Keresés

• Nyitólap
• Bemutatkozás
• Életrajz
• Témakörök
  • Televízió történet Magyarországon
  • Televízió történeti interjúk
  • Rólam megjelent írások
  • A TV Híradóról
  • Nem televízióval kapcsolatos írások
  • Családi írások
• Ajánlott oldalak
• Programajánlatok
• Kapcsolat

Dunavölgyi Imre:

Az első pofon

Ezerkilencszáz tizenkilencben történt Balatonbogláron. Akkor, hatodik életévemet elkezdő gyermekként még nem tudtam megérteni a vandalizmust és a kegyetlenséget. Önfeledten daloltam, játszottam korombeli társaimmal együtt.

Hárman voltunk igazi jó barátok, Marci, Jóska meg én. Elneveztük magunkat a bibliai három királyokról.  Én, mint a legidősebb /persze csak pár hónappal/ lettem a Gáspár, továbbiakban Gazsi, Marci lett a Menyhért, azaz Menyus, Jóska pedig a Boldizsár, vagyis röviden Boldi.

Mindhárman egy utcában laktunk, közel egymáshoz. Ám az utcában lakott többek között Kuri Tóni bácsi is, aki abban az időben nagy szocialista hírében állt a falú lakossága előtt, a Népszavát járatta és olvasta a háza előtti padon, szorgalmasan. Csupán azért nem vitték el őt, mert mindenki bolondnak, háborodottnak vélte, mivel kertelés nélkül ki merte mondani a véleményét akárki előtt és az egész falú népe lebeszélte a „fehéreket” arról, hogy Tóni bácsit elvigyék.

Szerintünk Tóni bácsi a világ legokosabb embere volt és mi hárman szent áhitattal hallgattuk az öreg meséit, ahol mindig a szegények és az elesettek győzedelmeskedtek, a gazdagok és hatalmasok felett.

Egyik nap is ott sündörögtünk a bádogosműhelyben a sok javításra hozott fazék, lábas, lavór között. Tóni bácsi most nem mesélt, sürgős munkája volt, szorgalmasan dolgozott. Munka közben – talán maga sem vette észre - dúdolt, majd énekelt egy fülbemászó dalt. Meg is kértük, hogy tanítson meg rá bennünket. Elébb szabadkozott, mondván nem nekünk való, majd kissé komoran, mogorván, majd határozott gorombán kitessékelt bennünket a „bádogvár”-ból, mondotta még, hogy az Internacionálét már tilos énekelni, börtön jár érte. …

Mi megsértődtünk  és pár napig feléje sem néztünk, öreg barátunknak, inkább lementünk a Balaton partra a horgászokat bámulni. De nem bírtuk sokáig a daccal, no meg hát a „titkot” meg kellett fejtenünk! Elhatároztuk, hogy szépszóval kiszedjük Tóni bácsiból a dal szövegét. 

A következő héten csak bebátortalankodtunk hozzá, úgy látszott neki is hiányoztunk már.

- Hogy vagytok ti kenyeres pajtások, ti gézengúzok? – kérdezte. Válszoltunk, jól! Egyszer csak dúdolászni kezdett, majd énekelni az öregúr. Mi hárman körülálltuk és legnagyobb áhítattal, ájtatosan dúdolni kezdtük a szöveget.  Ekkor csoda történt! Az öreg így szólt hozzánk:  Esküdjetek meg előttem, hogy amire most megtanítalak benneteket, itt a műhelyen kívül, amíg én meg nem engedem sehol nem fogjátok énekelni. Mi készséggel megesküdtünk. És énekeltük: Fel, fel ti rabjai a földnek … .

Történt aztán, hogy Tóni bácsi beteg lett, gyomorbajos volt szegény és Székesfehérvárra vitték a kórházba. Szeptember eleje volt. Mivel nekünk még egy hét volt hátra az iskolakezdésig továbbra is lejártunk a Balaton partra nézelődni a horgászok között.

Ott találkoztunk össze az „öreg” Csúthy Pistával, - (aki már 20 éves volt) – akivel, én valamely módon rokonságban voltam, többször járt nálunk, s nemrég jött ki a börtönből, azért csukták le, mert vöröskatona volt. 

Csúthy Pista beültetett bennünket egy csónakba, ami nem az övé volt, hanem Herr Franci bácsié. A partról hazafelé tartva Boldi így szólt: énekeljünk valamit! Mondtam, no jó énekeljük Tóni bácsi nótáját!  Mindketten rávágták azt nem lehet! , - megesküdtünk!

Végül mégis belekezdtünk csilingelő hangon szólt ajkunkról az Internacionálé. Minden rendben lett volna, de nem vettük észre, hogy az uraság, mármint gyulai Gaál Gaszton, nagybitrokos, képviselő, későbbiekben a képviselőház alelnöke, valamint a Független Kisgazdapárt alapító elnöke ott ült a közeli padon Sümegi Vilmossal - későbbiekben az Est-lapok, felelős kiadójával. Nyilván fontos megbeszélésüket zavartuk meg énekünkkel, Gál Gaszton felugrott utánunk jött, és ránk kiáltott, hogy azonnal álljunk meg.

Mi háromfelé szaladtunk, szerencsétlenségemre én a sorompó felé, ami éppen zárva volt. Ráadásul a cipőm beakadt a sorompóban, és az uraság így megfogott. Azt kérdezte: Mit énekeltél te az előbb? Mire én rákezdtem: Fel, fel, ti …tovább nem jutottam, mert egy óriási pofont kaptam tőle. A hatalmas tenyerétől csak úgy zúgott a fülem. A többit nem vártam meg, gyorsan elszaladtam, ő visszaballagott a padhoz Sümegi Vilmoshoz.

További folytatása csak azért nem lett a dolognak az uraság jól ismerte apámat,  a háborúba vonulása előtt nála szolgált, - ekkor még nem volt itthon, csak 1920-ban jött haza, viszont a háború előtt egy vadászaton és akkor megmentette Gaál Gaszton életét, így bizonyos mértékig családunkkal szemben hálát érzett. A pofon persze nagyon fájt, egy életre égő sebet hagyott bennem.

Egyébként, bizonyára Sümegi Vilmos  is lecsillapíthatta, hiszen ő is jól ismert engem, sőt néhány év múltán  engem bízott meg az Est-lapok boglári és lellei terjesztésével, amiből nem csak neki, hanem nekem is hasznom lett, ami az akkor nehéz években igen jól jött, másrészt  a lapokat mindig kiolvastam, sok hasznos ismeretre tettem szert, ingyen!

Gaál Gasztonnal a későbbiekben  is gyakran találkoztam Varga Béla, atya boglári plébános  ( később a Független Kisgazdapárt egyik vezetője), majd 1945 után  az Országgyűlés elnöke volt 1947-es külföldre távozásáig. Tanítómesterem volt, az elemi iskolában, később az akkori leglényegesebb politikai ismereteket is tőle sajátítottam el. Igen gyakran megfordult nálunk otthon is. Gyakran mondogatta édesanyámnak, hogy a gyerek nagyon szorgalmas, igen jól tanul, arra biztatta szüleimet, hogy taníttassanak, ő is segíti őket ebben. Mindenáron papot vagy politikust szeretett volna belőlem faragni. Nekem is mindig mondogatta,  legyek szorgalmas, kitartó, bátor, és élelmes ezáltal, teszem a nevem ismertté a politikai porondon. Ebben aztán Varga Béla tévedett nem lettem sem pap, sem politikus.   

Közben Gál Gaszton megalapította a Független Kisgazdapártot, annak elnöke vezére lett. A boglári Nemzeti Szállóban tartott összejöveteleken  én is gyakran részt vettem Varga Béla famulsaként, így ismerhettem meg  Eckhardt Tibort, Tildy Zoltánt, Nagy Ferencet, Dinnyés Lajost. Itt kell megemlítenem, hogy a Magyar Köztársaság kikiáltása után, amikor Tildy Zoltán lett az elnök, a Szovjetunióbeli hadifogságomból, a Republika Hungária című általam írt” himnuszt” elküldtem, amit az Elnök úr levélben köszönt meg.

Szintén a húszas évek vége felé, Móra Ferenc író is ellátogatott Boglárra. Gaál  Gaszton vendégeként jó két hétig  ott tartózkodott és abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesülhettem, hogy bemutatkozhattam neki, megszorította a kezem,  s majd fél órát beszélgettünk egymással. A beszélgetés kissé egyoldalú volt, mert ő csak kérdezgetett én meg szorgalmasan válaszoltam.  Mórának mások szerint jó szeme volt,  mert a beszélgetés után azt mondta Gaál Gasztonnak és Varga Bélának, „ezt a kis fiatalembert figyelmükbe ajánlom, kérem kísérjék életútját és fejlődését figyelemmel, mert úgy érzem, megérdemli”. Ettől kezdve Petőfi mellet Móra lett az ideálom. Sajnos 1933-ban Gaál Gaszton meghalt, temetésén családommal együtt ott voltam a boglári temetőben. Ma is gyakran felkeresem a sírját, hiszen most már szüleim is a mögötte levő sorban fekszenek.

Divat lett a nosztalgia, csak a szépe, a jóra emlékezés.  Vannak azonban az életben olyan kellemetlenségek is, amelyeket, bármilyen régen is történtek, az emberek sohasem tudják elfelejteni. Néha nagyobb, súlyosabb és kellemetlenebb esetek ugyan halványítják kissé, de a lélek egy belső zugában az előbbi ott szunnyad, s időnként előtör emlékezetünkben, olykor lúdbőrös a hátunk, aznapi jó közérzetünk  is elromlik. Ilyen apró és jelentéktelennek tűnő, de egész életemen át megőrzött esetem volt ez az első pofon, amit életemben kaptam.

Balatonboglár,