„(…) 1915. március 15-én vonultam be honvédnek a népligeti kaszárnyába. Már a második héten öngyilkos akartam lenni, annyira bántott az a bánásmód, amelyet a katonaságnál ismertem meg, és végig élveztem. De mar 4 hónap múlva a XIII. menetzászlóaljjal útban voltam Galicia felé. Eleinte tartalék lettünk Tarnopol alatt, a Zlota-lipa mentén egy pompás fenyőfaligetben. Már a második nap, fényes nappal, majdnem felmetszette a hasamat egy felderítő repülőgépre kilőtt srapne11hüvely, mely nagy sebéssszel visítva zuhant be az erdőbe, ahol szétterpesztett lábbal gátcsöveztem a gépet.  A két bakancsom között pár cenitméterrel a hasam előtt fúródott a földbe; kb. 1 m mélyen. Nekem, mint szakaszparancsnoknak elég volt egy karabély, de valahányszor lőni akartam vele megtorpantak újaim, és mindig mintha valaki kivehetően a fülembe súgta volna_”NE Lőjj” … Jó lehet kemény önfejű legény voltam, de mert ez a figyelmeztetés gyakran megismétlődött, embertársamra sohasem lőttem.!  A legfelsőbb égi Hadúr parancsolt rám, pedig én még akkor nem tudtam, hogy tulajdonlépen az Ő katonája vagyok. Alleluja. 

A frontra indulásomkor,1915.jul.24-én, délután az Óriás - utcai lakásunkból az utcára érve,kissé távolabb egy utcakanyarnál, visszanéztem a lakóházunkra, és világosan éreztem,hogy: VISSZATÉREK! 

Kb.5.5 év múlva valósult meg ez a megérzésem,de vak bizodalmam sok - sok nehézségen és válságon átsegített. VISSZATÉREK! Vissza is tértem bár körül kellett vándorolnom a Földet! 

 

Képeken a szakasz a frontra indulása előtt 1915-ből.

Mikor szeptember 7-én elfogtak a cári idők un. kozák " szabadosa patai” /irreguláris/ elejét vette életemben az  ismeretlen, a szokatlan durva embert ellenségből származó szenvedések sorozata Ekkor 19 éves voltam. Kétnapi hányattatás után kerültünk Kiewbe, az ottani gyűjtőtáborba ,melyben néhány oroszos, félig fölei beásott  fabarakk volt .Ezekbe azonban a sebesültek, a betegek sem fértek bele. Akadt közöttük szép számmal „flekk - tifuszos” is. Ezrivel lézengtünk az udvaron,ahol már  - 5 fok volt estefelé.  Epedve néztünk gyakran a fabarakkok felé, ahol bár áporodott volt a levegő,de "meleg" volt,és  fedél a  benntartózkodók felett .Gallyakat tördeltünk a fákról   rőzselángot rögtönöztünk,de ezek a tüzek hamar elhamvadtak, vajmi kevés lett a napok óta didergő testünknek      lelkünk is fázott és háborgott.„

A leleményesebbjei lesben álltak a fa barakkok ajtaja előtt , s ha a cseh szanitészek egy-egy hullát kihoztak,azonnal beosont egy élő fogoly a halott helyére . Nos, eleinte irtóztam ettől az   élelmességtől ,de a második napon magam is beverekedtem magam egy volt tifuszos helyé-re. Mit törlődtem én akkor a fertőzéssel. Bebújtam a fertőzött takaró alá,és élvezni kezdtem gémberedett tagjaim lassú felmelegedését. Négyes priccssor volt a barakkban. Én a terem közepén húzódó dupla priccs közepére kerültem. Már-már szundikálni kezdtem,amikor feltűnt a mögöttem fekvő ismeretlen hadifogoly sajátságos nyögése .Átszóltam. Megtudtam, hogy amannak nemrég vágták le a lábát, a mi orvosaink, közönséges asztalos fűrésszel. Az ambulancia felszereléséből, másként nem tudták az operációt végrehajtani. Beszélgetni kezdtünk egymással. Végül is a legnagyobb megrökönyödésemre    közölte velem,hogy  nagyon sajnál  bennünket egészségeseket ,mert ő most már-  féllábbal nemsokára haza fog kerülni,de mi lesz velünk? Ki tudja hová visznek az oroszok abban a ménkű nagy birodalomban? Ezt rettenetes fájdalmaiban természetesen kínos szaggatottsággal mondta. Nekem kiment a fáradság a testemből,de az ő fájdalmas fel-felnyögésének és velünk kapcsold tat,félelmének őszintesége lelken ütött .Mi lesz velünk?...Halottam egyre vészt jóslóbban! Nem is bírtam bennmaradni a barakkban. Kirohantam a hideg éjszakába le-feljárkáltam az udvarban. Nem tudtam meg,hogy mi lett azzal az fiatal osztrák vadászhadnaggyal bírta-e, hazakerült-e előbb,mint én ? Én bizony csak 64 hónap múlva tudtam kiszökni Szibériából! 

Kiewből 32 napi marhakocsiban  töltött utazás után/Ázsia közepén, Krasnojarszkban kerültem betegen kórházba,illetve később az ottani nagy hadifogolytáborba .A kórházban megkérdezték ,hogy saját költségen,  avagy az orosz kincstár költségén akarunk-e  felkerülni a 6 vesztre lévő ,  egy hírhedt sztyepjén lévő,  rőtvörös téglából épült táborba? A kincstárit választottuk. Az iroda előtt láttuk meg megdöbbenve, hogy ez mit jelent! Egy lapos nyitott stráfkocsit. Már álldogált ott 4 legénységi állományú katonánk. Mocskosak, sápadtak, gyűröttek, életuntak. Lógó lábakkal ültük körül az ócska kocsit, elkülönülve egymástól, mert akkortájban se nálunk, se az oroszoknál nem keveredhetett a legénység a tisztjeivel. Nos, elindult a döcögés. A hőmérő – 16 fokot jelzett! Alig bandukolt a ló 2 versztet, az emberek a kocsin ösztönösen összebújtak valóságos gomolyag 1ettek, csakhogy egymás melegével enyhíthessék némileg gémberedettségüket. Mi ketten voltunk tisztek a kocsi végén. Egyik is a másiktól várta a kezdeményezést,de mindegyikünk szidta a szigorú katonai előírást, mely immár egyáltalán nem hasonlított a „modern" hadviselő élethez! .. .Mire elhagytuk a temetőt,kb. 3 versztre a kiindulástól, lassan-lassan közelebb húzódtuk bajtársainkhoz. Az feltűnt,hogy ezért azok sem nehezteltek meg ránk. Az élet jól össze bennünket. 

Mire felkerültem a piros-téglás /ellenszenves egyemeletes épületek egyikébe, már telt ház fogadott. Hely csak a kijárat előtti priccsen jutott, nagyon, közel ahhoz lécajtóhoz ,amelyen szinte percenként ki-bejárt egy-egy hadifogoly .120-an voltunk abban a hodályban. Nos, kiválasztottam és krétával ráírtamon nevemet 3 szál szőrös deszkára. Ez volt az új honfoglalásom. Se matrac,se szalmazsák,se seprű,se mos-dótál, se szappan, se vánkos,azaz egy  ferdén  felszegezett deszka  jelezte a  fejnek való helyet. No, még egy közös, üres polc is végigvonult a priccs mentén. Valakitől kerítettem egy szeget, belevertem és ráakasztottam katonai kenyértarisznyámat. Ez is üres volt. Bár gémberedett ás kimerült voltam, lefeküdni azonban nem volt kedvem a deszkára beljebb húzódtam hát , ismerősöket kerestem,mert nem mindenki volt  ennyire koldusszegény, mint én. A nappalok még csak elteltek valahogy,de rideg,hideg éjszakák! Tizenkilenc éves fejjel ültem, ültem a priccsem szélén,és töprengtem. Ez az élet? Ez hát a háború?. Ez"a genfi híres nemzetközi egyezmény?... Ez a modern humanizmus? Ha elszunnyadtam ülve, felébredtem az ajtócsapkodásra és a betóduló hideglevegő, rámáramlására.  Olykor könnyek is elő buggyantak szememből,  és  jólesett áthűlt  arcomnak a melegük. Az első hetekben még egy Miatyánk erejéig imádkozni is tudtam. Alkudni kezdtem Istennél, akit arra kértem, tegyen csodát velem és pottyantson le az égből egy meleg takarót. A csoda 4 hónap múlva következett be. De addig?.,.

Olcsvay Géza hagyatékából, a képen ő látható 1915-ben Szibériában

A tolvajlások miatt "ügyeletet" kellett tartani. Az egyik késő este, ahogy sivár helyemre akartam menni, észrevettem, hogy az egyik barátom a terem közepén az ügyeletes asztalánál. Ez a fiú még útközben egy subaszerü vastag bundát bírt venni megmaradt pénzéből. Őt nem ra-bolták ki. Az a királyi, illetve emberi ötletem támadt, hogy elkérem tőle a bundát egyetlen fél éjszakára, hogy ennyi hét után legalább egyszer belemelegedhessen fiatal testem. Én felajánlottam katona-köpenyegemet. Nagy nehezen belement a jótéteménybe,de megígérte,ha lejár a szolgálata leveszi  rólam a bundáját, mert miattam nem hajlandó reggelig fagyoskodni.  Ha az életemet kívánta volna, akkor is felajánlottam volna, csak mielőbb, mielőbb lefekhessek. Talán az ősember vitte a párját a nász levélhalomra úgy, ahogy én tettem a csodálatos bundát. Valósággal gomolyaggá zsugorodtam, úgy betakarva a subába azonnal elaludtam. Hogy hol jártam álmomban, ezt már nem tudom,de egyszer csak arra ébredtem mély álmomból, hogy a szó szoros értelmében didergek és recseg-ropog átizzadt testemen az egyenruha. Amikor kábultságomból némileg magamhoz tértem, felugrottam, majdnem tolvajt kiáltottam, mert a suba hiányzott rólam. Eszembe sem jutott a megállapodás. Lihegve támolyogtam az ügyeletes asztala felé,   ás ekkor láttam, már más ül ott. Odabaktattam bajtársam fekvőhelyéhez és nagy örömömre de egyben keserűségemre megláttam rajta a bundáját. Tehát nem lopták el, csak miután lejárt a szolgálata, nem bírt felkelteni, hát egyszerien lehúzta rólam, rám dobta a saját vékony köpenyemet és ott hagyott. Visszabaktattam a helyemre.fogvacogva,dideregve,  Isten és az emberek iránt csömörléssel eltelve felzokogtam,ahogy ez már az erőtlenekhez illik,akik azt hiszik,hogy erejükön  felül vannak megterhelve!.Akkortájban sokszor jutott ebembe a zsidók "bosszúálló'* Istene,az újszövetségi "jóistent csak tíz év múlva kezdtem megközelíteni tudni!   Mea culpa.

 

Az egy mésébeillő holdvilágos éjjelen Tatárország egyik szegényes faluján pöfögött keresztül a vonatunk, sőt mi több megállt. Kövér zsuppfedeles, fehérfalu néma házak álldogáltak előttünk vagy kétszáz méterre a töltés alatt. Mi rögtön megirigyeltük a kövér zsuppokat. Akkor már vagy tíz napja éltünk, utazgattunk a hideg marhakocsiban, csupasz, szőrös deszkán. A gondolatból, a vágyból tett lett, és nemsokára jóllehet, nem tudtuk, meddig áll majd a vonatunk, a fiatalok serege leugrott és a faluba futott. Ott nekiestünk a zsuppoknak. Tépdestük, ráncigáltuk s nagy igyekezettel öleltük magunkhoz a piszkos,  szürke szalmalábot  és uccu neki iramba szedett lábakkal futottunk a vonat felé . A mozdonyvezető csak mosolygott ,de lett nagy riadalom a „kutyafejű” 'tatárok között, akiket a kutyaüvöltések felriasztottak álmukból. Kaszával-kapával eredetek utánunk nagy üvöltések közepette ,és  szerencsénk volt, mert amikor  már az utolsó fogoly is, felkapaszkodott  valamelyik kocsira,nagy sípolással, gőzzel elkitkattődtünk. Senkinek semmi baja nem lett a tatároktól, de nem úgy a szalmáktól.

Heten - nyolcan feküdtünk a, marhakocsi egy-egy polcán, amikor ki - ki bejutott az  illetékes kocsijába/testvértesen megosztotta a lopott szalmáját didergő társaival. E jótékony műveletet mély alvás, követte és nemsokára nagy vakarózás, rugdalózás, szidás és majdnem félálomban kialakuló verekedés. A zsupp ugyanis tele volt tyúktetűvel! Ruhatetűnk már akkor bőven volt. A kétféle állat csak fokozta senyvedésünket. Másnap reggel, meg is kellett válnunk a melengető zsuppszalmától. Könnyezve szórtuk ki a kocsikból a töltésre, s még felzaklatottabbak, búvalbéleltebbek lettünk átkozván az embertelen háború embertelen kihatásait. Napokig takarítottunk,  gémberedve  legalább amíg a tyúktetűk uralmának véget tudtunk vetni. Le a háborúval és az álhumanizmussal! Ezt mindahányan megfogadtuk. Ki gondolt arra, akkor, hogy 25 év múlva egy még embertelenebb háború szenvedő alanyai leszünk? 

 

 

1915-ben, Gondolataim Szibériában. 

Napjaink emberi erkölcse a bűnnek; MELEGAGYA !

Ha a "VOLT"-at akarom jól elgondolni, akkor csak a régi templomok égfelé nyúló maradványaira és azok jelenlegi környezetére gondolhatok!

Mikor az ÉLETEI akarom átfogni, mindig temetőbe megyek!

  

 

 

1916.

Olcsvay Géza hagyatékából, a képen ő látható 1916-ban Szibériában

A szaporodást serdülő koromban nagyon ferde szemmel néztem, sőt főleg a nőkre bírtam érte irgalmatlanul neheztelni. Félrevezetett az a tény,hogy élettanilag a  nőben  zajlik le a szaporodhat ás lehetősége. Ha ők ellenállnának, akkor hiába lenne minden férfi akarnokoskodás . Így képzeltem el EGYOLDALUAG ezt sajátos tüneményt. Eszembe sem jutott,hogy  itt alapjában véve MISZTÉRIUMRÓL van szó! 

Egy' nyári éjszakán Szibériában priccsemen vergődve,arra lettem figyelmes ,hogy a priccs alatti kosár-kofferem körül egérmotoszkálást hallok. Dühös lettem. Alig vártam a reggelt.  A közös tisztiszolgánkat .Mikor megjött, közöltem vele észrevételemet .Tessék csak rám bízni - mondta a hozzám képest  öreg népfelkelő, János bácsi, és óvatosan előhúzta a priccsem  alól a kosaramat feltette a fekvőhelyemre ,és nagy vigyázattal kezdte felnyitni. Abban a pillanatban két egérke ugrott ki villámgyorsan belőle és tűnt el szemeink elől a nagyszobában. János bácsi ugyanakkor hatalmas Öklével belecsapott a kosárba, de a kimenekülés egy pillanattal előbb már megtörtént. Bosszankodva tűnődtünk, a nyílt kosár előtt, s ekkor jutott', eszébe az öregnek, hogy jó lesz kissé szétnézni gyár fehérneműim között, mert hátha van még egér elbújva benne! Igaza volt. Egy fészket találtunk a fehérnemű között, és abban 6 vagy 9 élettelen kis egérfiókát. A nagy férfiököl áldozatait. János bácsi kiszedte őket egy papírra,de ekkor támadt az az ötletem,hogy kettőt tegyen vissza a tetthelyre, ugyan  mi fog történni majd   éjjel,mikor már a szobák elcsendesednek? . - így lett.

A közvetlen szomszédomat is beavattam illetve bevontam a figyelésbe. Éjfél után, mikor mar valóban halotti csend volt a szobákban, aí priccs alól szokatlanul éles cincogásfélét hallottam. Megjött az egyik elmenekült egér! Akartam társam felé szólni, de nem mertem megmozdulni.  Nemsokára a priccs alatt is kriptacsend lett. Feszülten figyeltem. Lomhán múlott az idő. A kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat, de nem mozdultam. Más fél-kétórai várakozás után hirtelen újra hallom az éles egércincogást, de most inkább mintha egérkuncogás lenne.. Feszülten figyeltem a priccs

Nem egy, két egérhang hallatszott. Mi történhet vajon odalenn_? 

Ennek a különös koncertnek is vége lett. Epekedve vártam a reggelt. – Majd megnézem!- dünnyögte János bácsi, máris előhúzta óvatosan kosár-kofferemet  ,még óvatosabban kinyitotta,  és Uramfia! Nem volt ott a két - döglött egérke . Elvitte őket az apjuk és az anyjuk , zászlós úr! .Az állat is ragaszkodik az övéihez!- mondta az öreg és eltűnődve vitte ki a koffert ,hogy az udvaron kitakarítsa,  fertőtlenítése.

E naptól kezdve tisztelettel néztem , illetve gondoltam  a terhes nőkre, ANYÁT    láttam bennük,akik egy misztérium "eszközei".  A szaporodásnak ezután, sem lőttem híve, de zömmel az apukát hibáztattam !!   

 

Szibériában, Krasznojarszkban, édesapám elhalálozásának 10. évfordulóján, megmagyarázhatatlan belső kényszer folytán KÉT szál tussal díszített gyertyát gyújtottam meg s égettem el,hitünk ritus szerint. Ez június 24-én történt. Választ erre az értelmetlennek látszó cselekedetemre csak kb. 2 hónap múlva kaptam. Egy zöld tábori-lap tudatta velem, hogy szeretett Mihály bátyám május 12-én, Budapesten meghalt! 

Váratlanul olthatatlan vágyam támadt Krasznojarszkban engedélyt kérni az orosz táborparancsnokságtól, hogy bevásárlás ás ürügye alatt  lemenjek a 6 wersztre lévő városba némi lelki felfrissülést szerezni . Ebben az  időben kaptam több hónapos fogságom alatt az első kártyákat hazulról. Közöttük volt az, amelyik 21 nap alatt jutott, el hozzám, s tudatta velem, hogy szeretett Mihály bátyám súlyosan megbetegedett. Nyugtalan lettem, mert megint elállt a postám; Ilyen zilált lelkiállapotban kellett menne le a városba. Az első utcán éppen temetési menettel találkoztam. Orosz szokás szerint nyitva vitték a halottas koporsót. A halott férfi volt, és én önkéntelenül is megdöbbentem. Később tudtam meg, hogy, hogy itthon kb. abban az időben temették  el a bátyámat. Szerettem volna visszafordulni, de nem tudtam oroszul, s a szuronyos őr csak tovább vezetett; parancsa volt, hogy csak a bevásárlás után vigyen vissza a fogolytáborba. 

A későbbi lap tudatta, hogy Mihály, bátyámat májusban kórházba kellett szállítani. A nyakcsigolyáját támadta meg valamiféle különleges baj, úgyhogy már –már alig bírta mozgatni a felsőtestét. Akkortájban még a beteg vagy gyalog, vagy villamoson, vagy kocsin ment kórházba. Édesanyám kísérte el a legközelebbi villamos megállóhelyig. Ott átadta neki az átszálló árát, és megkérte a felszállókat és a kalauzt, hogy a Szent Rókus kórháznál szállítsák le. Ott ugyan is padok vannak, és meghagyta neki, ott várja meg őt. Neki ugyanis nem volt pénze már a villamosra. Bátyám volt ekkor a család kenyérkeresője. Mire aztán édesanyám gyalog odaért, szegény bátyám már alig bírt ülni a padon. Idegenek támogatták. Anyám könnye menten eleredt, mikor vergődő fiát meglátta, őszinte könnyei talán csak a túlvilágon változtak „aprópénzé” lelke javára. Ilyen volt az Ő sorsa, élete. Bátyám pár napra rá meghalt. Édesanyámnak ez volt 5. koporsó asszonyéletében. Újra támasz nélkül maradt, mivel én már Szibériában raboskodta, többi testvérem, meg még kisebb volt.   

 

1916-ban Gondolataim Szibériában:

Mikor nézünk, nemcsak NÉZZÜNK, hanem LASSÚNK is.

Az individualizmus nem egyéb,mint; ÚT a CSOPORTINDIVIDUALIZMUSHOZ! 

Mikor naplót vezetsz, ritkán érdekes az életed!

Vajon miért kellemetlenek a viszontlátás első percei?...Mert minden találkozás tkp . már; BÚCSUZKODÁS! 

 

1917. 

Egy hadifogolytáborban voltam a híres Gyóni-testvérekkel. GYÓNI GÉZÁVAL, az akkor országhírű költővel, és  féltestvérével  ÁCHIM MIHÁLLYAL. Mindkettővel jóban voltam,de mert a költőt túlzottan körülvették a talpnyalók,hát inkább Mihállyal jöttem össze sűrűbben. Ez a két testvér júniusban néhány napon belül meghalt .Mint az égi villám hatott ez a lelkünkre. Mihály tüdőgyulladásban hunyt el, Gézának néhány napra rá elborult az elméje. Egy hétre rá temettük őt is. Megbolygatott méhkashoz lett hasonló a tábor. Én,  Gallas  szobrászművész kollégámmal kimentem a bedeszkázott-ablakú cellájába,  és először lerajzoltam az u.n. "halottas –ágyán ", maja koIlégám/segítségemmel/ halotti maszkot vett róla. 

 

 Hazatérésem után írtam és tartottam előadást Gyóni Géza a rabságáról és a haláláról.  Emlékezés Gyóni Gézáról

Felolvasva: a Petőfi Társaság 1921. szeptember 9-i megnyitó ülésén, Megjelent: Új idők 1921. szeptemberében

 

Új idők:

 

Ebben a számunkban közreadjuk Olcsvay Gézának azt a rajzát, melyet az orosz fogságban elhunyt Gyóni Gézáról készített ,s amelyet azután hazatérve, a Petőfi Társaság e hó 9.-én ünnepélyesen átvette ezt az ereklyét s a Társaság egyik tagja, Lampérth Géza felolvasta Olcsvayinak ez alkalomra írott visszaemlékezését, amely így szólt:

 

Olcsvay Géza:

 

Emlékszem: megremegtem; emlékszem hideg volt a verejtékem; emlékszem: forrt a vérem, sírt jajgatott a lelkem láttam egy pókhálós poros cella –szobának, melynek ablaka esőmosta deszkával volt elfedve és egy szalmazsákos vaságy állott benne s rajta lepedővel letakarva a rab költő: Gyóni Géza.

Úgy felzokogtam!

Eszembe jutott az élet, az életem az ő élete s lábújhegyen az ágyhoz léptem és felemeltem a lepedőt majd ránéztem: Olyan volt az arca mintha tusa közben érte volna a halál s szemeim elé lebbent utolsó intése:

„Térjetek meg

És szeressetek

Elnyel mindeneket a hőség

És csak Istené a dicsőség!”

 

Vajon mennyi reménység, minő …(elmosódott, nem olvasható)…… élet, rút sors, száz csapás s elszórt apró örömök kellettek ehhez a konklúzióhoz . Milyen egyedül lehetett  ő – ki máskor bókoló álarcokkal volt körülvéve. Ezen és ehhez  hasonló dolgokon tűnődtem, míg elfáradtam (meg talán el s kábultam, mert odabent sejtelmesen hömpölygött a túlvilág szaga) s ráültem  az Ő ágyára. Félni kezdtem Gyóni Gézától, mert nem hallottam öblös, kimondó szavát, csak félelmetes teste hűlt, zsugorodott mellettem. Nem mertem ránézni. ….(elmosódott szöveg)…erőm  arra, hogy a fehér lepellel lefedjem e drámát. Dráma volt ez, mert én is rab voltam s sorsa holnap az én sorsom lehetett. Sokáig néztem a meszelt falat s elém kurjongó tombolással, majd szerelmes tisztasággal sok-sok verse virgonckodott. Lengyel mezőkön jártam, aztán végig loholtam a szteppék hazáját: Szibériát, majd átéltem a kálváriák leveleit, végül kiritkult minden s csak az Ő zilált, elszórt verseit láttam s éreztem, hogy ezek az utolsók!

 Utolsók? 

 Tehát neki is vége lett.

Remegő kézzel fehér ívet terítettem magam elé s zokogva le akartam mindent rajzolni, de csak a halálhoz hasonlított a rajzom…. Emlékszem megremegtem, emlékszem jézusi megnyugvás ült rám. Összehajtottam a rajzot, visszahelyeztem a lepedőt és kitámolyogtam a cellából.

 

A képen Olcsvay Géza rajza, Gyóni Géza halottas ágyon

Kint futni kezdtem. Törtem, tapostam a giz-gazt és értesztem loholni utánam az Ő sorsát, aztán megtorpantam. Megállottam és az Ő sorsa tovább loholt messzire.

 „Hol fenyves-árnyas zuhatag

Medrében annyi vér szakadt:

Kárpát kemény szikláinál,

Tarajos, íves hegy gerincén

Felhőlovam büszkén megáll „

Felolvasva: a Petőfi Társaság 1921. szeptember 9-i megnyitó ülésén

Megjelent: Új idők 1921. szeptemberében

Egy másik későbbi megemlékezésem a Csendőrségi lapok 1936. június 15-i számában jelent meg:

Gyóni Géza rabsága, halála

Krasnojarksban, egy szibériai városban az orosz temető melletti, rabtemetőben, az árokparttól néhány centiméterrel beljebb omladozik egy kettős sírdomb. Fejfájuk még áll s csodálatos, de még a feliratot is ki lehet betűzni rajtuk. Az egyik Áchim Mihály főhadnagyé, a másik Gyóni Géza zászlósé. A főhadnagy tényleges honvédtiszt volt, öccse volt a zászlósnak, aki a roppantméretű világháború leghíresebb költője volt. 

 

„ Boldog, ki itt jász, teérted is

 Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt,

 Véres harcok verték el hírét,

 De csak a béke katonája volt ”

 

Ez Gyóni Géza látnoki sírverse, melyet halála előtt írt. Ennek kellene márványba vésetten merevednie sírján. De úgy volt, hogy a hazaszeretet úgyis hazahozatja és nekünk, akik szerettük őt, annak idején még kenyérrevalónk is alig akadt. Nemcsak szomorú de minden ízében magyaros a Gyóni testvérek kálváriája.

 

            Gyóni Géza mint póttartalékos pionir (utász) vonul be 1914-ben osztrák ezredéhez. Rövidesen, mint tizedes került ki Przemysl várába, ahol egészen a vár feladásig nagyobbrészt a tűzvonalban szolgált. Volt a várőrség magyar csapatainak is egy kis tábori újságjuk. Ide küldte be katonaverseit s e réven tűnt fel művészete, harcra, hazafiasságra, becsületes kitartásra buzdító, rendkívüli képessége. A katonák rajongtak „közlékeny” bajtársukért. Szívük szerint verselt, hangban is rokon volt velük; szép csengetésű, ősi magyar zamatával. Nemsokára egy kis tábori zsebkönyvre valót írt össze, úgy, hogy könyv alakban ki is nyomtatták. Hetek alatt több ezer példány kelt el. Ez a siker néhány ezer korona hasznot hozott a költőnek, aki úri magyar gesztussal megfeledkezett saját nyomorúságáról és az elesett bajtársak árváinak elsegélyezésére ajánlotta fel járandóságát. Híre nőtőn nőtt. Felettesei már visszavonták tűzvonalból. Gyóni Géza értékét a várparancsnokság is felismerte és hátra rendelte. Így lett Gyóni Géza életében először „boldog” ember, mert verseinek hírterjedése révén szeretett öccse életjelt adott magáról; megkerestette és a testvért, a költőt egyaránt oltalmába vette. Heteken át szomszédok voltak és nem tudtak egymás hollétéről. A daliás „Mihály főhadnagy” ezredsegédtiszt volt és így Gyóni napjai is könnyebbsorsúvá váltak volna, ha közben a várat körül nem zárják az orosz ostromlók, és nem érkezik Ferenc József király és császár parancsa a vár feladására.

 

            Gyóni Géza egy osztrák várban találkozott testvéröccsével ”Mihály főhadnaggyal”. Összeölelkeztek, kipanaszkodták magukat, és azt érezték, hogy a lövészárok sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint a vérségi kötelék. Mikor a várat feladták, együtt és szorosan egymás mellett bandukoltak új otthonukba: Oroszországba, és így eggyütt maradva, szorosan egymás mellett fekszenek ma is Szibériában, az árokparti temetőben…

 

            Gyóni Géza rabságának javarészét a szibériai Krasnojarsk melletti haditáborban töltötte el. Ugyanolyan szegény, ugyanolyan levert, maga elé meredő, láncait feszegetni vágyó rab volt, mint a többi ezer és ezer társa. De mégsem! Neki nehezebben, keservesebben,  kedvetszegőbben eshetett a rabság, mert ő abban az időben már odahaza ország hírű költő volt; versit szavalták, megzenésítették; könyvei ezerszámra keltek el s a nemes Petőfi Társaság egyhangúlag tagjai, közé választotta, sőt otthon országgyűlési képviselőség is várt volna rá. Öccse megható gondoskodással ápolta a melancholiára hajlamos költőt, akkor örvendezett a legjobban, ha „Gézát” nagy udvar vette körül. Ebben nem is szenvedett hiányt, hiszen híres és nagy ember volt és mindez kinek ne legyezgette volna az emberi hiúságát?... Gyóninak ez a nagy hajlongás nem volt midig ínyére. Úgy keresett kiutat, hogy egy szűkebb társasággal bástyázta körül magát. A haditábor egyik kültelki barakkjának beszögelése lett a „várunk”.! E között a pár ember között azután kedve szerint viselkedhetett. Ki is használta, mert nagyokat hallgatott: ilyenkor körülötte állók azt hitték, hogy „ihletés” alatt áll, és illedelmesen maguk is elhallgattak. Ezért volt leghálásabb Gyóni. Ilyenkor látszott meg rajta leginkább, hogy nem a „költő” a rab, hanem az „Ember”. A költő elszáguldott gondolat paripáján, ha akar a forrón vágyott Hazába is, de az ember számára egy szomorú lakóhelyen, néhány száz méteres sétaúton, az unalmon és a lelket ölő titokzatos jövőn kívül semmi sem várt. Az Ember hiába kért, könyörgött, alázkodott egy parányi szeretetért, egy kis biztató napsugaras kiútért, vagy legalább csak egy ígéretért, mely a szív felgyülemlett melegét el képes vezetni a halódó lélekbe...

 

Mikor mellette élő öccse váratlanul megbetegedett, mennél több ember vette körül, annál jobban érezte, hogy egyedül van. Mihály főhadnagy a daliás honvédtiszt csak pár napig bírta a harcot a halállal. Azon a napon, melyen ő meghalt, kezdetét vette a legendás hírű költő élettragédiájának utolsó, de nagyon szomorú és nagyon magyaros életfelvonása.

Búskomorságba esett, később borotvaéles elméjére homály borult és 1917. június 25.-én eltávozott a földi rabságból. Úgy tett, ahogy megjósolta: egy hétig élt szeretett öccse halála után.

Mi magyarok jóval búsabbak vagyunk, mint a többi nemzetségbeli rabok. Előttünk a Gyóni testvérek ravatala akarva, nemakarva szimbólummá nőtt. Lelkünkbe ez a tragédia pillanatok alatt beledobta az ezeréves magyar sors minden egyéni és egyetemes viharát, mostohaságát é kálváriáját! .. „Mihály főhadnagy” honvéd volt és osztrák várat védett, bátyja egy osztrák ezred katonája lett, idegen vezényszóra engedelmeskedett, mindketten igen földön harcoltak, és idegen erdő fájának deszkáiból készített koporsóban porladnak, idegen földben!.. Még a búcsúztató lelkészből i idegen jutott nekik.!

Temetése a táborban „nemzetközi” eseménnyé nőtt. Koldus körülményeinkhez képest y temettük el, mint a nemzet halottját. Még az eső is permetezni kezdett, talán az égiek is megkönnyezték. A przemyli huszárok kikefélték régi piros nadrágjukat, kék dolmányukat s kard nélkül álltak sorfalat a koporsó körül. Egy rab országgyűlési képviselő búcsúztatta. Mialatt a rabok zenekara gyászdalokat játszott, a koporsót visszahelyezték a kocsira; az oroszok leolvastak közülünk harminc szomorú embert, majd jelt adtak, a hadifogolytábor főkapujának szárnyait kitárták és elindult a csüggedt, az égre-földre érthetetlenül ámuló kis csapat az árokparti rabtemető felé. Vitték a kifürkészhetetlen Enyészet új kiszemeltjét: Gyóni Géza magyar hadifoglyot; aki 33 évet élt és a világháború legnagyobb költője volt.

 „ Boldog, ki itt jász, teérted is

 Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt,

 Véres harcok verték el hírét,

 De csak a béke katonája volt ”

Testvérek! Hozassuk haza a nagy magyar költő hamvait! 

 Megjelent: 

Hazajövetelem után az évforfulók alkalmával több cikkben is megemlékeztem róluk, Illetve sajátos/'magyaros tragédiájukról. Rajzomat bekeretezve ünnepélyes gyűlésen átvette tőlem,megőrzés végett/az akkor "Petőfi Társaság" ás úgy döntöttek,hogy a " Petőfi Múzeumban" helyezik el.így  is történt. Nyugodjanak békében az idegen földben,akik ízzig-  véríg idetartoztak!

 

 

 

Gondolataim Szibériában 1917-ben:

A XIX. és XX. század művészeti forradalmai vivődnek át a "MA" politi-kai, azaz gyakorlati  világába!

A KOMMUNIZMUS tárgyilagosan nézve; T Ö M E G B U R Z S O J Á S I T Á S!

Sona s e m bírunk úgy sietni, hogy  előttünk ne járnának vagy már nem jártak volna a nő és férfi életében!

Az iparművészet a legrégibb, az embert - mind a külsőt,mind a belsőt- magunknak megformálhatjuk,  mégis különös,  hogy mi ma csak  FIAT A L múltra tekinthetünk vissza!

Az iparművészet tkp. a legszebb isteni ajándékok egyike, mert a köznép számára hozza közel a "szépet"!

A népművészet = IPARMŰVÉSZET!

Az életküzdéstől csak addig félünk, amíg ERŐNK lenne hozzá. A betegek késsége, erre a harcra bár mély fáradtság ül rájuk, rajtuk, mégis nagyobb. 

A középkorú vitézek vitézsége, nagyon viszonylagos. Ők várakkal, széles várbástyákkal hiteleztek önön vitézségüknek. A bástyázás pedig mindig elkülönülést is jelenthet, Nem ők az igazi vitézek! Ők csak VÉSELMI — VITÉZEK! , mely vitézségben minden földi halandó, aki más által meg-támadtatik: NAGY!

 

1918.

Nyáron nagy öröm ért. A breszt-litowszki –béke megegyezéses pontjai szerint Nyugatra indítottak közülünk 1000 beteg hadifoglyot, kicserélésre. Útközben a hírhedt cseh-légió derékba törte roppant örömünket. Ugyanis ők segítették a nyugati nagyhatalmak zsoldján, uralomra a szibériai fehéreket. Az Ural körül, a tűzvonal mögött leállították a szállítmányt és visszakergettek bennünket újra Krasznojarszkba. A táborban kínos nyomor fogadott.  A sok ezer ember formálisan éhezett.  Az életösztön azonban leleményes. Nem tűri sokáig az összecsuklást,az egykedvűséget. Elég szép számmal éltek közöttünk műszakiak és ezermesterek, természetesen a tartalékosok és a legénység között is. Amit ezek előző években unalmukban szórakozásból, faragtak, fúrtak, vagy festegettek, ügynökök révén, értékesíteni kezdték. Bombaként hatott a táborban, hogy van kiút a nyomorból, legalábbis egyeseknek.  Nosza felvillanyozódott a több ezres tömeg. Szinte hetek alatt nyüzsgő, robotoló IPARI –Táborrá formálódtunk át. Minden szobából kalapácsolás, fütyörészés hallatszott. Ez azonban így csak egyeseknek jelentett kenyeret. Már a foglyok 90%-a azt hitte, hogy szabályos istentagadó, de saját, a barátság példamutató testvériességre kényszerített mindenkit., hogy a levgőben logó kollektív társadalmi összefogás és támogatás iskola – társadalmát felépítse. Szobánként többen voltak azok, akik éhesek voltak, de nem értette, közvetlen szakmájukon kívül, máshoz. Nos, aki értett, az kezdte a gyakorlatlanokat betanítani. Anélkül, hogy ránk erőszakolta volna valamiféle külső hatalom, a rokoncikkeket gyártó szobák szövetkezeti családba tömörültek, anyagi céllal. A legtiszteletreméltóbb volt, hogy jóllehet a munka terhét a szakemberek és az ügyesebb, értelmesebb „műkedvelők” viselték, a csoportbeliek között egyformán osztották meg a jövedelmet! Rendelet nélkül, vallásosság nélkül.  Az ezen az emberséges úton összeforrott családi – társulás minden tagjának életérdeke lett a többtermelés, mert az több élelmet, a betegségekkel szemben komolyabb megelőző képességet, jobb s több ruhát jelentett, kivétel nélkül mindenkinek. 

Oroszországban szesztilalom volt, a háború kezdete óta, de titokban városi kereskedők révén szeszfőzdék alakultak körünkben. Ebből a szempontból a tábor védve volt a fináncoktól, no meg a gazdasági rendőrség vegzatúrájától. Én díszcímkéket készítettem egy ilyen likőrgyártó társaságnak. Művészit, európait, több színben. Kézzel azonban lassan ment. A szomszédomban lakott két osztrák mérnök, meghallgatták szakszerű panaszaimat, és megígérték, ha linoleum klisét adok neki, ők majd a rendelkezésre álló fákból, bádoglemezekből, drótokból, és zsinegekből szerkesztenek illetve készítenek egy nyomdagépet. Így is lett. A nyomdagép csoda, kb napi 16000 darab címbírt nyomtatni egyszínben. Természetesen egyenlőre ilyen mennyiségre nem volt szükség,  de a gép bírta később, más cikkek nyomtatványszükségleteit. Akadt, egy önkéntes csoport, amely az országban szokásos „mahorka –dohányt” csomagolta ízléses módon, és még fehér hadsereg számára is ezek szállították a „príma” dohányt. Készült ott festék, tükör, gyermekjáték, cipő, bakkancs, csizma nemezből, féri – és női ruhák, sőt matyó meg mezőkövesdi díszpárnák. Csak a nyersanyaggal voltunk nagy bajban, mert a cári Oroszország nagy bűnével mi is hamar megismerkedtünk közelebbről.  Pedig de gazdag ország volt nyersanyagokban, csak a kitermeléshez nem akartak vagy nem mertek keményebben és rendszeresebben nekifogni. Igaz, hogy a nagyobb gócpontokban nem mertek volna a kapitalisták egy ember béréért 2 – 3 embert munkára kényszeríteni.  Még a legyengültebbek is kenyérre leltek. Olyan kabaré és színházi világot teremtettek a volt istállókból, hogy még a városbeli fejesek is hozzánk jártak szórakozni, ámulni és bámulni 

 

Képek Olcsvay Géza hagyatékából a Hadifogoly Színházról

 Hónapok alatt észrevehető általános jólét keletkezett ilyen igazságos, testvéries együttműködéssel. Ezidőtájt a százezres Krasznojarszkban idegenlégió –parancsnokságok is léteztek.  Többször fellátogattak a táborba, ahogy az ipar-táborunk hírét vették. Feljöttek, szórakoztak, üzemeket látogattak, vásárolgattak. Azt a híres nyomdagépet egy amerikai társaság vette meg valamelyik múzeum számára, mint az emberi talpraesettség ritka dokumentumát.  

A földi barakkokban élő legénységi bajtársainknál sivárabb elhelyezkedési adottságok miatt szerényebben folyt a munka, de mi, kenyérkeresők, nem feledkeztünk meg róluk. Havonta egy bizonyos összeget juttattunk saját parancsnokságukon keresztül a munkanélküliek és a betegek részére. Akadt közülük több olyan, aki később, a II. vörösuralom idején még emlékezett erre a szeretetre, de akadtak rossz emlékezőtehetségűek is.     

 

Mikor már bizonyos tőkére tettem szert, és tudomásomra jutott, hogy egy gyámolatlan csoport is létezik az egyik barakkban, hát néhány játék-tárgy tervvel és némi pénzösszeggel nekilendítettem őket. Naponta áljártam tanítani, útbaigazítani őket, amíg bele nem jöttek a mesterségbe. Néhány kitűnő fővárosi és vidéki színész is élt közöttünk. Ezek alakítottak át tökéletességgel egy pajtát nézőtérré, illetve színpaddá. A legelső premirre én festettem a művészi díszleteket számukra. Micsoda lelki felüdülés volt a néhány hónappal azelőtt még letargiában senyvedő ezrek számára egy – egy ilyen komoly európai színfolt, hang, látványos szórakozás. A női szerepeket is a fériak játszották, bár bizonyára akadt volna elég önkéntes orosz nő i ra. De..!

 

Mikor Trockij katonái megszállták Szibériát, örömmel használták fel ezeket a kis, a szükséglethez mérten diónagyságú ipari gócpontokat és munkásait.  Állítom, hogy a bolsevizmus iparosítási tervének mi voltunk átugartótői, az európai termelés megmutatói, apostolai. Uralmuk legelején szabaddá tettek, és ez azt jelentette, hogy szétrajozhattunk a közeli városokba, falvakba, és termelni kezdtünk nyugatis tempóban. Ezzel önkéntelenül is tanítói lettünk az iparosodni kezdő orosz felebarátainknak. 

Gondolataim Szibériában 1918-ban:

 

A Természet mindig ad koronként egy – egy „koresszenciát”.  

 

Ma GÉPBEN nyert kifejezést, a : ROTÁVIÓSGÉP! … is gépben jelentkezik; a : TANK!

 A művészeti alkotás eredet-rugója a  SZEXUÁLIS erőfölösleg!

1919. 

 

A Kolcsak – féle „fehéruralom” idején hol ilye, hol amolyan légió katonái őriztek az oroszok helyett. Állt a táborunk főterén egy hirdetőoszlop. Sokszögű hasáb formája volt. Az egyik mező a hivatalos közlésekre volt fenntartva. Ezen jelent meg egy nyárvégi délután egy katonás parancs, mely közhírré tette, hogy déltőt kezdve az olasz légió veszi át őrzésünket. A parancsnokló ezredes szigorú fegyelmet követelt a már nagyon eltespedt, besavanyodott fogoly katonáktól. Elrendelte például, hogy aki elmegy a főkapúőr előtt, a szolgálati szabályzatban előírt módon köteles tisztelegni az őrnek, akinek viszont előírásosan kell fogadni a tisztelgést. Nosza lett erre villámgyorsan elterjedő felzúdulás, hiszen s tábor ötezer fogoly tisztje mind magasabb rangban állott a szolgálatban lévő olasz őrszemnél. Az esti körséta alkalmával  a zöm messze elkerülte a főkaput, de néhány kíváncsi emberroncs kísérletképpen vagy véletlenül, avagy megszokottságból, mégis arra vetődött.  És mi történt? Az olasz katona stramm  vigyázban merevüléssel fogadta a neki immel – ámmal tisztelgő ellenség tisztelgését! Ez villámgyorsan elterjed szintén. Fél óra múlva százával vonultunk el feszes tisztelgéssel szegény soros őrszem előtt, akiről nemsokára messziről látszott, hogy ha nem szánjuk meg végkimerültségében összeesik a kapuban.  De bennünk ez a felrázás, ez a felfrissülés nem engedte uralomra az irgalmat.  Már mámorosan ragaszkodtunk ehhez az intézkedéshez, mely éreztette velünk , hogy még nem vagyunk halottak, csak tespedt tetszhalottak.

Másnap már kora reggel kezdődött a főkapu ostroma. Megberetválkozva gyűrött egyenruhánk úgy ahogy kikefélve, bakkancsunk, csizmánk nyállal kifényesítve, lelkünk felrugózva, szürcsöltük ezt a halottaiból történt feltámadást, de nem is jutott eszünkbe, áldólag gondolni az ismeretlen olasz ezredesre, akit még tegnap félkézzel fojtottunk volna meg a tábor sivár főterén. Íme az ember!

Ez év augusztus 1-én húsz cseh dum-dum golyóval 17 magyar hadifogoly életét oltotta ki Szibériában, a krasznojarszki hadifogolytábor külterületén.

Ebben a táborban akkor mintegy 8 ezer megtört, sokat szenvedett katona volt bezárva. Az első évek henyélése után, végül is utat tört a gondolat tevékenysége és a munkavágy. Dr Pélyi Gyula régi magyar államot akart megvalósítani. Elszakadni az osztrákoktól, és azután vasakarattal 20 millió magyar nevelni. Mikor már hosszú, és terhes volt a rabság, asztala fiókjában mozogni, nyugtalankodni kezdett titokban tartott 2kéziratos” műve. De nem bírt várni, elárulta nekünk szép állmát a húszmillió magyarról. Tüzelt, tárgyalt, szervezett, és éjjel az utat jelölte tollával. A fogolytábor lakóinak 80%-a melléje állott, s így az álomból élő „Egyesület” lett, amelyben régi magyar szokás szerint, titkárok, és más tisztségviselők dolgoztak hazafias ügybuzgalomból, ingyen.  Az egyesületet Magyar Szövetségnek nevezték el, és az alapszabályait a cseh akkor parancsnokság is jóváhagyta, láttamozta.   

Ugyanekkor, ugyanabban a táborban egy merőben ellentétes egyesület is alakult, amely a bolsevista eszméket hitte és vallotta igazságosnak. Ők is – élükön F.dr-ral és D-vel szintén tüzeltek, szervezkedtek, forradalmasítottak. És megindult a bántó személyes küzdelmek sorozata, akár csak - mint később megtudtuk – itthon.

 

Az egyik derengő reggel  puskaropogás, bolsevista jelszavak, nagy hű – hó és fejveszettség zavarta meg monoton életünket. A táborunkon kívül, állomásozott két Kolcsak hadseregéhez tartozó orosz újonc – ezred, ezek fellázadtak és tüzelés alá vették a város felé vezető tájrészleget. A lázadókat délre leverték. Hozzánk kozákok akartak berontani, hogy felkoncolják, az egész hadifogolytábort. Szándékukat a cseh katonai parancsnokság akadályozta meg. És megkezdték az ügy kivizsgálását.

A nyomozás abból állott, hogy 8 ezer embert egy hétig halálos sakkban tartották, annak ellenére, hogy már az első órávban világosan látták, hogy nekünk semmi részünk sem lehet a lázadás megszervezésében. Az első napok borzalmasságát tetézte, hogy a tábor kerítésén kívül az orosz rögtönítélő bíróság egymás után lövette agyon a saját embereit. Azalatt a néhány nap alatt mintegy 618 egészen fiatal oroszt kaszált le a géppuska. 

Ami lakószomszédaink is egymás után tűntek el, akiknek valami közük volt a soviniszta magyar propagandához, akár a vörösekéhez. Nem tudtuk, kire mikor kerül majd sor. A két szemben álló politikai elv fő embereit agusztus 1-én a csehek a tábor szélén húzódó árokhoz kísérték és kivégezték. Tizenhét magyar élet kioltásához húsz cseh dum-dum golyó kellett.  Két golyó eltévedt, K.Gy. tanár hatalmas testével pedig csak két gyilkos golyó tudott megbírkózni. Megsirattuk valamennyit, és a statárium szigorúságától nem félve, virággal és zold gallyal szórtuk tele a sírjukat. Állandóan volt rajtuk friss virág, amíg az időjárás megengedte. 

Mikor leesett a hó, megjöttek Trockij katonái és exumálni akarták saját elvtársaik. A sírgödrök kiásása után azonban látták, hogy a dum-dum golyók felismerhetetlenre torzították a szerencsétleneket. Mit volt mit tenni kiásták mind a tizenhetet, koporsóba tették és eltemették mint saját mártírjaikat. A tábor főterén duplaszéles ásott sír szélén állították fel a gyalulatlan deszkából készült koporsókat Az egyiken ákom-bákom betűkkel ráírva P.dr . és F.dr. a másikon D és K. A halálos ellenségek kettesével egy koporsóban, együtt porladnak Szibéria rideg földjében. Kilétüket bizonytalanul a ruhamaradványokból próbálták azonosítani. Emeljünk nekik emléket lelkünkben, mert elsősorban mindannyian magyarok voltak.  Hevesenn pezsdülő magyar vérük már kihűlt. Azóta azon a sztyeppén vad orkánok dúlnak,, s talán már szerteszórták a sírhantjukat is.

 

Gondolatok Szibériában 1919-ben:  

 

A mai feltört politikai ELSŐK javarészt csak munkakerülők. Baj ,hogy ezt nem tudván magukról, AKTIV rendeltetésként próbálnak működni! Ezért hull koromra annyi "véres" áldás.

 

Ne iparkodjunk mi ma a világ és az ember viszonyából kialakult formán erőszakosan változtatni! ... Korán van még. Butrák az emberek,  és így az még sűrű piros vérbe kerülne. Ma még olyan a kultúránk, hogy a monológot könnyen összetéveszti a kronológgal. Nem lelki, hanem csak divat - kultúra az, mi tüntetően dicsekedhetünk.  Egy fő bűne van korunk világának: a FÉLMŰVELTSÉG!   És ez halálos, mert  ellenkezőjét hívén magunkról,  oly jogokat  és oly hangot vindikálunk magunknak,mely éppen ránk nem illősége révén rosszul áll nekünk! ...

Jöjjön valaki, bátor és erős és ébressze fel az emberben a CSOPRTINDIVIDUM természetes érzetét. Ez a kultúr - Napoleon először „sebész” legyen és csak azután "orvos"' hogyha egyszer eljön az új "Messiás" , mindenütt őszinte szerénységet,  ép testben ép lelket találhasson.

 

 

A szép nők részére mindig "úri" világ vár!

A mű elkészítése által még korántsincs befejezve ,mert a „VIGYÁZÁS” korszaka következik. Vigyázni kell rá, nehogy a támadók a megértők hamis vágányra tereljék sorsát, tartalmát!

 Korom u.n "művészei"' többségének csak a publikum között volna a helye!        '                      

A szereim tkp. TEST KÍVÁNÁS!

A mai BOLSEVIZMUST nem állom. -A jövő MINIMÁLT-MAXIMÁLT élet formáját /mint eljövendő formát/ HISZEM és TISZTFLEM!. A világbékét, amiért milliók remegnek; VAROM és KÖVET FLEM!

 

Mennél jobban/ s szélesebben terjed az u.n. ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG, annál mostohább,szomorúbb világ vár az őszinte művészekre,bár ők a világ TÁLTOSAI!

 

Övék az egész világ, és még sincs semmijük!...Évezredek óta van ez igy, a ezen évezredek múlva sem lenét majd radikálisan segíteni!

 

A kérész születik,szeretkezik s meghal. Milyen fura ellentéte ennek az ember, aki dolgozik,hogy szeretkezhessen és végül ebbe a testkivánásba görnyed bele!

 

SZILVESZTER ÉJFÉLKOR : 1919.

 Mely mintegy megérzése a szabadulásnak./Szibéria/.

 

Ma is úgy mint 1,2,5,10,X évvel ennek előtte köszönetté s reménnyé zsugorodott  bennem egy esztendő!

 Mi is volt?...Mi is történt?

 Tengernyi esemény birkózott velem. Emberek ás emberi jelenségek bántottak,  tepertek,  durvítottak, s természet-jelenségek bátorítottak,  oktattak,  felemeltek.

 Piros, forró vér nyomán, hangos emberi jajok útján a megérzések s meglátások gazdag birodalmába jutottam el.

 Ez az egész! S ez a kamera - obszkurás és pleneres esztendő is a többihez megy. Elnézem őket. Mennyi nehéz, hosszú, bús tér-év, tarka órahalmaz! Mind keservcseppekből nőtt épületté. Tehát nő, gyűl, TÉNYLEG épül az É V K 0 L 0 S S Z U M!

Ma  is megremegek, mert  ilyenkor mindig előre remélve látom,hogy HARMÓNIÁBA FOG OLVADNI OTT,  AKKOR A KIEGYEZÉS A MEGEGYEZÉSSEL!

Ez is gépszerű!

Várni,várni és minden háromszázhatvanötödik nap reménnyé zsugorodni.

Most is, nyakam megfeszítve keménykedem, dacolok,de valami hajlít, vonz, húz, zsugorit. Az új  esztendő; 1920.

Vajon PÓR vagy FENSÉG leszel-e. / A krasznojarszki rabtáborban ./

1920.

 

A szükség valóban "bűnre vezet ás ebbe bele is lehet túlzottan mélyedni bensőleg. Ezt a 6. szibériai télen ismertem és vetettem meg tökéletesen. Hadifogoly-táborunk falrészben hatalmas deszkapalánkkal volt bekerítve, illetve elkerítve a külvilágtól. Az időben már 2 éve nem kaptunk tüzelőt és nem is nyílt alkalom törvényes avagy törvénytelen beszerzésére. Ekkor vette észre egyikőnk, a több ezer koplaló,nyomorgó, eldurvult külsejű  belsejű  fagyoskodó közül, az önmagát   kelletően ágaskodó több kilométer hosszú deszkakerítés felhasználhatóságát. Az egyik zimankós estén arra lejtünk figyelmesek, hogy félelmetes döngetés zaja hallatszik be kívülről. Eleinte azt hittük, hogy ránk támadtak a forradalmi hangulatban élő oroszok a távolról géppuskáznak... Lerohantunk az udvarra. Ott olyan jelentnek lehettünk tanúi és részesei, hogy beleborsódzott a hátunk! Egy tucatnyi rabtestvérünk baltázta a fagyott hátú kerítés deszkáit. A példa tüstént vonzott s pillanatok múlva százszámra döngettük az utált deszkapalánkot,mely oly dermedt volt,hogy kinn a szabadban nem adta meg nekünk magát. Még szilánkot sem igen lehetett hasítani belőlük. Azok a hodályok, amelyben akkortájt laktunk, bár nem voltak fűtve,mégis enyhébbek voltak, s így rájöttünk, hogy be kell cipelni a dermedt kincseket a szobákba,hogy leolvadhasson róluk legalább a zúzmara. A pokoli döngetés lassanként alábbhagyott, a deszkák eltűntek a foglyok szobáiban, csak az emberek küzdelme hagyott pusztító nyomott az udvaron... Ha idegen fogoly kért volna tőlünk bebocsátást, süketek lettünk volna,de a piszkos, zúzmarás deszkákat reménykedve s tisztelettel álltuk körül meg kerülgettük a helyiségek közepén ós vártuk-vártuk,hogy mielőbb felengedjenek,hogy mihamar szétszagassuk őket és áldozatul dobálhassuk be a gorkiji téglakályha testbe. Jótevően mind a miénknek tekintettük már őket,pedig egyik sem volt a sajátunk.

U.i. váratlanul olyan embertelenség történt velünk, gémberedett, meleg után vágyódó bűnösökkel,hogy majd belehasadt elkérgesedett szívünk. Az oroszok mégis észrevették a lopást. Forradalmi megmozdulást sejtettek, de mikor felvonultak s megtudták a száraz valót,nem indították meg a felénk irányzott gépfegyvereket, hanem elrendelték hogy, álmaink álmát állítsuk azonnal vissza a régi helyére. A csonttá fagyott földbe csak úgy sikerült odahelyezni őket,hogy vízzel meglocsoltuk valamennyit s így azok látszatra egymáshoz fagytak Valahogy állva maradtak. Másnap azonban a ledűlt deszkáinkat természetesen újra visszaloptuk a szobákba, és napokig melegedtünk általuk,de mi akkor már nem tudtunk még az Istennek sem hálát adni érte!

Ebben az évben enyhe telünk volt Krasznojarszkban. Átlagosan – 20 -25. Az ellenforradalmi Kolcsak-hadsereg kifáradt, elcsigázott,gém béred tagú immár kb kétezer kilométert visszavonulásban megtett katonáinak zöme a hadifogolytábor körüli szteppén tette le a fegyvert, a Trickij - féle vörösgárdisták előtt. Nagyon érdekes , szánalmas emberi, vergődések tárultak elénk,de bennünk is alig élt akkor már részvét – mások iránt. Kilátástalan rabságunk 5-6, évét tapostak, lelkileg-testileg szedett-vetett/koldus páriák módján. Az orosz foglyokat a legénységi földibarakk-táborban helyezték el. Sokan közülük sokan beléptek a Vörösgárdába. A fiatalabb tisztek is. Bennünket szűkebbre tömörítettek. A táborunk hirdetőoszlopán nemsokára egy orosz kiáltvány jelent meg,mely tudatta velünk,hogy "felszabadultunk” .Mindenkinek jelentkeznie kellett valamiféle munkára, mert egyébként nem kap élelmet. Mi természetesen nagy tumultusban nyomban a hazatérésre jelentkeztünk. Megtudtuk, hogy a "szabadság” Trockij alatt úgy értelmezendő,hogy a várostól 30 km-nél távolabb nem mehetünk! ...Ez volt az első nagy csalódás számunkra! ...Mi akkor még európai módon értelmeztünk sok mindent. Szanaszét a szteppén többezer girhes ló vánszorgott étlen-szomjan, hiszen mindenütt jég fedte a földet. Igaz hogy ezt nyaldosni lehetett,de közben megfagyhatott a nyelv is. Sok ló bebotlatozott a fogolytáborba és szalmazsákunk féltve óvott tartalmával táplálgattuk őket felbuzdulásunkban,de ezt is be kellett szüntetni ,annyi ló tudta, meg , hogy a foglyok szíve még a helyén "akar maradni Hamar befejezték földi pályafutásukat,szét hevertek döglötten,  fagyottan a fennsíkon...Egyik napon új rendelkezés érkezett a Vörösgárda parancsnokságától. Munkára rendeltek mindenkit. Közmunkára. Szakszerűen el kellett földelni a környék 6000 lótetemét. Volt a városunk mellett egy hatalmas folyam, a Jeniszej annak a közepén egy tekintélyes sziget. A víz természetesen be volt fagyva , úgyhogy járni-kelni lehetett rajta. Az elfogott városi burzsjokkal erre a szigetre hordatták össze a lótetemeket.A víz szintje és a sztyjeppe közötti magasság kb. 18 méter volt átlagban. A műszaki módon történő elföldeléshez, a lovak fej és végtagjainak feldarabolásához kellettünk mi. Ezer-ezer lovat bírtunk egy-egy óriásgödörbe behelyezni. Már éppen ideje volt, mert az ottani párnapos méretű tavasz ideje elérkezet és a lótetemek oszlása megkezdődött. Amilyen haraggal mentünk az első nap erre a kényszerközmunkára, olyannyira sajnáltuk, amikor vége szakadt ennek a nem mindennapi mókás, vidám, különös szórakozásnak. 

Később kinek-kinek munka után kellett nézni. Mindennap legyalogoltam én is a városba. Ez napi 18 km -nyi gyaloglást jelentett. Ha estére vissza akartunk térni egyre keservesebbé váló „otthonunkba. Ez a lefelé és felfelé vándorló toprongyos sereg napról-napra jobban apadt. Volt egí kíntűnő francia pasztell készletem, így hát arcképfestésre vettem az irányt. Nő arcokat kezdetem élelemért megörökíteni. Közben más munkalehetőség után is kellett néznem, hogy megszerezzem városi ebédemet. 

Az első munkám egy irigylésre méltó vörös posztóra festendő hatalmas plakát lett - amit az orosz művész szakik legnagyobb ámulatára másfél-nap alatt elkészítettem, csak úgy kölcsönkért anyagokkal, ecsetekkel.

Lett is tekintélyem s hírem, amit ki is használtam. Vagyis arra kértem

a főnökömet ,hogy nekem adja ezentúl a rendkívül gyors munkákat.

Sikerült a városban egy vegyes összetétel a helyen ágyrajáróként fedelet szereznem., bár hirtelen megjött a nyár és künn is lehetett volna aludni a szabadba. Azonban 5 évi kényszerű hímélet után roppant kezdtek érdekelni a nők, a „barinysnyák”. Tisztelet adassék a kivételnek, hírük nem volt valami jó. Azt mondták sok a nemi beteg, közöttük,és az ázsiai nemi betegségek komiszabbak az európainál! No , hát kinlódva húzódtunk is tőlük,de nem a tisztességérzet,hanem a félelem miatt. Nem akartunk betegen hazajutni, mert hát már újra kezdtünk reménykedni...

Mi már észrevettük,hogy az orosz városi nő iskolázottab és szüle és születésüktől kezdve rapszódikusan müveltebb az orosz fériaknál. Nekik is új volt, és tetszett az európai trubaduros udvarlás. A cél ugyanaz volt csak az eszközeink voltak regényesebbek, poetikusabbak a széptevésben, vajon a világ melyik fajta nőjének nem tetszik ez?...

Két női emléket tettem el ebből az időből: Ahol laktam, ugyanott élt egy fiatal orosz szigorlóorvosnő: JEKATYERINA. Régi megyei burzsuj hivatalnok-család gyermeke volt. Mint minden akkori főiskolás orosz fiú vagy lány, divatosan forradalmár! ... Hiszen a fehér forradalmat, vagyis a cárizmus megbuktatását ezek hajtották végre a szocdem párt utasítása szerint. Azonban, náluk a francia - műveltség majmolása és imádása volt mindennapos,miként nálunk azidőben a németműveltség hódolása, miért is sajátos volt a szellemi világuk tartalma. Érdekesek, leplezetlenebbek öntudatlanul is kivételesek tudtak lenni. Mikor a varosba kerültem, a tél  vége ellenére egy foszlásnak indult magyar vászon katonanadrág volt rajtam, melyet lilatintaceruza levébe áztattam,hogy valamiféle színe legyen, hogy a piszok   ne látszódjon oly feltűnően rajta. Blúzom angolszabasú volt és fekete pokrócból készült még a fehéruralom alatt. Lila nadrág, fekete blúzt csodálatos másnak! Jekatyerina később elmesélte, hogy mikor lettem előtte rokonszenves. Ha nem volt munkám a műteremben, otthon járkálgattam az egyik bajtársam, kis szobájában. Egy alkalommal  fütyörészve állt meg az nyitott ajtó előtt és tűzet, kért tőlem, hogy rágyújthasson. Á ruházat keltette komikumot tüstént elnyomta benne ahogy segítségére lettem. Úgy adtál tűzet,mint egy igazi "úr* uri ruhában, úri mozdulatokkal,vallotta jóval később barátii beszélgetés közben. Amikor visszatért a szobájába már nem volt kedve fütyörészni, cigrettázni. Ledobta magát a heverőre és elfogta a részvétből, fakadó zokogás. Szégyellte magát a fajtága miatt, min mindenen mehettem keresztül náluk,közöttük, mire  ilyen ellenmondásba került a külsőm a bensőmmel? El is tökélte nyomban,hogy egy amerikai szürke pokrócot ad majd nekem,a hozzá szükséges cérna és egyéb kellékekkel ,hogy valamelyik  immár varrással foglalkozó bajtársamnál sürgősen megcsináltathassam. Ebben az időben kis hegyes „petőfi-szakállt” viseltem, hosszú müvészhajjal, az oroszok akkortájban java részben szintén szakállasok voltak. 

 

A képen Olcsvay Géza hagyatékából, Guttas Nándor 1915-ben készült rajza Olcsvay Gézáról.

Ő is friss fiatalságu volt, én is, s hogy baj  ne legyen,ez komoly korkülönbséget jelzett feléje is, felém is. Ahogy a nadrág-bircsesz elkészült, került mellé egy bőrlábszárvédő is. Nyomban átöltöztem. Nagy örömmel indultam Jekatyerinához, a jótevőmhöz,hogy élvezzem szíve örömét, út, közben találtam egy borbélyt, aki valamiért cserébe megnyírt angolosra megberetvált Kétségtelen más legénnyé váltam! Tetszettem magamnak is. Sejtelmem sem volt arról, mit műveltem ezzel Jekatyerina szívében! Tömör faajtó volt a lakásban. A szokott jellel rákopogtam, nemsokára csicsergő hangon megkérdezte, hogy "ki" van ott? /oroszosan/- Géza Georgevies!- súgtam sejtelmesen, várakozón az ajtó fel, amely fiatalos lendülettel tárult fel előttem 

De a jótevőm meghökkenve állt továbbra is az ajtó mögött,mikor én azt meglepetten már bezártam. Gondoltam: Remekül sikerült a meglepetés! Majdnem örök-harag lett a vége. Jekaterina magába zárkózott lett; felvette a régi gőgös modorát ami szörnyen tudott bosszantani titkon tiszteltem, de a titokzatosságot nem szíveltem magam körül. Az egyik délután összecsomagoltam s bementem elbúcsúzni Jekaterinától. Megdöbbent! Nyíltan megvallottam,hogy miért távozom. Tüstént levetette - orosz gőgjét. Határozatlanabb lett,de nem borult a nyakamba ssak rajta kaptam,hogy olykor furcsán néz belém máskor túlnéz rajtam. Visszamentem lábujjhegyen a barátom szobájába és kicsomagoltam. A feszélyezettség késő éjjelig megmaradt közöttünk, csak éppen Ígéretes lett.

Esténként,mikor ő lefeküdt s betakarózott beszoktam menni hozzá és rettentő gyér orosz nyelvkincsemmel "beszélgettem" vele,  ő meg én velem. Ő nem értett meg engem, én meg őt, de az azért illedelmesen néha éjfél  is elmúlt,amikor megcsókoltam a kezét, a homlokát és jóéjt kivárva magara hagytam. Bevallom, sohse ment ez könnyen.

A szakáll levétel napján nem mentem be. Lefeküdtem kínomban. Egyszer csak hallom, hogy reccsen a fapadló,nyílik az ajtóm és egyszál. ingben Jekatyerina jött be a sötét szobába. Úgy látszik tudta,hogy szobatársam másnál tölti az éjjelt. Mint egy gyermek, bizalommal  ült le fekhelyem széléra és panaszkodni kezdett. A következőket hámoztam ki nagykeservesen belőle: Emlékeztetett arra, hogy mikor megbarátkoztunk,  ő "bátyjául " fogadott, és ezért nem félt eddig tőlem.  Bátyja a testvérkéjét nem bánthatja! Súgta semlegesen maga elé. Minden szava, biztonságos viselkedése tisztességre intett. Majd beleőrültem, hiszen már szerettem és még erős, fiatal voltam. Napokkal  előbb egy ilyen intim együttlét alkalmával elmondta az életét. A forradalom alatt kivégzett apjáét,és anyjáéi és egy eltűnt leánytestvét.(Mindezekből én csak egy-két mukkot értettem , meg kellett kérnem,hogy ezt vagy azt a részt  egyszerűbb szavakkal ismételje meg. Ő irodalmi nyelven beszélt velem. Újra lett egy meghitt hozzátartozója, aki azonban néhány napja eltűnt, csak a hangját hagyta vissza. Ha rám néz azóta, akit lát nem az vagyok,akinek látni szeretne.  Ha behunyja a szemét azzal beszélhet, akit testvégül és legmeghittebb titkai őréül választott . Nappal TOLVAJT lát bennem , aki meglopta élete titkai és éjjel meg TESTVÉRT.  Hát ez a kétalakúság az amit ő nem fog kibírni. Sír, és mondta ebbe bele fog pusztulni. 

 Amikorra mindez az éjjelin csendben kivilágosodott előttem elment a kedvem a testétől,de alig bírtam megtartóztatni írói-lelkem, hogy azért a nagy Írói” élményért boldogságban meg ne ölelkezzem a szívével, hálából.  Gaugain a nagy festő jutott eszembe, ő Tehurát, a tahiti szigetbeli kedvesét tanítgatta így éjjel, aki viszont viszont új élményei új értelmezésére oktatta, a nélkül, hogy: ez tudatos lett volna nála. Megbékélve búcsúzott, el tőlem. Szegényke nem érezte meg,hogy hajnalig vergődött ádmi testem lelkem új boldogsága miatt.

Szökésem idején, véletlenül ő volt az állomásambulancia ügyletes orvosa.

A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a kép, amely a Jekatgyerina által készített Vöröskeresztes jelvényről készült.Mindenről tudott, bár távol tőlünk az állomás előtt állott egy rendőrkocsi, ami mindent figyelt. Mikor már teljesen besőtétedett és elcssendesedett körülöttünk, a statáriális rendelkezése ellenére magára hagyta az ambulanciát  és felkersett. Mikor kibontakoztam az öleléséből enni kértem, hiszen előző esete óta semmit nem ettem: Lóhusgulyás lett volna a  az aznapi vacsoránk. Elhozta. Pillanatok alatt felfaltam mindkettőnk adagját. Lehet, hogy csodálkozott ezen, de akkor én nem gondoltam rá. Rávettem, hogy siessen vissza, hiszen ha elfogják, engem is, őt is, ott helyben agyonlőnek. Így búcsúzott örökre: Érzem, hogy hazakerülsz Géza Georgevics, de mi lesz velem?  Elvezettél egy új világba de itt hagysz, és én soha többé nem találok vissza a régi világba.  

 

A másik érdekes emlékű nőismerősömet: VAJUSZKANAK hívták. Szintén nem lett hozzá testi-közöm, csak lelki emlék fűz vele egybe. Mikor Jekatyerina új  beosztása miatt elköltözött a közös lakásból, a szobatársam kibérelte az egészet egy olyan öreg házaspárt hozott oda akiknek egy bájos, 15 éves          lányuk volt .Bartom kitűnően beszélt oroszul s   a gombamódra megszaporodott hivatalok egyikében ismerkedett meg vele.  Ő két évvel idősebb volt nálam,de a női ideálja a serdülő korú volt. Sokat ellenkeztem e miatt vele estelente. Nagyon sajnáltam Vajuszkát, ezt a fiatal bimbót Én akkor csak az érett korú nőkhöz vonzódtam. Észrevettem .hogy a két egyszerű öreg szüle is résen van, ők is észrevették, hogy én is védem kislányukat.  Volt is előttük nagy tiszteletem. Az,öregasszony még a festett padlójú szobánkat  is felmosta az egyik nap. Tiltakoztam ellene, de ő kerek-perec kijelentette,hogy én: Jó ember vagyok, és megérdemlem!...Ez ellen is tiltakoztam,mire ő kijelentette ,hogy Magával,Gáza Georgevics még éjjel  is elengednénk Vajuskutát színházba,még moziba is. Hiába magyaráztam,hogy én is "férfi" vagyok,tehát ez vétkes könnyelműség lenne! . .- Maga jó ember és megmaradt a véleménye mellett. 

Volt egy pasztell-önarcképem, petőfi-szakállas, panaszosan,vádolóan tekintett rám az agyam melletti falról, ahová felaggattam. Szerettem ezt a képet,de más  is szerette. Ezt úgy tudtam meg,hogy az egyik koradélután  ágyamon heveredve tűnődtem sorsomon, s kilátástalan szökésí tervemet szövögetve, halk lépteket hallok a szomszédból s észreveszem,hogy a jövevény a be nem zárt szobaajtó rését nagyobbítva óvatosan beles. VAJUSZKA VOLT! ...Meghökkent,felálltam ;és félreértve látogatását  feléje közelítettem. - Mit keres itt?- kérdeztem tettetett eréllyel. –Az arcképét! - válaszolta. Mit akar vele? – kérdezem tőle.  Őszintén bevallotta,hogy miután úgy tudja,hogy én úgy is szökni akarok, hát arra kér, adjam neki az arcképet,mert fél tőle. Mikor legelőször meglátta,megdöbbentő hatást tett rá. Megmagyarázta,hogy ő már nagy lány,de úgy érzi,hogy vonzalma hozzá nem szerelem! Valamiképp minden este el kell búcsúznia , egyébbként ,ha nem bír elaludni, a szobájuk sötétjében megjelenik előtte,vádlón,panaszkodón.

Ha most sikerül elszöknöm, elvinnem az arcképet, és ha esténként megjeleniti  kivel intézze el,kinek panaszkodjon másnap,nappal, mikor senki sincs itthon?.. .Résen voltam s így nem tudta ellopni viszont én elloptam tőle ezt a ritka emléket!      

Szökési tervem idején úgy készültem,hogy ha nem sikerül,akkor se fagyjak meg a rettentően hideg téli lakásban. A tüzelőanyagot már egyetemlegesen intézték. Be kellett menni egy elosztó hivatalba, ahol egy nagy térkép függött a falon. A jelentkezőt eléje vezették, valamiféle jegyzékben megnézték az adatait és a térképen lévő erdős sávon kijelölték azt a helyet ahol azok a fák zöldülnek, amelyeket a kiutaló engedély értelmében joga van az illetőnek saját céljára kivágni  és elhozni. A hivatalok s az üzemek úgy oldották meg a ezt a nehéz problémát,hogy csoportokba verődtek, néhány napra kimentek az erdőbe, kivágták az előírt mennyiséget,ugyanazon a helyen ölenként összerakták és hazamenve bevárták az első havazást , fagyást,hogy később szánkóval elhozhassák.  Akkurátus ideges ember lévén kimentem terepszemlére a Krasznojarszktól k. 16 km-re levő erdőbe. Az erdőőri faházba tértem be, hogy esetleg éjszakára szállást biztosítsak Ott, állt előttem Tolsztoj, Dosztojewszkij s Gorkij világa. Egy asszonyság fogadott. A férje kint járt erdőben. Betessékelt a gyerekei valahol  játszadozhattak vagy kalandoztak.  Beszélgetés közben észrevettem, hogy ennek a félparaszti asszonynak néha nem eléggé parasztosak a mozdulatai.. ..olykor a művelt ember nyelvén szólt. Kíváncsian kezdtem feszes éberséggel figyelni rá. Fifikusan magasabb

szintre siklottam át szerény nyelvi tudásommal, és később nyíltan jeleztem neki,hogy nem idevaló! Reumájára panaszkodott,s mikor megtudtam,hogy házi gőz-fürdőjük van, ajánlottam , hogy menjen gőzöltesse meg magát ás,ha nem veszi rossz néven tőlem megmasszírozom beteg derekát. Hirtelen felkapta a fejét, megnézett és elmosolyodott, de nem úgy mint egy félretolt parasztasszony .Most mar egyenesben éreztem magam és szó szót követett, belemerültünk a nyíltságba, s fellebbent a lepel az életéről. 

Az 1905-ös forradalom alatt első férje mint miniszter , tagja volt a forradalmi kormánynak. A két hétéig tartó küzdelemben alul maradtak/és kivégezték. Ő csodálatosan kalandos úton s módon szökött el erre környékre,ahol évekig élt, bujkálva. Mikor már belátta. Hogy újjászületésről szó sem lehet, belefáradva az életveszedelmekbe, nagy elhatározásra jutott. Hozzáment a krasznojarszk környéki erdőségek egyik paraszt őréhez. Azóta élt itt tolsztojanus módon, a lenini mozgalomba nem sodródott bele. Azt mondta /akkor már teljes bizalommal suttogón, állandóan ide-oda kémlelve. Nézze,Pán,már jól  beleszoktam ebbe az egyszerű életbe,  és az általa elnyert nyugalomba.   Férjem apját nézze meg amott a szomszéd kisszobában, Nemrég mút 99 éves,de még ma is dolgozgat,bár teljesen süket, a látása is napról-napra romlik. Szinte ugrottam e ritkaság megtekintésére. Valóban ült egy  igen ősi szegénységűen berendezett kicsiny szobán a szalmás priccs szélén , egy fejár szakállú múmia. Egy olyan orosz paraszt,aki Tolsztoj  tanítványa volt és már akkor beutazta Nyugat-oroszországot   a környező államokat egész Párizsig, amikor még csak kocsi és ló vonat lézett. Több nyelven megtanult beszélni. Többet nem akart termelni ,mint ami saját családja megélhetéséhez kellett, de mindent maga akart elkészíteni,mint grófi mestere. Jelenleg is sarut csinált reszketősen az egyik déd- vagy ükunokájának. Rögtön megmozdult bennem a művész megkértem az asszonyt,eszközölje ki az öregnél,hogy lerajzolhassam. Nem nagyon tetszett neki, mert tovább dolgozott, én viszont sietve lerajzoltam, három-negyedesen érdesen az alakját, a feje feletti poros könyespolcát. Sajnálom, hogy szökésem alatt ez a rajzom elkallódott.

 A múltbeli orosz nő valóban hihetetlen magas, de következetlen lelkiéletet bírt élni! Pl. egy tiszt kivégzését a felesége hónapos babájával a karján könny nélkül, érdeklődve nézte végig! A cárizmus alatt, Szibériában kísérömmel bementem, egy teázóba, vagy ahogy ok akkor hívták: CSÁJNÁJÁBA. Csinos lány szolgált ki. Homlokomon nyomban pattanásig feszültek az erek, ha ránéztem szinte ösztönösen egy nőt és egy férfit rajzoltam hirtelen a márványlapra. Az őr észrevette, és röhögve odainvitálta a lányt. Elkomolyodva nézte Szonja a rajzomat, sokáig, addig, amíg rajtam kívül már senki sem figyelt rá. Akkor benyálazta a kötényét, néhány szót hadart az őr felé, letörölte a rajzot és kézen fogva behúzott a szomszéd szobába. Négyszemközt Szonja minden átmenet nélkül magához ölelt, az ölelése tele volt részvéttel. Szavakat mondott,melyeke nem is kellett megérteni, mert megéreztette velem az értelmüket. Pán!  Nem vagyok más, csak a vendégek eszköze. Az csip, rug hív ,aki akar . Éjjel részeg urak, ha úgy kívárják, le kell vetnem a ruhát,  vagy fel kell vennem, egy olyant,ami túl cifra az én életemhez! Neked is ilyen most az életed,pán! Te most testvérem vagy. !

Még 1918 nyarán a tomszki plébánián napszámoskodtam. Egy tikkadt délután egy udvar végén sufniban hűsöltem, amikor szekérzörgést hallva, kifigyeltem a kapu felé. Kis parasztkocsi ért éppen be, s rúdja mellett ápolatlan elhasznált ló lógatta a fejét. A szekér szélén, oldalvást, vén anyóka ült. Lassan, lassan lekászálódott,azután ráborult a kocsira kötözött gyalulatlan nagy koporsóra. Úgy nézte, nézegette, mintha az öröme is a bánata is          volna. Hozzáléptem és arra a kérdésemre, hogy vajon valaki az övéi közül, keresztet vetett s ezt mondta: -A fiam! Pan tudod most még nem vagyon e gyedül,de ha már  a plébános úr beszentelí  és éjsakára hazaérek vele,  és elföldeljük,  akkor Pán,  már egészen egyedül leszek! Az udvaron lezajló beszentelési ceremónia alatt  szívrepesztő szánalom lett úrrá istentagadó lelkemen. Rettentően megsajnáltam az anyókát és  nem nyílt panaszra a szám, Isten végzése ellen. Jó hogy nem iskolás hittanomból a naimi ifjú és Jézus jutott az eszembe. Soha életemben úgy nem restelkedtem bűnös voltom miatt, mint ott, akkor „Soha olyan bizonyosan nem éreztem,hogy megőriztem volna, legalább eddig a perc ártatlanságomat, akkor most bízvást rogyhattam le az udvar porára, a girhes lovacska és a görbült rúd mellék, a koporsó elé, az anyóka előtt, és kitárt karokkal súghattam volna az ég felé: Uram, segíts! Add vissza őt néki! Az isteni Szív, a tisztaságom alázatos porbahullásom csodát művelt volna. Éjfélig gondolatban kullogtam bűnös lelkem, meakulpázva, a koporsós szekér után.

Januárban még mindenütt hó és jégmező volt a nagy sztyeppjén, amikor a elcsüggedt,elcsigázott, elgémberedett  fehér hadsereg  katonái leették a fegyvert a helybeli, máról – holnapra toborzott vörösgárdisták előtt.  Az uralomra kerültek örömmámorban jártak-keltek intézkedtek, és mikor úgy, ahogy rendbe szedelődszködtek, a fogolytábor előtti, jeges fennsíkon díszmenetben énekelték el oroszul a francia forradalom művészi indulóját, a MARSZEJESZT! Mi európaiak jól ismertük már e benne rejlő, átformáló dinamikus erőáramlást itt  éreztük át. 

Az oroszom úgy énekelték mint egy bús románcot, melyben nem szabad kételkedni, sőt idővel hinni kell. Mi csodálkoztunk is könnyeztünk azután egyhelyben topogtunk, mintha   a dallam  szárnyán meneteltünk volna, velük, csak frissebben, ropogósabban. 

Van meg egy különös katonadal emlékem 1919-ből, szintén a krasznojarski sztyepjéről való. Nyáreleje volt s az egyik reggelen puskaropogósra ébredtünk, sőt nemcsak orosz, hanem magyar káromkodásra. Az ablakhoz tódultunk s látjuk,hogy a fogolytábor főterén 3 orosz egyenruhás magyar halad át szitkozódva,sapkájukon egy széles piros stráffal, vállukon fegyverrel. Hát ez micsoda?...

Helyi forradalom volt! Nem tudtunk róla.

A táboron kívül állomásozott 2 Kolcsák újonc ezred, akiknek aznap kel-lett volna az uraikor nyéki frontra menni, a vörösök ellen. Ezek lázad-tak fel csata keletkezett a város felől ágyúzással egybekötve. Végeredmény estire az lett, hogy kb. 500 kivégzett fiatal orosz fiú feküdt szanaszét a fennsíkon. Délre leverték őket s estére a megmaradtaknak dalolva kellett ide – oda menetelniök a ravatallá változtatott sztyepjén. Nem tudom mit énekeltek,de ahogy daloltak,  lehetetlen elfelejteni. Jó, hogy mi a padlástér szellőző ablakaiban lapultunk,hogy  lássuk mint lehet, hiszen aznap történelmet írtak, akiknek közük volt a történésekhez. A hóhérok nem vehették észre könnyeinket s tétova meghatódottságunkat. Szerettem volna zeneszerző lenni és lekottázni az életben maradtak lelkiállapotát, remegő hangjukat,a  hamvadt dallamok rezonanciáját, az emberek vakságát és  irgalmatlanságát, hogy mások is okulhassanak belőle, szerte a világban. (Közülünk, néhány nap múlva 20 ártatlan fogolytársunkat végeztek ki hadbírósági ceremóniával, dum-dum golyós irgalmatlansággal. Nem az oroszok, a csehek!) Rettenetesen, fájdalmasan szép volt. Mikor bevezényelték őket, ijedteket, a laktanyájukba, kihalt lett a fennsík. Senki sem láthatta több száz mártír lelke vonul felszabadulva az örök Ország felé. 

Szibériába menet útközben ismertem meg Varga József pécsi honvédzászlóst. Ez a barátság haláláig 5 éven át tartott, ő u.i. közben tbc-és nyakmirigy daganatot kapott, mely ez év februárjában el is vitte,éppen fehér-Kolcsák hadseregének leverése idején előálló zűrzavarban. Hónapokon át feküdt a tábor fakerítésén kivűl álló hadifogoly  kórházban. Őrség ide vagy oda, hacsak lehetett valami suskussal majd mindennap kimentem avagy kiszöktem hozzá,hogy szakszerű masszázzsal felfrissítsem a beteg testet. 

Mikor meghalt ezredtársai néhány leromlott rubelt gyűjtöttek össze, sírásásra kb. 25 fokos tél volt, s így önkéntes munkára

egyik sem jelentkezett. Vállaltam. Lementem a besavanyodolt legénységi barakkok lakói közé, hogy legalább 2 embert felbéreljek, no meg tekintettel a szibériai fagyott földre, jó erős csákányokat és lapátokat, köteleket szerezzek kölcsönben. Akkortájban járvány is dühöngött a táborban, úgyhogy minden napra akadt néhány halottunk. Halála napján egy huszárzászlós is elszenderedett. Annak ezredtársai is sírásókat kerestek. Éppen előttem jártak a fabarakkokban,de erről én mit sem tudtam. Hát amint tárgyalgatok    szegény szenvedő magyar testvéreimmel ás ajánlgatom a nálam lévő néhány rubelt fizetséként rám szól a egyik;- Szégyelje magát!...Még rajtunk is akar keresni? Megdöbbentem. Nem értettem. Az összecsapás alatt kisült,hogy a másik zászlósért többet ajánlottak az imént. Hirtelen meghökkentő nyugalommal magyaráztam meg nekik a félreértést kapcsolatát, de bár nem voltam már istenhívő - letörve odalógtam ki a penészes nyomortanyáról és idegen tisztbaj társaim között béreltem fel egy osztrákot meg egy magyart,akikkel azután még aznap délelőtt engedéllyel kigyalogoltunk a több km-re lévő temetőbe. Az első

nap mindössze 30 cm mélyre jutottunk le. Másnap újra kezdtük. Kemény volt,majd a nehéz csákányok ellenére is csak diónagyságú földdarabokat sikerült le-letördelnünk úgy kb.80 cm-nyi mélységig. Utána már porhanyósabb föld következett. Egyikőnk sem értett a földmunkához s így ferdére sikerült a sírgödör. Egy 1911-ben elhalt  ismeretelen társunk koporsójának csücske beállt Varga sírgödrébe. Ekkor visszaküldtem bajtársaimat a hóviharban a koporsóért;és mivel magam izzadt voltam hát beugrottam  frissen ásott sírgödörbe,hogy némileg védve legyek  az erős széljárástól. Időnként kitekintettem a tábor felé,s mivel nem láttam közeledni a halottas-szánt,leguggolva ráültem a beálló régi gyalulatlan koporsó csücskére és eltöprengtem az életen, meg az embereken. Ekkor különös dolog történt velem. BOLDOG LETTEM!  Velencét kivéve kivéve még a boldogságnak nem éreztem á úgy izét, mint ott,a hálál,az enyészet közelében. A hóvihar száguldott fölöttem, a lelkem mintha kiszabadult volna és békésen szállt,szállt ismeretlen kiegyensúlyoz        a végtelen fele. Isten volt látogatóban nálam, de én nem Őt csak az ottlétét érzékelhettem.  Kora délután volt, már de már beolmosódott a nap fénye. Felálltam, kikémleltem s a távolban hóval befúvott embereket, vettem észre egy hófedte koporsó mellett baktattak. Amikor a sírgödör széléhez tettük a hosszú koporsót,még beszéddel is volt kedvem elbúcsúzni bajtársunktól. Furcsa hantolás következett megnyugvásos békességgel.

Biztosra vettem a tüdőgyulladást így mikor visszaértem a felzaklatott táborba, a sivár szobánk szegényes faágyára fekeküdtem egy szál pokrócommal meg a katonaköpenyemme1 reszketve takaróztam be. Sokáig álmatlankodtam a hideg, fűtetlen szobában. Ide – oda cserkésztem közös emlékeink között.  Így jutott eszembe, hogy jó szívemnek és Varga betegségének köszönhetem a vele kapcsolatos megaláztatásomat. 1919 -ben. az uralmon lévő fehérek, mivel május l-e volt, berugatták a kozákokat,hogyha netalán vörösmozgolódás támadna irgalmatlanok legyenek részeg fejjel. Bár óva intettek még a kapuőrök is, én mégis kimentem a kórházba. Útközben láttam a távolból, hogy egy lován dűllöngő kozák vágtat felém üvöltve, ki vont kardjával hadonászva. Észrevett,úgy látszik lesben lehetett s nyílegyenesen vágtatott felém. Megálltam, bevártam,mert ezek lovagolva is jól tudtak lőni. Csak akkor ugrottam kissé arrább,mikor már a tajtékzó kis kozák ló majdnem keresztülgázolta rajtam. Hidegvérem látszólag hatott a kozákra. Lefékezte lovát is elkezdett ordítozva hadonászni a kardjával a fejem körül. -UVASZ NYETU DISZCIPLIN?.Nincs nálatok diszciplina,az ördög vigyen el,beste lelke! Azonnal vigyázzállásba vágtam magam s orosz szokás szerint sapkám mellett tartottam a kezem ami igen megtetszett neki .Lecsillapodott ,de egyben vérszemet kapott s azt kívánta tőlem,hogy tisztelegjek a lovának is. Szerencsére megér-tettem,megtettem . Röhögött,káromkodott,de már nem haragudott rám. Ezt kiéreztem, s a következő, pillanatban máris hadarni kezdtem az előre betanult szöveget,mely szerint kértem,engedje meg, hogy haldokló bátyámat meglátogathassam a hadifogoly - kórházban. Megengedte. El is indultam,de mit sem gondoltam arra,hogy hogyan fogok ilyen körülmények között majd szürkületkor visszatérni. A jótett ténye azonban megnyugtatott. Visszafelé jövet senki sem bántott, viszont a betegnek jól esett a masszírozás, meg a szív győzelme a halálfélelem fölött.

Mikor Szibériát Trockij csapatai megszállták és a helyi forradalmi egységek, Lenin a Jeszinszej- Kormányzóságot  jelölte ki  kísérleti államnak, ahol a Marx - Engels  - Lenin által elképzeléseket ki kellett próbálni, és átvinni a gyakorlati életbe. Visszaállítódott a az ősi cserekereskedelem ott. Pl. ha valakinek volt 2 orsó cérnája, jó néhány tűje, egy szép napon felkerekedett és szánon elment a vasúttól  távoleső falvak egyikébe, ott ezekért annyi élelmiszert kapott cserébe, hogy alig bírta hazahúzni. Ugyancsak elrendelték, hogy a Szovjetunióban csak ötféle fizetési osztály lehetséges. Az elsőbe amelyben a legnagyobb élelemadagok jártak, a bányásoké, az u.n. feketemunkások tartoztak. A mindenható kommiszárok a harmadikba, az értelmiségiek az ötödikbe. Szökésem után ezeket a túlzásokat népiképp korrigálta az idő. Szeptember vége felére már vagy 35 fizetési fokozatot állapítottak meg. Külön ötletpályázatot hirdettek, hogy a művészek alkotókedvét, hogyan lehetne serkenteni. 

Szibériából, 5 évi rabság után, szeptember 20-án szöktem meg egy Távol-kelet felé induló legénységi szállítmánnyal. Vérbeli Gorkij-csendéletbe keveredtem. Csupa rozoga marhakocsi, szedett-vetett külsejű és belsejű, már se ide,se oda nem tartozó népség.Méltón tartottunk volna szánalomra igényt,ha lett volna,akit helyzetünk meghasson. Nyugat felé nem mertem menni, mert arra sokkal több veszély várt egy ilyen szökevényre. A Vasúti Rendőrség a magyar vörösgárdisták kezében volt, és azok is elcsigázott, elkeseredett volt hadifoglyokból állottak. Ők nem a hazajutók, hanem az ottani vörösgárdisták létszámát szerették volna szenvedő fogolytársaikkal is megnövelni. Kelet felé kevesebb volt a veszély-lehetőség,de én már aznap kóstolót kaptam a kiindulási állomáson belőle. 

Hajnali 5 órától már künn ácsorogtunk a pályaudvaron. Én mint vöröskeresztes „felcser”  a félelmetesen kihalt marhakocsisor előtt.  Miután az összegyelülekezés alatt más szanitészek is előkerültek nagy drukkal közéjük keveredtem.  Ismeretlenségem nem volt gyanús, mert a többiek sem igen ismerték egymást, amint azt már az első percekben éles és éber figyeléssel megállapítottam. A hazaszállitandók úgy látszik innen-onnan verbuválódtak. Epedve-remegve álldogáltunk, vártunk. Néhány nappal megelőzően megtudtam,hogy a magyar vörösgárda részéről ki lesz aznap a pályaudvaron az ügyeletes -parancsnok. Történetesen egy táborbeli ismerős/volt zászlós/volt. Nem voltunk barátok,csak úgy látásból ismertük egymást. Nos,  én egy nappal az indulás előtt felkerestem és nyíltam megmondtam negyi négyszemközt, hogy be akarok szökni a szállítmányba, mivel mér épp ésszel nem bírom tovább az ottani viszontagságokat. Megkérdeztem: Ha észreveszel, fel fogsz ismerni? Az arcát gond és ború lepte el, hosszasan nézett maga elé és ezt válaszolta: - Ha az embereim nem fedeznek fel,én nem látlak meg! Köszönöm!- súgtam feléje és kevés emberrel fogtam olyan hálatelten kezet mint akkor 

Reggel 7 - 8 óra körül bevagoníroztak. Poggyászom egy piszkos zsákban, féltékenyen őrzött 5 kg-nyi- száraz fekete kenyér volt, meg egy lavór, rákötözve egy üres fedeles kosárra. Ez ülőalkalmatosságnak is jó lett. Krétával ráírta valaki a jelenlévő cseh ás osztrák szanitészek közül, SANITESWAGEN. Ez a véletlen  hivatalos jelleg nagy örömöt okozott. Mindenki gondterhelten, de áhitatosan elhelyezkedett a kocsijában. Ennivalót nem kaptunk. Se ivóvíz, semmi,csak remény!.. Délután 6 óra körül nagyhangú vörösgárdisták érkeztek és gyűrüt vontak a mozdonytalan kocsisor köré, Mi lesz?.. .A kocsiajtókat behúzták,senkinek sem volt szabad elhagyni a helyét. Kutatni és agitálni kezdtek. Persze a vonat két vége felöl. Így nagyon sokáig tartott mire hozzánk értek. Mi úgy kb. közepein voltunk a szállítmánynak. Végre odaértek és feljöttek, magyarok voltak és ha kellett, ha nem csúnyán káromkodtak. Ekkot támadta az a királyi ötletem,hogy előbújva a kellő sötétséget biztosító alsó kocsi polchelyről, jelentkeztem tolmácsnak, mivel a bajtársaim nem tudtak magyarul. Később derült ki, hogy 4 derék magyar szanitész is akadt közöttük,de ezek sem tudtak németül. Az intézkedő parancsnok a vállamra csapott és én megkezdtem remegő lábakkal,óriási önuralommal életem legnehezebb tolmácskodás át. Sok mindenről volt szó, még az akkori magyarországi kisgazdavezérről, Nagyatádiról is. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek,hogy a pályaudvar felől futólépésben rohannak, felénk, és a kocsinkban levő parancsnok elvtárs neve kiabálják. A rohanók egyike ezt kiáltotta be:- Elvtárs!  Egy tiszti huligán van a szállítmányon! Azt hittem,hogy ott nyomban szívrepedést kapok, lett erre kiabálás, lótás - futás. Vezényszavak,utasítások hangzottak el s minden kocsi elé fegyveres őrizetet állítottak. Órákig tartott néma halálvárás csendben a kocsinként az új kutatás. Számunkra rettenetes perce órák voltak ezek, pedig a halálban már akkortájban mi JÓTEVŐT véltünk. Az egyik csoport elérte a mellettünk lévő kocsit. Mi persze mi minden zajt,hangot feszülten figyeltünk. Egyre folyt az igazoltatás. Sajnos megfeledkeztem arról – minden elővigyázatosságom ellenére megsemmisítsem. Előkészültem a kínzásokra, és a kegyelmes halára. A következő percben felnyikorgott a szomszédék tolóajtaja, és valaki lepuffant a kocsi, előtti kövezetre. Lerúgták!  A csend bennünk és körülöttünk is még dermedtebbé vált. Bakancskoppanások a durva káromkodások távolodtak. Ki lehetett vajon a MÁSIK? - kérdezgettem a helyemen kuporodva remegő ajakkal magamtól! De csak kissé sajnáltam, inkább  hálával gondoltam rá, kérlelten megmentésemért.  Hát már akkor mi minden emberiből kivetkezett páriák voltunk. Időközben teljesen besötétedett. Halálos dermedt csendben vártunk sorsunkra. Még lábujjhegyen sem közelített senki sem felénk. Az örök botorkálása hallatszott be hozzánk. Vége van?...Mi lesz meg velünk?... Mindmegannyi nagy probléma 5 évi ártatlanul elszenvedett  rabság után. Az éhség és a szomjúság is gyötört, az irataim is. Ejfél után pár perccel mozdony sípolás ütötte meg a fülünket, és két gyenge rángást éreztünk. Mozdonyt kaptunk!...Ha lehetett volna még hevesebben vert volna a szívünk. Pár perc múlva, távoli hangok,néhány újabb rándulás, és nagyon lassan mozgásba lendült a vonat .. .Sírni, se örömömben,se bánatomba, már nem tudtam. Ellenben mikor már vagy 25 km-re voltunk Krasznojurszktól eszembe jutottak az irataim. Előkerestem a sötétben majd darabokra tépetem remegő kézzel és a deszkanyilásokon át elosztva kiszórtam a vasúti pályára. Utána elővettem a szárazkenyerek közé rejtett morfiumot, - még jeketyerina  Mihajlownától  kaptam – az én érdekes orosz medikámtól ,- én kértem tőle , kifejezetten öngyilkossági szándékkal, ha netán elfognának. A körülbelül deci méregből kiittam a felét. Rettenetes csapásként hatott a lekületemre , hogy kis híja volt, hogy nem magyar testvérek foglya lettem, és ezt még én se bírtam valahogy elkönyvelni.  Ha egy kirgíz vagy egy kínai gárdista fog el, természetesnek tartottam volna, de egy szenvedő magyar testvérem?  Ezt képtelen lettem volna elviselni. Életben maradtam , valószínűleg azért mert állandó feszültség volt bennem. Istenre már nem gondoltam jó szívvel, Ezt a fajta gondviselést nem tartottam jónak. Az előálló kábultságom csak közel 2000 kilométer múltán, a Bajál-tó környékén oldódott fel.  Közben Irkutckban enyhébb kutatáson estünk át, mert táviratilag jelezték Krasznojarszkból, hogy még egy, huligán van a vonaton. Nemsokára beértünk egy u .n . ütköző-államba, mely Észak – Kína, vagyis Mandzsúria és akkori Szovjetunió között volt, ellenforradalmárok kezén. A határállomáson szerencsére szovjet gárdisták végezték a személyi igazoltatást. Köre álltunk a marha-kocsiban és mindenki felmutatta papírjait. Én középen  álltam mert nem tudtam kisütni,hogy mitévő legyek.  Meg kell menekülnöm! Mindenáron, hiszen már 3000 km-re voltam kiindulási helyemtől, a cél első komoly állomása előtt. A négy derék magyar fiú tőlem balra állt. Nekik rendben voltak a papírjaik. Míg az ellenőrző katona a tőlem balra lévő iratait ellenőrizte,  egyszerűen hátra nyúltam és megböktem  a másik szomszéd hátát,  Mi tesz Isten,  ez azonnal hátra nyújtotta iratait, én átvettem és szívdobogva felmutattam a gárdistának, mikor elém állott. Rendben találta, és később hálás tekintettel csempésztem vissza jóakaróm kezébe. Ekkor egy tekintet veszélytelenebb volt egy szónál. Megmenekültem! Éljen az élet!, - ahogy a francia mondja. 

További utunkon már csak a Mandzsúriába bevezényelt polgári kémekkel találkoztunk, de már nyíltan nem féltünk tőlük. Nemsokára itt – ott a Nemzetközi Vöröskereszt kirendeltségeivel is találkoztunk. Ezek kevéske kenyérrel és forró étellel várták a kiéhezett foglyokat. Itt kaptam izelítőt egy pajeszes galiciai zsidótól az istenbekapaszkodásról. Ő is a szanitész vagonban utazott, mert társai a tetvessége miatt valósággal kikergették maguk közül. Ez az ember akkor úgy 40 éves lehetett, Hajnalban már imát mormolt, és ha kaptunk valahol ingyen élelmet, ő sosem jelentkezett. Ellenben észrevettem, hogy naponta egyszer felkereste a mozdonyvezetőt, és egy rozsdás konzervdobozba egy kis forró vizet kért, s kapott. Utána néhány darabka száraz kenyeret tett bele és megette. Egyszer megleckéztettem a piszkossága miatt, és többek között a szemére vetettem kényszerű koplalását. Van magának családja? – kérdeztem. Felderült az arca és 5 vagy 6 gyereket sorolt fel. Hát maga nem akar hozzájuk hazamenni? –folytattam a kérdezősködést. Mire ő mosolyogva nézett rám s azt válaszolta: Nem látja, hogy hozzájuk megyek? Szerencsétlen így nem érhet oda! –kiáltottam rá. Újra megjelent az arcán az előbbi mosoly, - Uram én hatodik éve így élek! –mondta. Kenyér és víz, - mert nem élhetek koser koszton. Ekkor lelkembe nyilalt ennek az embernek az égi ragaszkodása, és minden tudományt megcsúfoló élő „CSODA” Ekkor ragaszkodás láttán kissé szégyelltem magam, kezet fogtam vele, és bocsánatot kértem tőle. De csak tőle, mert ekkor még Isten egyenlőre csak mint „tüske” adott életjelt, s maradt a lelkemben.

Amint beértem a Wladiwostok melletti nikolszki gyűjtőtáborba egy fogamat kellett kihúzatnom, de erre majdnem rámentem. Vérmérgezést kaptam, de új életerőre kaptam, a fiatal testem legyűrte a bajt. Mire hajóra jutottam meggyógyultam, csak éppen csontvázhoz hasonlítottam. 

 

A képen Olcsvay Géza hagyatékából: az a felvétel látható , amely Olcsvay Géza hajójegyéhez készült Vlagyivosztokban

A hajóutam 5o napig tartott a Föld körül. Japánban egy csőrepedés, miatt 9 napig éltünk. Ez Nagaszakiban volt, ahol 1945-ben a II. atomba pontot tett, néhány másodperc alatt kb. százezer japán életére. 

Útközben az angol gyarmatokon nem engedtek kiszállni bennünket, jóllehet akkor már visszatárt teljes mértékben az életkedv a lelkünbe , és mint művész szívesen gazdagítottam volna a vonzó Kelet egyéb országaiban is élményeimet. 

 

A képen Olcsvay Géza hagyatékéból az a rajza látható, amely az őket szállító hajóról készült

Wladiwosztokból jövet, a háromnapos Sárga-tengeri úton valamiféle csőrepedés történt a hajónk,  s mivel a sanghaji hajógyár nem bírta vállalni,  hát szikratávírón érintkezésbe  léptek a nagaszaki nagy hajógyárral. Szerencsénkre ez elvállalta, így vetődtem Japánba. Hála legyen érte a Gondviselésnek! Nagy és maradandó lelkiélményt jelértett számomra, aki már megelőzően, mint művész, sokat tanulmányoztam Kína és Japán, e két Távol- keleti ország létét, irodalmát és művészetét. Tehát nem menten teljesen ismeretlen légkörbe, mégis, főleg Japán valósággal elbűvölt sajátos bájosságával,liliputi japános europaiasságával. A hajón írott "Rapszódia" — ban valamint a "7 rébusz Japánból „ cimű munkámban részletezem  élményeimet.

Itt a helyszínen bírtam megközelíteni a sajátos ábrázolá si módjukat,függőleges tendenciájú „MAKIMONÓKAT” és a „KAKIMONÓKAT”, meg az egész általában tiszteletreméltó  lelkivilágukat,  lemondóképességüket,  szorgalmukat. Már süldő legény korom óta szerettem a temetőket. Szerettem bennük sétálgatni, ahol a halál nyomai mellett sokkal közelebb éreztem magamhoz az életet,mint az emberek között. Milyen más volt a nagaszaki halottak birodalma!Hiszen az egész többszázezres város hegynek, felmenőleg épült, mivel a talaj négyoldalán meredek volt. Szinte csak itt-ott  lehetett síkságot látni azon a környéken, és az is csak tenyérnyi volt. Ha a tengerparti mólón felnéztem a városra, íme ott állt előttem egy naturalista makimonó vagy ha úgy tetszik, egy kakimonó - kép. Néhány ház körülöttük, fölöttük erdőrész, majd újra néhány ház,újra erdő,újra ház, lépcsőzetesen,  függőleges törekvéssel. Európában mindig azt hittem, hogy a japán festmények és rajzok ábrázolása tudatosan költött, leegyszerűsített, stilizált! Lényegében tévedtem eredetiségük a helyszínen is elbűvölt. A japán ember a tájakat, a városokat egyrészt alulról felfelé, vagy felülről lefelé látja állandóan,tehát ezt idegzi be.

November 18-án kerültem el Japánba, Nagaszakiba. A beérkezéskor nem engedtek a parthoz farolni, hanem a járványgyanusság miatt néhányszáz méterre a mólótól volt csak szabad kikötnünk. Mint egy sziget bennállottunk 9 napig a gyönyörű, festői öbölben. Ellentétben az angol birodalommal, megengedték hogy reggel 6-tól 21 óráig. Teher bárkán behajózhattunk mindennap a városba Áldott legyen a       vezetőség érte. Még mielőtt ez a nagy engedmény tudomásunkra jutott volna éhesen és mohón nézegettem a hajó korlátjára támaszkodna e mesevárost és  észrevettem, hogy az egyik hegyén a pompásszínű cédruseruőben egy timpanonos szürke nagy épülettömb néz szembe velünk. Arra gondoltam,hogy "múzeum", ás nyomban kedvem támadt arra, hogy engedélyt szerezzek a megtekintésére. Mikor lehorgonyoztunk azonnal japán rendőrök siettek motorcsónakkal felénk és megszállták a hajót. A japán nagyon gyanúsító nép. Óvatos. Nagaszaki a Szigetország legdélibb hadikikötője, tehát  féltve őrzött erődítményekkel van tele. Sem fényképezni , sem rajzolni nem szabad. Aki valami rejtettnek vélt helyen megkísérli, ott nyomban 1-2 titkosrendőr búvik elő,és udvariasan lefüleli az embert.

 

A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a rajz látható, amit titokban készített Nagaszakiban.

 

A vágy, a kíváncsiság egyre kínzott. Szóltam hát az egyik rendőrnek: aki úgy látszott ugyanolyan rosszul tudott angolul, mint én. Már rég  el is felejtettem   a dolgot ,amikor egy motor-csónakon néhány ember közeledett nyílegyenesen/himbálódzó hajónk felé. Felszálltak ketten és hangoskodva kerestek azt az európai művészt, aki … Jelentkeztem. Mi lett a vége? Egy városi fényképész ügynöke nagy albumot tett elém és forgatni kezdte, mint nálunk is szokás, folyton javasolt, ajánlott és meg akar győzni, hogy rendeljem meg nálunk az arcképemet, jenért, és holnap megkapom felnagyítva európaiasan. Én nagyot nevettem és sok mutogatás után megértette, hogy abba a múzeumba akarok látogatni, ha megengedik. Erre ő nevetett fel, és lebilincselő udvariassággal villámgyorsan megfordított egy képet és annak a hátán rajzolni kezdett egy képet. Úgy járt a keze mint a motolla. Mire kész lett vele, ámulva nézegettem a rajzot, mely mutatta az utat - madártávlatból nézve -, hogy hogyan juthatok fel a múzeumba, ha kiszállhatok.  

Az első kiszállási lehetőség alkalmával az egyik hegyhát felső részén lépcsőzetesen levő temetőcskébe mentem fel. Szó szerint értem; TEMETŐCSKE, mert a sírok csak akkorák voltak, mint nálunk a gyermekparcellák kis sírdombjai. Egyébként a sírkövek, virágosak, ápoltak a parcellák keskeny elválasztó útjain középen, három sor piros-tégla burkolata volt. A téglák találkozási hézagjából itt-ott  virág nőtt fel, de egyetlenegyet sem láttam letaposva. A virág "szent” Japánban. A virágnak lelke van, a virág szépségét mindenki tiszteletben tartja. Mindennap felmentem a másvilágon élők birodalmába, mert ott lehetetlen volt érezni, hogy halottakkal vagyok karöltve. A sírocskák között alázatosan cédrusfák,cseresznyefák őrködnek, az utóbbiak gyümölcséből senki sem lop, mert azok a túlvilágiak tulajdonát képezik, de én sem loptam, pedig európai vagyon! Azért olyan liliputiak a sírok, mert Japánban ősidők óta elhamvasztják az eltávozottak maradványait. Nincs rajuk szükség, elég a lélek, mely immár beleolvadt a nagy NIRVÁNÁBA! 

Órák hosszat tudtam ülni világvándorlásom legecsodálatosabb hangulatú temetőjében. Fel-felsírt, felörvendezett a lelkem, ha szétnéztem a tájon, magasból. A szibériai krasznojarszki fennsíkon több éven át még fát sem láttam, de ott hegy-völgy, cédrusérdő, egymás felett álldogáló házak, emberkék, mély öböl,majd nyílt tenger , benne kis szigetek, sok egy –két házas bambuszból készült hétvégi tündér lakkal, hajókkal, száguldással, hullámháborúval.

Már nem voltam hívő de mindig úgy éreztem, hogy egy térdre kényszerítő nagy Szellem templomában vagyok. És milyen jól esett szegény lelkemnek ott lenni, Vele lenni, jóllehet húzódoztam, féltem is attól,hogy visszatérek szépségességéhez . 

Ahogy nézelődtem, Hirosima felől egy az ottani viszonyokhoz képest elég nagy tompa földhátra lettem figyelmes. Szinte megborzasztott a kopársága. A szibériai rabságból alig 3 napja kiszabadult,testben és lékben törődött, de a szabadulás varázsától, Nippon csodálatos mesevilágszerű szépségétől újraéledő, a szép és jó után mámorosan vágyakozó toprongyos fiatalságom meghökkent. Hiába fordítottam el szemeimet,a kopár hegyhát visszahúzott. Mennél tovább néztem,annál különösebb lett az érzésvilágom. Volt benne hétköznap, volt és ünnepnap. Volt benne valami a földből is, de jóval több a természetfelettiből. Jó volt és kínos is egyszerre. Este a hajón megkaptam a magyarázatot Az a hegyhát a XVII századbeli japán katolikusok kivégző helye volt! Amolyan keleti GOLGOTA. Kevés tisztelet, több borzongás hullámzott végig éledő lelkemen. 

Lekullogtam és távolabb felbaktattam egy másik hegyre melynek a közepén egy buddhista-templomba tértem be. Nem nagyon éreztem magam idegenül. Por, pókháló ás intenzív tömjénillat fogadott .Fő - és mellékoltárokon töröküléses kövér mosolygó budhha - istenek fogadtak. Nyoma sem volt ott a szomorúságnak. Optimista hangulatú volt és ez jól esett. A templom előtt rátaláltam a "szent" tóra melyben "szent" lótuszok ágaskodtak és kecses nyakú szent gémek. A parkban járkáló gyerekek etettek rizslisztből készült süteménnyel. Ismertem mar Buddhát, de ott megszerettem. Időnként lelkembe toppant egy-egy európai és ázsiai kedvesem emléke és mit sem adtam volna érte,ha Buddna, a SZENT odavarázsolta volna mellém őket. Legalább az egyiket olyan szerelmes lettem a környezet szépségétől, hogy mindenáron meg akartam osztani boldogságomat valakivel. Feltűnt, hogy a templomba bosszú lépcsősor vezetett  is bár fiatal voltam, mire felértem elállt a  lélegzetem. Olyan könny lettem, mint egy pihe. Menet, teljesen megfelejtkeztem a múltról, a jelenről, LÉLEK lettem, emlékek , terhek nélkül.. .

Soha olyan közel nem járt még a lelkem Istenhez, akiről konokul semmit sem akartam tudni.  Mea kulpa! Megelégedtem a teremtett szépségekkel. A Teremtő szépség helyett.

 

Ez év karácsonyát a sikeres szökés  folytán,a Vörös-tengeren hajón éltem át. A bibliás partok visszaringattak Jézus világába. A hajó parancsnoksága szerény ünnepélyt rendezett nekünk foglyoknak, akik már dagadó örömmel voltunk eltelve, köze a szabaduláshoz. A fedélzetre tolt zongorán Verdi világhírű AIDÁJÁNAK örökszép dallamaival telt meg a légkör. Még énekeltek, szavaltak is a skót tengerészek, de egy mukkot sem értettünk a tájszólásos angol nyelvükből. Mindegy. Szép volt. A lelkünk is egyre-egyre szebb lett,hisz olyan szomjasak voltunk,hogy a kicsi jót ás szépet is nagynak láttuk boldogságunkban.

Amint átértünk a Suezi - csatorna földközi-tengeri végéhez különösképen Port Said városába, és ott a nyílt tengeren itt-ott elsüllyedt hajók árbócvége meredt ki a vízből, meghökkentünk. Megtudtuk ,hogy ezek nem is olyan régen süllyedtek el. A törökökkel kötött fegyverszüneti szerződés értelmében u.i. az általuk a világháború alatt a kisázsiai partok mentán lerakott aknamezőket fel kellett szendniük. E művelet közben azonban az ottani állandóan háborgó tengeren néhány aknamező elszabadult és ezek, lehet hogy szándékosan-, az ázsiai és az afrikai partok között tűntek fel hánykódásuk alatt. Szigorú óvintézkedéseket figyeltünk meg megdöbbenve. Szóló hajó, a miénket kivéve, nem indulhatott tovább! Egymástól kellő távolságban, libasorban több hajó távozhatott egyszerre, természetesen a kellő óvintézkedések mellett. Nálunk is menetkész állapotba helyezték a 4 nagy, de igen rozoga mentőcsónakot. Ezenkívül akkor vettük észre,hogy a tömeg számára különös bádogdobozokat raktak a fedélzetre készenlétbe. Az oldalukat vastag kötelek fonták körül ezek sok helyen már foszló,mállott állapotban  voltak. Oda se neki! Szükség, esetén ezeket bedobták volna a tengerbe és dobozonként  20-20  ember kapaszkodott  volna a kötelekbe,na azok vihar-álló erősek lettek volna. Minket egyedül indítottak útnak, a Földközi tengeren, na u.n.  "szélcsend* volt, akkor is 1-2 emeletnyi hullámok táncoltak. Ezek láttán dupla halálfélelem lett úrrá rajtunk. Nappal szájtátva figyeltük a tengert,hátha előre meglátjuk felbukkani a néhány sodródó halálos aknamezők egyikét. A célirány Kréta szigete volt!. Ez kb. kétnapos út volt. Ezt a többség' alvás nélkül, állandó dühös remegésben töltötte el. De lett is nagy velőtrázó hurrá-kiálltás,amikor Kréta sziget vonalát elhagytuk s így már újra bebiztosító lett az életünk.  Innen az éhség és egyéb nyomorúságos körülményünk ellenére is valóságos diadaluttá vált az 3-4 nap,mely a szép Olaszhon mellett, a kéklő Adrián boldogított bennünket. Hát még a kikötés, a partraszállás, az értünk küldött magyar vonat  /csupa marhakocsi!/ beérkezése magyar szó, magyar cigaretta! . Csak két dolog tette borússá mámorunkat! 

Éspedig: 

1/ Megtudtuk a kísérő magyar katonaságtól,hogy  "Trianon"  igaz! ,

2/ A tiszti állományunkat elkülönítették a legénységiektől! Miért? ...Minket akkor már a közös szenvedés ás viszontagság egybeterelt, s amit ez a nagy borona egybekötött,miért kellett szétválasztani az embereknek?

 

SZILVESZTER ÉJFÉLKOR: 192o.

 /Megmenekültem! /

Előttem az életem ÉPÜLŐ tetős pantheonja. Kapuja,- mintha valakit várna tárva-nyitva!.,.Ahá!  Szilveszter jön, mert Szilveszter szenderül, Tipegése biztos,  remegése  örömöm, s mielőtt belepne nesztelen viszarévedez.

 

Azon a hajnalon estcsend volt. Azon a hajnalon mindenem csupa, nagy

remélés volt. Azon a hajnalon Szilveszter inogott. Abban az estcsendben mindenem a bibliai Tamást utánozta.

Szilveszter reggelén kvarckemény földben sírt ástam,hogy beletemessem rabtársamat, hogy beletemessem lelkem negyedét.

Szilveszter delén vad terroremberek vérextázisát néztem s éltem végig, kálváriás emberkísérettel.

Szilveszter délutánján találkoztam JEKATYERINA MIHAJLOVNÁVAL , aki, másért remegve vágyó hervadással színezte ki és visszatérő dalocskákkal zengte tele rab életemet. 

Szilveszter alkonyán Jekatyerina bánatos szemmel nézett rám, búcsút

csókolt felém,  és én tolvajos zakatolással távolodtam el. Időnként

apró,fehér, szeretős röppenésekkel vissza-visszakacagtam az elhagyott

rút városba, az otthagyott vágy lányra.

Szilveszter estéjén halk szent örömöm osztozta egy egész tengeres világegyveleg!  

Szilveszter éj van. Komor, boldog csendben, sokezer apró színes impresszió ölén szenderül Szilveszter fenség! Előttem az életem épülő,tetős pantheonja. Kapuja tárva-nyitva, s Szilveszter betér nesztelen.

Kékes, hullámzó csend vesz körül.

Hát beteljesedett a golgotámon szőtt álom;?

Igen!   Igen!

ÉS én mégsem zugok, nem ordítok, nem tombolok, nem kiabálok, pedig GYŐZTEM! ÉN győztem, pogány istenek! Máglyát ide a panthen elé, hogy meleg,hívogató tűzzel glóriázzam be haladói Szilveszter hercegét. 

 (...)