Dunavölgyi Péter:
Olcsvay Géza, iparművész, - nagybátyám, apai
nagyapám testvére -, a Ludovika Akadémia későbbi művészet tanára, 1896-ban
született, 1971-ben hunyt el. Élete folyamán számtalan könyvet ,cikket,
publikált. A könyvei olvashatók az Országos Széchenyi Könyvtár Digitális
Könyvtárán keresztül. Cikkei, írásai a Budapesti Hírlapban, vallásos cikkei az
Örökimádás című lapban jelentek meg.
Életéről folyamatosan „irodalmi naplót” vezetett, ennek
kézirata fennmaradt a családban. Az eredeti kéziratot jogutódja a Dunavölgyi
Péter átadta a Hadtörténeti Intézet levéltárának, másolata a család birtokában
van. Ezen az oldalon folyamatosan közölni fogom az eredeti kéziratot, több részletben.
A kézirata is jogvédett, teljes, vagy részleteinek
további, nyilvános felhasználásához a jogörökös engedély szükséges.
OLCSVAY GÉZA
Így vétkeztem, vezekeltem és békéltem meg I.
1. rész (1896 – 1920)
Születtem 1896-ban a
múlt századnak végén, talán azért, hogy gyerekéveimet még a tegnapnak adhassam.
Ekkor még élt az Apám. Ő volt a törzs. Nyolcszáz éves erős, árpádos vállain
keményen nyugodott a tegnapi sorson kesergő szomorú arca. Kreol, volt az arca,
fekete a bajusza, fekete a szeme,s szúrós és parancsoló. Akkor sohasem tudtam,
hogy miért szól oly keveset,s olyankor
is szitáltan. Ma már érzem; ma már csodálom és leírom,ki írtam minden
fájdalmát. Az Anyám él! Az első születésem ezerkilenecszázhúszig nyúlt
el. Ez az idő tele volt,árvasággal, küzdéssel,békebeli,vándorlással,háborúskodásokkal,
rabsággal, ezer Gorkij - drámával.
Tempóra mutantur!
Én vagyok az a boldog
TÁLTOS, aki az Úr kegyelméből, születtem. Újjá születtem! Újjá születtem akkor,
amikor első rabságom befejeződvén, senkitől sem ismerve, de mindenkitől
elhagyatva, jövőtlen mai ádáz irigyek között ráújráztam táltosi életemre
(1923).
Olvassátok, figyeljétek
és okuljatok!
Tizennégy éves
koromban festőművész akartam lenni. Félévre rá, rábeszélésre, már „iparművész –
növendék” voltam.
Tizenöt éves koromban
- 1916-ban elhunyt- Mihály bátyámmal és barátommal, mint az aviatika magyar
úttörőinek egyike, igazi repülőgépet építettünk, amely a tervek szerint meg
bírt volna állni a levegőben. Az akkori szakkörök segélyeztek is érte
bennünket.
Tizenhat éves koromban,
Észak-olaszországban festegettem, álmodoztam és szépségekkel szívtam tele
évtizedekre a lelkemet.
Tizennyolc éves
koromban, mint végzett iparművész Bécsbe menten;és még egyszer belevetettem magamat a szakszerű aviatikai
tanulmányokba.
Egy félévet, mint
munkás - gyakornok dolgoztam egy ottani repülőgépmotor-gyárban. Bécsből Berlinbe
vetődtem.
Még nem voltam
tizenkilenc éves, amikor országos nyomor miatt elvállaltam egy Szeged környéki
modern halgazdaság illetve a Szegeden levő halas üzletük vezetését.
1915. március 15-én
vonultam be, két hónappal előbb önként, honvédnek és már július végén útba is
indítottak a XIII. menetzászlóaljjal a galíciai hadszíntérre. Hét heti
arcvonalszolgálat után,mint utóvédet elfogtak az irreguláris
kozákok.
Tizenkilenc éves, egy
napos és nyolc napos volt, mikor Szibériába száműztek, és huszonnégy éves, hathónapos
és tizenkilenc napos lettem, mire a világot majdnem körülbolyongva,
visszatérhettem Budapestre.
Szibériából szöktem.
Nyugat helyett Kelet felé vágtam neki a sok-sok életveszélynek és életviszontagságnak,
összesen kb. 25 ezer km hosszú utat tettem meg. Bejártam Kína északi, Japán
déli részét; láttam Formosát, Singapoort, Colomboot, Suezt; Arábia
homoksivatagjait; Egyiptom müoázisait; a félelmetes Sinai - hegyet;
Kréta-szigetét és a hosszú, örökké kéklő Adriát .
Tempóra mutantur!
Én lettem az a boldog
magyar "táltos",aki az Úr kegyelméből egy élet alatt két életet
élhettem le.
Huszonöt éves koromban
jelent meg az első irodalmi írásom a "Budapesti Hírlapban", melynek
kb 4 évig külső munkatársa maradtam. Írásaim nagy feltűnést keltettek, és még a
szakemberek is "nagy" jövőt jósoltak.
Huszonhat éves koromban,
"Regős est" címmel irodalmi estet rendeztünk dr Németh Antallal a
Zenekadémia kistermében. Elég nagy forradalmi feltűnést keltett.
Huszonhét éves
koromban jelent meg támogatással, saját költségemen, a „Taifunnyomok” című
novellakötetem első kiadása. Kis anyagi, de nagy erkölcsi sikert arattam.
Közben, mint kritikus, és mint szakíró is törtem előre. „Góni Géza halottas
ágyán” című rajzomat elhelyezték a Petőfi Múzeumban A magyar Hiszekegy
szerzőjének filmszínházat én terveztem, és a belső magyar freskókat is magam
terveztem. Szép anyagi és sajtósikert hozott.
Huszonhat éves
koromban jelent meg támogatássál,saját költségemen Taifunnyok. Közben, mint
kritikus és mint szakíró is törtettem előre.
Huszonkilenc éves
koromban önállósítottam magam,mint
tervező - iparművész,ekkor belebuktam.
Harminc éves koromban
fejeztem be a hadifogságbeli élményeimből merített regényemet "Reögh Pál
sorsa” címen, melyet később a politikai viszonyok miatt /1949/ az "ALLELUJA" című nagy korregényemmel
együtt elégettem. Néhány fejezet maradt meg belőle. Ugyancsak ekkor kiszült el,
pihenés képen, a "Megöl az éjjel" című regényem, melyet utóbb átírtam "TÉVEDTÜNK, VÉTKEZTÜNK** címmel/1958./
Nem voltam még 31
éves,amikor,mint polgári rajzoló a
honvéd Ludovika Akadémiába kerültem. Itt nyugdíjba helyezésemig 19 évet
töltöttem, mint hivatásos szertári százados szereltem le a II. világháború
után. Itt taníthattam a betűvetést képző- és iparművészetet, valamint a
harcászati - rajzolást is . Valósággal a semmiből lettem valaki, viszont
lelkileg eleinte sok megaláztatás ért, de megérte.
Közel 10 esztendeig
növekedett kálváriám hegye, míglen huszonkilenc éves koromban felöltöttem vádoló,
forrongó lelkem legszebb forradalmi
egyenruháját és … térde
kényszerültem a Mindenható előtt!
Már elmúltam 35 éves mire teljes alázattal - mer bírtam
hajtani magamat, s az egyik
szentáldozás alkalmával,- a szent Test vételekor tiszta szívből megköszöntem
Istennek az észnek is a testnek oly borzalmas
64 szibériai hónapot!
Mikor már úgy éreztem, hogy célba értem, itt is
tele lettem aktivitással. Az első vallásos tárgyú Írásom dr Mátrai Gyula
kis lapjában, az "Örökimádásban" jelent meg ebben
az időben. Vallásos irodalmi alkotásaim
ettől kezdve- a balsikerek ellenére –is folytatódtak. Most már Isten
dicsőítése és a szánandó, vergődő lelkek eligazítása futott.
Ettől kezdve sok
mindenből csiholtam elő, a magam és mások számára allelujás élményeket,
melyeket valamiképp a "SIÓN HEGYÜK" című lelkikalauz-művemben
gyűjtöttem össze.
Harmincnyolc éves
koromban a lassú elpolgáriasodás lángra lobbantotta emberi szívemet.
Szerencsésen megúsztam .A Galileai győzött!
Negyvenhét éves
koromban,a már folyó (háborús körülmények folyományaként hivatásos szertári tiszt lettem. Hitéletemben új
missziós terület tárult fel.
Negyvenkilenc éves
koromban, Németországba vetődve, meglátogattam a világhírű stigmatezált Neumann
Terézt. Csodálatos lelkigazdagodás lett
az eredménye.
Pár hétre rá életem
II. hadifogságába estem, 11 hónapig; voltam főleg francia – amerikai fogolytáborban,
azalatt az idő alatt egy
percet sem tölthettem fedél
alatt. Új fizikai szenvedések áradta vett körül, de akkor már Istenbe horgonyozva
szenvedtem. Csak testileg, hiszen közeljártam már az ötvenhez,de a lelkem
élménydús, gazdagságra tett szert, ott,ahol mások letargiába merültek.
Ötven éves koromban
kerültem újra haza. Leszereltem ás 4 évig katonai nyugdíjas lettem. Közben
azonban a háborús és légi viszontagságok teljes nyomorba jutattak, apám
családjával együtt, otthonhagyott holmijaink tekintélyes része gazdát cserélt,
hivatlanul. Újabb kenyérharc kezdődött számomra is. Az új kenyérért új szakmát
kellett megtanulnom, sorsomban a 10-et, mégpedig a
"Vagonszerkesztést". Sohasem szerettem a száraz műszaki vonalat, s Így
az új emberek új környeztében új belső szenvedésekkel ismerkedhettem meg, sőt
készpénzzé válthattam lelki képességeimet. El – el ámultam gyakorlati
tökéletlenségeimen.
Ekkor ötven éves
koromban lettem III .rendű ferences *”Egyed” néven Oktatóm
"véletlenül" egy volt
szibériai hadifogoly társam lett,aki abban az Időben házfőnök volt a
pesti rendházban: P.Markó Marcell. Ez is nagy eligazító élményem lett lelkileg.
Ötvenegy éves
koromban egy lelkiemelkedésem jelent meg a Szalézi Művek jóvoltából:
„"LÁTTAM NEUMANN TERÉZT” címmel. . Újra befutottam most már mint
vallásos író .Budapesten és a környékén
számtalan előadást tartottam missziós célzattal .Kb. 50,000 ember lelkébe sikerűit
bevonzanom a jó Pásztort.
Ötvenkét éves
koromban vesebajt kaptam a II. fogságból kifolyóan. A kényszerű fekvés alatt
megírtam "Rózsafüzér elmélkedéseimet” ,valamint egy kimerítő elmélkedés
sorozatot a ferences zsolozsámáról, a
beöltözésről és a fogadalomtételről.
Hatvanéves koromban epebajos
lettem. A hosszú szenvedés alatt megírtam "NÉGYSZEMKÖZT” címmel egy újabb
novelláskötetet, mely azonban csupa gyónási témákból áll,mégpedig a mai
kortársaim hitszűkségletének témaigénye szerint.
Hatvanegy éves
koromban a fiatalkorom egyik barátja operálta ki sikeresen maréknyi
epeköveimet. Az újabb hosszú betegeskedés alatt kétszer kaptam utólag sárgaságot,
újabb korszerű témákkal egészítettem ki gyónási novelláimat.
Hatvanhárom éves
koromban kerültem életemben másodszor nyugdíjba, miután a műszaki világban tíz évet
eltöltöttem.
Eddig hitéletem nem
ívelt fel olyan magasságba, mint az istenszeretete, szerint illene. A vágy
azonban utána töretlen bennem, ha
elesem, ízigben talpra ugrom és hozzá menekülök, hisz ma már világosabban
látom, hogy valóban egyedül Ő biztos és bizonyos ebben a szellemi zűrzavarban! Nem tagadom az Életet, de már nem keresem erőszakosan
is a kulcsát. Nagy „FALÚ” még mindig
világ előttem, s már tudom, hogy mennyire jó, és megnyugtató lenne az: Isten!
Tisztelve szeretem az
Atyát; vágyva követem a Fiút, áhítom a Szentlelket, s szüntelen köszöntöm az emberiség
„ANYJÁT”, ki a Fiúval van: MÁRIÁT.
1896
Csütörtöki nap
születtem, kb. 11.3o - kor. Asszonyanyám 3 napig vajúdott a rettentő
kánikulában. Három orvos és az akkortájban szokásos bába asszony segíttek,
ahogy tudtak, az orvostudomány akkori lehetőségei szerint,világra jönni.
Óriásgyermek voltam, állítólag
Július 3o-án
születtem,de csak augusztus 18 - án lettem megkeresztelve Előzőleg azt hiszem a
bábaasszony,Anyám kérésére, szükség, keresztelésben részesített. A késői hivatalos
keresztelésemnek az volt az oka, hogy
nehezen jöttem e világra, és az ezzel járó vajúdás édesanyámat igen megviselte,
ezenkívül "nagy" keresztelőt akartak rendezni - ok nélkül - a tiszteletemre.
Augusztus 16. vasárnapra esett, és kétfogatú, fehér lovas gumis kocsin vittek,
csipkés pólyában a józsefvárosi templomba. Csipke, díszhuzat, kis lábaim
kilógtak a kövér pólyából.
Csak megtérésem után
kezdtem néha imádkozni azért a papért,aki megkeresztelt,JANDA JÓZSEFNEK, hívták.
Nem tudom, jó pap volt – e, vagy csak Jézus "bérese",de gyakran
imádkozom érte,Nyugodjon békében!
Egy időben jelképnek
láttam ezt a késői megkeresztelést. Hiszen 34 évig ismertem már Istent,, amikor
hosszú vendégségre is bekopogtam hozzá. Remélem, mindörökre! Ámen.
1899.
Asszonyanyánk már 3
éves koromban óvodába íratott be, néha
bátyámmal együtt. Minden
nap kétszer kísért el oda, és kétszer jött Mihályért vagy értem.
A legelső alkalommal
hátborzongató sírásba kezdtem, közben észrevettem, hogy annak a segítő –
dadának, aki mit sem törődve rugdalózásaimmal bátran ölébe vett és
dususgatni kezdett. Anyám közben egy fénylő ötkoronást csúsztatott a markába.
Ezen megütköztem és a méreg lecsillapította könnyezésemét. Erre Jóanyánk
angolosan eltűnt. Az első nap dúltam-fúltam,de már a Harmadik napon restelltem,
hogy „kísérettel” megyek óvodába. Ott Ismerkedtem meg öntudatlanul azzal a
ténnyel, hogy a gyermekek "TÁRSAS LÉNYEK” és ez így van rendjén. Akkor még
azt hittem, hogy csak a gyermekeket lehet így közösségben tartani, idomítani,
átformálni. Tkp. ott ismerkedtem meg az együttes fegyelemmel, a munkával,a
közös imádkozással,szóval az egybekapcsoltsággal. 3 év múlva mikor az első elemibe kerültem, sírva
hagytam el az óvodát, ami a szememben később is nagyarányúságával maradt meg
emlékemben. 50 éves koromban történetesen egyszer arra jártam. A régi óvoda liliputi
arányaira figyeltem fel. Éppen
foglalkozási idő volt,de kedvem szottyant belépni kis kapuján, amely oly
óriásinak tűnt fel előttem kerek 47 évvel azelőtt. Kár volt bemenni. A roppant
kis arányú bútorok, a kistermetű óvódások, az óvónénik mind-mind csalódást
keltettek bennem. Senki Ismerőst, nem találtam közöttük. Bocsánatot kértem, és
a múltra gondolva visszatértem az immár - felnőtt jelenbe! Mindazonáltal az
utcán menve sokáig imádkoztam egykori tanító - dajkáimért és óvodás társaimért!
Élőkért és_ halottakért egyaránt.
1900.
Még óvodás koromban
nem volt kivételes Budapesten kiskocsiba fogott, felkantározott szamarat látni
az utcán. Megmagyarázhatatlan módon rokonszenveztem velük. Sajnáltam is
szerettem is őket. Hogy miért, ezt csak
akkor tudtam meg, mikor később az iskolai hittanóraion megismerkedtem a szamár
bibliai népszerűségével. Egyébkánt akkortájban a felnőttek csak a buta
embereket ás gyerekeket hozták kapcsolatba e nagy fülű jámborokkal. Én mégsem
szégyelltem rájuk simogatni ha nagy busan az útszélen álldogáltak és én
történetesen elmentem mellettük. Még felnőtt koromban is csak a kétlábú
szamarakra tudtam neheztelni!
1903.
Kisgyermekkoromban
anyai nagyapánknál töltöttük a nyarat. Egyik alkalommal, úgy ebédidő alatt az
udvarvégen régi módon fát vágó emberek, az ebédelés alatt baltájukkal a
fatuskókat verték. Odalopóztam, s nagy üggyel-bajjal addig rángattam, mígnem
megmozdítottam az egyiket. Fát akartam én is vágni, ahogy tőlük láttam. Bal
lábammal ráléptem a tuskó szélére, a baltát jobb kézzel nagy erőlködéssel felemeltem és … a sújtás félre sikerült, a
nagy balta önsúlyával heggyel a meztelen kis lábam lábközépcsontjaira esett.,
majd jobbra dőlve lezuhant a
földre, de a mély sebből ömleni kezdett
a vérem. Óriási riadalom keletkezett. A házbeliek ide – oda rohantak, míg én
teli torokból jajveszékeltem. Nagyapám az ölébe kapott, a verandára vitt, s míg
az orvos elő nem került valahogy bekötözte az erősen vérző sebemet., azután
megvédett Anyám indulatától, lefektetett két székre a nyitott verandán. Akkora
voltam, hogy kényelmesen elfértem a két széken.
Hogy alapos sebet ejtettem, azt onnan tudom, hogy ma 35 év múltán mély
üreg jelzi a seb helyét. Ha Krisztus Urunk keresztre feszített alakját nézem,
és elmélkedem, szenvedéseiről, különösen szent lábsebéről, mindig eszembe jut
ez a különös stigma, melyet 7 éves koromban nyertem el ízelítőül.
19o3 -1906
Ha Édesapámnak örömöt
akartam szerezni, szolgálnom kellett az ő örömét. Szerette a verseket, s
bármily gondterhes volt, egy - egy hibátlanul elszavalt vers mindig mosolyra
hangolta. Szerettük a mosolyát is, mivel ezt ritkán láthattuk az arcán. Pöttöm
kis legényke voltam, de 3 év alatt /halálig/ közel 150 Petőfi verset tanultam
meg, hogy elűzzem olykor tartós szomorúságát. Korai halála után is
meg-megtanultam néhány verset, más költőktől is, és mikor egyedül voltam; a
szobában, illedelmesen meghajtva magam el – elszavaltam halkan azokat. Ilyenkor
úgy éreztem, hogy most már nem az arca, hanem a lelke mosolyog valahol messze; a
nagy titokzatosság országában. Felnőtt koromban "író" is lettem. Ez
könnyen ment, hiszen kortársaimhoz mérten rendkívüli szókinccsel rendelkeztem.
Ma már úgy gondolom, talán az ő vers imádata is csak "eszköz" volt a Gondviselés
tervében?.
1904.
A halált, mint kikerülhetetlent,
ez évben fogtam észbe. II János nevű kis-öcsém hunyt el. Váratlanul tüdőgyulladást kapott,s ez vitte
el közülünk kb. 3 hónapos korában. Szép, dunai pólyás baba volt. Nehéz halállal
távozott. Öntudatlan küzdelme, halálhörgése még ma,55 év után is emlékemben él,
és fülemben maradt. Eltávozásának körülményei nyomán bölcselkedtem legelőször
életemben. Nemcsak a haldoklását figyeltem nagy szánalommal, hanem egyben, egyídőben már azt a nagy rejtélyt boncolgattam, hogy miért
kell egy bájos ás ártatlan gyermekek
"szenvedni és nehézkesen otthagyni
övéit. Vele kapcsolatosan éltem át - a golgotai pietát! .
Akkortájban még a háznál
ravatalozták fel az elhunytat, és mivel édesanyám fekvő beteg volt, kérelmére a
szobájából Jánoskát. Mielőtt a kis fehér
koporsót lezárták magához kérte, a halottját és kellő megtámogatottsággal az
ölébe tétette koporsóstól. Már kiapadtak a könnyei,hát csak nézte,nézte, és
fel-felcsuklott, rá-rásimitott hideg kis homlokára. Hosszú volt az út a
temetőbe. Az akkori gyermek-halottas kocsik úgy voltak felépítve, hogy két
családtag is elfért a kocsiba. A kis koporsó keresztben volt elhelyezve a kocsis
háta mögött és üvegfallal elválasztva. Apám, Mihály bátyám és én kísértük ki
utolsó útjára, útközben rá-ránéztünk Apánkra, de elkaptuk a fejünket, mert
olyan volt a nézése mint egy komor
bikáé. Vajon min gondolkodik, kutatgattam magamban,de már a következő percben a
zökkenő kis koporsót nézegettem. Künn a központi temetőben, a kijelölt
parcella előtt kiszálltunk, és akkor vettem észre,a halál erejétől. Életemben
először, de nem utoljára. Mikor kis sírdombjára pillantottam,
eltüntethetetlenül éreztem, hogy Jánoskánk nemrég elindult, s íme ott állt
meg! Az lett az életének földi
határállomása,. Még „angyal” lett, hát kértem járjon utánunk sokat, járjon
odafent közbe, mert mi még itt maradtunk.! Ámen!
1905.
Az első tiszta
szerelmem Liona kisasszony! Nem tehettem róla. Az érzések felett még felnőtt
sorban is csak üggyel- bajjal bírunk
uralkodni, hát még fejletlen értelmi
éveink alatt.
Az előző évbe- egy
kétemeletes kőrgargangos házba költöztünk. Szép, nobiliskinézisü /tiszta ház
volt, bő napsugárral. Már pár hónapja laktunk az, új lakásban, mikor híre
terjedt,hogy új lakók költöznek az
emeletünkre, két nó. Anya és felnőtt lánya Hát ebből lett a baj, mert a
szerelem már akkortájban is "bajt" okozhatott. Még mi gyereke is feszülten figyeltünk az új jövevényekre, Megtudtuk, hogy a lányt Leonának hívják. Ilyen nevet még addig nem hallottam, fenten
megbizsergett kis szívem, amint megláttam. Szép, sudártermetű fiatal bimbó volt.
A női idomokra akkor még nem figyeltem, csak annyit éreztem, hogy ha elment az
ablakunk előtt, megmagyarázhatatlan harmóniával telitődtem, ahogy rám néztem.
Azt is megtudtam,hogy Leona kisasszony színésznő ez azután valósággal tűzbe
hozott. . Megbukott, lelborult bennem a
tanulási vágy, hiszen még akkor is rágondoltam, amikor hittant tanultam. Bolygatottságom a tetőfokra hágott. Egyik
szekunda a másik után, s így elhatároztam, őszintén mindent feltárok szigorú
Asszonanyám előtt. Mikor azután vallani akartam mindig megjelent lelkemben
hivatlanul a titokzatos „szégyenkezés” érzés. A szoba ablaka, éppen felénk
nézett és megfigyeltem,hogy estenden , ha lámpát gyújt /akkor még nem volt villany! / nem húzza le a rolletát. A
csipkefüggönyön át is látni lehetett,
hogy mit csinál a szobájában. Ezt a nyíltságot akkor még nem értettem meg,de
öntudatlanul is imponált .
Mi délelőtt is,
délután is jártunk iskolába. A tanulók nyolc órán át tanultak, egyhuzamban, -
két órai megszakítással,, a munkások 10 -12 órát dolgoztak naponta,
akkortájban.
Már ősz volt, amikor az
egyik napon hamarabb engedtek haza az iskolából.
Édesanyám történetesen nem volt otthon,így hát künn ácsorogtam a nyílt gangon. Egyszer csak
Leona kisasszony ablaka koccoant meg! Odanéztem. Arrább húzta a csipkefüggönyt
is maga felé intett. Feszélyezetten, remegve mentem be hozzá. Nem tudtam, hogy
mitől van a remegősem,de azt határozottan éreztem,hogy nem félek! Menten
elbűvölt a szoba nőies, csipkés világa. Természetesen ő mit sem tudott kicsi
szívem nagy háborgásáról, s úgy bánt velem, ahogy egy kisiskolás fiúcskával
illik. Még az ölébe is felvett. Megmelengetett, megduduasgatott. Erre nem sokat
kukoricáztam, s amikor közel hajolt hozzám, gyönyörű szőke haja közé dugtam
pirosló arcomat és ügyetlenül megcsókoltam. Leona kisasszony megrezzent s hirtelen
letett az öléből. Ő mar tájékozottabb volt az emberi test
áramlásaiban mint én.
Egyébként kb. 25 év
múlva újságolta az akkor már őszülő Édesanyám, az egyik este, hogy Leona
kisasszony meghalt. Végjárta lelkemet ez az akkorára még bájosabbá vált
emlékem, még aznap éjjel novellát írtam róla, meg a szerelemről. A legnagyobb budapesti napilapban jelent meg
és mint később hallottam szerte az országban kedvességes feltűnést keltett.
Bizonyos, hogy ilyen szerelmi emléket soha senkitől sem kapott Leona
Kisasszony. Nyugodjon békében!
Mindig érdekelt a nagy
emberek életrajza, és miattuk valósággal megörvendtem, ha családunkban valaki
beteg lett. Akkor ugyanis felválthattam virrasztásban kifáradt szegény
Asszonyanyámat. Ezeket az életrajzokat nem csak olvastam, hanem kivonatoltam
is, sőt illusztráció tolvaj is lettem miattuk, hogy ne legyen puszta kézírás a
házi „mű”. Nagyon kedveltem az emlékiratokat, mert azokban való igazságok
tárultak elém. És megvigasztaltak.
Ebben az időben 9
éves voltam!
1906.
Édesapám 10 éves
koromban betegedett meg. Emlékszem éppen március 15-én. Elrontotta ünnepi
hangulatunkat. Eleinte azt hittem, hogy mímeli a betegséget, pedig- szegénynek
jól megpuffadt a gyomra s- alig bírt mozogni a heverőn. Anyám, aki teherben
volt a 8. gyermekével, kisírt szemekkel sürgött - forgott körülötte. Mit
értettük mi akkor még miért vesztette el dalos kedvét. Ekkor történt,hogy az
apám felém szólt s vizet kért halkan. Megtagadtam. Erre indulatosan fel akart
ugrani, de visszaesett, dacosan figyeltem,ás a természetes visszaesésének mozdulata
igazolta lelkemben,hogy apám valóban beteg! .Ugrottam és a következő
pillanatban, de csak annyit nyögött felém: Takarodj innen! .53 év óta fáj ez
a..minősíthetetlen viselkedésem. Mea culpa!
Júniusban kellett
apámat kórházba vinni. Ez ebben az időben, majd nem egyet jelentett a halállal.
Mindenki félt a kórháztól. Mindenkiben
nagyobb áldozatkészség élt
mint a
későbbi emberekben .Az élet
akkor is nehéz volt, a beteg akkor is terhet jelentett otthon, úgy volt, hogy meg kell operálni. Az operáció is ritka volt abban az
időben, mint a fehér holló. Az első vakbelet az előző évben merte kioperálni
egy svéd sebész. Világszenzáció lett. Édesanyámnak az volt a gyanúja , hogy neki
innen normális tünetű. Napról-napra letörtebb, fonnyadtabb lett. Nem
operálták meg. Mi akkor négyen voltunk
élők, édesanyám teherben járt az ötödik gyermekével, illetve a nyolcadikkal,mert
közben hárman kiskorukban itt hagyták ezt az árnyékvilágot. A legkisebbet őrizni
kellett, s így hol a bátyám volt soros,hol én. Anyám minden nap meglátogatta.
Nem is bírt volna otthon maradni. Június 25-én, egy hétfői napon én voltam soros,
amint beléptünk az István-kórház kapuján s nekivágtunk a parknak, hogy Apánk
beteg-pavilonjába jussunk, hirtelen közöltem Anyámmal, nagyon furcsa érzéseim
vannak. Ő is hasonlóképen érzett.
– Siessünk!- súgta, és neki iramodtunk. A
pavilon előtti padon ült néhány korterembeli, akik nagyon szomorúan néztek
ránk. - Vajon az én férjem mikor fog így kinti ülni, várni bennünket?- Milyen
jó az uruknak!- szólt feléjük és tovább siettünk. A pavilon bejáratánál egy kis
termetű férfi kiáltott utánunk.
- Asszonyom, most vittek
el az urát a „kosárban”! Anyám kétkedve , elrémülten fogadta a hírt, de az
tapintatlan tovább bizonygatta.
A lépcsőházban
percek alatt felértünk az emeletre és eszeveszetten rohantunk a kórterem felé.
Üres ágy fogadott édesanyám ájultan rogyott rá, én könnyezve álltam életem e
drámai percében. Orvos' került elő és magához térítette
anyámat. Hozzám jött egy ápoló apáca, megsimogatta a fejemet s azt a
tapintatlan hírt közölte velem, hogy- már nincs édesapád, fiam. Ahogy édesanyám
magához tért, észrevette, hogy Apám árva kórházi éjjeli szekrényén 6 kis
tipuscipó állt sorrendben. A haldokló Apám vette, hogy legyen kenyerünk és
aggónizálásában is áldást reszketett rájuk. Azóta, ha az utolsó percben jött
is, mindig lett kenyerünk! Legalább egy
karaj kenyerünk!.
Áldott legyen érte
örök Atyánk, és földi apánk!
Karolin húgom, Apám
halála után 3 hónappal született. Mi akkor már négyen voltunk élők 12, 10, 6 és
1és 1/2 félévesek. Megdöbbenve fogadtuk
az új testvért. Miért jött, ki küldte, mikor senki sem hívta közénk,
hisz máris minden falat kenyér verítékbe került Anyának? Ehhez hasonló
gondolatok kóvályogtak gyermekfejünkben, és fel-felsírunk a dühtől,a
tehetetlenségtől. Egyedül fiatal özvegy Anyánk állt szomorúan a bölcsője mellé,
de sziklaszilárdan. Ekkor lettem először figyelmes a férfi és a nő
együttélésének tartozékára, ill. folyamányára a Gyerekre. Hirtelen észrevettem, hogy nagyon sok gyerek,
de ami még megdöbbentőbb hatással volt rám: SOK SZEGÉNY gyerek. Tájékozatlan fejjel kizárólag a felnőttek
„meggondolatlanságát” gyűlöltem meg. Nehezteléssel néztem, ezek után a
„tisztes” apákra és sajnálkozással a nekik kiszolgáltatott anyákra. Hiszen az
anyák hősies egyenlőtlen harcát s önfeláldozását módom volt otthon
Asszonyanyámon is tapasztalni. Ezek voltak az első szánalomérzések a nőkkel
szemben. Minél több anyát láttam a szánalomérzés egyre jobban növekedett bennem
irántuk, de kicsit haragudtam is engedékenységük miatt rájuk.
Új kishúgom mintha csodálatosképp
érezte volna, hogy részünkről útban áll, ötödik kerék a kocsiban, feltűnően
csendes, sírás – rívás nélküli baba volt. Órák hosszat feküdt a családi
bölcsőben, s mi felváltva, bosszankodva csíptünk egyet – egyet az ártatlanon,
mert azt hittük azért néma, hogy ingereljen bennünket. Általában minden megnyilvánulása iránt gyűlölettel
voltunk. Ő azonban mit sem hederített
érzéseinkre öntudattal nem bíró gyermeknek ez a következetes viselkedése
végül is meghökkentett bennünket., nagyokat Mihály bátyám előbb kapitulált mint
én. Ettől kezdve korai haláláig a
szeretet pompázásával ajándékozta meg kis húgunkat. Én egyenlőre tanácstalanul
vergődtem. Tárgyilagosan figyeltem, 12
éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a felnőttek tévednek vagy hazudnak! Az a kegyelmi bőség mely a kicsit
rendszeresen körülvette engem is teljesen megadásra késztetett, s ettől kezdve
kárpótlásra, engesztelésre állottam át. Ma 37 éves vagyok, de még nőtlenül
élek, és két kis húgom istápolhatásáért.
Középiskolás
kanomban, mikor az osztály könyvfelvétélezésre lett vezényelve, én mindig
utolsónak maradtam. Mennél több Werne-t, Jókai-t, Andersen-t és Twain Mark-ot
vittek el mohón kis társaim,annál titokzatosabban mosolygott a lelkem. Egyszer nagyon lehordott
a könyvtárkezelő tanár, mert rájött tudományszomjas turpisságomra. Én mindig
elkértem a könyvjegyzéket és valamilyen különleges nevű külföldi szerző művét
igényeltem. Amikor megsértette iparkodásomat éppen Schiller: Don Carlosát
kértem. A tanár úr, végignézett rajtam, és felejthetetlen hangon így kiáltott:
„Te takonyos! Hiszen még sem bírod mondani helyesen a címét, hát mit különcködöl?
A felét sem érted meg!” Az nem baj
feleltem elpirulva, Ha a felét megértem, már nyertem!És nem fogadtam e a
helyette felkínált ifjúsági könyvet. Megkaptam a Don Carlost, és neki és nekem
is igazam lett. Háromszor olvastam, míg a felét megértettem, de legközelebb , -
erre már pontosan emlékszem-, Goethe-t kértem, mer az előszó egybevetette a két
jóbarátot. Így szaporítottam idő előtt „világirodalmi” ismereteimet.
1908.
Régen,mikor
még,kislegényke voltam, élt még néhány
PIROSSAPKAS NEGYVENNYOLCAS HONVÉD Budapesten. Az volt a szokás, hogy az
ország népe szivarvégeket küldhetett nekik, és ők nobilisán az újságok révén köszönték
meg az ajándékot. Egyszer kaptam 2 nagy doboz szivarvéget,hogy ajándékozzam a
veteránoknak, majd meg fog jelenni a nevem az újságban. El is vittem a "BUDAPESTI HÍRLAP*'
szerkesztőségébe ás másnap már gyönyörködhettem
is nyomtatásban először megjelent nevemen. Érdekes,hogy legelső
szépirodalmi munkám is a Budapest i Hírlapban jelent meg,de ez már előkelő
helyen, a lap tárcarovatának álén.
Ezeket az élve maradt
negyvennyolcasokat múzeumokban alkalmazták mint terem erőket. 1959-ben, II.
nyugdíjaztatásom elején magam is jelentkeztem,mint volt hadirokkant, az akkori
budapesti múzeumokban teremőrnek, de sikertelenül.
1909.
Megmagyarázhatatlan
indításból már korán kísérletezni kezdtem a szűkös életmód gyakorlásával. Jóllehet
a félárvaság szegénységében éltem de, keményebb, szegényeséét életre akartam magam szoktatni
,miért is mint kis
középiskolás, tiltakoztam,
ha özvegy Ássszonyanyám t izórait tett iskolatáskámba. Elvem lett, hogy 3 órát
ki lehet bírni munka nélkül, étlen- szomjan! Eleinte pofonokat is kaptam akkortájt
már szokatlan elvemért, később bolondnak bélyegeztek otthon.
Előkészületeim a
nyomorra gondviselésszerűnek bizonyultak. Néhány évre rá hasznát vettem.
Katonáskodásom még az első világháborús (oroszországi) fogságom idején, gyakran
volt vánkosom a karom, takaróm a mínusz 10 -16 fokos levegő. .Egyszer útközben
Szibériában az egyik kis állomáson egy kb.4 kilós forró kenyeret sikerült
vennem. Életemben soha úgy nem öleltem magamhoz senkit sem. Lelkem hálával
telt meg s futólépésben rohantam marhakocsink felé, hogy éhségemet is csillapíthassam.
Még forró teavizet is szereztem útközben. Odafenn a kocsiban, hirtelen
megfelejtkeztem az éhégről csakhogy
mindjobban kiuzsorázzam az ingyen
meleget. Deszkafekhelyemre kuporodtam még jobban magamhoz szorítottam a
kenyeret is, a teáskannát is, és elnyomott az édes álom. Nem tudom meddig
aludtam, de arra ébredtem,hogy valami nagy jégdarabot tartok magamhoz ölelve. A
kihalt, megjegesedett nagy kenyér volt a hasam korul és a teáskanna, melybe időközben
belefagyott a víz!. Előbújtam s jóidéig búsongtam sorsomon, s felnőttek embertelenségén,
a XX. század kulturálatlanságán, bánatomban addig birkóztam,tördeltem a fagyos
kenyeret,míglen a jó felét be nem kebeleztem. Azután a legközelebbi állomáson forró teát
szereztem,s kihaló fiatal gyomromat megmelengettem általa.
Csak négy hónap múlva
sikerült egy szegényes pokrócot szereznem. Addig gyalulatlan deszkapriccsen
kuporodtam éjszakánként 2 - 3_órát..
Az 54 hónapig tartó
szibériai fogságomban többször- hosszú viszonyba kerültem a koplalással is. Ilyenkor
mindig hálásan gondoltam a mit sem sejtő trenírozásomra.
Dancsics Ákosnak
hívták, Hiányzott a jobb keze, mégis rajztanárunk volt. Úgy festett bal kézzel,
mint más jobbal. Kemény ember volt, Akkora pofonokat tudott adni, bal kézzel,
hogy sokáig sajgott a helye. Én ezt elkerültem, mert jó rajzos voltam. Akkortájban bár feltűnően kis fizetésük volt a
tanároknak, tanítóknak, mégsem vették észre az illetékesek. Miért is megengedték
egyes tanároknak, hogy az iskolaépületben külön órákat tarthatnak. Így Dancsics
tanár úr is, ő külön rajtanfolyamokat nyitott, a gyengén rajzolók számára.
Bekerültem az ö jó szíve miatt. Lehet,hogy a félárvaságom is közrejátszott .
Már koromhoz képest tűrhetően rajzoltam
ironnal, szénnel,tussal,de
váratlanul felfigyelten a színekre is! . . .Bizalommal fordultam hozzá. - Szeretnék megtanulni festeni is mondtam
drukkolva az Íróasztala előtt .Erre
megengedte, hogy vasárnapi különrajzra is eljárhatok., díjtalanul., sőt
túl megígérte, hogy a
festéken kívül rajzlapot, iront, radírt, vázlatkönyvet szenet stb. ezentúl kérhetek tőle.
A következő évben már
egy levelezőlapról, olyan jó csendéletet festettem a különórán hogy tanártársai mind a csodáira jártak. Ő volt az, aki amikor
pályaválasztás felöl kértem ki a
tanácsát,- a legmerevebben ellene volt,
hogy direkt festő legyek, mert abból ,
ha csak nem leszek egy világraszóló zseni, nem lehet megélni. Tudta saját
tapasztalatából. Azt ajánlotta, hogy „iparművész” legyek, és így valóban
mélyreható a tehetségem, úgyis kivetülhetek, e rokonszakma ellenére is. Hát nem
vetültem ki, de az iparművészet révén mindig tudtam egy – két falat kenyeret
keresni. Ahogy elkerültem tőle, soha többé nem kerestem fel. Ezt a rút
hálátlanságot avval kíséreltem meg elegyengetni, hogy gyakran gondolok rá,
hálával, és imádkozom érte. Jutalmazzon neki az Isten, nyugodjon békében.
Éveken keresztül
kerestem a temetőben a sírhelyszámát, - hiába. Feleségét a Farkasréti temetőben
megtaláltam, de a jóakarómét nem. 50
évvel később egy barátom lánya temetésekor, a sírja mellett állván, váratlanul
látta a közeli sírkövek egyikén Dancsics tanár úr nevét. Mea culpázva álltam
ott.
1910.
Már korán kitört
belőlem a segítenivágyás. Nem bírtam nézni Asszonyanyám keserves éjjel-nappali
hajszáját a kényérért, 13 éves koromban; a nyári szünidőmben, elszegődtem kifutó fiúnak egy kis nyomdába, a
Wesselényi-utcába. Mit tudtam én akkor még, hogy a papír nagyon nehéz,
különösen,ha sokat raknak egymásra belőle. Anyám tiltakozott, sírt,de az első
szombaton délben letettem asztalára, a heti keresetemet,megvigasztalódott ,de
látva véznaságomat,reggelenként mindig könnyezve engedett ki a lakás ajtaján.
Mindnyájunkat mindig ki-kisért, mondván; - Ilyen nagyvárosban sohse tudja az
ember,hogy viszontlátja-e a szeretteit! Volt benne valami. Egyszer majdnem a
Károly kőrúton pusztultam el!.Meg kellett raknom a nyomdász kétkerekű,
négyszögletes kocsiját Alig bírtam gyenge karommal a kockás kocsit, az úton tolni. A forgalom már elég nagy volt
azon a környéken, és egy követ akartam kikerülni hirtelen, de kerekeim belecsúsztak
a villamos-, sínbe Természetesen nem bírtam kiemelni. A forgalomban is hamar
zavarok kerekedtek, a járókelők körülállták és egy ideig nézték élhetetlen
vergődésemet, végre egy munkás kinézésű férfi ráordított a nézgelődőkre, erre
nekifogtak a felnőttek és percek alatt kiemelték a kocsit, a járda mellé
tolták. A jóakaróm arra figyelmeztetett, hogy máskor kevesebbel terheljem meg a
targoncát. Jézus legyen neki irgalmas akár itt, akár amott, mert irgalmasságot
gyakorolt egy vézna árvával!
A rákövetkező év
nyarán egy belvárosi jóforgalmú kalapüzlet műhelyében nyaraltam, mint
kifutófiú. Gyönyörű női kalapokat készítettek, de a műhely visszataszítóan
piszkos volt. Nagy kartondobozokban kellett a kalapokat hazaszállítani. Ha
szél volt az utcán bizony ide-oda támolyogtam, mint egy részeg. Ha nem volt
munkám a műhely sarkába telepedtem egy piszkos szék és gondolkodtam, szomorkodtam
a felnőttek világán. Akkor már tudtam, hogy ha felvesznek az iparművészeti
iskolába, "művész” leszek. Hogy a lelkivilágom be ne szennyeződ jön, hát itt
kezdtem írni verseket..
A versírást még vagy
3 évig gyakoroltam, de mert idővel nagyon nagy költők műveivel ismerkedhettem
meg, szégyenkezve letettem a lantot. Beláttam,hogy jobbat,szebbet én nem
leszek képes alkotni!
A főnököm eleinte
tegezett, az alkalmazottak is általában csak a keresztnevemen szólítottak. Ez
nem tetszett. Egyszer a főnök elé álltam és, udvarias formában tiltakoztam a
tegezés ellen. - Tessék tudomásul venni, hogy az én álomvilágom nem -a
"kifutóság*,én itt csak pénzt akarok szerezni,hogy továbbtanulhassak!-
mondtam neki kipirulva .Zsidó ember volt, s láttam a szemén,hogy megért! . Már
a második napon azt a feladatot kaptam, hogy a padlást, mely tele volt poros
dobozokkal takarítsam ki. Seprűt, vödröt, porrongyot magamhoz véve, szerény
utcai ruhámban felgyalogoltam az ötödik emelet felett lévő padlástérbe.
Megrémültem. A növekedő rátartiságom megingott. Nekidőltem az egyik
padlásgerendának ás elsírtam magam mint egy ötéves gyermek...Ez könnyített a
lelkemen. Gondolatban kibaktattam apám sírjához s lelkemben új küzdelemre
erősödve tértem viasza,azután nekifogtam a takarításnak. Olyan lettem mint egy
szemetes legény!Elszántságom megnövekedett. Az első heti 8 Koronás keresetemet
tisztelettel és büszkeséggel vittem haza a jövendő tanulmánya céljára.
Koraérett, erotikus
alkatú fiú voltam. Ekkor végeztem a szokásosa iskoláimat, már tudtam, hogy
"művész leszek. A testi erőm gyenge, volt szellemileg elütöttem a
kortársaimtól Egészen más dolgok érdekeltek, mint, őket. Egyébként rámenős
voltam,és ez lett a nagy bajt...Volt egy közeli rokonom,aki cirkuszi
"dummeraugusztnak” készült. Rettentő csibész volt/és már minden hájjal
megkent. Ez év január elsején délután együtt kóboroltunk a városban;kültelki,
rosszhírű utcákba vezetett,közben ócsárolni kezdte bátorságomat,ha kapuk alatt
álldogáló hivatásos kéjnőt pillantottunk meg. Ez annyira felbőszített, hogy
amikor az egyik szutykos utcán egy ácsorgó ilyen nőhöz lökött,azt hittem
szégyen visszafordulni És nagy bátran a kapu alá mentem evvel a lédával.
Elbuktam. Mint ahogy Ady írja az egyik szépséges' költeményében:”LELKEM ALATT
EGY NAGY MOCSÁRRAL " förtelemmel támolyogtam ki az utcára. Rokonom röhögve
vart az utca sarkán. Nem volt kellő erőm belerúgni!
Érdekes, hogy 47 évre
rá súlyos epeműtéten estem át. Ez a kórház éppen szemben állt akkori bukásom
helyszínével. Első alkalommal vonszolódtam végig a kórtermen és visszatérve az
életbe kíváncsian ámultam le az utcára, felvert a szívem! Ott állt előttem elnyűtten
az a ház! Ez a gondviselésszerű viszontlátás felért számomra egy nagy lelkigyakorlattal! Még friss volt testem sebe, de mi lett ez a
fájdalom lelkem felújúlt meakulpázásához?
A középiskola III.
osztályától kezdve én voltam iskolánk "Munkácsyja” Közepes tanuló
voltam,de jó rajzos,sőt festő. Az év végén el is nyertem egy olyan ösztöndíjat,
mely,ha másfajta iskolában tanulok tovább, évi 160 Koronát juttatott volna, ez
volt az új SZILÁGYI ISTVÁN féle ösztöndíj. Évenként 5 jó tanuló nyerte el. Hogy
ki volt ez a jótevőnk,nem tudtam,de a Kerepesi temetőben lévő sírját többször
meglátogattam. Nyugodjék békében!
Néhai jóakaróm:
Lechner Gyula egykori hites ügyvéd,festő- ás szobrászművész műfordító mondta, nekem egyszer,amikor
műtermében a művészetről és a művészekről beszélgettünk:- Édes öcsém, kövér
nagymüvészt nem fog találni az életben!
Ilyen nincs nem lehet,mert aki igazán nagy,annak korán -el kell égnie!
Én is azt hiszem;,hogy művész vagyok de idenézzem, s most akkor rámutatott
szerény kövérségére, pocakom az van.
0h, milyen igaza
lett! Amíg nem vettem Irányt az elpolgáriasodás kényelme felé,addig önmagam
iránt könyörtelenül harcban,alkotásban éltem éjjel-nappal,jóllehet nagyevő
voltam, deszkavékony volt a termetem.42 éves koromban kezdtem váratlanul hízni,
s ma már koromhoz illő pocakom van nekem is,pedig a negyedét sem eszem a
múltbéli adagjaimnak,igaz,hogy a napi 3-4 óra helyett általában 8-9 órá ülök
éjjel az ágyamban! Nem is érzem olyan, bizonyosan művésznek magamat /1959/.
Már kamasz
koromban,ha a sétaterekre került nagyságok bronz- vagy kő szobrait nézegettem, mélységes vágyam kerekedett valami olyat írni ami megríkatja vagy, felborzolja
az emberek szívét, lelkét eszét. Milliókhoz szólni,de olyasmit amire az emberek
felütik a fejüket, ki áhítatosan, ki
feszengve melegszik avagy megrázkódik írásom tartalmától. Ebben az időben még
csak vereseket írogattam és álmomban sem volt,hogy valaha regényeket fogok Írni!
1911.
Az Iparművészéti Főiskola "lakásművészeti
tagozatára" felvett hallgatónak 3 havi faipari gyakorlattal kellett
rendelkeznie, így kerültem mint elsőéves, Máriapócsra, a nagyhírű
búcsújáróhelyre Nagyapámhoz, egyben egy ottani asztalosműhelybe. Szabadidőmben
rajzolgattam, festegettem. Ennek; híre ment a környéken. Az akkori pócspetri
/plébánostól / kilátásba lett helyezve egy feladat mégpedig a pócsi katolikus
templom téglakerítése oszlopaiba
helyezett,bádogra festett stáció-képek kijavítása ha a képességem elbírja. U.i. a zsidók arca
ezeken a festményeken össze-vissza volt
karcolva. Valamelyik túlbuzgó hívő cselekedte ezt a barbarizmust
hitbuzgalmában és és Jézus iránti szeretetében. Próbaképet kellett festenem,
könnyező jézus-arcot választottam ki egy közismert szentképről, a próba
sikerült, a megbízást megkaptam,ás nagy ambícióval fogtam hozzá életem első
festői megbízásához. Napokon át napsütésesek voltak a napok így a helyszínen
dolgozhattam. Minden
nap elég nagy ámuló közönségem volt. Természetesen a legtöbbjük azt hitte, hogy
nagyon vallásos lehetek. Én mosolyogtam rajtuk. Festettem nagy szorgalommal,de
Jézus alig jutott munka közben az estembe. A falubeli széplányok jobban
érdekeltek. Nem hivő, hanem hiú voltam már akkor...
A munka sikerült, legalábbis ez volt a Szakértői vélemény. Nagy
ünnepélyességgel szentelték fel. Negyven korona honoráriumot kaptam,ami
akkortájban tiszteletreméltó összeg volt egy koldus művésznövendék számára.
Kocsin kellett hazavinni, mert egy kis zsákban csupa kétfilléresből
állott. Pár napra rá újabb megbízások
futottak be nagy örömömre. Három útszéli megrozsdásodott bádog Krisztust. Friss
bonctani tudásommal megrendítően sikerült az inaszakadt, sebes testű Jézust
megfestenem. Az egyszerű nép könnyezett láttára. Ezekért 75 Koronát kaptam.
Fiatalkori nagy ambíciómban gondolni sem mertem arra, hogy ritkán fog életemben
előfordulni ilyen magas honorárium. Pár
évre rá, mikor már észrevehetően kialakult, kidomborodott életem szenvedésszerü
jellege, megdöbbenve figyeltem vissza a fenti emlékeimre. Miért éppen a
Kálvária tartalma és jelenetei lettek művészeti pályán első megélhetési
forrásai? És miért nem festettem még Máriapócson tűt-cérnát a kezembe, hogy az
akkori jelenetemet, mert összeférceljem a jövőmmel? Tanácsadásra lettem direkt
festő helyett iparművész mert ezen a vonalon kevesebb nyomorra, számíthattam.
Ez így is lett. 1913-ban végeztem s az első munkám egy síremlék megtervezése
lett. Tehát az életkezdet kálváriát és temetőt jelzett előre!
Telendő tele lett is az életem lelki szenvedéssel és szellemi haldoklással, de
hiszem,hogy nyom nélkül mégsem múlok el,mert
Isten kegyelméből minden bajból, ja jajból fel bírtam, eddig támadni és
újra ráújrázni. Már felnőtt, megtért ember lettem, amikorra ezt az előrejelzést
meg mertem nyíltan köszönni Teremtőmnek!
1912. -
Minden színháznak
volt biztosított statiszta gardája. A képző -, az iparművész- és a
rajztanárképző hallgatót a Nemzeti Színház kötötte le. Természetesen önként
jelentkezés alapján. Számunkra ez kosztümtanulmányozási lehetőséget jelentett
elsősorban. Szabadidőnkben a színpadon vagy ahol épp lehetett vázlatokat
kellett készítenünk egymásról,hogy egyrészt a történelmileg hű
ruhadivatokat,másrészt a különböző anyagok redőnyelhelyezését stúdirozzuk. Miután a Nemzetiben javarészt történelmi
darabokat adtak elő, ez egyben módot nyújtott arra is,hogy a különböző korok
politikai, társadalmi és társasági felfogásaival, szokásaival közelebbről
megismerkedhettünk. Kitágult az általános műveltségünk, no meg lelki téren is
döntő befolyást gyakorolt ránk a "festett világ” világának megismerése.
Hiszen ha korábban értünk a színház színészkapujához találkozhattunk a
nagyokkal, Jászai Marival,akit a színészek is ,mi is csak "MARI BÁCSINAK” hívtunk egymás között,férfias természete s
hangja miatt. Érdekes volt civilben látni „az ember tragédiája” is,
Bakót,Bakót, - hatalmas termete volt, - Istvánffyt, Beregit, Szavcsvayt, stb.
annyi de annyi beérkezett színészt. Újházy Edét,, a szivaros „marhát” , majdnem
kifelejtettem,, pedig , de jó és közvetlen ember volt, „civilben”, csak éppen
mindenkit marhának titulált, szeretettel.
A kulisszák közötti
és mögötti világ minden épkézláb fiatalt érdekelt. Akadt akire ez káros, de a
többségére józanító, hatással volt, sőt kiábrándító volt. Bár a Nemzetiben
feltűnően komoly fegyelem uralkodott, mégis csak "festett0 világ volt az
és kápráztató, s utána bizony gyakran bandukoltunk haza gyalogosan lelkendezve
vagy elkeseredetten. A napi élet mást tárt elénk, eltekintve a saját sorsunk
nem éppen ragyogó valójától. Egy esztendeig jártam statisztálni, de ez az idő kétségtelenül előnyös és érdekes
tartalommal, észbeli és lelki világom
meggazdagodásával járt.
Más volt a kisebb
színházak kulisszavilágában. Húsvét előtt, jó néhány héttel híre járt
közöttünk, hogy Feld Matyi színháza is
le akar szerződtetni bennünket a közeledő Nagyhéten, náluk előadásra kerülő
PASSIÓ - játékhoz. Elfogadható díjazást Ígértek, és mi, koldus művésznövendékek
belevágtunk. A színház a régi Aréna - út és az István- út sarkán állott. Híre
hírhedtséggel volt páros. Jóllehet a
darab Jézus szenvedéséről szólott, nyakig belefeküdtünk és belekeveredtünk a
festett világ feslett légkörébe. Én, Kalifás főpap főtanácsnoka voltam. Az
igazgató úgy látszik pénzzavarral küszködött, mert igen kevés igazi színésze
volt, a darabban viszont igen sok volt a számottevő szereplő, tehát mit tehetett
egyebet,mint a párszavas szerepekre is a
"nép” - ből vagyis a statisztákból választott pofára ki megfelelő embert.
Még Szt. Péter apostol szerepét is egy iparművész-növendékre bízta. Be is vált.
A darab sikert aratott,de a kulisszák mögötti élményektől eltekintve, amit
magán a színpadon láttam szemtől - szembe,elég volt arra, hogy a belső csömör
úrrá legyen rajtam. Meg is szöktem, még pedig az ötödik előadás közben. Nagy
elhatározás kellett hozzá! Hiszen amiket ott átéltünk, mind-mind színes, vonzó
testhezillő volt. Már a próbák alatt akadt mindnyájunknak egy-egy
-"színésznője”. Nos az egyik kollégám kapcsolatba került a
pénztárosnővel,aki az egyik napon bizalmasan elárulta,hogy elegendő pénz futott be a jegyek eladásából,meg lehet a dirit
környékezni. Nosza beöltözve, maszkírozva küldöttség ment hozzá, de nem akart
beengedni. Erre benyomtuk az ajtót és sztrájkkal fenyegetőztünk, A
telefonját birtokba vettük,nehogy a rendőrséget fellármázza. Fizetett. Nem
szívesen,de minden hátralékot kifizetett. Ekkor támadt fel bennem
visszatarthatatlanul a menekülési vágy, .
A gondolatot tett
követte. Jólehet, még lett volna egy-két jelenésem.
Jelmezemet,
szakállamat ledobtam az öltözőnkben,de arcomról a ragasztóanyagot puszta vízzel
nem tudtam eltávolítani!...Felszöktem a női öltözők, folyosójára s amint, ott a
vízcsap mellett dörzsölgettem arcomon a masztikszot, kinyílt az egyik öltöződ
ajtaja és egy aranyhajú és csodálatosan szép nő dugta ki fiatal, fejét és
kikémlelt. Angyal volt
szárnyai nem voltak
még felszerelve a hátára. Ő volt hivatva a getszemani kertben, a vérrel
verítékező Üdvözítőnek átnyújtani a felerősítő itallal telt serleget! Szappant
kértem tőle. Készségesen kinyújtott egy darabot. Nosza addig súroltam,
kapartam arcomról a ragsztó-réteget, míglen nagyjából utcaképes lettem.
Bekopogtam hozzá, hogy törülközőt kérjek. Beengedett, pedig ez még náluk is
tilos volt. Gondoltam elbűvölten, talán azért ilyen bátor, mert
"angyalnak" képzeli valóban magát,akivel szemben a férfi nem érezhet
a boldogságon kivolt semmi más vonzalmat. Soha életemben olyan lassan és
olyan ügyetlenül még nem törölköztem. Állandóan a tükör előtt önmagát sminkelő
"angyalt" csodáltam.
Mindez percek alatt
zajlott le, s vulkanikusan éreztem,hogy menekülnöm kell onnan, az egész házból,a
színházi világból!A kapun simán kijutottam. Éppen holdfényes késő este volt.
Kora tavaszi szellők mozgatták a rügyező gallyakat. Leolmozódott a lábam, teli
torokkal szívtam magamba a felszabadulás levegőjét, s egyre a csillagos eget
néztem. Nemcsak kimenekültem, hanem meg is menekültem. Félelemtudással súgtam
az ég felé; Uram, ezek után vethet a sors akár az északi vagy déli sarkra,a
legmélyebb kanálisba,akkor is felszínen maradok! Akarom!
Jó iskola volt ez a
vehemens, erotikus természetű forradalmár számára. Megláttam, hová vezet az
erkölcsi lazaság, a fix pont hiánya, és
milyen nagy és jóerejű a „leküzdésből” születő erő
varázsa.
A nyári vakációt Is
munkában töltöttem. Az utolsó havi fizetésből ,divatos ruha helyett, tanulmányútra mentem egy osztálytatfamma1
Velencébe, ebbe az európai mesevilágba.
Természetesen kellő előtanulmányokat végeztem,hogy legalább nagyjából ismerjem mire odajutok.
Nem bántam meg. Ott
jegyeztem el magam örökre a: szépséggel. Szegény fiú voltam,mindenütt
takarékoskodtam, hogy mennél tovább élhessek új szerelmemmel. Kalandunk is
akadt elég. A legérdekesebb az volt, hogy amikor az éjszakai tengeri út után a
Városka elé értünk is kiakartunk szállni
a hajóból, letartóztattak és hiába
ordítoztuk leendő szállodánk nevét, a tehergondola 4 apacsszerű letartóztattak
együtt a rendőrségre vittek. Velünk nem bántak gorombán, csak az apacsokkal.
Azokat rögtön cellákba zárták, minket az u,n. hivatali helyiségben hagytak.
Mikor a rendőrtiszt megérkezett, bár nem értettük őket,de éreztük,hogy rólunk
beszélgetnek. Elég rendesen voltunk öltözve, csak éppen, a III. osztályú
hajóutazás, a sóspára az álmatlanság tett gyűrötté bennünket, vagy is
gyanússá. Ezt növelte a jó börkofferünk is. Nem tudták elképzelni,hogy miért
utaztunk a csibészekkel. Ki utazik, ha nem szökevény, a III. osztályon a
kúlföldiek közül?
Ekkor királyi ötletem
támadt! Azt mondtam a tengeri betegségtől még mindig ványadt kollégámnak, hogy
nyissuk ki a kofferunkat, mutassuk meg nekik
pénzünket, tárjuk eléjűk főiskolai a főiskolai indexünket, és reflexszerűen hajtogassuk
olaszul, hogy: STUDENTO,BUDAPESTO,
PITTORO. Zsebemből elővettem egy fekete krétát és a szoba meszelt,de igen
piszkos falára rárajzoltam pár vonással
a rendőrtisztet. Kitörő hahotával fogadták. Már komáztunk, szimpatizáltunk,
közben magyarosan akkorákat káromkodtunk , hogy ha netalán megértették volna,
az apacsok melle penderítenek. Végre megnyugodtak és egy rendőrtiszt udvariasan,
kikísért az utcára.
Hát nem a drága
szállodába mentünk,hanem egy olcsó panziót kerestünk, és elhatároltuk,hogy még
aznap este visszautazunk. Mindenesetre lefeküdtünk, hogy kipihenhessük a fáradalmainkat,
a III. osztály kényelmetlenségét a fogdái izgalmakat, és lemossuk a sós párát a
testünkről. Úgy elaludtunk,mint a bunda. Másnap este felé ébredtünk csak fel.
A hajó már elindult.
Lekéstük, Újra dühöngtünk, de azért elhatároztuk,hogy, ha már itt vagyunk,
megnézzük az esti Velencét. Éppen
rejtett forrású színes villany kivilágítás volt és nagy térzene. Éjfél után
kerültünk haza mámorosan, pedig még vacsorázni is elfelejtettünk. Viszont
olyan csodálatos mesevilágban voltunk,hogy valósaggal elkápráztatott. Mi volt
ehhez Pest. Elhatároztuk, hogy nem megyünk innen el, csak amikor el fog fogyni
a pénzünk. Hogy ez mennél később következzen be, döntöttünk,hogy csak minden
másnak eszünk olasz meleg ételt, másnaponként
pedig hideg felvágottat, vagy egyéb olcsóságokat. Így is történt. Két és
félhét múlva, tértünk haza, nagy búslakodással, mert fogalmunk sem volt akkor róla,
hogy hány évtizedre megtöltekeztünk.
Naponta három
vízfestményt készítettem. Egyet valamelyik jellegzetes korareggeli hangulatról,
egyet izzó napsütésnél, egyet az alkonyától. Vizet az utcai tengerből
merítettem és ez különböztette meg tájképeimet az édeskés, melegszínézésű
külföldiekétől. Velencében nagyon sok templom és hidacska van. Egyszer az egyik
ilyen hídról fejtettem az utca képét. Már befejezés előtt voltam amikorra a velenceiek
hazafelé tartottak a munkából. Jóllehet itt nem újság, ha valaki fest az utcán,
mégis majdnem mindenkinek van közönsége, főleg ha tetszik nekik ha illető festői modora. Sietve
dolgoztam,többet néztem a témámra,mint a munkámra .Egy valaki hirtelen
kirántotta a kezemből a készülő képet,már – már azt hittem, el akarja lopni.
Ekkor látom, hogy teli torokkal hadarva körülmutatja a csoportnak, mondván EZ
AZ IGAZI VELENCE! Aztán visszaadta és megrázta a kezemet: E MANYIFIKÓ!
Gyönyörű, uram!
Az egésznapi munka
természetesen kifárasztott, így is, ugyanis, nem mentem haza,mert minden percet
tanulással, tanulmányozással kellett tölteni. Éreztem,hogy most vagy soha.
Ilyenkor, naplemente tájt szembe ültem a Szt. Mark-templommal az árkádok alatt
és néztem élveztem a halványuló de még árnyaló napsugarak játszadozását a sok
száz színű márvány oszlopokon, a pompás mozaikok és zöldes lefesthetetlen színű patinákon . Annyira meg tudtam figyelni
ezt a forma i és színegyveleget, hogy három év múlva vágyakozásomban a
szibériai szürkeségben , egy felületes vázlatot bírtam róla készíteni, emlékezetből.
Vasárnaponként a
múzeumok látogatása volt soron. Nyitástól-zárásig. Tizenegy múzeum és képtár
volt akkortájt nyitva. Hétköznapokon belépti díjért -, de nekünk erre nem
tellett. Ámulat és bámulat váltogatta egymást bennem. Az is roppan büszkeséggel
töltött el, hogy szegény fiú létemre, szemtől – szembe nézhettem s élvezhettem
a nagyok mesterműveit. Hát volt is mit nézni. Bizony sok képet értelem nélkül
csodáltam. Nem értettem még azokat, viszont éreztem, hogy remek művek, melyeket
kellő stúdiummal meg kell majd egyszer értenem, ha a lelkemet akarom úrrá
engedni a testemen.
A legnagyobb hatást
Leonardo da Vinci önarcképe tette rám. Egy szakállas öregember hegedűt tart a
kezében és néz, kinéz a keretből,rám. Telve van az- arca bánattal is , megbékéléssel is,
mintha mondaná: Minek hegedüljek tovább,
úgy sem értenétek meg!
Szt. Ambrus azt
mondta Szt. Monikának a hippói óriás édesanyjának,aki fia megtéréséért kért
tőle imát: Ennyi könny nem ontódhat
hiába! Lehet,hogy más szórenddel mondta,de igaza lett. Ágoston rabja lett Istennek.
Én a velencei óta foglya lettem a SZÉPNEK! Deo gratias!
1913.
Mikor elvégeztem
júniusban az iparművészeti iskolát, meg sem vártam a végbizonyítvány kiosztását,
nyomban Bécsbe utaztam. Szerettem volna a 2 év múlva bekövetkezhető
katonaévemet a repülősöknél,vagy ahogy akkor hívták őket: Luftschifer Abtellung
–nál leszolgálni,mert rabja voltam az akkor még sportszámba menő repülésnek.
Még 1911-ben (15 éves koromban) már Mihály bátyámmal /megh.1916/ egy nagy
repülőgépet építettünk az anya nagyapáméknál, Máriapócson. Ez a repülőgép
sorrendben Magyarországon a kb. l6-ik
magán saját készítésű gépe volt, melyet az akkori Magyar Aero Club
segélyezett is. Tudtunkkal ez a gép volt
az első kombinált mongolán-biplán, ás a tervrajzok szerint meg bírt volna állni
a levegőben. A világhírű Bánky Donát műegyetemi tanár az utolsó 10 év
legkiemelkedőbb ötletének mondotta bírálatában.
Bécsbe a pilótavizsga
letétele végett mentem, egyben tanulmányozni akartam a már világhírű német
szakszervezeti problémát és a nyugati munkás viszonyokat Míg ügyem el nem dölt,
egy nagy repülőgép-motorgyárban helyezkedtem el,mint gyakornok. Kitanultam az
akkor divó motor kezelését, gyártását, de engem is elért a magyar feltalálók
sorsa. Ingyen nem tehettem le a pilótavizsgát,
s így dühömben otthagytam a
kedves Bécset és Berlinbe utaztam ,hogy mint iparművész munkába álljak.
Október havában így
Bécsből Berlinbe vetődtem. Mindig súlyt helyeztem a lakásra,mely bennem befelé
élő lélekben feltétlenül az otthon érzetét kellett hogy keltse, vagyis egy nyugalmi
fix otthont! A Gneisenau Str.-on vettem
ki szobát egy elhunyt híres színésznő öreg édesanyjánál. Ez az ősz nagyasszony
nem akart először beengedni a lakásába,mikor
az ajtaján szoba-ügyben tudakozódtam. A bécsi gyors abban az időben 16
óra alatt ért Berlinbe, s lehet, hogy meggyötört arcom és gyűrődött ruhám tette
bizalmatlanná
Szép, kétablakos
szobát béreltem, ízléses polgári jólét környezett. A szobabérrel, berlini szokás szerint,
reggeli is járt, s mikor japán porcellánokban előttem állott a
reggelim mely,szinte minden másnap ebédem is,
vacsorám is lett, mindig
épültem!...A szép mindig rokonszenves volt.
Berlin nagy, és
szegény létemre, bizony gyalog jártam ide-oda minden nap munka után. Estére,
ifjúságom ellenére is, nagyon kifáradtam s elcsüggedtem a sikertelenségeken.
Korán lefeküdtem. Kíméltem magam, mert mindenáron el akartam néhány évre
helyezkedni Berlinben. Meg akartam tanulni a német alaposságot ás
vasszorgalmat!
Ezzel az idős nagyasszonnyal
végül is jóban lettem. Ha el akartam bilccelni az ebédelést,udvariasan beszólt hozzám- „-Nem
felejtett e enni menni? „ Dél már elmúlt ilyenkor,ha éppen otthon voltam sietősre
fogtam a dolgom. Megköszöntem a figyelmeztetést
és lerohantam az utcára "ebédelni".
Mikor már nagy szomrúsággal
elhatároztam, hogy hazamegyek, a gyorsvonaton vettem észre,ahogy kofferemben
egy kis morzsahulladék után kutattam, hogy egy elemózsia-csomag van benne. Az
őszhajú,idegen nem rejtette bele. Hogy mikor, el sem tudtam képzelni. Jó szeme
lehetett, és jó szíve,hiszen a 24 órás útra már nem tellett még kenyérre sem.
Mindössze' 10 fillérem volt, ás abból 8 fillér kellett Budapesten,megváltani az
átszállójegyet. Utolsó éves
iparművész-növendék voltam, egyik
tanárunk vezetésével Vácra rándultunk ki,hogy a híres püspöki székes
agyházat megtanulmányozzuk. Valóban megérte a tanulmányút. Délben a
tisztikaszinó éttermében ebédeltünk/s bele - belenéztünk a söröskorsóba. Jó
kedvünk kerekedett. Néhányan ki is rándultunk a Duna partjára, ahol egy
csónakot találtunk. Kedvünk támadt csónakázni,de a csónakos látva gyanús
jókedvünket, nem akart csónakot kölcsönözni. Leborravalóztuk. Öten szálltunk be
egy bárkába. Én hátul ültem irányítónak. Egyszer csak egy vontató-uszály úszott
el a folyam közepén. Elég nagy hullámzást okozva. Nosza kedvünk szottyant
kiélvezni a hullámzást,de rosszul vettük az irányt egy-kettő tele lett a csónakunk
vízzel. Süllyedni kezdtünk. Tüstént kijózanodtunk és kalapunkkal kezdtük kétségbeesetten kimerni
a vizet a csónakból. Mindentől eltekintve
ruhánk nagyrésze már vizes lett. A parton sétálgattak a váciak. Segítségért
kezdtünk kiáltozni. Ekkor egy férj csónakba ugrott s ezt ordította felénk: -Ne mozogjanak. Az, aki hátul ül,ha
odarolok, ragadja meg a csónakom ás mindenki maradjon mozdulatlan, talán
sikerül kihúznom magukat! Sikerült,de a karom megmerevedett. Hosszú ideig úgy
is maradt,míg valaki meg nem masszírozta.
A ruhánkból csurgott a víz; gyengén kisütött a nap és nagy szégyenkezve ,de tökéletesen
kijózanodva sétálgattunk a parton,hogy némileg megszáradjon elegáns ruhánk. Mi boldogok voltunk, hogy életbe
maradtunk, de a korzó népe nevett rajtunk. Én főleg azon tűnődtem, hogy ha
belefulladtunk volna a Dunába, milyen fiatalon országos hírre jutottunk volna!
Többé nem csónakáztam, de nem is lettem feltűnően híres ember
1914.
Szegen halkereskedő
is voltam. Ez úgy történt,hogy állás nélkül kóboroltam Pesten. Pedig a háború
már akkor néhány hetes volt. Egy jóakaróm rábeszélésére el kellett vállalnom
egy Szeged melletti halgazdaság és a szegedi üzletének vezetését. Hiába
érveltem, hogy nem szeretem a halhúst, miért is csak nótából ismerem létüket,de
nekik; szorgalmamra, akaraterőmre erélyemre és tisztességemre volt elsősorban
szükségük. Német precizitással berendezett modern halgazdaságba érkeztem,
Péteritóra. Tövéről-hegyére átnéztem a gazdaságot, és 5 napi tanulmányozás után
bátran elvállaltam a megtisztelő megbízást. 18 éves voltam. Kereken 5 hónapig
halaskodtam. Onnan vonultam be HONVÉDNEK. Nem szerettem, meg a halhúst,de
megtanultam és megkedveltem; a halak életét. Volt a, szegedi üzletben 2 nagy
üvegfalú tartály, melyben vígan lubickoltak a- halak a kicsinyek s nagyok. Ha
nem volt vevő órák i hosszat elnézegettem az életűket. Sok emberit fedeztem fel
rajtuk. Új világ tárult lelkem elé, de- sajnálom,hogy eszembe sem jutottak
Jézus első követői, a halászok és az
akkori emberek főtápláléka, a: hal. Ez bizony szorosan összetartozott Jézussal
és első követőivel. Még a romai katakombák, vagyis a földalatti keresztény
temetők
sírábráin is KRISZTUS jele, volt a HAL!.A megváltót görögül :Christos - nak, a
halat; ICHTHYS-nek hívták. Mikor mindezt megtudtam, eszembe jutott halas
sorsfordulatom s úgy vélem azóta,hogy talán már ez is j el z é s lehetett
számomra az Úrtól, aki ha tudjuk,ha nem
ha akarjuk ha nem akarjuk gondunkat viseli, ás csodálatos módon terel az ö akarata
és világa fele!
1915.
1915. március 15-én vonultam be honvédnek a
népligeti kaszárnyába. Már a második héten öngyilkos akartam lenni, annyira
bántott az a bánásmód, amelyet a katonaságnál ismertem meg, és végig élveztem.
De mar 4 hónap múlva a XIII. menetzászlóaljjal útban voltam Galicia felé.
Eleinte tartalék lettünk Tarnopol alatt, a Zlota-lipa mentén egy pompás
fenyőfaligetben. Már a második nap, fényes nappal, majdnem felmetszette a
hasamat egy felderítő repülőgépre kilőtt srapne 11 hüvely, mely nagy sebéssszel
visítva zuhant be az erdőbe, ahol szétterpesztett lábbal gátcsöveztem a gépet.
A két bakancsom között pár cenitméterrel a hasam előtt fúródott a földbe;
kb.
A frontra indulásomkor,1915.jul.24-én,
délután az Óriás - utcai lakásunkból az utcára érve,kissé távolabb egy
utcakanyarnál, visszanéztem a lakóházunkra, és világosan éreztem,hogy:
VISSZATÉREK!
Kb.5.5 év múlva valósult meg ez a
megérzésem,de vak bizodalmam sok - sok nehézségen és válságon átsegített.
VISSZATÉREK! Vissza is tértem bár körül kellett vándorolnom a Földet!
Képeken a szakasz a frontra indulása előtt
1915-ből.
Mikor szeptember 7-én elfogtak a cári idők
un. kozák " szabadosa patai” /irreguláris/ elejét vette életemben az
ismeretlen, a szokatlan durva embert ellenségből származó szenvedések
sorozata Ekkor 19 éves voltam. Kétnapi hányattatás után kerültünk Kiewbe, az ottani
gyűjtőtáborba ,melyben néhány oroszos, félig fölei beásott fabarakk volt
.Ezekbe azonban a sebesültek, a betegek sem fértek bele. Akadt közöttük szép
számmal „flekk - tifuszos” is. Ezrivel lézengtünk az udvaron,ahol már - 5
fok volt estefelé. Epedve néztünk gyakran a fabarakkok felé, ahol bár
áporodott volt a levegő,de "meleg" volt,és fedél a
benntartózkodók felett .Gallyakat tördeltünk a fákról rőzselángot
rögtönöztünk,de ezek a tüzek hamar elhamvadtak, vajmi kevés lett a napok óta
didergő testünknek lelkünk is fázott és háborgott.„
A leleményesebbjei lesben álltak a fa
barakkok ajtaja előtt , s ha a cseh szanitészek egy-egy hullát kihoztak,azonnal
beosont egy élő fogoly a halott helyére . Nos, eleinte irtóztam ettől az
élelmességtől ,de a második napon magam is beverekedtem magam egy volt tifuszos
helyé-re. Mit törlődtem én akkor a fertőzéssel. Bebújtam a fertőzött takaró
alá,és élvezni kezdtem gémberedett tagjaim lassú felmelegedését. Négyes
priccssor volt a barakkban. Én a terem közepén húzódó dupla priccs közepére
kerültem. Már-már szundikálni kezdtem,amikor feltűnt a mögöttem fekvő
ismeretlen hadifogoly sajátságos nyögése .Átszóltam. Megtudtam, hogy amannak
nemrég vágták le a lábát, a mi orvosaink, közönséges asztalos fűrésszel. Az ambulancia
felszereléséből, másként nem tudták az operációt végrehajtani. Beszélgetni
kezdtünk egymással. Végül is a legnagyobb megrökönyödésemre közölte velem,hogy
nagyon sajnál bennünket egészségeseket ,mert ő most már-
féllábbal nemsokára haza fog kerülni,de mi lesz velünk? Ki tudja hová
visznek az oroszok abban a ménkű nagy birodalomban? Ezt rettenetes fájdalmaiban
természetesen kínos szaggatottsággal mondta. Nekem kiment a fáradság a
testemből,de az ő fájdalmas fel-felnyögésének és velünk kapcsold tat,félelmének
őszintesége lelken ütött .Mi lesz velünk?...Halottam egyre vészt jóslóbban! Nem
is bírtam bennmaradni a barakkban. Kirohantam a hideg éjszakába le-feljárkáltam
az udvarban. Nem tudtam meg,hogy mi lett azzal az fiatal osztrák
vadászhadnaggyal bírta-e, hazakerült-e előbb,mint én ? Én bizony csak 64 hónap
múlva tudtam kiszökni Szibériából!
Kievből 32 napi marhakocsiban töltött
utazás után/Ázsia közepén, Krasznojarszkban kerültem betegen kórházba,illetve
később az ottani nagy hadifogolytáborba .A kórházban megkérdezték ,hogy saját
költségen, avagy az orosz kincstár költségén akarunk-e felkerülni a
6 vesztre lévő , egy hírhedt sztyepjén lévő, rőtvörös téglából
épült táborba? A kincstárit választottuk. Az iroda előtt láttuk meg
megdöbbenve, hogy ez mit jelent! Egy lapos nyitott stráfkocsit. Már álldogált
ott 4 legénységi állományú katonánk. Mocskosak, sápadtak, gyűröttek, életuntak.
Lógó lábakkal ültük körül az ócska kocsit, elkülönülve egymástól, mert
akkortájban se nálunk, se az oroszoknál nem keveredhetett a legénység a
tisztjeivel. Nos, elindult a döcögés. A hőmérő – 16 fokot jelzett! Alig
bandukolt a ló 2 versztet, az emberek a kocsin ösztönösen összebújtak valóságos
gomolyag 1ettek, csakhogy egymás melegével enyhíthessék némileg gémberedettségüket.
Mi ketten voltunk tisztek a kocsi végén. Egyik is a másiktól várta a
kezdeményezést,de mindegyikünk szidta a szigorú katonai előírást, mely immár
egyáltalán nem hasonlított a „modern" hadviselő élethez! .. .Mire
elhagytuk a temetőt,kb. 3 versztre a kiindulástól, lassan-lassan közelebb
húzódtuk bajtársainkhoz. Az feltűnt,hogy ezért azok sem nehezteltek meg ránk.
Az élet jól össze bennünket.
Mire felkerültem a piros-téglás /ellenszenves
egyemeletes épületek egyikébe, már telt ház fogadott. Hely csak a kijárat
előtti priccsen jutott, nagyon, közel ahhoz lécajtóhoz ,amelyen szinte
percenként ki-bejárt egy-egy hadifogoly .120-an voltunk abban a hodályban. Nos,
kiválasztottam és krétával ráírtamon nevemet 3 szál szőrös deszkára. Ez volt az
új honfoglalásom. Se matrac,se szalmazsák,se seprű,se mosdótál, se szappan, se
vánkos,azaz egy ferdén felszegezett deszka jelezte a
fejnek való helyet. No, még egy közös, üres polc is végigvonult a priccs
mentén. Valakitől kerítettem egy szeget, belevertem és ráakasztottam katonai
kenyértarisznyámat. Ez is üres volt. Bár gémberedett ás kimerült voltam,
lefeküdni azonban nem volt kedvem a deszkára beljebb húzódtam hát , ismerősöket
kerestem,mert nem mindenki volt ennyire koldusszegény, mint én. A
nappalok még csak elteltek valahogy,de rideg,hideg éjszakák! Tizenkilenc éves
fejjel ültem, ültem a priccsem szélén,és töprengtem. Ez az élet? Ez hát a
háború?. Ez"a genfi híres nemzetközi egyezmény?... Ez a modern humanizmus?
Ha elszunnyadtam ülve, felébredtem az ajtócsapkodásra és a betóduló
hideglevegő, rámáramlására. Olykor könnyek is elő buggyantak szememből,
és jólesett áthűlt arcomnak a melegük. Az első hetekben még
egy Miatyánk erejéig imádkozni is tudtam. Alkudni kezdtem Istennél, akit arra
kértem, tegyen csodát velem és pottyantson le az égből egy meleg takarót. A
csoda 4 hónap múlva következett be. De addig?.,.
A tolvajlások miatt "ügyeletet"
kellett tartani. Az egyik késő este, ahogy sivár helyemre akartam menni,
észrevettem, hogy az egyik barátom a terem közepén az ügyeletes asztalánál. Ez
a fiú még útközben egy subaszerü vastag bundát bírt venni megmaradt pénzéből.
Őt nem rabolták ki. Az a királyi, illetve emberi ötletem támadt, hogy elkérem
tőle a bundát egyetlen fél éjszakára, hogy ennyi hét után legalább egyszer
belemelegedhessen fiatal testem. Én felajánlottam katona-köpenyegemet. Nagy
nehezen belement a jótéteménybe,de megígérte,ha lejár a szolgálata leveszi
rólam a bundáját, mert miattam nem hajlandó reggelig fagyoskodni.
Ha az életemet kívánta volna, akkor is felajánlottam volna, csak mielőbb,
mielőbb lefekhessek. Talán az ősember vitte a párját a nász levélhalomra úgy,
ahogy én tettem a csodálatos bundát. Valósággal gomolyaggá zsugorodtam, úgy
betakarva a subába azonnal elaludtam. Hogy hol jártam álmomban, ezt már nem
tudom,de egyszer csak arra ébredtem mély álmomból, hogy a szó szoros értelmében
didergek és recseg-ropog átizzadt testemen az egyenruha. Amikor kábultságomból
némileg magamhoz tértem, felugrottam, majdnem tolvajt kiáltottam, mert a suba
hiányzott rólam. Eszembe sem jutott a megállapodás. Lihegve támolyogtam az ügyeletes
asztala felé, ás ekkor láttam, már más ül ott. Odabaktattam bajtársam
fekvőhelyéhez és nagy örömömre de egyben keserűségemre megláttam rajta a
bundáját. Tehát nem lopták el, csak miután lejárt a szolgálata, nem bírt
felkelteni, hát egyszerien lehúzta rólam, rám dobta a saját vékony köpenyemet
és ott hagyott. Visszabaktattam a helyemre fogvacogva,dideregve, Isten és
az emberek iránt csömörléssel eltelve felzokogtam,ahogy ez már az erőtlenekhez
illik,akik azt hiszik,hogy erejükön felül vannak megterhelve!.Akkortájban
sokszor jutott ebembe a zsidók "bosszúálló'* Istene,az újszövetségi
"jóistent csak tíz év múlva kezdtem megközelíteni tudni! Mea culpa.
Az egy mésébeillő holdvilágos éjjelen
Tatárország egyik szegényes faluján pöfögött keresztül a vonatunk, sőt mi több
megállt. Kövér zsuppfedeles, fehérfalu néma házak álldogáltak előttünk vagy
kétszáz méterre a töltés alatt. Mi rögtön megirigyeltük a kövér zsuppokat.
Akkor már vagy tíz napja éltünk, utazgattunk a hideg marhakocsiban, csupasz,
szőrös deszkán. A gondolatból, a vágyból tett lett, és nemsokára jóllehet, nem
tudtuk, meddig áll majd a vonatunk, a fiatalok serege leugrott és a faluba
futott. Ott nekiestünk a zsuppoknak. Tépdestük, ráncigáltuk s nagy igyekezettel
öleltük magunkhoz a piszkos, szürke szalmalábot és uccu neki iramba
szedett lábakkal futottunk a vonat felé . A mozdonyvezető csak mosolygott ,de
lett nagy riadalom a „kutyafejű” 'tatárok között, akiket a kutyaüvöltések
felriasztottak álmukból. Kaszával-kapával eredetek utánunk nagy üvöltések
közepette ,és szerencsénk volt, mert amikor már az utolsó fogoly
is, felkapaszkodott valamelyik kocsira,nagy sípolással, gőzzel
elkitkattődtünk. Senkinek semmi baja nem lett a tatároktól, de nem úgy a
szalmáktól.
Heten - nyolcan feküdtünk a, marhakocsi
egy-egy polcán, amikor ki - ki bejutott az illetékes
kocsijába/testvértesen megosztotta a lopott szalmáját didergő társaival. E
jótékony műveletet mély alvás, követte és nemsokára nagy vakarózás, rugdalózás,
szidás és majdnem félálomban kialakuló verekedés. A zsupp ugyanis tele volt
tyúktetűvel! Ruhatetűnk már akkor bőven volt. A kétféle állat csak fokozta
senyvedésünket. Másnap reggel, meg is kellett válnunk a melengető
zsuppszalmától. Könnyezve szórtuk ki a kocsikból a töltésre, s még felzaklatottabbak,
búvalbéleltebbek lettünk átkozván az embertelen háború embertelen kihatásait.
Napokig takarítottunk, gémberedve legalább amíg a tyúktetűk
uralmának véget tudtunk vetni. Le a háborúval és az álhumanizmussal! Ezt
mindahányan megfogadtuk. Ki gondolt arra, akkor, hogy 25 év múlva egy még
embertelenebb háború szenvedő alanyai leszünk?
1915-ben, Gondolataim Szibériában.
Napjaink emberi erkölcse a bűnnek; MELEGÁGYA
!
Ha a "VOLT"-at akarom jól
elgondolni, akkor csak a régi templomok égfelé nyúló maradványaira és azok
jelenlegi környezetére gondolhatok!
Mikor az ÉLETEI akarom átfogni, mindig
temetőbe megyek!
1916.
Olcsvay Géza hagyatékából, a képen ő látható 1916-ban Szibériában
A szaporodást serdülő koromban nagyon ferde
szemmel néztem, sőt főleg a nőkre bírtam érte irgalmatlanul neheztelni.
Félrevezetett az a tény,hogy élettanilag a nőben zajlik le a
szaporodhat ás lehetősége. Ha ők ellenállnának, akkor hiába lenne minden férfi
akarnokoskodás . Így képzeltem el EGYOLDALUAG ezt sajátos tüneményt. Eszembe
sem jutott,hogy itt alapjában véve MISZTÉRIUMRÓL van szó!
Egy' nyári éjszakán Szibériában priccsemen
vergődve,arra lettem figyelmes ,hogy a priccs alatti kosár-kofferem körül
egérmotoszkálást hallok. Dühös lettem. Alig vártam a reggelt. A közös
tisztiszolgánkat .Mikor megjött, közöltem vele észrevételemet .Tessék csak rám
bízni - mondta a hozzám képest öreg népfelkelő, János bácsi, és óvatosan
előhúzta a priccsem alól a kosaramat feltette a fekvőhelyemre ,és nagy
vigyázattal kezdte felnyitni. Abban a pillanatban két egérke ugrott ki
villámgyorsan belőle és tűnt el szemeink elől a nagyszobában. János bácsi
ugyanakkor hatalmas Öklével belecsapott a kosárba, de a kimenekülés egy
pillanattal előbb már megtörtént. Bosszankodva tűnődtünk, a nyílt kosár előtt,
s ekkor jutott', eszébe az öregnek, hogy jó lesz kissé szétnézni gyár
fehérneműim között, mert hátha van még egér elbújva benne! Igaza volt. Egy
fészket találtunk a fehérnemű között, és abban 6 vagy 9 élettelen kis
egérfiókát. A nagy férfiököl áldozatait. János bácsi kiszedte őket egy
papírra,de ekkor támadt az az ötletem,hogy kettőt tegyen vissza a tetthelyre,
ugyan mi fog történni majd éjjel,mikor már a szobák
elcsendesednek? . - így lett.
A közvetlen szomszédomat is beavattam illetve
bevontam a figyelésbe. Éjfél után, mikor mar valóban halotti csend volt a
szobákban, aí priccs alól szokatlanul éles cincogásfélét hallottam. Megjött az
egyik elmenekült egér! Akartam társam felé szólni, de nem mertem megmozdulni.
Nemsokára a priccs alatt is kriptacsend lett. Feszülten figyeltem. Lomhán
múlott az idő. A kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat, de nem mozdultam. Más
fél-kétórai várakozás után hirtelen újra hallom az éles egércincogást, de most
inkább mintha egérkuncogás lenne.. Feszülten figyeltem a priccs
Nem egy, két egérhang hallatszott. Mi
történhet vajon odalenn_?
Ennek a különös koncertnek is vége lett.
Epekedve vártam a reggelt. – Majd megnézem!- dünnyögte János bácsi, máris
előhúzta óvatosan kosár-kofferemet ,még óvatosabban kinyitotta, és
Uramfia! Nem volt ott a két - döglött egérke . Elvitte őket az apjuk és az
anyjuk , zászlós úr! .Az állat is ragaszkodik az övéihez!- mondta az öreg és
eltűnődve vitte ki a koffert ,hogy az udvaron kitakarítsa,
fertőtlenítése.
E naptól kezdve tisztelettel néztem , illetve
gondoltam a terhes nőkre, ANYÁT láttam bennük,akik egy
misztérium "eszközei". A szaporodásnak ezután, sem lőttem híve,
de zömmel az apukát hibáztattam !!
Szibériában, Krasznojarszkban, édesapám
elhalálozásának 10. évfordulóján, megmagyarázhatatlan belső kényszer folytán
KÉT szál tussal díszített gyertyát gyújtottam meg s égettem el,hitünk ritus
szerint. Ez június 24-én történt. Választ erre az értelmetlennek látszó
cselekedetemre csak kb. 2 hónap múlva kaptam. Egy zöld tábori-lap tudatta
velem, hogy szeretett Mihály bátyám május 12-én, Budapesten meghalt!
Váratlanul olthatatlan vágyam támadt
Krasznojarszkban engedélyt kérni az orosz táborparancsnokságtól, hogy
bevásárlás ás ürügye alatt lemenjek a 6 wersztre lévő városba némi lelki
felfrissülést szerezni . Ebben az időben kaptam több hónapos fogságom
alatt az első kártyákat hazulról. Közöttük volt az, amelyik 21 nap alatt
jutott, el hozzám, s tudatta velem, hogy szeretett Mihály bátyám súlyosan
megbetegedett. Nyugtalan lettem, mert megint elállt a postám; Ilyen zilált
lelkiállapotban kellett menne le a városba. Az első utcán éppen temetési
menettel találkoztam. Orosz szokás szerint nyitva vitték a halottas koporsót. A
halott férfi volt, és én önkéntelenül is megdöbbentem. Később tudtam meg, hogy,
hogy itthon kb. abban az időben temették el a bátyámat. Szerettem volna
visszafordulni, de nem tudtam oroszul, s a szuronyos őr csak tovább
vezetett; parancsa volt, hogy csak a bevásárlás után vigyen vissza a
fogolytáborba.
A későbbi lap tudatta, hogy Mihály, bátyámat
májusban kórházba kellett szállítani. A nyakcsigolyáját támadta meg valamiféle
különleges baj, úgyhogy már –már alig bírta mozgatni a felsőtestét. Akkortájban
még a beteg vagy gyalog, vagy villamoson, vagy kocsin ment kórházba. Édesanyám
kísérte el a legközelebbi villamos megállóhelyig. Ott átadta neki az átszálló
árát, és megkérte a felszállókat és a kalauzt, hogy a Szent Rókus kórháznál
szállítsák le. Ott ugyan is padok vannak, és meghagyta neki, ott várja meg őt.
Neki ugyanis nem volt pénze már a villamosra. Bátyám volt ekkor a család
kenyérkeresője. Mire aztán édesanyám gyalog odaért, szegény bátyám már alig bírt
ülni a padon. Idegenek támogatták. Anyám könnye menten eleredt, mikor vergődő
fiát meglátta, őszinte könnyei talán csak a túlvilágon változtak „aprópénzé”
lelke javára. Ilyen volt az Ő sorsa, élete. Bátyám pár napra rá meghalt.
Édesanyámnak ez volt 5. koporsó asszonyéletében. Újra támasz nélkül maradt,
mivel én már Szibériában raboskodta, többi testvérem, meg még kisebb volt.
1916-ban Gondolataim Szibériában:
Mikor nézünk, nemcsak NÉZZÜNK, hanem LASSÚNK
is.
Az individualizmus nem egyéb,mint; ÚT a CSOPORTINDIVIDUALIZMUSHOZ!
Mikor naplót vezetsz, ritkán érdekes az
életed!
Vajon miért kellemetlenek a viszontlátás első
percei?...Mert minden találkozás tkp . már; BÚCSUZKODÁS!
1917.
Egy hadifogolytáborban voltam a híres Gyóni -
testvérekkel. GYÓNI GÉZÁVAL, az akkor országhírű költővel, és
féltestvérével ÁCHIM MIHÁLLYAL. Mindkettővel jóban voltam,de mert a
költőt túlzottan körülvették a talpnyalók,hát inkább Mihállyal jöttem össze
sűrűbben. Ez a két testvér júniusban néhány napon belül meghalt .Mint az égi
villám hatott ez a lelkünkre. Mihály tüdőgyulladásban hunyt el, Gézának néhány
napra rá elborult az elméje. Egy hétre rá temettük őt is. Megbolygatott
méhkashoz lett hasonló a tábor. Én, Gallas szobrászművész
kollégámmal kimentem a bedeszkázott-ablakú cellájába, és először
lerajzoltam az u.n. "halottas –ágyán ", maja koIlégám/segítségemmel/
halotti maszkot vett róla.
Hazatérésem után írtam és tartottam előadást
Gyóni Géza a rabságáról és a haláláról. Emlékezés Gyóni Gézáról Felolvasva:
a Petőfi Társaság 1921. szeptember 9-i megnyitó ülésén, Megjelent: Új idők
1921. szeptemberében
Új idők:
Ebben a számunkban közreadjuk Olcsvay Gézának
azt a rajzát, melyet az orosz fogságban elhunyt Gyóni Gézáról készített ,s
amelyet azután hazatérve, a Petőfi Társaság e hó 9.-én ünnepélyesen átvette ezt
az ereklyét s a Társaság egyik tagja, Lampérth Géza felolvasta Olcsvayinak ez
alkalomra írott visszaemlékezését, amely így szólt:
Olcsvay Géza:
Emlékszem: megremegtem; emlékszem hideg volt
a verejtékem; emlékszem: forrt a vérem, sírt jajgatott a lelkem láttam egy
pókhálós poros cella –szobának, melynek ablaka esőmosta deszkával volt elfedve
és egy szalmazsákos vaságy állott benne s rajta lepedővel letakarva a rab
költő: Gyóni Géza.
Úgy felzokogtam!
Eszembe jutott az élet, az életem az ő élete
s lábújhegyen az ágyhoz léptem és felemeltem a lepedőt majd ránéztem: Olyan
volt az arca mintha tusa közben érte volna a halál s szemeim elé lebbent utolsó
intése:
„Térjetek meg
És szeressetek
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség!”
Vajon mennyi reménység, minő …(elmosódott, nem
olvasható)…… élet, rút sors, száz csapás s elszórt apró örömök kellettek ehhez
a konklúzióhoz . Milyen egyedül lehetett ő – ki máskor bókoló álarcokkal
volt körülvéve. Ezen és ehhez hasonló dolgokon tűnődtem, míg elfáradtam
(meg talán el s kábultam, mert odabent sejtelmesen hömpölygött a túlvilág
szaga) s ráültem az Ő ágyára. Félni kezdtem Gyóni Gézától, mert nem
hallottam öblös, kimondó szavát, csak félelmetes teste hűlt, zsugorodott
mellettem. Nem mertem ránézni. ….(elmosódott szöveg)…erőm arra, hogy a
fehér lepellel lefedjem e drámát. Dráma volt ez, mert én is rab voltam s sorsa
holnap az én sorsom lehetett. Sokáig néztem a meszelt falat s elém kurjongó
tombolással, majd szerelmes tisztasággal sok-sok verse virgonckodott. Lengyel
mezőkön jártam, aztán végig loholtam a szteppék hazáját: Szibériát, majd
átéltem a kálváriák leveleit, végül kiritkult minden s csak az Ő zilált,
elszórt verseit láttam s éreztem, hogy ezek az utolsók!
Utolsók?
Tehát neki is vége lett.
Remegő kézzel fehér ívet terítettem magam elé
s zokogva le akartam mindent rajzolni, de csak a halálhoz hasonlított a
rajzom…. Emlékszem megremegtem, emlékszem jézusi megnyugvás ült rám.
Összehajtottam a rajzot, visszahelyeztem a lepedőt és kitámolyogtam a cellából.
A képen Olcsvay Géza rajza, Gyóni Géza
halottas ágyon
Kint futni kezdtem. Törtem, tapostam a
giz-gazt és értesztem loholni utánam az Ő sorsát, aztán megtorpantam.
Megállottam és az Ő sorsa tovább loholt messzire.
„Hol fenyves-árnyas zuhatag
Medrében annyi vér szakadt:
Kárpát kemény szikláinál,
Tarajos, íves hegy gerincén
Felhőlovam büszkén megáll „
Felolvasva: a Petőfi Társaság 1921. szeptember
9-i megnyitó ülésén
Megjelent: Új idők 1921. szeptemberében
Egy másik későbbi megemlékezésem a
Csendőrségi lapok 1936. június 15-i számában jelent meg:
Gyóni Géza rabsága, halála
Krasnojarksban, egy szibériai városban az
orosz temető melletti, rabtemetőben, az árokparttól néhány centiméterrel
beljebb omladozik egy kettős sírdomb. Fejfájuk még áll s csodálatos, de még a
feliratot is ki lehet betűzni rajtuk. Az egyik Áchim Mihály főhadnagyé, a másik
Gyóni Géza zászlósé. A főhadnagy tényleges honvédtiszt volt, öccse volt a
zászlósnak, aki a roppantméretű világháború leghíresebb költője volt.
„ Boldog, ki itt jász, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a
holt,
Véres harcok verték el hírét,
De csak a béke katonája volt ”
Ez Gyóni Géza látnoki sírverse, melyet halála
előtt írt. Ennek kellene márványba vésetten merevednie sírján. De úgy volt,
hogy a hazaszeretet úgyis hazahozatja és nekünk, akik szerettük őt, annak
idején még kenyérrevalónk is alig akadt. Nemcsak szomorú de minden ízében
magyaros a Gyóni testvérek kálváriája.
Gyóni Géza mint póttartalékos pionir (utász) vonul be 1914-ben osztrák
ezredéhez. Rövidesen, mint tizedes került ki Przemysl várába, ahol egészen a
vár feladásig nagyobbrészt a tűzvonalban szolgált. Volt a várőrség magyar
csapatainak is egy kis tábori újságjuk. Ide küldte be katonaverseit s e réven
tűnt fel művészete, harcra, hazafiasságra, becsületes kitartásra buzdító,
rendkívüli képessége. A katonák rajongtak „közlékeny” bajtársukért. Szívük
szerint verselt, hangban is rokon volt velük; szép csengetésű, ősi magyar
zamatával. Nemsokára egy kis tábori zsebkönyvre valót írt össze, úgy, hogy
könyv alakban ki is nyomtatták. Hetek alatt több ezer példány kelt el. Ez a
siker néhány ezer korona hasznot hozott a költőnek, aki úri magyar gesztussal
megfeledkezett saját nyomorúságáról és az elesett bajtársak árváinak
elsegélyezésére ajánlotta fel járandóságát. Híre nőtőn nőtt. Felettesei már
visszavonták tűzvonalból. Gyóni Géza értékét a várparancsnokság is felismerte
és hátra rendelte. Így lett Gyóni Géza életében először „boldog” ember, mert
verseinek hírterjedése révén szeretett öccse életjelt adott magáról;
megkerestette és a testvért, a költőt egyaránt oltalmába vette. Heteken át
szomszédok voltak és nem tudtak egymás hollétéről. A daliás „Mihály főhadnagy”
ezredsegédtiszt volt és így Gyóni napjai is könnyebbsorsúvá váltak volna, ha
közben a várat körül nem zárják az orosz ostromlók, és nem érkezik Ferenc
József király és császár parancsa a vár feladására.
Gyóni Géza egy osztrák várban találkozott testvéröccsével ”Mihály
főhadnaggyal”. Összeölelkeztek, kipanaszkodták magukat, és azt érezték, hogy a
lövészárok sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint a vérségi kötelék. Mikor
a várat feladták, együtt és szorosan egymás mellett bandukoltak új otthonukba:
Oroszországba, és így eggyütt maradva, szorosan egymás mellett fekszenek ma is
Szibériában, az árokparti temetőben…
Gyóni Géza rabságának javarészét a szibériai Krasnojarsk melletti haditáborban
töltötte el. Ugyanolyan szegény, ugyanolyan levert, maga elé meredő, láncait
feszegetni vágyó rab volt, mint a többi ezer és ezer társa. De mégsem! Neki
nehezebben, keservesebben, kedvetszegőbben eshetett a rabság, mert ő
abban az időben már odahaza ország hírű költő volt; versit szavalták,
megzenésítették; könyvei ezerszámra keltek el s a nemes Petőfi Társaság
egyhangúlag tagjai, közé választotta, sőt otthon országgyűlési képviselőség is
várt volna rá. Öccse megható gondoskodással ápolta a melancholiára hajlamos
költőt, akkor örvendezett a legjobban, ha „Gézát” nagy udvar vette körül. Ebben
nem is szenvedett hiányt, hiszen híres és nagy ember volt és mindez kinek ne
legyezgette volna az emberi hiúságát?... Gyóninak ez a nagy hajlongás nem volt
midig ínyére. Úgy keresett kiutat, hogy egy szűkebb társasággal bástyázta körül
magát. A haditábor egyik kültelki barakkjának beszögelése lett a „várunk”.! E
között a pár ember között azután kedve szerint viselkedhetett. Ki is használta,
mert nagyokat hallgatott: ilyenkor körülötte állók azt hitték, hogy „ihletés”
alatt áll, és illedelmesen maguk is elhallgattak. Ezért volt leghálásabb Gyóni.
Ilyenkor látszott meg rajta leginkább, hogy nem a „költő” a rab, hanem az
„Ember”. A költő elszáguldott gondolat paripáján, ha akar a forrón vágyott
Hazába is, de az ember számára egy szomorú lakóhelyen, néhány száz méteres
sétaúton, az unalmon és a lelket ölő titokzatos jövőn kívül semmi sem várt. Az
Ember hiába kért, könyörgött, alázkodott egy parányi szeretetért, egy kis
biztató napsugaras kiútért, vagy legalább csak egy ígéretért, mely a szív
felgyülemlett melegét el képes vezetni a halódó lélekbe...
Mikor mellette élő öccse váratlanul
megbetegedett, mennél több ember vette körül, annál jobban érezte, hogy egyedül
van. Mihály főhadnagy a daliás honvédtiszt csak pár napig bírta a harcot a
halállal. Azon a napon, melyen ő meghalt, kezdetét vette a legendás hírű költő
élettragédiájának utolsó, de nagyon szomorú és nagyon magyaros életfelvonása.
Búskomorságba esett, később borotvaéles
elméjére homály borult és 1917. június 25.-én eltávozott a földi rabságból. Úgy
tett, ahogy megjósolta: egy hétig élt szeretett öccse halála után.
Mi magyarok jóval búsabbak vagyunk, mint a
többi nemzetségbeli rabok. Előttünk a Gyóni testvérek ravatala akarva,
nemakarva szimbólummá nőtt. Lelkünkbe ez a tragédia pillanatok alatt beledobta
az ezeréves magyar sors minden egyéni és egyetemes viharát, mostohaságát é
kálváriáját! .. „Mihály főhadnagy” honvéd volt és osztrák várat védett, bátyja
egy osztrák ezred katonája lett, idegen vezényszóra engedelmeskedett,
mindketten igen földön harcoltak, és idegen erdő fájának deszkáiból készített
koporsóban porladnak, idegen földben!.. Még a búcsúztató lelkészből i idegen
jutott nekik.!
Temetése a táborban „nemzetközi” eseménnyé
nőtt. Koldus körülményeinkhez képest y temettük el, mint a nemzet halottját.
Még az eső is permetezni kezdett, talán az égiek is megkönnyezték. A przemyli
huszárok kikefélték régi piros nadrágjukat, kék dolmányukat s kard nélkül
álltak sorfalat a koporsó körül. Egy rab országgyűlési képviselő búcsúztatta.
Mialatt a rabok zenekara gyászdalokat játszott, a koporsót visszahelyezték a
kocsira; az oroszok leolvastak közülünk harminc szomorú embert, majd jelt
adtak, a hadifogolytábor főkapujának szárnyait kitárták és elindult a csüggedt,
az égre-földre érthetetlenül ámuló kis csapat az árokparti rabtemető felé.
Vitték a kifürkészhetetlen Enyészet új kiszemeltjét: Gyóni Géza magyar
hadifoglyot; aki 33 évet élt és a világháború legnagyobb költője volt.
„ Boldog, ki itt jász, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a
holt,
Véres harcok verték el hírét,
De csak a béke katonája volt ”
Testvérek! Hozassuk haza a nagy magyar költő
hamvait!
Megjelent:
Hazajövetelem után az évforfulók alkalmával
több cikkben is megemlékeztem róluk, Illetve sajátos/'magyaros tragédiájukról.
Rajzomat bekeretezve ünnepélyes gyűlésen átvette tőlem,megőrzés végett/az akkor
"Petőfi Társaság" ás úgy döntöttek,hogy a " Petőfi
Múzeumban" helyezik el.így is történt. Nyugodjanak békében az idegen
földben,akik ízzig- véríg idetartoztak!
Gondolataim Szibériában 1917-ben:
A XIX. és XX. század művészeti forradalmai
vivődnek át a "MA" politikai, azaz gyakorlati világába!
A KOMMUNIZMUS tárgyilagosan nézve; T Ö M E G
B U R Z S O J Á S I T Á S!
Sohasem bírunk úgy sietni, hogy
előttünk ne járnának vagy már nem jártak volna a nő és férfi életében!
Az iparművészet a legrégibb, az embert - mind
a külsőt,mind a belsőt- magunknak megformálhatjuk, mégis különös,
hogy mi ma csak FIAT A L múltra tekinthetünk vissza!
Az iparművészet tkp. a legszebb isteni
ajándékok egyike, mert a köznép számára hozza közel a "szépet"!
A népművészet = IPARMŰVÉSZET!
Az életküzdéstől csak addig félünk, amíg
ERŐNK lenne hozzá. A betegek késsége, erre a harcra bár mély fáradtság ül
rájuk, rajtuk, mégis nagyobb.
A középkorú vitézek vitézsége, nagyon
viszonylagos. Ők várakkal, széles várbástyákkal hiteleztek önön vitézségüknek.
A bástyázás pedig mindig elkülönülést is jelenthet, Nem ők az igazi vitézek! Ők
csak VÉSELMI — VITÉZEK! , mely vitézségben minden földi halandó, aki más által
meg-támadtatik: NAGY!
1918.
Nyáron nagy öröm ért. A breszt - litowszki
–béke megegyezéses pontjai szerint Nyugatra indítottak közülünk 1000 beteg
hadifoglyot, kicserélésre. Útközben a hírhedt cseh-légió derékba törte roppant
örömünket. Ugyanis ők segítették a nyugati nagyhatalmak zsoldján, uralomra a
szibériai fehéreket. Az Ural körül, a tűzvonal mögött leállították a
szállítmányt és visszakergettek bennünket újra Krasznojarszkba. A táborban
kínos nyomor fogadott. A sok ezer ember formálisan éhezett. Az
életösztön azonban leleményes. Nem tűri sokáig az összecsuklást,az
egykedvűséget. Elég szép számmal éltek közöttünk műszakiak és ezermesterek,
természetesen a tartalékosok és a legénység között is. Amit ezek előző években
unalmukban szórakozásból, faragtak, fúrtak, vagy festegettek, ügynökök révén,
értékesíteni kezdték. Bombaként hatott a táborban, hogy van kiút a nyomorból,
legalábbis egyeseknek. Nosza felvillanyozódott a több ezres tömeg. Szinte
hetek alatt nyüzsgő, robotoló IPARI –Táborrá formálódtunk át. Minden szobából
kalapácsolás, fütyörészés hallatszott. Ez azonban így csak egyeseknek jelentett
kenyeret. Már a foglyok 90%-a azt hitte, hogy szabályos istentagadó, de saját,
a barátság példamutató testvériességre kényszerített mindenkit., hogy a
levgőben logó kollektív társadalmi összefogás és támogatás iskola – társadalmát
felépítse. Szobánként többen voltak azok, akik éhesek voltak, de nem értette,
közvetlen szakmájukon kívül, máshoz. Nos, aki értett, az kezdte a
gyakorlatlanokat betanítani. Anélkül, hogy ránk erőszakolta volna valamiféle
külső hatalom, a rokoncikkeket gyártó szobák szövetkezeti családba tömörültek,
anyagi céllal. A legtiszteletreméltóbb volt, hogy jóllehet a munka terhét a
szakemberek és az ügyesebb, értelmesebb „műkedvelők” viselték, a csoportbeliek
között egyformán osztották meg a jövedelmet! Rendelet nélkül, vallásosság
nélkül. Az ezen az emberséges úton összeforrott családi – társulás minden
tagjának életérdeke lett a többtermelés, mert az több élelmet, a betegségekkel
szemben komolyabb megelőző képességet, jobb s több ruhát jelentett, kivétel
nélkül mindenkinek.
Oroszországban szesztilalom volt, a háború
kezdete óta, de titokban városi kereskedők révén szeszfőzdék alakultak
körünkben. Ebből a szempontból a tábor védve volt a fináncoktól, no meg a
gazdasági rendőrség vegzatúrájától. Én díszcímkéket készítettem egy ilyen
likőrgyártó társaságnak. Művészit, európait, több színben. Kézzel azonban
lassan ment. A szomszédomban lakott két osztrák mérnök, meghallgatták szakszerű
panaszaimat, és megígérték, ha linoleum klisét adok neki, ők majd a
rendelkezésre álló fákból, bádoglemezekből, drótokból, és zsinegekből
szerkesztenek illetve készítenek egy nyomdagépet. Így is lett. A nyomdagép
csoda, kb napi 16000 darab címbírt nyomtatni egyszínben. Természetesen
egyenlőre ilyen mennyiségre nem volt szükség, de a gép bírta később, más
cikkek nyomtatványszükségleteit. Akadt, egy önkéntes csoport, amely az
országban szokásos „mahorka –dohányt” csomagolta ízléses módon, és még fehér
hadsereg számára is ezek szállították a „príma” dohányt. Készült ott festék,
tükör, gyermekjáték, cipő, bakkancs, csizma nemezből, féri – és női ruhák, sőt
matyó meg mezőkövesdi díszpárnák. Csak a nyersanyaggal voltunk nagy bajban,
mert a cári Oroszország nagy bűnével mi is hamar megismerkedtünk közelebbről.
Pedig de gazdag ország volt nyersanyagokban, csak a kitermeléshez nem
akartak vagy nem mertek keményebben és rendszeresebben nekifogni. Igaz, hogy a
nagyobb gócpontokban nem mertek volna a kapitalisták egy ember béréért 2 – 3
embert munkára kényszeríteni. Még a legyengültebbek is kenyérre leltek.
Olyan kabaré és színházi világot teremtettek a volt istállókból, hogy még a
városbeli fejesek is hozzánk jártak szórakozni, ámulni és bámulni
Képek Olcsvay Géza hagyatékából a Hadifogoly Színházról
Hónapok alatt észrevehető általános jólét keletkezett ilyen igazságos, testvéries együttműködéssel. Ezidőtájt a százezres Krasznojarszkban idegenlégió –parancsnokságok is léteztek. Többször fellátogattak a táborba, ahogy az ipar-táborunk hírét vették. Feljöttek, szórakoztak, üzemeket látogattak, vásárolgattak. Azt a híres nyomdagépet egy amerikai társaság vette meg valamelyik múzeum számára, mint az emberi talpraesettség ritka dokumentumát.
A földi barakkokban élő legénységi
bajtársainknál sivárabb elhelyezkedési adottságok miatt szerényebben folyt a
munka, de mi, kenyérkeresők, nem feledkeztünk meg róluk. Havonta egy bizonyos
összeget juttattunk saját parancsnokságukon keresztül a munkanélküliek és a
betegek részére. Akadt közülük több olyan, aki később, a II. vörösuralom idején
még emlékezett erre a szeretetre, de akadtak rossz emlékezőtehetségűek is.
Mikor már bizonyos tőkére tettem szert, és
tudomásomra jutott, hogy egy gyámolatlan csoport is létezik az egyik barakkban,
hát néhány játék-tárgy tervvel és némi pénzösszeggel nekilendítettem őket.
Naponta áljártam tanítani, útbaigazítani őket, amíg bele nem jöttek a
mesterségbe. Néhány kitűnő fővárosi és vidéki színész is élt közöttünk. Ezek
alakítottak át tökéletességgel egy pajtát nézőtérré, illetve színpaddá. A
legelső premirre én festettem a művészi díszleteket számukra. Micsoda lelki
felüdülés volt a néhány hónappal azelőtt még letargiában senyvedő ezrek számára
egy – egy ilyen komoly európai színfolt, hang, látványos szórakozás. A női
szerepeket is a fériak játszották, bár bizonyára akadt volna elég önkéntes
orosz nő i ra. De..!
Mikor Trockij katonái megszállták Szibériát,
örömmel használták fel ezeket a kis, a szükséglethez mérten diónagyságú ipari
gócpontokat és munkásait. Állítom, hogy a bolsevizmus iparosítási
tervének mi voltunk átugartótői, az európai termelés megmutatói, apostolai.
Uralmuk legelején szabaddá tettek, és ez azt jelentette, hogy szétrajozhattunk
a közeli városokba, falvakba, és termelni kezdtünk nyugatis tempóban. Ezzel
önkéntelenül is tanítói lettünk az iparosodni kezdő orosz
felebarátainknak.
Gondolataim Szibériában 1918-ban:
A Természet mindig ad koronként egy – egy
„koresszenciát”.
Ma GÉPBEN nyert kifejezést, a : ROTÁVIÓSGÉP!
… is gépben jelentkezik; a : TANK!
A művészeti alkotás eredet-rugója
a SZEXUÁLIS erőfölösleg!
1919.
A Kolcsak – féle „fehéruralom” idején hol
ilye, hol amolyan légió katonái őriztek az oroszok helyett. Állt a táborunk
főterén egy hirdetőoszlop. Sokszögű hasáb formája volt. Az egyik mező a
hivatalos közlésekre volt fenntartva. Ezen jelent meg egy nyárvégi délután egy
katonás parancs, mely közhírré tette, hogy déltőt kezdve az olasz légió veszi
át őrzésünket. A parancsnokló ezredes szigorú fegyelmet követelt a már nagyon
eltespedt, besavanyodott fogoly katonáktól. Elrendelte például, hogy aki elmegy
a főkapúőr előtt, a szolgálati szabályzatban előírt módon köteles tisztelegni
az őrnek, akinek viszont előírásosan kell fogadni a tisztelgést. Nosza lett
erre villámgyorsan elterjedő felzúdulás, hiszen s tábor ötezer fogoly tisztje
mind magasabb rangban állott a szolgálatban lévő olasz őrszemnél. Az esti
körséta alkalmával a zöm messze elkerülte a főkaput, de néhány kíváncsi
emberroncs kísérletképpen vagy véletlenül, avagy megszokottságból, mégis arra
vetődött. És mi történt? Az olasz katona stramm vigyázban
merevüléssel fogadta a neki immel – ámmal tisztelgő ellenség tisztelgését! Ez
villámgyorsan elterjed szintén. Fél óra múlva százával vonultunk el feszes
tisztelgéssel szegény soros őrszem előtt, akiről nemsokára messziről látszott,
hogy ha nem szánjuk meg végkimerültségében összeesik a kapuban. De
bennünk ez a felrázás, ez a felfrissülés nem engedte uralomra az irgalmat.
Már mámorosan ragaszkodtunk ehhez az intézkedéshez, mely éreztette velünk
, hogy még nem vagyunk halottak, csak tespedt tetszhalottak.
Másnap már kora reggel kezdődött a főkapu
ostroma. Megberetválkozva gyűrött egyenruhánk úgy ahogy kikefélve, bakkancsunk,
csizmánk nyállal kifényesítve, lelkünk felrugózva, szürcsöltük ezt a
halottaiból történt feltámadást, de nem is jutott eszünkbe, áldólag gondolni az
ismeretlen olasz ezredesre, akit még tegnap félkézzel fojtottunk volna meg a
tábor sivár főterén. Íme az ember!
Ez év augusztus 1-én húsz cseh dum-dum
golyóval 17 magyar hadifogoly életét oltotta ki Szibériában, a krasznojarszki
hadifogolytábor külterületén.
Ebben a táborban akkor mintegy 8 ezer
megtört, sokat szenvedett katona volt bezárva. Az első évek henyélése után,
végül is utat tört a gondolat tevékenysége és a munkavágy. Dr Pélyi Gyula régi
magyar államot akart megvalósítani. Elszakadni az osztrákoktól, és azután
vasakarattal 20 millió magyar nevelni. Mikor már hosszú, és terhes volt a
rabság, asztala fiókjában mozogni, nyugtalankodni kezdett titokban tartott
2kéziratos” műve. De nem bírt várni, elárulta nekünk szép állmát a húszmillió
magyarról. Tüzelt, tárgyalt, szervezett, és éjjel az utat jelölte tollával. A
fogolytábor lakóinak 80%-a melléje állott, s így az álomból élő „Egyesület”
lett, amelyben régi magyar szokás szerint, titkárok, és más tisztségviselők
dolgoztak hazafias ügybuzgalomból, ingyen. Az egyesületet Magyar
Szövetségnek nevezték el, és az alapszabályait a cseh akkor parancsnokság is
jóváhagyta, láttamozta.
Ugyanekkor, ugyanabban a táborban egy merőben
ellentétes egyesület is alakult, amely a bolsevista eszméket hitte és vallotta
igazságosnak. Ők is – élükön F.dr-ral és D-vel szintén tüzeltek, szervezkedtek,
forradalmasítottak. És megindult a bántó személyes küzdelmek sorozata, akár
csak - mint később megtudtuk – itthon.
Az egyik derengő reggel puskaropogás,
bolsevista jelszavak, nagy hű – hó és fejveszettség zavarta meg monoton
életünket. A táborunkon kívül, állomásozott két Kolcsak hadseregéhez tartozó
orosz újonc – ezred, ezek fellázadtak és tüzelés alá vették a város felé vezető
tájrészleget. A lázadókat délre leverték. Hozzánk kozákok akartak berontani,
hogy felkoncolják, az egész hadifogolytábort. Szándékukat a cseh katonai
parancsnokság akadályozta meg. És megkezdték az ügy kivizsgálását.
A nyomozás abból állott, hogy 8 ezer embert
egy hétig halálos sakkban tartották, annak ellenére, hogy már az első órávban
világosan látták, hogy nekünk semmi részünk sem lehet a lázadás
megszervezésében. Az első napok borzalmasságát tetézte, hogy a tábor kerítésén
kívül az orosz rögtönítélő bíróság egymás után lövette agyon a saját embereit.
Azalatt a néhány nap alatt mintegy 618 egészen fiatal oroszt kaszált le a
géppuska.
Ami lakószomszédaink is egymás után tűntek
el, akiknek valami közük volt a soviniszta magyar propagandához, akár a
vörösekéhez. Nem tudtuk, kire mikor kerül majd sor. A két szemben álló
politikai elv fő embereit agusztus 1-én a csehek a tábor szélén húzódó árokhoz
kísérték és kivégezték. Tizenhét magyar élet kioltásához húsz cseh dum-dum
golyó kellett. Két golyó eltévedt, K.Gy. tanár hatalmas testével pedig
csak két gyilkos golyó tudott megbírkózni. Megsirattuk valamennyit, és a
statárium szigorúságától nem félve, virággal és zold gallyal szórtuk tele a
sírjukat. Állandóan volt rajtuk friss virág, amíg az időjárás megengedte.
Mikor leesett a hó, megjöttek Trockij katonái
és exumálni akarták saját elvtársaik. A sírgödrök kiásása után azonban látták,
hogy a dum-dum golyók felismerhetetlenre torzították a szerencsétleneket. Mit
volt mit tenni kiásták mind a tizenhetet, koporsóba tették és eltemették mint
saját mártírjaikat. A tábor főterén duplaszéles ásott sír szélén állították fel
a gyalulatlan deszkából készült koporsókat Az egyiken ákom-bákom betűkkel
ráírva P.dr . és F.dr. a másikon D és K. A halálos ellenségek kettesével egy
koporsóban, együtt porladnak Szibéria rideg földjében. Kilétüket bizonytalanul
a ruhamaradványokból próbálták azonosítani. Emeljünk nekik emléket lelkünkben,
mert elsősorban mindannyian magyarok voltak. Hevesenn pezsdülő magyar
vérük már kihűlt. Azóta azon a sztyeppén vad orkánok dúlnak,, s talán már
szerteszórták a sírhantjukat is.
Gondolatok Szibériában 1919-ben:
A mai feltört politikai ELSŐK javarészt csak
munkakerülők. Baj ,hogy ezt nem tudván magukról, AKTIV rendeltetésként
próbálnak működni! Ezért hull koromra annyi "véres" áldás.
Ne iparkodjunk mi ma a világ és az ember
viszonyából kialakult formán erőszakosan változtatni! ... Korán van még. Butrák
az emberek, és így az még sűrű piros vérbe kerülne. Ma még olyan a
kultúránk, hogy a monológot könnyen összetéveszti a kronológgal. Nem lelki,
hanem csak divat - kultúra az, mi tüntetően dicsekedhetünk. Egy fő bűne
van korunk világának: a FÉLMŰVELTSÉG! És ez halálos, mert
ellenkezőjét hívén magunkról, oly jogokat és oly hangot
vindikálunk magunknak,mely éppen ránk nem illősége révén rosszul áll nekünk!
...
Jöjjön valaki, bátor és erős és ébressze fel
az emberben a CSOPRTINDIVIDUM természetes érzetét. Ez a kultúr - Napoleon
először „sebész” legyen és csak azután "orvos"' hogyha egyszer eljön
az új "Messiás" , mindenütt őszinte szerénységet, ép testben ép
lelket találhasson.
A szép nők részére mindig "úri"
világ vár!
A mű elkészítése által még korántsincs
befejezve ,mert a „VIGYÁZÁS” korszaka következik. Vigyázni kell rá, nehogy a
támadók a megértők hamis vágányra tereljék sorsát, tartalmát!
Korom u.n "művészei"'
többségének csak a publikum között volna a
helye! '
A szereim tkp. TEST KÍVÁNÁS!
A mai BOLSEVIZMUST nem állom. -A jövő
MINIMÁLT-MAXIMÁLT élet formáját /mint eljövendő formát/ HISZEM és TISZTFLEM!. A
világbékét, amiért milliók remegnek; VAROM és KÖVET FLEM!
Mennél jobban/ s szélesebben terjed az u.n.
ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG, annál mostohább,szomorúbb világ vár az őszinte
művészekre,bár ők a világ TÁLTOSAI!
Övék az egész világ, és még sincs
semmijük!...Évezredek óta van ez igy, a ezen évezredek múlva sem lenét majd
radikálisan segíteni!
A kérész születik,szeretkezik s meghal.
Milyen fura ellentéte ennek az ember, aki dolgozik,hogy szeretkezhessen és
végül ebbe a testkivánásba görnyed bele!
SZILVESZTER ÉJFÉLKOR : 1919.
Mely mintegy megérzése a
szabadulásnak./Szibéria/.
Ma is úgy mint 1,2,5,10,X évvel ennek előtte
köszönetté s reménnyé zsugorodott bennem egy esztendő!
Mi is volt?...Mi is történt?
Tengernyi esemény birkózott velem.
Emberek ás emberi jelenségek bántottak, tepertek, durvítottak, s
természet-jelenségek bátorítottak, oktattak, felemeltek.
Piros, forró vér nyomán, hangos emberi
jajok útján a megérzések s meglátások gazdag birodalmába jutottam el.
Ez az egész! S ez a kamera - obszkurás
és pleneres esztendő is a többihez megy. Elnézem őket. Mennyi nehéz, hosszú,
bús tér-év, tarka órahalmaz! Mind keservcseppekből nőtt épületté. Tehát nő,
gyűl, TÉNYLEG épül az É V K
Ma is megremegek, mert ilyenkor
mindig előre remélve látom,hogy HARMÓNIÁBA FOG OLVADNI OTT, AKKOR A
KIEGYEZÉS A MEGEGYEZÉSSEL!
Ez is gépszerű!
Várni,várni és minden háromszázhatvanötödik
nap reménnyé zsugorodni.
Most is, nyakam megfeszítve keménykedem,
dacolok,de valami hajlít, vonz, húz, zsugorit. Az új esztendő; 1920.
Vajon PÓR vagy FENSÉG leszel-e. / A krasznojarszki rabtáborban ./
1920.
A szükség valóban "bűnre vezet ás ebbe
bele is lehet túlzottan mélyedni bensőleg. Ezt a 6. szibériai télen ismertem és
vetettem meg tökéletesen. Hadifogoly-táborunk falrészben hatalmas
deszkapalánkkal volt bekerítve, illetve elkerítve a külvilágtól. Az időben már
2 éve nem kaptunk tüzelőt és nem is nyílt alkalom törvényes avagy törvénytelen
beszerzésére. Ekkor vette észre egyikőnk, a több ezer koplaló,nyomorgó,
eldurvult külsejű belsejű fagyoskodó közül, az önmagát
kelletően ágaskodó több kilométer hosszú deszkakerítés felhasználhatóságát. Az
egyik zimankós estén arra lejtünk figyelmesek, hogy félelmetes döngetés zaja
hallatszik be kívülről. Eleinte azt hittük, hogy ránk támadtak a forradalmi
hangulatban élő oroszok a távolról géppuskáznak... Lerohantunk az udvarra. Ott
olyan jelentnek lehettünk tanúi és részesei, hogy beleborsódzott a hátunk! Egy
tucatnyi rabtestvérünk baltázta a fagyott hátú kerítés deszkáit. A példa
tüstént vonzott s pillanatok múlva százszámra döngettük az utált
deszkapalánkot,mely oly dermedt volt,hogy kinn a szabadban nem adta meg nekünk
magát. Még szilánkot sem igen lehetett hasítani belőlük. Azok a hodályok,
amelyben akkortájt laktunk, bár nem voltak fűtve,mégis enyhébbek voltak, s így
rájöttünk, hogy be kell cipelni a dermedt kincseket a szobákba,hogy
leolvadhasson róluk legalább a zúzmara. A pokoli döngetés lassanként
alábbhagyott, a deszkák eltűntek a foglyok szobáiban, csak az emberek küzdelme
hagyott pusztító nyomott az udvaron... Ha idegen fogoly kért volna tőlünk
bebocsátást, süketek lettünk volna,de a piszkos, zúzmarás deszkákat reménykedve
s tisztelettel álltuk körül meg kerülgettük a helyiségek közepén ós
vártuk-vártuk,hogy mielőbb felengedjenek,hogy mihamar szétszagassuk őket és
áldozatul dobálhassuk be a gorkiji téglakályha testbe. Jótevően mind a miénknek
tekintettük már őket,pedig egyik sem volt a sajátunk.
U.i. váratlanul olyan embertelenség történt
velünk, gémberedett, meleg után vágyódó bűnösökkel,hogy majd belehasadt
elkérgesedett szívünk. Az oroszok mégis észrevették a lopást. Forradalmi
megmozdulást sejtettek, de mikor felvonultak s megtudták a száraz valót,nem
indították meg a felénk irányzott gépfegyvereket, hanem elrendelték hogy,
álmaink álmát állítsuk azonnal vissza a régi helyére. A csonttá fagyott földbe
csak úgy sikerült odahelyezni őket,hogy vízzel meglocsoltuk valamennyit s így
azok látszatra egymáshoz fagytak Valahogy állva maradtak. Másnap azonban a
ledűlt deszkáinkat természetesen újra visszaloptuk a szobákba, és napokig
melegedtünk általuk,de mi akkor már nem tudtunk még az Istennek sem hálát adni
érte!
Ebben az évben enyhe telünk volt
Krasznojarszkban. Átlagosan – 20 -25. Az ellenforradalmi Kolcsak-hadsereg
kifáradt, elcsigázott,gém béred tagú immár kb kétezer kilométert
visszavonulásban megtett katonáinak zöme a hadifogolytábor körüli szteppén tette
le a fegyvert, a Trickij - féle vörösgárdisták előtt. Nagyon érdekes ,
szánalmas emberi, vergődések tárultak elénk,de bennünk is alig élt akkor már
részvét – mások iránt. Kilátástalan rabságunk 5-6, évét tapostak,
lelkileg-testileg szedett-vetett/koldus páriák módján. Az orosz foglyokat a
legénységi földibarakk-táborban helyezték el. Sokan közülük sokan beléptek a
Vörösgárdába. A fiatalabb tisztek is. Bennünket szűkebbre tömörítettek. A
táborunk hirdetőoszlopán nemsokára egy orosz kiáltvány jelent meg,mely tudatta
velünk,hogy "felszabadultunk” .Mindenkinek jelentkeznie kellett valamiféle
munkára, mert egyébként nem kap élelmet. Mi természetesen nagy tumultusban
nyomban a hazatérésre jelentkeztünk. Megtudtuk, hogy a "szabadság” Trockij
alatt úgy értelmezendő,hogy a várostól 30 km-nél távolabb nem mehetünk! ...Ez
volt az első nagy csalódás számunkra! ...Mi akkor még európai módon
értelmeztünk sok mindent. Szanaszét a szteppén többezer girhes ló vánszorgott
étlen-szomjan, hiszen mindenütt jég fedte a földet. Igaz hogy ezt nyaldosni
lehetett,de közben megfagyhatott a nyelv is. Sok ló bebotlatozott a
fogolytáborba és szalmazsákunk féltve óvott tartalmával táplálgattuk őket
felbuzdulásunkban,de ezt is be kellett szüntetni ,annyi ló tudta, meg , hogy a
foglyok szíve még a helyén "akar maradni Hamar befejezték földi
pályafutásukat,szét hevertek döglötten, fagyottan a fennsíkon...Egyik
napon új rendelkezés érkezett a Vörösgárda parancsnokságától. Munkára rendeltek
mindenkit. Közmunkára. Szakszerűen el kellett földelni a környék 6000
lótetemét. Volt a városunk mellett egy hatalmas folyam, a Jeniszej annak a
közepén egy tekintélyes sziget. A víz természetesen be volt fagyva , úgyhogy
járni-kelni lehetett rajta. Az elfogott városi burzsjokkal erre a szigetre
hordatták össze a lótetemeket.A víz szintje és a sztyjeppe közötti magasság kb.
Később kinek-kinek munka után kellett nézni.
Mindennap legyalogoltam én is a városba. Ez napi
Az első munkám egy irigylésre méltó vörös
posztóra festendő hatalmas plakát lett - amit az orosz művész szakik legnagyobb
ámulatára másfél-nap alatt elkészítettem, csak úgy kölcsönkért anyagokkal,
ecsetekkel.
Lett is tekintélyem s hírem, amit ki is
használtam. Vagyis arra kértem
a főnökömet ,hogy nekem adja ezentúl a
rendkívül gyors munkákat.
Sikerült a városban egy vegyes összetétel a
helyen ágyrajáróként fedelet szereznem., bár hirtelen megjött a nyár és künn is
lehetett volna aludni a szabadba. Azonban 5 évi kényszerű hímélet után roppant
kezdtek érdekelni a nők, a „barinysnyák”. Tisztelet adassék a kivételnek, hírük
nem volt valami jó. Azt mondták sok a nemi beteg, közöttük,és az ázsiai nemi
betegségek komiszabbak az európainál! No , hát kinlódva húzódtunk is tőlük,de
nem a tisztességérzet,hanem a félelem miatt. Nem akartunk betegen
hazajutni, mert hát már újra kezdtünk reménykedni...
Mi már észrevettük,hogy az orosz városi nő
iskolázottabb és szüle és születésüktől kezdve rapszódikusan müveltebb az orosz
fériaknál. Nekik is új volt, és tetszett az európai trubaduros udvarlás. A cél
ugyanaz volt csak az eszközeink voltak regényesebbek, poetikusabbak a
széptevésben, vajon a világ melyik fajta nőjének nem tetszik ez?...
Két női emléket tettem el ebből az időből:
Ahol laktam, ugyanott élt egy fiatal orosz szigorlóorvosnő: JEKATYERINA. Régi
megyei burzsuj hivatalnok-család gyermeke volt. Mint minden akkori főiskolás
orosz fiú vagy lány, divatosan forradalmár! ... Hiszen a fehér forradalmat,
vagyis a cárizmus megbuktatását ezek hajtották végre a szocdem párt utasítása
szerint. Azonban, náluk a francia - műveltség majmolása és imádása volt
mindennapos,miként nálunk azidőben a németműveltség hódolása, miért is sajátos
volt a szellemi világuk tartalma. Érdekesek, leplezetlenebbek öntudatlanul is
kivételesek tudtak lenni. Mikor a varosba kerültem, a tél vége ellenére
egy foszlásnak indult magyar vászon katonanadrág volt rajtam, melyet
lilatintaceruza levébe áztattam,hogy valamiféle színe legyen, hogy a piszok
ne látszódjon oly feltűnően rajta. Blúzom angolszabasú volt és fekete
pokrócból készült még a fehéruralom alatt. Lila nadrág, fekete blúzt csodálatos
másnak! Jekatyerina később elmesélte, hogy mikor lettem előtte rokonszenves. Ha
nem volt munkám a műteremben, otthon járkálgattam az egyik bajtársam, kis
szobájában. Egy alkalommal fütyörészve állt meg az nyitott ajtó előtt és
tűzet, kért tőlem, hogy rágyújthasson. Á ruházat keltette komikumot tüstént
elnyomta benne ahogy segítségére lettem. Úgy adtál tűzet,mint egy igazi
"úr* uri ruhában, úri mozdulatokkal,vallotta jóval később barátii
beszélgetés közben. Amikor visszatért a szobájába már nem volt kedve
fütyörészni, cigrettázni. Ledobta magát a heverőre és elfogta a részvétből,
fakadó zokogás. Szégyellte magát a fajtága miatt, min mindenen mehettem
keresztül náluk,közöttük, mire ilyen ellenmondásba került a külsőm a
bensőmmel? El is tökélte nyomban,hogy egy amerikai szürke pokrócot ad majd
nekem,a hozzá szükséges cérna és egyéb kellékekkel ,hogy valamelyik immár
varrással foglalkozó bajtársamnál sürgősen megcsináltathassam. Ebben az időben
kis hegyes „petőfi-szakállt” viseltem, hosszú müvészhajjal, az oroszok
akkortájban java részben szintén szakállasok voltak.
Ő is friss fiatalságú volt, én is, s hogy baj
ne legyen,ez komoly korkülönbséget jelzett feléje is, felém is. Ahogy a
nadrág-bircsesz elkészült, került mellé egy bőrlábszárvédő is. Nyomban
átöltöztem. Nagy örömmel indultam Jekatyerinához, a jótevőmhöz,hogy élvezzem
szíve örömét, út, közben találtam egy borbélyt, aki valamiért cserébe megnyírt
angolosra megberetvált Kétségtelen más legénnyé váltam! Tetszettem magamnak is.
Sejtelmem sem volt arról, mit műveltem ezzel Jekatyerina szívében! Tömör faajtó
volt a lakásban. A szokott jellel rákopogtam, nemsokára csicsergő hangon
megkérdezte, hogy "ki" van ott? /oroszosan/- Géza Georgevies!- súgtam
sejtelmesen, várakozón az ajtó fel, amely fiatalos lendülettel tárult fel
előttem
De a jótevőm meghökkenve állt továbbra is az
ajtó mögött,mikor én azt meglepetten már bezártam. Gondoltam: Remekül sikerült
a meglepetés! Majdnem örök-harag lett a vége. Jekaterina magába zárkózott lett;
felvette a régi gőgös modorát ami szörnyen tudott bosszantani titkon
tiszteltem, de a titokzatosságot nem szíveltem magam körül. Az egyik délután
összecsomagoltam s bementem elbúcsúzni Jekaterinától. Megdöbbent! Nyíltan megvallottam,hogy
miért távozom. Tüstént levetette - orosz gőgjét. Határozatlanabb lett,de nem
borult a nyakamba ssak rajta kaptam,hogy olykor furcsán néz belém máskor túlnéz
rajtam. Visszamentem lábujjhegyen a barátom szobájába és kicsomagoltam. A
feszélyezettség késő éjjelig megmaradt közöttünk, csak éppen Ígéretes lett.
Esténként,mikor ő lefeküdt s betakarózott
beszoktam menni hozzá és rettentő gyér orosz nyelvkincsemmel
"beszélgettem" vele, ő meg én velem. Ő nem értett meg engem, én
meg őt, de az azért illedelmesen néha éjfél is elmúlt,amikor megcsókoltam
a kezét, a homlokát és jóéjt kivárva magara hagytam. Bevallom, sohse ment ez
könnyen.
A szakáll levétel napján nem mentem be.
Lefeküdtem kínomban. Egyszer csak hallom, hogy reccsen a fapadló,nyílik az ajtóm
és egyszál. ingben Jekatyerina jött be a sötét szobába. Úgy látszik tudta,hogy
szobatársam másnál tölti az éjjelt. Mint egy gyermek, bizalommal ült le
fekhelyem széléra és panaszkodni kezdett. A következőket hámoztam ki
nagykeservesen belőle: Emlékeztetett arra, hogy mikor megbarátkoztunk, ő
"bátyjául " fogadott, és ezért nem félt eddig tőlem. Bátyja a
testvérkéjét nem bánthatja! Súgta semlegesen maga elé. Minden szava,
biztonságos viselkedése tisztességre intett. Majd beleőrültem, hiszen már
szerettem és még erős, fiatal voltam. Napokkal előbb egy ilyen intim
együttlét alkalmával elmondta az életét. A forradalom alatt kivégzett apjáét,és
anyjáéi és egy eltűnt leánytestvét.(Mindezekből én csak egy-két mukkot értettem
, meg kellett kérnem,hogy ezt vagy azt a részt egyszerűbb szavakkal
ismételje meg. Ő irodalmi nyelven beszélt velem. Újra lett egy meghitt
hozzátartozója, aki azonban néhány napja eltűnt, csak a hangját hagyta vissza.
Ha rám néz azóta, akit lát nem az vagyok,akinek látni szeretne. Ha behunyja
a szemét azzal beszélhet, akit testvégül és legmeghittebb titkai őréül
választott . Nappal TOLVAJT lát bennem , aki meglopta élete titkai és éjjel meg
TESTVÉRT. Hát ez a kétalakúság az amit ő nem fog kibírni. Sír, és mondta
ebbe bele fog pusztulni.
Amikorra mindez az éjjelin csendben
kivilágosodott előttem elment a kedvem a testétől,de alig bírtam megtartóztatni
írói-lelkem, hogy azért a nagy Írói” élményért boldogságban meg ne ölelkezzem a
szívével, hálából. Gaugain a nagy festő jutott eszembe, ő Tehurát, a
tahiti szigetbeli kedvesét tanítgatta így éjjel, aki viszont viszont új
élményei új értelmezésére oktatta, a nélkül, hogy: ez tudatos lett volna nála.
Megbékélve búcsúzott, el tőlem. Szegényke nem érezte meg,hogy hajnalig
vergődött látmi testem lelkem új boldogsága miatt.
Szökésem idején, véletlenül ő volt az
állomásambulancia ügyletes orvosa.
A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a kép, amely a Jekatgyerina által készített Vöröskeresztes jelvényről készült.Mindenről tudott, bár távol tőlünk az állomás előtt állott egy rendőrkocsi, ami mindent figyelt. Mikor már teljesen besőtétedett és elcssendesedett körülöttünk, a statáriális rendelkezése ellenére magára hagyta az ambulanciát és felkersett. Mikor kibontakoztam az öleléséből enni kértem, hiszen előző esete óta semmit nem ettem: Lóhusgulyás lett volna a az aznapi vacsoránk. Elhozta. Pillanatok alatt felfaltam mindkettőnk adagját. Lehet, hogy csodálkozott ezen, de akkor én nem gondoltam rá. Rávettem, hogy siessen vissza, hiszen ha elfogják, engem is, őt is, ott helyben agyonlőnek. Így búcsúzott örökre: Érzem, hogy hazakerülsz Géza Georgevics, de mi lesz velem? Elvezettél egy új világba de itt hagysz, és én soha többé nem találok vissza a régi világba.
A másik érdekes emlékű nőismerősömet:
VAJUSZKANAK hívták. Szintén nem lett hozzá testi-közöm, csak lelki emlék fűz
vele egybe. Mikor Jekatyerina új beosztása miatt elköltözött a közös
lakásból, a szobatársam kibérelte az egészet egy olyan öreg házaspárt hozott
oda akiknek egy bájos, 15
éves lányuk volt .Bartom
kitűnően beszélt oroszul s a gombamódra megszaporodott hivatalok
egyikében ismerkedett meg vele. Ő két évvel idősebb volt nálam,de a női
ideálja a serdülő korú volt. Sokat ellenkeztem e miatt vele estelente. Nagyon
sajnáltam Vajuszkát, ezt a fiatal bimbót Én akkor csak az érett korú nőkhöz
vonzódtam. Észrevettem .hogy a két egyszerű öreg szüle is résen van, ők is
észrevették, hogy én is védem kislányukat. Volt is előttük nagy
tiszteletem. Az,öregasszony még a festett padlójú szobánkat is felmosta
az egyik nap. Tiltakoztam ellene, de ő kerek-perec kijelentette,hogy én: Jó
ember vagyok, és megérdemlem!...Ez ellen is tiltakoztam,mire ő kijelentette
,hogy Magával,Gáza Georgevics még éjjel is elengednénk Vajuskutát
színházba,még moziba is. Hiába magyaráztam,hogy én is "férfi"
vagyok,tehát ez vétkes könnyelműség lenne! . .- Maga jó ember és megmaradt a
véleménye mellett.
Volt egy pasztell-önarcképem,
petőfi-szakállas, panaszosan,vádolóan tekintett rám az agyam melletti falról,
ahová felaggattam. Szerettem ezt a képet,de más is szerette. Ezt úgy
tudtam meg,hogy az egyik koradélután ágyamon heveredve tűnődtem sorsomon,
s kilátástalan szökésí tervemet szövögetve, halk lépteket hallok a szomszédból
s észreveszem,hogy a jövevény a be nem zárt szobaajtó rését nagyobbítva
óvatosan beles. VAJUSZKA VOLT! ...Meghökkent,felálltam ;és félreértve
látogatását feléje közelítettem. - Mit keres itt?- kérdeztem tettetett
eréllyel. –Az arcképét! - válaszolta. Mit akar vele? – kérdezem tőle.
Őszintén bevallotta,hogy miután úgy tudja,hogy én úgy is szökni akarok,
hát arra kér, adjam neki az arcképet,mert fél tőle. Mikor legelőször
meglátta,megdöbbentő hatást tett rá. Megmagyarázta,hogy ő már nagy lány,de úgy
érzi,hogy vonzalma hozzá nem szerelem! Valamiképp minden este el kell búcsúznia
, egyébbként ,ha nem bír elaludni, a szobájuk sötétjében megjelenik
előtte,vádlón,panaszkodón.
Ha most sikerül elszöknöm, elvinnem az
arcképet, és ha esténként megjeleniti kivel intézze el,kinek
panaszkodjon másnap,nappal, mikor senki sincs itthon?.. .Résen voltam s
így nem tudta ellopni viszont én elloptam tőle ezt a ritka emléket!
Szökési tervem idején úgy készültem,hogy ha
nem sikerül,akkor se fagyjak meg a rettentően hideg téli lakásban. A
tüzelőanyagot már egyetemlegesen intézték. Be kellett menni egy elosztó
hivatalba, ahol egy nagy térkép függött a falon. A jelentkezőt eléje vezették,
valamiféle jegyzékben megnézték az adatait és a térképen lévő erdős sávon
kijelölték azt a helyet ahol azok a fák zöldülnek, amelyeket a kiutaló engedély
értelmében joga van az illetőnek saját céljára kivágni és elhozni. A
hivatalok s az üzemek úgy oldották meg a ezt a nehéz problémát,hogy csoportokba
verődtek, néhány napra kimentek az erdőbe, kivágták az előírt
mennyiséget,ugyanazon a helyen ölenként összerakták és hazamenve bevárták az
első havazást , fagyást,hogy később szánkóval elhozhassák. Akkurátus
ideges ember lévén kimentem terepszemlére a Krasznojarszktól k. 16 km-re levő
erdőbe. Az erdőőri faházba tértem be, hogy esetleg éjszakára szállást
biztosítsak Ott, állt előttem Tolsztoj, Dosztojewszkij s Gorkij világa. Egy
asszonyság fogadott. A férje kint járt erdőben. Betessékelt a gyerekei valahol
játszadozhattak vagy kalandoztak. Beszélgetés közben észrevettem,
hogy ennek a félparaszti asszonynak néha nem eléggé parasztosak a mozdulatai..
..olykor a művelt ember nyelvén szólt. Kíváncsian kezdtem feszes éberséggel
figyelni rá. Fifikusan magasabb
szintre siklottam át szerény nyelvi
tudásommal, és később nyíltan jeleztem neki,hogy nem idevaló! Reumájára
panaszkodott,s mikor megtudtam,hogy házi gőz-fürdőjük van, ajánlottam , hogy
menjen gőzöltesse meg magát ás,ha nem veszi rossz néven tőlem megmasszírozom
beteg derekát. Hirtelen felkapta a fejét, megnézett és elmosolyodott, de nem
úgy mint egy félretolt parasztasszony .Most mar egyenesben éreztem magam és szó
szót követett, belemerültünk a nyíltságba, s fellebbent a lepel az életéről.
Az 1905-ös forradalom alatt első férje mint
miniszter , tagja volt a forradalmi kormánynak. A két hétéig tartó küzdelemben
alul maradtak/és kivégezték. Ő csodálatosan kalandos úton s módon szökött el
erre környékre,ahol évekig élt, bujkálva. Mikor már belátta. Hogy
újjászületésről szó sem lehet, belefáradva az életveszedelmekbe, nagy
elhatározásra jutott. Hozzáment a krasznojarszk környéki erdőségek egyik
paraszt őréhez. Azóta élt itt tolsztojanus módon, a lenini mozgalomba nem
sodródott bele. Azt mondta /akkor már teljes bizalommal suttogón, állandóan
ide-oda kémlelve. Nézze,Pán,már jól beleszoktam ebbe az egyszerű életbe,
és az általa elnyert nyugalomba. Férjem apját nézze meg amott a
szomszéd kisszobában, Nemrég mút 99 éves,de még ma is dolgozgat,bár teljesen
süket, a látása is napról-napra romlik. Szinte ugrottam e ritkaság
megtekintésére. Valóban ült egy igen ősi szegénységűen berendezett
kicsiny szobán a szalmás priccs szélén , egy fejár szakállú múmia. Egy olyan
orosz paraszt,aki Tolsztoj tanítványa volt és már akkor beutazta
Nyugat-oroszországot a környező államokat egész Párizsig, amikor még
csak kocsi és ló vonat lézett. Több nyelven megtanult beszélni. Többet nem
akart termelni ,mint ami saját családja megélhetéséhez kellett, de mindent maga
akart elkészíteni,mint grófi mestere. Jelenleg is sarut csinált reszketősen az
egyik déd- vagy ükunokájának. Rögtön megmozdult bennem a művész megkértem az
asszonyt,eszközölje ki az öregnél,hogy lerajzolhassam. Nem nagyon tetszett
neki, mert tovább dolgozott, én viszont sietve lerajzoltam, három-negyedesen
érdesen az alakját, a feje feletti poros könyespolcát. Sajnálom, hogy szökésem
alatt ez a rajzom elkallódott.
A múltbeli orosz nő valóban hihetetlen
magas, de következetlen lelkiéletet bírt élni! Pl. egy tiszt kivégzését a
felesége hónapos babájával a karján könny nélkül, érdeklődve nézte végig! A
cárizmus alatt, Szibériában kísérömmel bementem, egy teázóba, vagy ahogy ok
akkor hívták: CSÁJNÁJÁBA. Csinos lány szolgált ki. Homlokomon nyomban pattanásig
feszültek az erek, ha ránéztem szinte ösztönösen egy nőt és egy férfit
rajzoltam hirtelen a márványlapra. Az őr észrevette, és röhögve odainvitálta a
lányt. Elkomolyodva nézte Szonja a rajzomat, sokáig, addig, amíg rajtam kívül
már senki sem figyelt rá. Akkor benyálazta a kötényét, néhány szót hadart az őr
felé, letörölte a rajzot és kézen fogva behúzott a szomszéd szobába.
Négyszemközt Szonja minden átmenet nélkül magához ölelt, az ölelése tele volt
részvéttel. Szavakat mondott,melyeke nem is kellett megérteni, mert
megéreztette velem az értelmüket. Pán! Nem vagyok más, csak a vendégek
eszköze. Az csip, rug hív ,aki akar . Éjjel részeg urak, ha úgy kívárják, le
kell vetnem a ruhát, vagy fel kell vennem, egy olyant,ami túl cifra az én
életemhez! Neked is ilyen most az életed,pán! Te most testvérem vagy. !
Még 1918 nyarán a tomszki plébánián
napszámoskodtam. Egy tikkadt délután egy udvar végén sufniban hűsöltem,
amikor szekérzörgést hallva, kifigyeltem a kapu felé. Kis parasztkocsi ért
éppen be, s rúdja mellett ápolatlan elhasznált ló lógatta a fejét. A szekér
szélén, oldalvást, vén anyóka ült. Lassan, lassan lekászálódott,azután ráborult
a kocsira kötözött gyalulatlan nagy koporsóra. Úgy nézte, nézegette, mintha az
öröme is a bánata is
volna. Hozzáléptem és arra a kérdésemre, hogy vajon valaki az övéi közül,
keresztet vetett s ezt mondta: -A fiam! Pan tudod most még nem vagyon e
gyedül,de ha már a plébános úr beszentelí és éjsakára hazaérek
vele, és elföldeljük, akkor Pán, már egészen egyedül
leszek! Az udvaron lezajló beszentelési ceremónia alatt szívrepesztő
szánalom lett úrrá istentagadó lelkemen. Rettentően megsajnáltam az anyókát és
nem nyílt panaszra a szám, Isten végzése ellen. Jó hogy nem
iskolás hittanomból a naimi ifjú és Jézus jutott az eszembe. Soha
életemben úgy nem restelkedtem bűnös voltom miatt, mint ott, akkor „Soha olyan
bizonyosan nem éreztem,hogy megőriztem volna, legalább eddig a perc
ártatlanságomat, akkor most bízvást rogyhattam le az udvar porára, a girhes
lovacska és a görbült rúd mellék, a koporsó elé, az anyóka előtt, és
kitárt karokkal súghattam volna az ég felé: Uram, segíts! Add vissza őt
néki! Az isteni Szív, a tisztaságom alázatos porbahullásom csodát művelt volna.
Éjfélig gondolatban kullogtam bűnös lelkem, meakulpázva, a koporsós szekér
után.
Januárban még mindenütt hó és jégmező volt a
nagy sztyeppjén, amikor a elcsüggedt,elcsigázott, elgémberedett fehér
hadsereg katonái leették a fegyvert a helybeli, máról – holnapra
toborzott vörösgárdisták előtt. Az uralomra kerültek örömmámorban
jártak-keltek intézkedtek, és mikor úgy, ahogy rendbe szedelődszködtek, a
fogolytábor előtti, jeges fennsíkon díszmenetben énekelték el oroszul a francia
forradalom művészi indulóját, a MARSZEJESZT! Mi európaiak jól ismertük már e
benne rejlő, átformáló dinamikus erőáramlást itt éreztük át.
Az oroszom úgy énekelték mint egy bús
románcot, melyben nem szabad kételkedni, sőt idővel hinni kell. Mi
csodálkoztunk is könnyeztünk azután egyhelyben topogtunk, mintha a
dallam szárnyán meneteltünk volna, velük, csak frissebben,
ropogósabban.
Van meg egy különös katonadal emlékem
1919-ből, szintén a krasznojarski sztyepjéről való. Nyáreleje volt s az egyik
reggelen puskaropogósra ébredtünk, sőt nemcsak orosz, hanem magyar
káromkodásra. Az ablakhoz tódultunk s látjuk,hogy a fogolytábor főterén 3 orosz
egyenruhás magyar halad át szitkozódva,sapkájukon egy széles piros stráffal,
vállukon fegyverrel. Hát ez micsoda?...
Helyi forradalom volt! Nem tudtunk róla.
A táboron kívül állomásozott 2 Kolcsák újonc
ezred, akiknek aznap kel-lett volna az uraikor nyéki frontra menni, a vörösök
ellen. Ezek lázad-tak fel csata keletkezett a város felől ágyúzással
egybekötve. Végeredmény estire az lett, hogy kb. 500 kivégzett fiatal orosz fiú
feküdt szanaszét a fennsíkon. Délre leverték őket s estére a megmaradtaknak
dalolva kellett ide – oda menetelniök a ravatallá változtatott sztyepjén. Nem
tudom mit énekeltek,de ahogy daloltak, lehetetlen elfelejteni. Jó, hogy
mi a padlástér szellőző ablakaiban lapultunk,hogy lássuk mint lehet,
hiszen aznap történelmet írtak, akiknek közük volt a történésekhez. A hóhérok
nem vehették észre könnyeinket s tétova meghatódottságunkat. Szerettem volna
zeneszerző lenni és lekottázni az életben maradtak lelkiállapotát, remegő hangjukat,a
hamvadt dallamok rezonanciáját, az emberek vakságát és
irgalmatlanságát, hogy mások is okulhassanak belőle, szerte a világban.
(Közülünk, néhány nap múlva 20 ártatlan fogolytársunkat végeztek ki hadbírósági
ceremóniával, dum-dum golyós irgalmatlansággal. Nem az oroszok, a csehek!)
Rettenetesen, fájdalmasan szép volt. Mikor bevezényelték őket, ijedteket, a
laktanyájukba, kihalt lett a fennsík. Senki sem láthatta több száz mártír lelke
vonul felszabadulva az örök Ország felé.
Szibériába menet útközben ismertem meg Varga
József pécsi honvédzászlóst. Ez a barátság haláláig 5 éven át tartott, ő u.i.
közben tbc-és nyakmirigy daganatot kapott, mely ez év februárjában el is
vitte,éppen fehér-Kolcsák hadseregének leverése idején előálló zűrzavarban. Hónapokon
át feküdt a tábor fakerítésén kivűl álló hadifogoly kórházban. Őrség ide
vagy oda, hacsak lehetett valami suskussal majd mindennap kimentem avagy
kiszöktem hozzá,hogy szakszerű masszázzsal felfrissítsem a beteg testet.
Mikor meghalt ezredtársai néhány leromlott
rubelt gyűjtöttek össze, sírásásra kb. 25 fokos tél volt, s így önkéntes
munkára
egyik sem jelentkezett. Vállaltam. Lementem a
besavanyodolt legénységi barakkok lakói közé, hogy legalább 2 embert
felbéreljek, no meg tekintettel a szibériai fagyott földre, jó erős csákányokat
és lapátokat, köteleket szerezzek kölcsönben. Akkortájban járvány is dühöngött
a táborban, úgyhogy minden napra akadt néhány halottunk. Halála napján egy
huszárzászlós is elszenderedett. Annak ezredtársai is sírásókat kerestek. Éppen
előttem jártak a fabarakkokban,de erről én mit sem tudtam. Hát amint
tárgyalgatok szegény szenvedő magyar testvéreimmel ás ajánlgatom a
nálam lévő néhány rubelt fizetséként rám szól a egyik;- Szégyelje magát!...Még
rajtunk is akar keresni? Megdöbbentem. Nem értettem. Az összecsapás alatt
kisült,hogy a másik zászlósért többet ajánlottak az imént. Hirtelen meghökkentő
nyugalommal magyaráztam meg nekik a félreértést kapcsolatát, de bár nem voltam
már istenhívő - letörve odalógtam ki a penészes nyomortanyáról és idegen
tisztbaj társaim között béreltem fel egy osztrákot meg egy magyart,akikkel
azután még aznap délelőtt engedéllyel kigyalogoltunk a több km-re lévő
temetőbe. Az első
nap mindössze
Biztosra vettem a tüdőgyulladást így mikor
visszaértem a felzaklatott táborba, a sivár szobánk szegényes faágyára
fekeküdtem egy szál pokrócommal meg a katonaköpenyemme1 reszketve takaróztam
be. Sokáig álmatlankodtam a hideg, fűtetlen szobában. Ide – oda cserkésztem
közös emlékeink között. Így jutott eszembe, hogy jó szívemnek és Varga
betegségének köszönhetem a vele kapcsolatos megaláztatásomat. 1919 -ben. az
uralmon lévő fehérek, mivel május l-e volt, berugatták a kozákokat,hogyha
netalán vörösmozgolódás támadna irgalmatlanok legyenek részeg fejjel. Bár óva
intettek még a kapuőrök is, én mégis kimentem a kórházba. Útközben láttam a
távolból, hogy egy lován dűllöngő kozák vágtat felém üvöltve, ki vont kardjával
hadonászva. Észrevett,úgy látszik lesben lehetett s nyílegyenesen vágtatott
felém. Megálltam, bevártam,mert ezek lovagolva is jól tudtak lőni. Csak akkor
ugrottam kissé arrább,mikor már a tajtékzó kis kozák ló majdnem
keresztülgázolta rajtam. Hidegvérem látszólag hatott a kozákra. Lefékezte lovát
is elkezdett ordítozva hadonászni a kardjával a fejem körül. -UVASZ NYETU
DISZCIPLIN?.Nincs nálatok diszciplina,az ördög vigyen el,beste lelke! Azonnal
vigyázzállásba vágtam magam s orosz szokás szerint sapkám mellett tartottam a
kezem ami igen megtetszett neki .Lecsillapodott ,de egyben vérszemet kapott s
azt kívánta tőlem,hogy tisztelegjek a lovának is. Szerencsére
megér-tettem,megtettem . Röhögött,káromkodott,de már nem haragudott rám. Ezt
kiéreztem, s a következő, pillanatban máris hadarni kezdtem az előre betanult
szöveget,mely szerint kértem,engedje meg, hogy haldokló bátyámat
meglátogathassam a hadifogoly - kórházban. Megengedte. El is indultam,de mit
sem gondoltam arra,hogy hogyan fogok ilyen körülmények között majd szürkületkor
visszatérni. A jótett ténye azonban megnyugtatott. Visszafelé jövet senki sem
bántott, viszont a betegnek jól esett a masszírozás, meg a szív győzelme a
halálfélelem fölött.
Mikor Szibériát Trockij csapatai megszállták
és a helyi forradalmi egységek, Lenin a Jeszinszej- Kormányzóságot
jelölte ki kísérleti államnak, ahol a Marx - Engels - Lenin
által elképzeléseket ki kellett próbálni, és átvinni a gyakorlati életbe.
Visszaállítódott a az ősi cserekereskedelem ott. Pl. ha valakinek volt 2 orsó
cérnája, jó néhány tűje, egy szép napon felkerekedett és szánon elment a
vasúttól távoleső falvak egyikébe, ott ezekért annyi élelmiszert kapott
cserébe, hogy alig bírta hazahúzni. Ugyancsak elrendelték, hogy a
Szovjetunióban csak ötféle fizetési osztály lehetséges. Az elsőbe amelyben a
legnagyobb élelemadagok jártak, a bányásoké, az u.n. feketemunkások tartoztak.
A mindenható kommiszárok a harmadikba, az értelmiségiek az ötödikbe. Szökésem
után ezeket a túlzásokat népiképp korrigálta az idő. Szeptember vége felére már
vagy 35 fizetési fokozatot állapítottak meg. Külön ötletpályázatot hirdettek,
hogy a művészek alkotókedvét, hogyan lehetne serkenteni.
Szibériából, 5 évi rabság után, szeptember
20-án szöktem meg egy Távol-kelet felé induló legénységi szállítmánnyal.
Vérbeli Gorkij-csendéletbe keveredtem. Csupa rozoga marhakocsi, szedett-vetett
külsejű és belsejű, már se ide,se oda nem tartozó népség.Méltón tartottunk
volna szánalomra igényt,ha lett volna,akit helyzetünk meghasson. Nyugat felé
nem mertem menni, mert arra sokkal több veszély várt egy ilyen szökevényre. A
Vasúti Rendőrség a magyar vörösgárdisták kezében volt, és azok is elcsigázott,
elkeseredett volt hadifoglyokból állottak. Ők nem a hazajutók, hanem az ottani
vörösgárdisták létszámát szerették volna szenvedő fogolytársaikkal is
megnövelni. Kelet felé kevesebb volt a veszély-lehetőség,de én már aznap
kóstolót kaptam a kiindulási állomáson belőle.
Hajnali 5 órától már künn ácsorogtunk a
pályaudvaron. Én mint vöröskeresztes „felcser” a félelmetesen kihalt
marhakocsisor előtt. Miután az összegyelülekezés alatt más szanitészek is
előkerültek nagy drukkal közéjük keveredtem. Ismeretlenségem nem volt gyanús,
mert a többiek sem igen ismerték egymást, amint azt már az első percekben éles
és éber figyeléssel megállapítottam. A hazaszállitandók úgy látszik innen-onnan
verbuválódtak. Epedve-remegve álldogáltunk, vártunk. Néhány nappal megelőzően
megtudtam,hogy a magyar vörösgárda részéről ki lesz aznap a pályaudvaron az
ügyeletes -parancsnok. Történetesen egy táborbeli ismerős/volt zászlós/volt.
Nem voltunk barátok,csak úgy látásból ismertük egymást. Nos, én egy
nappal az indulás előtt felkerestem és nyíltam megmondtam negyi négyszemközt,
hogy be akarok szökni a szállítmányba, mivel mér épp ésszel nem bírom tovább az
ottani viszontagságokat. Megkérdeztem: Ha észreveszel, fel fogsz ismerni? Az
arcát gond és ború lepte el, hosszasan nézett maga elé és ezt válaszolta: - Ha
az embereim nem fedeznek fel,én nem látlak meg! Köszönöm!- súgtam feléje és
kevés emberrel fogtam olyan hálatelten kezet mint akkor
Reggel 7 - 8 óra körül bevagoníroztak.
Poggyászom egy piszkos zsákban, féltékenyen őrzött 5 kg-nyi- száraz fekete
kenyér volt, meg egy lavór, rákötözve egy üres fedeles kosárra. Ez
ülőalkalmatosságnak is jó lett. Krétával ráírta valaki a jelenlévő cseh ás
osztrák szanitészek közül, SANITESWAGEN. Ez a véletlen hivatalos jelleg
nagy örömöt okozott. Mindenki gondterhelten, de áhitatosan elhelyezkedett a
kocsijában. Ennivalót nem kaptunk. Se ivóvíz, semmi,csak remény!.. Délután 6
óra körül nagyhangú vörösgárdisták érkeztek és gyűrüt vontak a mozdonytalan
kocsisor köré, Mi lesz?.. .A kocsiajtókat behúzták,senkinek sem volt szabad
elhagyni a helyét. Kutatni és agitálni kezdtek. Persze a vonat két vége felöl.
Így nagyon sokáig tartott mire hozzánk értek. Mi úgy kb. közepein voltunk a
szállítmánynak. Végre odaértek és feljöttek, magyarok voltak és ha kellett, ha
nem csúnyán káromkodtak. Ekkot támadta az a királyi ötletem,hogy előbújva a
kellő sötétséget biztosító alsó kocsi polchelyről, jelentkeztem tolmácsnak,
mivel a bajtársaim nem tudtak magyarul. Később derült ki, hogy 4 derék magyar
szanitész is akadt közöttük,de ezek sem tudtak németül. Az intézkedő parancsnok
a vállamra csapott és én megkezdtem remegő lábakkal,óriási önuralommal életem
legnehezebb tolmácskodás át. Sok mindenről volt szó, még az akkori
magyarországi kisgazdavezérről, Nagyatádiról is. Egyszer csak arra lettünk
figyelmesek,hogy a pályaudvar felől futólépésben rohannak, felénk, és a
kocsinkban levő parancsnok elvtárs neve kiabálják. A rohanók egyike ezt
kiáltotta be:- Elvtárs! Egy tiszti huligán van a szállítmányon! Azt
hittem,hogy ott nyomban szívrepedést kapok, lett erre kiabálás, lótás - futás.
Vezényszavak,utasítások hangzottak el s minden kocsi elé fegyveres őrizetet
állítottak. Órákig tartott néma halálvárás csendben a kocsinként az új kutatás.
Számunkra rettenetes perce órák voltak ezek, pedig a halálban már akkortájban
mi JÓTEVŐT véltünk. Az egyik csoport elérte a mellettünk lévő kocsit. Mi persze
mi minden zajt,hangot feszülten figyeltünk. Egyre folyt az igazoltatás. Sajnos
megfeledkeztem arról – minden elővigyázatosságom ellenére megsemmisítsem.
Előkészültem a kínzásokra, és a kegyelmes halára. A következő percben
felnyikorgott a szomszédék tolóajtaja, és valaki lepuffant a kocsi, előtti
kövezetre. Lerúgták! A csend bennünk és körülöttünk is még dermedtebbé
vált. Bakancskoppanások a durva káromkodások távolodtak. Ki lehetett vajon a
MÁSIK? - kérdezgettem a helyemen kuporodva remegő ajakkal magamtól! De csak
kissé sajnáltam, inkább hálával gondoltam rá, kérlelten megmentésemért.
Hát már akkor mi minden emberiből kivetkezett páriák voltunk. Időközben
teljesen besötétedett. Halálos dermedt csendben vártunk sorsunkra. Még
lábujjhegyen sem közelített senki sem felénk. Az örök botorkálása hallatszott
be hozzánk. Vége van?...Mi lesz meg velünk?... Mindmegannyi nagy probléma 5 évi
ártatlanul elszenvedett rabság után. Az éhség és a szomjúság is gyötört,
az irataim is. Ejfél után pár perccel mozdony sípolás ütötte meg a fülünket, és
két gyenge rángást éreztünk. Mozdonyt kaptunk!...Ha lehetett volna még
hevesebben vert volna a szívünk. Pár perc múlva, távoli hangok,néhány újabb
rándulás, és nagyon lassan mozgásba lendült a vonat .. .Sírni, se örömömben,se
bánatomba, már nem tudtam. Ellenben mikor már vagy 25 km-re voltunk
Krasznojurszktól eszembe jutottak az irataim. Előkerestem a sötétben majd
darabokra tépetem remegő kézzel és a deszkanyilásokon át elosztva kiszórtam a
vasúti pályára. Utána elővettem a szárazkenyerek közé rejtett morfiumot, - még
jeketyerina Mihajlownától kaptam – az én érdekes orosz medikámtól
,- én kértem tőle , kifejezetten öngyilkossági szándékkal, ha netán elfognának.
A körülbelül deci méregből kiittam a felét. Rettenetes csapásként hatott a
lekületemre , hogy kis híja volt, hogy nem magyar testvérek foglya lettem, és
ezt még én se bírtam valahogy elkönyvelni. Ha egy kirgíz vagy egy kínai
gárdista fog el, természetesnek tartottam volna, de egy szenvedő magyar
testvérem? Ezt képtelen lettem volna elviselni. Életben maradtam ,
valószínűleg azért mert állandó feszültség volt bennem. Istenre már nem
gondoltam jó szívvel, Ezt a fajta gondviselést nem tartottam jónak. Az előálló
kábultságom csak közel
További utunkon már csak a Mandzsúriába
bevezényelt polgári kémekkel találkoztunk, de már nyíltan nem féltünk tőlük.
Nemsokára itt – ott a Nemzetközi Vöröskereszt kirendeltségeivel is
találkoztunk. Ezek kevéske kenyérrel és forró étellel várták a kiéhezett
foglyokat. Itt kaptam izelítőt egy pajeszes galiciai zsidótól az
istenbekapaszkodásról. Ő is a szanitész vagonban utazott, mert társai a
tetvessége miatt valósággal kikergették maguk közül. Ez az ember akkor úgy 40
éves lehetett, Hajnalban már imát mormolt, és ha kaptunk valahol ingyen
élelmet, ő sosem jelentkezett. Ellenben észrevettem, hogy naponta egyszer
felkereste a mozdonyvezetőt, és egy rozsdás konzervdobozba egy kis forró vizet
kért, s kapott. Utána néhány darabka száraz kenyeret tett bele és megette.
Egyszer megleckéztettem a piszkossága miatt, és többek között a szemére
vetettem kényszerű koplalását. Van magának családja? – kérdeztem. Felderült az
arca és 5 vagy 6 gyereket sorolt fel. Hát maga nem akar hozzájuk hazamenni?
–folytattam a kérdezősködést. Mire ő mosolyogva nézett rám s azt válaszolta:
Nem látja, hogy hozzájuk megyek? Szerencsétlen így nem érhet oda! –kiáltottam
rá. Újra megjelent az arcán az előbbi mosoly, - Uram én hatodik éve így élek!
–mondta. Kenyér és víz, - mert nem élhetek koser koszton. Ekkor lelkembe
nyilalt ennek az embernek az égi ragaszkodása, és minden tudományt megcsúfoló
élő „CSODA” Ekkor ragaszkodás láttán kissé szégyelltem magam, kezet fogtam
vele, és bocsánatot kértem tőle. De csak tőle, mert ekkor még Isten egyenlőre
csak mint „tüske” adott életjelt, s maradt a lelkemben.
Amint beértem a Wladiwostok melletti
nikolszki gyűjtőtáborba egy fogamat kellett kihúzatnom, de erre majdnem
rámentem. Vérmérgezést kaptam, de új életerőre kaptam, a fiatal testem legyűrte
a bajt. Mire hajóra jutottam meggyógyultam, csak éppen csontvázhoz hasonlítottam.
A képen Olcsvay Géza hagyatékából: az a felvétel látható , amely Olcsvay Géza hajójegyéhez készült Vlagyivosztokban
A hajóutam 5o napig tartott a Föld körül.
Japánban egy csőrepedés, miatt 9 napig éltünk. Ez Nagaszakiban volt, ahol
1945-ben a II. atomba pontot tett, néhány másodperc alatt kb. százezer japán
életére.
Útközben az angol gyarmatokon nem engedtek
kiszállni bennünket, jóllehet akkor már visszatárt teljes mértékben az életkedv
a lelkünbe , és mint művész szívesen gazdagítottam volna a vonzó Kelet egyéb
országaiban is élményeimet.
A képen Olcsvay Géza hagyatékéból az a rajza látható, amely az őket szállító hajóról készült
Wladiwosztokból jövet, a háromnapos
Sárga-tengeri úton valamiféle csőrepedés történt a hajónk, s mivel a
sanghaji hajógyár nem bírta vállalni, hát szikratávírón érintkezésbe
léptek a nagaszaki nagy hajógyárral. Szerencsénkre ez elvállalta, így
vetődtem Japánba. Hála legyen érte a Gondviselésnek! Nagy és maradandó
lelkiélményt jelértett számomra, aki már megelőzően, mint művész, sokat tanulmányoztam
Kína és Japán, e két Távol- keleti ország létét, irodalmát és művészetét. Tehát
nem menten teljesen ismeretlen légkörbe, mégis, főleg Japán valósággal elbűvölt
sajátos bájosságával,liliputi japános europaiasságával. A hajón írott
"Rapszódia" — ban valamint a "7 rébusz Japánból „ cimű munkámban
részletezem élményeimet.
Itt a helyszínen bírtam megközelíteni a
sajátos ábrázolá si módjukat,függőleges tendenciájú „MAKIMONÓKAT” és a
„KAKIMONÓKAT”, meg az egész általában tiszteletreméltó lelkivilágukat,
lemondóképességüket, szorgalmukat. Már süldő legény korom óta
szerettem a temetőket. Szerettem bennük sétálgatni, ahol a halál nyomai mellett
sokkal közelebb éreztem magamhoz az életet,mint az emberek között. Milyen más
volt a nagaszaki halottak birodalma!Hiszen az egész többszázezres város
hegynek, felmenőleg épült, mivel a talaj négyoldalán meredek volt. Szinte csak
itt-ott lehetett síkságot látni azon a környéken, és az is csak tenyérnyi
volt. Ha a tengerparti mólón felnéztem a városra, íme ott állt előttem egy
naturalista makimonó vagy ha úgy tetszik, egy kakimonó - kép. Néhány ház
körülöttük, fölöttük erdőrész, majd újra néhány ház,újra erdő,újra ház,
lépcsőzetesen, függőleges törekvéssel. Európában mindig azt hittem, hogy
a japán festmények és rajzok ábrázolása tudatosan költött, leegyszerűsített,
stilizált! Lényegében tévedtem eredetiségük a helyszínen is elbűvölt. A japán
ember a tájakat, a városokat egyrészt alulról felfelé, vagy felülről lefelé
látja állandóan,tehát ezt idegzi be.
November 18-án kerültem el Japánba,
Nagaszakiba. A beérkezéskor nem engedtek a parthoz farolni, hanem a
járványgyanusság miatt néhányszáz méterre a mólótól volt csak szabad kikötnünk.
Mint egy sziget bennállottunk 9 napig a gyönyörű, festői öbölben. Ellentétben
az angol birodalommal, megengedték hogy reggel 6-tól 21 óráig. Teher bárkán
behajózhattunk mindennap a városba Áldott legyen a
vezetőség érte. Még mielőtt ez a nagy engedmény tudomásunkra jutott volna
éhesen és mohón nézegettem a hajó korlátjára támaszkodna e mesevárost és
észrevettem, hogy az egyik hegyén a pompásszínű cédruseruőben egy
timpanonos szürke nagy épülettömb néz szembe velünk. Arra gondoltam,hogy
"múzeum", ás nyomban kedvem támadt arra, hogy engedélyt szerezzek a
megtekintésére. Mikor lehorgonyoztunk azonnal japán rendőrök siettek
motorcsónakkal felénk és megszállták a hajót. A japán nagyon gyanúsító nép.
Óvatos. Nagaszaki a Szigetország legdélibb hadikikötője, tehát féltve
őrzött erődítményekkel van tele. Sem fényképezni , sem rajzolni nem szabad. Aki
valami rejtettnek vélt helyen megkísérli, ott nyomban 1-2 titkosrendőr búvik
elő,és udvariasan lefüleli az embert.
A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a rajz
látható, amit titokban készített Nagaszakiban.
A vágy, a kíváncsiság egyre kínzott. Szóltam
hát az egyik rendőrnek: aki úgy látszott ugyanolyan rosszul tudott angolul,
mint én. Már rég el is felejtettem a dolgot ,amikor egy motor-csónakon
néhány ember közeledett nyílegyenesen/himbálódzó hajónk felé. Felszálltak
ketten és hangoskodva kerestek azt az európai művészt, aki … Jelentkeztem. Mi
lett a vége? Egy városi fényképész ügynöke nagy albumot tett elém és forgatni
kezdte, mint nálunk is szokás, folyton javasolt, ajánlott és meg akar győzni,
hogy rendeljem meg nálunk az arcképemet, jenért, és holnap megkapom felnagyítva
európaiasan. Én nagyot nevettem és sok mutogatás után megértette, hogy abba a
múzeumba akarok látogatni, ha megengedik. Erre ő nevetett fel, és lebilincselő
udvariassággal villámgyorsan megfordított egy képet és annak a hátán rajzolni
kezdett egy képet. Úgy járt a keze mint a motolla. Mire kész lett vele, ámulva
nézegettem a rajzot, mely mutatta az utat - madártávlatból nézve -, hogy hogyan
juthatok fel a múzeumba, ha kiszállhatok.
Az első kiszállási lehetőség alkalmával az
egyik hegyhát felső részén lépcsőzetesen levő temetőcskébe mentem fel. Szó
szerint értem; TEMETŐCSKE, mert a sírok csak akkorák voltak, mint nálunk a
gyermekparcellák kis sírdombjai. Egyébként a sírkövek, virágosak, ápoltak a
parcellák keskeny elválasztó útjain középen, három sor piros-tégla burkolata
volt. A téglák találkozási hézagjából itt-ott virág nőtt fel, de
egyetlenegyet sem láttam letaposva. A virág "szent” Japánban. A virágnak
lelke van, a virág szépségét mindenki tiszteletben tartja. Mindennap felmentem
a másvilágon élők birodalmába, mert ott lehetetlen volt érezni, hogy
halottakkal vagyok karöltve. A sírocskák között alázatosan cédrusfák,cseresznyefák
őrködnek, az utóbbiak gyümölcséből senki sem lop, mert azok a túlvilágiak
tulajdonát képezik, de én sem loptam, pedig európai vagyon! Azért olyan
liliputiak a sírok, mert Japánban ősidők óta elhamvasztják az eltávozottak
maradványait. Nincs rajuk szükség, elég a lélek, mely immár beleolvadt a nagy
NIRVÁNÁBA!
Órák hosszat tudtam ülni világvándorlásom
legecsodálatosabb hangulatú temetőjében. Fel-felsírt, felörvendezett a lelkem,
ha szétnéztem a tájon, magasból. A szibériai krasznojarszki fennsíkon több éven
át még fát sem láttam, de ott hegy-völgy, cédrusérdő, egymás felett álldogáló
házak, emberkék, mély öböl,majd nyílt tenger , benne kis szigetek, sok egy –két
házas bambuszból készült hétvégi tündér lakkal, hajókkal, száguldással,
hullámháborúval.
Már nem voltam hívő de mindig úgy éreztem,
hogy egy térdre kényszerítő nagy Szellem templomában vagyok. És milyen jól
esett szegény lelkemnek ott lenni, Vele lenni, jóllehet húzódoztam, féltem is
attól,hogy visszatérek szépségességéhez .
Ahogy nézelődtem, Hirosima felől egy az
ottani viszonyokhoz képest elég nagy tompa földhátra lettem figyelmes. Szinte
megborzasztott a kopársága. A szibériai rabságból alig 3 napja
kiszabadult,testben és lékben törődött, de a szabadulás varázsától, Nippon
csodálatos mesevilágszerű szépségétől újraéledő, a szép és jó után mámorosan
vágyakozó toprongyos fiatalságom meghökkent. Hiába fordítottam el szemeimet,a
kopár hegyhát visszahúzott. Mennél tovább néztem,annál különösebb lett az
érzésvilágom. Volt benne hétköznap, volt és ünnepnap. Volt benne valami a
földből is, de jóval több a természetfelettiből. Jó volt és kínos is egyszerre.
Este a hajón megkaptam a magyarázatot Az a hegyhát a XVII századbeli japán
katolikusok kivégző helye volt! Amolyan keleti GOLGOTA. Kevés tisztelet, több
borzongás hullámzott végig éledő lelkemen.
Lekullogtam és távolabb felbaktattam egy
másik hegyre melynek a közepén egy buddhista-templomba tértem be. Nem nagyon
éreztem magam idegenül. Por, pókháló ás intenzív tömjénillat fogadott .Fő - és
mellékoltárokon töröküléses kövér mosolygó budhha - istenek fogadtak. Nyoma sem
volt ott a szomorúságnak. Optimista hangulatú volt és ez jól esett. A templom
előtt rátaláltam a "szent" tóra melyben "szent" lótuszok
ágaskodtak és kecses nyakú szent gémek. A parkban járkáló gyerekek etettek
rizslisztből készült süteménnyel. Ismertem mar Buddhát, de ott megszerettem.
Időnként lelkembe toppant egy-egy európai és ázsiai kedvesem emléke és mit sem
adtam volna érte,ha Buddna, a SZENT odavarázsolta volna mellém őket. Legalább
az egyiket olyan szerelmes lettem a környezet szépségétől, hogy mindenáron meg
akartam osztani boldogságomat valakivel. Feltűnt, hogy a templomba bosszú
lépcsősor vezetett is bár fiatal voltam, mire felértem elállt a
lélegzetem. Olyan könny lettem, mint egy pihe. Menet, teljesen
megfelejtkeztem a múltról, a jelenről, LÉLEK lettem, emlékek , terhek nélkül..
.
Soha olyan közel nem járt még a lelkem
Istenhez, akiről konokul semmit sem akartam tudni. Mea kulpa!
Megelégedtem a teremtett szépségekkel. A Teremtő szépség helyett.
Ez év karácsonyát a sikeres szökés
folytán,a Vörös-tengeren hajón éltem át. A bibliás partok visszaringattak
Jézus világába. A hajó parancsnoksága szerény ünnepélyt rendezett nekünk
foglyoknak, akik már dagadó örömmel voltunk eltelve, köze a szabaduláshoz. A
fedélzetre tolt zongorán Verdi világhírű AIDÁJÁNAK örökszép dallamaival telt
meg a légkör. Még énekeltek, szavaltak is a skót tengerészek, de egy mukkot sem
értettünk a tájszólásos angol nyelvükből. Mindegy. Szép volt. A lelkünk is
egyre-egyre szebb lett,hisz olyan szomjasak voltunk,hogy a kicsi jót ás szépet
is nagynak láttuk boldogságunkban.
Amint átértünk a Suezi - csatorna
földközi-tengeri végéhez különösképen Port Said városába, és ott a nyílt
tengeren itt-ott elsüllyedt hajók árbócvége meredt ki a vízből, meghökkentünk.
Megtudtuk ,hogy ezek nem is olyan régen süllyedtek el. A törökökkel kötött
fegyverszüneti szerződés értelmében u.i. az általuk a világháború alatt a
kisázsiai partok mentán lerakott aknamezőket fel kellett szendniük. E művelet
közben azonban az ottani állandóan háborgó tengeren néhány aknamező elszabadult
és ezek, lehet hogy szándékosan-, az ázsiai és az afrikai partok között tűntek
fel hánykódásuk alatt. Szigorú óvintézkedéseket figyeltünk meg megdöbbenve.
Szóló hajó, a miénket kivéve, nem indulhatott tovább! Egymástól kellő
távolságban, libasorban több hajó távozhatott egyszerre, természetesen a kellő
óvintézkedések mellett. Nálunk is menetkész állapotba helyezték a 4 nagy, de
igen rozoga mentőcsónakot. Ezenkívül akkor vettük észre,hogy a tömeg számára
különös bádogdobozokat raktak a fedélzetre készenlétbe. Az oldalukat vastag
kötelek fonták körül ezek sok helyen már foszló,mállott állapotban
voltak. Oda se neki! Szükség, esetén ezeket bedobták volna a tengerbe és
dobozonként 20-20 ember kapaszkodott volna a kötelekbe,na
azok vihar-álló erősek lettek volna. Minket egyedül indítottak útnak, a
Földközi tengeren, na u.n. "szélcsend* volt, akkor is 1-2 emeletnyi
hullámok táncoltak. Ezek láttán dupla halálfélelem lett úrrá rajtunk. Nappal
szájtátva figyeltük a tengert,hátha előre meglátjuk felbukkani a néhány sodródó
halálos aknamezők egyikét. A célirány Kréta szigete volt!. Ez kb. kétnapos út
volt. Ezt a többség' alvás nélkül, állandó dühös remegésben töltötte el. De
lett is nagy velőtrázó hurrá-kiálltás,amikor Kréta sziget vonalát elhagytuk s
így már újra bebiztosító lett az életünk. Innen az éhség és egyéb
nyomorúságos körülményünk ellenére is valóságos diadaluttá vált az 3-4 nap,mely
a szép Olaszhon mellett, a kéklő Adrián boldogított bennünket. Hát még a
kikötés, a partraszállás, az értünk küldött magyar vonat /csupa
marhakocsi!/ beérkezése magyar szó, magyar cigaretta! . Csak két dolog tette
borússá mámorunkat!
Éspedig:
1/ Megtudtuk a kísérő magyar katonaságtól,hogy
"Trianon" igaz! ,
2/ A tiszti állományunkat elkülönítették a
legénységiektől! Miért? ...Minket akkor már a közös szenvedés ás viszontagság
egybeterelt, s amit ez a nagy borona egybekötött,miért kellett szétválasztani
az embereknek?
SZILVESZTER ÉJFÉLKOR: 192o.
/Megmenekültem! /
Előttem az életem ÉPÜLŐ tetős pantheonja.
Kapuja,- mintha valakit várna tárva-nyitva!.,.Szilveszter jön, mert Szilveszter
szenderül, Tipegése biztos, remegése örömöm, s mielőtt belepne
nesztelen viszarévedez.
Azon a hajnalon estcsend volt. Azon a
hajnalon mindenem csupa, nagy
remélés volt. Azon a hajnalon Szilveszter
inogott. Abban az estcsendben mindenem a bibliai Tamást utánozta.
Szilveszter reggelén kvarckemény földben sírt
ástam,hogy beletemessem rabtársamat, hogy beletemessem lelkem negyedét.
Szilveszter delén vad terroremberek
vérextázisát néztem s éltem végig, kálváriás emberkísérettel.
Szilveszter délutánján találkoztam
JEKATYERINA MIHAJLOVNÁVAL , aki, másért remegve vágyó hervadással színezte ki
és visszatérő dalocskákkal zengte tele rab életemet.
Szilveszter alkonyán Jekatyerina bánatos
szemmel nézett rám, búcsút
csókolt felém, és én tolvajos
zakatolással távolodtam el. Időnként
apró,fehér, szeretős röppenésekkel
vissza-visszakacagtam az elhagyott
rút városba, az otthagyott vágy lányra.
Szilveszter estéjén halk szent örömöm
osztozta egy egész tengeres világegyveleg!
Szilveszter éj van. Komor, boldog csendben,
sok ezer apró színes impresszió ölén szenderül Szilveszter fenség! Előttem az
életem épülő, tetős pantheonja. Kapuja tárva-nyitva, s Szilveszter betér
nesztelen.
Kékes, hullámzó csend vesz körül.
Hát beteljesedett a golgotámon szőtt álom;?
Igen! Igen!
ÉS én mégsem zugok, nem ordítok, nem
tombolok, nem kiabálok, pedig GYŐZTEM! ÉN győztem, pogány istenek! Máglyát ide
a panthen elé, hogy meleg,hívogató tűzzel glóriázzam be haladói Szilveszter
hercegét.
(...)
Folytatása következik több részletben ……
.