Dunavölgyi Imre életrajza

Dunavölgyi Imre  életrajza

Balatonboglár, 1914- Budapest, 1995

1914. augusztus 04. –én kitört az I. Világháború. Balatonbogláron megszületik a Tóth család 5. a legkisebb gyermeke, Imre. A későbbi Dunavölgyi Imre. Az apa, Tóth Imre, - mint a nagyapa - számadó juhász, az anya - Csere Borbála - a községben a cselédek ” kommendánsa”, ilyen módon, jó kapcsolatok ápolt az egyházi és világi vezetőkkel. Már a születési dátumába is hiba csúszik, az apa „örömében” csak két nappal később anyakönyvezteti, és téved a dátumban, így egy nappal korábbra íratja meg a születési bizonyítványt.

A család éli a falusi családok mindennapi életét, Imre három testvérével együtt nevelkedik, Margit nővére még születése előtt 4 hónaposan meghalt. Bátyjai József és János, valamint nővére Erzsébet nagyon szeretik a család legkisebbjét. Édesapja közben bevonul, és az I. világháború különböző pontjain teljesít szolgálatot. Amikor hazatér a legkisebb fiú mindig ott ül a mellette, és alig várja, hogy az apja háborús történeteit hallgassa.

A testvérek közben iskolába járnak már, Imre nem szeret otthon ülni, elkíséri minden nap őket. Amikor csak a tanár megengedi, beül a tanterembe, vagy jó idő esetén az ablak alatt kuporog, és hallgatja az órákat. Ez feltűnik a tanárnak is, és amikor elsőbe beíratják, vizsgáztatni kezdi, majd közli a gyerekkel és a szülőkkel, hogy az elsőt kihagyva rögtön a másodikban kezdhet, hiszen hibátlanul ír és olvas.

A történelem sodrában él, már, mint kisiskolás.  A családnak komoly anyagi gondot jelentett a négy kerek iskoláztatása. Imre, Varga Béla a boglári plébános atya, ajánlásával Kaposvárra megy, itt végzi el polgári iskolát. Közben szünetekben és nyáron dolgozik Bogláron a pékségben, így kitanulja a pékinasságot is.

Mivel a taníttatás igen költséges volt, Kaposváron azt ajánlották a szülőknek, hogy írassák katonai pályára a gyereket, így tanulhat, s „biztos állást” is tud majd szerezni. Az anya kikéri ismét Varga Béla tanácsát, és az ő támogató javaslatával a katonai pályára küldik a gyereket, aki ekkor már inkább a történelem után vonzódott, és kiváló tanárait látva szerette volna követni őket a pályán. Kaposváron sok alsóbb osztályos tanítványa volt.

A katonaságnál tanul, végigjárja a „ranglétrát”, hadtáp tiszt lesz belőle, akiknek a feladta a harcoló alakulatok ellátása fegyverrel, lőszerrel, élelemmel stb. Itt komoly szervezetési és gazdasági ismeretekre tesz szert. Közben tragédia történik a családban, János bátyja, egy közlekedési balesetben meghalt, Fonyód és Boglár között. Ő már Hajmáskéren szolgál, előljáróitól kéri, hogy szeretne tovább tanulni, történésznek, vagy hadtörténésznek, nem támogatják. Rövidesen kitör a II. Világháború.

Őt is elsodorja a történelem a Don felé.

Hadifogságba került, fogságának nagyobbik részét Voronyezs töltötte. A táborban, eszébe jutottak a kedvencek Petőfi és Móra. Elkezdett verseket írni, amit a sötét estéken rabtársainak is mindig felolvasott.

Itthon a Vöröskereszt folyamatosan gyűjtött csomagokat a katonák majd a hadifoglyok részére. Volt egy fontos szabály, a csomagba semmiféle levelet, azonosítót nem volt szabad tenni. Az apácákhoz járt, tanítóképzőbe egy veresegyházi fiatal lány Olcsvay Ildikó, aki az iskolában gyűjtött csomagba saját maga is tett különböző hasznos ajándékokat, de bele csempészett egy levelet is, melyben mielőbbi szabadulást, kívánt az ismeretlen katonának. A csomagot Dunavölgyi Imre kapta kézhez, így ismerkedtek meg, majd éveken keresztül csak tábori levelezőlapon tartották a kapcsolatot. A tanárnak készülő lánynak abba kellett hagynia a tanulást, mert már a főváros környékén folytak a harcok. Szüleivel ekkor leutaztak Balatonboglárra, Dunavölgyi Imre szüleihez ott, és Karádon vészelték át a főváros és környékének az ostromát. Az a különös helyzet állt elő, hogy előbb ismerte meg személyesen jövendő apósát, anyósát, mint a későbbi férjét. 

Dunavölgyi Imre 1947 szeptemberében térhetett vissza Magyarországra a hadifogságból. Nem sokkal később a Honvéd Akadémiára került, aminek a vezető hadtáp tisztje lett. Feleségül vette a „levelező” lányt Olcsvay Ildikót, 1951-ben megszületett Endre, Péter nevű fiúk.

1955-ben a szocialista országok „gesztust” tettek a nyugatnak és egy bizonyos katonai létszámot leszereltek, így történt vele is. Közben Budapesten a Székesfővárosi Községi József Attila Dolgozók Kísérleti Gimnáziumában „kiegészítő érettségit”- tett, mert e nélkül nem vették volna fel az ELTE történelem tanári szakára, amit még, mint katona kezdett el.

Az ifjúkori terve kezdett megvalósulni. Hamarabb leszerelt, de még nem kapta meg a történelem szakos egyetemi diplomáját, így (1955-1958) között elhelyezkedett  A BudaPest -Vidéki Postaigazgatóságon, szakvizsgák letétele után postafelügyelő lett.

Az írásról sem tett le. 1956-ban megírta Salto mortale (Sárkuti Dugovics Titusz 1432-1456) című eposzának első változatát. Elkezdett novellákat is írni.

1958-ban, megkapta a diplomát, történelem tanár lett. Ettől a tanévtől kezdve tanított az akkor I. István Közgazdasági Technikumban. Mitnyán Mihály igazgató úr kérésére rögtön az első évben átvette az 1957/1961 - es IV.a. osztályfőnökségét is. Az iskola Antos István Kollégiumában nevelő tanári megbízást is kapott, Busa tanár úr társaságában. Diákjai és kollégistái is nagyon szerették.

1962-ben érdekes megkeresést kapott, Dr. Radnót Magda szemész professzor asszony titkársága kereste. A professzor asszony volt egyben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem oktatási rektor-helyettese.  Azért kereste, hogy „elcsábítsa” az egyetem Ernő utcai kollégiumának igazgatói posztjára. S ő igent mondott, de még egy darabig az óraadóként és estin is tanított az I.István Közgazdasági Technikumban.  Később nem csak a SOTE Ernő utcai, hanem a Hársa utca kollégiumának is igazgatója lett. Évekkel később újabb fordulat az életében, Dr. Knoll József a SOTE Gyógyszertani Intézetének professzora megtudja, hogy a kollégiumok igazgatója a katonaságnál hadtáp tiszt volt, azonnal ajánlatot tett az Intézetének gazdasági vezetői posztjának betöltésére. Végül is elvállalja, a kollégisták nagy bánatára – akik közül sokkal egészen haláláig nagyon jó kapcsolat ápoltak vele. A külföldi diákok, ha ismét Magyarországon jártak, gyakran felkeresték, annak ellenére, hogy közben neves orvosok, főorvosok, professzorok lettek, sokszor felhívták. A SOTE új egyetemi tömbjének átadásáig irányított aztán a Gyógyszertani Intézet gazdálkodását, és biztosította a sikeres kutatások szükséges feltételeket.

Nyugdíjba vonulása után újult erővel fordult a történelem és az írás felé, sok verset, novellát írt ezek döntő része a hagyatékában található.

1990-ben megismerkedett Lengyel – Rehinfusz Ede festőművész fiával, az ismeretségből családi barátság lett. A festőművész családja felkérte a művész életének kutatására, majd megírta 1992-ben megszületett a „Fuszi” című monográfia, amely részletesen végig követi a festőművész életét.

Dunavölgyi Imre, 1995. március 3.-án halt meg, temetésén  a családon , barátokon, rokonokon, kívül számos középiskolai és egyetemi volt diákja búcsúzott tőle.