Észak-barakk, dél-barakk, www.tvarchivum.hu, 2005.10

 

 

Észak-barakk, dél-barakk

 

Forgatás a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban, 1985. május 12-31.

 

Elmondja Dunavölgyi Péter

 

 

Utunk célja egy panmindzsoni tudósítás volt és a KNDK fejlődésének bemutatása, valamint az, hogy megemlékezzünk a koreai háború alatti magyar kapcsolatokról. Az első napokban Phenjanban forgattunk, minden olyan helyre elvittek bennünket, ami egy átlagos turistaútba belefér. Megtekintettük Kim Ir Szen szobrát, jártunk előre kipreparált iskolákban. Fölmehettünk a Teolong folyó partján emelt  170 méter magas  dzsucse eszme tornyába is, ahol egy gyorsliftszerűség vitt föl a láng alá, amely a dzsucsetorony hegyében lobogott, és hirdette a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fölényét, mindenek, de főleg Dél-Korea fölött.

 

                Phenjan nagyon érdekes volt – autóból.

                Nem is lehetett kiszállnunk, hogy túl érdekes azért mégse legyen.

                A szállónak azon az emeletén se lehetett más, ahol mi laktunk. Az első emeleti jobb oldal Hotel Ritz-cé változott át. A folyosóvég szobáiban helyeztek el minket, kifelé menet minden szoba üres, az ajtók tárva-nyitva, az első két egymással szembeni szoba egyikében pedig a tolmácsnő, a másikban a kísérő. Nekik éjszakai beosztásuk is volt: valamelyiküknek mindig ébren kellett lennie.

Mégis meglógtunk.

Tőlünk nem messze volt egy nagyobb utca, benne egy áruház, és oda mentünk be. Abban az időben a pénz a Koreai NDK-ban sem volt igazából fizetőeszköz. Létezett, de senki nem használta. Emlékezhetünk Benda László filmjeiből rá, ahogy Észak-Korea dolgozó népe folyton fölajánlja a fizetését különböző nagy célokra. De nem is lett volna mire költeniük. Mindenben jegyrendszer volt. Volt valami csekély megvásárolható áruféleség is, mi is vettünk az áruházban néhány apróságot, de mást nem is tudtunk volna. Az élelmiszertől a használati tárgyakig, a zokniig, minden jegyre ment. Piacon se vásárolhatott senki szabadon élelmet.

Tizenöt-húsz perces séta volt az áruház a szállodától, bent is voltunk vagy húsz percet, igaz, kamera nélkül, de mégis úgy láthattuk, hogy nem volt arra előkészítve, hogy mi oda bemegyünk. Nagy valószínűséggel ott már követtek minket, és amikor visszamentünk, a kísérő és tolmácsnő nagyon nehezményezte az egyórás kalandunkat.

Ők úgyis megmutatták volna azt az áruházat!

Egy diktatúrában persze nem ildomos visszakérdezni, ha úgyis megmutatták volna, miért baj, hogy láttuk? Azt válaszoltuk inkább, hogy szeretnénk megnézni egy operát. Benda filmjeiből tudtuk, hogy a világ legmodernebb színpadtechnikai berendezése működik a legújabb építőanyagokból legkorszerűbben fölépített operaházban az akkori Phenjanban.

Azt felelték, hogy erre nincs lehetőség. Most a rizspalántázás ideje van! Az operaénekesek kint dolgoznak a földeken a parasztokkal, és a munka nehéz pillanataiban felüdítik őket kulturálisan.

 

Elvittek azonban vidékre. Az első vidéki utunk abba faluba vezetett, ahol a Koreai—Magyar Barátság Tsz üzemel, amely még a koreai háború idején kapta a nevét. Egészen apró falu volt, Phenjan javasolta, hogy oda menjünk el.

   

Megígérték, hogy ott háztájit is fognak nekünk mutatni, mert tudják, hogy Magyarországon is van ilyen.

Megérkeztünk, bevittek egy házba. Természetesen előkészített ház volt, amolyan protokollház, ahol a család otthon se volt. A tsz-elnök, a párttitkár és mindenki más, aki a sleppbe tartozott, mutatta meg. A háztáji állatok se „voltak éppen otthon”. Minden egyes állat valahol külterületen evett, ivott, legelt vagy kérődzött éppen. Ólakat láttunk, de bennük állatokat nem. 

 A ház nagyon szépen fel volt újítva, ki volt takarítva. A konyhában egy széles ágy, a mi falusi kemencéinkhez hasonló tűzhely, azzal a különbséggel, hogy ahol nálunk a padka van, náluk ott lyukak voltak a kemence falában, azokba is még edényeket, üstöket lehetett rakni. Egy szoba volt, benne egyajtós ruhásszekrény, egy ágy, egy szocreál dohányzóasztal és azon egy színes tévé, de nem volt még bevezetve a villany. 

Elmondták, hogy Kim Ir Szen születésnapján minden koreai ajándékot kap. Ki egy  ki tollat, más már egy inget, nadrágot, rádóit. A családfőnek, aki ebben a házban lakik, egy televízió jutott, a tetejére már saját maga tett egy gyönyörű szépen bekeretezett Kim Ir Szen képet. Közben előkerült a házigazda is, s nagyon büszke volt rá, hogy tévékészüléket kapott Kim Ir Szen két évvel korábbi születésnapjára. Fogja is nézni, ha majd odaér az áram!

A földeken a férfiak és az asszonyok az ötvenes évek technikai színvonalának megfelelő kis traktorokon ülve dugdosták a rizspalántákat a földbe. Vagyis már nem úgy, ahogy Vietnamban, ahol még akkoriban is az ökrök mögött térdig iszapban gázolva palántázták a rizst. És mit ad isten, kint a rizsföldön tényleg találkoztunk az operaház egyik jeles tagjával, egy operaénekesnővel! Amikor a boldog palántázók leültek a vízben álló rizsföld partjára pihenni, az operaénekesnő mozgalmi dalokat énekelt nekik. 

Megbeszéltük vele, milyen nagy kár, hogy nem az operában találkoztunk. De most ez a feladat.

Igen.

És a tekintetében semmi nem árulkodott arról, hogy más volna a véleménye. Gondolom, a kísérőinken is láthatta, hogy ő csakis azt mondhatja, amit mondania kell, és nyilvánvaló, hogy az is meg volt szervezve, hogy ő éppen ott fog énekelni. Ezután estebédet adtak számunkra, amelyen a tsz-elnök, tanácselnök, s még néhány helyi főnök vett részt meg mi a kísérőinkkel. Roskadozó asztalt ültünk körül, élelmiszerjegyek nélkül… És megismertük a tsz történetét. 

Elutazásunk előtt pedig mégis eljutottunk az operába! Egyik délben jövünk haza vidékről kocsival, és mihelyt megérkezünk szólnak, úgy készüljünk, hogy operába megyünk.

                Nem a palántázás ideje van?

De. Palántázási időszak van. Azonban megérkezett a japán kommunista párt delegációja, és az ő tiszteletükre elrendelték, hogy este opera!

A virágáruslány című operát néztük meg, az épületben forgathattunk, az előadáson nem. Egy kicsit olyan volt A virágáruslány, mint egy Lehár Ferenc-operett. A librettó alapjául szolgáló történetet Kim Ir Szen saját kezűleg írta. Arról szólt, hogy a japán és a helybeli földesurak gyötrik a népet, megölnek egy földműves családot, az anyát, az apát, a gyerekeket, kivéve az egyik lányt, akit megvakítanak. A lány ezután a városban tengődik, majd nagyon szegényen, faluról-falura vándorol, virágárus lesz belőle. Közben kitör a forradalom, és kiderül, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően a bátyja mégis él és Kim Ir Szen mellett harcol a partizánok közt a hegyekben. A két testvér összetalálkozik, a forradalom győz, örömmámorban úszik a finálé.

Nagyon látványos előadás volt, igazi vízesések a színpadon, hegyoldal, fák, hatalmas fényeffektusok. Lemezen is megkaptuk az előadást.

 Kaptunk más ajándékot is ezen az úton, fejenként több kötet Kim Ir Szent, gyönyörű bőrkötésben, koreaiul. Kidobni nem lehetett, mert azt észrevették volna, hanem az utolsó reggel beágyaztuk őket. De addig, amíg Kim Ir Szenre az ágytakaróinkat rásimíthattuk, még sok munkát elvégeztünk.

Meg kellett szerveznünk a panmindzsoni forgatást és tudósítást, ami hosszú időt vett igénybe. Abban az időben még filmre forgattunk, ami csak a hazatérésünk után került adásba, mert arról szó se lehetett, hogy filmet küldjünk haza! Nem volt labor se, más se. De a szerkesztő küldött telefonon hangtudósítást. A szállodában három alkalommal adtak vacsorát, csak azért, hogy a honvédelmi és a postaügyi minisztérium képviselői megvitassák, hogy mi mit szeretnénk, és mit lehet, mit nem. Majd kinyilatkoztatták, hogy ne izguljunk, mire odaérünk, lesz Panmindzsonban telefon!

Képekről jól ismerheti bárki a panmindzsoni barakkot, amelyben a széles tűzszüneti vonal a tárgyalóasztalt is Észak- és Dél-Koreára felezi. A barakkban egymással szemben a két ország katonái, a déliek között amerikaiak is álltak. A dél-barakkiak nem mehetnek át észak-barakkba, az észak-barakkiak dél-barakkba. Látni kellett volna az északiak megdermedt képét, amikor azon gondolkoztak, hogy most akkor lőjenek, vagy ne lőjenek?! Meg akarunk-e szökni? Átléptük ugyanis a tűzszüneti vonalat, mert Török Vidor operatőr kollégával olyan képeket is akartunk, amelyeken látszik az északi oldal tárgyaló küldöttsége is. Először a döbbenet, aztán amikor látták, hogy mégse futunk Szöul felé nagy tempóban, akkor a tehetetlenség dühe ült ki az északi arcokra, a déliekére meg egy kis gúnyos mosoly.

Elkészült a képanyag, és arról volt szó, hogy két órakor Losonczi Lívia kolléganőm telefonon tudósítást küld az eseményről. Ez úgy történt, hogy valahonnan kihúztak egy szobába egy kurblis telefont. Katonai vonalat, természetesen. Magyar idő szerint ekkor éjjel volt már. Itthon úgy egyeztünk meg, hogy a tudósítás a rádióval közösen készül. Reggel lemegy a krónikában, este a híradóban, és a rádió rögzíti, mert az éjszakai adások miatt ott ilyenkor is van műszak.

Háromnegyed kettő előtt tíz perccel a koreaiak bezártak hármunkat a telefonos szobába és bíztattak, hogy kettőkor majd kurblizzunk, kurblizzunk, és a magyar rádióban biztosan föl fogják venni a kagylót. Formálisan nem voltunk bezárva, de kint az ajtó előtt katona állt. Hát jó. Ülünk, a kolléganőm írja a szöveget, s kettő előtt tíz perccel megszólal a telefon.

Moszkva.

Bejelentkezett egy moszkvai katonai telefonközpont, hogy jön Budapest.

A kolléganő még nincs kész a szöveggel! Még tíz perc van kettőig.

Most van kurbli.

Ahogy akkor állt a szöveg, Lívia úgy adta le.

Ez a hangtudósítás készült ezen az úton, és még három-négy riportfilm. Ezeken a filmeken szinte semmi nem jöhetett át abból, amit a KNDK-ban a korlátozásokról megtapasztaltunk. Egyrészt a korabeli magyar tájékoztatás korlátai között kellett maradnunk, amelynek szempontja volt az is, hogy a riportok ne vonják maguk után a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövetségének tiltakozását. Másrészt nekünk is szempontunk volt, hogy ne legyen tiltakozás, mert annak lehetnek olyan következményei is, hogy nagyon sokáig, esetleg soha többé nem mehetünk oda forgatni.

Magunk között vitatkoztunk arról, hogy vajon miért nem tör ki lázadás. Az észak-koreai embereknek azokon a hivatalos közleményeken kívül, amelyeket a hazai tv-ben és rádióban láttak, hallottak, semmilyen információjuk nem volt a világról, más országokról, más emberekről, kultúrákról, semmiről. Ne felejtsük el, hogy 1985-ről beszélünk. Még nincsenek műholdas televíziók, a külföldi rádióadásokat olyan mértékben zavarták, hogy félmondatokat se lehetett megérteni.

Az elzártsággal kapcsolatban egy nagyon érdekes élményben volt részünk, amely a kísérőinket kínos helyzetbe hozta. Vidéken járva megfordultunk az Illatos hegységben és a Gyémánt hegységben is. Az Illatos hegységben láttam az akkor még fiatal fiú Kim Dzsong Il büszkeségére épült két márványpalotát, az egyik három-, a másik kétemeletes, nagy, mahagóni ajtókkal. Ezek mögött az ajtók mögött tartották azokat az ajándékokat, amelyeket Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il külföldön vagy külföldről kapott. A nagyobbik épület földszintjén állt az a két Zil, amelyeket valamikor az ötvenes években még Hruscsov ajándékozott Kim Ir Szennek. Ott volt egy vitrinben az az ajándék is, amelyet Kim Ir Szen magyarországi útján kapott egy szocialista brigádtól. Kim Dzsong Il ajándékait a kisebbik épületben mutatták be. Ezen a helyen láttunk egy pagodasort is, igen kiváló állapotban, ami azért megjegyzésre méltó, mert a vallást teljesen háttérbe szorítják és sok mindent leromboltak. A hegytetőn ered egy forrás, amely Kim Ir Szen kedvenc helye volt, sokat kirándult oda, és állítólag sokat gondolkodott ott. És ahol leült, azokat a helyeket mind megjelölték, padokat tettek oda, és amit Kim Ir Szen ott gondolt, azt nagy, vörös betűkkel bevésték a sziklákba. Ment az ember fölfelé, és minden kanyarban egy pad, körülötte meg az ott fogant bölcs gondolat vörös betűi.

Török Vidor operatőr kollégám szerette a sört. Mielőtt nekivágtunk, hogy kamerával, magnóval megmásszuk az előttünk magasodó nyolcszáz méteres oldalt, a szállóban vételeztünk nyolc üveg sört. Elpakoltuk, fölmentünk a tetőre, ahol egy kis pagoda mellett egy három-négy méter átmérőjű tavacskából csörgedezett lefelé egy ér. A pagodában rituális mosakodást lehetett végezni. A tóba beleraktuk a sört, hogy jól lehűljön. Egy kicsit arrébb három-négy faasztalnál helybeliek üldögéltek. Mi pedig melléjük ültünk. A két kísérő topogott, a tolmácsnő meg elvörösödött, és látszott rajta, hogy itt most probléma van. Kiderült, hogy a hegy túloldalán már Kína kezdődik, mi pedig a határfalu tsz-brigádjának a kirándulásával futottunk össze, ami nem volt beleszervezve a programba. Rögtön lepucoltatták az összes asztalt, a tsz-tagoknak el kellett menniük és csak mi maradhattunk ott. Lívia, aki egy nagyon érzékeny lény, majdnem sírt.

               

Hogy lehet így bánni emberekkel?

                És azt a rafináltságot találtuk ki, hogy ezen fog múlni a koreai—magyar barátság! Mert mi kénytelenek leszünk otthon jelenteni, hogy elzártak bennünket a koreai baráti elvtársaktól. Rohantak a pagoda mögé a tsz-tagok után az erdőbe, ahol valószínűleg minden második fenyőágon egy kurblis telefon fészkelt, és visszajöttek a megoldással: a falubeliek közül kiválasztottak húszat. Ez a húsz ember leülhetett mellénk, és beszélgethettünk.

A falujukban  addig nemhogy Magyarországról nem hallottak semmit, de még sose láttak nem ázsiai embert! Mint amikor a hatvanas évek elején az alföldi gyerekek odamentek a négerhez, végighúzták a bőrén az ujjukat, és megnézték, hogy fog-e? Így bámultak meg, és majdhogynem fogdostak végig bennünket ezek az emberek, miközben elmondták, hogy itt élnek, művelik a kínai határ melletti földeket. Kivettük a tóba rejtett söröket, és megkínáltuk őket. Mire ők is előkapták házi rizspálinkás üvegeiket, és tésztába sütött húsgombócot tettek az üvegek mellé az asztalra.

A náluk idősebb korosztály gondolkodó fővel élte meg a japán megszállást, nagy többségük rettenetesen szegény paraszti sorban, s a juttatás, ami megillette, ki is elégítette őket. Minden évben megkapták a ruhájukat, az „állami gondoskodás” megadta a mindennapi kenyerüket. Ami összehasonlítási alapok nélkül mindenképpen egy jobb minőségű életnek látszhatott a japán uralomhoz képest, amikor se élelmiszer-ellátmányt, se ruházatot nem kaptak. És ezen a mindent átfogó információhiányon volt egy légmentesen záró búra. Azóta ott is változott a világ, be lehet csempészni műholdvevőket, a tv-adásokat nem lehet úgy zavarni, ahogy a rádiót, beszüremkednek egy másik világ hírei, ha tetszik, ha nem tetszik. És van már ellenzék, hogy mekkora a súlya és szerepe, az más kérdés.

Forgattunk Szarivonban is, ahol a magyar önkéntes katonák dolgoztak az észak-koreaiak oldalán a háború alatt. Erről én tudtam, mert az egyik gyártásvezető kollégámnak, Bogdándy Györgynek az édesapja ott dolgozott a háború alatt. A papája, mesélt nekem, mielőtt kimentünk az ötvenes évek szarivoni kórházáról. A kórház előtti obeliszken a mai nap is olvasható a magyar orvosoknak mondott koreai és magyar nyelvű köszönet. Máig mindenki számon tartja, hogy a magyar katonaorvosok milyen önfeláldozó munkát végeztek, hogy küzdöttek a sebesültek életéért, gyógyulásáért. Megbecsüléssel, a hivatalos politikai értékelés fölötti szeretettel beszéltek ezekről a magyar orvosokról. Amikor ott jártunk, nekünk úgy mutatták be a kórházat, mint egy modern egészségügyi intézményt. Tényleg láttunk benne néhány korszerűbb berendezést, de egészében véve lesújtó volt a silány, elavult orvosi fölszerelés, az ócska, hiányos ágynemű.

  

A vidéki utazásainkat különben elég izgalmassá tette, hogy nem volt menetrend. A vonatok akkor mennek, amikor vannak. Vagy akkor vannak, amikor mennek… Az egész azzal indul, hogy egy észak-koreai ember nem mehet csak úgy vidékre. Ha valakinek a testvére Szarivonban élt, ő pedig Phenjanban, és meg akarta látogatni, először is kellett szereznie az utcabizalmitól egy javaslatot, hogy ő jó munkás, és megérdemli, hogy a testvérét meglátogassa. Ha megvolt a javaslat, be kellett adni az utazásiengedély-kérelmet a rendőrségen, és hónapokig várni, míg el nem bírálják.

Ha megkapta az engedélyt, hogy meglátogathatja Szarivonban a testvérét, megpróbált levadászni egy vonatot, amelyik oda indul. És ha sikerült, és leszállt Szarivonban a vonatról, nem a testvéréhez ment el, mert a látogatási engedély mellé kapott egy másik cédulát is, amelyen az állt, hogy Szarivonba megérkezve kinél kell jelentkeznie. Nem a testvérénél! Hanem egy tökéletesen ismeretlen embernél lesz elszállásolva arra az időre, amíg ott lehet, és nála lesz az élelmiszer fejadagja is. És közben a testvérével is találkozhat. Mindennek az volt az indoka, hogy meg legyen oldva a biztonságos élelmezés.

Külföldiek nem utazhattak napközben, nehogy lássák az országot. Háromszor jártunk vidéken vonattal, a kísérők mind a háromszor este tizenegykor nagyon illedelmesen bekopogtak a szobáinkba a tolmácsnővel, hogy most kapták az értesítést, éjfélkor indul a vonatunk.

Mindig éjfélkor indult. És akár kétszáz kilométert utaztunk, akár nyolcvanat, mindig reggel hat és nyolc között érkezett meg a helyszínre. Azt a vagont, amelyikbe mi szálltunk föl, lezárták, abban csak mi ülhettünk a kísérőkkel. És a peronon a rácsokat csak azután nyitották ki, hogy mi fölszálltunk, és több ezer ember próbált meg feljutni a vonatra néhány másodperc alatt.

Ilyen körülmények között nagy előnyben részesítettük azokat az alkalmakat, amelyek kívül estek a hivatalos kereteken. Még az is előfordult, hogy a magyar nagykövetség autójával raboltak el bennünket. Mégpedig maga a nagykövet! Ott volt ugyanis ebben az időben egy néhány hetes edzőtáborban a magyar karate válogatott. Két-három nappal korábban felajánlották nekik, hogy kiviszik őket és a koreai válogatottat fotózni a királysírokhoz, Phenjantól olyan ötven-hatvan kilométerre, ahova nem szoktak senkit elvinni. A nagykövet szólt nekünk, hogy kivisz minket is, ha akarjuk. Nem tudtuk, hogy szabaduljunk meg a kísérőinktől. Megkértük őket, hogy menjünk a magyar nagykövetségre. Jó. Azt lehet. Odaértünk, már kint vártak minket a követség munkatársai, és mi szóltunk a kísérőknek, hogy átülünk a nagykövet elvtárs kocsijába. Ez már okozott egy kis zavart, de még lehetséges volt. Jöttek mögöttünk, és akkor kezdtek iszonyú izgatottan mutogatni, amikor a nagykövet autója elhagyta Phenjant. És csak akkor enyhültek meg, amikor látták, hogy a koreai sportminisztérium hivatalos képviselője is megérkezik ugyanoda, ahová mi. Akkor ez hatóságilag mégis rendben van. Addig biztos össze-vissza „kurblis telefonoztak” , hogy szökésben vagyunk.

 

Lejegyezte: Zelei Miklós