Dal, a két barackvirágról

Dunavölgyi Péter:

Dal, a két barackvirágról

 

M

 enetrend szerint már több mint két órája a fel kellett volna szállnia a repülőgépünknek. A pekingi repülőtér harminchatos beszálló kapujánál várakozunk. Mindenki türelmetlen, nagy a zsúfoltság, nincs elég ülőhely a várócsarnok kijelölt részében. A üvegablak mellett állunk, a gép három órája a beszálló csáp mellett várakozik. Szerelők dolgoznak a balszárnyon. Egy hozzá értő utastól megtudjuk, hogy a fékszárny részt szerelik. Lassan minden leszerelt elem a helyére kerül. Egyet nem sikerül a helyére rögzíteni, a szerelő láthatólag feladja a számára lehetetlen műveletet. Közben megszólal az utasokat hívó hangszóró. Megkezdődik a beszállítás. Még nézzük a szerelőt, aki a kis alkatrészdarabbal eltűnik a szemünk elől. Megkezdődik a beszállítás, mindenki elfoglalja a számára kijelölt helyet. Elindítják a hajtóműveket, és gép indul Közép-Kínába. Kicsit izgulunk, még mindig azon töprengünk, hogy a hiányzó alkatrész miatt nem lesz - e valami baj a repülés során.  Rajtunk kívül talán senki sem vette észre semmit, mindenki a felszolgált menüt fogyasztja, izgalom senkin sem látszik.

Három órás zavartalan utazás után kigyulladnak az övek becsatolására figyelmeztető táblák, a pilóta elmondja, hogy rövidesen leszállunk Landzsu repülőterén, ahol erős szél fúj a hőmérséklet 18 fok. Megérkezés után látjuk, hogy, hogy a hatalmas kifutópálya végén a fogadó épület előtt csak a mi gépünk parkol. Nem lehet túl nagy a belföldi forgalom, napi egy - két gép érkezik a különböző városokból. A csomagok átvétele után autóval indulunk tovább. A város úgy húsz kilométerre lehet, táj igen kihalt, kopár kőzet jellemzi, a növényzet ritka. Közel vagyunk a sivatagos területhez. Bal oldalt feltűnik a Sárga folyó. A víz a hordaléktól, valóban sárgás színű, különösen most, hogy a nyugovóra térő nap sugarai a vízen futnak tova. Ellenkező oldalon egy busz rohan a repülőtér felé, mag mögött óriás porfelhőt hagyva, a folyó is elvész a szemünk elől. Munkánk a helyi izzólámpa gyárba szólít, riportot készítünk a gyár feljutásáról, amelyet a hazai Egyesült Izzó irányit, a berendezéseket is ők szállítják, a munkások betanítását az ide kiküldött szakembereik végzik.  Most éppen az égőket gyártó gépsort szerelik Sok problémát, okoz, hogy Kínában nem tudják a megfelelő vékonyságú wolfram szállat előállítani. Emiatt a gépsor állandóan elakad. A kínaiak folyamatosan ígérik, hogy megfelelő alapanyagot fognak biztosítani.

A várost megpróbáljuk felfedezni. Első érzés az, hogy időben úgy tíz évet visszafelé haladhattunk. Pekingben a kulturális forradalom lezárása, és Mao halála óta érezhető a változás. Egyre többen viselnek egyedi, színes ruhát, a férfiakon is nyakkendő és zakó is feltűnik. Itt mindenki a kulturális forradalom alatt megszokott maoista egyenruhában jár. A hivatalokban is érezhető a korábbi politikai stílus, ezt mi is megtapasztaljuk, míg a pár napos tartózkodási engedélyre várunk. Itt úgy tűnik, hogy Mao még nem halt meg, legalábbis az emberek tudatában. A külföldiek annak ellenére, hogy az Egyesült Izzó munkatársai lassan több mint egy éve itt dolgoznak, mégis különlegességnek számítanak. A munkások elmondják, hogy a gyári dolgozókkal és vezetőkkel igen jó a kapcsolat, de a városban érzik, hogy figyelik őket. A forgatás alatt rendelkezésünkre áll a magyar munkások mellé kirendelt angol nyelvű tolmács. A lány itt született, egyetemet végzett körülbelül 25 éves lehet. Nagyon kedves, mint a kínaiak általában, de visszahúzódó. Vacsora meghívásunkat udvariasan utasítja vissza.  A magyar munkások másnap elmondják, ne lepődjünk meg ezen, figyelik őt a kínaiak. Nagyon kell vigyáznia, hogy nehogy hírbe hozzák valamelyik külföldivel, mert akkor más városba helyezik át. Kína nagyon tiltja a külföldiekkel való kapcsolatot, lehetőség szerint minden eszközzel megakadályozza az esetleges házasságot. Egy éve az egyik helyi munkáslány beleszeretett egy itt dolgozó magyar fiúba. Hivatalosan kérték a házassághoz az állami engedélyt. A lányt két hét múlva elhelyezték több ezer kilométerre, az ország egy más városába. Azóta nem tudni róla semmit. Megértjük, hogy a tolmács lány udvariasan, de tartózkodóan viselkedik, pedig igazán feltűnő jelenség itt Közép - Kínában. A városban valószínűleg ő az egyetlen, aki színes ruházatot visel. Kék új farmernadrágot hord, - amit a magyar munkások hoztak neki otthonról, - kis barna kockás blézert és barna gyapjú pulóvert. A nyakában színes selyemsál van.  A városban a helyi nevezetességekkel ismerkedünk. Először a központi park mellett haladunk. Reggel nyolc körül van. Tömegek a Kinában oly jellegzetes tornagyakorlatokat végzik. Van, aki a lassított felvételhez hasonló láb és kézmozdulatokban jeleskedik, mások nehéz golyókat pörgetnek szélvész sebesen a testük körül, van, aki csak a kezében lévő három golyót forgatja teljes odaadással. Elérjük a folyót nekünk, úgy tűnik, mintha két városban járnánk. A jobb parton a hol a városközpont és a gyár is van, a taoista, konfocuiánus, buddhista kínaiak élnek, mármint azok leszármazottai, a vallást valószínűleg kevesen gyakorolják. A túlsó parton az emberek, és az épületek jellege is más, ott a muzulmán hitűek élnek. A két világot a mi valamikori Kossuth - hidunkhoz hasonló szerkezet köti össze a sárga folyó felett. Gépkocsi forgalom alig van, délelőtt és délután biciklis tömegek igyekeznek az egyik partról a másik felé. Most délelőtt inkább a muzulmánok, lakta városrész felől nagyobb a forgalom.

 

 

A biciklis férfiak fekete Mao öltözetet viselnek, többségük kezén fehér kesztyű. Sok ember arcán van kis kerek fekete szélű szemüveg, valamint fehér rövid kecskeszakáll. A túloldalon találjuk a hús piacot.


A híd lejárata mellett zöld bádog asztalkákon főleg bárány és kecse húsokat, szárit a szél. Az eladók kiváncsi tekintettel követnek bennünket. Kicsit odébb a domb oldalához épített régi kis ház elé kihúzott ponyva alatt teázó, kávézó emberek süttetik arcukat az éppen a felhők közül kikandikáló nap sugaraival. Közben két helybéli hagyományos helyi pengetős hangszereken játszik. A sátor mellett fatönkökből kialakított, viaszos vászonnal letakart asztal.

 

A kopott nyugágyakban férfiak üldögélnek, a malomra hasonlító kínai játékot játszanak.

 

 

A leninsapkát, kerek napszemüveget viselő, a szája sarkában megrágott cigarettát szívó féri éppen a táblán egy barna feliratot viselő korongot, tologat. A férfiak időnként nagyot kortyolnak a teából, vagy a kávéból. A jellegzetes arcokat figyelve itt az asztalnál nem érvényesül a város kettéosztottsága. A kellemes dallamok a játék, és a közben elfogyasztott tea hatására úgy érezzük megállt az idő, évtizedeket.  Itt így követi az egyik nap a másikat.

 

Elutazásunk délelőttjén még sétálunk egyet a Sárga folyó partján. Az elmúlt napok alatt jobban megismertük a tolmács lányt is. Elmesélte, hogy rendszeresen fellép a gyár énekkarával. Nagyon szeret énekelni, mivel a szerelme is az énekkar tagja, így sokat lehetnek együtt.

 A folyóparton kellemes napsütésben beszélgetünk, amikor megérkezik az emlegetett fiú. Tóth György szerkesztő kollégám - akinek a felesége énektanár - azonnal elő áll az ötlettel, mi lenne, ha a fiú és lány énekelne nekünk valamit. Hosszú aklú kezdődik, végül beleegyeznek, énekelni fognak és filmre is rögzíthetjük az alkalmi produkciót. A két fiatal a folyó csillogó vízpartján ül, egy szép régi kínai dalt énekelnek a két barackvirág szerelméről. Méltó búcsú ettől az igen különleges világtól.

 

Landzsu, Kína  ( 1986 )

 

Képek a szerző felvételei.