A sorompós


Dunavölgyi Péter:

 

A sorompós

 

 

 


1988. Februárjának első napjaiban érkeztünk ismét Vietnámba, a Csodagyógyszer nincs, című dokumentumfilmünk forgatására. A repülőtér ugyan olyan lepusztult, mint két éve volt. A határőrök előtt kígyózik a sor, pedig összesen csak két gép érkezett ezen a délelőttön. Közel háromnegyed órás várakozás után kerülünk sorra. A hivatalnok gyanakvóan szemléli az útleveleinket, miután átadjuk az előre megkért forgatási engedélyt, elvonul a főnőkéhez, távolról gyanúsan tekintenek felénk, de végül is beengednek az országba, no előtte még egy újabb sort a vámosok előtt kell leküzdenünk. Minden külföldi fizetőeszköz gyanús, utolsó fillérig be kell írni, és ők ellenőrzi, megszámolják. Alig telt el két és fél óra máris indulhatunk a városba. Szállásunk a kubaiak által épített tóparti szállodában van. A szobák egyszerűek, de tiszták, a zuhanyozók üzemelnek. Ez megnyugtató érzés a huszonhárom órai utazás után. Emlékszem a két évvel ezelőtti érkezésre. Ezt a szállodát akkor fenntartották a párt delegációk számára. A szocialista országból érkezett újságírók számára rohamtempóban felújították a belvárosban, a színház közelében lévő régi szállodát. Nem is tudom elképzelni milyen lehetett a felújítás előtt. A szobában két moszkitóhálóval takarható ágy volt, egy asztal két szék. Más berendezési tárgy csak egy Ho Shi Minh kép volt a falon. A kép mögött lakott két gekkó, éjszaka legalább pusztították a szúnyogokat. A fürdőszobába felszereltek egy villanybojlert, időnként volt benne langyos víz. Sajnos a felújításkor a lefolyót elfelejtették modernizálni így hol a WC - ből, hol a kádból tört fel a másik lefolyón távozott folyadék. Az étteremben, ahol kiválóan főztek, az élvezeteket rontotta, hogy időnként egy - egy patkány tűnt fel az ebédidők idején. Ehhez képest ez a tóparti modern szálloda maga a paradicsom.  A szobák a tó fölött helyezkednek el, kis fahidakon lehet közlekedni. Éjszaka a békák koncertjén alszik el a fáradt vendég. Dollárért a bárban még Colát és német dobozos sört is kapunk. Igaz a dobozok horpadtak, rozsdásak. Kiderül az árú egy, a vámhajók által elsűlyesztett dzsunka árukészlete volt.

 

A várost Li Thai To császár alapitotta 1010 – ben, és  Than Longnak, vagyis Felszálló Sárkány városának nevezte el. A buddhizmus hagyományait  őrzi az Irodalmi Szentély, az Egylábú pagoda.Hoan Kiem, a Visszadott kar tavának közepén kis sziget, ezen látható a XVIII. Századból fennmaradt Teknősbéka Pagoda. Hanoi 1902 – 1953 –ig Francia Indokína fővárosa volt. A régi negyed a XV. Század óta áll a város központjában. A keskeny utcák  régi neve is utal az egykoron itt lakók foglalkozására. Van itt Selyem, Rizs, Ékszer, Tészta, Papír és Sült hal utca is. Most biciklisek tömege özönlik mindkét irányban. Időnként feltűnik egy - egy elhasznált Lada gépkocsi. Az egy emeletes valaha gyönyörű francia típusú házak ma már romosak. A valaha oly híres, Délkelet – Ázsia gyöngyszemének tartott város utcái, most foszló vakolattal, néznek farkas szemet az ide látogató idegennel. A bejáratok mellett bicikliparkolók. Mindenki siet valahová. Úgy tűnik, hogy a két évvel ezelőtti utcakép megváltozott. Az akkor munkanélküli, céltalanul guggoló, cigaretta csikkekre vadászó, unatkozó embereket felváltotta a valahová igyekvők tömege. A háromkerekű biciklis riksák nagy csomagokat szállítanak, közöttük a vállukon mérlegszerű kosarakat cipelő asszonyok egyensúlyoznak. A piacon óriási a zsivaj. Az első soron találjuk a húsárusokat. A földön ülnek, előttük kis fa asztalkákon rengeteg hús, és az elmaradhatatlan legyek.  Érdeklődő sok van, vásárló kevés. Itt a szabadpiacon szinte mindent lehet kapni. Létezik még a jegyrendszer is, de a kuponokért igen ritkán lehet igazán jó árut kapni, azt is több órás sorállás után. Megismerkedek egy gyári munkással, aki elmondása szerint, havi 3200 dongot keres havonta.  A csirkéket áruló asszonnyal alkuszik. Egy pucolt szép sárga csirkét 2400 dongról végül is 2000 dongért vesz meg.  Az eladótól megtudjuk, hogy nyolctagú családját tartja el. A csirkéket vidéken veszik, megpucolják, és úgy hozzák a piacra.  Kicsit hátrébb a másik soron ülnek a zöldségesek. Feltűnő, hogy két évvel ezelőtt még szinte minden nő sötét nadrágban és kék zubbonyszerű felső részben, nád kalapban volt. Mára a nadrág és a felső színe is megváltozott csak a nádkalap változatlan. Sokan élénk színű ruhát viselnek. Egy ilyen apró virágmintás ruhát viselő árus éppen egy öreg vödörből kézzel locsolja a zöldségeit, hogy frissebbnek tűnjenek. Beljebb a halárusok sora következik. Úgy tűnik itt a piacon a legfontosabb eszköz a hazai szakajtókra emlékeztető nád kosárkák. Ebbe kerülnek a befőttes gumival átkötött pénzkötegek. Az infláció közel ezer százalékos. Az emberek kitömött táskákkal járnak, mindenki gumizza a pénzkötegeket. A szakajtók pedig a kötegek gyűjtéséhez szükségesek. A pénznek nincs értéke. Biciklit vagy más tartós használati cikket a szabadpiacon csak dollárt lehet kapni. Ház, lakás vásárlásakor a vételárat arany karikagyűrűkben határozza meg az eladó. A piaccal szemközti utcában az egy emeletes házak alsó szintje kivétel nélkül műhely. Itt laknak a lakatosok, a gépszerelők. Minden üzlet előtt halmokban a kiszerelt alkatrész, bent a műhelyben lakatosok szorgoskodnak, próbálják a lehetetlent. Rendbe, üzemképes állapotba hozni a rozsdás gépeket. A pára miatt itt szinte minden rövid idő alatt rozsdássá válik. A piac másik oldala az egészségügyé. Az árusok előtti kis polcokon a világ szinte minden gyógyszere kapható, no persze egy tízes levélen kéthárom darab van, szinte mindegyik jótállási határideje jó ideje lejárt. Ha valaki beteg mégis itt juthat hozzá leginkább a szükséges medicinához.

 

 

 

Késő délután van. Esteledik, a főutcán éles csörömpölés hallatszik. Közeledik a kanyarban villamos, kiderül a csörömpölést a csengője, szolgáltatja. A lépcsőkön is tömeg kapaszkodik, az ütközőkön utasok ülnek, hasonlóan a hatvanas évek budapesti 63 -as villamos járatához.  Két évvel ezelőtt még több járat volt. Most már csak kettő jár. A szürkés - zöld villamos kocsik még a francia időkből maradtak meg. Az ablakokat annak idején, zsalu lapokkal fedték a nap és az esők ellen. A hat ablakból ma már csak három védi az utasokat az utóbbiak az idők során, kitörtek. Lassan teljesen besötétedik. Az utcákon világítás elvétve, a szálloda előtt vár a kocsink. A sofőr szinte folyamatosan dudál menet közben, az utat csak az autónk fényszórói világítják meg. Kerülgetjük a biciklisek oszlopait, csoda hogy nem történik baleset. Egy kisebb sikátorba fordulunk, nem messze előttünk két piros fény vibrál. Megérkeztünk haljuk, hogy jön a vonat, a sorompó előtt állunk meg. A sötétben kikászálódunk az autóból, próbáljuk követni Kiemet, a tolmácsunkat. Egy sötét ház, még sötétebb kapuján kopogtatunk. Egy kedves, úgy ötven körüli vietnámi férfi nyitja ki a kaput. Udvarias, hajlongva tessékel be bennünket. Egy fedett udvaron vagyunk, minden vizes, a lábunk mellett kis vízfolyások csörgedeznek, a víz gyakran piros foltokat hoz, láthatóan vérnyomok. Beljebb két hatvanas égő fényében asszonyok guggoló alakjai rajzolódnak ki előttünk, amint serényen dolgoznak. A bal oldaliak zöldségeket pucolnak, a jobb oldaliak pedig csirkéket, kacsákat vágnak, halakat, békákat pucolnak. Ügyesen lépkedünk az asszonyok, a zöldségek és az állatok között. A következő ajtó feltárul előttünk. Belépünk egy kis helyiségbe, a két oldalon három - három - öt személyes asztalka, fölöttük piros lampionszerű világítással.  Hanoi egyetlen magán vendéglőjében vagyunk. A külföldi diplomaták, kereskedők igen gyakran itt étkeznek. Ahogy a helybeliek hívják ez ”A sorompós ". A vietnámi viszonyokhoz képest igen bő a választék. A rizspálinka után, itt is feltűnik a szállodából már ismert rozsdás Colás és sörös doboz. Valószínűleg hasonlóak a beszerzési források. A levesek, a szárnyasok és a halak mind ízletesek, a kiszolgálás figyelmes. Azt hihetnénk, hogy tíz perc alatt egy másik országba csöppentünk. A vacsora végeztével a tulajdonos megköszöni, hogy az ő éttermét kerestük fel, felajánlja, hogy bármelyik estére szívesen lát bennünket ismét. Az étel és ital árak persze nem voltak olcsók, egy személy vacsorája a hivatalos vietnami havi jövedelem négyszeresét tette ki.  Azt mondják a helybeliek, hogy aki Hanoiban jár az legalább egyszer el, kell, hogy menjen vacsorázni a sorompósba.

 

Hanoi, Vietnám , (1988)

 

A képek a szerző felvételei.