Írta: Dunavölgyi Imre

 

 

FUSZI

 

          

 A lovak festője

Életrajzi vázlat

Lengyel – Rheinfuss Ede (1873-1942) festőművészről

 

© Írta: Dunavölgyi Imre (1914 -1995), a kézirat dátuma: 1992.

(jogutód Dunavölgyi Péter)

 Curriculum vitae.

Lengyel Rheinfuss Ede, 1873-ban született, Barkán (Gömör m.). Iskoláinak elvégzése után először Münchenbe ment, ahol Hollósy, majd Azbe tanítványa volt. Hollósy szűkebb munkatársai közé tartozott, vele együtt is lakott, mint fiatalabb munkatársa, nagy befolyással volt művészi fejlődésére és irányítása alatt fodult mindinkább a magyar nép s később a magyar katonaélet ábrázolása, melyhez úgyszólván élete végéig hű maradt. Az akkor müncheni klasszicista-akadémikus irányt művészetében – Hollósy hatása alatt is – mindinkább, ha akkor még nem is a plan-air- irányzat hatotta át, de az atelierben festett lépektől, a szabad természet felé hajlott, s katona képeit is már a szabad természetben festette. Azután jött haza, s Székely Bertalan tanítványai közé szegődött a Képzőművészeti Főiskolán. Szabad felfogásával a fiatalabb növendékek irányítója lett, s az akkori fiatal gárda vezetőjévé vált. A Főiskola elvégzése után Kassán, a kurucok ősi fészkében telepedett le, itt alkotta ismert kurucképeit, melyekkel a Műcsarnok állandó kiállítójaként hamarosan ismertté vált és elnyerte ilyenirányu munkássága jutalmául a Műcsarnok „Kitüntető elismerését”. E témában legismertebb képe „Zászlóbontás a Bszkidekben” Párizs város tulajdonaként az ottani Petit Palais-ban nyert elhelyezést, s ezzel az elsők között került egy művével, mint magyar festő méltó és kintütető elismeréshez. Számtalan történelmi képet, Rákóczi bevonulása Kassára, Ocskay árulása, Rákóczi udvara, festett,s ilyen témájú képeit számos külföldi műgyűjtő – különösen amerikai műgyűjtők tulajdonában vannak. Sok közéleti személy és ismert színésznő portaitját festette meg, s lovasportjaitjavil a külföldi ismert lovasportrait festők közé emelkedett. A Független Művészek Társaságának az Elnöke volt, s ugyanitt elnyerte a Táraság Aranyérmét. A húszas években párizsi tanulmányutat tett, ez új irányt szabott művészetének.

Az első világháború alatt, mint harctéri festő nagy sikereket aratott és az ott festett műveit színes reprodukciók formájában széles körben ismertté tették. 1948-ban hunyt el s élete végéig szoros kapcsolatot tartott fent, mi a hazai, mind külföldi művészeti mozgalmakkal. Koporsóját a Munkácsy lepellel borították le, a Főváros diszsírhellyel adózott emlékének. Bár a különféle izmusoktól távol tartotta magát, műveit mégis a modernizmus és az új keresése hatotta át.

„Nekem a ló a karcsú mozgás, a dinamikus erő,

a kecses tartás és a csodálatos szépség igazi

megteremtője” Lengyel- Rheinfuss Ede

Előszó

Politikusok, írók, művészek, élsportolók s egyéb híres emberek életpályájuk nyilvánosságra hozatalakor egyre gyakrabban emlegetik, hogy kivételes és különleges képességük eredőjét, indíttatásuk magvát a gyermekkorban átélt eseményekben, lelkük mélyéig hatott s egész életükben gondosan megőrzött emlékképeikben lelik meg.

Lengyel - Rheinfuss Ede festőművész személyiségében is a gyermekkori élmények hatása, művészetére s egész életére sordöntő befolyást gyakoroló  emlékképek felszínre hozatala látszik kidomborodni, ezt vélem életrajzában felfedezni s kísérlem meg nagy figyelemmel ezen életútját kisgyermek korától a 70. évében történt fizikai elmúlásáig végigkövetni.

 A hagyományok szerint szinte miden emberről regényt lehetne írni, főként kiváló és híres emberekről, azonban úgy vélem célravezetőbbnek, hogy nem törekszem teljességre, kissé hézagosan, életének egy-két fontosabb mozzanatát s egyéniségének kialakulásához és művészetének irányához döntően hozzájáruló, mélyen elraktározódott és pályájának egy-két rá jellemző epizódját felvillantani és megkísérlem művészetének kialakulásához vezető útját, beérkezésének körülményeit papírra vetni, ezzel netán kedvet csinálni a kedves olvasónak Lengyel – Rheinfuss Ede ló, lovas, kuruc és huszár festményeinek élvezetéhez.

A gyermekkor

A napóleoni háborúkat befejező 1815-ös bécsi konferencia évében a lengyelországi Gorlice melletti Rosenbark község szélén álló kis erdészlakban látta meg a világot Rheinfuss Henryk német származású lengyel állampolgár. Ősei nomen est omen – mint a nevük is utal rá, valahonnan Basel és Koblenz közötti Rajna-lábánál, a Duna eredeténél Schwartzwald-ból származtak el Galiciába a Biela és Ropa folyók közötti podolinai hátságra. Felnőve ifjú erdészként Przybilski-féle földbirtokon kezdte pályáját, majd a kor szokásaihoz híven megkezdte vándorlásait. Egyre délebbre a lőcsei hegység erdős területeire jött. Megjárta a Szepesség szinte minden uradalmát. Lőcse, Kassa, Késmárk, Igló, Eperjes környékét, végül Barkán kötött ki. Pár évvel később Werner Joseph fő erdőmesterrel együtt, akivel már Gorlicén volt szerencséje találkozni a Przybilski kúrián, a jászóvári premontrei prépostság birtokain. Werner – aki egyidős volt Rheinfuss Henry-kel – benősült a földbirtokos familiájába, 1844-ben felségül vette a 20 éves Przybilski Helénát, akit még kisgyermek korából ismert. Rheinfuss Henryknek hátasságából három fia Henryk, Viktor, Félix egy lánya Viktória született. Henryk orvos lett, majd a bécsi ideggyógyászati intézetben dolgozott, végül annak igazgató főorvosi állását töltötte be. Viktor a katonai pályát választotta, és a XIX. század utolsó évtizedében tábornoki rendfokozatot ért el.

Félix folytatta apja msterségét erdész, majd főerdész és fővadászmester, végül jószágkormányzó lett Jászóváron. Viktóriát bátyja Viktor a schönbrunni nevelő intézetben helyezte el, majd egyik tiszttársának von Schirnböck k.u.k őrnagynak, későbbi tábornoknak lett a felesége.

Térjünk vissza Barkára. Rheinfuss Félix anyakönyvi elírás folytán Reinfuss, amt fia Ede mint festőművész ismét Rheinfussra az eredeti ősi névre változtatott Lengyel előnévvel. A későbbiek folyamán szó lesz róla – (1874-1907) 1871-ben, mint erdőmster feleségül vette Werner Joseph és Heléna Przybilski, Werner Josephina (1874-1919) nevű vele azonos korú leányt. E házasságból született hősünk Ede (1873-1942) és öccse Viktor (1876-1968).

Ezernyolcszázhetvenkilenc napfényes, földszagú kora tavaszán, március idusának közeledtével, amikor az első fecskék sebesen cikázva megjelentek az azúr kék, felhőten ég és a rügyező fák között, Gömör és Kishont vármegyében a rozsnyói premontrei prépostság erdők övezte, szántókkal barázdált selymes rétekkel, csordogáló patakokkal és vízmosásokkal szabdalt gyalogösvényen félúton, Jászvár és Rozsnyó között két beszédes természetű ember gyalogolt. Az egyik közepes termetű, sovány,szikár, ösztövér, sűrű, bozontos szemöldökű papos külsejű volt, - igen járatos a humán tudományokban de éppen úgy otthon volt az erdő és a mezőgazdasági szakkérdések területén, s kiválón ismerte a falusi élet minden csínját-bínját, tapasztalatait. Ő az ösvény bal oldalán ment, m jobbján segítőtársa, aki délcegtartású, szálfaegyenes, piros-pozsgás arcú sodrott bajuszú sötétbarna szemű és zöld erdész ruhájában, zergetollas kalapjában igen jó benyomást keltő szimpatikus kinézésű embernek tűnt. Mindketten a harmincas évek elején voltak. Tartották a barátságot.

Már rák hosszat beszélgettek tudományról, természetről és mindenféle okos embert érdeklő témáról, olykor erősen vitatkozva – de vigyázva, hogy azért, hogy egymást szavukkal sértően ne illessék – máskor pedig – főként fontos kérésekben – nagyon egyetértően nyilatkoztak. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy szinte észre sem vették máris beértek Jászóvár alsó végén lévő erdészház elé, a főutca elejére, s csak akkor ocsúdtak fel amikor egy cérnavékony hangocska szólalt meg közelükben, - mondván: Édesapám tessék jönni, ellik a Deres. A fia? Kérdezte a papos külsejű, aki egyébként Telepy Sándor a rozsnyói premontrei gimnázium természettan és rajztanára volt, a fiúcskát nem ismerte még, mert eleddig csak Rozsnyón és közvetlen környékén találkozott több ízben az apával és most első ízben jött be a éa közbeni nagy beszélgetés hevében Jászóvárra.

Igen a fiam, mondta amaz, a premontreiek főerdésze, egyben intézője és jószágkormányzója, Rheinfuss Félix. Eduskám mutatkozzál be a főtisztelendő úrnak és adj parolát is, biztatta fiát a apa.

Reinfuss Eduard vagyok, monda a fiú kissé német akcentusal, mivel anyja német, apja lengyel származású volt, így a gyerek a magyaron kívül mindkét másik nyelvet értette, nagy parolát csapott a háromszor magasabb paptanár előre nyújtott tenyerébe.

Derék gyerkőc vagy amice és mi leszel ha nagy leszel? – tette fel a felnőttek szokványos kérdését a pap. Lófestő ! – volt a meglepő válasz. A tanár elképedt a kurta és rövid válaszon, de további kérdésekre már nem jutott idő, mert a tornácról az erdészné, Josephine asszony is csak sürgette férjét az elleni kézülő kancához. Éppen csak annyit tudtak egymásnak mondani búcsúzóul, hogy legközelebb folytatni fogják az abbahagyott diskurzust – ami sajnos más körülmények folytán csak 4 év múlva valósulhatott meg.

A főtisztelendő paptanár felkerekedett egy Rozsnyóra menő és mellette megálló szekérre és továbbhajtatott, míg emezek, apa és fia sietve bementek a ház kapuján egyenesen a ló istállóba. Addigra pedig megellett már a Deres, és egy törékeny, de igen szép pejszínű csillaghomlokú kiscsikóval ajándékozta meg gazdáit. Ezért a kiscsikót Csillagnak nevezték el. Többek között ez a lovacska is nagy szerepet játszott Eduárd lovak iránti szeretetének kialakulásában. Később majd két évtized múlva Csillag unokája az ízig vérig telivér GIN-SLING lefestésével 1908-ban kiállítási díjat is nyert.^1]

Reinfuss Félix nagytiszteletnek örvendett a környéken úgy is mint fő erdőmester, úgy is mint jószágkormányzó Jászóvár és környékének felvirágoztatásán fáradozott.

A barlang^2] korszerűsítéséért, egy jó menetelű kályhagyár és a szomszédos Hetényben fűrésztelep létrehozásáért mozgatott meg mindenkit eredményesen, s ezek mind megvalósultak. A Kassa- Szepesi vasút vonalat az ő kezdeményezésére vezették át Jászóra és az állomást az erdészhivatal mellett építették fel. A mélykék tó és a barlang körüli selymes füvű réten legelésző lipicai lovak látványa mélyen beleívódott Lengyel-Rheinfuss Ede emlékezetébe.

A lovak szerelmese

A ló az ember egyik leghűségesebb segítő társa volt évezredekig, sajnos a gépesítés, a fejlett technika az atom korszakában azonban már jóval kevesebb jelentősége van, de a városi ember ennek dacára erős nosztalgiát érez a szabad természet, az állatok, különösen a ló iránt.

Az évezredek alatti egymásrautaltságban, kölcsönhatásban hosszú-hosszú utat járt végig együtt az ember és a ló. A ló húsával s a tejével táplálta az embert, áldozatával lelke békéjét szolgálta, hordott a hátán bőrruhás lovasokat, páncélos lovakat, húzott harci szekereket, parádézott ünnepségeken, vágtatott csatákban, üldözött bűnösöket, menekített asszonyokat, gyermekeket, szórakoztatott a cirkuszokban, részt vett a vadászatokon, a sportban és nem utolsó sorban a képzőművészetben is. Közben népek, lófajták tűntek el. A lovak sorsa mindig az emberével együtt alakult. A lét, - a ét és az igények szerint. Azok a fajták, melyek az ember speciális célját szolgálták külön ménesekben alakultak ki. Ilyen volt a híres lipicai törzstenyészet is.

Trieszt mellett, nem messze az Adria csodálatosan kék tükrétől, volt egy falu Lipizza (Lipica) . Itt a karsztos szegényes vegetációjú területen erős, izmos, igen szép testalkatú lovakat tenyésztettek. 1580-ban I. Ferdinánd fia II. Károly herceg udvari ménest alapított Lipicán. 1580-ban 9 mén és 24 kanca érkezett Andalúziából, 1772-ben Plutó mén Dániából 6 társával, 1774 –ben Nápolyból, Coversano és társai, 1779-ben az Egyesült Államokból Favory és társai, alakították ki a világhíres törzset.

Hazánkban II. Rákoczi Ferenc és gróf Bercsényi Miklós is vásárolt ilyen lovakat. A Rákóczi - szabadságharc bukása után a XVIII.-XIX. században, Magyarországon több nagybirtokos és az egyház tartott lipicai lovakat, így többek között a XIX. század végén a premontreieknek is volt ménesük Jászóvárott.

A premontrei kanonokok rendje

Lengyel-Rheinfuss Ede egész életvitelében meghatározó volt a pemontreiekkel való széles kapcsolata. Már nagyapja Rheinfuss Heryk a premontreiek birtokán erdészkedett, majd édesapja is. Ede alsó iskolai tanulmányait Jászóvárott a premontreiek által fenntartott iskolában végezte.

 

Középiskolába szintén a premontreiek gimnáziumában Rozsnyóra járt, érettségit is ott tett. Rajztanárként a premontreiek[^3] kassai főgimnáziumában tanított.

Több oltárképet festett Kassán, Eperjesen, Jászón, Rozsnyón, a premontreiek templomaiban, kápolnáiban.

A jászóvári préposti kápolna mennyezetén lévő monumentális alkotás tárgya: a premontrei kanonok rend alapítója Szent Norbert átveszi Szent Ágoston egyházatyától Rendje számára a Regulát. – A festmény al secco : Készült az 1900 –as évek elején. Szent Norbert alakjában az akkori jászóvárosi prépost Dr Takács Menyhért van megfestve. Környezetében két felismer rendtag, az akkori konvent fukcionáriusai: Luger Valér, és Richnovszky Ákos látható.

Lengyel - Rheinfuss Ede a premontreiek ménesését is jól ismerte. Apja korán hozzá szoktatta ezekhez az emberekhez hűséges állatokhoz. A jászóvári ménes 28 lova közül mindegyik névszerinti ismerőse s barátja lett Edének. Ha csak tehette iskolából jövet mindig felkereste a ménes istállóit, zsebből húzott cukorkákkal kínálta kedvenceit, s azok mindenkor örömteljes nyerítéssel nyugtázták kis barátjuk törődését. Két jó barátja is akadt. Az egyik az istállómester hasonló korú fia Bercsényi Feri, a másik a jó tíz évvel idősebb Esze Ádám, vagy ahogy Edének nevezték Ábris,- a lovászfiú. Ferivel és Ábrissal versenyeztek a lovak ápolásban, itatásában és szeretetében. Egyik délután Ede összebújt a másik kettővel és nadrágja zsebéből egy összehajtott papírt vett elő és közölte velük, hogy most nagy vallomást akar a tudtukra adni, de előbb becsület szavukat kérte, hogy a titkot soha senkinek nem árulják el. Feri és Ábris szavukat adták. Ede pedig felolvasta az előző éjjel megfogant és a iskolai szünetben félrevonultan papírosra vetett titkos vallomást a ló szeretetéről, mely így szólt:

„Nincs szebb állat mint a ló,

Akár fehér, mint a hó,

Legyen piros mint a vér,

harcimén, vagy telivér, -

a járása könnyed, nemes,

vágtatása villámsebes,

nincs szebb állat, mint a ló

vele járni mindig jó,

ki is mondom kereken,

én a lovat szeretem! „

A fiúk elbűvölten hallgatták az égőpirosra gyúlt arcú kis pajtásukat. Megtapsolták megveregették a vállát, sőt Bercsényi Feri azt mondta: - új Petőfi Sándor született. E perctől kezdve Ede a lovak szerelmes lett. Néha még irogatott hasonló tárgyú versikéket, később minden szabad idejét a lovak között töltötte, s ha csak tehette igyekezet lerajzolni őket. Volt olyan délután, hogy két-három lovat is lerajzolt. A rajzokat egy kis mappában gyűjtögette, és később amikor elővette sok szeretettel gondolt vissza gyermekkorára, a lovak között eltöltött gyönyörű évekre. Megtörtént az is, hogy Ábris szolgálatban volt és, hogy kedvesével Írmával találkozhasson Ede kérésére rábízta a gyerekeke a lovakat ők olyan jól, lelkiismeretesen látták el az állatokat, hogy senki sem vette észre a turpisságot.

Történt egyszer egy ilyen „szolgálati idő alatt” nem csak lerajzolta, hanem lefestette egyik kedvencét Rárót. A rajz igen jól sikerült, azonban a festék kék színe igen furcsa lovat ábrázolhatott, mert Feri És Ábirs ugyancsak elcsodálkozott rajta. Feri nem állta meg szó nélkül s szólt: - Ez nem igazi ló! Ez egy égből pottyant paripa. Te Dusi láttál már életedben kék lovat, vagy színvak vagy? Ede igen elszégyellte magát, eldobta a kék festéket, összetépte az egyébként igen jól sikerült képet és lelkében összetörve ment haza. Ez az eset annyira megrázta, hogy későbbiek során képzett festő korában is irtózott a kék színtől. Akkor még nem tudta, hogy Francz Marc 1911-ben festett „Kék ló” című festményével világhírnevet szerzett magának. De a lovaktól továbbra sem tudott szabadulni. A lovak szerelmese lett mindörökre!

Rozsnyó

 Az iskola negyedik osztálya végeztével beszélgetés közben mondta Félix papa feleségének:

-          Hét drágám éppen ideje Dusit beiratnunk a rozsnyói gimnáziumba, mert úgy nézem tisztán a lovak kötik le minden idejét. Remélem  a további tanulmányok részben elvonják a figyelmét a „túlzott” lovak iránti érdeklődéséről. Rozsnyón ritkábban és csak kocsiba fogva láthatja kedvenceit.

Josephine asszony aki egyébként igen békés természetű volt, most kicsit megemelt hangon válaszolt:

-          Ma tehet róla kedves Uram, maga is cosi fan tutte, maga sem jobb a Deákné vásznánál. Maga vitte Dusikát a lovak közé és szerettette meg őket vele. Bezzeg Viki más őt nem nagyon érdeklik a paripák.

Félix papa sóhajtva legyintett egyet és megadóan mondta:

-          Sajnos így igaz!

Hogy az előbbiekre e vagy az utóbbira értette az soha sem derült ki, döntse el a kedves olvasó. Ez is, az is való igazság volt.

1883-ban apja bevitte Rozsnyóra a gimnáziumba. Már a folyosón összetalálkoztak a főtisztelendő Telepy Sándor tanár úrral. Rheinfuss Félix feledve a négy évvel korábbi esetet ismét bemutatta fiát a paptanárnak. Ő pedig felismervén a már látott fiút, harsányan kacagva így kiáltott:

- Nini a lófestő! Úgy emlékszem ezt a foglalkozást választottad apró emberként magadnak. Ezután elvezette a fiút a direktóriumba és felvették a gimnáziumba. Telepy Sándor nyolc éven át gondoskodott arról, hogy Ede megszeresse és megtanulja rajzot, inspirációt adott a művészeti élet kibontakozásához.

Ede mindig sok hálával és szeretettel gondolt Telepy Sándorra. Bécsből, Münchenből, Pestről, Zágrábból is állandóan tájékoztatta őt életviteléről, családjáról, és gondolatairól. Rajzairól készült, festményeiről készült képeslap példányokat mindig elsőként küldte meg szeretett tanárának, aki későbbiekben szívesen osztozott volt tanítványa gondjaiban és adott alkalommal hozzásegítette, mint látni fogjuk egy rajztanári katedrához is.

Ede könnyűfelfogású volt. Már alsó iskolás korában is jó bizonyítványokat vitt haza, szülei nagy örömére. A gimnáziumban az eső venisancte-től az utolsó examenig tiszta kitűnő tanuló volt. - Fényesen sikerült a maturálása is. Könnyes szemmel mondott búcsút Alma-materének, volt osztálytársainak és tanárainak. 1891. Péter Pál napja újabb fordulatot jelentett Rheinfuss Ede fiatal életében. Ősi szokáshoz híven a friss maturáltak szülei erre a jeles alkalomra összehívták a családot és rokonságot hogy, eszem, iszom közben eldöntsék a fiatal ember sorsát. A családi döntéstől nem igen lehetett eltérni. Josephine mamán, Félix papán és Dusin, - akiből e naptól otthon is Ede lett – valamint öccsén Viktroron kívül Bécsből érkeztek meg a meghívott rokonok. Eljött Félix mindhárom testvére Heriy bácsi az orvos, Viktor bácsi a katonatiszt, és Viktória néni a férjével von Schirnbök Ferdinánd ezredes sógorral együtt, sőt egy kis szöszkefejű, tengerkék szemű leányka Iréne is, aki Schirnböck bácsi korán elhalt húgának és sógorának Alexander Kovách k.u.k kapitánynak volt az árvája. Irénét 6 éves kora óta Viktória néniék vették magukhoz és a Hornals-i nevelőintézetben helyezték később el. Erre az alkalomra Schirnböck bácsi kijárta, hogy egy hétre elengedjék a kislányt nevelőszüleivel Magyarországra, ahol még soha sem volt. Neveltetésénél fogva szinte semmit nem tudott a magyarokról. No ezen a szép napsütötte napon, mikor megpendültek a kaszák és elkezdődött a gabona betakarítása, amikor a kaszások, marokszedők, kévekötők munkájától volt hangos a határ, az összegyűlt családi tanács hosszas vita után döntést hozott. Legyen Edéből festő, és rajztanár, ha addig ezt szerette legjobban. – Bár eleinte Viktor bácsi és Schirnböck sógor a katonatiszti pálya mellett kardoskodtak, Henry bácsi pedig mindenáron orvost akart a fiúból. Azonban Félix papa és Josephine mama valamint Viktória asszonyok határozott fellépésére visszakoztak és megszületett a végleges döntés.

Ede festő lesz!-

A bécsi vendégek még három napot töltöttek Jászóváron. Ede, Viktor, a kis réne és Bercsényi Feri a ugyancsak a szintén 14 éves Elizke, kit Zizinek becéztek ezt a három kellemes napot együtt töltötték. Sokat sétálgattak a gömör - szepesi érchegység lankás tölgyesében, ifjú bohósággal kergetőztek, hancúroztak, vagy örvendezve nézegették az ugrándozóm, makkot rágcsáló mókusokat, meg-meg riasztottak pár őzikét vidámságukkal. Az utolsó napon ilyen séta közben szóba került ismételten a fiatalok között Ede jövője. Iréne azt mondta Edének:

- Na te híres festő jelölt, fess le engem!

Ede,bár ár első találkozáskor, első pillanattól fülig szerelmes Irénébe, most igen komoly lett és az eddigi kamaszból férfias nyíltsággal azt felelte:

-          Rendben van kis cusinem, frauline Iréne, de csak Csillaggal együtt.

Hol vegyek csillagot, hiszen süt a nap, éjjel meg nem lehet festeni - szólt a kislány naivan.

Van nekem csillagom, a lovam,vele festelek le!

-          Vele ugyan nem, replikázott Iréne – vagy egyedül agy senkivel!

-          Pedig csillaggal festelek le, erősködött dacosan Ede.

Iréne felfortyant s így kiáltott:

- Tartsd meg magadnak Csillagodat, többé nem akarlak látni és sírva otthagyta a társaságot, visszafutott a felnőttekhez. Azok alig tudták megvigasztalni, de mivel az indulás napja volt nem problémáztak velük az ügyben. Induláskor mindenki illendően elköszönt mindenkitől, csak Iréne és ede nézték kimérten büszkén egymást, csak a kötelező fejbólintással köszöntek egymásnak, de titokban mindketten egymásra gondoltak. Későbbiek során még találkozunk velük.

E váratlan és kissé kellemetlen epizódtól függetlenül a családi tanács elhatározta, hogy szeptember elején Ede Bécsbe utazik és ott felvételizhet az ottani festőakadémiára, ha elég tehetségesnek bizonyul.

Elérkezett 1981 szeptembere. Ede mindenféle útravalóval, anyai és atyai jótanácsokkal ellátva útra kelt, Pesten át Bécs felé. Másnap megérkezett Pestre. Egy napot szakított magának, hogy kicsit ismerkedjen a rohamosan fejlődő fővárossal, ahol sajnos még sohasem járt, - hiszen a gimnáziumi nyarakat többnyire Viktória tantinál Bécsben töltötte. Betért egy csendes kis kávéházba egy kapucínerre és a sors úgy hozta, hogy asztalához később egy korabeli fiatalember telepedett le. Beszélgetés közben kiderült, hogy a fiatalember Kernstock Károly[^4] (későbbiekben: Kernstok) budapesti lakos,frissen maturált festőjelölt volt, aki szintén Bécsben szándékozott bejutni a festőakadémiára. Károly és Ede összebarátkoztak. Felmentek Károlyék lakására, majd a csomagokat magukhoz véve együtt indultak Bécsbe.

Az Akadémián ekkor igen sok ifjú gyűlt össze a azok akik nem nyertek azonnali felvételit ismerkedni kezdtek egymással egy Práter -beli kisvendéglőben. Itt barátkoztak össze a lengyel Pikchowski -val, akinek javaslatára elhatározták, hogy otthagyják Bécset és együtt mennek Münchenbe, amely ekkor az ifjú festőpalánták „ Mekkája” volt. Viktória néni tudomást szerzett a tervről, összehívta testvéreit újabb tanácskozásra. Henryk bácsi, az orvos, jónak találta a tervet és mindjárt konkrétan cselekedett is. Levelet írt egykori barátjának Hollósy Simonnak, - akinek 1886-tól ugyan képesítést nem adó, müncheni akadémiára predesztináló magán-festőiskolája volt, a Tengeri hántás című festményével (1885) első nagyobb sikerén túl volt - és kérte vegye fel iskolájába mindenáron a fiatalembereket, Edét, Károlyt azaz becenevén Stokit és a lengyel fiút.

Ezzel a levéllel a zsebükben, no meg Viktória néni, Viktor és Henryk bácsi hathatós anyagi támogatásával utaztak Münchenbe, ahol Hollósy minden további akadékoskodás nélkül felvette őket tanítványainak. Az immár ötven főre duzzadt iskolájába tanítványai közé. Viktor bácsi egy fogatot és Johann Tennehauser nevű kissé gnóm kinézető d igen hűséges inast is Ede rendelkezésére bocsátott.

Pár hónap múlva Károlynak családi okok miatt sürgősen haza kellett menni Budapestre s csak a következő tavaszán (1982-ben) kezdte meg festő tanulmányait Hollosynál.

München

Hollósy Simon (1857-1918) akkor 34 évesen a fiatal tanítványoknak mestere, apja egyben jó barátja volt. Tanítványokat nem toborzott, mert híre országhatárokon túl is eljutott Európa minden államába. Általában a „ Lohengrin” kávéházban ismerkedtek meg vele az ifjú titánok, pénztáruk a mellényzsebben volt. Tandíjat nem fizettek, de ha „pénzekéhez” jutottak mesterüket bőségben elhalmozták enni-inni valóval.

 Így ír Hollosyról és iskolájáról Lyka Károly: Vándorlásaim a művészet körül című könyvében: …” Az alatt a négy év alatt míg – nyári megszakításokkal – Münchenben éltem (1887-1891) még egy sor magyar fiúval bővült tanítványainak a kör, melynek Hollosy volt természetes központja, tanítványainak sugalló erejű nevelője. Iskolájának hamar jó híre kelt, tanítványainak száma 50 körül mozgott. Magyarokon kívül német, lengyel, orosz, görög, angol is volt a festőtanulók között. Megtörtént, hogy néhányan ott hagyták az Akadémiát, hogy Hollosynál tanulhassanak. Sőt növendéke lett egy építészjelölt is, Kosztolányi Gyula, aki felváltva végezte tanulmányait ebben az iskolában és a műegyetemen. Általában a legkülönfélébb körökből verődtek itt össze a művészeti pályára készülők, a parasztfiútól az egyetemi végzettségű fiatalemberig, nem is valamely történelmi rend osztályozta be őkt, hanem tisztán az egyéni tulajdonság, a művésztehetség. Míg a legtöbb pályán csak szorgalom kérdése a haladás szükséges tennivalókat meglehet tanulni addig a művészetben, ilyesmiről itt nem lehet szó. Tarka kis világ volt ez a társaság, amelyben csak egy rendfokozat volt érvényes: a tehetség.

Hollóssy nagyon komolyan és odaadással végezte a művésznevelés fárasztó munkáját. Bármilyen meghitt viszony is kötötte is hozzánk az iskolában , munka közben nem ismert tréfát. Beható és szorgalmas munkát követelt meg mindenkitől.

Esténként aztán más lett a helyzet. Ekkor megjelent a Café Lohengrinben ő is, ahol rendszerint nagy művészeti viták folytak köztünk. Ezek a kávéházi vitatkozások nagy élesztő hatással voltak mindnyájunkra, részt vett bennük Simi is (mindenki így hívta). Csak 8-10 évvel volt idősebb a többieknél. Soha sem adta a tanárurat, vagy a tekintélyt. Diákos életmódja körülbelül velünk egy sorba állította, mindünkkel tegeződött, velünk tartott késő éjszakáig. Velünk szeretett biliárdozni, ennek is mestere volt…

…Simi, mint csakhamar kiderült tudott még valamit. Ha valamelyik évben érkezett valamely kávéházba, és a honi hangok odacsaltak minket, velünk jött ő is, és amikor a többi vendég már hazament elkapta a prímás hegedűjét és cigányosan nótázott. A banda nem is akarta elhinni, hogy nem cigány, olajbarna arca, szénfekete haja és szeme s nem utolsó sorban a megveszegető hegedűjátéka elég alapot adott ilyen feltevésre. Ilyenkor csak úgy dobálta a tízmárkásokat, aztán hetekig nem volt pénze. Ez olykor megesett cigány nélkül is, műkereskedője, Neustadt, aki előlegeket szokott adni képeire, sokszor megtagadta az újabb előleget, mert Hollósy sohasem tartotta be a képátadási határidőt. Nagyon lelkiismeretesen festette magyar népéleti képeit, és a legnagyobb szükség esetén sem adta ki a kezéből a festményt, amíg azt nem tartotta befejezettnek. Lassan, nagyon lassan dolgozott, el tudott ügyeskedni valamely részlet festésében annyira, hogy pld. Egy cimbalom festése napokig tartott. A tónus legfinomabb elváltozása, valamely szirének teljes birtokbavétele, a modellen látható minden festői elem teljes kiaknázása volt legforróbb becsvágya, ezzel vélte biztosítani, hogy alakjai valóban életet tolmácsoljanak. Néha egy-két hétig feléje sem nézett munkájának, hogy aztán friss szemmel ellenőrizze azt, amit addig festett. Számára az ilyen elmerülő művészi munkálkodás, egyben a gyönyörködésnek lett forrása …

… Művészi szesszel telített egyéniségéből teljesen hiányzott a nagyképűség, gondolkodásában, cselekvéseiben érzéseire hallgatott, mint jó emberismerő rendszerit biztosan talált az ítélete, gondolatai rendszerint meglepő bölcs magvat tartalmaztak. Ez a csodálatos ember, akihez még megközelítően hasonlót sem ismertem, bűvölete alatt tartott mindenkit, akivel érintkezett. Mindnyájan nagyon megszerettük, akadtak akik valósággal rajongva ragaszkodtak hozzá, mint emberhez, de mint művészhez is „

Ede a jómódú pénzesebb tanítványok közé tartozott, sőt mikor Hollósy pénzszűkében volt /mikor nem volt?/ és nem tudta kifizetni a lakbérét 1891-92-ben egy egész évig Edénél lakott régi barátjának Viktor bácsinak a számlájára, máskor legkedvesebb tanítványánál, Réti Istvánnál, vagy Thorma Jánosnál lakott addig, amíg komolyabb pénzösszeghez jutott. – Hollósynak 1891-96 között igen sok magyar tanítványa volt. Pld: Reheinfuss Edén, Kernstok Károlyon kívül Keleti Gábor, aki rajtanárként jött Hollósyhoz, majd Gergely Imre, aki a következő évtől Lienzen - Mayernál dolgozott,. 1892- ben a sátoraljaújhelyi Boruth Andor, 1893-ban a szegedi Nyilassy Sándor, a szentesi Joó Béla, a zobori Mály József, a filekházi Wittich – Eperjes Károly, - és Ferenczy Károly, akinek a festészet már a harmadik pálya volt, jogot tanult, azután Magyaróvárott okleveles gazdává képesítette magát és egy ideig intézője is volt apja gazdaságának, míg végül festőnek készült s így került Hollosyhoz.1895ben a kolozsvári Papp Gábor, a lőcsei Dobai-Székely Andor és az ungvári Vedres Márk. De ott volt ezen időszakban Baky Albert, Baumgartl Boldizár, Kamanházy Valér, Ács Ferenc, Bácskay Béla, Murgas József, Bászel Oszkár, Paur Géza, Benes Pál, Thury Zoltán, Ádám Ferenc a csatafestő, aki Rheinfuss Edére sőt Munkácsyra is befolyással bírt.

Sokan elkallódtak, más pályára mentek (pap, rajztanár, illusztrátor, gyárigazgató, tisztviselő, titkár stb.) Tehetséget Hollósy sem tudott adni a növendékeinek. Az évek változásával, változott a társaság, új fiúk jöttek, a régiek elmentek szétszóródtak.

Akadt a fenti sok magyar között bőven más náció-beli pld. A svájci Bury, a görög Kakouratosz, az angol O’Brien, és igen sok lengyel Schereschevszky, Piluchowsky, Szereszewszki, az orosz Bendel, Mogilevszkij, dobuzsinszkij, Favrovszkij, Isztomin, Zefirov, Tyíhomirov, Samsijan stb. az ismertebb tanítványok közül. Hollósy ösztönösen vonzódott szláv növendékeihez, mert örmény családból származott és Máramaroson született (1857) a kárpátukrajnai kisoroszok között töltötte gyermekkorát, másrészt Tolsztoj, Dosztojvszkij, Gorkij nép fiainak tartotta őket, ezek között igen sok radikális érzelmű volt és jellemző Hollósyra, hogy Schereschewszky akkor dolgozott mellette amikor a száműzöttekről festett képet. A tanítványok idejük nagy részét képmásolásokkal töltötték el, vagy tanulmányozták a párizsi, milánói, bécsi iskola új és új művészeti áramlatainak stílusjegyeit és igyekeztek egy – két képet a akik tetsző izmusok szerint festeni s ha mód kínálkozott rá eladni, illetve kiállításra küldeni. Rheinfuss Ede is ekként cselekedett.

 A különböző festészeti irányzatok között folyó pártoskodás, ide-oda ingadozás megosztotta az egységes felfogást egyébként sem nagyon kereső festőnövendékeket, és hatalmas viták keletkeztek közöttük. Hollósy Simon is ingadozott, a korábbi realista elvek fenntartása mellett a német Rethell -hez hasonló freskókat festett, majd a francia Bastein – Lepage festészetének tanulmányozása után és annak hatására mindinkább a plein-air festészetet propagálta tanítványainak. Ezt írta annak idején egyik levelében: „ Nem bírom magam teljesen megérteni, hogy mi is az oka annak, hogy én most ennyire jutottam, kellene ösmerned a legújabb irányt a művészetben, amit úgy neveztek el, hogy plein-air, akik nem értenek hozzá. Ez az irány minden geniális újítás a művészetben a franciáktól ered és itt Münchenben én viszem az Akadémiával, illetőleg az Akadémia ellen a lobogót.”

A plein-air festészet jelszava, a tiszta vonzalom a falsi ember életéhez, a szabad természethez, ifjúkori emlékekhez, az idegen izmusok kirekesztésével. A festői sallang és hatáskülsőség mellőzése, egyszerűség és őszinteség. -„ A szürkés tónusegység jellemzi e képeket, finomam vibrál bennük a levegő, a színek fátyolosak, a napfény inkább fehéres, mint sárgás, mintha a természetet a tejüvegen át, szemlélte volna a festő. A művészek a legnagyobb pontossággal néha kissé kínos hűséggel követik a látott valóságot, a természet minden apró részletét szinte korai flamand festők áhítatával festik le. A látványból nem hagynak el egy parányi részletet sem. „ állapítja meg Németh Lajos Hollósy Simon című könyvében a Bestien- Lepage féle festészeti módozatról és lett a másik jelszó: irány a szabad természet! – A plein-air festészet egyre szélesedő, egyre gyorsuló ütemben hódította meg a Münchenben élő festőinket. Ennek zászlóját,legalább is Münchenben Hollósy emelte magasra, sőt az 1896-os hazatérés után Thormával, Rétivel, Ferenczyvel és Grünwalddal együtt létrehozott nagybányai művésztelep iránymutató festői módozatává tette. Az igazsághoz tartozik, hogy éppen Hollósy volt az, aki ezt a zászlót legelsőként hagyta cserben, míg a többiek továbbfejlesztették azt. A századforduló záró és nyitó évtizedei páratlan mozgást hoztak a festészetben is. Európában lassa kibontakoztak a klasszicizmust és akadémizmust elvető impresszionista törekvések, máris elárasztotta Bécset, Párizst, Münchent a különböző izmusok, festészeti irányzatok zuhataga. Ki ehhez, ki ahhoz pártolt át eredeti irányától eltérve és egymást túllicítálva igyekeztek valamelyik irányzatba belekapaszkodva felszínen maradni, illetve nevet jelentő, maradandó alkotást létrehozni. Úgy váltogatták egyik irányzatot a másikkal mint más a kabátját, lett légyen akadémista nem szégyelte a realizmust, avagy naturalista szívesen vált az impresszionizmus szolgájává, a szecessziótól a szürrealizmuson át a kubizmusig mindenki mindent kipróbált s igyekezett valahol megtapadni. Ez keveseknek, csak igazi zseniális tehetségeknek sikerült. Mégis ennek dacára az igazság az amit D. Fehér Zsuzsa állapít meg művészeti szenvedélyességgel a Magyar festészet a XX. Században című, Pogány Gáborral szerkesztett könyvében leírt tanulmányában, miszerint: „A nemzeti gyűjteményekből kiválasztott alkotások a fejlődés fő vonalaknak illusztrálására vállalkozhatnak csupán az egyéni pályák alakulását nem követhetik nyomon. S bár a képek a jó művészet törvényei szerint tájékoztatnak születésük körülményeiről, porusaikban hordják koruk levegőjét, a közös tabló ünnepélyes szépsége nem feledtetheti a viharos hátteret, a magyar festők szenvedélyes sorsát, igazságkereső küzdelmeit. Közösséget formáló vezéregyéniségek, az országutakat kolduló barát módján taposó magányos vándorok,tanyák mélyén és lármás műtermekben élő messianisztikus hitű mesterek, saját tüzükben élő fanatikusok, képmutató gyöngédségű küldetésvállalók, boszorkányos ügyességű formazsonglőrök, kompozíciós egyenletekkel bajlódó tudósok, megfontolt rebellisek és forrófejű radikálisok, ateista templomfestők, és pacifista katonák teszik színessé ezt a különös közösséget. Az ő „korszerűtlen”hazafiasságuk teremtette meg Európa kivételesen viharos szegletében egy kivételesen polarizált társadalomban a magyar festészetet.”

A Hollósy iskola, vagy ahogy ott nevezték magukat „Hollósy kör” állandó fluktuálódó létszámától – amely 50-80 fő között mozgott – függetlenül egy sokféle nációtól összeverbuvált bohém táraság volt. Munkájuk végeztével, vagy ha nem volt másolni vagy festeni való, mindenkor a Lohengrin számukra fenntartott asztalainál ütötték agyon az időt. A legtöbb művészeti vita itt zajlott le, és kötöttek örök barátságot vagy örök haragot egymással. Rheinfuss Ede az első év elején még Kernstokkal volt egyött minden ilyen vitában, de Károly hamarosan Pestre majd Párizsba ment, azután ingázott Párizs és München között, Edu Piluchovskyval és Szereszewszkivel alkotott triót. Hamarosan „Polszki trió „lett belőlük a növendék társak részéről. – Sőt, Hollósy, aki ha csak tehette gyakran részt vett a lohengrini vitákon és bohémkodásokon Edét „ Lengyel Fuszinak” hívta, mivel már volt egy Joseph Reinfuss nevű német tanítványa is. Rövidnek tünő másfél év után Ede összecsomagol és Pestre utazott és beiratkozott a Keleti Gusztáv igazgatósága alatt működő Országos Magyar Királyi Mintarajz Iskola és Rajztanárképző 1892/93-as tanulmányi év I. évfolyamára. /Beíratási lajstrom 17.fsz. megjegyzés: 1 éves önkéntes, előtte másfél évig müncheni tanulmányok, beszéli a magyar, német, tót nyelveket.)

Tanári: Lotz Károly, Székely Bertalan, Schulek Frigyes, Ebner Lajos, Nadler Róbert, ifj. Váradi Szilárd, Bakó ede, Stróbl Alajos és Neogrády Antal voltak. A

 

Keleti Gusztáv igazgató által kiadott értesítő szerint a tanterv 10 tantárgyat jelölt meg um:

1. Alakrajz és festés, 2. Ékítményes rajz és festés, 3. Építészet, 4.Műhelyi rajzolás, 5. Vízfestészet, 6. Mintázás, 7. Geometria elemi, ábrázoló, és geometriai módszertan, 8. Festészeti bonctan, 9. Művészetek története, 10. Nevelés és oktatástan.

Reinfuss (ilyen néven szerepelt) sok értesítőben a növendékek névsoraiban 16. sorszám alatt szerepel. Mindössze pár hónapot töltött az iskola falai között, mert ahogy a fent említett értesítőből kitűnik „… alig kezdődött meg a rendszeres oktatás nemsokára be kellett zárni az iskola kapuit, a fővárosban is elterjedt kolerajárvány miatt, mely egyébként az intézetet ugyan megkímélte. Négy hétig tartotta kényszerszünet. S ez valamint a bővítés miatt tornyosuló különféle akadályok igen sok diákot elriasztott az iskola látogatásától. Ede is visszament Münchenbe Hollósyhoz újabb két és fél esztendőre, majd az 1894/95. és az 1895/96. tanévben a Mintarajz Iskolában folytatta tanulmányait. (1894/95 tanévi beíratási lajstrom 30. sorszám alatti bejegyzés szerint). Ede első olyan müncheni festményét, melyben egy ágaskodó paripát és azt megzabolázó lovászt jelenített meg Hollósy javaslatára már Rheinfuss néven szignálta. Csak jóval később1910-től használta a Lengyel - Reinfuss, később Lengyel - Rheinfuss előnevet, mintegy utalva lengyel származására, Hollósy iráni tiszteletből.

1894. januárjában Munkácsy Mihály Neulilly-i műtermében elkészült a Honfoglalás című monumentális festménye – amelyet még jó évtizeddel korában Jókai Mór vetett fel a milleniumi ünnepségekre jó előre gondolva Liszt Ferenc, Zichy Mihály és Munkácsi Mihály társaságában – s a magyar kulturális kormányzat rendelte meg Munkácsytól. 1894- január 22 –én elszállították a képet Párizsba a Rue Sézebe. Georges Petit galériájába azaz kiállítási csarnokába. Munkácsy az új környezetben megvizsgálta a képet s nemtetszésének adott kifejezést. „ Nem, ez nem az én munkám! Túlságosan világos,üres. Valamiféle lein-airt akartam, ami ha sikerül is nincs inyemre, ha nem sikerül, pokolra vele”- Azután nekifogott a kép kijavításához, ez időt vett igénybe, így az előre elkészített meghívókat át kellett dátumozni. Munkácsy nem csak párizsi és más franciaországbelieknek, hanem pesti, bécsi, és természetesen müncheni barátainak és ismerőseinek küldött meghívókat erre a kiállításra, amelyben nagy sikert aratott. A meghívó közönsége már a kezdés előtt órákkal ott tolongott,a Petit Galéria előtt. A delegációkban Hollósyn kívül még négyen, közöttük Ede is, mint a fiatal festők vezetője vett részt a kiállításon, megcsodálva a hatalmas, lenyűgöző alkotást és Hollósy közreműködésével megismerkedett az akkor már világhírű honfitársával Munkácsy Mihállyal, akinek az 1986. áprilisában történt hazajövetelekor ismét megszoríthatta a kezét, mint az egyik művészi fogadóbizottság tagja és köszöntője. Sajnos harmadik találkozásuk szomorúan tragikus volt. A Műcsarnokban felépített remekműben fekvő Munkácsy Mihály ravatalánál a gyászoló óriási tömeg jelenlétében1900 május elején. Ede ezt a napot nem tudta soha elfelejteni.

Az 1894-es év a továbbiakban is igen emlékezetes volt Ede számára. Thorma János Olaszországban járva lefestette Turinban a haldokló Kossuth Lajost, majd ugyancsak ő hozta Münchenbe a nagy hazafi halálhírét, amely olyan mély megdöbbenést keltett a Hollósy Kör minden egyes tagjában, hogy nemzeti hozzátartozás nélkül is egységes gyászt tartottak egy héten át. A magyarok kabáthajtókájára felkerültek a piros-fehér-zöld kokárdák fekete szalaggal keresztezve a többi nációbeliek is fekete szalagcsokrot viseltek. Azon a héten pausa volt a nyilvános szereplésekben, a Lohengrin tájára sem mentek Kossuth nagy hazafisága és szellemi nagysága töltötte el szomorú lelküket. Ede 4 éves müncheni „gyakorlata”után, mivel a Festőakadémián Azonban a mester hosszasan megbetegedett, a különféle festészeti irányzatok „idegesítették” a plein-air festészetet pedig odahaza akarta gyakorolni, a ló és lovas festőjévé válva 1895 nyarán ismét elköszönt mesterétől, társaitól és hazajött Magyarországra. Hamarosan beiratkozott a Mintarajz Iskolába Balló Ede és Székely Bertalan tanítványa lett, majd az iskola végeztével 1 évig tanársegédként működött.

A kibontakozás

1986. nyarán a milleniumi ünnepségekre a Monarchia területéről igen sokan jöttek hivatalosan, vagy turistaként, valamint sokan rokoni látogatásra. Nos van Schinböck, már mint császári generális, lovashadosztály parancsnok, hadsegéde Fridrich Weinberger százados társaságában félig hivatalosan jött Budapestre és természetesen vele jött felesége Viktória néni is és immár 19 éves neveltlányuk Iréne is. Aki az előző évi matura után I. éves nemet, angol, francia szakos hallgató volt a bécsi tanárképzőben. Az érettségi bankett után ismerkedett meg Friedrich Weinbergerrel, aki bejáratos volt a Schirnböck palotába. Nagyon megtetszettek egymásnak, Friedrich nagy hévvel tudott udvarolni és félig-meddig jegyesnek is tekintették magukat, bár hivatalos eljegyzés még Iréne tanulmányai továbbá, Friedrich a merev katonai szolgálati szabályzata miatt késett. Schirnbökck bácsi levélben értesítette unokaöccsét Edét, Pestre érkezésük idejéről, ugyanakkor írt sógorának Jászóvárra is beígérve pár napos vizitet .

Ede a Keleti pályaudvaron várta őket. A találkozás kissé feszélyezett és kínos volt Irnével, aki egyrészt nem felejtette el az öt évvel korábbi „sérelmét” , másrészt lovagja Friedrich is jelen volt, így csak hűvösen üdvözölték egymást, ez láthatóan sem Viktória néninek sem Schirnböck bácsinak nem esett jól, de tapintatból nem szóltak bele a dologba. Pedig Ede, ahogy meglátta a szép sudárrá nőt Irénét, s mint mondani szokták „meglátni és megszeretni egy pillanat műve” – ez történt Edével is, de most konokul hallgatott róla.

Pár nap múlva Ede is csatlakozott a Jászóvárra induló rokonokhoz, viszont Frierich Weinberger századost táviratilag visszahívták a halálán lévő édesanyja kívánságára, amibe Ferdinánd bácsi kénytelen-kelletlen, de érthető érzelmi okok miatt belegyezett, tehát Friedrich hazautazott és négyesben utaztak Jászóvárra. Az utazás már nem volt olyan felhős, borús, enyhült a korábbi fagyos légkör. A fiatalok eloldódtak. Ede jó társalgó lévén kezdettben négyesben, majd Irénével kettesben beszélgetve értek be Félix papáék erdészlakába. Elutazásuk előtt a két fiatal megállapodott egymással: továbbiakban levelezéssel tartják a kialakult jó kapcsolatot. Búcsúzkodásnál Schirnböck bácsi bohókás kacsintással mondta Edének: „Jövőre nagykorú leszel, gondolnod kell a családalapításra, majd nézek neked Bécsban csinos leányzót. „Ede gyorsan és határozottan vágott vissza : „köszönöm, de már van jelöltem, vagy Iréne vagy nem nősülök meg soha!”

Schirnböck bácsi levegőért kapkodott, úgy katonásan, németül szitkozódott mondván „Misalabel dumme Kerl !”(ostoba fajankó). – ez egyébként gyakori szavajárása volt, -Rénének már van választottja Friedrich ! iréne ég tanul, harmadszor: a a kuzinodat akarod elvenni? – Ede dacoskodott- „ Mondtam már Herr Schwanger, hogy vagy Ő vagy senki, egyébként nem én rokonom anem a tied!” „Mit szól ehhez Iréne ?” – zólt kétségbeejtően a generálsis. „Kérdezzük meg !” – felelte Ede. – Megkérdezték és Iréne pirosra gyúlt arccal, félig lehunyt szemmel, fátyolos hangon igent mondott a délceg, jóvágású, kellemes modorú fitalembernek. – Omnia vincit Amor - Elhatározták, hogy karácsonykor megtartják a kézfogót és jövő június végén. Péter-Pálkor ismeretségük 6. éfordulján összeházasodnak, vagyis megalapítják a kiscsaládot, ahogy Ede szokta volt mondani – arról téve hitet, hogy a férj, feleség és a gyerekek a kiscsalád, a szülők, testvérek, nagynénik nagybácsik és a sógorok a nagycsalád, a művésztársak a nagyobb család és a haza a legnagyobb család. Így történt, hogy Friedrich Weinberger őszinte csodálkozására és bánatára a remélt jó parti elúszott és keserűségében, vagy talán bosszújában ugyancsak 1897. június 29.-én, tehát Edéékel egy napon nősült meg, feleségül véve egy gazdag bécsi polgárnak és hadiszállítónak idősecske leányát, amihez a Hadügyminisztérium hozzájárult.

  

 Iréne (a kép 1912-ben készült, Lengyel - Rheinfuss Viktor örököseinek tulajdona). 

Féjhezmenetele után félbeszakította tanulmányait és csak majd a harmadik gyermek születése után, folytatta, illetve fejezte be, mint német-angol- franci szakos nyelvtanár. (1989-ben született az ifjabb Ede, 1900-ban Viktor, 1901-ben Félix. Ijf Ede 1976-ban meghalt. Viktor Budapesten élt 1992-ben alt meg, Félix 1987-ben bekövetkezett haláláig Cannes-ban élt.) Megválva a Mintarajz Iskolától Ede is elérkezettnek látta az idő időt, hogy Kassán a gimnáziumi rajztanári állás mellett önálló festészettel biztosítsa a kis családnak a megélhetést. Munkáit a Műcsarnok állandóan kiállította. / Zászlóbontás a Beszkidekben 1906,

 

 Gin-Sling anyakanca 1908,

 

Rákóczi bevonulása Kassára 1910,

Lengyel - Rheinfuss Edét 1907- ben ismét szomorúság töltötte el, szeretett drága édesapja alig 60 éves korában elhunyt. Nagy és fájdalmas csapás volt. Három év múlva 1910.-ben az apja helyett apja, és rajongásig szeretett mestere Székely Bertalan is meghalt. 75 évet élt, kihez Szadára az utóbbi években igen gyakran, az utolsó hónapokban pedig szinte mindennap kijárt barátjával, s Szadával szomszédos Veresegyházon lakó Páldy Aladárral, hogy a „szadai remetét” vigasztalják és tájékoztassák a pesti művészeti életről. Székely Bertalan igen hálás volt tanítványainak ragaszkodásukért, jóindulati gesztusokért és tőle telhetően, még betegen is ellátta őket jó tanácsokkal és atyai- művészi bírálatokat mondott a két festőnek a neki elsőként bemutatott festményeikről.

Székely Bertalanról jellemzésképpen így írt Lyka Károly a Vándorlásaim a művészet körül című könyvében: ..hogy ki volna a szerkesztő, s Wolfner a nevemet mondta, lógatta az orrát a választmány egy-két művésztagja. Rossz volt a hírem a maradiak között. Így alakult meg a Művészet 1902-ben. Az első szám színes melléklete Rippl-Rónainak egy pasztell-képmása volt, az első cikk, az első oldalon Székely Bertalanról, az ő új freskó - kartojairól szólt. Akkori festészetünk két legszélsőbb pólusát képviselte ez a két művész. Jeléül annak, hogy a lap nem irányokat képvisel, hanem tehetségeket. … A Művészet szerkesztési munkája természetesen még több festővel, szobrásszal hozott kapcsolatba. Köztük első helyen áll egy nagy mester, Székely Bertalan.

Sokáig csak műveit ismertem, őt magát nem. 1901-ben azonban felkerestem mert készülő új folyóiratom a „Művészet” első számát – mint fentebb írott volt – ama kartonok néhányaival akartam diszíteni melyeket Vajdahunyad falfestményei számára készített. – A terjedelmes műhelyben nagy összevisszaságban hevertek a nagyméretű rajzok és színvázlatok, mások a falra szegezve éppen készülőfélben voltak. Ebben a környezetben állt előttem  mester, jól megtermett, vállas férfiú, hatalmas koponyáját deresedő dús haj koronázta, ekkor már jó 66 év nyomta a vállát: A pesti élet ideges nyugtalanságához szokva, jól esett látnom az arcán derengő nyugalmat s mély komolyságot, amelyet arca tükrözött. Beszéde olyan, mint lénye: egyszerű,szűkszavú, megfontolt. Érzetem, hogy olyan emberrel van dolgom, ki túl van az élet kicsinségein és emelkedett szintről nézi a világot. – ezen az arcon éppen olyan idegen a mosoly, mint festményein. Befelé élő, zárkózott bölcs, nem a nagyvilág embere. Valóban, sohasem lehetett látni a fővárosi társas élet estélyein, de azokon a művészvigadásokon sem, amelyeket a régi József kőrúti Nemzeti Szalonban rendezett Raskovics Ignác és Mesterházy Kálmán, vidám festőcimborákkal. – Elvonult filozófus – természete mélyen elmerült egyik fő problémájába: abba a kutatásba, mellyel a művészet törvényszerűségeit kereste. -… művészetének stílusa sem tartott rokonságot a kor stílusával, és éppen olyan magányos és egyedülálló jelenség a magyar galériában, mit amilyen elszigetelt a mester élete. Székely Bertalan a száraz, és tespedő közönyt, meg az új művészet zajos hullámverését a filozófus nyugalmával szemlélte. A sors nagy ajándékot adott neki útravalónak: kitűnő művész tehetséget. De gondoskodott arról is, hogy pályafutása ne legyen akadálytalan. Nagyon engedte nőni művészetét, de sok éven át kiuzsorázta ereje jó részét, azzal, hogy különös körülmények között a művészet oktatójává rendelte…”

A katedrán

1899 nagy változást hozott Rheinfuss Ede életében. Hírneve nem volt képei még nen voltakk kiforrottak, az akadémikus irányzattól elfordulva Hollósy Simon befolyására a plein-air felé hajlott és még inkább szüksége volt az atelier festészet helyett a szabad természetben fellelhető információkra, tehát kedvező alkalom volt, hogy édesapja invitálására az időközben igazgatóvá lett Teleky Sándor segítségével rajztanári állást foglalhatott el Kassán a premontrei főgimnáziumban. Biztos állás, biztos kereseti lehetőség mellett engedmény a főiskola igazgatóságától, hogy festészeti szenvedélyét iskolán belül i gyakorolhatja. Tehát 1899-ben családostól Kassára költözött. Tanított és festett. Itt érett be művészi kvalitása. Elsősorban a lovak festése dominált munkájában, majd mindinkább rátért a lovas katonákra, ahogy Kassán mondák a „kurucokra”,Kassán nagy hagyományai voltak a kuruc harcoknak. A kurucok ősi fészkének nevezték Kassát. Itt őrzik Rákóczi hamvait. – Ezekkel a kuruc képekkel a Műcsarnok állandó kiállítója lett, elismerté vált.

Ilyen irányú munkásága jutalmául elnyerte a Műcsarnok „Kitüntető Elismerését”. Az úgynevezett „Kuruc-korszaka” idején festette „ Zászlóbontás a Beszkidekben” című képét, amely Párizs város tulajdonként az ottani Petit Palai-bn nyert elhelyezést, s ezzel az elsők között került egy művével, mint magyar festő kitüntető elismeréshez. Számtalan kuruc történelmi képet festett még Kassán. Többek között a „Rákóczi bevonulása Kassára”, amelyet Kassa városa vásárolt meg, továbbá „Ocskay árulása „, „Rákóczi udvara”, „Menekülés három lóval télen” „Menekülés négy lóval ősszel”, „Kuruc előőrs”, „Rákóczi huszárok”, stb. Bohém művészi magatartására jellemző egyik gimnáziumi tanítványának Márai Sándornak a 40-es évek neves publicistájának emlékezése Lengyel - Rheinfuss Edére, mint rajztanárra és festőművésze:

„… Tanárom volt a premontreiek kassai főgimnáziumában s a diákidők legkedvesebb emlékét őrzöm ezzel a kedves, melegszívű a szó nemes értelmében bohém emberrel kapcsolatban. A szabadkézi rajz óráit Lengyel-Rheinfuss Ede türelmes keze alatt egyikünk sem fogta fel túlságosan komolyan. Ő túlságosan művész volt és kevésbé tanár ahhoz, hogy bennünket a rajzolás művészetéhez nagyobbrészt tehetségtelen nebulókat unalmas feladatokra nógasson. A szabadkézi rajz órája volt a pihenés, az ábrándozás, a padalatti olvasás boldog ideje. „Fuszi” ez volt a szelíd gúnyneve a diákok között – még tanártársai is így nevezték háta mögött, - s ezt a nevet a diákok nem gúnyból, nem szeretetből adták neki. A katedrán űlt és óra közben elmerülten dolgozott valamelyik festményén. Az osztály azt művelhette tőle amit akart. E „nagylelkűséggel” sajnos, de diáki természetességgel éltünk is. „Fuszi” órái rendszerint nagy verekedésekkel végződtek – nem véresen, de azért alaposan helybenhagytuk egymást, amit ő felháborodottan, de csekély meggyőződéssel és eredménnyel iparkodott csitítani.

Mindannyian szerettük, mert érzetük, hogy ez a tisztaszívű, nemeslelkű művész nem tanárunk nem felettesünk, hanem idősebb testvérünk, aki legszívesebben velünk játszana óra közben, ha tanári tekintélye ne kötelezné fegyelem tartásra, de legalább is műharara. – La –Valiére nyakkendőt viselt mindig, kékpettyes, fehérselyem művésznyakkendőt.”

Lengyel - Rheinfuss Ede édesapját is megfestette életnagyságban. Ez a festmény a jászói erdészeti hivatal előszobájában volt elhelyezve. A festmény annyira élethű volt, hogy amikor a fuvarosok beléptek az előszobába köszöntötték a festményt, mint élő személyt. Ez a festmény az atya halála után átkerült a jászói Takarék Szövetkezet irodájába. 1945 után Magyarországra, jelenleg Tiszacsermelyen van.

Lengyel-Rheinfuss Edének jó kapcsolata volt Szabó Adorjánnal, ki a kassai főgimnáziumban kezdetben tanártársa, majd igazgatója volt. Szabó Adorján megrendelésére több alkotást készített. Először Szabó Adorján hugának, Szalamin Elek akkori törvényszéki bíró feleségének portréját stb. Mivel Szabó Adorján nagy tisztelője volt Rákóczinak és a kuruc barátjának tartotta magát, elkészítette Lengyel - Rheinfuss Edével II. Rákóczi Ferenc portréját is, aely jelenleg Dr. Lányi Kornél[^5] volt jászói premontrei kanonok, később plébános, -jelenleg élő személy, tudomásom szerint – az eperjesi (Presovi) múzeumban van elhelyezve, - valamint számos kisebb kuruc tárgyú lovas csoport képet.

A Keltszlovákiai Képtár adatai szerint (1984.) Lengyel - Rheinfuss Ede tagja volt a Kassai Múzeum bizottságának, 1904-ben festőiskolát hoztak lére Kassán, melyben Lengyel-Rheinfuss és Handmam tanítottak. – Ezen iskolából alakult ki 1909-ben a Halász - Hradik Elemér és Csordás Lajos által alapított Kassai Művésztelep. Lengyel - Rheinfuss Kassán való tartózkodása idején ( 1899-1922) nem csak Budapesten, hanem Kassán is részt vett csoportos kiállításokon ( 1902,1903,1905,190,1911,1921). Dr Lányi Kornél plébános szerint is Lengyel - Rheinfuss Ede, mint rajztanár igen bohém volt, kedvességével, jóságával, barátságával, főként igazságosságával mindenkit megfogott és nagy-nagy tiszteletnek örvendett Kassán. „A művészi könnyűség nem jelent súlytalanságot, s derűs mosollyal is lehet komoly dolgokat mondani”. – írja egy helyütt Heltaira hivatkozva Schöpflin Aladár, e ez áll „Fuszira” is a rajztanárra, úgy mint Lengyel - Rheinfuss Edére a festőművészre egyaránt.

 A hadifestő.

Időközben 1914-ben elkezdődött az I. Világháború. A szélesedő frontok egyre több katonát igényeltek.

 

Így Lengyel-Rheinfuss Ede is 1916. január 10.-én SAS- behívót /Offener Befehl/ kapott Arzt tábornok vezérkari főnök aláírásával, hogy jelenjen  meg  a hadsereg parancsnokságán hadifestő beosztásban. 1916-1918 között festette legszebb harci képeit. Ezek közül jelenleg is a budapesti Hadtörténeti Múzeumban van három darab kiállítva.

 

 Támadás Esher, tulajdona Anglia

 

 Huszárok 1929.Esher, Anglia

Igen nagy hatást váltott ki Első segély című képe /Erste Hilfe/ melyet színes tábori levelezőlapra nyomtattak és szétküldték a frontok valamennyi szakaszára. Egész legendák keringtek erről a képről a katonák körében, később a hadifogoly táborokban is kézről-kézre járt. 1918-ban a frontújságban szerzett tudomást szeretett mestere és barátja Hollósy Simon haláláról. Érzékeny lelkű lévén megsiratta. Az összeomlás után Lengyel - Rheinfuss Ede visszatért Kassára. Azonban már csak rövid időre. Elismert művész lévén, bár nem szeretett politizálni  de magyarságát nem adta fel, felmondta tanári állását, mely mindig is terhére volt és csak kényszerűségből vállalta, - 1922-ben családostól

Budapestre költözött s minden tehetségét haláláig szeretett művészetének, a festészetnek szentelte.

Kuruc képekből

 

 Kuruc vitéz 1913 / Dunavölgyi Péter tulajdona/

 

Tüzérek 1912

 

 Pihenő kurucok 1913

 

Kuruc vitéz lovakkal 1920

 A közéleti festő

 Az 1922-1942 közötti húsz esztendő új korszakot jelentett Lengyel - Rheinfuss Ede életében és munkásságában. A plein-air festészetet felváltva művelte az atelierrel, s kialakult egy sajátos kevert sítlus nála.

Továbbra sem hagyott fel a lovak ábrázolásával a természetben s gyakran kijárt Alaga és a Tattersaalba, de már többnyire lovasokat, lovas portrékat, vadászati és lósport tárgyú festményeket készített, amelyek fotómásolatai többségében megjent a korabeli Szent György című havonta kétszer megjelenő folyóirat  hasábjain.

 

 Andrássy Géza a Nemzeti Lovarda Egylet elnöke 1926,

  

 Insurgens 1926,

 

 Indulás vadászatra 1926,

 

 Agarászó társaság balatoni Farkas László alsóbabodi birtokán 1926,

 

  id Horthy István az Örkényi Rókafalka Társaság tárelnöke 1927,

 

 Horthy  Miklós 1930, 

 

   Santorb 1934. Escher , Anglia

 Több lovas tárgyú képe a Nemzeti Lovardában, és a Lótenyésztők és Versenyzők termében lévő falakra kerültek. (pld. A falka nyomában, ) Lovas portrékat festett  (pld. egyéb portrékat Lábass Juci és Pálmai Ilka színművészekről, Pallavichiny őrgrófról, Bud János volt pénzügyminiszterről és sok más közéleti személyiségről itt Budapesten az Irányi utca 10.sz alatti műtermében.

  

 Léderer Györgyné úrlovasról 1935),      Szépek szépei Léderer Györgyné 1935

 

 Carmen 1932

    Képek a műteremből

Késői Önarckép című festményé pedig az érett művész biztos vonásait, a mű kidolgozottságát jól láthatjuk. E korban festőink nagy része különböző társaságokba tömörült. A legnagyobb és legnevesebb a Szinyei Társaság volt, mely a nagy festő halálának évében 1920.-ban alakult, - és 1949- ben szűnt meg. Ide tartoztak a nagybányaiak (Csók István, Réti István, Iványi-Grünwald Béla, Glatz Oszkár, Fényes Adolf stb.) az alföldiek (Rudnay Gyula, Koszta József, Nagy István stb.), és az úgynevezett fiatal generáció festői (Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Egry József stb.).

Lengyel - Rheinfuss Ede, Páldy Aladár[^6], Kézdi - Kovács László az úgynevezett Független Művészek Társaságához csatlakozott. E társaság elnöke Lengyel - Rheinfuss Ede volt s ő ugyanitt elnyerte a társaság aranyérmét, melyet a portréfestészetben elismert festőművészeknek adta ki.

1940. június 1.-én fájdalmas hír érkezett. Páldy szomorúan tudatta, hogy agyvérzés következtében hirtelen meghalt a Stoki, azaz Kernstok Károly az ifjúkori jó barát, kezdő pályatárs, akivel művészi és földrajzi értelemben egyaránt hol távolról, hol közelről, de tartották a kapsolatot. A „Répás Stoki” temetésén, a székesfőváros által adományozott díszsírhelynél, amelyen a Szinyei-Merse Társaság (Bernáth Aurél), a Képzőművészek Új Társasága (KUT

– Márffy Ödön), a Munkácsy Céh és a Képzőművészek Országos Szövetsége (Haranglábdi Nemes József), és sok-sok művész, okon, barát, ismerős és ismeretlen között Lengyel-Rheinfuss Ede is ott volt, megkönnyezve a jó barát elvesztését. Ekkor már lappangott benne a gyilkos kór, mely rövid két év múlva 1942. xI.9.-én elvitte őt is Stoki után. De még előtte az 1942. év újévének első napjaiban (I.7.-én) meghalt egy másik jó arát, a Független Művészek Társaságának tagja Kézdi-Kovács László is it hagyta a világot, meghalt, temetésére sajnos súlyos betegsége miatt már nem tudott elmenni, de nem egészen 10 hónap múlva őt is követte a halálba.

  A következő kis epizód jellemző festőnkre: Egy ízben Andrássy Géza a Nemzeti Lovarda Egylet akkori elnöke azt kérdezte Lengyel-Rheinfuss Edétől:

„-Mondja kedves mester, tulajdonképpen miért is fest ön többnyire lovakat?”

A művész így felelt:

„- Szeretem a szépet s nekem a ló a karcsú mozgás a dinamikus erő, a kecses tartás é a csodálatos szépség ötvözetének az igazi megtestesítője. „

 Kihull a kezéből az ecset.

 Az 1942-es esztendő jelentette a vég közeledtét Lengyel - Rheinfuss Edének. Beteg lett. A kezdeti fájdalmak egyre erősebbek lettek. Míg az országot sok-sok csapás érte, - 1942. márciusában németek megszállták az országot, százezer honvédet vittek ki a frontra, zsidótörvények alapján sok százezer zsidót gettóba zártak, majd koncentrációs táborokba szállítottak.

A termelés megbénult, a politikai légkör aggasztóvá vált és egyénileg is egyre rosszabbodott a beteg művész állapota.

1942. őszén végképp legyőzte a gyilkos kór – 1942. november 9.-én kilehelte nemes lelkét. De erről hadd idézek korábban említett tanítványának, Márai Sándor neves írónak és publicistának a Pesti Hírlap 1942. november 11.-i számában közzétett „Egy festő halálára „ című nekrológjából néhány, a festőre jellemző mondatot: „Meghalt Lengyel-Rheinfuss Ede a magyar katonaképek kitűnő festője. A magyar huszárt és a lovat festette legszívesebben egy életen át, s a zsánerképei tökéletesek voltak. Becsületes és gondos művész volt, aki műfaján belül rendkívüli áhítattal és odaadással, az igaz művész alázatos műgondjával iparkodott tökéleteset alkotni. Ez a témakör, a magyar lovaskatonák életnek egyes jelenetei csaknem teljesen kitöltötte művészi érdeklődését. Számtalan változatban láttuk műtermében és állításokon, gyűjtő falain ezeket a huszárokat, amint figyelnek a vártán hóesésben, kipányvázott lovak mellett, agy vágtatnak roham közben. Lengyel - Rheinfuss Ede a képeken becses és értékes emléket állított a magyar huszárnak. Vágtató, jártató lovaskatonákat senki sem tudott művészibben, élethűbben festeni, mint ez a csendes, szemérmesen, jelszavak nélkül mélyen magyar érzésű művész, aki tehetsége minden erejét és figyelmét ennek a témának áldozta ..

A műtermében néhány nappal ezelőtt jártam utoljára, amikor meglátogattam haldokló tanáromat. Háziak és a vendég tudtuk hogy a beteg menthetetlen, de szelleme üde volt ez órákban is, mindent tudni akart tájékoztatnom kellett a világról, emberekről s nagy fájdalmai közepette elevenen, fölényesen beszélt mindenről ami érdekelte. Megtudtam akkor, hogy a haldokló festő még az utolsó napokban is minden reggel emberfeletti erőfeszítéssel felkelt kórágyából, átvánszorgott a műterembe, odaült egy karosszékbe az állvány elé és a szó valóságosé értelmében hadakozva festett egy-két órán át. Élete utolsó napjában, amikor gyenge volt, hogy nem bírta a festékes palettát tartani, úgy kellett neki odanyújtani az ecsetet a festékes táblát s mindennap festett lázasan, szívesebben mint valaha is.

Az utolsó képei ragyognak. Most is huszárokat és lovakat festett egészen új színekkel mintha a halál árnyékában még egyszer odaadná tehetségét és szíve utolsó dobbanását annak, amit szeretett, - a festészetnek.

Ha leírjuk, hogy „kihullott az ecset a kezéből” úgy nem frázis ez. S nagy példa minden művész, minden igaz ember számára.

Utolsó pillanatig, haldokolva is munkálkodnunk kell azt ami dolgunk e földön … Mikor átmentem műterméből, mikor utolszor szorítottam meg ennek a tisztaszívű nemes embernek és igaz művésznek kezét, az irányi utca 10. számú ház sötét lépcsőházában lefelé botorkálva úgy éreztem, szemtanúja voltam egyfajta emberi hősiességnek, melyet – a rendkívüli időkben is mikor az élet minden pillanatban hőstetteket követel – meg kell becsülni.”Korunk egyik eddig leküzhetetlen betegsége arák vitte sírba”Ezzel egy művészi pálya lezárult, bevégeztetett.”

 

A paletta árva maradt, de a művész munkássága tovább él festményeiben, a múzeumokban, magángyűjtőknél hazánkban, a festő családjánál a kiterjedt rokonságnál, Csehszlovákiában, Franciaországban, Angliában, Hongkongban az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában, vagyis a világ sok-sok táján.

 

E jeles festő földi maradványait 1942. november 12 -én délután fél négykor a Farkasréti temetőben a Budapest Székesfőváros által adományozott díszsírhelyen a Munkácsy lepellel letakart koporsóban helyezték el családtagjai, barátai, tanítványai és tisztelői sokaságának jelenlétében.

 

Lengyel - Rheinfuss Ede alkotásaival nemcsak a magyar nemzetet gazdagította, hanem képei ma is megtalálhatók Münchentől – Párizsig, Kassa- Prága, Bécs Zágráb és London mellett a világ sok helyén.

 

Az igazság az, hogy nem tartozott semmiféle kiemelkedni vágyó és hallhatatlanságot biztosító iskolához, csoportosuláshoz, csak független szubjektív elképzelések remetéje volt, így nevét képzőművészeti körökben nem jegyezték, ma is a laikusok számára az ismeretlenség homályába vész művészete, holott működése idején, már Hollósy Simon körében, akár Székely Bertalan famulusaként tett annyit a magyar képzőművészet asztalára, hogy eleddig méltánytalan elfelejtéséről a port lefújva az őt megillető helyre tegyük a ló és lovasok kiváló festőjeként.

Utószó

A véletlennek köszönhetően ismerkedtem meg az általam tisztelt és nagyra becsült festőművész egyik fiával, Dr. Lengyel - Rheinfuss Viktorral, aki idős kora ellenér teljes testi és szellem frissességgel, édesapjának emléke iránti tiszteletével és szeretetével bocsátotta rendelkezésemre – a II. világháborúban tönkrement eltűnt vagy elkallódottakon kívül – még meglévő, a művészre vonatkozó családi iratokat, önéletrajzot, képeket, festményeket, több festményről készített korabeli foto felvételt. Mesélt, édesapjától hallott korábbi, valamint saját maga által a tárgyalt időszakban megélt, illetve megtörtént eseményekről és emlékekről.

 

Ezúton mondok köszönetet neki, és valamint:

Dr. Lengyel - Rheinfuss Viktornénak, született Schamschula Idának

Az Országos Levéltárban Galsai Zsuzsának

Hetés Tibor ezredesnek és Halápi László ezredesnek valamint Kun József alezredes levéltárparancsnoknak és Körömöi Joachim tudományos munkatársnak

Bakó Zsuzsanna művészettörténészek, Magyar Nemzeti Galéria

Hetényi Ágnes művészettörténésznek, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport

Dr. Hecker Walter főtitkárnak és Kövesd Verának, Magyar Lovas Szövetség

Barna Klárának, SOTE Könyvtár

Regőczy Istvánnénak,  Szabó Ervin Könyvtár

Bodrogi Tibornak, a Barka község krónikásának, (Szlovákia)

Jurij Sárin kulturális osztályvezetőnek,  Városi Tanács Kassa

Takács Dezső titkárnak és Bertnáth N. elnöknek, Jászói Nemzeti Bizottság (Jasov)

Tanács János kanonoknak, plébánosnak, Bp. Jézus Szíve Plébánia Budapest, ( korábban: Isaszeg, Szolnok)

Mrs. J.M. Haigh és Mr Brian Haignak Melbourne

Mrs. V.M. Bond és Mr Jeremy Bondnak Esher, Anglia

Dr Lányi Kornél v premontrei kanonok , nyugalmazott jászó plébánosnak (Jasov)

Pater Dr. Szalay Albin v. premontrei alperjel, nyugalmazott gimnáziumi igazgatónak Bp. Rákoshegy.

Valamint, Dr. Feledy Balázsnak,

akik szíves közléseikkel, közreműködésükkel és segíteni kész akarással támogattak kutatásaimba, kiegészítették feljegyzéseimet s a könyv megírásához hozzájárultak.

 

 

Megjegyzés:

A monográfia megírásáram, - egy tervezett könyv számára-, a festő családja kérte fel Dunavölgyi Imrét. A kézirat elkészülte után a szerző Dunavölgyi Imre (1995) és Dr. Lengyel-Rheinfuss Viktor - a festő fia-, (1992.03.1)  és annak  felesége, született Schamschula Ida (1996) időközben elhunyt, így a monográfia könyv formájában már nem jelent meg nyomtatásban, - tudomásom szerint. A család Angliában, Hong - Kongban, és Ausztráliában élő tagjai, azóta nem jelezték ennek tényét. Ezért jelenleg csak ezen az internetes oldalon olvasható.

(Dunavölgyi Péter)