Találkozás az átneveltekkel

Dunavögyi Péter:

Találkozás az átneveltekkel

Dél- Vietnámban úgy érzem, hogy teljesen más országba, egy más világba kerültünk. Az ország két része között több mint tíz évvel a háború befejezése után is óriási a különbség. Ho Shi Minh- város, ahogy most Saigont nevezik teljesen, különbözik Hanoitól. A város ott kopott, színtelen, az emberek sápadtak és fáradtak, itt barnák, kedvesek, mosolygósak, a kopottas házakat a színes árudömping szemérmesen eltakarja a látogató elől. Az épületek homlokzatán még látni a korábbi ott dolgozó külföldi vállalatok, bankok feliratának maradványait. Az emberek sokkal jobban öltözöttek, míg északon, a nőkön csak a sötét egyen nadrágot és esetleg egy világos blúzt látni, itt a nők csinosak és ápoltak. A belvárosban még sokan beszélnek angolul és franciául is. Itt pezseg az élet az utcákon. A folyón éppen a különleges építésű átkelő hajó küzd a hullámokkal, az ajtók és ablakok mögött zsúfolásig telve a túlpartra igyekvőkkel, és a megszámlálhatatlan biciklivel. Az utcai árusoknál a szabadpiacon már minden kapható. Az egyik árusnál több mint 4o külföldi dobozos és éveges üditőital fajtát számolok meg, sörből csak 28 féle a választék. Lehet itt a mindent kapni. Svájci csokoládét, angol whiskyt, taiwani, kínai, európai híradástechnikai berendezéseket, japán robogókat. Egy új típusú japán magnós rádió ára 440. 000 dong, az eladó elmondja, hogy ebben már a százalékai benne van. Emlékeztetőül a hivatalos fizetések 2 – 5 ezer dong, körül vannak. Egy másik eladó elárulja, hogy a napi haszna egy jó napon 4 - 5 ezer. Igy hát itt mindenki kereskedik valamivel. Helyi kiszivárogtatott információk szerint Saigon napi ellátását jelentős mértékben a szabad piac, oldja meg, gazdasági szakértők szerint az itt forgalomba kerülő áruk több mint fele, csempészárú. Az egyik megírt forgatási helyszínen éppen áramszünet, van, így a délelöttünk szabaddá válik. A várostól nem messze kitűnő homokos strand van a tengerparton. Útközben nem messze a Csend pagodájától csodálatos látvány tárul a szemünk elé. Apály van 46 különböző színű halászhajó, félig félredőlve a homokpadon pihen. A napsugarai a part szélén egy-két méter széles ezüst sávról verődnek vissza. Közelebb érve látjuk, hogy az ezüst mind mozog, a hálókról éppen leszedett apró halak tömege harcol az életért. Mögöttük gyerekek szorgoskodnak, halas kosarakba szedik a vergődőket. Majd édesanyjuk kicsit hátrább ki – ki csapó tengervízben mossa át a kosár tartalmát, így kerül a parton várakozó teherautókra. A férfiak közben serényen pakolják a zsákmányt kosarakba a hajókon, majd a mérlegszerű kosarakall a partra indulnak, nehezen jutnak előre, a vizes homokba mélyen besüllyed a lábuk. Mindenki gyorsan dolgozik. Igyekezni kell a kipakolás után kis pihenő és a dagállyal a hajók ismét, felemelkednek és indulnak ismét a tengerre. Minden nap így telik itt az emberek élete.

Ismét a városban vagyunk a volt amerikai nagykövetség mellett áll meg az autón egy útkereszteződésben. Míg várakozunk az udvarra nézve leperegnek szemeim előtt az 1975 - ös képsorok, melyet a világ hírügynökségei és televíziós csatornái akkor és az óta is sokszor vetítettek. A követség udvarán egy felszállásra váró amerikai csapatszállító helikopter áll, a rotorok forognak, a gép körül lévő katonák igyekeznek, felsegíteni azokat még elérheti az utolsó menekülő járművet. Asszonyok és gyerekek próbálnak meg feljutni, legutoljára egy fiatalasszony két úgy ti év körüli gyermek kezét fogva fut a gép hátsó platója felé, másik kezében egy féléves csecsemőt tart. A helikopter már kezd emelkedni a katonák, még felhúzzák őket, utána már csak a rotorok, által kever por, látszik, ebben a pillanatban egy észak-vietnami tank töri be a követség vas kapuját. A történelmi felvételek tanulásága szerint így ért véget az amerikaiak által támogatott dél-vietnami korszak. Közben a rendőr szabad utat enged az autónak. A külváros felé tartunk. Két olyan emberrel találkozunk, akik pár napja hagyhatták el az átnevelő táborokat.

 

Számomra különösen érdekes volt ez a téma. Nagyapám bátyja az első világháború végén orosz hadifogolytáborban raboskodott, majd szökésük után Mandzsúrián át, jutottak el Japánba. Gyermekkoromban sokszor ültem a Vajda Péter utcai művész lakás ebédlőjében a saját maga által megálmodott karosszékének szélén. A vasárnapi ebédek után magához hívott, időnként nagyot szívott a cigarettájából, s mikor már a füst gomolygott körülötte rendszeresen mesélt a rabságról, a hadifogolytáborok életéről, no és persze a szökésről, a szabadulásról. Így kis gyermekkorom óta érdekelt a világ keleti fele, s az ott zajló események és azok háttere. 

 

De térjünk vissza, Saigonba. Egy eldugott kis utcában találunk rá arra a kertes házra, amelyben Phan Trong Thiep vár bennünket. Jó erőben lévő középkorú férfi. Korábban a saigoni rendszer katonaságában a pszihológiai hadviselési osztályon dolgozott tisztként. A ruházata elegáns, drága szemüveget visel, tekintete merev, kicsit érződik rajta az idegesség. Nem tudja mennyire, beszélhet nyíltan. Elmondta, hogy a politikai főcsoportfőnökségen dolgozott. Ahogyan ő fogalmaz az átnevelő táborban kiképzést kaptak, a cél az volt, hogy dolgozó emberekké neveljék őket. Az őröktől és a kiképzőktől megtanulták, hogy a korábbi tevékenységük miért volt bűnös és hibás. Évekig kellett a szögesdrótok közé zárt táborban tanulmányoznia és megértenie a saját hibáit. Közben kézműves szakmát tanult, de sokat kellett dolgoznia a földeken is. Tizen három évet töltött az átnevelő táborban, tíz napja szabadult. Még nem tudja, mihez kezd. Innét nem messze egy másik kertes ház udvarán két kedves hölgy fogad bennünket, a teraszra kísérnek itt vár ránk Nko Khac Thin,

aki szintén pár napja kapta vissza a szabadságát. Ö már közel hatvan évesnek tűnik. Valószínűleg jobban megviselte az átnevelő tábor, mint fiatalabb társait. Nehezen mozog, a szemében gyakran csillan meg egy - egy könnycsepp. Nem sir, tarja magát. Elmondja, hogy 1975 - től mostanáig, 1987 - ig volt a táborban. Korábban a saigoni adminisztráció igazságügy minisztere volt. Azt mondja, hogy még túl friss a szabadulás élménye, így nehéz beszélni az ott eltöltött évekről. A börtönhöz hasonlitó táborban öt évig semmit nem tudott a külvilágról és a családjáról sem. Ez után kapott lehetőséget arra, hogy néha levelet váltsanak.  Újabb két év után találkozhattak először, ettől az időponttól, két – háromhavonta meglátogathatta valaki. A szabadságok csak pár napja kapta vissza, de nem akar itt maradni, bár nagyon kötődik a szülőföldjéhez, mégis beadták a kivándorlási kérelmet az egész családdal együtt az Egyesült Államokba. Megtört embernek látszik, reménykedik benne, hogy a kormány engedélyezni fogja a kivándorlásukat. Búcsúzáskor egyaránt látunk félelmet és reményt a szemeiben.

 

 

Ho Shi Minh város, (Saigon),  Vietnam  ( 1987 )