Így vétkeztem, vezekeltem és békéltem meg I.

 

Dunavölgyi Péter: 

Olcsvay Géza, iparművész, - nagybátyám, apai nagyapám testvére -, a Ludovika Akadémia későbbi művészet tanára, 1896-ban született, 1971-ben hunyt el. Élete folyamán számtalan könyvet ,cikket, publikált. A könyvei olvashatók az Országos Széchenyi Könyvtár Digitális Könyvtárán keresztül. Cikkei, írásai a Budapesti Hírlapban, vallásos cikkei az Örökimádás című lapban jelentek meg.

Életéről folyamatosan „irodalmi naplót” vezetett, ennek kézirata fennmaradt a családban. Az eredeti kéziratot jogutódja a Dunavölgyi Péter átadta a Hadtörténeti Intézet levéltárának, másolata a család birtokában van. Ezen az oldalon folyamatosan közölni fogom az eredeti kéziratot, több részletben.

A kézirata is jogvédett, teljes, vagy részleteinek további, nyilvános felhasználásához a jogörökös engedély szükséges.

 

 

OLCSVAY GÉZA

 

Így vétkeztem, vezekeltem és békéltem meg I.

1. rész (1896 – 1920)

 

Születtem 1896-ban a múlt századnak végén, talán azért, hogy gyerekéveimet még a tegnapnak adhassam. Ekkor még élt az Apám. Ő volt a törzs. Nyolcszáz éves erős, árpádos vállain keményen nyugodott a tegnapi sorson kesergő szomorú arca. Kreol, volt az arca, fekete a bajusza, fekete a szeme,s szú­rós és parancsoló. Akkor sohasem tudtam, hogy miért szól oly keveset,s  olyankor is szitáltan. Ma már érzem; ma már csodálom és leírom,ki írtam  minden  fájdalmát. Az Anyám él! Az első születésem ezerkilenecszázhúszig nyúlt el. Ez az idő tele volt,árvasággal, küzdéssel,békebeli,vándorlással,háborúskodásokkal, rabsággal, ezer Gorkij -  drámával.

 

Tempóra mutantur!

 

Én vagyok az a boldog TÁLTOS, aki az Úr kegyelméből, születtem. Újjá születtem! Újjá születtem akkor, amikor első rabságom befejeződvén, senkitől sem ismerve, de mindenkitől elhagyatva, jövőtlen mai ádáz irigyek között ráújráztam táltosi életemre (1923).

 

Olvassátok, figyeljétek és okuljatok!

 

Tizennégy éves koromban festőművész akartam lenni. Félévre rá, rábeszélésre, már „iparművész – növendék” voltam.

 

Tizenöt éves koromban - 1916-ban elhunyt- Mihály bátyámmal és barátommal, mint az aviatika magyar úttörőinek egyike, igazi repülőgépet építettünk, amely a tervek szerint meg bírt volna állni a levegőben. Az akkori szakkörök segélyeztek is érte bennünket.

 

Tizenhat éves koromban, Észak-olaszországban festegettem, álmodoztam és szépségekkel szívtam tele évtizedekre a lelkemet.

 

Tizennyolc éves koromban, mint végzett iparművész Bécsbe menten;és még egyszer  belevetettem magamat a szakszerű aviatikai tanulmányokba.

Egy félévet, mint munkás - gyakornok dolgoztam egy ottani repülőgépmotor-gyárban. Bécsből Berlinbe vetődtem.

 

Még nem voltam tizenkilenc éves, amikor országos nyomor miatt elvállaltam egy Szeged környéki modern halgazdaság illetve a Szegeden levő halas üzletük vezetését.

1915. március 15-én vonultam be, két hónappal előbb önként, honvédnek és már július végén útba is indítottak a XIII. menetzászlóaljjal a galíciai hadszíntérre. Hét heti arcvonalszolgálat után,mint utóvédet el­fogtak az  irreguláris  kozákok.

 

Tizenkilenc éves, egy napos és nyolc napos volt, mikor Szibériába száműztek, és huszonnégy éves, hathónapos és tizenkilenc napos lettem, mire a világot majdnem körülbolyongva, visszatérhettem Budapestre.

Szibériából szöktem. Nyugat helyett Kelet felé vágtam neki a sok-sok életveszélynek és életviszontagságnak, összesen kb. 25 ezer km hosszú utat tettem meg. Bejártam Kína északi, Japán déli részét; láttam Formosát, Singapoort, Colomboot, Suezt; Arábia homoksivatagjait; Egyip­tom müoázisait; a félelmetes Sinai - hegyet; Kréta-szigetét és a hosszú, örökké kéklő Adriát .

 

Tempóra mutantur!

 

Én lettem az a boldog magyar "táltos",aki az Úr kegyelméből egy élet alatt két életet élhettem le.

 

Huszonöt éves koromban jelent meg az első irodalmi írásom a "Budapesti Hírlapban", melynek kb 4 évig külső munkatársa maradtam. Írásaim nagy feltűnést keltettek, és még a szakemberek is "nagy" jövőt jósoltak.

 

Huszonhat éves koromban, "Regős est" címmel irodalmi estet rendeztünk dr Németh Antallal a Zenekadémia kistermében. Elég nagy forradalmi feltűnést keltett.

 

Huszonhét éves koromban jelent meg támogatással, saját költségemen, a „Taifunnyomok” című novellakötetem első kiadása. Kis anyagi, de nagy erkölcsi sikert arattam. Közben, mint kritikus, és mint szakíró is törtem előre. „Góni Géza halottas ágyán” című rajzomat elhelyezték a Petőfi Múzeumban A magyar Hiszekegy szerzőjének filmszínházat én terveztem, és a belső magyar freskókat is magam terveztem. Szép anyagi és sajtósikert hozott.

 

Huszonhat éves koromban jelent meg támogatássál,saját költségemen Taifunnyok. Közben, mint kritikus és mint szakíró is törtettem előre.

 

Huszonkilenc éves koromban önállósítottam magam,mint  tervező - iparmű­vész,ekkor belebuktam.

 

Harminc éves koromban fejeztem be a hadifogságbeli élményeimből merí­tett regényemet "Reögh Pál sorsa” címen, melyet később a politikai viszonyok miatt /1949/ az  "ALLELUJA" című nagy korregényemmel együtt elégettem. Néhány fejezet maradt meg belőle. Ugyancsak ekkor kiszült el, pihenés képen, a "Megöl az éjjel" című regényem, melyet utóbb át­írtam  "TÉVEDTÜNK,  VÉTKEZTÜNK** címmel/1958./

 

Nem voltam még 31 éves,amikor,mint  polgári rajzoló a honvéd Ludovika Akadémiába kerültem. Itt nyugdíjba helyezésemig 19 évet töltöttem, mint hivatásos szertári százados szereltem le a II. világháború után. Itt taníthattam a betűvetést képző- és iparművészetet, valamint a harcászati - rajzolást is . Valósággal a semmiből lettem valaki, viszont lelkileg eleinte sok megaláztatás ért, de megérte.

 

Közel 10 esztendeig növekedett kálváriám hegye, míglen huszonkilenc­ éves koromban felöltöttem vádoló, forrongó lelkem legszebb forradalmi  egyenruháját  és … térde kényszerültem a Mindenható előtt!

Már elmúltam 35  éves mire teljes alázattal - mer bírtam hajtani maga­mat,  s az egyik szentáldozás alkalmával,- a szent Test vételekor ­tiszta szívből megköszöntem Istennek az észnek is a testnek oly bor­zalmas  64 szibériai hónapot!

 

Mikor már úgy  éreztem, hogy célba értem,  itt  is tele lettem aktivitás­sal. Az első vallásos tárgyú Írásom dr Mátrai Gyula kis  lapjában,  az "Örökimádásban" jelent meg ebben az időben.  Vallásos irodalmi alkotá­saim ettől kezdve- a balsikerek ellenére –is folytatódtak. Most már Is­ten dicsőítése és a szánandó, vergődő lelkek eligazítása  futott.

Ettől kezdve sok mindenből csiholtam elő, a magam és mások számá­ra allelujás élményeket, melyeket valamiképp a "SIÓN HEGYÜK" című lelkikalauz-művemben gyűjtöttem össze.

 

Harmincnyolc éves koromban a lassú elpolgáriasodás lángra lobbantotta emberi szívemet. Szerencsésen megúsztam .A Galileai győzött!

 

Negyvenhét éves koromban,a már folyó (háborús körülmények folyományaként hivatásos  szertári tiszt lettem. Hitéletemben új missziós terület tárult fel.

 

Negyvenkilenc éves koromban, Németországba vetődve, meglátogattam a világhírű stigmatezált Neumann Terézt. Csodálatos  lelkigazdagodás lett az eredménye.

Pár hétre rá életem II. hadifogságába estem, 11 hó­napig; voltam főleg francia – amerikai fogolytáborban, azalatt az  idő alatt  egy  percet  sem tölthettem fedél alatt. Új fizikai szenvedések áradta vett körül, de akkor már Istenbe horgonyozva szenvedtem. Csak testileg, hiszen közeljártam már az ötvenhez,de a lelkem élménydús, gazdagságra tett szert, ott,ahol mások letargiába merültek.

 

Ötven éves koromban kerültem újra haza. Leszereltem ás 4 évig katonai nyugdíjas lettem. Közben azonban a háborús és légi viszontagságok teljes nyomorba jutattak, apám családjával együtt, otthonha­gyott holmijaink tekintélyes része gazdát cserélt, hivatlanul. Újabb kenyérharc kezdődött számomra is. Az új kenyérért új szakmát kellett megtanulnom, sorsomban a 10-et, mégpedig a "Vagonszerkesztést". Sohasem szerettem a száraz műszaki vonalat, s Így az új emberek új kör­nyeztében új belső szenvedésekkel ismerkedhettem meg, sőt készpénzzé válthattam lelki képességeimet. El – el ámultam gyakorlati tökéletlenségeimen.

 

Ekkor ötven éves koromban lettem III .rendű ferences *”Egyed” néven Oktatóm "véletlenül" egy volt  szibériai hadifogoly társam lett,aki abban az Időben házfőnök volt a pesti rendházban: P.Markó Marcell. Ez is nagy eligazító élményem lett lelkileg.

 

 

Ötvenegy éves koromban egy lelkiemelkedésem jelent meg a Szalézi Művek jóvoltából: „"LÁTTAM NEUMANN TERÉZT” címmel. . Újra befutottam most már mint vallásos  író .Budapesten és a környékén számtalan előadást tartottam missziós célzattal .Kb. 50,000 ember lelkébe sike­rűit bevonzanom a jó Pásztort.

 

Ötvenkét éves koromban vesebajt kaptam a II. fogságból kifolyóan. A kényszerű fekvés alatt megírtam "Rózsafüzér elmélkedéseimet” ,va­lamint egy kimerítő elmélkedés sorozatot a ferences  zsolozsámáról, a beöltözésről és a  fogadalomtételről.

 

 

 

Hatvanéves koromban epebajos lettem. A hosszú szenvedés alatt meg­írtam "NÉGYSZEMKÖZT” címmel egy újabb novelláskötetet, mely azonban csupa gyónási témákból áll,mégpedig a mai kortársaim hitszűkségletének témaigénye szerint.

 

Hatvanegy éves koromban a fiatalkorom egyik barátja operálta ki sikeresen maréknyi epeköveimet. Az újabb hosszú betegeskedés alatt két­szer kaptam utólag sárgaságot, újabb korszerű témákkal egészítettem ki gyónási novelláimat.

 

Hatvanhárom éves koromban kerültem életemben másodszor nyugdíjba, miután a műszaki világban tíz évet eltöltöttem.

Eddig hitéletem nem ívelt fel olyan magasságba, mint az istenszeretete, szerint illene. A vágy azonban  utána töretlen bennem, ha elesem, ízigben talpra ugrom és hozzá menekülök, hisz ma már világosabban látom, hogy valóban egyedül Ő biztos és bizonyos ebben  a szellemi zűrzavarban!  Nem tagadom az Életet, de már nem keresem erőszakosan is a kulcsát. Nagy „FALÚ”  még mindig világ előttem, s már tudom, hogy mennyire jó, és megnyugtató  lenne az: Isten!

Tisztelve szeretem az Atyát; vágyva követem a Fiút, áhítom a Szentlelket, s szüntelen köszöntöm az emberiség „ANYJÁT”, ki a Fiúval van: MÁRIÁT.  

 

 

1896

 

Csütörtöki nap születtem, kb. 11.3o - kor. Asszonyanyám 3 napig vajúdott a rettentő kánikulában. Három orvos és az akkortájban szokásos bába asszony segíttek, ahogy tudtak, az orvostudomány akkori lehetőségei szerint,világra jönni. Óriásgyermek voltam, állítólag 8 kg körüli testsúllyal. Az egyik öreg orvos kijelentette, miután már rendbe voltam rakva,  bepólyázva, melyből a két lábam kilógott az abnormális hossza miatt, hogy: - Hát ennek a lurkónak csak egy csibukos pipa hiányzik a szájából!... 

Július 3o-án születtem,de csak augusztus 18 - án lettem  megkeresztelve Előzőleg azt hiszem a bábaasszony,Anyám kérésére, szükség, keresztelésben részesített. A késői hivatalos keresztelésemnek  az volt az oka, hogy nehezen jöttem e világra, és az ezzel járó vajúdás édesanyámat igen megviselte, ezenkívül "nagy" keresztelőt akartak rendezni - ok nélkül - a tiszteletemre. Augusztus 16. vasárnapra esett, és kétfogatú, fehér lovas gumis kocsin vittek, csipkés pólyában a józsefvárosi templomba. Csipke, díszhuzat, kis lábaim kilógtak a kövér pólyából.

 

Csak megtérésem után kezdtem néha imádkozni azért a papért,aki megkeresztelt,JANDA JÓZSEFNEK, hívták. Nem tudom, jó pap volt – e, vagy csak Jézus "bérese",de gyakran imádkozom érte,Nyugodjon békében!

 

Egy időben jelképnek láttam ezt a késői megkeresztelést. Hiszen 34 évig ismertem már Istent,, amikor hosszú vendégségre is bekopogtam hozzá. Remélem, mindörökre! Ámen.

 

1899.

 

Asszonyanyánk már 3 éves koromban óvodába íratott be, néha

bátyámmal együtt. Minden nap kétszer kísért el oda, és kétszer jött Mihályért vagy értem. 

A legelső alkalommal hátborzongató sírásba kezdtem, közben észrevettem, hogy annak a segítő – dadának, aki mit sem  törődve  rugdalózásaimmal bátran ölébe vett és dususgatni kezdett. Anyám közben egy fénylő ötkoronást csúsztatott a markába. Ezen megütköztem és a méreg lecsillapította könnyezésemét. Erre Jóanyánk angolosan eltűnt. Az első nap dúltam-fúltam,de már a Harmadik napon restelltem, hogy „kísérettel” megyek óvodába. Ott Ismerkedtem meg öntudatlanul azzal a ténnyel, hogy a gyermekek "TÁRSAS LÉNYEK” és ez így van rendjén. Akkor még azt hittem, hogy csak a gyermekeket lehet így közösségben tartani, idomítani, átformálni. Tkp. ott ismerkedtem meg az együttes fegyelemmel, a munkával,a közös imádkozással,szóval az egybekapcsoltsággal.  3 év múlva mikor az első elemibe kerültem, sírva hagytam el az óvodát, ami a szememben később is nagyarányúságával maradt meg emlékemben. 50 éves koromban történetesen egyszer arra jártam. A régi óvoda liliputi arányaira figyeltem fel.  Éppen foglalkozási idő volt,de kedvem szottyant belépni kis kapuján, amely oly óriásinak tűnt fel előttem kerek 47 évvel azelőtt. Kár volt bemenni. A roppant kis arányú bútorok, a kistermetű óvódások, az óvónénik mind-mind csalódást keltettek bennem. Senki Ismerőst, nem találtam közöttük. Bocsánatot kértem, és a múltra gondolva visszatértem az immár - felnőtt jelenbe! Mindazonáltal az utcán menve sokáig imádkoztam egykori tanító - dajkáimért és óvodás társaimért! Élőkért és_ halottakért egyaránt.

 

1900.

 

Még óvodás koromban nem volt kivételes Budapesten kiskocsiba fogott, felkantározott szamarat látni az utcán. Megmagyarázhatatlan módon rokonszenveztem velük. Sajnáltam is szerettem is  őket. Hogy miért, ezt csak akkor tudtam meg, mikor később az iskolai hittanóraion megismerkedtem a szamár bibliai népszerűségével. Egyébkánt akkortájban a felnőttek csak a buta embereket ás gyerekeket hozták kapcsolatba e nagy fülű jámborokkal. Én mégsem szégyelltem rájuk simogatni ha nagy busan az útszélen álldogáltak és én történetesen elmentem mellettük. Még felnőtt koromban is csak a kétlábú szamarakra tudtam neheztel­ni!

 

1903.

 

Kisgyermekkoromban anyai nagyapánknál töltöttük a nyarat. Egyik alkalommal, úgy ebédidő alatt az udvarvégen régi módon fát vágó emberek, az ebédelés alatt baltájukkal a fatuskókat verték. Odalopóztam, s nagy üggyel-bajjal addig rángattam, mígnem megmozdítottam az egyiket. Fát akartam én is vágni, ahogy tőlük láttam. Bal lábammal ráléptem a tuskó szélére, a baltát jobb kézzel nagy erőlködéssel  felemeltem és … a sújtás félre sikerült, a nagy balta önsúlyával heggyel a meztelen kis lábam lábközépcsontjaira esett., majd jobbra dőlve lezuhant  a földre,  de a mély sebből ömleni kezdett a vérem. Óriási riadalom keletkezett. A házbeliek ide – oda rohantak, míg én teli torokból jajveszékeltem. Nagyapám az ölébe kapott, a verandára vitt, s míg az orvos elő nem került valahogy bekötözte az erősen vérző sebemet., azután megvédett Anyám indulatától, lefektetett két székre a nyitott verandán. Akkora voltam, hogy kényelmesen elfértem a két széken.  Hogy alapos sebet ejtettem, azt onnan tudom, hogy ma 35 év múltán mély üreg jelzi a seb helyét. Ha Krisztus Urunk keresztre feszített alakját nézem, és elmélkedem, szenvedéseiről, különösen szent lábsebéről, mindig eszembe jut ez a különös stigma, melyet 7 éves koromban nyertem el ízelítőül.  

 

19o3 -1906

 

Ha Édesapámnak örömöt akartam szerezni, szolgálnom kellett az ő örömét. Szerette a verseket, s bármily gondterhes volt, egy - egy hibátlanul el­szavalt vers mindig mosolyra hangolta. Szerettük a mosolyát is, mivel ezt ritkán láthattuk az arcán. Pöttöm kis legényke voltam, de 3 év alatt /halálig/ közel 150 Petőfi verset tanultam meg, hogy elűzzem olykor tar­tós szomorúságát. Korai halála után is meg-megtanultam néhány ver­set, más költőktől is, és mikor egyedül voltam; a szobában, illedelmesen meghajtva magam el – elszavaltam halkan azokat. Ilyenkor úgy éreztem, hogy most már nem az arca, hanem a lelke mosolyog valahol messze; a nagy titok­zatosság országában. Felnőtt koromban "író" is lettem. Ez könnyen ment, hiszen kortársaimhoz mérten rendkívüli szókinccsel rendelkeztem. Ma már úgy gondolom, talán az ő vers imádata is csak "eszköz" volt a Gondviselés tervében?.

 

1904.

 

A halált, mint kikerülhetetlent, ez évben fogtam észbe. II János nevű kis-öcsém hunyt el.  Váratlanul tüdőgyulladást kapott,s ez vitte el közülünk kb. 3 hónapos korában. Szép, dunai pólyás baba volt. Nehéz halállal távozott. Öntudatlan küzdelme, halálhörgése még ma,55 év után is emlékemben él, és fülemben maradt. Eltávozásának körülményei nyomán böl­cselkedtem legelőször életemben. Nemcsak a haldoklását figyeltem nagy szánalommal, hanem egyben,  egyídőben már azt  a nagy rejtélyt boncolgat­tam, hogy miért kell egy   bájos ás ártatlan gyermekek "szenvedni  és nehézkesen otthagyni övéit. Vele kapcsolatosan éltem át - a golgotai pietát! .

Akkortájban még a háznál ravatalozták fel az elhunytat, és mivel édesanyám fekvő beteg volt, kérelmére a szobájából Jánoskát.  Mielőtt a kis fehér koporsót lezárták magához kérte, a halottját és kellő megtámogatottsággal az ölébe tétette koporsóstól. Már kia­padtak a könnyei,hát csak nézte,nézte, és fel-felcsuklott, rá-rásimitott hideg kis homlokára. Hosszú volt az út a temetőbe. Az akkori gyermek-halottas kocsik úgy voltak felépítve, hogy két családtag is elfért a kocsiba. A kis koporsó keresztben volt elhelyezve a kocsis háta mögött és üvegfallal elválasztva. Apám, Mihály bátyám és én kísértük ki utolsó útjára, útközben rá-ránéztünk Apánkra, de elkaptuk a fejünket, mert olyan volt  a nézése mint egy komor bikáé. Vajon min gondolkodik, kutatgattam magamban,de már a következő percben a zökkenő kis koporsót nézegettem. Künn a köz­ponti temetőben, a kijelölt parcella előtt kiszálltunk, és akkor vet­tem észre,a halál erejétől. Életemben először, de nem utoljára. Mikor kis sírdombjára pillantottam, eltüntethetetlenül éreztem, hogy Jánoskánk nemrég elindult, s íme ott állt meg!  Az lett az életének földi határállomása,. Még „angyal” lett, hát kértem járjon utánunk sokat, járjon odafent közbe, mert mi még itt maradtunk.! Ámen! 

 

1905.

Az első tiszta szerelmem Liona kisasszony! Nem tehettem róla. Az érzések felett még felnőtt sorban  is csak üggyel- bajjal bírunk uralkodni, hát még fejletlen  értelmi éveink alatt.

Az előző évbe- egy kétemeletes kőrgargangos házba költöztünk. Szép, nobiliskinézisü /tiszta ház volt, bő napsugárral. Már pár hónapja laktunk az, új lakásban, mikor híre terjedt,hogy új  lakók költöznek az emeletünkre, két nó. Anya és felnőtt lánya Hát ebből lett a baj, mert a szerelem már akkortájban is "bajt" okozhatott. Még mi gyereke is  feszülten figyeltünk az új  jövevényekre, Megtudtuk, hogy a  lányt Leonának hív­ják.  Ilyen nevet még addig nem hallottam, fenten megbizsergett kis szívem, amint megláttam. Szép, sudártermetű fiatal bimbó volt. A női ido­mokra akkor még nem figyeltem, csak annyit éreztem, hogy ha elment az ablakunk előtt, megmagyarázhatatlan harmóniával telitődtem, ahogy rám néztem. Azt is megtudtam,hogy Leona kisasszony színésznő ez azután valósággal tűzbe hozott. . Megbukott,  lelborult bennem a tanulá­si vágy, hiszen még akkor is rágondoltam, amikor hittant tanultam.  Bolygatottságom a tetőfokra hágott. Egyik szekunda a másik után, s így elhatároztam, őszintén mindent feltárok szigorú Asszonanyám előtt. Mikor azután vallani akartam mindig megjelent lelkemben hivatlanul a titokzatos „szégyenkezés” érzés. A szoba ablaka, éppen felénk nézett és megfigyeltem,hogy estenden , ha lám­pát gyújt  /akkor még nem volt  villany! / nem húzza le a rolletát. A csipkefüggönyön át  is látni lehetett, hogy mit csinál a szobájában. Ezt a nyíltságot akkor még nem értettem meg,de öntudatlanul  is imponált .

 

 

Mi délelőtt is, délután is jártunk iskolába. A tanulók nyolc órán át tanultak, egyhuzamban, - két órai megszakítással,, a munkások 10 -12 órát dolgoztak naponta, akkortájban.

 

Már ősz volt, amikor az egyik napon hamarabb engedtek haza az iskolából. Édesanyám történetesen nem volt otthon,így hát  künn ácsorog­tam a nyílt gangon. Egyszer csak Leona kisasszony ablaka koccoant meg! Odanéztem. Arrább húzta a csipkefüggönyt is maga felé intett. Feszélyezetten, remegve mentem be hozzá. Nem tudtam, hogy mitől van a remegősem,de azt határozottan éreztem,hogy nem félek! Menten elbűvölt a szoba nőies, csipkés világa. Természetesen ő mit sem tudott kicsi szívem nagy háborgásáról, s úgy bánt velem, ahogy egy kisiskolás fiúcskával illik. Még az ölébe is felvett. Megmelengetett, megduduasgatott. Erre nem sokat kukoricáztam, s amikor közel hajolt hozzám, gyönyörű szőke haja közé dugtam pirosló arcomat és ügyetlenül megcsókoltam. Leo­na kisasszony megrezzent s hirtelen letett az öléből. Ő mar tájéko­zottabb volt az emberi  test  áramlásaiban mint  én.

 

Egyébként kb. 25 év múlva újságolta az akkor már őszülő Édesanyám, az egyik este, hogy Leona kisasszony meghalt. Végjárta lelkemet ez az akkorára még bájosabbá vált emlékem, még aznap éjjel novellát írtam róla, meg a szerelemről.  A legnagyobb budapesti napilapban jelent meg és mint később hallottam szerte az országban kedvességes feltűnést keltett. Bizonyos, hogy ilyen szerelmi emléket soha senkitől sem kapott Leona Kisasszony. Nyugodjon békében!

 

Mindig érdekelt a nagy emberek életrajza, és miattuk valósággal megörvendtem, ha családunkban valaki beteg lett. Akkor ugyanis felválthattam virrasztásban kifáradt szegény Asszonyanyámat. Ezeket az életrajzokat nem csak olvastam, hanem kivonatoltam is, sőt illusztráció tolvaj is lettem miattuk, hogy ne legyen puszta kézírás a házi „mű”. Nagyon kedveltem az emlékiratokat, mert azokban való igazságok tárultak elém.  És megvigasztaltak.

Ebben az időben 9 éves voltam!

 

1906.   

 

Édesapám 10 éves koromban betegedett meg. Emlékszem éppen március 15-én. Elrontotta ünnepi hangulatunkat. Eleinte azt hittem, hogy mímeli a be­tegséget, pedig- szegénynek jól megpuffadt a gyomra s- alig bírt mozogni a heverőn. Anyám, aki teherben volt a 8. gyermekével, kisírt szemekkel sürgött - forgott körülötte. Mit értettük mi akkor még miért vesz­tette el dalos kedvét. Ekkor történt,hogy az apám felém szólt s vizet kért halkan. Megtagadtam. Erre indulatosan fel akart ugrani, de visszaesett, dacosan figyeltem,ás a természetes visszaesésének mozdulata igazolta lelkemben,hogy apám valóban beteg! .Ugrottam és a következő pillanatban, de csak annyit nyögött felém: Takarodj innen! .53 év óta fáj ez a..minősíthetetlen viselkedésem. Mea culpa!

 

Júniusban kellett apámat kórházba vinni. Ez ebben az időben, majd nem egyet jelentett a halállal. Mindenki félt a kórháztól. Mindenkiben  nagyobb áldozatkészség   élt mint  a  későbbi  emberekben .Az  élet  akkor is nehéz volt, a beteg akkor is terhet jelentett otthon, úgy  volt, hogy meg kell  operálni. Az operáció is ritka volt abban az időben, mint a fehér holló. Az első vakbelet az előző évben merte kioperálni egy svéd sebész. Világszenzáció lett. Édesanyámnak az volt a  gyanúja , hogy  neki  innen normális tünetű. Napról-napra letörtebb, fonnyadtabb lett. Nem operálták meg.  Mi akkor négyen voltunk élők, édesanyám teherben járt az ötödik gyermekével, illetve a nyolcadikkal,mert közben hárman kiskorukban itt hagyták ezt az árnyékvilágot. A legkisebbet őrizni kellett, s így hol a bátyám volt soros,hol én. Anyám minden nap meglátogatta. Nem is bírt volna otthon maradni. Június 25-én, egy hétfői napon én voltam soros, amint beléptünk az István-kórház kapuján s nekivágtunk a parknak, hogy Apánk beteg-pavilonjába jussunk, hirtelen közöltem Anyámmal, nagyon furcsa érzése­im vannak.  Ő is hasonlóképen érzett.

–  Siessünk!- súgta, és neki ira­modtunk. A pavilon előtti padon ült néhány korterembeli, akik nagyon szomorúan néztek ránk. - Vajon az én férjem mikor fog így kinti ülni, várni bennünket?- Milyen jó az uruknak!- szólt feléjük és tovább siettünk. A pavilon bejáratánál egy kis termetű férfi kiáltott utánunk. 

- Asszonyom, most vittek el az urát a „kosárban”! Anyám kétkedve , elrémülten fogadta a hírt, de az tapintatlan tovább bizonygatta.

A lép­csőházban percek alatt felértünk az emeletre és eszeveszetten rohan­tunk a kórterem felé. Üres ágy fogadott édesanyám ájultan rogyott rá, én könnyezve álltam életem e drámai percében. Orvos' került elő és magához térítette anyámat. Hozzám jött egy ápoló apáca, megsimogatta a fejemet s azt a tapintatlan hírt közölte velem, hogy- már nincs édesapád, fiam. Ahogy édesanyám magához tért, észrevette, hogy Apám árva kórházi éjjeli szekrényén 6 kis tipuscipó állt sorrendben. A haldokló Apám vette, hogy legyen kenyerünk és aggónizálásában is áldást reszketett rájuk. Azóta, ha az utolsó percben jött is, mindig lett kenyerünk!  Legalább egy karaj kenyerünk!.

Áldott legyen érte örök Atyánk, és földi apánk!

 

Karolin húgom, Apám halála után 3 hónappal született. Mi akkor már négyen voltunk élők 12, 10, 6 és 1és 1/2 félévesek. Megdöbbenve fogadtuk  az új testvért. Miért jött, ki küldte, mikor senki sem hívta közénk, hisz máris minden falat kenyér verítékbe került Anyának? Ehhez hasonló gondolatok kóvályogtak gyermekfejünkben, és fel-felsírunk a dühtől,a tehetetlenségtől. Egyedül fiatal özvegy Anyánk állt szomorúan a bölcsője mellé, de sziklaszilárdan. Ekkor lettem először figyelmes a férfi és a nő együttélésének tartozékára, ill. folyamányára a Gyerekre.  Hirtelen észrevettem, hogy nagyon sok gyerek, de ami még megdöbbentőbb hatással volt rám: SOK SZEGÉNY gyerek.  Tájékozatlan fejjel kizárólag a felnőttek „meggondolatlanságát” gyűlöltem meg. Nehezteléssel néztem, ezek után a „tisztes” apákra és sajnálkozással a nekik kiszolgáltatott anyákra. Hiszen az anyák hősies egyenlőtlen harcát s önfeláldozását módom volt otthon Asszonyanyámon is tapasztalni. Ezek voltak az első szánalomérzések a nőkkel szemben. Minél több anyát láttam a szánalomérzés egyre jobban növekedett bennem irántuk, de kicsit haragudtam is engedékenységük miatt rájuk.  

 

Új kishúgom mintha csodálatosképp érezte volna, hogy részünkről útban áll, ötödik kerék a kocsiban, feltűnően csendes, sírás – rívás nélküli baba volt. Órák hosszat feküdt a családi bölcsőben, s mi felváltva, bosszankodva csíptünk egyet – egyet az ártatlanon, mert azt hittük azért néma, hogy ingereljen bennünket.  Általában minden megnyilvánulása iránt gyűlölettel voltunk. Ő azonban mit sem hederített  érzéseinkre öntudattal nem bíró gyermeknek ez a következetes viselkedése végül is meghökkentett bennünket., nagyokat Mihály bátyám előbb kapitulált mint én. Ettől kezdve korai haláláig  a szeretet pompázásával ajándékozta meg kis húgunkat. Én egyenlőre tanácstalanul vergődtem. Tárgyilagosan figyeltem,  12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a felnőttek tévednek vagy hazudnak!  Az a kegyelmi bőség mely a kicsit rendszeresen körülvette engem is teljesen megadásra késztetett, s ettől kezdve kárpótlásra, engesztelésre állottam át. Ma 37 éves vagyok, de még nőtlenül élek, és két kis húgom istápolhatásáért.

 

Középiskolás kanomban, mikor az osztály könyvfelvétélezésre lett vezé­nyelve, én mindig utolsónak maradtam. Mennél több Werne-t, Jókai-t, Andersen-t és Twain Mark-ot vittek el mohón kis társaim,annál titokzatosabban  mosolygott a lelkem. Egyszer nagyon lehordott a könyvtárkezelő tanár, mert rájött tudományszomjas turpisságomra. Én mindig elkértem a könyvjegyzéket és valamilyen különleges nevű külföldi szerző művét igényeltem. Amikor megsértette iparkodásomat éppen Schiller: Don Carlosát kértem. A tanár úr, végignézett rajtam, és felejthetetlen hangon így kiáltott: „Te takonyos! Hiszen még sem bírod mondani helyesen a címét, hát mit különcködöl? A felét sem érted meg!”  Az nem baj feleltem elpirulva, Ha a felét megértem, már nyertem!És nem fogadtam e a helyette felkínált ifjúsági könyvet. Megkaptam a Don Carlost, és neki és nekem is igazam lett. Háromszor olvastam, míg a felét megértettem, de legközelebb , - erre már pontosan emlékszem-, Goethe-t kértem, mer az előszó egybevetette a két jóbarátot. Így szaporítottam idő előtt „világirodalmi” ismereteimet.

 

1908.

 

Régen,mikor még,kislegényke voltam, élt még néhány  PIROSSAPKAS NEGY­VENNYOLCAS HONVÉD Budapesten. Az volt a szokás, hogy az ország népe szivarvégeket küldhetett nekik, és ők nobilisán az újságok révén kö­szönték meg az ajándékot. Egyszer kaptam 2 nagy doboz szivarvéget,hogy ajándékozzam a veteránok­nak, majd meg fog jelenni a nevem az újságban. El  is vittem a "BUDA­PESTI HÍRLAP*' szerkesztőségébe ás másnap már gyönyörködhettem  is nyom­tatásban először megjelent nevemen. Érdekes,hogy legelső szépirodalmi munkám is a Budapest i Hírlapban jelent meg,de ez már előkelő helyen, a lap tárcarovatának álén.

Ezeket az élve maradt negyvennyolcasokat múzeumokban alkalmazták mint terem erőket. 1959-ben, II. nyugdíjaztatásom elején magam is jelentkeztem,mint volt hadirokkant, az akkori budapesti múzeumokban teremőrnek, de sikertelenül.

 

1909.

 

Megmagyarázhatatlan indításból már korán kísérletezni kezdtem a szűkös életmód gyakorlásával. Jóllehet a félárvaság szegénységében éltem de, keményebb,  szegényeséét életre akartam magam szoktatni ,miért is mint kis

középiskolás, tiltakoztam, ha özvegy Ássszonyanyám t izórait tett iskolatáskámba. Elvem lett, hogy 3 órát ki lehet bírni munka nélkül, étlen- szomjan! Eleinte pofonokat is kaptam akkortájt már szokatlan elvemért, később bolondnak bélyegeztek otthon.

Előkészületeim a nyomorra gondviselésszerűnek bizonyultak. Néhány évre rá hasznát vettem. Katonáskodásom még az első világháborús (oroszországi) fogságom idején, gyakran volt vánkosom a karom, takaróm a mínusz 10 -16 fokos levegő. .Egyszer útközben Szibériában az egyik kis állomáson egy kb.4 kilós forró kenyeret sikerült vennem. Életem­ben soha úgy nem öleltem magamhoz senkit sem. Lelkem hálával telt meg s futólépésben rohantam marhakocsink felé, hogy éhségemet is csillapíthassam. Még forró teavizet is szereztem útközben. Odafenn a kocsiban, hirtelen megfelejtkeztem az éhégről  csakhogy mindjobban kiuzsorázzam az  ingyen meleget. Deszkafekhelyemre kuporodtam még jobban magamhoz szorítottam a kenyeret is, a teáskannát is, és elnyomott az édes álom. Nem tudom meddig aludtam, de arra ébredtem,hogy valami nagy jégdarabot tartok magamhoz ölelve. A kihalt, megjegesedett nagy kenyér volt a hasam korul és a teáskanna, melybe időközben belefagyott a víz!. Előbújtam s jóidéig búsongtam sorsomon, s felnőttek embertelenségén, a XX. század kulturálatlanságán,  bánatomban addig birkóztam,tördeltem a fagyos kenyeret,míglen a jó felét be nem kebeleztem.  Azután a legközelebbi állomáson forró teát szereztem,s kihaló fiatal gyomromat meg­melengettem általa.

Csak négy hónap múlva sikerült egy szegényes pokrócot szereznem. Addig gyalulatlan deszkapriccsen kuporodtam éjszakánként 2 - 3_órát..

Az 54 hónapig tartó szibériai fogságomban többször- hosszú viszonyba kerültem a koplalással is. Ilyenkor mindig hálásan gondoltam a mit sem sejtő trenírozásomra.

Dancsics Ákosnak hívták, Hiányzott a jobb keze, mégis rajztanárunk volt. Úgy festett bal kézzel, mint más jobbal. Kemény ember volt, Akkora pofonokat tudott adni, bal kézzel, hogy sokáig sajgott a helye. Én ezt elkerültem, mert jó rajzos voltam.  Akkortájban bár feltűnően kis fizetésük volt a tanároknak, tanítóknak, mégsem vették észre az illetékesek. Miért is megengedték egyes tanároknak, hogy az iskolaépületben külön órákat tarthatnak. Így Dancsics tanár úr is, ő külön rajtanfolyamokat nyitott, a gyengén rajzolók számára. Bekerültem az ö jó szíve miatt. Lehet,hogy a félárvaságom is közrejátszott . Már koromhoz képest tűrhetően rajzoltam  ironnal,  szénnel,tussal,de váratlanul felfigyelten a színekre is! . . .Bizalommal fordultam hozzá.  - Szeretnék megtanulni festeni is mondtam drukkolva az  Íróasztala előtt .Erre megengedte, hogy vasárnapi különrajzra is eljárhatok., díjtalanul., sőt

túl megígérte, hogy a festéken kívül rajzlapot, iront, radírt, vázlatkönyvet  szenet stb. ezentúl kérhetek tőle.

 

A következő évben már egy levelezőlapról, olyan jó csendéletet festettem a különórán  hogy tanártársai  mind a csodáira  jártak. Ő volt az, aki amikor pályaválasztás  felöl kértem ki a tanácsát,- a legmerevebben  ellene volt, hogy direkt  festő legyek, mert abból , ha csak nem leszek egy világraszóló zseni, nem lehet megélni. Tudta saját tapasztalatából. Azt ajánlotta, hogy „iparművész” legyek, és így valóban mélyreható a tehetségem, úgyis kivetülhetek, e rokonszakma ellenére is. Hát nem vetültem ki, de az iparművészet révén mindig tudtam egy – két falat kenyeret keresni. Ahogy elkerültem tőle, soha többé nem kerestem fel. Ezt a rút hálátlanságot avval kíséreltem meg elegyengetni, hogy gyakran gondolok rá, hálával, és imádkozom érte. Jutalmazzon neki az Isten, nyugodjon békében.

 

Éveken keresztül kerestem a temetőben a sírhelyszámát, - hiába. Feleségét a Farkasréti temetőben megtaláltam,  de a jóakarómét nem. 50 évvel később egy barátom lánya temetésekor, a sírja mellett állván, váratlanul látta a közeli sírkövek egyikén Dancsics tanár úr nevét. Mea culpázva álltam ott.

 

1910.

 

Már korán kitört belőlem a segítenivágyás. Nem bírtam nézni Asszony­anyám keserves éjjel-nappali hajszáját a kényérért, 13 éves koromban; a nyári szünidőmben,  elszegődtem kifutó fiúnak egy kis nyomdába, a Wesselényi-utcába. Mit tudtam én akkor még, hogy a papír nagyon nehéz, különösen,ha sokat raknak egymásra belőle. Anyám tiltakozott, sírt,de az első szombaton délben letettem asztalára, a heti keresetemet,megvigasztalódott ,de látva véznaságomat,reggelenként mindig könnyezve engedett ki a lakás ajtaján. Mindnyájunkat mindig ki-kisért, mondván; - Ilyen nagyvárosban sohse tudja az ember,hogy viszontlátja-e a szeretteit! Volt benne valami. Egyszer majdnem a Károly kőrúton pusztultam el!.Meg kellett raknom a nyomdász két­kerekű, négyszögletes kocsiját Alig bírtam gyenge karommal a kockás kocsit,  az úton tolni. A forgalom már elég nagy volt azon a környéken, és egy követ akartam kikerülni hirtelen, de kerekeim belecsúsztak a villamos-, sínbe Természetesen nem bírtam kiemelni. A for­galomban is hamar zavarok kerekedtek, a járókelők körülállták és egy ideig nézték élhetetlen vergődésemet, végre egy munkás kinézésű férfi ráordított a nézgelődőkre, erre nekifogtak a felnőttek és per­cek alatt kiemelték a kocsit, a járda mellé tolták. A jóakaróm arra figyelmeztetett, hogy máskor kevesebbel terheljem meg a targoncát. Jézus legyen neki irgalmas akár itt, akár amott, mert irgalmasságot gyakorolt egy vézna árvával!

A rákövetkező év nyarán egy belvárosi jóforgalmú kalapüzlet műhelyében nyaraltam, mint kifutófiú. Gyönyörű női kalapokat készítettek, de a műhely visszataszítóan piszkos volt. Nagy kartondobozokban kellett a ka­lapokat hazaszállítani. Ha szél volt az utcán bizony ide-oda támolyog­tam, mint egy részeg. Ha nem volt munkám a műhely sarkába telepedtem egy piszkos szék és gondolkodtam, szomorkodtam a felnőttek világán. Akkor már tudtam, hogy ha felvesznek az iparművészeti iskolába, "művész” leszek. Hogy a lelkivilágom be ne szennyeződ jön, hát itt kezdtem írni verseket..

A versírást még vagy 3 évig gyakoroltam, de mert idővel nagyon nagy költők műveivel ismerkedhettem meg, szégyenkezve letettem a lan­tot. Beláttam,hogy jobbat,szebbet én nem leszek képes alkotni!

A főnököm eleinte tegezett, az alkalmazottak is általában csak a keresztnevemen szólítottak. Ez nem tetszett. Egyszer a főnök elé álltam és, ud­varias formában tiltakoztam a tegezés ellen. - Tessék tudomásul venni, hogy az én álomvilágom nem -a "kifutóság*,én itt csak pénzt akarok sze­rezni,hogy továbbtanulhassak!- mondtam neki kipirulva .Zsidó ember volt, s láttam a szemén,hogy megért! . Már a második napon azt a feladatot kaptam, hogy a padlást, mely tele volt poros dobozokkal takarítsam ki. Seprűt, vödröt, porrongyot magamhoz véve, szerény utcai ruhámban felgyalogoltam az ötödik emelet felett lévő padlástérbe. Megrémültem. A növekedő rátartiságom megingott. Nekidőltem az egyik padlásgerendának ás elsírtam magam mint egy ötéves gyermek...Ez könnyített a lelkemen. Gondolatban kibaktattam apám sírjához s lelkemben új küzdelemre erősöd­ve tértem viasza,azután nekifogtam a takarításnak. Olyan lettem mint egy szemetes legény!Elszántságom megnövekedett. Az első heti 8 Koronás keresetemet tisztelettel és büszkeséggel vittem haza a jövendő tanulmánya céljára.

 

Koraérett, erotikus alkatú fiú voltam. Ekkor végeztem a szokásosa iskoláimat, már tudtam, hogy "művész leszek. A testi erőm gyenge, volt szellemileg elütöttem a kortársaimtól Egészen más dolgok érdekeltek, mint, őket. Egyébként rámenős voltam,és ez lett a nagy bajt...Volt egy közeli rokonom,aki cirkuszi "dummeraugusztnak” készült. Rettentő csibész volt/és már minden hájjal megkent. Ez év január elsején délu­tán együtt kóboroltunk a városban;kültelki, rosszhírű utcákba vezetett,közben ócsárolni kezdte bátorságomat,ha kapuk alatt álldogáló hivatásos kéjnőt pillantottunk meg. Ez annyira felbőszített, hogy amikor az egyik szutykos utcán egy ácsorgó ilyen nőhöz lökött,azt hittem szégyen visszafordulni És nagy bátran a kapu alá mentem evvel a lédával. Elbuktam. Mint ahogy Ady írja az egyik szépséges' költeményében:”LELKEM ALATT EGY NAGY MOCSÁRRAL " förtelemmel támolyogtam ki az utcára. Rokonom röhögve vart az utca sarkán. Nem volt kellő erőm belerúgni!

Érdekes, hogy 47 évre rá súlyos epeműtéten estem át. Ez a kórház éppen szemben állt akkori bukásom helyszínével. Első alkalommal vonszo­lódtam végig a kórtermen és visszatérve az életbe kíváncsian ámultam le az utcára, felvert a szívem! Ott állt előttem elnyűtten az a ház! Ez a gondviselésszerű viszontlátás felért számomra egy nagy lelkigyakorlattal!  Még friss volt testem sebe, de mi lett ez a fájdalom lelkem felújúlt meakulpázásához?

 

A középiskola III. osztályától kezdve én voltam iskolánk "Munkácsyja” Közepes tanuló voltam,de jó rajzos,sőt festő. Az év végén el is nyertem egy olyan ösztöndíjat, mely,ha másfajta iskolában tanulok tovább, évi 160 Koronát juttatott volna, ez volt az új SZILÁGYI ISTVÁN féle ösztöndíj. Évenként 5 jó tanuló nyerte el. Hogy ki volt ez a jótevőnk,nem tudtam,de a Kerepesi teme­tőben lévő sírját többször meglátogattam. Nyugodjék békében!

 

Néhai jóakaróm: Lechner Gyula egykori hites ügyvéd,festő- ás szobrászművész  műfordító mondta, nekem egyszer,amikor műtermében a művészetről és a művészekről beszélgettünk:- Édes öcsém, kövér nagymüvészt nem fog találni az életben!  Ilyen nincs nem lehet,mert aki igazán nagy,annak korán -el kell égnie! Én is azt hiszem;,hogy művész vagyok de idenézzem, s most akkor rámutatott szerény kövérségére, pocakom az van.

0h, milyen igaza lett! Amíg nem vettem Irányt az elpolgáriasodás kényelme felé,addig önmagam iránt könyörtelenül harcban,alkotásban éltem éjjel-nappal,jóllehet nagyevő voltam, deszkavékony volt a termetem.42 éves koromban kezdtem váratlanul hízni, s ma már koromhoz illő pocakom van nekem is,pedig a negyedét sem eszem a múltbéli adagjaimnak,igaz,hogy a napi 3-4 óra helyett általában 8-9 órá ülök éjjel az ágyamban! Nem is érzem olyan, bizonyosan művésznek magamat /1959/.

 

Már kamasz koromban,ha a sétaterekre került nagyságok bronz- vagy kő szobrait        nézegettem, mélységes vágyam kerekedett valami  olyat írni ami megríkatja vagy, felborzolja az emberek szívét, lelkét eszét. Milliókhoz szólni,de olyasmit amire az emberek felütik a fejüket,  ki áhíta­tosan, ki feszengve melegszik avagy megrázkódik írásom tartalmától. Ebben az időben még csak vereseket írogattam és álmomban sem volt,hogy valaha regényeket  fogok Írni!

 

1911.

Az  Iparművészéti Főiskola "lakásművészeti tagozatára" felvett hallgatónak 3 havi faipari gyakorlattal kellett rendelkeznie, így kerültem mint elsőéves, Máriapócsra, a nagyhírű búcsújáróhelyre Nagyapámhoz, egyben egy ottani asztalosműhelybe. Szabadidőmben rajzolgattam, festegettem. Ennek; híre ment a környéken. Az akkori pócspetri /plébánostól / kilátásba lett helyezve egy feladat mégpedig a pócsi katolikus templom téglakerítése   oszlopaiba helyezett,bádogra festett stáció-képek kijavítása ha  a képességem elbírja. U.i. a zsidók arca ezeken a festményeken össze-vissza volt     karcolva. Valamelyik túlbuzgó hívő cselekedte ezt a barbarizmust hitbuzgalmában és és Jézus iránti szeretetében. Próbaképet kellett festenem, könnyező jézus-arcot választottam ki egy közismert szentképről, a próba sikerült, a megbízást megkaptam,ás nagy ambícióval fogtam hozzá életem első festői megbízásához. Napokon át napsütésesek voltak a napok így a helyszínen dolgozhattam. Minden
nap elég nagy ámuló közönségem volt. Természetesen a legtöbbjük azt hitte, hogy nagyon vallásos lehetek. Én mosolyogtam rajtuk. Festettem nagy szorgalommal,de Jézus alig jutott munka közben az estembe. A falubeli széplányok jobban érdekeltek. Nem hivő, hanem hiú voltam már akkor...
A munka sikerült, legalábbis ez volt a Szakértői vélemény. Nagy ünnepélyességgel szentelték fel. Negyven korona honoráriumot kaptam,ami akkortájban tiszteletreméltó összeg volt egy koldus művésznövendék számára. Kocsin kellett hazavinni, mert egy kis zsákban csupa kétfilléresből állott.  Pár napra rá újabb megbízások futottak be nagy örömömre. Három útszéli megrozsdásodott bádog Krisztust. Friss bonctani tudásommal megrendítően sikerült az inaszakadt, sebes testű Jézust megfestenem. Az egyszerű nép könnyezett láttára. Ezekért 75 Koronát kaptam. Fiatalkori nagy ambíciómban gondolni sem mertem arra, hogy ritkán fog életemben előfordulni  ilyen magas honorárium. Pár évre rá, mikor már észrevehetően kialakult, kidomborodott életem szenvedésszerü jellege, megdöbbenve figyeltem vissza a fenti emlékeimre. Miért éppen a Kálvária tartalma és jelenetei lettek művészeti pályán első megélhetési forrásai? És miért nem festettem még Máriapócson tűt-cérnát a kezembe, hogy az akkori jelenetemet, mert összeférceljem a jövőmmel? Tanácsadásra lettem direkt festő helyett iparművész mert ezen a vonalon kevesebb nyomorra, számíthattam. Ez így is lett. 1913-ban végeztem s az első munkám egy síremlék megtervezése lett. Tehát az életkezdet kálváriát és temetőt jelzett előre!
Telendő tele lett is az életem lelki szenvedéssel és szellemi haldoklással, de hiszem,hogy nyom nélkül mégsem múlok el,mert  Isten kegyelméből minden bajból, ja jajból fel bírtam, eddig támadni és újra ráújrázni. Már felnőtt, megtért ember lettem, amikorra ezt az előrejelzést meg mertem nyíltan köszönni Teremtőmnek!

 

1912. -

 

Minden színháznak volt biztosított statiszta gardája. A képző -, az iparművész- és a rajztanárképző hallgatót a Nemzeti Színház kötötte le. Természetesen önként jelentkezés alapján. Számunkra ez kosztümtanulmányozási lehetőséget jelentett elsősorban. Szabadidőnkben a színpadon vagy ahol épp lehetett vázlatokat kellett készítenünk egymásról,hogy egyrészt a történelmileg hű ruhadivatokat,másrészt a különböző anyagok redőnyelhelyezését stúdirozzuk.  Miután a Nemze­tiben javarészt történelmi darabokat adtak elő, ez egyben módot nyúj­tott arra is,hogy a különböző korok politikai, társadalmi és társasági felfogásaival, szokásaival közelebbről megismerkedhettünk. Kitágult az általános műveltségünk, no meg lelki téren is döntő be­folyást gyakorolt ránk a "festett világ” világának megismerése. Hiszen ha korábban értünk a színház színészkapujához találkozhattunk a nagyokkal, Jászai Marival,akit a színészek is ,mi  is csak "MARI BÁCSINAK”   hívtunk egymás között,férfias természete s hangja miatt. Érdekes volt civilben látni „az ember tragédiája” is, Bakót,Bakót, - hatalmas termete volt, - Istvánffyt, Beregit, Szavcsvayt, stb. annyi de annyi beérkezett színészt. Újházy Edét,, a szivaros „marhát” , majdnem kifelejtettem,, pedig , de jó és közvetlen ember volt, „civilben”, csak éppen mindenkit marhának titulált, szeretettel.

A kulisszák közötti és mögötti világ minden épkézláb fiatalt érdekelt. Akadt akire ez káros, de a többségére józanító, hatással volt, sőt kiábrándító volt. Bár a Nemzetiben feltűnően komoly fegyelem uralkodott, mégis csak "festett0 világ volt az és kápráztató, s utána bizony gyak­ran bandukoltunk haza gyalogosan lelkendezve vagy elkeseredetten. A napi élet mást tárt elénk, eltekintve a saját sorsunk nem éppen ragyo­gó valójától. Egy esztendeig jártam statisztálni, de  ez az idő kétség­telenül előnyös és érdekes tartalommal,  észbeli és lelki világom meg­gazdagodásával járt.

Más volt a kisebb színházak kulisszavilágában. Húsvét előtt, jó néhány héttel híre járt közöttünk, hogy Feld Matyi színháza  is le akar szerződtetni bennünket a közeledő Nagyhéten, náluk előadásra ke­rülő PASSIÓ - játékhoz. Elfogadható díjazást Ígértek, és mi, koldus művésznövendékek belevágtunk. A színház a régi Aréna - út és az István- út sarkán állott. Híre hírhedtséggel volt páros.  Jóllehet a darab Jézus szenvedéséről szólott, nyakig belefeküdtünk és belekeveredtünk a fes­tett világ feslett légkörébe. Én, Kalifás főpap főtanácsnoka voltam. Az igazgató úgy látszik pénzzavarral küszködött, mert igen kevés igazi színésze volt, a darabban viszont igen sok volt a számottevő szerep­lő, tehát mit tehetett egyebet,mint a párszavas szerepekre  is a "nép” - ből vagyis a statisztákból választott pofára ki megfelelő embert. Még Szt. Péter apostol szerepét is egy iparművész-növendékre bízta. Be is vált. A darab sikert aratott,de a kulisszák mögötti élményektől el­tekintve, amit magán a színpadon láttam szemtől - szembe,elég volt arra, hogy a belső csömör úrrá legyen rajtam. Meg is szöktem, még pedig az ötödik előadás közben. Nagy elhatározás kellett hozzá! Hiszen amiket ott átéltünk, mind-mind színes, vonzó testhezillő volt. Már a próbák alatt akadt mindnyájunknak egy-egy -"színésznője”. Nos az egyik kollégám kapcsolatba került a pénztárosnővel,aki az egyik napon bizal­masan elárulta,hogy  elegendő pénz futott  be a jegyek eladásából,meg lehet a dirit környékezni. Nosza beöltözve, maszkírozva küldöttség ment hozzá, de nem akart beengedni. Erre benyomtuk az ajtót és sztrájkkal fenyegetőztünk, A telefonját  birtokba vettük,nehogy  a rendőrsé­get fellármázza. Fizetett. Nem szívesen,de minden hátralékot kifizetett. Ekkor támadt fel bennem visszatarthatatlanul a menekülési vágy, .

A gondolatot tett követte. Jólehet, még lett volna egy-két jelenésem.

Jelmezemet, szakállamat ledobtam az öltözőnkben,de arcomról a ragasztóanyagot puszta vízzel nem tudtam eltávolítani!...Felszöktem a női öltözők, folyosójára s amint, ott a vízcsap mellett dörzsölgettem ar­comon a masztikszot, kinyílt az egyik öltöződ ajtaja és egy aranyhajú és csodálatosan szép nő dugta ki fiatal, fejét és kikémlelt. Angyal volt

szárnyai nem voltak még felszerelve a hátára. Ő volt hivatva a getszemani kertben, a vérrel verítékező Üdvözítőnek átnyújtani a felerősí­tő itallal telt serleget! Szappant kértem tőle. Készségesen kinyúj­tott egy darabot. Nosza addig súroltam, kapartam arcomról a ragsztó-réteget, míglen nagyjából utcaképes lettem. Bekopogtam hozzá, hogy törül­közőt kérjek. Beengedett, pedig ez még náluk is tilos volt. Gondoltam elbűvölten, talán azért ilyen bátor, mert "angyalnak" képzeli valóban magát,akivel szemben a férfi nem érezhet a  boldogságon kivolt semmi más  vonzalmat. Soha életemben olyan lassan és olyan ügyetlenül még nem törölköztem. Állandóan a tükör előtt önmagát sminkelő "an­gyalt" csodáltam.

Mindez percek alatt zajlott le, s vulkanikusan éreztem,hogy menekülnöm kell onnan, az egész házból,a színházi világból!A kapun simán kijutottam. Éppen holdfényes késő este volt. Kora tavaszi szellők mozgatták a rügyező gallyakat. Leolmozódott a lábam, teli torokkal szívtam magamba a felszabadulás levegőjét, s egyre a csillagos eget néztem. Nemcsak kimenekültem, hanem meg is menekültem. Félelemtudással súgtam az ég felé; Uram, ezek után vethet a sors akár az északi vagy déli sarkra,a legmélyebb kanálisba,akkor is felszínen maradok! Akarom!

Jó iskola volt ez a vehemens, erotikus természetű forradalmár számára. Megláttam, hová vezet az erkölcsi lazaság, a fix pont hiánya,  és milyen  nagy  és jóerejű a „leküzdésből” születő erő varázsa.

 

A nyári vakációt Is munkában töltöttem. Az utolsó havi fizetésből ,divatos ruha helyett,  tanulmányútra mentem egy osztálytatfamma1 Velencé­be, ebbe az európai mesevilágba.  Természetesen kellő előtanulmányokat végeztem,hogy  legalább nagyjából ismerjem mire odajutok.

Nem bántam meg. Ott jegyeztem el magam örökre a: szépséggel. Szegény fiú voltam,mindenütt takarékoskodtam, hogy mennél tovább élhessek új szerelmemmel. Kalandunk is akadt elég. A legérdekesebb az volt, hogy amikor az éjszakai tengeri út után a Városka elé  értünk is kiakartunk szállni a hajóból,  letartóztattak és hiába ordítoztuk leendő szállodánk nevét, a tehergondola 4 apacsszerű letartóztattak együtt a rendőrségre vittek. Velünk nem bántak gorombán, csak az apacsokkal. Azokat rögtön cellákba zárták, minket az u,n. hivatali helyiségben hagytak. Mikor a rendőrtiszt megérkezett, bár nem értettük őket,de éreztük,hogy rólunk beszélgetnek. Elég rendesen voltunk öltözve, csak éppen, a III. osztályú hajóutazás, a sóspára az álmatlanság tett gyű­rötté bennünket, vagy is gyanússá. Ezt növelte a jó börkofferünk is. Nem tudták elképzelni,hogy miért utaztunk a csibészekkel. Ki utazik, ha nem szökevény, a III. osztályon a kúlföldiek közül?

Ekkor királyi ötletem támadt! Azt mondtam a tengeri betegségtől még mindig ványadt kollégámnak, hogy nyissuk ki a kofferunkat, mutassuk meg nekik  pénzünket, tárjuk eléjűk főiskolai a főiskolai  indexünket, és reflexszerűen hajtogassuk olaszul, hogy:  STUDENTO,BUDAPESTO, PITTORO. Zsebemből elővettem egy fekete krétát és a szoba meszelt,de igen piszkos  falára rárajzoltam pár vo­nással a rendőrtisztet. Kitörő hahotával fogadták. Már komáztunk, szimpatizáltunk, közben magyarosan akkorákat káromkodtunk , hogy ha netalán megértették volna, az apacsok melle penderítenek. Végre megnyu­godtak és egy rendőrtiszt udvariasan, kikísért az utcára. 

Hát nem a drága szállodába mentünk,hanem egy olcsó panziót kerestünk, és elhatároltuk,hogy még aznap este visszautazunk. Mindenesetre le­feküdtünk, hogy kipihenhessük a fáradalmainkat, a III. osztály kényelmetlenségét a fogdái izgalmakat, és lemossuk a sós párát a testünkről. Úgy elaludtunk,mint a bunda. Másnap este felé ébredtünk csak fel.

A hajó már elindult. Lekéstük, Újra dühöngtünk, de azért elhatároztuk,hogy, ha már itt vagyunk, megnézzük az  esti Velencét. Éppen rejtett forrású színes villany kivilágítás volt és nagy térzene. Éjfél után kerültünk haza má­morosan, pedig még vacsorázni is elfelejtettünk. Viszont olyan csodá­latos mesevilágban voltunk,hogy valósaggal elkápráztatott. Mi volt ehhez Pest. Elhatároztuk, hogy nem megyünk innen el, csak amikor el fog fogyni a pénzünk. Hogy ez mennél később kö­vetkezzen be, döntöttünk,hogy csak minden másnak eszünk olasz meleg ételt, másnaponként  pedig hideg felvágottat, vagy egyéb olcsóságokat. Így is történt. Két és félhét múlva, tértünk haza, nagy búslakodással, mert fogalmunk sem volt akkor róla, hogy hány évtizedre megtöltekeztünk.

Naponta három vízfestményt készítettem. Egyet valamelyik jellegzetes korareggeli hangulatról, egyet izzó napsütésnél, egyet az alkonyától. Vizet az utcai tengerből merítettem és ez különböztette meg tájképei­met az édeskés, melegszínézésű külföldiekétől. Velencében nagyon sok templom és hidacska van. Egyszer az egyik ilyen hídról fejtettem az utca képét. Már befejezés előtt voltam amikorra a velenceiek hazafelé tartottak a munkából. Jóllehet itt nem újság, ha valaki fest az utcán, mégis majdnem mindenkinek van közönsége, főleg ha tetszik nekik  ha illető festői modora. Sietve dolgoztam,többet néztem a témámra,mint a munkámra .Egy valaki hirtelen kirántotta a kezemből a készülő képet,már – már azt hittem, el akarja lopni. Ekkor látom, hogy teli torokkal hadarva körülmutatja a csoportnak, mondván EZ AZ IGAZI VELENCE! Aztán visszaadta és megrázta a kezemet: E MANYIFIKÓ! Gyönyörű, uram!

Az egésznapi munka természetesen kifárasztott, így is, ugyanis, nem mentem haza,mert minden percet tanulással, tanulmányozással kellett tölteni. Éreztem,hogy most vagy soha. Ilyenkor, naplemente tájt szembe ültem a Szt. Mark-templommal az árkádok alatt és néztem élvez­tem a halványuló de még árnyaló napsugarak játszadozását a sok száz színű márvány oszlopokon, a pompás mozaikok  és zöldes lefesthetetlen  színű patinákon . Annyira meg tudtam figyelni ezt a forma i és színegyveleget, hogy három év múlva vágyakozásomban a szibériai szürkeségben , egy felületes vázlatot bírtam róla készíteni, emlékezetből.

Vasárnaponként a múzeumok látogatása volt soron. Nyitástól-zárásig. Tizenegy múzeum és képtár volt akkortájt nyitva. Hétköznapokon belépti díjért -, de nekünk erre nem tellett. Ámulat és bámulat váltogatta egymást bennem. Az is roppan büszkeséggel töltött el, hogy szegény fiú létemre, szemtől – szembe nézhettem s élvezhettem a nagyok mesterműveit. Hát volt is mit nézni. Bizony sok képet értelem nélkül csodáltam. Nem értettem még azokat, viszont éreztem, hogy remek művek, melyeket kellő stúdiummal meg kell majd egyszer értenem, ha a lelkemet akarom úrrá engedni a tes­temen.

A legnagyobb hatást Leonardo da Vinci önarcképe tette rám. Egy szakállas öregember hegedűt tart a kezében és néz, kinéz a keretből,rám. Telve van az- arca bánattal is , megbékéléssel  is,  mintha mondaná: Minek hegedüljek tovább,  úgy sem értenétek meg!

Szt. Ambrus azt mondta Szt. Monikának a hippói óriás édesanyjának,aki fia megtéréséért kért tőle  imát: Ennyi könny nem ontódhat hiába! Lehet,hogy más szórenddel mondta,de igaza lett. Ágoston rabja lett Isten­nek. Én a velencei óta foglya lettem a SZÉPNEK! Deo gratias!

 

1913.

 

Mikor elvégeztem júniusban az iparművészeti iskolát, meg sem vár­tam a végbizonyítvány kiosztását, nyomban Bécsbe utaztam. Szerettem volna a 2 év múlva bekövetkezhető katonaévemet a repülősöknél,vagy ahogy akkor hívták őket: Luftschifer Abtellung –nál leszolgálni,mert rabja voltam az akkor még sportszámba menő repülésnek. Még 1911-ben (15 éves koromban) már Mihály bátyámmal /megh.1916/ egy nagy repülőgépet építettünk az anya nagyapáméknál, Máriapócson. Ez a repülőgép sorrendben Magyarországon a kb.  l6-ik magán saját készítésű gépe volt, melyet az akkori Magyar Aero Club segélyezett  is. Tudtunkkal ez a gép volt az  első kom­binált mongolán-biplán,  ás a tervrajzok szerint meg bírt volna állni a levegőben. A világhírű Bánky Donát műegyetemi tanár az utolsó 10 év legkiemelkedőbb ötletének mondotta bírálatában.

Bécsbe a pilótavizsga letétele végett mentem, egyben tanulmányozni akartam a már világhírű német szakszervezeti problémát és a nyugati munkás viszonyokat Míg ügyem el nem dölt, egy nagy repülőgép-motor­gyárban helyezkedtem el,mint gyakornok. Kitanultam az akkor divó mo­tor kezelését, gyártását, de engem is elért a magyar feltalálók sorsa. Ingyen nem tehettem le a pilótavizsgát,  s  így dühömben otthagytam a kedves Bécset és Berlinbe utaztam ,hogy mint iparművész munkába álljak.

 

Október havában így Bécsből Berlinbe vetődtem. Mindig súlyt helyeztem a lakásra,mely bennem befelé élő lélekben feltétlenül az otthon érzetét kellett hogy keltse, vagyis egy nyugalmi fix otthont!  A Gneisenau Str.-on vettem ki szobát egy elhunyt híres színésznő öreg édesanyjánál. Ez az ősz nagyasszony nem akart először beengedni a lakásába,mikor  az ajtaján szoba-ügyben tudakozódtam. A bécsi gyors abban az időben 16 óra alatt ért Berlinbe, s lehet, hogy meggyötört arcom és gyűrődött ruhám tette bizalmatlanná

Szép, kétablakos szobát béreltem, ízléses polgári jólét környezett. A szobabérrel,  berlini szokás  szerint,  reggeli  is  járt,  s mikor japán porcellánokban előttem állott a reggelim mely,szinte minden másnap ebédem is,  vacsorám  is lett, mindig épültem!...A szép mindig rokonszenves volt.

Berlin nagy, és szegény létemre, bizony gyalog jártam ide-oda minden nap munka után. Estére, ifjúságom ellenére is, nagyon kifáradtam s elcsüg­gedtem a sikertelenségeken. Korán lefeküdtem. Kíméltem magam, mert min­denáron el akartam néhány évre helyezkedni Berlinben. Meg akartam ta­nulni a német alaposságot ás vasszorgalmat! 

Ezzel az idős nagyasszonnyal végül is jóban lettem. Ha el akartam bilccelni az  ebédelést,udvariasan beszólt hozzám- „-Nem felejtett e enni menni?  „ Dél már  elmúlt ilyenkor,ha éppen otthon voltam sie­tősre fogtam a dolgom. Megköszöntem a figyelmeztetést  és lerohantam az utcára "ebédelni".

Mikor már nagy szomrúsággal elhatároztam, hogy hazamegyek, a gyorsvonaton vettem észre,ahogy kofferemben egy kis morzsahulladék után kutattam, hogy egy elemózsia-csomag van benne. Az őszhajú,idegen nem rejtette bele. Hogy mikor, el sem tudtam képzelni. Jó szeme lehetett, és jó szíve,hiszen a 24 órás útra már nem tellett még kenyérre sem. Mindössze' 10 fillérem volt, ás abból 8 fillér kellett Budapesten,megváltani az átszállójegyet.   Utolsó éves  iparművész-növendék voltam, egyik  tanárunk vezetésével Vácra rándultunk ki,hogy a híres püspöki székes agyházat megtanulmányozzuk. Valóban megérte a tanulmányút. Délben a tisztikaszinó éttermében ebé­deltünk/s bele - belenéztünk a söröskorsóba. Jó kedvünk kerekedett. Néhányan ki is rándultunk a Duna partjára, ahol egy csónakot találtunk. Kedvünk támadt csónakázni,de a csónakos látva gyanús jókedvünket, nem akart csónakot kölcsönözni. Leborravalóztuk. Öten szálltunk be egy bárkába. Én hátul ültem irányítónak. Egyszer csak egy vontató-uszály úszott el a folyam közepén. Elég nagy hullámzást okozva. Nosza kedvünk szottyant kiélvezni a hullámzást,de rosszul vettük az irányt egy-kettő tele lett a csónakunk vízzel. Süllyedni kezdtünk. Tüstént kijózanodtunk  és kalapunkkal kezdtük kétségbeesetten kimerni a vizet a csónakból. Mindentől  eltekintve ruhánk nagyrésze már vizes lett. A parton sétálgattak a váciak. Segítségért kezdtünk kiáltozni. Ekkor egy férj csónakba ugrott s ezt ordította  felénk: -Ne mozogjanak. Az, aki hátul ül,ha odarolok, ragadja meg a csónakom ás mindenki maradjon mozdulatlan, talán sikerül kihúznom magukat! Sikerült,de a karom megmerevedett. Hosszú ideig úgy is maradt,míg valaki meg nem  masszírozta. A ruhánkból csurgott a víz; gyengén kisütött a nap és nagy szégyenkezve ,de tö­kéletesen kijózanodva sétálgattunk a parton,hogy némileg megszáradjon elegáns  ruhánk. Mi boldogok voltunk, hogy életbe maradtunk, de a korzó népe nevett rajtunk. Én főleg azon tűnődtem, hogy ha belefulladtunk volna a Dunába, milyen fiatalon országos hírre jutottunk volna! Többé nem csónakáztam, de nem is lettem feltűnően híres ember

 

 

 

 

 

1914.

 

 

Szegen halkereskedő is voltam. Ez úgy történt,hogy állás nélkül kóboroltam Pesten. Pedig a háború már akkor néhány hetes volt. Egy jóakaróm rábeszélésére el kellett vállalnom egy Szeged melletti halgazdaság és a szegedi üzletének vezetését. Hiába érveltem, hogy nem szeretem a halhúst, miért is csak nótából ismerem létüket,de nekik; szorgalmamra, akaraterőmre erélyemre és tisztességemre volt elsősorban szükségük. Német precizitással berendezett modern halgazdaságba érkeztem, Péteritóra. Tövéről-hegyére átnéztem a gazdaságot, és 5 napi tanulmányozás után bátran elvállaltam a megtisztelő megbízást. 18 éves voltam. Kereken 5 hónapig halaskodtam. Onnan vonultam be HONVÉDNEK. Nem szerettem, meg a halhúst,de megtanultam és megkedveltem; a halak életét. Volt a, szegedi üzletben 2 nagy üvegfalú tartály, melyben vígan lubickoltak a- halak a kicsinyek s nagyok. Ha nem volt vevő órák i hosszat elnézegettem az életűket. Sok emberit fedeztem fel rajtuk. Új világ tárult lelkem elé, de- sajnálom,hogy eszembe sem jutottak Jézus első követői,  a halászok és az akkori emberek főtápláléka, a: hal. Ez bizony szorosan összetartozott Jézussal és első követőivel. Még a romai katakombák, vagyis a földalatti keresztény temetők
sírábráin is KRISZTUS jele, volt a HAL!.A megváltót görögül :Christos - nak, a halat; ICHTHYS-nek hívták. Mikor mindezt megtudtam, eszembe jutott halas sorsfordulatom s úgy vélem azóta,hogy talán már ez is j el z é s lehetett számomra az   Úrtól, aki ha tudjuk,ha nem ha akarjuk ha nem akarjuk gondunkat viseli, ás csodálatos módon terel az ö akarata és világa fele!

 

 

1915.

 

1915. március 15-én vonultam be honvédnek a népligeti kaszárnyába. Már a második héten öngyilkos akartam lenni, annyira bántott az a bánásmód, amelyet a katonaságnál ismertem meg, és végig élveztem. De mar 4 hónap múlva a XIII. menetzászlóaljjal útban voltam Galicia felé. Eleinte tartalék lettünk Tarnopol alatt, a Zlota-lipa mentén egy pompás fenyőfaligetben. Már a második nap, fényes nappal, majdnem felmetszette a hasamat egy felderítő repülőgépre kilőtt srapne 11 hüvely, mely nagy sebéssszel visítva zuhant be az erdőbe, ahol szétterpesztett lábbal gátcsöveztem a gépet.  A két bakancsom között pár cenitméterrel a hasam előtt fúródott a földbe; kb. 1 m mélyen. Nekem, mint szakaszparancsnoknak elég volt egy karabély, de valahányszor lőni akartam vele megtorpantak újaim, és mindig mintha valaki kivehetően a fülembe súgta volna ”NE Lőjj” … Jó lehet kemény önfejű legény voltam, de mert ez a figyelmeztetés gyakran megismétlődött, embertársamra sohasem lőttem.!  A legfelsőbb égi Hadúr parancsolt rám, pedig én még akkor nem tudtam, hogy tulajdonlépen az Ő katonája vagyok. Alleluja. 

A frontra indulásomkor,1915.jul.24-én, délután az Óriás - utcai lakásunkból az utcára érve,kissé távolabb egy utcakanyarnál, visszanéztem a lakóházunkra, és világosan éreztem,hogy: VISSZATÉREK! 

Kb.5.5 év múlva valósult meg ez a megérzésem,de vak bizodalmam sok - sok nehézségen és válságon átsegített. VISSZATÉREK! Vissza is tértem bár körül kellett vándorolnom a Földet! 


Képeken a szakasz a frontra indulása előtt 1915-ből.

Mikor szeptember 7-én elfogtak a cári idők un. kozák " szabadosa patai” /irreguláris/ elejét vette életemben az  ismeretlen, a szokatlan durva embert ellenségből származó szenvedések sorozata Ekkor 19 éves voltam. Kétnapi hányattatás után kerültünk Kiewbe, az ottani gyűjtőtáborba ,melyben néhány oroszos, félig fölei beásott  fabarakk volt .Ezekbe azonban a sebesültek, a betegek sem fértek bele. Akadt közöttük szép számmal „flekk - tifuszos” is. Ezrivel lézengtünk az udvaron,ahol már  - 5 fok volt estefelé.  Epedve néztünk gyakran a fabarakkok felé, ahol bár áporodott volt a levegő,de "meleg" volt,és  fedél a  benntartózkodók felett .Gallyakat tördeltünk a fákról   rőzselángot rögtönöztünk,de ezek a tüzek hamar elhamvadtak, vajmi kevés lett a napok óta didergő testünknek      lelkünk is fázott és háborgott.„

A leleményesebbjei lesben álltak a fa barakkok ajtaja előtt , s ha a cseh szanitészek egy-egy hullát kihoztak,azonnal beosont egy élő fogoly a halott helyére . Nos, eleinte irtóztam ettől az   élelmességtől ,de a második napon magam is beverekedtem magam egy volt tifuszos helyé-re. Mit törlődtem én akkor a fertőzéssel. Bebújtam a fertőzött takaró alá,és élvezni kezdtem gémberedett tagjaim lassú felmelegedését. Négyes priccssor volt a barakkban. Én a terem közepén húzódó dupla priccs közepére kerültem. Már-már szundikálni kezdtem,amikor feltűnt a mögöttem fekvő ismeretlen hadifogoly sajátságos nyögése .Átszóltam. Megtudtam, hogy amannak nemrég vágták le a lábát, a mi orvosaink, közönséges asztalos fűrésszel. Az ambulancia felszereléséből, másként nem tudták az operációt végrehajtani. Beszélgetni kezdtünk egymással. Végül is a legnagyobb megrökönyödésemre közölte velem,hogy  nagyon sajnál  bennünket egészségeseket ,mert ő most már-  féllábbal nemsokára haza fog kerülni,de mi lesz velünk? Ki tudja hová visznek az oroszok abban a ménkű nagy birodalomban? Ezt rettenetes fájdalmaiban természetesen kínos szaggatottsággal mondta. Nekem kiment a fáradság a testemből,de az ő fájdalmas fel-felnyögésének és velünk kapcsold tat,félelmének őszintesége lelken ütött .Mi lesz velünk?...Halottam egyre vészt jóslóbban! Nem is bírtam bennmaradni a barakkban. Kirohantam a hideg éjszakába le-feljárkáltam az udvarban. Nem tudtam meg,hogy mi lett azzal az fiatal osztrák vadászhadnaggyal bírta-e, hazakerült-e előbb,mint én ? Én bizony csak 64 hónap múlva tudtam kiszökni Szibériából! 

Kievből 32 napi marhakocsiban  töltött utazás után/Ázsia közepén, Krasznojarszkban kerültem betegen kórházba,illetve később az ottani nagy hadifogolytáborba .A kórházban megkérdezték ,hogy saját költségen,  avagy az orosz kincstár költségén akarunk-e  felkerülni a 6 vesztre lévő ,  egy hírhedt sztyepjén lévő,  rőtvörös téglából épült táborba? A kincstárit választottuk. Az iroda előtt láttuk meg megdöbbenve, hogy ez mit jelent! Egy lapos nyitott stráfkocsit. Már álldogált ott 4 legénységi állományú katonánk. Mocskosak, sápadtak, gyűröttek, életuntak. Lógó lábakkal ültük körül az ócska kocsit, elkülönülve egymástól, mert akkortájban se nálunk, se az oroszoknál nem keveredhetett a legénység a tisztjeivel. Nos, elindult a döcögés. A hőmérő – 16 fokot jelzett! Alig bandukolt a ló 2 versztet, az emberek a kocsin ösztönösen összebújtak valóságos gomolyag 1ettek, csakhogy egymás melegével enyhíthessék némileg gémberedettségüket. Mi ketten voltunk tisztek a kocsi végén. Egyik is a másiktól várta a kezdeményezést,de mindegyikünk szidta a szigorú katonai előírást, mely immár egyáltalán nem hasonlított a „modern" hadviselő élethez! .. .Mire elhagytuk a temetőt,kb. 3 versztre a kiindulástól, lassan-lassan közelebb húzódtuk bajtársainkhoz. Az feltűnt,hogy ezért azok sem nehezteltek meg ránk. Az élet jól össze bennünket. 

Mire felkerültem a piros-téglás /ellenszenves egyemeletes épületek egyikébe, már telt ház fogadott. Hely csak a kijárat előtti priccsen jutott, nagyon, közel ahhoz lécajtóhoz ,amelyen szinte percenként ki-bejárt egy-egy hadifogoly .120-an voltunk abban a hodályban. Nos, kiválasztottam és krétával ráírtamon nevemet 3 szál szőrös deszkára. Ez volt az új honfoglalásom. Se matrac,se szalmazsák,se seprű,se mosdótál, se szappan, se vánkos,azaz egy  ferdén  felszegezett deszka  jelezte a  fejnek való helyet. No, még egy közös, üres polc is végigvonult a priccs mentén. Valakitől kerítettem egy szeget, belevertem és ráakasztottam katonai kenyértarisznyámat. Ez is üres volt. Bár gémberedett ás kimerült voltam, lefeküdni azonban nem volt kedvem a deszkára beljebb húzódtam hát , ismerősöket kerestem,mert nem mindenki volt  ennyire koldusszegény, mint én. A nappalok még csak elteltek valahogy,de rideg,hideg éjszakák! Tizenkilenc éves fejjel ültem, ültem a priccsem szélén,és töprengtem. Ez az élet? Ez hát a háború?. Ez"a genfi híres nemzetközi egyezmény?... Ez a modern humanizmus? Ha elszunnyadtam ülve, felébredtem az ajtócsapkodásra és a betóduló hideglevegő, rámáramlására.  Olykor könnyek is elő buggyantak szememből,  és  jólesett áthűlt  arcomnak a melegük. Az első hetekben még egy Miatyánk erejéig imádkozni is tudtam. Alkudni kezdtem Istennél, akit arra kértem, tegyen csodát velem és pottyantson le az égből egy meleg takarót. A csoda 4 hónap múlva következett be. De addig?.,.

A tolvajlások miatt "ügyeletet" kellett tartani. Az egyik késő este, ahogy sivár helyemre akartam menni, észrevettem, hogy az egyik barátom a terem közepén az ügyeletes asztalánál. Ez a fiú még útközben egy subaszerü vastag bundát bírt venni megmaradt pénzéből. Őt nem rabolták ki. Az a királyi, illetve emberi ötletem támadt, hogy elkérem tőle a bundát egyetlen fél éjszakára, hogy ennyi hét után legalább egyszer belemelegedhessen fiatal testem. Én felajánlottam katona-köpenyegemet. Nagy nehezen belement a jótéteménybe,de megígérte,ha lejár a szolgálata leveszi  rólam a bundáját, mert miattam nem hajlandó reggelig fagyoskodni.  Ha az életemet kívánta volna, akkor is felajánlottam volna, csak mielőbb, mielőbb lefekhessek. Talán az ősember vitte a párját a nász levélhalomra úgy, ahogy én tettem a csodálatos bundát. Valósággal gomolyaggá zsugorodtam, úgy betakarva a subába azonnal elaludtam. Hogy hol jártam álmomban, ezt már nem tudom,de egyszer csak arra ébredtem mély álmomból, hogy a szó szoros értelmében didergek és recseg-ropog átizzadt testemen az egyenruha. Amikor kábultságomból némileg magamhoz tértem, felugrottam, majdnem tolvajt kiáltottam, mert a suba hiányzott rólam. Eszembe sem jutott a megállapodás. Lihegve támolyogtam az ügyeletes asztala felé,   ás ekkor láttam, már más ül ott. Odabaktattam bajtársam fekvőhelyéhez és nagy örömömre de egyben keserűségemre megláttam rajta a bundáját. Tehát nem lopták el, csak miután lejárt a szolgálata, nem bírt felkelteni, hát egyszerien lehúzta rólam, rám dobta a saját vékony köpenyemet és ott hagyott. Visszabaktattam a helyemre fogvacogva,dideregve,  Isten és az emberek iránt csömörléssel eltelve felzokogtam,ahogy ez már az erőtlenekhez illik,akik azt hiszik,hogy erejükön  felül vannak megterhelve!.Akkortájban sokszor jutott ebembe a zsidók "bosszúálló'* Istene,az újszövetségi "jóistent csak tíz év múlva kezdtem megközelíteni tudni!   Mea culpa.

 

Az egy mésébeillő holdvilágos éjjelen Tatárország egyik szegényes faluján pöfögött keresztül a vonatunk, sőt mi több megállt. Kövér zsuppfedeles, fehérfalu néma házak álldogáltak előttünk vagy kétszáz méterre a töltés alatt. Mi rögtön megirigyeltük a kövér zsuppokat. Akkor már vagy tíz napja éltünk, utazgattunk a hideg marhakocsiban, csupasz, szőrös deszkán. A gondolatból, a vágyból tett lett, és nemsokára jóllehet, nem tudtuk, meddig áll majd a vonatunk, a fiatalok serege leugrott és a faluba futott. Ott nekiestünk a zsuppoknak. Tépdestük, ráncigáltuk s nagy igyekezettel öleltük magunkhoz a piszkos,  szürke szalmalábot  és uccu neki iramba szedett lábakkal futottunk a vonat felé . A mozdonyvezető csak mosolygott ,de lett nagy riadalom a „kutyafejű” 'tatárok között, akiket a kutyaüvöltések felriasztottak álmukból. Kaszával-kapával eredetek utánunk nagy üvöltések közepette ,és  szerencsénk volt, mert amikor  már az utolsó fogoly is, felkapaszkodott  valamelyik kocsira,nagy sípolással, gőzzel elkitkattődtünk. Senkinek semmi baja nem lett a tatároktól, de nem úgy a szalmáktól.

Heten - nyolcan feküdtünk a, marhakocsi egy-egy polcán, amikor ki - ki bejutott az  illetékes kocsijába/testvértesen megosztotta a lopott szalmáját didergő társaival. E jótékony műveletet mély alvás, követte és nemsokára nagy vakarózás, rugdalózás, szidás és majdnem félálomban kialakuló verekedés. A zsupp ugyanis tele volt tyúktetűvel! Ruhatetűnk már akkor bőven volt. A kétféle állat csak fokozta senyvedésünket. Másnap reggel, meg is kellett válnunk a melengető zsuppszalmától. Könnyezve szórtuk ki a kocsikból a töltésre, s még felzaklatottabbak, búvalbéleltebbek lettünk átkozván az embertelen háború embertelen kihatásait. Napokig takarítottunk,  gémberedve  legalább amíg a tyúktetűk uralmának véget tudtunk vetni. Le a háborúval és az álhumanizmussal! Ezt mindahányan megfogadtuk. Ki gondolt arra, akkor, hogy 25 év múlva egy még embertelenebb háború szenvedő alanyai leszünk? 

 

 

1915-ben, Gondolataim Szibériában. 

Napjaink emberi erkölcse a bűnnek; MELEGÁGYA !

Ha a "VOLT"-at akarom jól elgondolni, akkor csak a régi templomok égfelé nyúló maradványaira és azok jelenlegi környezetére gondolhatok!

Mikor az ÉLETEI akarom átfogni, mindig temetőbe megyek!

  

 

 

1916.




 



Olcsvay Géza hagyatékából, a képen ő látható 1916-ban Szibériában

A szaporodást serdülő koromban nagyon ferde szemmel néztem, sőt főleg a nőkre bírtam érte irgalmatlanul neheztelni. Félrevezetett az a tény,hogy élettanilag a  nőben  zajlik le a szaporodhat ás lehetősége. Ha ők ellenállnának, akkor hiába lenne minden férfi akarnokoskodás . Így képzeltem el EGYOLDALUAG ezt sajátos tüneményt. Eszembe sem jutott,hogy  itt alapjában véve MISZTÉRIUMRÓL van szó! 

Egy' nyári éjszakán Szibériában priccsemen vergődve,arra lettem figyelmes ,hogy a priccs alatti kosár-kofferem körül egérmotoszkálást hallok. Dühös lettem. Alig vártam a reggelt.  A közös tisztiszolgánkat .Mikor megjött, közöltem vele észrevételemet .Tessék csak rám bízni - mondta a hozzám képest  öreg népfelkelő, János bácsi, és óvatosan előhúzta a priccsem  alól a kosaramat feltette a fekvőhelyemre ,és nagy vigyázattal kezdte felnyitni. Abban a pillanatban két egérke ugrott ki villámgyorsan belőle és tűnt el szemeink elől a nagyszobában. János bácsi ugyanakkor hatalmas Öklével belecsapott a kosárba, de a kimenekülés egy pillanattal előbb már megtörtént. Bosszankodva tűnődtünk, a nyílt kosár előtt, s ekkor jutott', eszébe az öregnek, hogy jó lesz kissé szétnézni gyár fehérneműim között, mert hátha van még egér elbújva benne! Igaza volt. Egy fészket találtunk a fehérnemű között, és abban 6 vagy 9 élettelen kis egérfiókát. A nagy férfiököl áldozatait. János bácsi kiszedte őket egy papírra,de ekkor támadt az az ötletem,hogy kettőt tegyen vissza a tetthelyre, ugyan  mi fog történni majd   éjjel,mikor már a szobák elcsendesednek? . - így lett.

A közvetlen szomszédomat is beavattam illetve bevontam a figyelésbe. Éjfél után, mikor mar valóban halotti csend volt a szobákban, aí priccs alól szokatlanul éles cincogásfélét hallottam. Megjött az egyik elmenekült egér! Akartam társam felé szólni, de nem mertem megmozdulni.  Nemsokára a priccs alatt is kriptacsend lett. Feszülten figyeltem. Lomhán múlott az idő. A kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat, de nem mozdultam. Más fél-kétórai várakozás után hirtelen újra hallom az éles egércincogást, de most inkább mintha egérkuncogás lenne.. Feszülten figyeltem a priccs

Nem egy, két egérhang hallatszott. Mi történhet vajon odalenn_? 

Ennek a különös koncertnek is vége lett. Epekedve vártam a reggelt. – Majd megnézem!- dünnyögte János bácsi, máris előhúzta óvatosan kosár-kofferemet  ,még óvatosabban kinyitotta,  és Uramfia! Nem volt ott a két - döglött egérke . Elvitte őket az apjuk és az anyjuk , zászlós úr! .Az állat is ragaszkodik az övéihez!- mondta az öreg és eltűnődve vitte ki a koffert ,hogy az udvaron kitakarítsa,  fertőtlenítése.

E naptól kezdve tisztelettel néztem , illetve gondoltam  a terhes nőkre, ANYÁT    láttam bennük,akik egy misztérium "eszközei".  A szaporodásnak ezután, sem lőttem híve, de zömmel az apukát hibáztattam !!   

 

Szibériában, Krasznojarszkban, édesapám elhalálozásának 10. évfordulóján, megmagyarázhatatlan belső kényszer folytán KÉT szál tussal díszített gyertyát gyújtottam meg s égettem el,hitünk ritus szerint. Ez június 24-én történt. Választ erre az értelmetlennek látszó cselekedetemre csak kb. 2 hónap múlva kaptam. Egy zöld tábori-lap tudatta velem, hogy szeretett Mihály bátyám május 12-én, Budapesten meghalt! 

Váratlanul olthatatlan vágyam támadt Krasznojarszkban engedélyt kérni az orosz táborparancsnokságtól, hogy bevásárlás ás ürügye alatt  lemenjek a 6 wersztre lévő városba némi lelki felfrissülést szerezni . Ebben az  időben kaptam több hónapos fogságom alatt az első kártyákat hazulról. Közöttük volt az, amelyik 21 nap alatt jutott, el hozzám, s tudatta velem, hogy szeretett Mihály bátyám súlyosan megbetegedett. Nyugtalan lettem, mert megint elállt a postám; Ilyen zilált lelkiállapotban kellett menne le a városba. Az első utcán éppen temetési menettel találkoztam. Orosz szokás szerint nyitva vitték a halottas koporsót. A halott férfi volt, és én önkéntelenül is megdöbbentem. Később tudtam meg, hogy, hogy itthon kb. abban az időben temették  el a bátyámat. Szerettem volna visszafordulni, de nem tudtam oroszul, s a szuronyos őr csak tovább vezetett; parancsa volt, hogy csak a bevásárlás után vigyen vissza a fogolytáborba. 

A későbbi lap tudatta, hogy Mihály, bátyámat májusban kórházba kellett szállítani. A nyakcsigolyáját támadta meg valamiféle különleges baj, úgyhogy már –már alig bírta mozgatni a felsőtestét. Akkortájban még a beteg vagy gyalog, vagy villamoson, vagy kocsin ment kórházba. Édesanyám kísérte el a legközelebbi villamos megállóhelyig. Ott átadta neki az átszálló árát, és megkérte a felszállókat és a kalauzt, hogy a Szent Rókus kórháznál szállítsák le. Ott ugyan is padok vannak, és meghagyta neki, ott várja meg őt. Neki ugyanis nem volt pénze már a villamosra. Bátyám volt ekkor a család kenyérkeresője. Mire aztán édesanyám gyalog odaért, szegény bátyám már alig bírt ülni a padon. Idegenek támogatták. Anyám könnye menten eleredt, mikor vergődő fiát meglátta, őszinte könnyei talán csak a túlvilágon változtak „aprópénzé” lelke javára. Ilyen volt az Ő sorsa, élete. Bátyám pár napra rá meghalt. Édesanyámnak ez volt 5. koporsó asszonyéletében. Újra támasz nélkül maradt, mivel én már Szibériában raboskodta, többi testvérem, meg még kisebb volt.   

 

1916-ban Gondolataim Szibériában:

Mikor nézünk, nemcsak NÉZZÜNK, hanem LASSÚNK is.

Az individualizmus nem egyéb,mint; ÚT a CSOPORTINDIVIDUALIZMUSHOZ! 

Mikor naplót vezetsz, ritkán érdekes az életed!

Vajon miért kellemetlenek a viszontlátás első percei?...Mert minden találkozás tkp . már; BÚCSUZKODÁS! 

 

1917. 

Egy hadifogolytáborban voltam a híres Gyóni - testvérekkel. GYÓNI GÉZÁVAL, az akkor országhírű költővel, és  féltestvérével  ÁCHIM MIHÁLLYAL. Mindkettővel jóban voltam,de mert a költőt túlzottan körülvették a talpnyalók,hát inkább Mihállyal jöttem össze sűrűbben. Ez a két testvér júniusban néhány napon belül meghalt .Mint az égi villám hatott ez a lelkünkre. Mihály tüdőgyulladásban hunyt el, Gézának néhány napra rá elborult az elméje. Egy hétre rá temettük őt is. Megbolygatott méhkashoz lett hasonló a tábor. Én,  Gallas  szobrászművész kollégámmal kimentem a bedeszkázott-ablakú cellájába,  és először lerajzoltam az u.n. "halottas –ágyán ", maja koIlégám/segítségemmel/ halotti maszkot vett róla. 

 

Hazatérésem után írtam és tartottam előadást Gyóni Géza a rabságáról és a haláláról.  Emlékezés Gyóni Gézáról Felolvasva: a Petőfi Társaság 1921. szeptember 9-i megnyitó ülésén, Megjelent: Új idők 1921. szeptemberében

 

Új idők:

 

Ebben a számunkban közreadjuk Olcsvay Gézának azt a rajzát, melyet az orosz fogságban elhunyt Gyóni Gézáról készített ,s amelyet azután hazatérve, a Petőfi Társaság e hó 9.-én ünnepélyesen átvette ezt az ereklyét s a Társaság egyik tagja, Lampérth Géza felolvasta Olcsvayinak ez alkalomra írott visszaemlékezését, amely így szólt:

 

Olcsvay Géza:

 

Emlékszem: megremegtem; emlékszem hideg volt a verejtékem; emlékszem: forrt a vérem, sírt jajgatott a lelkem láttam egy pókhálós poros cella –szobának, melynek ablaka esőmosta deszkával volt elfedve és egy szalmazsákos vaságy állott benne s rajta lepedővel letakarva a rab költő: Gyóni Géza.

Úgy felzokogtam!

Eszembe jutott az élet, az életem az ő élete s lábújhegyen az ágyhoz léptem és felemeltem a lepedőt majd ránéztem: Olyan volt az arca mintha tusa közben érte volna a halál s szemeim elé lebbent utolsó intése:

„Térjetek meg

És szeressetek

Elnyel mindeneket a hőség

És csak Istené a dicsőség!”

 

Vajon mennyi reménység, minő …(elmosódott, nem olvasható)…… élet, rút sors, száz csapás s elszórt apró örömök kellettek ehhez a konklúzióhoz . Milyen egyedül lehetett  ő – ki máskor bókoló álarcokkal volt körülvéve. Ezen és ehhez  hasonló dolgokon tűnődtem, míg elfáradtam (meg talán el s kábultam, mert odabent sejtelmesen hömpölygött a túlvilág szaga) s ráültem  az Ő ágyára. Félni kezdtem Gyóni Gézától, mert nem hallottam öblös, kimondó szavát, csak félelmetes teste hűlt, zsugorodott mellettem. Nem mertem ránézni. ….(elmosódott szöveg)…erőm  arra, hogy a fehér lepellel lefedjem e drámát. Dráma volt ez, mert én is rab voltam s sorsa holnap az én sorsom lehetett. Sokáig néztem a meszelt falat s elém kurjongó tombolással, majd szerelmes tisztasággal sok-sok verse virgonckodott. Lengyel mezőkön jártam, aztán végig loholtam a szteppék hazáját: Szibériát, majd átéltem a kálváriák leveleit, végül kiritkult minden s csak az Ő zilált, elszórt verseit láttam s éreztem, hogy ezek az utolsók!

 Utolsók? 

 Tehát neki is vége lett.

Remegő kézzel fehér ívet terítettem magam elé s zokogva le akartam mindent rajzolni, de csak a halálhoz hasonlított a rajzom…. Emlékszem megremegtem, emlékszem jézusi megnyugvás ült rám. Összehajtottam a rajzot, visszahelyeztem a lepedőt és kitámolyogtam a cellából.

A képen Olcsvay Géza rajza, Gyóni Géza halottas ágyon

Kint futni kezdtem. Törtem, tapostam a giz-gazt és értesztem loholni utánam az Ő sorsát, aztán megtorpantam. Megállottam és az Ő sorsa tovább loholt messzire.

 „Hol fenyves-árnyas zuhatag

Medrében annyi vér szakadt:

Kárpát kemény szikláinál,

Tarajos, íves hegy gerincén

Felhőlovam büszkén megáll „

Felolvasva: a Petőfi Társaság 1921. szeptember 9-i megnyitó ülésén

Megjelent: Új idők 1921. szeptemberében

 

Egy másik későbbi megemlékezésem a Csendőrségi lapok 1936. június 15-i számában jelent meg:

Gyóni Géza rabsága, halála

Krasnojarksban, egy szibériai városban az orosz temető melletti, rabtemetőben, az árokparttól néhány centiméterrel beljebb omladozik egy kettős sírdomb. Fejfájuk még áll s csodálatos, de még a feliratot is ki lehet betűzni rajtuk. Az egyik Áchim Mihály főhadnagyé, a másik Gyóni Géza zászlósé. A főhadnagy tényleges honvédtiszt volt, öccse volt a zászlósnak, aki a roppantméretű világháború leghíresebb költője volt. 

 

„ Boldog, ki itt jász, teérted is

 Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt,

 Véres harcok verték el hírét,

 De csak a béke katonája volt ”

 

Ez Gyóni Géza látnoki sírverse, melyet halála előtt írt. Ennek kellene márványba vésetten merevednie sírján. De úgy volt, hogy a hazaszeretet úgyis hazahozatja és nekünk, akik szerettük őt, annak idején még kenyérrevalónk is alig akadt. Nemcsak szomorú de minden ízében magyaros a Gyóni testvérek kálváriája.

 

            Gyóni Géza mint póttartalékos pionir (utász) vonul be 1914-ben osztrák ezredéhez. Rövidesen, mint tizedes került ki Przemysl várába, ahol egészen a vár feladásig nagyobbrészt a tűzvonalban szolgált. Volt a várőrség magyar csapatainak is egy kis tábori újságjuk. Ide küldte be katonaverseit s e réven tűnt fel művészete, harcra, hazafiasságra, becsületes kitartásra buzdító, rendkívüli képessége. A katonák rajongtak „közlékeny” bajtársukért. Szívük szerint verselt, hangban is rokon volt velük; szép csengetésű, ősi magyar zamatával. Nemsokára egy kis tábori zsebkönyvre valót írt össze, úgy, hogy könyv alakban ki is nyomtatták. Hetek alatt több ezer példány kelt el. Ez a siker néhány ezer korona hasznot hozott a költőnek, aki úri magyar gesztussal megfeledkezett saját nyomorúságáról és az elesett bajtársak árváinak elsegélyezésére ajánlotta fel járandóságát. Híre nőtőn nőtt. Felettesei már visszavonták tűzvonalból. Gyóni Géza értékét a várparancsnokság is felismerte és hátra rendelte. Így lett Gyóni Géza életében először „boldog” ember, mert verseinek hírterjedése révén szeretett öccse életjelt adott magáról; megkerestette és a testvért, a költőt egyaránt oltalmába vette. Heteken át szomszédok voltak és nem tudtak egymás hollétéről. A daliás „Mihály főhadnagy” ezredsegédtiszt volt és így Gyóni napjai is könnyebbsorsúvá váltak volna, ha közben a várat körül nem zárják az orosz ostromlók, és nem érkezik Ferenc József király és császár parancsa a vár feladására.

 

            Gyóni Géza egy osztrák várban találkozott testvéröccsével ”Mihály főhadnaggyal”. Összeölelkeztek, kipanaszkodták magukat, és azt érezték, hogy a lövészárok sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint a vérségi kötelék. Mikor a várat feladták, együtt és szorosan egymás mellett bandukoltak új otthonukba: Oroszországba, és így eggyütt maradva, szorosan egymás mellett fekszenek ma is Szibériában, az árokparti temetőben…

 

            Gyóni Géza rabságának javarészét a szibériai Krasnojarsk melletti haditáborban töltötte el. Ugyanolyan szegény, ugyanolyan levert, maga elé meredő, láncait feszegetni vágyó rab volt, mint a többi ezer és ezer társa. De mégsem! Neki nehezebben, keservesebben,  kedvetszegőbben eshetett a rabság, mert ő abban az időben már odahaza ország hírű költő volt; versit szavalták, megzenésítették; könyvei ezerszámra keltek el s a nemes Petőfi Társaság egyhangúlag tagjai, közé választotta, sőt otthon országgyűlési képviselőség is várt volna rá. Öccse megható gondoskodással ápolta a melancholiára hajlamos költőt, akkor örvendezett a legjobban, ha „Gézát” nagy udvar vette körül. Ebben nem is szenvedett hiányt, hiszen híres és nagy ember volt és mindez kinek ne legyezgette volna az emberi hiúságát?... Gyóninak ez a nagy hajlongás nem volt midig ínyére. Úgy keresett kiutat, hogy egy szűkebb társasággal bástyázta körül magát. A haditábor egyik kültelki barakkjának beszögelése lett a „várunk”.! E között a pár ember között azután kedve szerint viselkedhetett. Ki is használta, mert nagyokat hallgatott: ilyenkor körülötte állók azt hitték, hogy „ihletés” alatt áll, és illedelmesen maguk is elhallgattak. Ezért volt leghálásabb Gyóni. Ilyenkor látszott meg rajta leginkább, hogy nem a „költő” a rab, hanem az „Ember”. A költő elszáguldott gondolat paripáján, ha akar a forrón vágyott Hazába is, de az ember számára egy szomorú lakóhelyen, néhány száz méteres sétaúton, az unalmon és a lelket ölő titokzatos jövőn kívül semmi sem várt. Az Ember hiába kért, könyörgött, alázkodott egy parányi szeretetért, egy kis biztató napsugaras kiútért, vagy legalább csak egy ígéretért, mely a szív felgyülemlett melegét el képes vezetni a halódó lélekbe...

 

Mikor mellette élő öccse váratlanul megbetegedett, mennél több ember vette körül, annál jobban érezte, hogy egyedül van. Mihály főhadnagy a daliás honvédtiszt csak pár napig bírta a harcot a halállal. Azon a napon, melyen ő meghalt, kezdetét vette a legendás hírű költő élettragédiájának utolsó, de nagyon szomorú és nagyon magyaros életfelvonása.

Búskomorságba esett, később borotvaéles elméjére homály borult és 1917. június 25.-én eltávozott a földi rabságból. Úgy tett, ahogy megjósolta: egy hétig élt szeretett öccse halála után.

Mi magyarok jóval búsabbak vagyunk, mint a többi nemzetségbeli rabok. Előttünk a Gyóni testvérek ravatala akarva, nemakarva szimbólummá nőtt. Lelkünkbe ez a tragédia pillanatok alatt beledobta az ezeréves magyar sors minden egyéni és egyetemes viharát, mostohaságát é kálváriáját! .. „Mihály főhadnagy” honvéd volt és osztrák várat védett, bátyja egy osztrák ezred katonája lett, idegen vezényszóra engedelmeskedett, mindketten igen földön harcoltak, és idegen erdő fájának deszkáiból készített koporsóban porladnak, idegen földben!.. Még a búcsúztató lelkészből i idegen jutott nekik.!

Temetése a táborban „nemzetközi” eseménnyé nőtt. Koldus körülményeinkhez képest y temettük el, mint a nemzet halottját. Még az eső is permetezni kezdett, talán az égiek is megkönnyezték. A przemyli huszárok kikefélték régi piros nadrágjukat, kék dolmányukat s kard nélkül álltak sorfalat a koporsó körül. Egy rab országgyűlési képviselő búcsúztatta. Mialatt a rabok zenekara gyászdalokat játszott, a koporsót visszahelyezték a kocsira; az oroszok leolvastak közülünk harminc szomorú embert, majd jelt adtak, a hadifogolytábor főkapujának szárnyait kitárták és elindult a csüggedt, az égre-földre érthetetlenül ámuló kis csapat az árokparti rabtemető felé. Vitték a kifürkészhetetlen Enyészet új kiszemeltjét: Gyóni Géza magyar hadifoglyot; aki 33 évet élt és a világháború legnagyobb költője volt.

 „ Boldog, ki itt jász, teérted is

 Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt,

 Véres harcok verték el hírét,

 De csak a béke katonája volt ”

Testvérek! Hozassuk haza a nagy magyar költő hamvait! 

 Megjelent: 

Hazajövetelem után az évforfulók alkalmával több cikkben is megemlékeztem róluk, Illetve sajátos/'magyaros tragédiájukról. Rajzomat bekeretezve ünnepélyes gyűlésen átvette tőlem,megőrzés végett/az akkor "Petőfi Társaság" ás úgy döntöttek,hogy a " Petőfi Múzeumban" helyezik el.így  is történt. Nyugodjanak békében az idegen földben,akik ízzig-  véríg idetartoztak!

Gondolataim Szibériában 1917-ben:

A XIX. és XX. század művészeti forradalmai vivődnek át a "MA" politikai, azaz gyakorlati  világába!

A KOMMUNIZMUS tárgyilagosan nézve; T Ö M E G B U R Z S O J Á S I T Á S!

Sohasem bírunk úgy sietni, hogy  előttünk ne járnának vagy már nem jártak volna a nő és férfi életében!

Az iparművészet a legrégibb, az embert - mind a külsőt,mind a belsőt- magunknak megformálhatjuk,  mégis különös,  hogy mi ma csak  FIAT A L múltra tekinthetünk vissza!

Az iparművészet tkp. a legszebb isteni ajándékok egyike, mert a köznép számára hozza közel a "szépet"!

A népművészet = IPARMŰVÉSZET!

Az életküzdéstől csak addig félünk, amíg ERŐNK lenne hozzá. A betegek késsége, erre a harcra bár mély fáradtság ül rájuk, rajtuk, mégis nagyobb. 

A középkorú vitézek vitézsége, nagyon viszonylagos. Ők várakkal, széles várbástyákkal hiteleztek önön vitézségüknek. A bástyázás pedig mindig elkülönülést is jelenthet, Nem ők az igazi vitézek! Ők csak VÉSELMI — VITÉZEK! , mely vitézségben minden földi halandó, aki más által meg-támadtatik: NAGY!

 

1918.

Nyáron nagy öröm ért. A breszt - litowszki –béke megegyezéses pontjai szerint Nyugatra indítottak közülünk 1000 beteg hadifoglyot, kicserélésre. Útközben a hírhedt cseh-légió derékba törte roppant örömünket. Ugyanis ők segítették a nyugati nagyhatalmak zsoldján, uralomra a szibériai fehéreket. Az Ural körül, a tűzvonal mögött leállították a szállítmányt és visszakergettek bennünket újra Krasznojarszkba. A táborban kínos nyomor fogadott.  A sok ezer ember formálisan éhezett.  Az életösztön azonban leleményes. Nem tűri sokáig az összecsuklást,az egykedvűséget. Elég szép számmal éltek közöttünk műszakiak és ezermesterek, természetesen a tartalékosok és a legénység között is. Amit ezek előző években unalmukban szórakozásból, faragtak, fúrtak, vagy festegettek, ügynökök révén, értékesíteni kezdték. Bombaként hatott a táborban, hogy van kiút a nyomorból, legalábbis egyeseknek.  Nosza felvillanyozódott a több ezres tömeg. Szinte hetek alatt nyüzsgő, robotoló IPARI –Táborrá formálódtunk át. Minden szobából kalapácsolás, fütyörészés hallatszott. Ez azonban így csak egyeseknek jelentett kenyeret. Már a foglyok 90%-a azt hitte, hogy szabályos istentagadó, de saját, a barátság példamutató testvériességre kényszerített mindenkit., hogy a levgőben logó kollektív társadalmi összefogás és támogatás iskola – társadalmát felépítse. Szobánként többen voltak azok, akik éhesek voltak, de nem értette, közvetlen szakmájukon kívül, máshoz. Nos, aki értett, az kezdte a gyakorlatlanokat betanítani. Anélkül, hogy ránk erőszakolta volna valamiféle külső hatalom, a rokoncikkeket gyártó szobák szövetkezeti családba tömörültek, anyagi céllal. A legtiszteletreméltóbb volt, hogy jóllehet a munka terhét a szakemberek és az ügyesebb, értelmesebb „műkedvelők” viselték, a csoportbeliek között egyformán osztották meg a jövedelmet! Rendelet nélkül, vallásosság nélkül.  Az ezen az emberséges úton összeforrott családi – társulás minden tagjának életérdeke lett a többtermelés, mert az több élelmet, a betegségekkel szemben komolyabb megelőző képességet, jobb s több ruhát jelentett, kivétel nélkül mindenkinek. 

Oroszországban szesztilalom volt, a háború kezdete óta, de titokban városi kereskedők révén szeszfőzdék alakultak körünkben. Ebből a szempontból a tábor védve volt a fináncoktól, no meg a gazdasági rendőrség vegzatúrájától. Én díszcímkéket készítettem egy ilyen likőrgyártó társaságnak. Művészit, európait, több színben. Kézzel azonban lassan ment. A szomszédomban lakott két osztrák mérnök, meghallgatták szakszerű panaszaimat, és megígérték, ha linoleum klisét adok neki, ők majd a rendelkezésre álló fákból, bádoglemezekből, drótokból, és zsinegekből szerkesztenek illetve készítenek egy nyomdagépet. Így is lett. A nyomdagép csoda, kb napi 16000 darab címbírt nyomtatni egyszínben. Természetesen egyenlőre ilyen mennyiségre nem volt szükség,  de a gép bírta később, más cikkek nyomtatványszükségleteit. Akadt, egy önkéntes csoport, amely az országban szokásos „mahorka –dohányt” csomagolta ízléses módon, és még fehér hadsereg számára is ezek szállították a „príma” dohányt. Készült ott festék, tükör, gyermekjáték, cipő, bakkancs, csizma nemezből, féri – és női ruhák, sőt matyó meg mezőkövesdi díszpárnák. Csak a nyersanyaggal voltunk nagy bajban, mert a cári Oroszország nagy bűnével mi is hamar megismerkedtünk közelebbről.  Pedig de gazdag ország volt nyersanyagokban, csak a kitermeléshez nem akartak vagy nem mertek keményebben és rendszeresebben nekifogni. Igaz, hogy a nagyobb gócpontokban nem mertek volna a kapitalisták egy ember béréért 2 – 3 embert munkára kényszeríteni.  Még a legyengültebbek is kenyérre leltek. Olyan kabaré és színházi világot teremtettek a volt istállókból, hogy még a városbeli fejesek is hozzánk jártak szórakozni, ámulni és bámulni 

Képek Olcsvay Géza hagyatékából a Hadifogoly Színházról

Hónapok alatt észrevehető általános jólét keletkezett ilyen igazságos, testvéries együttműködéssel. Ezidőtájt a százezres Krasznojarszkban idegenlégió –parancsnokságok is léteztek.  Többször fellátogattak a táborba, ahogy az ipar-táborunk hírét vették. Feljöttek, szórakoztak, üzemeket látogattak, vásárolgattak. Azt a híres nyomdagépet egy amerikai társaság vette meg valamelyik múzeum számára, mint az emberi talpraesettség ritka dokumentumát.  

A földi barakkokban élő legénységi bajtársainknál sivárabb elhelyezkedési adottságok miatt szerényebben folyt a munka, de mi, kenyérkeresők, nem feledkeztünk meg róluk. Havonta egy bizonyos összeget juttattunk saját parancsnokságukon keresztül a munkanélküliek és a betegek részére. Akadt közülük több olyan, aki később, a II. vörösuralom idején még emlékezett erre a szeretetre, de akadtak rossz emlékezőtehetségűek is.     

 

Mikor már bizonyos tőkére tettem szert, és tudomásomra jutott, hogy egy gyámolatlan csoport is létezik az egyik barakkban, hát néhány játék-tárgy tervvel és némi pénzösszeggel nekilendítettem őket. Naponta áljártam tanítani, útbaigazítani őket, amíg bele nem jöttek a mesterségbe. Néhány kitűnő fővárosi és vidéki színész is élt közöttünk. Ezek alakítottak át tökéletességgel egy pajtát nézőtérré, illetve színpaddá. A legelső premirre én festettem a művészi díszleteket számukra. Micsoda lelki felüdülés volt a néhány hónappal azelőtt még letargiában senyvedő ezrek számára egy – egy ilyen komoly európai színfolt, hang, látványos szórakozás. A női szerepeket is a fériak játszották, bár bizonyára akadt volna elég önkéntes orosz nő i ra. De..!

 

Mikor Trockij katonái megszállták Szibériát, örömmel használták fel ezeket a kis, a szükséglethez mérten diónagyságú ipari gócpontokat és munkásait.  Állítom, hogy a bolsevizmus iparosítási tervének mi voltunk átugartótői, az európai termelés megmutatói, apostolai. Uralmuk legelején szabaddá tettek, és ez azt jelentette, hogy szétrajozhattunk a közeli városokba, falvakba, és termelni kezdtünk nyugatis tempóban. Ezzel önkéntelenül is tanítói lettünk az iparosodni kezdő orosz felebarátainknak. 

Gondolataim Szibériában 1918-ban:

 

A Természet mindig ad koronként egy – egy „koresszenciát”.  

 

Ma GÉPBEN nyert kifejezést, a : ROTÁVIÓSGÉP! … is gépben jelentkezik; a : TANK!

 A művészeti alkotás eredet-rugója a  SZEXUÁLIS erőfölösleg!

1919. 

 

A Kolcsak – féle „fehéruralom” idején hol ilye, hol amolyan légió katonái őriztek az oroszok helyett. Állt a táborunk főterén egy hirdetőoszlop. Sokszögű hasáb formája volt. Az egyik mező a hivatalos közlésekre volt fenntartva. Ezen jelent meg egy nyárvégi délután egy katonás parancs, mely közhírré tette, hogy déltőt kezdve az olasz légió veszi át őrzésünket. A parancsnokló ezredes szigorú fegyelmet követelt a már nagyon eltespedt, besavanyodott fogoly katonáktól. Elrendelte például, hogy aki elmegy a főkapúőr előtt, a szolgálati szabályzatban előírt módon köteles tisztelegni az őrnek, akinek viszont előírásosan kell fogadni a tisztelgést. Nosza lett erre villámgyorsan elterjedő felzúdulás, hiszen s tábor ötezer fogoly tisztje mind magasabb rangban állott a szolgálatban lévő olasz őrszemnél. Az esti körséta alkalmával  a zöm messze elkerülte a főkaput, de néhány kíváncsi emberroncs kísérletképpen vagy véletlenül, avagy megszokottságból, mégis arra vetődött.  És mi történt? Az olasz katona stramm  vigyázban merevüléssel fogadta a neki immel – ámmal tisztelgő ellenség tisztelgését! Ez villámgyorsan elterjed szintén. Fél óra múlva százával vonultunk el feszes tisztelgéssel szegény soros őrszem előtt, akiről nemsokára messziről látszott, hogy ha nem szánjuk meg végkimerültségében összeesik a kapuban.  De bennünk ez a felrázás, ez a felfrissülés nem engedte uralomra az irgalmat.  Már mámorosan ragaszkodtunk ehhez az intézkedéshez, mely éreztette velünk , hogy még nem vagyunk halottak, csak tespedt tetszhalottak.

Másnap már kora reggel kezdődött a főkapu ostroma. Megberetválkozva gyűrött egyenruhánk úgy ahogy kikefélve, bakkancsunk, csizmánk nyállal kifényesítve, lelkünk felrugózva, szürcsöltük ezt a halottaiból történt feltámadást, de nem is jutott eszünkbe, áldólag gondolni az ismeretlen olasz ezredesre, akit még tegnap félkézzel fojtottunk volna meg a tábor sivár főterén. Íme az ember!

Ez év augusztus 1-én húsz cseh dum-dum golyóval 17 magyar hadifogoly életét oltotta ki Szibériában, a krasznojarszki hadifogolytábor külterületén.

Ebben a táborban akkor mintegy 8 ezer megtört, sokat szenvedett katona volt bezárva. Az első évek henyélése után, végül is utat tört a gondolat tevékenysége és a munkavágy. Dr Pélyi Gyula régi magyar államot akart megvalósítani. Elszakadni az osztrákoktól, és azután vasakarattal 20 millió magyar nevelni. Mikor már hosszú, és terhes volt a rabság, asztala fiókjában mozogni, nyugtalankodni kezdett titokban tartott 2kéziratos” műve. De nem bírt várni, elárulta nekünk szép állmát a húszmillió magyarról. Tüzelt, tárgyalt, szervezett, és éjjel az utat jelölte tollával. A fogolytábor lakóinak 80%-a melléje állott, s így az álomból élő „Egyesület” lett, amelyben régi magyar szokás szerint, titkárok, és más tisztségviselők dolgoztak hazafias ügybuzgalomból, ingyen.  Az egyesületet Magyar Szövetségnek nevezték el, és az alapszabályait a cseh akkor parancsnokság is jóváhagyta, láttamozta.   

Ugyanekkor, ugyanabban a táborban egy merőben ellentétes egyesület is alakult, amely a bolsevista eszméket hitte és vallotta igazságosnak. Ők is – élükön F.dr-ral és D-vel szintén tüzeltek, szervezkedtek, forradalmasítottak. És megindult a bántó személyes küzdelmek sorozata, akár csak - mint később megtudtuk – itthon.

 

Az egyik derengő reggel  puskaropogás, bolsevista jelszavak, nagy hű – hó és fejveszettség zavarta meg monoton életünket. A táborunkon kívül, állomásozott két Kolcsak hadseregéhez tartozó orosz újonc – ezred, ezek fellázadtak és tüzelés alá vették a város felé vezető tájrészleget. A lázadókat délre leverték. Hozzánk kozákok akartak berontani, hogy felkoncolják, az egész hadifogolytábort. Szándékukat a cseh katonai parancsnokság akadályozta meg. És megkezdték az ügy kivizsgálását.

A nyomozás abból állott, hogy 8 ezer embert egy hétig halálos sakkban tartották, annak ellenére, hogy már az első órávban világosan látták, hogy nekünk semmi részünk sem lehet a lázadás megszervezésében. Az első napok borzalmasságát tetézte, hogy a tábor kerítésén kívül az orosz rögtönítélő bíróság egymás után lövette agyon a saját embereit. Azalatt a néhány nap alatt mintegy 618 egészen fiatal oroszt kaszált le a géppuska. 

Ami lakószomszédaink is egymás után tűntek el, akiknek valami közük volt a soviniszta magyar propagandához, akár a vörösekéhez. Nem tudtuk, kire mikor kerül majd sor. A két szemben álló politikai elv fő embereit agusztus 1-én a csehek a tábor szélén húzódó árokhoz kísérték és kivégezték. Tizenhét magyar élet kioltásához húsz cseh dum-dum golyó kellett.  Két golyó eltévedt, K.Gy. tanár hatalmas testével pedig csak két gyilkos golyó tudott megbírkózni. Megsirattuk valamennyit, és a statárium szigorúságától nem félve, virággal és zold gallyal szórtuk tele a sírjukat. Állandóan volt rajtuk friss virág, amíg az időjárás megengedte. 

Mikor leesett a hó, megjöttek Trockij katonái és exumálni akarták saját elvtársaik. A sírgödrök kiásása után azonban látták, hogy a dum-dum golyók felismerhetetlenre torzították a szerencsétleneket. Mit volt mit tenni kiásták mind a tizenhetet, koporsóba tették és eltemették mint saját mártírjaikat. A tábor főterén duplaszéles ásott sír szélén állították fel a gyalulatlan deszkából készült koporsókat Az egyiken ákom-bákom betűkkel ráírva P.dr . és F.dr. a másikon D és K. A halálos ellenségek kettesével egy koporsóban, együtt porladnak Szibéria rideg földjében. Kilétüket bizonytalanul a ruhamaradványokból próbálták azonosítani. Emeljünk nekik emléket lelkünkben, mert elsősorban mindannyian magyarok voltak.  Hevesenn pezsdülő magyar vérük már kihűlt. Azóta azon a sztyeppén vad orkánok dúlnak,, s talán már szerteszórták a sírhantjukat is.

 

Gondolatok Szibériában 1919-ben:  

 

A mai feltört politikai ELSŐK javarészt csak munkakerülők. Baj ,hogy ezt nem tudván magukról, AKTIV rendeltetésként próbálnak működni! Ezért hull koromra annyi "véres" áldás.

 

Ne iparkodjunk mi ma a világ és az ember viszonyából kialakult formán erőszakosan változtatni! ... Korán van még. Butrák az emberek,  és így az még sűrű piros vérbe kerülne. Ma még olyan a kultúránk, hogy a monológot könnyen összetéveszti a kronológgal. Nem lelki, hanem csak divat - kultúra az, mi tüntetően dicsekedhetünk.  Egy fő bűne van korunk világának: a FÉLMŰVELTSÉG!   És ez halálos, mert  ellenkezőjét hívén magunkról,  oly jogokat  és oly hangot vindikálunk magunknak,mely éppen ránk nem illősége révén rosszul áll nekünk! ...

Jöjjön valaki, bátor és erős és ébressze fel az emberben a CSOPRTINDIVIDUM természetes érzetét. Ez a kultúr - Napoleon először „sebész” legyen és csak azután "orvos"' hogyha egyszer eljön az új "Messiás" , mindenütt őszinte szerénységet,  ép testben ép lelket találhasson.

 

 

A szép nők részére mindig "úri" világ vár!

A mű elkészítése által még korántsincs befejezve ,mert a „VIGYÁZÁS” korszaka következik. Vigyázni kell rá, nehogy a támadók a megértők hamis vágányra tereljék sorsát, tartalmát!

 Korom u.n "művészei"' többségének csak a publikum között volna a helye!        '                      

A szereim tkp. TEST KÍVÁNÁS!

A mai BOLSEVIZMUST nem állom. -A jövő MINIMÁLT-MAXIMÁLT élet formáját /mint eljövendő formát/ HISZEM és TISZTFLEM!. A világbékét, amiért milliók remegnek; VAROM és KÖVET FLEM!

 

Mennél jobban/ s szélesebben terjed az u.n. ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG, annál mostohább,szomorúbb világ vár az őszinte művészekre,bár ők a világ TÁLTOSAI!

 

Övék az egész világ, és még sincs semmijük!...Évezredek óta van ez igy, a ezen évezredek múlva sem lenét majd radikálisan segíteni!

 

A kérész születik,szeretkezik s meghal. Milyen fura ellentéte ennek az ember, aki dolgozik,hogy szeretkezhessen és végül ebbe a testkivánásba görnyed bele!

 

SZILVESZTER ÉJFÉLKOR : 1919.

 Mely mintegy megérzése a szabadulásnak./Szibéria/.

 

Ma is úgy mint 1,2,5,10,X évvel ennek előtte köszönetté s reménnyé zsugorodott  bennem egy esztendő!

 Mi is volt?...Mi is történt?

 Tengernyi esemény birkózott velem. Emberek ás emberi jelenségek bántottak,  tepertek,  durvítottak, s természet-jelenségek bátorítottak,  oktattak,  felemeltek.

 Piros, forró vér nyomán, hangos emberi jajok útján a megérzések s meglátások gazdag birodalmába jutottam el.

 Ez az egész! S ez a kamera - obszkurás és pleneres esztendő is a többihez megy. Elnézem őket. Mennyi nehéz, hosszú, bús tér-év, tarka órahalmaz! Mind keservcseppekből nőtt épületté. Tehát nő, gyűl, TÉNYLEG épül az É V K 0 L 0 S S Z U M!

Ma  is megremegek, mert  ilyenkor mindig előre remélve látom,hogy HARMÓNIÁBA FOG OLVADNI OTT,  AKKOR A KIEGYEZÉS A MEGEGYEZÉSSEL!

Ez is gépszerű!

Várni,várni és minden háromszázhatvanötödik nap reménnyé zsugorodni.

Most is, nyakam megfeszítve keménykedem, dacolok,de valami hajlít, vonz, húz, zsugorit. Az új  esztendő; 1920.

Vajon PÓR vagy FENSÉG leszel-e. / A krasznojarszki rabtáborban ./

 

1920.

 

A szükség valóban "bűnre vezet ás ebbe bele is lehet túlzottan mélyedni bensőleg. Ezt a 6. szibériai télen ismertem és vetettem meg tökéletesen. Hadifogoly-táborunk falrészben hatalmas deszkapalánkkal volt bekerítve, illetve elkerítve a külvilágtól. Az időben már 2 éve nem kaptunk tüzelőt és nem is nyílt alkalom törvényes avagy törvénytelen beszerzésére. Ekkor vette észre egyikőnk, a több ezer koplaló,nyomorgó, eldurvult külsejű  belsejű  fagyoskodó közül, az önmagát   kelletően ágaskodó több kilométer hosszú deszkakerítés felhasználhatóságát. Az egyik zimankós estén arra lejtünk figyelmesek, hogy félelmetes döngetés zaja hallatszik be kívülről. Eleinte azt hittük, hogy ránk támadtak a forradalmi hangulatban élő oroszok a távolról géppuskáznak... Lerohantunk az udvarra. Ott olyan jelentnek lehettünk tanúi és részesei, hogy beleborsódzott a hátunk! Egy tucatnyi rabtestvérünk baltázta a fagyott hátú kerítés deszkáit. A példa tüstént vonzott s pillanatok múlva százszámra döngettük az utált deszkapalánkot,mely oly dermedt volt,hogy kinn a szabadban nem adta meg nekünk magát. Még szilánkot sem igen lehetett hasítani belőlük. Azok a hodályok, amelyben akkortájt laktunk, bár nem voltak fűtve,mégis enyhébbek voltak, s így rájöttünk, hogy be kell cipelni a dermedt kincseket a szobákba,hogy leolvadhasson róluk legalább a zúzmara. A pokoli döngetés lassanként alábbhagyott, a deszkák eltűntek a foglyok szobáiban, csak az emberek küzdelme hagyott pusztító nyomott az udvaron... Ha idegen fogoly kért volna tőlünk bebocsátást, süketek lettünk volna,de a piszkos, zúzmarás deszkákat reménykedve s tisztelettel álltuk körül meg kerülgettük a helyiségek közepén ós vártuk-vártuk,hogy mielőbb felengedjenek,hogy mihamar szétszagassuk őket és áldozatul dobálhassuk be a gorkiji téglakályha testbe. Jótevően mind a miénknek tekintettük már őket,pedig egyik sem volt a sajátunk.

U.i. váratlanul olyan embertelenség történt velünk, gémberedett, meleg után vágyódó bűnösökkel,hogy majd belehasadt elkérgesedett szívünk. Az oroszok mégis észrevették a lopást. Forradalmi megmozdulást sejtettek, de mikor felvonultak s megtudták a száraz valót,nem indították meg a felénk irányzott gépfegyvereket, hanem elrendelték hogy, álmaink álmát állítsuk azonnal vissza a régi helyére. A csonttá fagyott földbe csak úgy sikerült odahelyezni őket,hogy vízzel meglocsoltuk valamennyit s így azok látszatra egymáshoz fagytak Valahogy állva maradtak. Másnap azonban a ledűlt deszkáinkat természetesen újra visszaloptuk a szobákba, és napokig melegedtünk általuk,de mi akkor már nem tudtunk még az Istennek sem hálát adni érte!

Ebben az évben enyhe telünk volt Krasznojarszkban. Átlagosan – 20 -25. Az ellenforradalmi Kolcsak-hadsereg kifáradt, elcsigázott,gém béred tagú immár kb kétezer kilométert visszavonulásban megtett katonáinak zöme a hadifogolytábor körüli szteppén tette le a fegyvert, a Trickij - féle vörösgárdisták előtt. Nagyon érdekes , szánalmas emberi, vergődések tárultak elénk,de bennünk is alig élt akkor már részvét – mások iránt. Kilátástalan rabságunk 5-6, évét tapostak, lelkileg-testileg szedett-vetett/koldus páriák módján. Az orosz foglyokat a legénységi földibarakk-táborban helyezték el. Sokan közülük sokan beléptek a Vörösgárdába. A fiatalabb tisztek is. Bennünket szűkebbre tömörítettek. A táborunk hirdetőoszlopán nemsokára egy orosz kiáltvány jelent meg,mely tudatta velünk,hogy "felszabadultunk” .Mindenkinek jelentkeznie kellett valamiféle munkára, mert egyébként nem kap élelmet. Mi természetesen nagy tumultusban nyomban a hazatérésre jelentkeztünk. Megtudtuk, hogy a "szabadság” Trockij alatt úgy értelmezendő,hogy a várostól 30 km-nél távolabb nem mehetünk! ...Ez volt az első nagy csalódás számunkra! ...Mi akkor még európai módon értelmeztünk sok mindent. Szanaszét a szteppén többezer girhes ló vánszorgott étlen-szomjan, hiszen mindenütt jég fedte a földet. Igaz hogy ezt nyaldosni lehetett,de közben megfagyhatott a nyelv is. Sok ló bebotlatozott a fogolytáborba és szalmazsákunk féltve óvott tartalmával táplálgattuk őket felbuzdulásunkban,de ezt is be kellett szüntetni ,annyi ló tudta, meg , hogy a foglyok szíve még a helyén "akar maradni Hamar befejezték földi pályafutásukat,szét hevertek döglötten,  fagyottan a fennsíkon...Egyik napon új rendelkezés érkezett a Vörösgárda parancsnokságától. Munkára rendeltek mindenkit. Közmunkára. Szakszerűen el kellett földelni a környék 6000 lótetemét. Volt a városunk mellett egy hatalmas folyam, a Jeniszej annak a közepén egy tekintélyes sziget. A víz természetesen be volt fagyva , úgyhogy járni-kelni lehetett rajta. Az elfogott városi burzsjokkal erre a szigetre hordatták össze a lótetemeket.A víz szintje és a sztyjeppe közötti magasság kb. 18 méter volt átlagban. A műszaki módon történő elföldeléshez, a lovak fej és végtagjainak feldarabolásához kellettünk mi. Ezer-ezer lovat bírtunk egy-egy óriásgödörbe behelyezni. Már éppen ideje volt, mert az ottani párnapos méretű tavasz ideje elérkezet és a lótetemek oszlása megkezdődött. Amilyen haraggal mentünk az első nap erre a kényszerközmunkára, olyannyira sajnáltuk, amikor vége szakadt ennek a nem mindennapi mókás, vidám, különös szórakozásnak. 

Később kinek-kinek munka után kellett nézni. Mindennap legyalogoltam én is a városba. Ez napi 18 km -nyi gyaloglást jelentett. Ha estére vissza akartunk térni egyre keservesebbé váló „otthonunkba. Ez a lefelé és felfelé vándorló toprongyos sereg napról-napra jobban apadt. Volt egí kíntűnő francia pasztell készletem, így hát arcképfestésre vettem az irányt. Nő arcokat kezdetem élelemért megörökíteni. Közben más munkalehetőség után is kellett néznem, hogy megszerezzem városi ebédemet. 

Az első munkám egy irigylésre méltó vörös posztóra festendő hatalmas plakát lett - amit az orosz művész szakik legnagyobb ámulatára másfél-nap alatt elkészítettem, csak úgy kölcsönkért anyagokkal, ecsetekkel.

Lett is tekintélyem s hírem, amit ki is használtam. Vagyis arra kértem

a főnökömet ,hogy nekem adja ezentúl a rendkívül gyors munkákat.

Sikerült a városban egy vegyes összetétel a helyen ágyrajáróként fedelet szereznem., bár hirtelen megjött a nyár és künn is lehetett volna aludni a szabadba. Azonban 5 évi kényszerű hímélet után roppant kezdtek érdekelni a nők, a „barinysnyák”. Tisztelet adassék a kivételnek, hírük nem volt valami jó. Azt mondták sok a nemi beteg, közöttük,és az ázsiai nemi betegségek komiszabbak az európainál! No , hát kinlódva húzódtunk is tőlük,de nem a tisztességérzet,hanem a félelem miatt. Nem akartunk betegen hazajutni, mert hát már újra kezdtünk reménykedni...

Mi már észrevettük,hogy az orosz városi nő iskolázottabb és szüle és születésüktől kezdve rapszódikusan müveltebb az orosz fériaknál. Nekik is új volt, és tetszett az európai trubaduros udvarlás. A cél ugyanaz volt csak az eszközeink voltak regényesebbek, poetikusabbak a széptevésben, vajon a világ melyik fajta nőjének nem tetszik ez?...

Két női emléket tettem el ebből az időből: Ahol laktam, ugyanott élt egy fiatal orosz szigorlóorvosnő: JEKATYERINA. Régi megyei burzsuj hivatalnok-család gyermeke volt. Mint minden akkori főiskolás orosz fiú vagy lány, divatosan forradalmár! ... Hiszen a fehér forradalmat, vagyis a cárizmus megbuktatását ezek hajtották végre a szocdem párt utasítása szerint. Azonban, náluk a francia - műveltség majmolása és imádása volt mindennapos,miként nálunk azidőben a németműveltség hódolása, miért is sajátos volt a szellemi világuk tartalma. Érdekesek, leplezetlenebbek öntudatlanul is kivételesek tudtak lenni. Mikor a varosba kerültem, a tél  vége ellenére egy foszlásnak indult magyar vászon katonanadrág volt rajtam, melyet lilatintaceruza levébe áztattam,hogy valamiféle színe legyen, hogy a piszok   ne látszódjon oly feltűnően rajta. Blúzom angolszabasú volt és fekete pokrócból készült még a fehéruralom alatt. Lila nadrág, fekete blúzt csodálatos másnak! Jekatyerina később elmesélte, hogy mikor lettem előtte rokonszenves. Ha nem volt munkám a műteremben, otthon járkálgattam az egyik bajtársam, kis szobájában. Egy alkalommal  fütyörészve állt meg az nyitott ajtó előtt és tűzet, kért tőlem, hogy rágyújthasson. Á ruházat keltette komikumot tüstént elnyomta benne ahogy segítségére lettem. Úgy adtál tűzet,mint egy igazi "úr* uri ruhában, úri mozdulatokkal,vallotta jóval később barátii beszélgetés közben. Amikor visszatért a szobájába már nem volt kedve fütyörészni, cigrettázni. Ledobta magát a heverőre és elfogta a részvétből, fakadó zokogás. Szégyellte magát a fajtága miatt, min mindenen mehettem keresztül náluk,közöttük, mire  ilyen ellenmondásba került a külsőm a bensőmmel? El is tökélte nyomban,hogy egy amerikai szürke pokrócot ad majd nekem,a hozzá szükséges cérna és egyéb kellékekkel ,hogy valamelyik  immár varrással foglalkozó bajtársamnál sürgősen megcsináltathassam. Ebben az időben kis hegyes „petőfi-szakállt” viseltem, hosszú müvészhajjal, az oroszok akkortájban java részben szintén szakállasok voltak. 

 

 

Ő is friss fiatalságú volt, én is, s hogy baj  ne legyen,ez komoly korkülönbséget jelzett feléje is, felém is. Ahogy a nadrág-bircsesz elkészült, került mellé egy bőrlábszárvédő is. Nyomban átöltöztem. Nagy örömmel indultam Jekatyerinához, a jótevőmhöz,hogy élvezzem szíve örömét, út, közben találtam egy borbélyt, aki valamiért cserébe megnyírt angolosra megberetvált Kétségtelen más legénnyé váltam! Tetszettem magamnak is. Sejtelmem sem volt arról, mit műveltem ezzel Jekatyerina szívében! Tömör faajtó volt a lakásban. A szokott jellel rákopogtam, nemsokára csicsergő hangon megkérdezte, hogy "ki" van ott? /oroszosan/- Géza Georgevies!- súgtam sejtelmesen, várakozón az ajtó fel, amely fiatalos lendülettel tárult fel előttem 

De a jótevőm meghökkenve állt továbbra is az ajtó mögött,mikor én azt meglepetten már bezártam. Gondoltam: Remekül sikerült a meglepetés! Majdnem örök-harag lett a vége. Jekaterina magába zárkózott lett; felvette a régi gőgös modorát ami szörnyen tudott bosszantani titkon tiszteltem, de a titokzatosságot nem szíveltem magam körül. Az egyik délután összecsomagoltam s bementem elbúcsúzni Jekaterinától. Megdöbbent! Nyíltan megvallottam,hogy miért távozom. Tüstént levetette - orosz gőgjét. Határozatlanabb lett,de nem borult a nyakamba ssak rajta kaptam,hogy olykor furcsán néz belém máskor túlnéz rajtam. Visszamentem lábujjhegyen a barátom szobájába és kicsomagoltam. A feszélyezettség késő éjjelig megmaradt közöttünk, csak éppen Ígéretes lett.

Esténként,mikor ő lefeküdt s betakarózott beszoktam menni hozzá és rettentő gyér orosz nyelvkincsemmel "beszélgettem" vele,  ő meg én velem. Ő nem értett meg engem, én meg őt, de az azért illedelmesen néha éjfél  is elmúlt,amikor megcsókoltam a kezét, a homlokát és jóéjt kivárva magara hagytam. Bevallom, sohse ment ez könnyen.

A szakáll levétel napján nem mentem be. Lefeküdtem kínomban. Egyszer csak hallom, hogy reccsen a fapadló,nyílik az ajtóm és egyszál. ingben Jekatyerina jött be a sötét szobába. Úgy látszik tudta,hogy szobatársam másnál tölti az éjjelt. Mint egy gyermek, bizalommal  ült le fekhelyem széléra és panaszkodni kezdett. A következőket hámoztam ki nagykeservesen belőle: Emlékeztetett arra, hogy mikor megbarátkoztunk,  ő "bátyjául " fogadott, és ezért nem félt eddig tőlem.  Bátyja a testvérkéjét nem bánthatja! Súgta semlegesen maga elé. Minden szava, biztonságos viselkedése tisztességre intett. Majd beleőrültem, hiszen már szerettem és még erős, fiatal voltam. Napokkal  előbb egy ilyen intim együttlét alkalmával elmondta az életét. A forradalom alatt kivégzett apjáét,és anyjáéi és egy eltűnt leánytestvét.(Mindezekből én csak egy-két mukkot értettem , meg kellett kérnem,hogy ezt vagy azt a részt  egyszerűbb szavakkal ismételje meg. Ő irodalmi nyelven beszélt velem. Újra lett egy meghitt hozzátartozója, aki azonban néhány napja eltűnt, csak a hangját hagyta vissza. Ha rám néz azóta, akit lát nem az vagyok,akinek látni szeretne.  Ha behunyja a szemét azzal beszélhet, akit testvégül és legmeghittebb titkai őréül választott . Nappal TOLVAJT lát bennem , aki meglopta élete titkai és éjjel meg TESTVÉRT.  Hát ez a kétalakúság az amit ő nem fog kibírni. Sír, és mondta ebbe bele fog pusztulni. 

 Amikorra mindez az éjjelin csendben kivilágosodott előttem elment a kedvem a testétől,de alig bírtam megtartóztatni írói-lelkem, hogy azért a nagy Írói” élményért boldogságban meg ne ölelkezzem a szívével, hálából.  Gaugain a nagy festő jutott eszembe, ő Tehurát, a tahiti szigetbeli kedvesét tanítgatta így éjjel, aki viszont viszont új élményei új értelmezésére oktatta, a nélkül, hogy: ez tudatos lett volna nála. Megbékélve búcsúzott, el tőlem. Szegényke nem érezte meg,hogy hajnalig vergődött látmi testem lelkem új boldogsága miatt.

Szökésem idején, véletlenül ő volt az állomásambulancia ügyletes orvosa.

 A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a kép, amely a Jekatgyerina által készített Vöröskeresztes jelvényről készült.Mindenről tudott, bár távol tőlünk az állomás előtt állott egy rendőrkocsi, ami mindent figyelt. Mikor már teljesen besőtétedett és elcssendesedett körülöttünk, a statáriális rendelkezése ellenére magára hagyta az ambulanciát  és felkersett. Mikor kibontakoztam az öleléséből enni kértem, hiszen előző esete óta semmit nem ettem: Lóhusgulyás lett volna a  az aznapi vacsoránk. Elhozta. Pillanatok alatt felfaltam mindkettőnk adagját. Lehet, hogy csodálkozott ezen, de akkor én nem gondoltam rá. Rávettem, hogy siessen vissza, hiszen ha elfogják, engem is, őt is, ott helyben agyonlőnek. Így búcsúzott örökre: Érzem, hogy hazakerülsz Géza Georgevics, de mi lesz velem?  Elvezettél egy új világba de itt hagysz, és én soha többé nem találok vissza a régi világba.  

 

A másik érdekes emlékű nőismerősömet: VAJUSZKANAK hívták. Szintén nem lett hozzá testi-közöm, csak lelki emlék fűz vele egybe. Mikor Jekatyerina új  beosztása miatt elköltözött a közös lakásból, a szobatársam kibérelte az egészet egy olyan öreg házaspárt hozott oda akiknek egy bájos, 15 éves          lányuk volt .Bartom kitűnően beszélt oroszul s   a gombamódra megszaporodott hivatalok egyikében ismerkedett meg vele.  Ő két évvel idősebb volt nálam,de a női ideálja a serdülő korú volt. Sokat ellenkeztem e miatt vele estelente. Nagyon sajnáltam Vajuszkát, ezt a fiatal bimbót Én akkor csak az érett korú nőkhöz vonzódtam. Észrevettem .hogy a két egyszerű öreg szüle is résen van, ők is észrevették, hogy én is védem kislányukat.  Volt is előttük nagy tiszteletem. Az,öregasszony még a festett padlójú szobánkat  is felmosta az egyik nap. Tiltakoztam ellene, de ő kerek-perec kijelentette,hogy én: Jó ember vagyok, és megérdemlem!...Ez ellen is tiltakoztam,mire ő kijelentette ,hogy Magával,Gáza Georgevics még éjjel  is elengednénk Vajuskutát színházba,még moziba is. Hiába magyaráztam,hogy én is "férfi" vagyok,tehát ez vétkes könnyelműség lenne! . .- Maga jó ember és megmaradt a véleménye mellett. 

Volt egy pasztell-önarcképem, petőfi-szakállas, panaszosan,vádolóan tekintett rám az agyam melletti falról, ahová felaggattam. Szerettem ezt a képet,de más  is szerette. Ezt úgy tudtam meg,hogy az egyik koradélután  ágyamon heveredve tűnődtem sorsomon, s kilátástalan szökésí tervemet szövögetve, halk lépteket hallok a szomszédból s észreveszem,hogy a jövevény a be nem zárt szobaajtó rését nagyobbítva óvatosan beles. VAJUSZKA VOLT! ...Meghökkent,felálltam ;és félreértve látogatását  feléje közelítettem. - Mit keres itt?- kérdeztem tettetett eréllyel. –Az arcképét! - válaszolta. Mit akar vele? – kérdezem tőle.  Őszintén bevallotta,hogy miután úgy tudja,hogy én úgy is szökni akarok, hát arra kér, adjam neki az arcképet,mert fél tőle. Mikor legelőször meglátta,megdöbbentő hatást tett rá. Megmagyarázta,hogy ő már nagy lány,de úgy érzi,hogy vonzalma hozzá nem szerelem! Valamiképp minden este el kell búcsúznia , egyébbként ,ha nem bír elaludni, a szobájuk sötétjében megjelenik előtte,vádlón,panaszkodón.

Ha most sikerül elszöknöm, elvinnem az arcképet, és ha esténként megjeleniti  kivel intézze el,kinek panaszkodjon másnap,nappal, mikor senki sincs itthon?.. .Résen voltam s így nem tudta ellopni viszont én elloptam tőle ezt a ritka emléket!      

Szökési tervem idején úgy készültem,hogy ha nem sikerül,akkor se fagyjak meg a rettentően hideg téli lakásban. A tüzelőanyagot már egyetemlegesen intézték. Be kellett menni egy elosztó hivatalba, ahol egy nagy térkép függött a falon. A jelentkezőt eléje vezették, valamiféle jegyzékben megnézték az adatait és a térképen lévő erdős sávon kijelölték azt a helyet ahol azok a fák zöldülnek, amelyeket a kiutaló engedély értelmében joga van az illetőnek saját céljára kivágni  és elhozni. A hivatalok s az üzemek úgy oldották meg a ezt a nehéz problémát,hogy csoportokba verődtek, néhány napra kimentek az erdőbe, kivágták az előírt mennyiséget,ugyanazon a helyen ölenként összerakták és hazamenve bevárták az első havazást , fagyást,hogy később szánkóval elhozhassák.  Akkurátus ideges ember lévén kimentem terepszemlére a Krasznojarszktól k. 16 km-re levő erdőbe. Az erdőőri faházba tértem be, hogy esetleg éjszakára szállást biztosítsak Ott, állt előttem Tolsztoj, Dosztojewszkij s Gorkij világa. Egy asszonyság fogadott. A férje kint járt erdőben. Betessékelt a gyerekei valahol  játszadozhattak vagy kalandoztak.  Beszélgetés közben észrevettem, hogy ennek a félparaszti asszonynak néha nem eléggé parasztosak a mozdulatai.. ..olykor a művelt ember nyelvén szólt. Kíváncsian kezdtem feszes éberséggel figyelni rá. Fifikusan magasabb

szintre siklottam át szerény nyelvi tudásommal, és később nyíltan jeleztem neki,hogy nem idevaló! Reumájára panaszkodott,s mikor megtudtam,hogy házi gőz-fürdőjük van, ajánlottam , hogy menjen gőzöltesse meg magát ás,ha nem veszi rossz néven tőlem megmasszírozom beteg derekát. Hirtelen felkapta a fejét, megnézett és elmosolyodott, de nem úgy mint egy félretolt parasztasszony .Most mar egyenesben éreztem magam és szó szót követett, belemerültünk a nyíltságba, s fellebbent a lepel az életéről. 

Az 1905-ös forradalom alatt első férje mint miniszter , tagja volt a forradalmi kormánynak. A két hétéig tartó küzdelemben alul maradtak/és kivégezték. Ő csodálatosan kalandos úton s módon szökött el erre környékre,ahol évekig élt, bujkálva. Mikor már belátta. Hogy újjászületésről szó sem lehet, belefáradva az életveszedelmekbe, nagy elhatározásra jutott. Hozzáment a krasznojarszk környéki erdőségek egyik paraszt őréhez. Azóta élt itt tolsztojanus módon, a lenini mozgalomba nem sodródott bele. Azt mondta /akkor már teljes bizalommal suttogón, állandóan ide-oda kémlelve. Nézze,Pán,már jól  beleszoktam ebbe az egyszerű életbe,  és az általa elnyert nyugalomba.   Férjem apját nézze meg amott a szomszéd kisszobában, Nemrég mút 99 éves,de még ma is dolgozgat,bár teljesen süket, a látása is napról-napra romlik. Szinte ugrottam e ritkaság megtekintésére. Valóban ült egy  igen ősi szegénységűen berendezett kicsiny szobán a szalmás priccs szélén , egy fejár szakállú múmia. Egy olyan orosz paraszt,aki Tolsztoj  tanítványa volt és már akkor beutazta Nyugat-oroszországot   a környező államokat egész Párizsig, amikor még csak kocsi és ló vonat lézett. Több nyelven megtanult beszélni. Többet nem akart termelni ,mint ami saját családja megélhetéséhez kellett, de mindent maga akart elkészíteni,mint grófi mestere. Jelenleg is sarut csinált reszketősen az egyik déd- vagy ükunokájának. Rögtön megmozdult bennem a művész megkértem az asszonyt,eszközölje ki az öregnél,hogy lerajzolhassam. Nem nagyon tetszett neki, mert tovább dolgozott, én viszont sietve lerajzoltam, három-negyedesen érdesen az alakját, a feje feletti poros könyespolcát. Sajnálom, hogy szökésem alatt ez a rajzom elkallódott.

 A múltbeli orosz nő valóban hihetetlen magas, de következetlen lelkiéletet bírt élni! Pl. egy tiszt kivégzését a felesége hónapos babájával a karján könny nélkül, érdeklődve nézte végig! A cárizmus alatt, Szibériában kísérömmel bementem, egy teázóba, vagy ahogy ok akkor hívták: CSÁJNÁJÁBA. Csinos lány szolgált ki. Homlokomon nyomban pattanásig feszültek az erek, ha ránéztem szinte ösztönösen egy nőt és egy férfit rajzoltam hirtelen a márványlapra. Az őr észrevette, és röhögve odainvitálta a lányt. Elkomolyodva nézte Szonja a rajzomat, sokáig, addig, amíg rajtam kívül már senki sem figyelt rá. Akkor benyálazta a kötényét, néhány szót hadart az őr felé, letörölte a rajzot és kézen fogva behúzott a szomszéd szobába. Négyszemközt Szonja minden átmenet nélkül magához ölelt, az ölelése tele volt részvéttel. Szavakat mondott,melyeke nem is kellett megérteni, mert megéreztette velem az értelmüket. Pán!  Nem vagyok más, csak a vendégek eszköze. Az csip, rug hív ,aki akar . Éjjel részeg urak, ha úgy kívárják, le kell vetnem a ruhát,  vagy fel kell vennem, egy olyant,ami túl cifra az én életemhez! Neked is ilyen most az életed,pán! Te most testvérem vagy. !

Még 1918 nyarán a tomszki plébánián napszámoskodtam. Egy tikkadt délután egy udvar végén sufniban hűsöltem, amikor szekérzörgést hallva, kifigyeltem a kapu felé. Kis parasztkocsi ért éppen be, s rúdja mellett ápolatlan elhasznált ló lógatta a fejét. A szekér szélén, oldalvást, vén anyóka ült. Lassan, lassan lekászálódott,azután ráborult a kocsira kötözött gyalulatlan nagy koporsóra. Úgy nézte, nézegette, mintha az öröme is a bánata is          volna. Hozzáléptem és arra a kérdésemre, hogy vajon valaki az övéi közül, keresztet vetett s ezt mondta: -A fiam! Pan tudod most még nem vagyon e gyedül,de ha már  a plébános úr beszentelí  és éjsakára hazaérek vele,  és elföldeljük,  akkor Pán,  már egészen egyedül leszek! Az udvaron lezajló beszentelési ceremónia alatt  szívrepesztő szánalom lett úrrá istentagadó lelkemen. Rettentően megsajnáltam az anyókát és  nem nyílt panaszra a szám, Isten végzése ellen. Jó hogy nem iskolás hittanomból a naimi ifjú és Jézus jutott az eszembe. Soha életemben úgy nem restelkedtem bűnös voltom miatt, mint ott, akkor „Soha olyan bizonyosan nem éreztem,hogy megőriztem volna, legalább eddig a perc ártatlanságomat, akkor most bízvást rogyhattam le az udvar porára, a girhes lovacska és a görbült rúd mellék, a koporsó elé, az anyóka előtt, és kitárt karokkal súghattam volna az ég felé: Uram, segíts! Add vissza őt néki! Az isteni Szív, a tisztaságom alázatos porbahullásom csodát művelt volna. Éjfélig gondolatban kullogtam bűnös lelkem, meakulpázva, a koporsós szekér után.

Januárban még mindenütt hó és jégmező volt a nagy sztyeppjén, amikor a elcsüggedt,elcsigázott, elgémberedett  fehér hadsereg  katonái leették a fegyvert a helybeli, máról – holnapra toborzott vörösgárdisták előtt.  Az uralomra kerültek örömmámorban jártak-keltek intézkedtek, és mikor úgy, ahogy rendbe szedelődszködtek, a fogolytábor előtti, jeges fennsíkon díszmenetben énekelték el oroszul a francia forradalom művészi indulóját, a MARSZEJESZT! Mi európaiak jól ismertük már e benne rejlő, átformáló dinamikus erőáramlást itt  éreztük át. 

Az oroszom úgy énekelték mint egy bús románcot, melyben nem szabad kételkedni, sőt idővel hinni kell. Mi csodálkoztunk is könnyeztünk azután egyhelyben topogtunk, mintha   a dallam  szárnyán meneteltünk volna, velük, csak frissebben, ropogósabban. 

Van meg egy különös katonadal emlékem 1919-ből, szintén a krasznojarski sztyepjéről való. Nyáreleje volt s az egyik reggelen puskaropogósra ébredtünk, sőt nemcsak orosz, hanem magyar káromkodásra. Az ablakhoz tódultunk s látjuk,hogy a fogolytábor főterén 3 orosz egyenruhás magyar halad át szitkozódva,sapkájukon egy széles piros stráffal, vállukon fegyverrel. Hát ez micsoda?...

Helyi forradalom volt! Nem tudtunk róla.

A táboron kívül állomásozott 2 Kolcsák újonc ezred, akiknek aznap kel-lett volna az uraikor nyéki frontra menni, a vörösök ellen. Ezek lázad-tak fel csata keletkezett a város felől ágyúzással egybekötve. Végeredmény estire az lett, hogy kb. 500 kivégzett fiatal orosz fiú feküdt szanaszét a fennsíkon. Délre leverték őket s estére a megmaradtaknak dalolva kellett ide – oda menetelniök a ravatallá változtatott sztyepjén. Nem tudom mit énekeltek,de ahogy daloltak,  lehetetlen elfelejteni. Jó, hogy mi a padlástér szellőző ablakaiban lapultunk,hogy  lássuk mint lehet, hiszen aznap történelmet írtak, akiknek közük volt a történésekhez. A hóhérok nem vehették észre könnyeinket s tétova meghatódottságunkat. Szerettem volna zeneszerző lenni és lekottázni az életben maradtak lelkiállapotát, remegő hangjukat,a  hamvadt dallamok rezonanciáját, az emberek vakságát és  irgalmatlanságát, hogy mások is okulhassanak belőle, szerte a világban. (Közülünk, néhány nap múlva 20 ártatlan fogolytársunkat végeztek ki hadbírósági ceremóniával, dum-dum golyós irgalmatlansággal. Nem az oroszok, a csehek!) Rettenetesen, fájdalmasan szép volt. Mikor bevezényelték őket, ijedteket, a laktanyájukba, kihalt lett a fennsík. Senki sem láthatta több száz mártír lelke vonul felszabadulva az örök Ország felé. 

Szibériába menet útközben ismertem meg Varga József pécsi honvédzászlóst. Ez a barátság haláláig 5 éven át tartott, ő u.i. közben tbc-és nyakmirigy daganatot kapott, mely ez év februárjában el is vitte,éppen fehér-Kolcsák hadseregének leverése idején előálló zűrzavarban. Hónapokon át feküdt a tábor fakerítésén kivűl álló hadifogoly  kórházban. Őrség ide vagy oda, hacsak lehetett valami suskussal majd mindennap kimentem avagy kiszöktem hozzá,hogy szakszerű masszázzsal felfrissítsem a beteg testet. 

Mikor meghalt ezredtársai néhány leromlott rubelt gyűjtöttek össze, sírásásra kb. 25 fokos tél volt, s így önkéntes munkára

egyik sem jelentkezett. Vállaltam. Lementem a besavanyodolt legénységi barakkok lakói közé, hogy legalább 2 embert felbéreljek, no meg tekintettel a szibériai fagyott földre, jó erős csákányokat és lapátokat, köteleket szerezzek kölcsönben. Akkortájban járvány is dühöngött a táborban, úgyhogy minden napra akadt néhány halottunk. Halála napján egy huszárzászlós is elszenderedett. Annak ezredtársai is sírásókat kerestek. Éppen előttem jártak a fabarakkokban,de erről én mit sem tudtam. Hát amint tárgyalgatok    szegény szenvedő magyar testvéreimmel ás ajánlgatom a nálam lévő néhány rubelt fizetséként rám szól a egyik;- Szégyelje magát!...Még rajtunk is akar keresni? Megdöbbentem. Nem értettem. Az összecsapás alatt kisült,hogy a másik zászlósért többet ajánlottak az imént. Hirtelen meghökkentő nyugalommal magyaráztam meg nekik a félreértést kapcsolatát, de bár nem voltam már istenhívő - letörve odalógtam ki a penészes nyomortanyáról és idegen tisztbaj társaim között béreltem fel egy osztrákot meg egy magyart,akikkel azután még aznap délelőtt engedéllyel kigyalogoltunk a több km-re lévő temetőbe. Az első

nap mindössze 30 cm mélyre jutottunk le. Másnap újra kezdtük. Kemény volt,majd a nehéz csákányok ellenére is csak diónagyságú földdarabokat sikerült le-letördelnünk úgy kb.80 cm-nyi mélységig. Utána már porhanyósabb föld következett. Egyikőnk sem értett a földmunkához s így ferdére sikerült a sírgödör. Egy 1911-ben elhalt  ismeretelen társunk koporsójának csücske beállt Varga sírgödrébe. Ekkor visszaküldtem bajtársaimat a hóviharban a koporsóért;és mivel magam izzadt voltam hát beugrottam  frissen ásott sírgödörbe,hogy némileg védve legyek  az erős széljárástól. Időnként kitekintettem a tábor felé,s mivel nem láttam közeledni a halottas-szánt,leguggolva ráültem a beálló régi gyalulatlan koporsó csücskére és eltöprengtem az életen, meg az embereken. Ekkor különös dolog történt velem. BOLDOG LETTEM!  Velencét kivéve kivéve még a boldogságnak nem éreztem á úgy izét, mint ott,a hálál,az enyészet közelében. A hóvihar száguldott fölöttem, a lelkem mintha kiszabadult volna és békésen szállt,szállt ismeretlen kiegyensúlyoz        a végtelen fele. Isten volt látogatóban nálam, de én nem Őt csak az ottlétét érzékelhettem.  Kora délután volt, már de már beolmosódott a nap fénye. Felálltam, kikémleltem s a távolban hóval befúvott embereket, vettem észre egy hófedte koporsó mellett baktattak. Amikor a sírgödör széléhez tettük a hosszú koporsót,még beszéddel is volt kedvem elbúcsúzni bajtársunktól. Furcsa hantolás következett megnyugvásos békességgel.

Biztosra vettem a tüdőgyulladást így mikor visszaértem a felzaklatott táborba, a sivár szobánk szegényes faágyára fekeküdtem egy szál pokrócommal meg a katonaköpenyemme1 reszketve takaróztam be. Sokáig álmatlankodtam a hideg, fűtetlen szobában. Ide – oda cserkésztem közös emlékeink között.  Így jutott eszembe, hogy jó szívemnek és Varga betegségének köszönhetem a vele kapcsolatos megaláztatásomat. 1919 -ben. az uralmon lévő fehérek, mivel május l-e volt, berugatták a kozákokat,hogyha netalán vörösmozgolódás támadna irgalmatlanok legyenek részeg fejjel. Bár óva intettek még a kapuőrök is, én mégis kimentem a kórházba. Útközben láttam a távolból, hogy egy lován dűllöngő kozák vágtat felém üvöltve, ki vont kardjával hadonászva. Észrevett,úgy látszik lesben lehetett s nyílegyenesen vágtatott felém. Megálltam, bevártam,mert ezek lovagolva is jól tudtak lőni. Csak akkor ugrottam kissé arrább,mikor már a tajtékzó kis kozák ló majdnem keresztülgázolta rajtam. Hidegvérem látszólag hatott a kozákra. Lefékezte lovát is elkezdett ordítozva hadonászni a kardjával a fejem körül. -UVASZ NYETU DISZCIPLIN?.Nincs nálatok diszciplina,az ördög vigyen el,beste lelke! Azonnal vigyázzállásba vágtam magam s orosz szokás szerint sapkám mellett tartottam a kezem ami igen megtetszett neki .Lecsillapodott ,de egyben vérszemet kapott s azt kívánta tőlem,hogy tisztelegjek a lovának is. Szerencsére megér-tettem,megtettem . Röhögött,káromkodott,de már nem haragudott rám. Ezt kiéreztem, s a következő, pillanatban máris hadarni kezdtem az előre betanult szöveget,mely szerint kértem,engedje meg, hogy haldokló bátyámat meglátogathassam a hadifogoly - kórházban. Megengedte. El is indultam,de mit sem gondoltam arra,hogy hogyan fogok ilyen körülmények között majd szürkületkor visszatérni. A jótett ténye azonban megnyugtatott. Visszafelé jövet senki sem bántott, viszont a betegnek jól esett a masszírozás, meg a szív győzelme a halálfélelem fölött.

Mikor Szibériát Trockij csapatai megszállták és a helyi forradalmi egységek, Lenin a Jeszinszej- Kormányzóságot  jelölte ki  kísérleti államnak, ahol a Marx - Engels  - Lenin által elképzeléseket ki kellett próbálni, és átvinni a gyakorlati életbe. Visszaállítódott a az ősi cserekereskedelem ott. Pl. ha valakinek volt 2 orsó cérnája, jó néhány tűje, egy szép napon felkerekedett és szánon elment a vasúttól  távoleső falvak egyikébe, ott ezekért annyi élelmiszert kapott cserébe, hogy alig bírta hazahúzni. Ugyancsak elrendelték, hogy a Szovjetunióban csak ötféle fizetési osztály lehetséges. Az elsőbe amelyben a legnagyobb élelemadagok jártak, a bányásoké, az u.n. feketemunkások tartoztak. A mindenható kommiszárok a harmadikba, az értelmiségiek az ötödikbe. Szökésem után ezeket a túlzásokat népiképp korrigálta az idő. Szeptember vége felére már vagy 35 fizetési fokozatot állapítottak meg. Külön ötletpályázatot hirdettek, hogy a művészek alkotókedvét, hogyan lehetne serkenteni. 

Szibériából, 5 évi rabság után, szeptember 20-án szöktem meg egy Távol-kelet felé induló legénységi szállítmánnyal. Vérbeli Gorkij-csendéletbe keveredtem. Csupa rozoga marhakocsi, szedett-vetett külsejű és belsejű, már se ide,se oda nem tartozó népség.Méltón tartottunk volna szánalomra igényt,ha lett volna,akit helyzetünk meghasson. Nyugat felé nem mertem menni, mert arra sokkal több veszély várt egy ilyen szökevényre. A Vasúti Rendőrség a magyar vörösgárdisták kezében volt, és azok is elcsigázott, elkeseredett volt hadifoglyokból állottak. Ők nem a hazajutók, hanem az ottani vörösgárdisták létszámát szerették volna szenvedő fogolytársaikkal is megnövelni. Kelet felé kevesebb volt a veszély-lehetőség,de én már aznap kóstolót kaptam a kiindulási állomáson belőle. 

Hajnali 5 órától már künn ácsorogtunk a pályaudvaron. Én mint vöröskeresztes „felcser”  a félelmetesen kihalt marhakocsisor előtt.  Miután az összegyelülekezés alatt más szanitészek is előkerültek nagy drukkal közéjük keveredtem.  Ismeretlenségem nem volt gyanús, mert a többiek sem igen ismerték egymást, amint azt már az első percekben éles és éber figyeléssel megállapítottam. A hazaszállitandók úgy látszik innen-onnan verbuválódtak. Epedve-remegve álldogáltunk, vártunk. Néhány nappal megelőzően megtudtam,hogy a magyar vörösgárda részéről ki lesz aznap a pályaudvaron az ügyeletes -parancsnok. Történetesen egy táborbeli ismerős/volt zászlós/volt. Nem voltunk barátok,csak úgy látásból ismertük egymást. Nos,  én egy nappal az indulás előtt felkerestem és nyíltam megmondtam negyi négyszemközt, hogy be akarok szökni a szállítmányba, mivel mér épp ésszel nem bírom tovább az ottani viszontagságokat. Megkérdeztem: Ha észreveszel, fel fogsz ismerni? Az arcát gond és ború lepte el, hosszasan nézett maga elé és ezt válaszolta: - Ha az embereim nem fedeznek fel,én nem látlak meg! Köszönöm!- súgtam feléje és kevés emberrel fogtam olyan hálatelten kezet mint akkor 

Reggel 7 - 8 óra körül bevagoníroztak. Poggyászom egy piszkos zsákban, féltékenyen őrzött 5 kg-nyi- száraz fekete kenyér volt, meg egy lavór, rákötözve egy üres fedeles kosárra. Ez ülőalkalmatosságnak is jó lett. Krétával ráírta valaki a jelenlévő cseh ás osztrák szanitészek közül, SANITESWAGEN. Ez a véletlen  hivatalos jelleg nagy örömöt okozott. Mindenki gondterhelten, de áhitatosan elhelyezkedett a kocsijában. Ennivalót nem kaptunk. Se ivóvíz, semmi,csak remény!.. Délután 6 óra körül nagyhangú vörösgárdisták érkeztek és gyűrüt vontak a mozdonytalan kocsisor köré, Mi lesz?.. .A kocsiajtókat behúzták,senkinek sem volt szabad elhagyni a helyét. Kutatni és agitálni kezdtek. Persze a vonat két vége felöl. Így nagyon sokáig tartott mire hozzánk értek. Mi úgy kb. közepein voltunk a szállítmánynak. Végre odaértek és feljöttek, magyarok voltak és ha kellett, ha nem csúnyán káromkodtak. Ekkot támadta az a királyi ötletem,hogy előbújva a kellő sötétséget biztosító alsó kocsi polchelyről, jelentkeztem tolmácsnak, mivel a bajtársaim nem tudtak magyarul. Később derült ki, hogy 4 derék magyar szanitész is akadt közöttük,de ezek sem tudtak németül. Az intézkedő parancsnok a vállamra csapott és én megkezdtem remegő lábakkal,óriási önuralommal életem legnehezebb tolmácskodás át. Sok mindenről volt szó, még az akkori magyarországi kisgazdavezérről, Nagyatádiról is. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek,hogy a pályaudvar felől futólépésben rohannak, felénk, és a kocsinkban levő parancsnok elvtárs neve kiabálják. A rohanók egyike ezt kiáltotta be:- Elvtárs!  Egy tiszti huligán van a szállítmányon! Azt hittem,hogy ott nyomban szívrepedést kapok, lett erre kiabálás, lótás - futás. Vezényszavak,utasítások hangzottak el s minden kocsi elé fegyveres őrizetet állítottak. Órákig tartott néma halálvárás csendben a kocsinként az új kutatás. Számunkra rettenetes perce órák voltak ezek, pedig a halálban már akkortájban mi JÓTEVŐT véltünk. Az egyik csoport elérte a mellettünk lévő kocsit. Mi persze mi minden zajt,hangot feszülten figyeltünk. Egyre folyt az igazoltatás. Sajnos megfeledkeztem arról – minden elővigyázatosságom ellenére megsemmisítsem. Előkészültem a kínzásokra, és a kegyelmes halára. A következő percben felnyikorgott a szomszédék tolóajtaja, és valaki lepuffant a kocsi, előtti kövezetre. Lerúgták!  A csend bennünk és körülöttünk is még dermedtebbé vált. Bakancskoppanások a durva káromkodások távolodtak. Ki lehetett vajon a MÁSIK? - kérdezgettem a helyemen kuporodva remegő ajakkal magamtól! De csak kissé sajnáltam, inkább  hálával gondoltam rá, kérlelten megmentésemért.  Hát már akkor mi minden emberiből kivetkezett páriák voltunk. Időközben teljesen besötétedett. Halálos dermedt csendben vártunk sorsunkra. Még lábujjhegyen sem közelített senki sem felénk. Az örök botorkálása hallatszott be hozzánk. Vége van?...Mi lesz meg velünk?... Mindmegannyi nagy probléma 5 évi ártatlanul elszenvedett  rabság után. Az éhség és a szomjúság is gyötört, az irataim is. Ejfél után pár perccel mozdony sípolás ütötte meg a fülünket, és két gyenge rángást éreztünk. Mozdonyt kaptunk!...Ha lehetett volna még hevesebben vert volna a szívünk. Pár perc múlva, távoli hangok,néhány újabb rándulás, és nagyon lassan mozgásba lendült a vonat .. .Sírni, se örömömben,se bánatomba, már nem tudtam. Ellenben mikor már vagy 25 km-re voltunk Krasznojurszktól eszembe jutottak az irataim. Előkerestem a sötétben majd darabokra tépetem remegő kézzel és a deszkanyilásokon át elosztva kiszórtam a vasúti pályára. Utána elővettem a szárazkenyerek közé rejtett morfiumot, - még jeketyerina  Mihajlownától  kaptam – az én érdekes orosz medikámtól ,- én kértem tőle , kifejezetten öngyilkossági szándékkal, ha netán elfognának. A körülbelül deci méregből kiittam a felét. Rettenetes csapásként hatott a lekületemre , hogy kis híja volt, hogy nem magyar testvérek foglya lettem, és ezt még én se bírtam valahogy elkönyvelni.  Ha egy kirgíz vagy egy kínai gárdista fog el, természetesnek tartottam volna, de egy szenvedő magyar testvérem?  Ezt képtelen lettem volna elviselni. Életben maradtam , valószínűleg azért mert állandó feszültség volt bennem. Istenre már nem gondoltam jó szívvel, Ezt a fajta gondviselést nem tartottam jónak. Az előálló kábultságom csak közel 2000 kilométer múltán, a Bajál-tó környékén oldódott fel.  Közben Irkutckban enyhébb kutatáson estünk át, mert táviratilag jelezték Krasznojarszkból, hogy még egy, huligán van a vonaton. Nemsokára beértünk egy u .n . ütköző-államba, mely Észak – Kína, vagyis Mandzsúria és akkori Szovjetunió között volt, ellenforradalmárok kezén. A határállomáson szerencsére szovjet gárdisták végezték a személyi igazoltatást. Köre álltunk a marha-kocsiban és mindenki felmutatta papírjait. Én középen  álltam mert nem tudtam kisütni,hogy mitévő legyek.  Meg kell menekülnöm! Mindenáron, hiszen már 3000 km-re voltam kiindulási helyemtől, a cél első komoly állomása előtt. A négy derék magyar fiú tőlem balra állt. Nekik rendben voltak a papírjaik. Míg az ellenőrző katona a tőlem balra lévő iratait ellenőrizte,  egyszerűen hátra nyúltam és megböktem  a másik szomszéd hátát,  Mi tesz Isten,  ez azonnal hátra nyújtotta iratait, én átvettem és szívdobogva felmutattam a gárdistának, mikor elém állott. Rendben találta, és később hálás tekintettel csempésztem vissza jóakaróm kezébe. Ekkor egy tekintet veszélytelenebb volt egy szónál. Megmenekültem! Éljen az élet!, - ahogy a francia mondja. 

További utunkon már csak a Mandzsúriába bevezényelt polgári kémekkel találkoztunk, de már nyíltan nem féltünk tőlük. Nemsokára itt – ott a Nemzetközi Vöröskereszt kirendeltségeivel is találkoztunk. Ezek kevéske kenyérrel és forró étellel várták a kiéhezett foglyokat. Itt kaptam izelítőt egy pajeszes galiciai zsidótól az istenbekapaszkodásról. Ő is a szanitész vagonban utazott, mert társai a tetvessége miatt valósággal kikergették maguk közül. Ez az ember akkor úgy 40 éves lehetett, Hajnalban már imát mormolt, és ha kaptunk valahol ingyen élelmet, ő sosem jelentkezett. Ellenben észrevettem, hogy naponta egyszer felkereste a mozdonyvezetőt, és egy rozsdás konzervdobozba egy kis forró vizet kért, s kapott. Utána néhány darabka száraz kenyeret tett bele és megette. Egyszer megleckéztettem a piszkossága miatt, és többek között a szemére vetettem kényszerű koplalását. Van magának családja? – kérdeztem. Felderült az arca és 5 vagy 6 gyereket sorolt fel. Hát maga nem akar hozzájuk hazamenni? –folytattam a kérdezősködést. Mire ő mosolyogva nézett rám s azt válaszolta: Nem látja, hogy hozzájuk megyek? Szerencsétlen így nem érhet oda! –kiáltottam rá. Újra megjelent az arcán az előbbi mosoly, - Uram én hatodik éve így élek! –mondta. Kenyér és víz, - mert nem élhetek koser koszton. Ekkor lelkembe nyilalt ennek az embernek az égi ragaszkodása, és minden tudományt megcsúfoló élő „CSODA” Ekkor ragaszkodás láttán kissé szégyelltem magam, kezet fogtam vele, és bocsánatot kértem tőle. De csak tőle, mert ekkor még Isten egyenlőre csak mint „tüske” adott életjelt, s maradt a lelkemben.

Amint beértem a Wladiwostok melletti nikolszki gyűjtőtáborba egy fogamat kellett kihúzatnom, de erre majdnem rámentem. Vérmérgezést kaptam, de új életerőre kaptam, a fiatal testem legyűrte a bajt. Mire hajóra jutottam meggyógyultam, csak éppen csontvázhoz hasonlítottam. 

 

A képen Olcsvay Géza hagyatékából: az a felvétel látható , amely Olcsvay Géza hajójegyéhez készült Vlagyivosztokban

A hajóutam 5o napig tartott a Föld körül. Japánban egy csőrepedés, miatt 9 napig éltünk. Ez Nagaszakiban volt, ahol 1945-ben a II. atomba pontot tett, néhány másodperc alatt kb. százezer japán életére. 

Útközben az angol gyarmatokon nem engedtek kiszállni bennünket, jóllehet akkor már visszatárt teljes mértékben az életkedv a lelkünbe , és mint művész szívesen gazdagítottam volna a vonzó Kelet egyéb országaiban is élményeimet. 

A képen Olcsvay Géza hagyatékéból az a rajza látható, amely az őket szállító hajóról készült

Wladiwosztokból jövet, a háromnapos Sárga-tengeri úton valamiféle csőrepedés történt a hajónk,  s mivel a sanghaji hajógyár nem bírta vállalni,  hát szikratávírón érintkezésbe  léptek a nagaszaki nagy hajógyárral. Szerencsénkre ez elvállalta, így vetődtem Japánba. Hála legyen érte a Gondviselésnek! Nagy és maradandó lelkiélményt jelértett számomra, aki már megelőzően, mint művész, sokat tanulmányoztam Kína és Japán, e két Távol- keleti ország létét, irodalmát és művészetét. Tehát nem menten teljesen ismeretlen légkörbe, mégis, főleg Japán valósággal elbűvölt sajátos bájosságával,liliputi japános europaiasságával. A hajón írott "Rapszódia" — ban valamint a "7 rébusz Japánból „ cimű munkámban részletezem  élményeimet.

Itt a helyszínen bírtam megközelíteni a sajátos ábrázolá si módjukat,függőleges tendenciájú „MAKIMONÓKAT” és a „KAKIMONÓKAT”, meg az egész általában tiszteletreméltó  lelkivilágukat,  lemondóképességüket,  szorgalmukat. Már süldő legény korom óta szerettem a temetőket. Szerettem bennük sétálgatni, ahol a halál nyomai mellett sokkal közelebb éreztem magamhoz az életet,mint az emberek között. Milyen más volt a nagaszaki halottak birodalma!Hiszen az egész többszázezres város hegynek, felmenőleg épült, mivel a talaj négyoldalán meredek volt. Szinte csak itt-ott  lehetett síkságot látni azon a környéken, és az is csak tenyérnyi volt. Ha a tengerparti mólón felnéztem a városra, íme ott állt előttem egy naturalista makimonó vagy ha úgy tetszik, egy kakimonó - kép. Néhány ház körülöttük, fölöttük erdőrész, majd újra néhány ház,újra erdő,újra ház, lépcsőzetesen,  függőleges törekvéssel. Európában mindig azt hittem, hogy a japán festmények és rajzok ábrázolása tudatosan költött, leegyszerűsített, stilizált! Lényegében tévedtem eredetiségük a helyszínen is elbűvölt. A japán ember a tájakat, a városokat egyrészt alulról felfelé, vagy felülről lefelé látja állandóan,tehát ezt idegzi be.

November 18-án kerültem el Japánba, Nagaszakiba. A beérkezéskor nem engedtek a parthoz farolni, hanem a járványgyanusság miatt néhányszáz méterre a mólótól volt csak szabad kikötnünk. Mint egy sziget bennállottunk 9 napig a gyönyörű, festői öbölben. Ellentétben az angol birodalommal, megengedték hogy reggel 6-tól 21 óráig. Teher bárkán behajózhattunk mindennap a városba Áldott legyen a       vezetőség érte. Még mielőtt ez a nagy engedmény tudomásunkra jutott volna éhesen és mohón nézegettem a hajó korlátjára támaszkodna e mesevárost és  észrevettem, hogy az egyik hegyén a pompásszínű cédruseruőben egy timpanonos szürke nagy épülettömb néz szembe velünk. Arra gondoltam,hogy "múzeum", ás nyomban kedvem támadt arra, hogy engedélyt szerezzek a megtekintésére. Mikor lehorgonyoztunk azonnal japán rendőrök siettek motorcsónakkal felénk és megszállták a hajót. A japán nagyon gyanúsító nép. Óvatos. Nagaszaki a Szigetország legdélibb hadikikötője, tehát  féltve őrzött erődítményekkel van tele. Sem fényképezni , sem rajzolni nem szabad. Aki valami rejtettnek vélt helyen megkísérli, ott nyomban 1-2 titkosrendőr búvik elő,és udvariasan lefüleli az embert.


 

A képen Olcsvay Géza hagyatékából az a rajz látható, amit titokban készített Nagaszakiban.

 

A vágy, a kíváncsiság egyre kínzott. Szóltam hát az egyik rendőrnek: aki úgy látszott ugyanolyan rosszul tudott angolul, mint én. Már rég  el is felejtettem   a dolgot ,amikor egy motor-csónakon néhány ember közeledett nyílegyenesen/himbálódzó hajónk felé. Felszálltak ketten és hangoskodva kerestek azt az európai művészt, aki … Jelentkeztem. Mi lett a vége? Egy városi fényképész ügynöke nagy albumot tett elém és forgatni kezdte, mint nálunk is szokás, folyton javasolt, ajánlott és meg akar győzni, hogy rendeljem meg nálunk az arcképemet, jenért, és holnap megkapom felnagyítva európaiasan. Én nagyot nevettem és sok mutogatás után megértette, hogy abba a múzeumba akarok látogatni, ha megengedik. Erre ő nevetett fel, és lebilincselő udvariassággal villámgyorsan megfordított egy képet és annak a hátán rajzolni kezdett egy képet. Úgy járt a keze mint a motolla. Mire kész lett vele, ámulva nézegettem a rajzot, mely mutatta az utat - madártávlatból nézve -, hogy hogyan juthatok fel a múzeumba, ha kiszállhatok.  

Az első kiszállási lehetőség alkalmával az egyik hegyhát felső részén lépcsőzetesen levő temetőcskébe mentem fel. Szó szerint értem; TEMETŐCSKE, mert a sírok csak akkorák voltak, mint nálunk a gyermekparcellák kis sírdombjai. Egyébként a sírkövek, virágosak, ápoltak a parcellák keskeny elválasztó útjain középen, három sor piros-tégla burkolata volt. A téglák találkozási hézagjából itt-ott  virág nőtt fel, de egyetlenegyet sem láttam letaposva. A virág "szent” Japánban. A virágnak lelke van, a virág szépségét mindenki tiszteletben tartja. Mindennap felmentem a másvilágon élők birodalmába, mert ott lehetetlen volt érezni, hogy halottakkal vagyok karöltve. A sírocskák között alázatosan cédrusfák,cseresznyefák őrködnek, az utóbbiak gyümölcséből senki sem lop, mert azok a túlvilágiak tulajdonát képezik, de én sem loptam, pedig európai vagyon! Azért olyan liliputiak a sírok, mert Japánban ősidők óta elhamvasztják az eltávozottak maradványait. Nincs rajuk szükség, elég a lélek, mely immár beleolvadt a nagy NIRVÁNÁBA! 

Órák hosszat tudtam ülni világvándorlásom legecsodálatosabb hangulatú temetőjében. Fel-felsírt, felörvendezett a lelkem, ha szétnéztem a tájon, magasból. A szibériai krasznojarszki fennsíkon több éven át még fát sem láttam, de ott hegy-völgy, cédrusérdő, egymás felett álldogáló házak, emberkék, mély öböl,majd nyílt tenger , benne kis szigetek, sok egy –két házas bambuszból készült hétvégi tündér lakkal, hajókkal, száguldással, hullámháborúval.

Már nem voltam hívő de mindig úgy éreztem, hogy egy térdre kényszerítő nagy Szellem templomában vagyok. És milyen jól esett szegény lelkemnek ott lenni, Vele lenni, jóllehet húzódoztam, féltem is attól,hogy visszatérek szépségességéhez . 

Ahogy nézelődtem, Hirosima felől egy az ottani viszonyokhoz képest elég nagy tompa földhátra lettem figyelmes. Szinte megborzasztott a kopársága. A szibériai rabságból alig 3 napja kiszabadult,testben és lékben törődött, de a szabadulás varázsától, Nippon csodálatos mesevilágszerű szépségétől újraéledő, a szép és jó után mámorosan vágyakozó toprongyos fiatalságom meghökkent. Hiába fordítottam el szemeimet,a kopár hegyhát visszahúzott. Mennél tovább néztem,annál különösebb lett az érzésvilágom. Volt benne hétköznap, volt és ünnepnap. Volt benne valami a földből is, de jóval több a természetfelettiből. Jó volt és kínos is egyszerre. Este a hajón megkaptam a magyarázatot Az a hegyhát a XVII századbeli japán katolikusok kivégző helye volt! Amolyan keleti GOLGOTA. Kevés tisztelet, több borzongás hullámzott végig éledő lelkemen. 

Lekullogtam és távolabb felbaktattam egy másik hegyre melynek a közepén egy buddhista-templomba tértem be. Nem nagyon éreztem magam idegenül. Por, pókháló ás intenzív tömjénillat fogadott .Fő - és mellékoltárokon töröküléses kövér mosolygó budhha - istenek fogadtak. Nyoma sem volt ott a szomorúságnak. Optimista hangulatú volt és ez jól esett. A templom előtt rátaláltam a "szent" tóra melyben "szent" lótuszok ágaskodtak és kecses nyakú szent gémek. A parkban járkáló gyerekek etettek rizslisztből készült süteménnyel. Ismertem mar Buddhát, de ott megszerettem. Időnként lelkembe toppant egy-egy európai és ázsiai kedvesem emléke és mit sem adtam volna érte,ha Buddna, a SZENT odavarázsolta volna mellém őket. Legalább az egyiket olyan szerelmes lettem a környezet szépségétől, hogy mindenáron meg akartam osztani boldogságomat valakivel. Feltűnt, hogy a templomba bosszú lépcsősor vezetett  is bár fiatal voltam, mire felértem elállt a  lélegzetem. Olyan könny lettem, mint egy pihe. Menet, teljesen megfelejtkeztem a múltról, a jelenről, LÉLEK lettem, emlékek , terhek nélkül.. .

Soha olyan közel nem járt még a lelkem Istenhez, akiről konokul semmit sem akartam tudni.  Mea kulpa! Megelégedtem a teremtett szépségekkel. A Teremtő szépség helyett.

 

Ez év karácsonyát a sikeres szökés  folytán,a Vörös-tengeren hajón éltem át. A bibliás partok visszaringattak Jézus világába. A hajó parancsnoksága szerény ünnepélyt rendezett nekünk foglyoknak, akik már dagadó örömmel voltunk eltelve, köze a szabaduláshoz. A fedélzetre tolt zongorán Verdi világhírű AIDÁJÁNAK örökszép dallamaival telt meg a légkör. Még énekeltek, szavaltak is a skót tengerészek, de egy mukkot sem értettünk a tájszólásos angol nyelvükből. Mindegy. Szép volt. A lelkünk is egyre-egyre szebb lett,hisz olyan szomjasak voltunk,hogy a kicsi jót ás szépet is nagynak láttuk boldogságunkban.

 

Amint átértünk a Suezi - csatorna földközi-tengeri végéhez különösképen Port Said városába, és ott a nyílt tengeren itt-ott elsüllyedt hajók árbócvége meredt ki a vízből, meghökkentünk. Megtudtuk ,hogy ezek nem is olyan régen süllyedtek el. A törökökkel kötött fegyverszüneti szerződés értelmében u.i. az általuk a világháború alatt a kisázsiai partok mentán lerakott aknamezőket fel kellett szendniük. E művelet közben azonban az ottani állandóan háborgó tengeren néhány aknamező elszabadult és ezek, lehet hogy szándékosan-, az ázsiai és az afrikai partok között tűntek fel hánykódásuk alatt. Szigorú óvintézkedéseket figyeltünk meg megdöbbenve. Szóló hajó, a miénket kivéve, nem indulhatott tovább! Egymástól kellő távolságban, libasorban több hajó távozhatott egyszerre, természetesen a kellő óvintézkedések mellett. Nálunk is menetkész állapotba helyezték a 4 nagy, de igen rozoga mentőcsónakot. Ezenkívül akkor vettük észre,hogy a tömeg számára különös bádogdobozokat raktak a fedélzetre készenlétbe. Az oldalukat vastag kötelek fonták körül ezek sok helyen már foszló,mállott állapotban  voltak. Oda se neki! Szükség, esetén ezeket bedobták volna a tengerbe és dobozonként  20-20  ember kapaszkodott  volna a kötelekbe,na azok vihar-álló erősek lettek volna. Minket egyedül indítottak útnak, a Földközi tengeren, na u.n.  "szélcsend* volt, akkor is 1-2 emeletnyi hullámok táncoltak. Ezek láttán dupla halálfélelem lett úrrá rajtunk. Nappal szájtátva figyeltük a tengert,hátha előre meglátjuk felbukkani a néhány sodródó halálos aknamezők egyikét. A célirány Kréta szigete volt!. Ez kb. kétnapos út volt. Ezt a többség' alvás nélkül, állandó dühös remegésben töltötte el. De lett is nagy velőtrázó hurrá-kiálltás,amikor Kréta sziget vonalát elhagytuk s így már újra bebiztosító lett az életünk.  Innen az éhség és egyéb nyomorúságos körülményünk ellenére is valóságos diadaluttá vált az 3-4 nap,mely a szép Olaszhon mellett, a kéklő Adrián boldogított bennünket. Hát még a kikötés, a partraszállás, az értünk küldött magyar vonat  /csupa marhakocsi!/ beérkezése magyar szó, magyar cigaretta! . Csak két dolog tette borússá mámorunkat! 

Éspedig: 

1/ Megtudtuk a kísérő magyar katonaságtól,hogy  "Trianon"  igaz! ,

2/ A tiszti állományunkat elkülönítették a legénységiektől! Miért? ...Minket akkor már a közös szenvedés ás viszontagság egybeterelt, s amit ez a nagy borona egybekötött,miért kellett szétválasztani az embereknek?

 

SZILVESZTER ÉJFÉLKOR: 192o.

 /Megmenekültem! /

Előttem az életem ÉPÜLŐ tetős pantheonja. Kapuja,- mintha valakit várna tárva-nyitva!.,.Szilveszter jön, mert Szilveszter szenderül, Tipegése biztos,  remegése  örömöm, s mielőtt belepne nesztelen viszarévedez.

 

Azon a hajnalon estcsend volt. Azon a hajnalon mindenem csupa, nagy

remélés volt. Azon a hajnalon Szilveszter inogott. Abban az estcsendben mindenem a bibliai Tamást utánozta.

Szilveszter reggelén kvarckemény földben sírt ástam,hogy beletemessem rabtársamat, hogy beletemessem lelkem negyedét.

Szilveszter delén vad terroremberek vérextázisát néztem s éltem végig, kálváriás emberkísérettel.

Szilveszter délutánján találkoztam JEKATYERINA MIHAJLOVNÁVAL , aki, másért remegve vágyó hervadással színezte ki és visszatérő dalocskákkal zengte tele rab életemet. 

Szilveszter alkonyán Jekatyerina bánatos szemmel nézett rám, búcsút

csókolt felém,  és én tolvajos zakatolással távolodtam el. Időnként

apró,fehér, szeretős röppenésekkel vissza-visszakacagtam az elhagyott

rút városba, az otthagyott vágy lányra.

Szilveszter estéjén halk szent örömöm osztozta egy egész tengeres világegyveleg!  

Szilveszter éj van. Komor, boldog csendben, sok ezer apró színes impresszió ölén szenderül Szilveszter fenség! Előttem az életem épülő, tetős pantheonja. Kapuja tárva-nyitva, s Szilveszter betér nesztelen.

Kékes, hullámzó csend vesz körül.

Hát beteljesedett a golgotámon szőtt álom;?

Igen!   Igen!

ÉS én mégsem zugok, nem ordítok, nem tombolok, nem kiabálok, pedig GYŐZTEM! ÉN győztem, pogány istenek! Máglyát ide a panthen elé, hogy meleg,hívogató tűzzel glóriázzam be haladói Szilveszter hercegét. 

 (...)

 

 

 

Folytatása következik több részletben ……

 

 

 

 

 

 

 

.