztam meg először a ravaszt.”

Wolfenek és társainak helyzete ötödikére reménytelenné vált, a 200 felkelőből 75-en maradak   életben. „ Alighanem az a magyar szabadságharcos mentett meg, aki felszólított: hagyjam ott a fegyvert és menjek azonnal az amerikai nagykövetségre, amíg nem késő. Hallgattam rá, s még ott voltam egy hétig. Megismerhettem Mindszenty bíborost, azután egy autókonvojban, együtt az ott rekedt amerikai újságírókkal, kivittek bennünket Bécsbe.  Az amerikai nagykövetségen közölték: hallgassak orról, ami történt, mert ha bevallom, hogy külföldi országban fegyverrel harcoltam, megfoszthatnak az állampolgárságomtól. Így hát hallgattam, máig. De úgy érzem, hogy most, idős koromra, látva, hogy békél meg egymással hazám és a Szovjetunió, ideje nyilvánosan vállalnom: Igen, én is részt vettem a magyarok elnyomása, kizsákmányolása elleni harcban. Tájékozódtam, s úgy tudom, én vagyok az egyetlen amerikai, aki fegyverrel a kézben volt ott Budapesten.”

Leonard Wolfe a vietnami háború idején az amerikai hadsereg számítógép, szakértőjeként járta be a világot, tizenkét éve pedig kis utazási iroda tulajdonosa. Budapesten azóta sem járt. - Elfelejteni azokat a napokat soha nem lehet. Máig őrzöm a piros-fehér-zöld karszalagom egy darabkáját, a bélésbe rejtve hoztam magammal. Az ifjúságomra emlékeztet - tudja, milyen fogékony akkor az ember. Én jobban ismerem magyarokat, mint bárki más Amerikában”.

 

 

Hazatértél Amerikából, 1994-ben nyugdíjba mentél az MTI-ből , majd 14 évig a Pester Lloyd német nyelvű hetilap  főszerkesztő-helyettese voltál közelmúltig, amíg az meg nem szűnt. Mit csinálsz azóta?

 

Ez szomorú történet, hiszen a Pester Lloyd (hajdan) Magyarország egyetlen, külföldön is olvasott, idézett napilapja volt, amely 1854-től 1945-ig  jelent meg. Hőskorában olyan főszerkesztői voltak, mint pl. Falk Miksa, olyan szerzői, mint Thomas Mann vagy Stefan Zweig. Német kollégákkal hetilapként élesztettük újjá a Lloydot, de sajnos (mint annyi kollégának) tapasztalnunk kellett: független, színvonalas újságíráshoz anyagi alapokat szerezni egyre nehezebb. Újabban, egyéb munkáim mellett, a 168 óra német webportálját, a www.ger-mania.hu-t  szerkesztem.

 

 Végezetül még ejtsünk szót még arról, hogy mindig szeretted a vicceket, a csínyeket. Emlékszem, Matúzné  többször el is tiltott egy - két hónapra a Híradó  műsorvezetésétől, a tréfáid miatt!. A szakmában legendásak ugratásaitok Kulcsár Istvánnal… 

Mi tagadás, mindent egy jó viccért…  Egyes bemondó, műsorvezető kollégák már rettegtek tőlem, hisz volt képem az élő adás indulta előtt tíz másodperccel valamit mondani, vagy mutatni, amitől muszáj volt nevetni –  ám mégsem lehetett... Volt egyszer egy üvegszem is, amelyet észrevétlenül elhelyeztem a Gál Joli pultján álló vizespohárban. Ám miután felötlött, mit történhet, ha odapillantva élő adásban fordul le szegény a székről, utolsó pillanatban kivettem. Utólag is megkövetem kollégáimat baromkodásaimért .. 

Ami Kulcsár „Mityát”  illeti (ki nem emlékezne, amint fülig kucsmában tudósít mínusz 40 fokban valahonnan az Északi sarkvidékről?..) neki szerencsére fejlett humorérzéke van. Genfi csúcstalálkozón jártunk, a magyar nagykövet reggelire hívta meg a sajtót. Elegáns terítés, herendi, ezüst étkészlet. Egy formás villát Kulcsár zakózsebébe csúsztatok – mindenki látja s derül, csak ő nem veszi észre. Snitt. Legközelebb Genfben járva a nagykövet mosolyogva levelet húz elő fiókjából: - Ez talán érdekel… A szöveg: „Nagykövet elvtárs, elnézését kérem, amiért megfeledkeztem magamról s elvittem a mellékelt villát. Ezúton

visszajuttatom”. Aláírás: Heltai András…

Nem úszta meg. A legközelebbi csúcson este mindenki régen és feszülten várta a záróközleményt. Odamentem a sajtópulthoz s megkértem az illetékest a következő szöveg bemondására: a közlemény azonnal átvehető Mr. Istvan Kulcsarnal, a Magyar Rádió tudósítójánál. A hatást képzelhetjük..,. 

Köszönöm a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte, Dunavölgyi Péter

Budapest, 2010. június – július.