2014. október 05., 06:22 szerző: Buthy Lilla
Székesfehérvár – A székesfehérvári Viktória Központ sorozatában a múlt héten a Magyar Televízió első női riportere, Balogh Mária mesélt a vendégeknek életéről, munkájáról. A sokszor Balogh Mariként emlegetett tévés negyven esztendeig volt a közmédia munkatársa.
A legendás tévés egy könyvvel érkezett a beszélgetésre, amiben életének minden fontos eseményét, riportját feljegyezte napra pontosan. Ezt lapozgatva vág bele életútjának feltárásába.
Tulajdonképpen egy ígéretnek hitt, akkor még reményteli, utólag már súlytalan szavaknak köszönheti a szerelmet, amit televíziózásnak hívnak. Amikor szülei elváltak, édesanyjával Csepelről Pécsre költözött egy romos kis lakásba. Harmadikos gimnazistaként úgy döntött, segít az édesanyjának, munkát vállal. A pécsi rádió akkor alakult, és bemondót kerestek. Mivel gyerekesnek találták a hangját, bemondónak nem, riportergyakornoknak viszont felvették. Egy nap a budapesti főnök látogatást tett Pécsen. Azt mondta a riporter lánynak, hogy Budapesten lenne a helye az induló tévénél, majd elment. A fiatal lány komolyan vette, összepakolt és a fővárosba ment. Ám amikor megérkezett, felvenni senki nem akarta. Ínséges idők jöttek: szegénység, albérlet, nélkülözés. De erre még visszatérünk.
Balogh Mária kitartó volt, jutalma pedig a munka és az elismertség lett.
– Amit nem akartam megcsinálni, nem kellett. Amit pedig akartam, megcsinálhattam – válaszol arra a kérdésre, milyen műsort csinálna még szívesen. Hozzáteszi: – 78 éves elmúltam, bejártam a fél világot. Nem maradt ki semmi, volt gyerekműsor, bánya, gyár, sőt, még Lányok, asszonyok is.
A Magyar Televízió első női riporterével, Balogh Máriával beszélgethettek a Viktória Központban (Fotó: Molnár Artúr)
Legemlékezetesebb riportalanyai között Gagarint, Jókai Annát és Várkonyi Zoltánt említi, de a jelenlevőkkel együtt érezzük, felsorolni is lehetetlen lenne a hosszú névsort. Leginkább a gazdasággal, iparral foglalkozó témákhoz vonzódott. Az emberi sorsok, a munkások érdekelték, akikkel mindig szót értett.
– Csepeliségemet sosem tudtam megtagadni. Vasöntő édesapám mindig vasszagú volt. Olyan kérges volt a tenyere, amikor megsimogatta az arcomat, fájt. Édesanyám is gyári munkás volt. Én ezekhez az emberekhez voltam szokva, ebben a miliőben éreztem jól magam. A professzorokkal, tudósokkal nem találtam hangot, sőt, kifejezetten feszélyezve éreztem magam riport közben – meséli.