Olcsvay Géza:
A kézirat 1920 – 1960, dátummal maradt fent, az utolsó
javítás 1960-ban történt a kéziraton.
Minden jog fenntartva! A jogörökös: Dunavölgyi Péter
Hét rébusz a tegnapi Japánból
Sanghajból indultunk. A novemberi ködös ősz felhőket toborzott az égen.
Egész különös félelem szállt rám és éreztem, hogy iszonyút dobbanna a szívem,
ha ez a kis hajó itt a tenger kellős közepén hirtelen megszűnne ringani.
Míg a felhők szaporodását és sötétedését szemeztem, alábbhagyott a félelmem
és felnevettem, hiszen a sötétedés nem a „veszélyt” jelentette, csak az est
közeledtét. Megnyugodva borultam a hajókorlátra. Megsimogattam a hajamat, a
kezemet, megszerettem a testemet, mert Nipponba ringott. Az eljövendők
elfojtottak bennem mindent, ami már volt; ami már megtörtént. A szemem rárévedt a végtelen, tajtékozó
tengerre. … Új tervek, új célok pajzánkodtak vélem, mígnem elfáradva, - mint egy köpenyt – magamra terítettem Nippon
olvasott – sejtelmességét.
Messze ott, ahol a tenger megölelkezett a láthatárral káprázó fényben egy
idegen Isten glorifikált felém, és megmeredt a szemem míg ráismertem. Buddha
volt!
- I beg your pardon! - … Bocsánat, hogy itt megszólítom! Dr. Tadayoshi
vagyok! … Hajnal felé, amerre nézett,
már látni fogjuk Nippont, ami annyit
jelent, hogy hazám újjászületik előttem.! –ezt szinte súgva suttogta Tadayoshi,
aki tetőtől talpig, idegen volt nekem; nem ismertem sem őt, sem az alázatos
hajlongását, mellyel szavait kísérte.
- Érdekes – vettem közbe, hogy
valamit mondjak, és bemutatkoztam én is.
- Uram, ennél érdekesebb az, hogy hajónkon – a sok európai között – ön az
egyetlen csoport , aki ébren várja Nippont!
Körülnéztem. Igaza volt. Csak a hajóorr felé álldogált egy csoport. Amikor
bizonytalankodásomat látta a fülembe súgott.
- Uram, azok ott mind japánok! Ők tudják, hogy a régi Nippont már csak
pitymallatkor láthatják.
Így ismerkedtünk meg. E pár perc alatt megkedveltem, ezt a furcsa
embert, akinek a szeme, a szája, a
magassága, a gondolkodása, számomra
teljesen különös volt. Megint rárévedtem a tengerre. …
- Most bizonyára az otthonára gondol? – súgta igen halkan, igen óvatosan
Tadayoshi dr.
- Nem! … Nem uram! –és elmondtam neki, hogy az előbb „Kit” láttam a tengeri
távolban.
- Buddha , - mondta áhítattal s most elgondolkodva ő is a tengerre
pillantott, , - nagyon különös vallásalapító, csak sajnos nem egészen a miénk.
Ön bizonyára tudja, hogy Indiában született, ott élt; gazdagságot, fényt,
pompát feleséget és gyereket eldobva magától, mások által elkövetett bűnökért
vezekelt egy erdőben, viszontagságos
lemondások között, s így készítette elő magát is és amazokat is a túlvilági megtisztulásra. Ő az akkori vallásalapítók
között az első, aki nem életről zeng hangzatos dolgokat; ő az aki, látva az
élet indokolatlanságát, így kiáltott fel: ”Minek születni, ha minden ami született,
alávan vetve az öregségnek, a betegségnek, és a halálnak!” … Ő az, aki rettentő
szenvedések árán és láttán megtalálja a földi élt, egyetlen életbalzsamát a :
LEMONDÁST! Ő az, aki egykor így kiáltott
fel:” Legyőztem a világot! … „Ez az indiai tan magva, s így volt amikor a hittérítők hozzánk hozták. Nálunk azonban,, különböző okok miatt,
változtatni kellett rajta. Őseink tunyaságuk mellett is, rájöttek arra, hogy a vallást pompás
állami „összekötőkapoccsá” lehet fejleszteni, mely majdan milliókat fog eggyé
forrasztani, „hinni” kell. Egyoldalúnak találták Buddha tanait. Látták, hogy az
élet létezik, vagyis letagadni nem szabad, hanem „élni” kell.
- Higgye el uram, - mondta dr. Tadayoshi
- nem nehéz dolog ez, ha ehhez hozzá veszem, azt hogy mi földrajzilag
szinte teljesen lehetetlen ország vagyunk.
Mindenütt és minden vulkánikus hegy, jóformán síkságok nélkül. Abban az
időben, szerves összefüggés nélküli törzsek uralták Japánt, amelyek elszórtan
éltek a vulkanikus hegyeken. Előttük nagy beláthatatlan , sejtelmes tenger volt
a az alattuk morajló hegyek mélye. Tessék most elképzelni : egyszer –
egyszer csak elsötétült az ég, a tenger
megmozdult s robajjal támadt, szökőárral a sziklákra. Az akkori japán ember ijedten vette észre,
hogy egy – egy ilyen istenítélet után testvérei, akik órákkal azelőtt még az
életet élték – egyszerűen eltűntek: nem meghaltak, mert hiszen, ilyen
körülmények között érzi, hogy csak a lassú elmúlás kelthette bennük a „halál”
érzetét.
- A végtelen, átfoghatatlan dimenziók kiölték belőlünk az egyéniség európaias érzetét. Az a tény, hogy ott, ahol tegnap szárazföld volt, holnap tenger lehetett, és ahol tenger volt, ott szárazföld, illetve hegyek lehettek; az a tény, hogy a fák hol kizöldültek, hol lekopaszodtak, a virágok kivirágoztak vagy lehervadtak; hogy hatalmas napkorong, amikor felkelt fényvilágot varázsolt a földre s derűssé tette az életet, este meg lebukott az ég peremére, nekiizzott és elmúlt. De reggel újra meg újra visszatért, hogy rácáfoljon az est sötétségére – semmissé tette Keleten az elmúlást. A halál és a pusztulás nálunk nem sötét pont, az életen csak „vonás”, mert amint a sötétség csak a fény egy változata, úgy a halál sem lehet több, mint a virágok hervadása! … A lélek, mely ura testnek, csak egy parányi sugara annak a véghetetlen sugárkévének, amelyet mi „Buddhának” ismerünk.
- És, most mennyiben változtattak önök a tanokon? – kérdeztem.
- Azonnal, Uram! –mondta
belemélyedve s újra elhalkult a hangja, elszomorodott az arca. Erről nem
szívesen beszélek, mert itt már őseim észbeli és kézbeli művét kell
kritizálnom. Ez a változtatás abból áll, hogy az akkori dinasztia házi kezelésbe
vette a buddhizmust. Japán vagyok és belátom, hogy állami szempontból így volt
helyes, csak azon ütődöm meg, hogy honnan vették azt a tengersok ravaszságot,
amellyel olyan művet alkottak, amelynek ma 200 millió mozgó karja van és szikláin európai méretű
metropolisok vannak; vizeit hatalmas hadihajók lakják, s még a parasztházak
udvarán is villanyfény utánozza esténként a napot. …Szellemtisztelet! - …ez a titka
előretörésüknek. Igazuk volt az őseinknek; a halálból kiindulva kellett
megmenteni az életet. A halál tényleg
hosszú állomás, s aki halott az önök felvilágosult gondolatai szerint elmúlt,
szerintünk nem!Kinek ne lenne halottja? És ki ne tisztelné legalább a
hozzátartozóit, - halottaiban. Ezt a
tényt ismerte fel az akkori dinasztia, és drákói törtvényeket hozott. Az élet gyakorlója a családfő volt, ők
felkenték a halál gyakorlójává is! A családfők tetteikről csak a törzs fejének
voltak kötelesek számot adni. Kellett valami, ami hasonlított az élethez és az
elmúláshoz. Ez is kéznél volt, mégpedig Kínában a Konfucse által vallott és
hirdetett eszmékben. Konfucse tanait is átvették őseink, és részben átalakítva
„Istenek útjának” ..”shintó” –nak nevezték.
A shintoizmus gyorsan terjedt, bűvölt, javult,finomodott és szektákra oszlott,
de a lényege ma is a régi. Rajta a shintoizmus fundamentumán, alakulhatott ki a híres papi – imperalista Japán. A nagy
Nippon ! … A családapák kiskirályságának helyét később a halott – tisztelet
foglalta el. Ez lett a mag. A halott
–tisztelet a népléleknek is mindenben megfelelő kapoccsá fejlődött, a nép és az
állam között. Nagyjából fel fogom Önnek sorolni a halott – tisztelet
alaptörvényeit. A shinto jelenti egy –
egy japán szemében az összekötőt a testvérekkel, a rokonokkal; jelenti az egyén
tökéletes alárendeltségét a család, mint „forma” alá. Jelenti az összekötőt az
egyházzal, melynek alapján, a kegyelet megsértése által megrendülnek; jelenti
továbbá az összekötőt az uralkodóval, egyben az alárendeltséget a teokratikus
államformának. Nálunk a családi forma szigorúan a halott – tiszteleten nyugszik,
mert szerintük a család elsősorban vallási társulás, amit az előbb említett ok
és cél miatt kötelessége minden japán férfinak és nőnek fenntartani. Európában
azt hiszik, hogy szaporaságunk tisztán „nacionális” természetű, és rugóju. Az indító ok egészen más, csak a végeredmény
a nacionalizmus. Mi látszólag gondtalanul szaporodunk, mert vallási
törvényeinknek nem bírunk másként híven megfelelni. Meg vagyok győződve ,
hogyha Párizsban is shintoista elveket vallanának és olyan lelkiismeretesem be
is tartanák mint mi, nemigen lehetne bennünket egymástól „belül”
megkülönböztetni. Szépek is ezek a dogmák, uram. El fogom sorolni, élje bele
magát s azt hiszem egészen közel bír majd férkőzni a Távol – kelet
rejtélyességéhez. Tehát: ellentétben az európai hittel, nálunk a halottak a
világban maradnak; a ház és a sírok között lebegnek és láthatatlan módon
vesznek részt az élő hozzátartozóik életében.
Hitünk szerint minden halott „isten” ; természetfölötti erővel rendelkezik.
Jellemük nem változik, mert a halál csak állapot és ki-ki folytatása
önmagának. E látszatra passzív életű
szellemek nyugalma és jóérzése az élők által kifejtett tiszteletteljes
szolgálattól függ. Minél tökéletesebb ez a tiszteletadás, annál nagyobb az élők
boldogsága. A világ minden eseménye; jó vagy rossz termés, árvíz, éhség,
földrengés, tájfun mind – mind a halottak eszközei, sőt a legrégebbi tan
szerint ők irányítanak minden emberi
cselekedetet! Régen természetesen körül voltak határolva azok a ceremóniák,
amelyeknek pontos betartásával lehetett az élők
és a halottak között a békesség teljes. Minden családnál az egyik
szobában egy falra akasztható oltár
függött, s mellette az elhaltak fatáblái.
A szellemeknek áldozatot kellett hozni étel, ital s más egyebek
útján. Az áldozathozatalt csak férfi
gyakorolhatta, melynek elmulasztása az állam, illetve az erkölcs , azaz a
vallásba ütköző bűncselekmény számba ment. Innen származik a nálunk korai
nősülés és különösen a fiúgyermek iránti feltűnő rokonszenv. Ennek a parancsnak a megrendítő folyománya,
hogyha egy japán asszony nem szül fiúgyermeket , tűrni kell, hogy ura más asszony fiát adoptálja, vagy mástól
szerezzen fiúgyermeket. Nem volt ritka eset az sem, hogy a feleség néhány
leánygyermek hátrahagyásával véget vetett az életének, vagy csendes megadással
félreállt s fekhelyét egy szerencsésebb szerencsétlennek engedte át. Az
említett öngyilkosság nem volt bűn,
hanem erény, mert a halál még a legprimitívebb japánban sem kelt
borzadályt, hisz a tan úgy tarja: „MIKOR MÁR NEM KÍVÁNSZ, NEM VÁRSZ AZ ÉLETTŐL
SEMMIT AKKOR A LÉTEDNEK VÉGE, MERT AZ
ÉLET ÚGYIS CSAK LÁTSZAT; NINCS ÉN, CSAK VÁLTOZÓ ESETEK, ELMÚLÓ
ÖSSZETARTOZANDÓSÁGOK, AMIK A HALÁLBAN OLDÓDNA FEL’”
Természetes, hogy a vallás ilyetén megformálása, a a dinasztiák bukásai és
virágzásai Nippont a Távol – kelet legsajátosabb országává tették. Egy – egy új
császár vagy nagyúr új városokat építetett. A sziklákra templomokat raktak, sokat,
mert sok volt az isten s mind – mind tiszteletet illetett. Volt a Holdnak a Napnak, a vulkánnak, a fénynek,
a vándoroknak, a nyomornak, a szeretnek és szerelemnek is istene, isteni mása.
Különösen a gonosz istenek foglalkoztatták a fantáziát és ezáltal a
művészeteket. Fantasztikus állatok alakjába öltöztették őket, pl. egész sárkány
– kultusz fejlődött ki. Ez is természetes, és itt van, a shintoizmus állandó
menekülés, a javulás felé terelte az embereket. Most, Európa szokásai és
sajátosságai után – fura elgondolnom , hogy míg nálunk az ősi japán házak
nyíltszerűsége az életnek egy különös titoknélküli formáját eredményezte, ugyanakkor az előszobaajtó bezárása, a
függönyök összehúzása már sunyivá, titkolózóvá teszi önöket. Nálunk a
nyugalomratérés után szintén kialusznak a lámpionok, da Hold – isten világosra
világíthatja az átlátszó-falú lakásunkat. Önöknek csak az ismerőseiktől kell
önmagukat elrejteniük, de nálunk tele van a lég elhaltakkal; minket örökké
látnak, vigyáznak, büntetnek a szellemek. Uram, , ez a naívnak tetsző felfogás
folyamatos tendálás a javulás felé.
Olcsvay Géza a helyszínen a hajón készült rajza)
Dr. Tadayoshi elhallgatott. Vontatottan nézett fel az égre, mert a Nap
csodálatosan nagy korongja már lágyan világosra varázsolta a keleti horizontot.
Pitymallott.
S távolban tömpe földsáv korvonala látszott.
- Dzipn! Ni hon, … Nézze ott van Nagaszaki ! – kiáltotta. Uram, Nagaszaki[1] ahol nemsokára kikötünk., a modern Nippon legnevezetesebb városa, , mert Európa itt tette le legelőször a „vizitkártyáját”. Mindezek ellenére még ma is, mindig jobban japán, mint Kyoto vagy Tokyo.
Elbúcsúzott, majd idegesen visszasietett s néhány névjegykártya ajánlást
adott, és meginvitált magához, azután a hajóorr felé sietett a többi japánhoz.
Már jól látszottak a Dél – Nippon hegyei; hegyein az élet foltjai, és a sziklás oldalán a törpe japán cédrusok sötétzöld koronái. Hajónk méltósággal szelte a vizet, és kürtölései a hegyek alja felöl aprózottan visszhangoztak.
Olcsvay Géza helyszínen,
a hajón készült rajza Nagaszakiról
Halkzajú, ovatosformájú szigetek mellett siklottunk el a Nippon sejtelmes partjára az ősi láthatatlan gonosz sárkányok még az este tüzes pontokat szórtak szerteszét,amik még jól látszottak s geometrikus formákba tömörültek. Egyre közeledtünk. A sárkányvízió eltűnt a tüzes szemek modern villanykörtékké alakultak. Eszembe jutottak Dr. Tadayoshi szavai, s szomjasan szívtam e boldogország boldogságát. Ajkamról alázatos halk átkok röppentek Európa felé a „Gésák” és a „Butterflayok” miatt …
*
Milyen más itt minden és milyen jól esik , hogy itt nyoma sincs a cso-cso-szánok európai szentimentalizmusának. Ez az egész egy nagy mesevilág,, komoly hegyekkel, dús fákkal, naív házikókkal, millió – millió villanykörtével … Itt tényleg sok istennek kell lenni, vagy sok halottnak és sok élőnek.
Hirtelen hazai tülkölő hang ütötte
meg a fülemet. A révkaptány jött motorcsónakon. Gyermekkorom jutott hirtelen,
hívatlanul eszembe, ósdi könyveivel, az apámmal, kinek estenden az ölében ültem
nagy bizalommal. Az ósdi könyvekben régi pénzmásolatokat láttam, rajtuk
ijesztő, kopott arcokat, olyanokat, mint amilyen ezé a révkapitányé. Gyorsan és
könnyedén kúszott fel rendőrkéivel a kötélhángcsón. Azért jött, mert népek között tegnapelőtt még háború volt, s azóta az idegen hajókat csak az ő jelzésére
engedik be a kikötőbe. Kevés dolga akadt, a mikor visszaszállt a
motorcsónakjába lassú óvatos sietéssel kezdtük hasítani a vizet a város felé.
- Nagaszaki ! Nagaszaki „ – kiabálgatták, és vége – hossza nem volt az örömujjongásnak a fedélzeten. A parton állók egyhúrú hegedű hangján zűrzavarosan kiabálták felénk: ANATA! … Anata!
Azóta is sokszor hallom. Olyan lágy, tapogatózó szó ez! … Kínában így mondják: Hógyá, Hogyá !, Angliában Jou, Jou!, magyarul: Maga! Maga! , S Nipponban: Anata! … Anata!
***
A riksa ember
Az első, ami ebben a színes, halhangú zűrzavarban megpillantott a szemem, megríkatta szociális érzékemet a: Riksa –ember volt. Mint nálunk a fogatok vagy a taxik, úgy állnak itt a hajóállomás előtt a kis könnyű lágyformájú riksák a patkóalakú, zárt rúdjuk között a torreádorokra emlékeztető kistermetű atléták a LÓ –EMBEREK.
- Mister! Nagyon olcsó, komfortos szállodát tudok, parancsoljon!, - kiabálták, mikor parta szálltam s a nagy ámulásban elfelejtettem az isteneket, Tadayoshit és mindent, csak akkor eszméltem fel, amikor a ló-emberek szolgálatkés sürgéssel a kofferemet s magamat is egy riksában helyeztek el. Már futott is a riksa; örült lágy ringásának a lelkem. Egész uton gyerekesen kacagtam, mert ijedten ugrottak fél előttünk a japánok, különösen az öreg nénik, akiket a riksa- ember biciklicsengettyűje valósággal halálra ijesztett. Mellettünk más riksák röppentek el, s bennük törékeny krizanthém – lányok krizanthém – asszonyok. Az én emberem, mintha gondolatolvasó lett volna, gazellairamban eredt utánuk s rravasz kacsintással hátravetette a fejét, s így szól felém:
- Nem akar”asszonyt” uram? Nagyon
olcsó! Very cheep!
Elszomorított ez az álomrombolás:
hát még itt, a Meseországban sem maradhat el az örök, internacionális „árú” ,
melynek neme: NŐ! S az ára: OLCSÓ!
*
Japán hotelben
Este, bensőmben különös érzésekkel heveredtem végig a nyávogó gyékényen. Sajátos ágy. Egyre próbálgattam az alvást, de nem ment. Újra meg újra felgyújtottam a villanyt. Úgy éreztem magam ebben a kis ablaknélküli szobában, mint otthon, - hurcolkodások alkalmával. Hajnal felé fel is szedelődzködtem, hogy körüljárjam a szállodát. Félve toltam be az ajtót az egyik falba. Egy szűk folyóra értem, melybe épp úgy, mint nálunk, a többi szobák ajtócskái nyílnak, illetve tolódnak. Ez sem helyes kifejezés, … álldogálnak? Íme, nem tudom kifejezni; sem nyílnak, se nem állnak, szóval ez előttem
AZ ELSŐ JAPÁNI RÉBUSZ
Ahogy harisnyában végigcsoszogtam a folyosón, - a cipőt még jövetemkor le
kellett vetnem – a földszinten, bekacsintgattam egyik – másik szobába. Ahol már
ébren voltak , csoszogásukkal mozgásukkal , színes ruháikkal otthonossá
varázsolták a nekem üresnek tetsző szobákat.
Máshol még aludtak. Az egész
család a gyékényen. Az asszonyok fejel alatt egy fura alkotmányt láttam, mely a
mi borbélyszékünk párnázott nyakrészéhez
volt hasonló. Ez a párnaállvány olyan magas mint amekkora a női konty, s
azért van, hogy a dús frizurát a
szerelmeskedés, vagy az álomviaskodás
össze ne borzolja. Nincs kellemetlenség kellemesség nélkül, és fordítva.
A japán nő reggel majdnem úgy néz ki, mint este. Igazuk van! És rágondolva a mi
európai nőink reggeli fejére , újra és
visszavonhatatlanul azt mondom, hogy : igazuk van.
A lépcsőn lefelé menet két csocsoszán, illetve „szobacica” jött velem szembe. Nem tudtam, köszönjek-e? Ők köszöntek! Finoman s éjfekete szemük fehér szegletéből rámkacsintottak. Nem néztem utánuk, mert ugyis szemeim előtt volta, s nem tudtam miért, bár a közeledés emberi lámpionja már felgyulladt bennem, mégsem hívtam magamhoz őket. Lázongásomat kivittem az udvarra, a Hold – isten elé, s a kert közepén csobogó forrás mellé ültem, hogy a végtelen, formás, színes japáni pitymallatban gyönyörködjem.
*
A cso – cso – szán
Másnap hajnali 5 órakor ébredtem s becsöngettem az egyik csocsoszánt. Üdén,
frissen, rizsporosan csoszogott be hozzám. Az egyik kis kezével mellén a kimonóját összevonva hajlongani kezdett előttem. Később megmutatta
a mosdót s finoman trillázva kacagott fel, amikor a mosdónyílásból ijedten, meglepetten
visszahúzódtam.
- Miszter! – A mi ősi szállodáinkban közösek a mosdók! Nő, férfi, az
mindegy. – oktatott a kis Csocso, és hamiskásan odasúgta , Uram ott csak
mosdani szokás.
Le voltam főzve. Mégis bementem a mosdóba, s irulva – pirulva, szégyenkezve
kezdtem mosakodni egy idegen japán asszony előtt. Ez lett előttem a
MÁSODIK JAPÁNI RÉBUSZ
Úgy látszik tetszhettem a Csocsoszánnak, mert mosakodás után újra bejött s megkérdezte, hogy milyen nemzetség vagyok s milyen üzlet miatt jöttem Nipponba. Megmagyaráztam neki. Utánozhatatlan bájjal figyelt s mikor művészi voltom tudtára ébredt, összerogyott előttem, mint egy vázából elém ejtett kritanthénum. Valahol régen olvastam, hogy a nagyurak és nagyon kedvelt vendégek előtt ilyen végnélküli alázattal rogytak össze a japáni nők, - tiszteletük jeléül.
- Bocsásson meg! – könyörögte és
bizony sok időbe tellett míg újra a régi közvetlenséggel sürgött – forgott,
csoszogott körülöttem, - Miszter, ha „munkát” akarja látni, akkor menjen most el
a hajógyárhoz! Ajánlotta később örömében és ráhagytam, mert igazán jól esett
ebben a dekoratív tanácstalanságban az idegen tanács.
Olcsvay Géza Nagaszakiban készített rajza
A művészet és a robot
Európában mindig azt hittem, hogy értem a japáni festményeket, a „KAKEMEONÓ”[2] –kat és a „MIKIMONÓ”[3]-kat. Ahogy a riksa a hajnali párás hegyi utcácskákon a tengerparton lévő modern hajógyár felé gurult velem, ahogy a közelben lévő hegyek a párafelhőből csak részben voltak még láthatók, beláttam, hogy nem érteni, hanem érezni kell a kakamonókat!
A Európában stilizáltnak látszanak ezek a japáni képek, holott a valóság szerint – ábrázolás szempontjából – a legprecízebb naturalista másolások. Hiszen ott állt előttem egy kész kakamonó. Alul városrészlet; felette újra köd, újra hegyhát, fákkal, majd köd, és ha így folytatódna a hegy, hamar fenn lennénk az égben.
Képzőművészeti merengésemből a szünni nem akaró robot rajza ébresztett fel. A hajógyár előtt megálltunk, mert a szanaszét heverő síndarabokon hamar darabokra törött volna a könnyűalkotmányú riksa. Egy sárgarcú dekoratív ember állt elém. Bemutatkoztunk. Bocsánatot kértünk egymástól, s máris vezetőt kaptam és elindultunk a robotosok felé. Hökkentő méretű vasállványok ágyékában keltődött életre egy hatalmas hadihajó. Még csak az alteste volt pirosított vaslemezekkel befedve, de máris éreztem, hogy elkészül. El kellett hinnem, hogy ez a munka nem áll meg, mert a míniumos kolosszuson –életük veszélyeztetésével – száz és száz kék munkaruhás, pöttömnyi robotos dolgozott, akik tudták, hogy ők kistermetűek, tehát nagy dolgokat kell építeniük.
- Mikor kezdenek dolgozni? –
kérdeztem a vezetőmet.
- Reggel hatkor, és tekintettel az egészségükre, csak tíz – tízenkét órát
dolgoznak, félórai megszakítással.
Tekintettel az egészségükre … visszhangzott
bennem, amikor elhagytam a robotot. Kik
ezek a kis, pöttömnyi emberek, akok jóformán egy marék rizzsel és néhány deka
hallal napi tíz órát is tudnak dolgozni, öntudatosan. Ez lett előttem a
A HARMADIK JAPÁNI RÉBUSZ
X
Az utcán
A hajógyártól gyalog mentem vissza a város felé. Sok – sok fura gondolat járta át a belsőmet s ahogy a kis kékvászonruhás robotok kalapácsütlegei még felém hallatszottak, fel – felszisszentem, úgy éreztem mintha a piros óriáshajó teste helyett Európára zúdulna 80 millió fegyelmezett robotos kalapácsa.
A városszél már felvidított. Megörvendtem a kis girbe – gurba hegyre kapaszkodó utcácskáknak, amelyek fekvésükben nagyon hasonlítottak a mi kedves egykori tabáni utcáinkhoz. A házikók sűrűn egymás mellett épültek s legtöbbnyire manzartosak. Anyaguk, - természetesen csak a tipikus japáni stilusuaké - - bambusznád és deszka és átlátszó hólyagpapír. Az utcai homlokzaton elég nagyok az ablakszerű nyílások, amiket sok helyen zsaluval vagy gyékénnyel fednek be. Az utcai földszintek legtöbbnyire üzlet céljára vannak beállítva. Rendkívül hatásosak és sajátosak az utcai reklámtáblák és reklámtrükkök. Egy - egy utca a színes zászlók és lámpiónok erdejeként hat. Ha az üzletek tarka – barka áruhalmazát is vele nézzük az utca képével, akkor nem csodálkozunk annak a japánnak megjegyzésén, amit Európában, egy nagy metropolis utcáin mondott: „Milyen lelketlen , barbár légkör ez !”
Bizony más itt az utca általános képe. Elnézegettem a sok, kimonós pöttöm fiút, pöttöm lányt, pöttöm asszonyt, akik mind – mind újabb rikító színnel, hanggal tarkítják az utcákat. Eszembe jutottak a mieink, akok olykor az utcának öltöznek, olykor a színháznak, olykor a társaságnak, de soha nem a „férjnek”, illetve önmaguknak. Ezért nincs formai és színbeli megjelenésükön közvetlenség! Rajtuk nincs, de van a japáni nőkön. Igaz, hogy itt az éghajlat is közbejátszik. Nem kell ravasz formájú cipőkben járniuk az utcán, a lakásban meg egyenesen tilos lábbeli viselése, hanem csak harisnyában. Lehet, hogy a mindig látható harisnyás láb az amely az utcát a lakás egy szükséges alkatrészeként érezteti.
A régi tipusú ősi japáni negyedekben nincs ló, nincs autó nincs káromkodás, nincs állatkínzás, embergázolás, csak elnyújtott „hao” –k, guruló riksák, saroglyák és fapapucsos melódia nélküli klaffolása. Ha behunytam a szememet különös új érzéseket éreztem a fapapucsok nyomán, és ha kinyitottam, az előttem vibráló formai és színbeli asszimétrián csodálatos kiegyensúlyozottságot tapasztaltam, mert minden szín csak kicsiben volt meg, és minden forma olyan kicsi volt, mintha elátkozták volna. „Nett „ és „pretty” minden. Talán ez a két angol szó fejezi ki legjobban azt, amit sokfajta kifejezéssel sem tudtam megközelíteni.
Igen, a régimódi japáni utca „nett” és „pretty”. Kedvem támadt és el is határoztam , hogy veszek magamnak
egy pár papucsot. Bementem ház az egyik régiség – kereskedésbe. Alacsony, de
tágas helyiség volt. Hasonlított a középkori fametszeteken látható nyugati
alkimisták szobáira. Már úgy összhatásában.
Száz meg száz bizarr s poros fényezett
réz, ezüst, elefántcsont és nefrit remekekkel és utánzatokkal volt tele. Jó és
elcsépelt japáni festmények összevisszaságában végre megpillantottam a
tulajdonost. Írózsámolya előtt ült
törökülésben a padlóra helyezett gyékényen., az átlátszófalú szomszéd
szobában. Olvasott és fel sem figyelt.
Úgy látta, hogy nem vett észre és abban a pillanatban a lopás lopózott
europaiasan a fejembe. De mégis meghazudtoltam azt a hazai közmondást., amely
szerint alkalom szüli a tolvajt. Nem loptam, hanem beleszóltam angolul a
tulajdonoshoz. Megdöbbentett a bizalma.
- Válassza ki kérem, uram, amit akar, azután szóljon!
Elcsodálkoztam és elhatároztam, hogy nem veszek. Ez lett előttem a
NEGYEDIK JAPÁNI RÉBUSZ!
A legtöbb boltban több tulajdonos is tartózkodott és
akinek nem akadt közülük dolga, az az
üzlet közepén álló nagy fazék forró hamú fölé tartotta, időnként melegedni a
kezét., sőt a férfiak még Arany Jánost utánozták, mert pöttöm pipájuk tüzét e
hamuból merítették. Megálltam egy cukrászbolt kirakata előtt is. Behívtak a
kedves kis kiszolgáló – lányok. Megízleltem a fura formájú, lazuros színű
süteményeiket, de nem ízlettek, gyanúm, hogy fintort vághattam, mert a lányok
rámmosolyodtak és megmagyarázták, hogy Japánban a rizs a fő eledel s ebből
készítenek lisztet, tésztát, reggelit, ebédet,vacsorát és süteményeket, melyek
sokkal jobbak és egészségesebbek a szomszéd boltos európai készítményeinél.
Hirtelen eszembe jutott a szállodai szobacica, vettem s arra gondoltam, hogy
ezekután nem leszek egyedül este. Erre a célra mindenesetre jók lesznek a
félősszínű tészták.
Megnéztem az iparosok boltjait, illetve bolt – műhelyeit is. Hökkenve állapítottam meg, hogy nagyon hasonlítanak, a mi falusi kovácsaink műhelyeire, csak az ajtóra aggatott és a kirakatba helyezett tárgyak jelzik az eltérést, az idegen világot. Szembeötlő volt, hogy a legprimitívebb műhely kirakattárgyairól is lerítt a pontosság és a lelkiismeretesség.
Nagaszaki külvárosi része nincs csatornázva, s így az a szenny, ami a kanálisba tartozna, penetráns illatot terjesztve, szabadon hömpölyög végig az utcákon. Szerencse, hogy Nagaszaki fekvése a hegy, a völgy, tehát a nyílt és szellős terep hamar elvezeti a bűzt. Valamelyes utóillata, még így is marad. Csodálatos hely ez! Egyik ámulatból, a másikba estem. Mellettem a bűzös árok, nem messze sok tompakúpú hegy tele alázatos lombú fákkal, lehullt virágú cseresnyeligetekkel,közelebb mitiszöldbe hajló regényes völgyek; itt – ott kifehérlő , kisárgáló sziklákra épített vagy üregekbe vájt templomok s szanaszét szerényen meghúzódó rizsföldek. Nem is földek ezek, hanem ici – pici rizsparcellák. Földjét pénzért vette a japán gazda és egész háznépét mozgósította,, amikor apró szakajtókkal felhordták a hegyoldalra, a „birtokot”.
Bámulatos szívósság él a japánokban.
Ha a földet izzadva felhordták, akkor újabb munka vár a háznépére: a
föld, illetve a birtok, azaz a vagyon megrögzítése. Mindenki kavicsot, kis
kődarabot cipel, amikkel a kisebb viharok miatt körülbátyázzák a birtokot, s csak ennyi
fáradtság után kezdődhet el az európai értelemben vett földmívelés. De ha jön a tájfunk, ez az átkozott
forgószél, akkor mindennek vége. Összedőlnek a színes, bájos, kis
bambuszházikók, holtan hevernek a völgy mélyében az alázatoslombú cédrusok, s a rizsparcellák beletűnnek a végtelen, lázongó természetbe.
Nincs a tájfunjárta környéken ilyenkor
házrom, mely előtt , vagy amelyben ne sikongatnának, vagy ne hallgatnának egy –
két halott mellett. … Vége mindennek, de csak egy napra! Mert a tájfun
nyomorult, érzi bűnösségét és menekülve tovaorkánzik. Másnap új munkájuk akad a
kis japánoknak: zokszó nélküli halott – temetés , házépítés és rizsföld –
felhordás! Ez lett előttem a
AZ ÖTÖDIK JAPÁNI RÉBUSZ
X
A sárga katonák
Mikor visszabaktattam a városba, hirtelen dobpergés és trombitaszó ütötte meg a fülemet. A következő percben japán katonák meneteltek előttem. Csupa sárgarcú, sárgaruhájú ifjak, bigottak s a berlini gáránátosok gépszerüségét utánozták. Hasonlítottak a hajógyári robotokhoz. Ezek is tudják, hogy kicsinyek , tehát nagy tetteket kell véghezvinniük, hogy kilátszódjanak a Kozmoszból.
Port Artur, a mandzsúriai harcok és egy masírozó japán ezred akarva nem akarva meggyőznek arról, hogy itt valóban minden óriáshajó elkészül, és itt minden nemzeti megmozdulásnak sikerülnie kell.
Vajon hol vannak a régi, rettenthetetlen shinto harcosok: a SZAMURÁJOK? Szoknyában, nyilakkal, kardokkal és aczéizmokkal. Csak a bátorságuk, az elszántságuk jár vissza. Bizonyos, hogy katonailag Japán a testvérháborúk nyomán, azaz árán edződött. Talán sehol sem öltek nemesi jövőért annyi testvért, mint éppen itt, és sehol a világon nem „üzengettek” olyan megfontoltan hadat, mint a mai Japánban, mert itt olyan politikusok vannak a kormánykeréknél, akik a császárt valóban tisztelik, a népet pedig szeretik.
Bármennyire tetszettek is modern sárga – katonák, mégis álmodozni vágytam; visszabolyongtam egy sziklára s egy alázatoslombú cédrus árnyékában ültem. Olyan volt körülöttem a világ lélekzése, mint a forték utáni szünet. A végtelen kék űrben, mely tele van halottakkal Morninaga herceg lándzsás, lovas alakját véltem látni s visszaringattam ötszáz esztendőt a japánok múltjába. Morinaga kora és sok főnemes azért akart „császár” lenni. Pártos verekedőkre szakadt az ország. Godaigo – az elhunyt császár – inkább a szerelem császára volt, mint a népé. Az egyik viszonyából származott Morinaga, vagy ahogy japánul hívják: OTO-NO-MYA. Hercegi nevelést kapott és titokban sok főnemes aranyakat kínált a fejéért. Idővel ő is belekerült az ármánykodók sarába, s mert mindenki azt hitte, hogy császár akar lenni, ellene szegültek. Csatákat nyert, csatákat veszített, mígnem Nikaidomura melletti börtönében orozva meggyilkolták. Két nagy hőstettet vitt véghez. Az egyik amikor 8 ezer japánnal küzdött 30 ezer ellen; a másik , amikor karjait hüvelyükbe tolta és szerzetessé lett. Azonban hiába volt minden, sok volt ellensége s az ősi bosszú vért kívánt. Harmincegy éves volt, amikor megölték, pedig Oto-No-Mya csak élt, evett, ölt és imádkozott.
Ilyen volt egy régi harcos élete: bosszú és vér. Már gyermekkorukban különleges kiképzést kaptak a bajvívásból s boldog volt az a tízéves növendék, aki családi perpatvarok árán egy – egy biztos áldozatot szemelhetett ki magának. Elv volt: inkább meghalni a küzdőtéren, semmint megtorlatlanul hagyni egy sértő, régi szót. A harakiri[4] kizárólag a nemesek kedvezménye volt. Eleinte csak a szamuráj vitéz metszhette fel sajátkezüleg a hasát, ha ezáltal bűnét vagy szégyenét elfedhette. Az öngyilkosság olykor járványszerű méreteket öltött, és az a különös, hogy mély jelentőséget tulajdonítottak neki. Pl. fogságba esés előtt; kivégzés előtt; vagy mint önkéntes büntetés, a sikertelenség, a durva elnézésben való részesülés, elegendő indok volt rá. De nem volt mindig elég a saját személy. Vannak elbeszélések, amelyek szerint a szolgaszemélyzet saját gyermekét áldozta fel, hogy megmentse az uráét.
Így álmodoztam a cédrus árnyékában, azután feleszmélve szertenéztem. Soha olyan boldog, olyan különös emberen felüli csend nem dalolt körülöttem még. Hol nagyon nagynak, hol kétkardos szamurájnak éreztem magam, s olykor olyan kicsi lettem és olyan tiszta, mint egy cseresznyevirág. Eszembe jutott , hogy otthon van egy Csocsoszánom, két – három puha sütemény a zsebemben, s ha hazamegyek Csocso újra összerogy előttem, és jaj lesz, ha maga alá temet minden európai nő-emlékemet.
X
Látogatóban
Novemberi délután volt. Szürkületkor még sejtelmesebb lett minden. Szorongó érzéssel nyitottam ki dr. Tadayoshi bambuszházikójának gallyajtócskáját. Az előkerten át egy verandaszerű előtérbe jutottam ahol a szobacica összerogyott előttem s átvette a névjegyemet.
- Ó, very fine! – Örvendek, örvendek – hangoskodta a házigazda, s amíg a
cipőmet levetettem, addig ő mint egy szerelmes dal reflénjét egyre csak az
örvendezését ismételte.
Egy alacsony szobácskába mentünk. Közepén nagy gyékény, rajta űlőpárnák, egy kis láda, egy cserépedény , forró hamuval; a szoba sarkában kis vitrinek, vázák, bolyhos szép krizathénumokkal. Gongütés, s az egyik fal tüstént eltolódott, hogy a háziasszony s hajadon lánya előttem összerogyjon. Érthetetlen, megfoghatatlan, lefesthetetlen, utánozhatatalan egyvelege ez a SZÉPNEK ! Mik és kik ezek a nők, akik olyan szalídek mint az istenek s úgy borulnak le az ember előtt, mint az emberek az istenek előtt.? Még a szavakat is durvának véltem, s még ha suttogva mondtam volna, akkor is csak köveket dobtam volna arra a két roggyanó virágszálra. Barátom törte meg a feszült csendet, hellyel kínált engem, azután a feleségét és a lányát. Az asszony ki idő múltán, kicsoszogott.
Olcsvay Géza Japánból hozott képeslapja
Látta, uram, a kertben a krizanthémjeimet? – csicseregte angolul a kiasszony, s amikor a lécezett falon át parányi kezével az esti sejtelembe mutatott, különös bábúvű törpült előttem és megéreztem, hogy most tudnám életemben először az első tiszta ember-csókot adni.
- Szép ha virág, szereti a virágot ! –mondtam az apa felé fordulva, aki ravaszul felnevetett.
- Lassan, lassan besötétedett a szobácska s a hold közénk tolakodott, harmadiknak. Terpedt ezüstös testeket fektetett a gyékényre, az asztalkára, Tadayoshira, rám és Krizanthém - kisasszonyra.
- A vendég valamit mondott az imént és te nevettél rajtam, apám?
Mindketten meglepődtünk s ketten iparkodtunk megmagyarázni, hogy miért szép az, ha a virág szereti a virágot. Nem ütközött meg, nem pirult el, csak magába mélyedt.
- Nagaszakiban, uram, - felelte később, - sok, nagyon sok a nő, de mind együttvéve sem olyan szép, mint egyetlen kriztanthénum.
A vacsora rizsből, azután rizsből, és mégegyszer rizsből, valamint különböző szószokból állt, meg humorból, mely az én ügyetlen pálcikázásom nyomán támadt. Mi férfiiak a vacsora után lementünk a kertbe. Lassan lépegettünk, a keskeny utakon és sokszor – sokszor bizony lassítanom kellett mert a kert olyan kicsi volt, hogy öt katonalépés és máris a végén lehettem volna.
- Bájos kis kertecske ez! Amint láttam mindenkié ilyen. – súgtam séta közben, halkan dr. Todayashinak.
Igen, uram, - felelte – mindenkiének
ilyennek kell lennie, mert ez is : vallás! Nálunk u.i. a ház egy primitívebb
formája a templomnak. Nem tudom uram, volt e Ön itt templomban? Nem! –
válaszoltam. No akkor figyelje majd meg, mindegyik mellett tavat talál,
amelyből friss , tiszta forrásvíz szökell magasba. A tavakban hófehér gémek
úszkálnak, melyek szent állatok, s mint a régi barátok, koldulásból élnek. A tó, a forrás és a szent állatok meg a
lótusz közvetlenné s megközelítővé teszi egy gyermek előtt a templomot, sőt
később, felnőtt korában is szívesen megy oda, de nem a látványosság, vagy a
állatvédelem miatt, hanem mert a templomkörnyék akkurát olyan , mint a házuk, a
kertünk, a házi forrásuk, a szent gémjük.
- A törpe cédrusok között végtelenül bájosan hatnak a cinóberszínű kis hidak, kapuk is, mintha ez a kis kert egy egész város miniatűr utánzása lenne. – súgtam illetődötten, s már érezni kezdtem, hagy ez a kis kert nagyon NAGY kert, majdnem olyan nagy, mint Nippon.
- Igaza van, Bár az idegen kérdezhetné: Minek ide ez a hidacska? – itt nincsen szakadék; minek a cédrusok között az útra keresztbe tett cinóber kapucska? Csak azért, hogy az ember soha se távolodjon el az élettől. Az életben, olykor jó, ha híd áll előttünk s ez a kapufigyelmeztető sem árt, mert bizony az életben is gyakran kell átmennünk olyan kapun, mely fölöslegesnek látszik.
Így filozofálgattunk, azután leültünk. Mély csend volt körülöttünk. Egyszer csak rám terelődött a beszéd. Megmondta nyíltan, hogy még európaival ennyire nem rokonszenvezett. Bizonyítékként hivatkozott arra, hogy még a feleségét is bemutatta. Megmagyarázta, hogy a feleség szó annyit jelent mint a „ház belseje”, melyet nem szabad idegen szemek vásári tekintetének kiszolgáltatni! Észrevette, hogy ábrándosan figyelek a holdra, természetesen egy – kettő ráterelődött a beszéd.
- Nálunk a hold is „ISTEN”. Mi szeretjük, mert éjszakánként bevilágítja földet. Önöknél csak a szerelmesek imádják, mi szerelem nélkül is szeretjük. Mi hold- rajongók vagyunk, mert sejtelmes tüneménynek tartjuk. Évezred óta mindent lát és mindent elhallgat. Most régi japáni világ szerelmi lázára gondoltam. Sok – sok megdöbbentő történet jutott az eszembe. Tudja, a hold, illetőleg az Ég szeszélyessége rengeteg elhivatást tett már tönkre. Sok igazi nagyság, sok hős szamuráj lett a hold miatt halálosan szerelmes, szerzetes, vagy öngyilkos. Emlékezem egy híres szamurájra, akiinek higgadtságát csak a hold bírta megtörni. A szerelem alantassá teszi az embert. Valahogy rájött, hogy a szeretője megcsalja. Egy este lesben állt a cédrusok árnyékában. Gyönyörűen sütött a hold. Lépteket hallott, és az élesre fent kardját sújtásra emelte. Abban a pillanatban felhő bújt a hold elé, s a vaksötétben lemetszette az előtte eltipegő alak fejét. Habzó ujjongással kapott a földre hullt véres fej után és felemelte. A felhő közben arrább úszott, a hold újra kisütött, s a rettenthetetlen harcos sírva ölelte magához a véres fejet, mert az nem a csábítóé volt, hanem a szeretőjéé. Mikor magához tért, elhajította kardjait, s szerzetes lett. És hány meg, hány japáni nő lett öngyilkos a smaragdszínben ragyogó cédrusok mellett, holdas éjszakákon?
- Meséljen valamit a régi híres teaszertartásokról – kérleltem a hold sejtelemességétől kerekedett csendben.
- A teaszertartás szintén egyik gyönyörű emléke a régi japáni életnek- mondta, szinte súgva, nagy áhítattal. Valamikor ünnepélyes teaestélyeket rendeztek az előkelő családoknál. Ennek különleges ceremóniája volt, egységes formákkal. Ilyen alkalomra csak jóbarátot és műértőt hívtak meg, akinek a házigazda legújabb szerzeményű műtárgyait kellett megszemlélniük és megbírálniuk. Mégpedig tudósi és művészi színvonalon. Különleges neveltetésben részesült gésék szolgálták fel a teát, és néha órákon át tartó lelkesedést és ábrándozást az ő csevegésük , muzsikájuk, és táncuk frissítette. Csodálatosak és szépek lehettek a régi tea-éjjelek – mondta. Az önök számítása szerint kb 1000. –ben, amikor az akkori császár székhelyét Kyotoba helyezte át, érte el a csúcspontját a főnemesi luxus, és elegancia. Pompás lírai költészet virágzott akkor, mégpedig a nők aktiválták. A szerzetes barátok segédkeztek.
Olcscay Géza Japánból hozott képeslapja
Hallgassa csak meg egy akkori esztétikus barát elmélkedését a nőkről. „ Vannak esetek mikor a férfi szívét az előtte ülő nő körvonala elkábítja a míg reménykedése teljesítve nincsen, szívesen eltűr minden el nem tűrhetőt, az élet megvetésével. Ezt csak a szerelem érheti el. A szenvedély igen mélyen benne gyökeredzik az emberben . Egy – egy asszonyi hajszállal a legnagyobb elefánt is megfékezhető” . Nemde, érdekes? Már 900 évvel ezelőtt is baj volt és rejtély, a: NŐ.
Titokban megnéztem a karórámat. Hajnali 1 órát mutatott., s udvariasan hajbókolások után lábújhegyen elindultunk ki a ház elé.
Az istenek előtt
Templomban is voltam. A legtöbb templomhoz nagyon sok lépcső vezet, ugyhogy mire felérünk elfáradunk és elfeledünk mindent és mindenkit. Magam is úgy megkönnyebbültem, hogy kétségbevontam emberi formámat. Mintha csak egy nagy visszatérő lélegzet lettem volna. Semmi más! Talán azért van ez a sok képcső, hogy ki-ki megtisztulhasson az emberi sallangoktól, és így közelebb kerülhessen az istenekhez? Amint felértem, a szemben lévő sziklaüregben pókhálós , poros Buddha-isten fogadott. Kövér volt és kacagott. Optimistává tett.
Rátaláltam a „szent” tóra, a „szent” lótuszokra, a felszökelő forrásra. A főbejárat felöl mirhaillat terjedt felém s bemenve megejtett a katolikus, misztikus homály. Csillogó arany – és fémtárgyak s istenmások meg krizanthénumok százai. Minden olyan mintha patinás színvezeklés lenne, melyet rengeteg por és pókháló választ el a mától. A templom külső oldalán számtalan kis esőmosta fatáblácskát láttam. Egy főiskolás, aki alázatos udvariassággal mellém szegődött, elmondta, hogy ezek „imatáblák”. A szöveg rajtuk „ima”. Istentisztelet előtt a templom körül árulják s ki-ki tehetsége szerint hosszabb vagy rövidebb, avagy szebb imát választ, de nem viszi be a templomba, hanem a külső falra aggatja. Ezáltal utánozhatatlan szépségűvé válik a külső fal és aki olvasni tudja e táblákat, annak már messziről hirdeti szebb és még szebb szöveggel az istenek tiszteletét, megkövetését.
Találkoztam a japánok legfurább istenével, „JICO” –val is. Kövér, pohos puha alak, s rendszerint az országutak kanyaródóin áll a szobra. Jico a vándoroknak és a várandós asszonyoknak az istene, vagyis azoknak, akik „mennek” és akikik „jönnek”.
Régente a keleti népek úgy értezték, hogy Erre a célra, meg a rossz – szellemek még az isteneiket is szórakoztatniok kell. Erre a célra, meg a rossz – szellemek elűzésére „MASZK”-ot használtak. Ezek a ceremóniák majdnem egyformák voltak mindenütt. A maszkokat fából, papírmasséból, gyékényből gyártották és a normális emberi arc méretőtől egészen 2 – 3 méteres nagyságban készítették. Az egész ceremónia bem volt más, mint menekvés a gonosztól, a démontól. Hiszen képzeletükben tele volt az egész lég a rossz emberek szellemével is s ezekkel vagy jóban vagy egészen rosszban kellett lenniük.
Keleten az élet nyugodt és álmodó volt hajdanán. A nagy semmittevésben, mely ráült mindenre , kellett valamelyes változat. Ha maszkot teszünk az arcunkra, akaratlanul is átváltozunk, s ha most ezre tesznek álarcot, ha ki éggé, ki holddá, ki állattá változtatja magát, a a mozgásnak szédítő újszerűsége születik meg. Ha zene is kapcsolódik bele ebbe a szín -, forma-, és mozgászavarba rettenetes eső -, szél-, és villámnélküli vivar éktelenkedik a térben az istenszobor előtt. Mindez csak azért, hogy utána kimerülve , fáradtan, egymáson keresztül vágyják és találják meg az emberek a földi örömet, mely mégis csak egyedüli éltető eleme a maszk-nélküli életnek. Ezek a ceremóniák a mindenségtől való félelem kifejezői lettek. Mert a mindenség minden díszítmény vagy rút – és kanócszerű. Keleten korlátok közé szorították a veszélyt! A démonok hatalmát, az emberi agy által kitalált rettenetessel akarták megbéklyózni. Ki akarták űzni a betegből a bajt; a bűnösből a bűnt, sőt, és ez a legszédítőbb: a halottak útját is maszkokkal egyengették a Másvilágra!
Olcsvay Géza Japánból hozott képeslapja
X
Temetőben
Temetőben is voltam, s ha nem lennék érzékeny lelkű, most válnék azzá. Itt még a halottnak lenni is szép! Egy kis homokbucka emelkedne felettem egy kőhasábbal, melyet személyesen futna be az „asangár”, a folyondár, mint az itteni sírokat. Sokáig hallgattam egy idegen sírhant előtt, cseresznyefa mellett az életet, s nem tudtam a halálra gondolni. Ezek talán nem is temetők, csak kis utolsó előtti földi állomások?
Színházban
A színház külön érdekesség Nipponban. Homlokfalán a színészek nagyított arcképeit függesztik ki. Csupa férfi, mert itt csak néhány évtizede engedték, hogy nő is játszhasson női szerepet. Nagy vásári zsivajban délután ötkor kezdődik az előadás, de eltarthat éjfélig is. Évtizedeken át u.n. „NO” – darabokat kedvelték, melyben a régi harcos- világ hősei és hőstettei vannak megénekelve. A színészek szótlanul játszanak, pantomimszerűen. Egy kikiáltó szerű alak monoton hangon „felmondja” a szöveget, de csak annyit amennyi az értelmezéshez szükséges. Belül a színház nem emlékeztet a régi shakespeari színpadra, mely mélyen belenyúlik a közönség soraiba. A nézőteret két út darabolja fel. Az egyik felvezet a színpadra, mert sokszor előfordul, hogy a közönség között szereplő színészek is helyet foglalnak, azok akik az „életből” mennek majd a színpadra.
Olcsvay Géza
Nagaszakiban készített rajza
Mikor az előadás elkezdődött , egy szolga ment a színpadra és egy széket tett középre. Felülről lassan hó kezdett hullani. Jött a színész fáradtan, mintha hegynek felfelé ment volna, s egy félóra alatt el is érte a széket, és az arcán rettenetes szenvedéssel – amit csodálatos művészettel játszott meg – rárogyott. Hullt, hullt a hó … Sok hó. Vénnek, üresnek tűnt az idő. Az előolvasó halkan szavalt, a szolga odament a „vergődőhöz”, s fehér köpenyével teljesen befedte. Vége. A vándor betemette egy nagy hegy csúcsán a hó.
Csodálatos megkapó, elgondolkodtató volt. Ki is jöttem, mert én felületes, fel nem fejlesztett, európai színjátszáshoz vagyok szokva s nem bírtam volna el még többet a tiszta átélésből. Belefáradtam volna.
Kifelé vánszorogva, láttam, hogy a gyékényen négyesével ülő tanultabb publikum kezei között a szövegkönyvvel , hihetetlen komolysággal, csendben hallgatja a szinte díszletnélküli, majdnen pusztán az értelemható előadást. Ez lett előttem a
HATODIK JAPÁNI RÉBUSZ!
X
A szerelem városában
Másnap, Nagaszaki pályaudvarán valóban találkoztam dr. Tadayohival. Most még zavarbahozóan udvariaskodott. Ő váltotta meg a jegyeket, és az indóházba érve még a japáni vasúti kocsik alacsony méterezésén sem tűnődhettem, úgy húzott a jegy szerinti ülőhelyünkre. Mikor a kényelmes bőrülésre leültünk, hirtelen összenéztünk, össze mosolyodtunk. Boldogok voltunk. Boldogságunk nem mindennapi titka, keki mint férjnek, nekem, mint idegennek - JASHIVARA-, a szerelem városa volt, ahol az igazi gésák élnek. Ahol igazi teaházak álldogálnak, ahol a tea mellé annyi őszinte édesség jár. A girbe gurba utcácskák, ahol szabad az ölelés és nivcs titok, csak szép, csak természetes, csak szerelemeteskedés.
- Nem tudomm, tudja –e, hogy JOSHIVARA – már elég öreg város? – mondta dr. Todayashi, amikor a vonat elindult. Ezerhatszáztizenhétben támadt Jingemonnak, - egy akkori tokíoi cég vezetőjének – ez a korszakalkotó ötlete, és természetesen rendőrségi engedéllyel nyomban meg is valósította, meg is alapította ezt az örökifjú, hevülékeny várost. Nagy és kettős lépés volt ez a szekszuális konszolidáció szempontjából. Szinte egy csapásra megszűnt a tisztességes lányok és asszonyok molesztálása. Ezenkívül a csirkefogókat és egyéb léhűtőket itt könnyen elfoghatta rendőrség, mert oda ment, ha ma nem, hát holnap. Akkora újdonság volt ez a fura város abban az időben, hogy még a tisztességes „vén kecskéket” kíváncsivá tette, sőt egynémelyikét egyenesen meghibbantotta. Ezerhétszázban nagyot kacagott Tokyo népe azon, hogy egy dúsgazdag kereskedő, fenegyerek módjára, egymaga kibérelte az égész Jashivarat – egy napra! Ma már Joshivara sem a régi!. – sóhajtotta s komoly arccal mereven bámúlt ki az vonatablakon.
Nagyon át és megszerveződött, de hogy ne legyen illúziónélküli hát stílusos
népünnepségeket rendez s „direkció”. Pl. újévkor füzérek kötik össze a házsorokat és a japáni néphit szerinti
legjelentősebb fákat állítják a ház elé. A fenyőfa nálunk a bátorságnak, a
bambusz a hűségnek és a kapuk fölé aggatott nagy papírsárkányok görbe háta
a szívós életnek jelképei, őrei. Ilyenkor Daikaoku pantomimjeit
táncolják utcahosszat. Júliusban
virágzik az írisz, a glicinina, és a bambusz. Ezekre legyezőket és szerelmes –
leveleket aggatnak. A gazda a
legdrágább kimonókba öltöztetett gésáit ülteti
az utcára eső verandára. Ugyanakkor nagyszerű visszhangként,
Samudából vitorlások indulnak el, és a
partok mente felől száz és száz
lélekvesztőn száz és száz legény vág neki erotikusan a végtelen
tengernek, Joshivara felé. E lélekvesztőket az élő legények egy – egy
halott lány nevén becézik.
- Ez szomorú, megható, de azért mégis kedves – vettem közbe meglepetten.
- Nem megható, és nem is szomorú ez, uram – felelte japáni barátom. Ez maga az ÉLET. Jobb megszokva együtt élni a halállal, jobb jóban lenni vele, mint élni, élni és hökkenve meghalni. Figyelje csak tovább! Azért viszik a halott lányok az élő legényeket az életbe, mert közeleg a „LÁMPÓNOK” ünnepe, Joshivarában, ahol a „BODORI” –ban, a halott táncban , az ő szellemüknek is részt kell venni. Szeptemberben viszont az eggész Joshivara olyan, mint egy óriási festőpaletta, amelyre a világ összes szép színeit összehordták. Képzelje el! Minden zeg-zugból dal hallatszik, krizanthénum látszik. Nők, férfiak híressé lett zeneköltőink verseit dalolgatják, utcahosszat. Forró kezek találkoznak, s a gésa – házikók ketrecei mögül optimisán kacagnak, hívogatnak a gésák, akiket az „istenek” a földi paradicsomba száműztek.
Dr. Tadayoshi elhallgatott, eltöprengett; nem zavartam meg.
Mire megérkeztünk a nap hatalmas korongja bíborosan izva szállt alá[5] Tokyo villanyfényárban úszott, s Joshivara felé vezető úton – idegfeszítő volt látni is - majdnem zárt rendekben vonult egy ingó – vihogó tömeg. Vége volt a fizikai robotnak s fáradságukat lehazudva, új robotra mentek a vér zsoldosai.
Arról az érzésről, mely felfogott e különös város kapuja előtt, csak annyiit tudok, hogy hasonlított a hétfőhöz, a vasárnaphoz, a háborgáshoz, a szerelmes reszketéshez is, csak a bánat és a lemondás hiányzott belőle. Egyszerűen elhalt a tegnapi énem. Japáni barátom először a belépőjegyváltó házba vezetett. Ott mindenki megmondta, hogy kihez és hová akar menni. Ebben a mesevilágban jegyet válthattunk az „Első találkozás cseresznyefájába” .. a „Pávafarok éjnéküli városába” … az „Ifjú pillangókhoz”, akik az illatos japáni viselkedés másfélszáz generális szabályát örökké betartják, azonkívül jártasak a virágtépésben, s annak elrendezésében és a teaszertartás magas művészetében. Ezeket a lányokat ki lehet „kölcsönözni”. Ők a társnőik szemében a szerelem városának kivetettjei, mivel legtöbbje leszegényedett „úri” sarj, akik a rossztól épp úgy irtóznak, mint a munkától. Az ijú pillangók házához közel van a fiatal kurtizánok háza, amely veszélyes , a szóbeszéd szerint, minél közelebb mégy hozzá, annál közelebb érsz a perzselő szerelemhez.
Sorra jártuk mindezeket. Csupa bájos, dalos, zenélő ki gésa-házikók, melyekben hol szakit, vagyis japáni likőrt, hol kókuszt vagy süteményt kér örökre fájón mosolygó gésa. Joshivarai látogatásom előtt már néhány hetet töltöttem Japánban és különleges helyzetem miatt könnyen megismertem az úri lányokat, a szállodai lányokat, mert ismeretlenek voltak, de a gésákat…? Róluk Európában annyi mindent hallottam, Japánban annyit magyarázták , hogy végül is biztosra vettem hogy valamennyi uniformizált jellem, de hogy ez milyen mélyen van rájuk tapadva, nem tudtam, tehát kutató szemmel figyelve jártam végig minden mesepanoptikumot. Kifáradtan tértünk a kurtizánok házába. Ott megilletődötten láttam , hogy milyen diszkrét és finom, milyen mély és erős; milyen szűk és összehúzó ; milyen fura elfojtott sóhaj vagy dallam lehet az élet. A párosélet. Alig telepedtünk le az egyik elkülönített fülke gyékényére, felejthetetlen bájjal s mosollyal csoszogott mellém és barátom mellé egy – egy gésa. Nézegettem, szemezgettem őket. Olyan egyformák voltak. Fekete volt a hajuk, a szemük, dúsan rizselt az arcuk, kiszámítottak a mozdulatok, csak a kimonóik színe volt más. Ez ingerelt; ez meglengette bennem azt az érzést, hogy ne valamit, hanem valakit keressek. Lassanként a néma kutatás duzzadtabbá tette vágyakozásomat, hogy belépjek a gésa életébe. Legalább egy gésa életébe. Nyugaton a férfi mindig eléri a „valamit", , de azért vándorol tovább, mert a valamiben nem látta meg vagy lelte fel a vakit.
- Miszter – Vegyen egy kis kókuszt, kérem! – csicseregte az én kis gésám, de mélyfekete szemén gyönyörködve, nem is értettem meg a különös angol kiejtését. Olyan mindegy volt, hogy mit akar és milyen nyelven kér, hiszen ebben a feketeszem – bűvöletben most én: akartam! Miszter – hát nem vesz nekem egy kis kókuszt?
- Tudod, hogy szép a szemed? Súgtam bizalmasan feléje, Mind a kettő sötét, és mély, mint az éjszaka! …Te… ÉJSZAKÁNAK foglak hívni. Jó?
- Az lehetetlen, olyan név nincs, - súgta révedten s látszott, hogy kicserélődött, még a kókuszt is elfelejtette.
- Te leszel az első akit így hívnak, figyeld csak:Minoszáj Szán … Éjszaka kisasszony.
Egyszerre lehullott róla minden a mi gésa volt, csak a „NŐ” lett., édes odaadó asszony. Egy kókuszos ment el mellettünk,, odaintettem, Éjszaka – kisasszony észrevette, gyorsan a kezemre tette a kezét, a fejét meg a vállamra hajtotta.
- Minoszáj szán, már nem akar kókuszt, kérem – súgta.
Olyan volt ez a halk mondta, mint egy bús mea –culpa . Szívére tettem a kezemet. Lassan aprókat vert, a vérembe vert, szenvedélyesen magamhoz öletem, ez a kis rizsporos hajótöröttet. Percek, talán órák teltek el, nem tudom. Gongszó ébresztett fel. Tadayoshi barátom intett s ki kellett bontakoznom a perzselő ölelésből.
Mikor a kijárat felé értünk, visszanéztem. Minoszáj szán, még mindig felénk sóvárgott, felállt és hírtelen matt sikollyal bukott a gyékényre. Menten összecsoszogtak az álmos gésák és álmélkodva hallgatták társnőjük érthetetlen jajveszékelését.
- Nem kell többé kókusz! Én Mioszáj szán akarok maradi – halottuk már távolabbról.
- Nem tudom mit mondott neki, de annyi tény, hogy ez a lány még ma súlyos büntetést fog kapni – mondta Joshivara kapujában szomorúan dr. Todayoshi.
- Miért? kérdeztem felriadva, s szánakozva meséltem az Éjszaka – kisasszony
rövid történetét.
- Ó, akkor meg is érdemli a büntetést, kiáltotta – hiszen sírt is! Értse meg, uram, Joshivara nem lehet más mint egy nagy gondtalan kacaj! Ott csak örülni, égni, vágyni szabad, se sírni soha!
X
Többet nem mentem el a szerelem városába. Ez lett előttem a
HETEDIK JAPÁNI RÉBUSZ!
Másnap sietve elutaztam Japánból.
[1] Tragikus sorsú világhíres kiktőváros, amelyet a II. világháborúban Hyrosímával együtt, a második atombomba pillanatok alatt teljesen
elpusztított, 1945 augusztus 9-én déli idő alatt.
[2] Hosszúkás színtelen, tussal készített kép.
[3] Színes grafikusan felfogott dekoratív festmény.
Szélessége jóval felülmúlja a magasságát.
[4] Önkezével elkövetett
hasfelmetszés
[5] A távol-keleti Japánban, a
felkelő és a lemenő nap kb. Hússzorosa
az európai nap nagyságának.
Nemzeti zászlójuk is ezt tükrözi. Piros négyzetes mezőben egy hatalmas
fehér kőr-folt.