adotta vola neki paradisumut házoá , beszélgetés Sándor Györggyel

Dunavölgyi Péter:

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

Zelei Miklós:

 

 

„adotta vola neki paradisumut házoá” ,  Beszélgetés Sándor Györggyel

 

 

A huszadik század nem kedvezett a vélemény szabadságának. A hír szentségének sem... Az emberi jogoknak sem, a polgári jogegyenlőség elveinek sem és sok minden másnak sem... De voltak, akik abban a világban is és a maiban is megtalálták a maguk igaz útját, s viselték ennek következményeit. Sándor György, úgy gondolom, közéjük tartozik: 1950-ben kezdett dolgozni Magyar Rádióban, 1958-ban lett a Magyar Televízió vezető helyettese, majd a politikai műsorok főszerkesztője. 1985-ös nyugdíjazásáig több vezető beosztásban dolgozott, 1985-től tíz éven át a Televideó Kiadót vezette.

 

 

 

 

Mondhatja az olvasó, elég különös cím jegyében beszélgetünk: paradisumut házoá... Tizenkettedik századi nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés közismert szavait választottuk ahhoz, hogy a huszadik századról beszélgessünk... Szabadon így lehetne mai magyarra fordítani e szavakat, hogy Isten odaadta az embernek a paradicsomot, az édent, hogy abban éljen.  

 

 

De méltatlanná vált az édenkertre. A huszadik században nemcsak a jogok hiányoztak. Ebben az évszázadban ölték meg a legtöbb embert, egy részüket már ipari módszerrel, vagy atombombával. És mégsem csak sötét évtizedei voltak.

 

Nyolcvanöt évet megéltél. Bizonyára voltak gonosz és sikeres korszakok. Vegyük sorra ezeket. Kezdjük a gyerekkorral?

 

Nagyon szívesen.   Örömmel beszélek első tíz évemről, életem legszebb korszakáról, amely egész életemet meghatározta. Kőbányán születtem.

 

 

Kőbánya akkoriban milyen környék volt? Még voltak szőlők a csősztorony körül?

 

 

Már nem voltak szőlők. Kőbánya a születésem idején az első világháború utáni helyzetben volt anyagilag és szellemileg. 1924. február 8-án születtem, amiről a könyvemben[1] ezt írtam: „Kocsmában születtem, Kőbányát szerettem.” Babits Mihály átalakítva Karinthy Frigyes nyomdokain[2], ami nagy szemtelenség, mert hogy merem én magam Babitshoz és Karinthyhoz fogni.

 

Valódi kocsma volt születésed helye?

 

Igen, valódi kocsma. A Gyömrői úton az egyik sarkon még áll az az alacsony kis épület[3], amelyik a Stern kocsma volt. A Guttmann téglagyáré volt az épület, apám tőlük bérelte, de aztán már neki is volt egy kisebb kocsmája, amelyet meg ő adott bérbe, ahhoz a kisebb kocsmához még istálló is tartozott, s tartottak benne teheneket.  Nemrégiben kinn jártam, és az az egy szoba, amelyikben élt a családunk, még mindig megvan. Az első emlékem az, hogy szaladok be a szobába, hasra vetem magam a díványra, ezt csinálom többször egymás után, senki nem szól rám. Aztán a dívány rugói tönkrementek, és tízéves koromtól úgy kellett már elhelyezkedni a lukakban, mert tönkretettem a rugókat. A dívány a két szülői ágy háta mögött volt, és egy kis szobát, mert öttagú volt a családunk, még hozzátettek valahogy a nagyszobához, és abban lakott a két bátyám. Apám kocsmáros volt, Szimőn született, szegény zsidó családban.

 

Hol van Szimő?

 

A Kisalföldön a Vág mellett, ahol apja, Simon nagyon szegény ember volt. De ott született már dédapám, József is. Az édesanyám gyönyörű fekete fajta volt, őt valószínűleg Spanyolországból űzték el, és Németországon keresztül jöttek, a Trencsén melletti Bánba, amit most Bánovcénak hívnak[4]. Apám csak magyarul tudott, és tizenhárom éves korában fölküldték Budapestre vízvezetékszerelő- és bádogostanulónak. Egy pincében volt a műhely, ott is lakott, s reggelre mindig ki kellett takarítania. Aztán szervezett munkás lett. A mai Bozsik stadion melletti Orenstein és Koppel gyárban dolgozott. Hat osztályt végzett, de azt is úgy, hogy negyediktől már ő tanította a kicsiket énekelve az egyszeregyre meg a többire, mert a tanító szeretett inni, s átadta az osztályt: „ Arnold fiam – Arnold, egy igazi angol lord neve –, Arnold fiam, tanítsd őket, mert én elmegyek egy kicsit. Dolgom van.” Gyönyörű írása volt apámnak és rendkívül élénk érdeklődése. A szakszervezetben sok olvasmányra tett szert. Amikor én megszülettem, elég késői gyerek voltam, apám művelt embernek számított a Gyömrői út végén, ahol értelmiségi, pap vagy ilyesmi nem lakott. Csak egy főmérnök volt, akit ellenben meg nem lehetett közelíteni.  

 

Édesanyádnak mi volt a neve?

 

Reisman Júlia volt, apám pedig Stern Arnold. A zsidóknál szokásos összehozás, házasságszerzés révén keltek egybe, ahogy a Hegedűs a háztetőn című nagy musicalben is történik. A hozományból pedig kőbányai kocsma lett, és ebben a kocsmában születtem én, az egyetlen belső szobában, bábával. Ott nőttem föl, amiért hallatlanul hálás vagyok a sorsnak, mert szabad ember voltam. Óvodába nem kényszerítettek. Kétéves koromtól kezdve arra mászkáltam, amerre akartam. A környék csodálatos volt. Hatalmas gyárak, volt olyan modern gyár, mint a Siemens kábelgyár. De több téglagyár, a „mienk” a Guttmann-féle, amelyiknek még olyan lakótelepe volt, amilyet Illyés Gyula írt le, hogy egy szoba jobbra, egy szoba balra, középen egy konyha. És ott volt még egy olajgyár is, amelyik, ha kigyulladt, akkor menekülni kellett. De aztán ez a gyár leállt. Mire a lengyelek jöttek, üres volt. Odavittek egy csomó lengyelt, de ezek a lengyelek nemigen laktak ott.

 

Ez már a második világháború? Amikor több mint százezer lengyel menekült Magyarországra...

 

Igen, amikor hazám becsülettel nem engedte át a németeket, hogy Lengyelországot lerohanják, így a lengyelek mifelénk menekülhettek. Mi a lengyeleket olyan szeretettel fogadtuk, hogy egy pár hónap múlva, aki akart mind eljutott tovább keletre vagy Angliába. De kilenc hónap múlva lehetett látni, hogy az áldás itt maradt. A téglagyárak egyébként azt a taktikát követték, hogy nem egy helyről hozták a munkásokat. Hanem voltak lengyel munkások, volt ott egy lengyel telep, kubikusok Békésből és máshonnan, mert így lehetett szembeállítani őket. Ez a szembeállítás avval járt, hogy vasárnaponként óriási verekedések robbantak ki, s anyám sikoltott: „Gyerekek, be!” Mert bizony előfordult, hogy a kés is előkerült ilyenkor. Apám elég izmos ember volt, és bent kellett megvárnunk, amíg rendet teremtett, veszélyes volt a helyet, és mint Rejtő Jenőnél, a szódásüvegek is repültek.

 

A rendteremtés miből állt?

 

Mindenekelőtt a kést kellett kivenni a kezükből és ordítani, hogy meg vagytok bolondulva? És volt néhány ember, aki segített a rendcsinálásban. A rendőrök is nagyon rendesek voltak. Nálunk a rendőrök külön kategóriát jelentettek. Guth bácsi az én egyik legnagyobb emlékem, egy sváb eredetű rendőr, két méter magas volt. És ugye a fuvarosokkal megegyeztek, hogy nem jelentik őket föl, mert azt minek? A rendőrök, nem nagyon bántották a helyi embereket. Guth bácsiról még annyit, hogy három deci bort fizettek neki havidíjképpen a fuvarosok. A bort hátra kellett vinnem a bozótosba, és akkor láttam először cirkuszi mutatványt. Guth bácsi a három decit egy nyelésre küldte le, meg se moccant a gigája. És utána egy kis cigaretta... Mert a környék legfőbb őre és ura, a törzsőrmester úr kicsi ember volt. Le kellett hajolnia Guth bácsinak, hogy a törzsőrmester úr beleszagolhasson a pofájába... Mert tudta róla az elöljárója, hogy becsapja őt, de soha nem tudta elkapni. Mert így, hogy egyből lement a bor, nem maradt illata, hiába szaglászott a főtörzs. Guth bácsi másra is képes volt. Vasárnap, amikor a nagy ultipartit lejátszották, és a Lajos bácsi elfogta a János bácsinak a piros ultiját, és az öröme akkora volt, hogy mindent meghaladott, akkor engem kiküldött a kocsmából Guth bácsiért, hogy a hatóság előtt jegyzőkönyvbe vegyük, hogy elfogta János bácsi ultiját, és az fizet neki huszonnégy fillért. Ez volt a környezetem alapja. Munkásvidék.

 

A csősztorony akkoriban mi volt?

 

A csősztorony mitőlünk nagyon messze volt, mert a csősztorony benn van Kőbánya közepén, mi pedig kinn laktunk a Gyömrői út külső végén, ahol Kispest, Lőrinc és Kőbánya találkozott, és ahol az Újhegyi út megy fel a fegyházhoz és a temetőbe. Tehát a legnagyobb forgalom nálunk mindenszentek napján volt, amikor Kispestről, Csepelről áradt a nép a temetőbe és megálltak egy ivásra.

 

Mivel jártak akkor az emberek?

 

Gyalog, csakis gyalog. Munkába biciklin.

 

Az jó nagy út volt?

 

Minekünk azt jelentette a távolság, hogy ha anyám a testvéréhez bement a városba, akkor gyalog föl kellett menni a temetőig, ott a 28-as villamosra fölült, és este, mikor jött haza, akkor az idősebb bátyám fölment elé, mert a temető és a fegyház előtt kellett eljönni az Újhegyi úton...  

 

Jó élet volt ott akkoriban?

 

Arany élet volt! Én a kocsmában négy-öt éves koromra olyan szociológiai tudásra tettem szert, ami egy szerkesztőnek úgy kell, mint egy falat kenyér. Krikovszki úr elegánsan, öltönyben, fejében sofőrsapkával, a környék egyetlen teherautójának a sofőrje volt, a Heigl Tóni bácsi pedig, aki fönt lakott a temetőnél, a kocsikísérő, s mint ilyen, hatalmas bundában járt. Tóni bácsi olvasta a Tolnai Világlapját és minden délután bejött egy fröccsre. Leült, nem messze a pulttól, én mellé telepedtem, és ő nekem mesélt Afrikáról, az elefántokról, az egész világról. Ötéves lehettem, a Tóni bácsi egyszer nagyon színesen azt adta elő, hogyan ugrálnak a majmok a fákon. A nagyobb srácok ezt hallották, és azt mondták, hogy elvisznek engem a kispesti erdőbe, ahol majmok vannak, ha kilopom a cukrot nekik. Én ki is vittem vagy tizenöt szem cukrot úgy, hogy anyám ne lássa. A nagyok elvették a cukrot és nevetve elvonultak. Ez nagyon emlékeztet életem egészének a summájára... Úgyhogy ez a kép mostanában gyakran előjön, hogy milyen naiv voltam. Ugyanakkor nagyon sokat tudtam a világról. Még voltak milimárik, sváb tejesasszonyok, tehát én tudtam, hogyan fejik a tehenet, mert engem küldtek tejért, és közben láttam azt is, hogyan élnek a svábok. Még voltak földjeik a gyárak között, szántottak is. Egyszer egy szántóföldön találtunk egy döglött nyulat, és mint az ősember, nagy büszkeséggel, négy gyerek, hazacipeltük. És anyám elkezdett kiabálni, viszitek a fenébe! És nekünk magunknak is voltak tyúkjaink, és én öt-hatéves koromban már detektív feladatot kaptam, mert a tyúkok eltojnak. Anyám, mikor már azt látta, hogy az a kendermagos nagyon gyanús. Besózta a fenekét, nekem ki kellett menni a tyúk nyomába és megvárni, amíg fölkiált, hogy kodács! És be kellett vinnem a termést és le kellett lepleznem a kendermagost. A tojás nagyon fölkeltette biológiai érdeklődésemet. Egyszer a kuglipálya dobjában – a kuglipálya agyag volt, amelyet stampfolni, döngölni kellett – elbújtam, mert ott tojt az egyik tyúk. Megfigyeltem, hogy mikor szokott menni, és előtte tíz perccel elhelyezkedtem csöndben, hogy megnézzem, hogyan születik a tojás. Hogyan helyezkedik el a tyúk, hogy eltart egy negyedóráig, amíg a lihegése odáig jut, hogy megjelenik a tojás. Ezután a tyúk még nem jön elő, hanem miután a tojás kibukott, még öt percig liheg, majd fölkiabál, hogy „kodács!” Mire az egész kar, a kakas vezetésével tudtára adja a világnak, hogy tojás érkezett. Az egy különös dolog volt – én nem jutottam el odáig, amit később olvastam – hogy egy zoológus húsz évet töltött a tyúktelepen, és százhúsz jelet jegyzett le, a tyúkbeszéd ennyi jelét különböztette meg. Megvan a jele ennek, hogy ha világra jön egy új élet, akkor az egész kórus kodácsol, hogy világra jött egy élet. Gyönyörű! És ugye tudtam négyéves koromban, hogy amikor a kakas jobbról kerülgeti, aztán balról kerülgeti, és mondja, prko-prko, majd meglovagolja, hogy az mit jelent. Láttam, a kutya hogy csinálja. Aztán mi is tanulmányokat folytattunk. Volt bárányunk és volt egy ilyen mélyedés, féltéglákból egy lyuk, ahol a gyerekek tudományos élete folyt – oda elvittük a bárányt és birizgáltuk. Bár herélt volt, de azért kijött neki. És kíváncsiak voltunk arra is, hogy a környék lakói mivel rendelkeznek. Azon a bizonyos piszoáron, ami egy egyszerű kerítésdeszka volt, kiütöttük a lukakat, a csomókat, és akkor megfigyeltük, hogy a Kiss bácsinak mekkora... Majd tudományos tanácskozáson megbeszéltük, hogy hol, hogyan mehet akkor a dolog... Ott jártam iskolába is, reggel fölvettem a glottgatyát, télen mást, nyáron mezítláb, télen korcsolyát. Nyáron a legfontosabb a foci volt, mert akkor már a Ferencváros és az MTK olyanokkal futballozott, mint dr. Sárosi György. Elmondjam a Ferencváros csatársorát? Tánczos, Takács II., Sárosi, Toldi és Kohut. Az MTK-ban: Sass, aztán Kardos, Turai. Egyszer elvitt a bátyám, aki kilenc évvel idősebb volt, egy MTK-Ferencváros meccsre, és én el voltam telve a csodálkozástól, hogy a Turai negyven méterről rúgott egy labdát, és a Titkos jobb oxforddal vette át a bal lábára és beadta. A Cseh Matyi meg csinált három cselt, és a Háda mellett, aki a kapus volt, begurította. Na ezeket mi otthon mind eljátszottuk. Így nevelődtünk föl, mert apámnak, anyámnak nem volt ilyenre módjuk, hogy nevelés. Azzal neveltek, hogy mintát adtak. Láttuk a példájukat, hogy hajnaltól éjszakáig mennyit dolgoznak. Egy megállapodást kötöttünk apámmal, hogy én becsülettel megcsinálom, megtanulom a leckét, és utána mehetek ki focizni.

 

Igazi focinagyság kiemelkedett közületek?

 

Nem. Meghaltak, tüdőgyulladás, miegyéb... Nem tudok róla, hogy valaki kiemelkedett volna. Viszont amikor gimnáziumba kerültem, a Szent Lászlóba, a nagy mozgáskultúrámnak, és a magasságomnak köszönhetően az iskola kosárlabda csapatába kerültem.

 

Ez ugyanaz a Szent László, amelyik most a Szent László?

 

Igen. Dragolovics tanár úr, aki szegény a háborúban elesett mint kém, elhatározta, hogy a Szent Lászlónak bajnokcsapata lesz. És mi megvertük a piaristákat, megvertük a Vas utcaiakat.

Ám tizenhét éves korommal végleg befejeződött az élet szépsége. Tizenhárom éves voltam, amikor 1938-ban jött a zsidótörvény. El kellett mennünk a kocsmából, mert a rendszer jól tudta, hogy a kocsma az egyik legfontosabb társadalmi intézmény, ahol a legfontosabb dolgokat beszélik meg az emberek. El kellett adni a kocsmát. De csak a harmadik zsidótörvény[5] nyilvánított nem-magyarnak, kirekesztett. Itt kezdődött életemnek az a korszaka, amely Balfon át elvitt Mauthausenbe, és amikor családom elvesztettem. Dragolovics odajött hozzám, és azt mondta: „Idefigyelj, Gyuri! Mint férfi a férfinak megmondom, kimaradsz a csapatból, mert a törvény szerint nem vagy magyar.” Amire én úgy összeestem, hogy belemenekültem a tanulásba. Egy gyerek jött hozzám, kettő nagyon sajnált, egy még odáig is elmerészkedett, hogy a vécén azt mondta: „Gyuri, sajnálom nagyon, hogy nem játszunk tovább együtt.” Ez Barcsai Pufi volt. De az egyik osztálytársam még az ötvenedik érettségi találkozón is örült annak, hogy kikerültem a csapatból, mert annyira antiszemita volt. Bár az egész Kádár-rendszer alatt ismételten fölkeresett, és én megpróbáltam segíteni neki, hogy ne legyen baja. Nem mindig sikerült. De úgy esett, hogy még a rendszerváltás után sem a többiekkel egyszerre kaptam az emléklapot, hogy valaha annak a válogatottnak a tagja voltam, amelyik akkora dicsőséget hozott a Szent Lászlóra, hanem egy évvel később. De hát ez már semmi nem volt ahhoz képest, amit szép hazám minden akaratom és fájdalmam ellenére művelt azért, hogy megbüntesse apámat, amiért nyomorult szegény gyerekből adófizető polgár lett. Elment az első világháborúba, a galíciai harcokban ellőtték a lábát. Egy pléhdobozban volt a golyó meg a csont, amit kioperáltak, és ennek következtében egész életében trombózisa volt, mert kilazultak az erek, és trombózisa lett. Hatvanéves korában mozgósították. Utoljára Kőbányán látták, ahogy ment árkot ásni. Én nem tudom, hogy hol temették el, és úgy fordulok föl, hogy nem tudom, hogy az apámat eltemették-e, ki temette el, vagy hol van. Ennyi. A gimnáziumban lelkes magyar voltam. Van fényképem, ahol ülünk, és a falon ott van, hogy „Erdélyt vissza! Kassát vissza!” És büszkén ülünk. Tizenkét éves koromban írtam életem egyetlen jelentős versét. Egy éjjel fölébredtem és Arany János-i alexandrinusokban megírtam, lehetetlen, hogy mitőlünk mindezt elvegyék.

 

Sándorvers magyarul...

 

Igen, sándorvers. Mint ahogy később azért lettem Sándor, mikor hazajöttem a lágerból, mert az oroszok a német nevűeket szedték össze és vitték, mindegy volt, hogy sváb vagy zsidó. Arra gondoltam, hogy miért legyek én ezért még egyszer büntetve. És azért választottam a rendkívül egyszerű, nem is egyszerű, hanem méltatlan nevet, mert a bátyám neve volt Sándor. Ő Borban volt, s Radnóti csoportjával jött hazafelé, egy Cservenka[6] nevű kis szerb faluban többükkel megásatták a sírjukat, és egyenként belelőtték őket a gödörbe. Nem tudom, hogy hol van eltemetve. Pedig nagyon szerettem, ő volt a kedvenc testvérem, négy évvel volt idősebb nálam, és nagyon vagány gyerek volt. Kisgyerekkoromban nem voltam elég erős, és ő tudta, hogy Kőbányán nem lehet nyavalyásnak lenni, hanem markos gyereknek, mert ugye ott az úton, az iskola felé nem egyszer kellett megállni, amikor megkérdezték: „Te tényleg zsidó vagy?” És akkor meg kellett verekedni, és meg kellett verni rendesen. Mint ahogy Weisz Richárd is, aki az 1908-as londoni, nyári olimpiai játékokon a magyar bírkózósport első aranyérmét nyerte, kiemelte a 6-os villamoson azt, aki zsidózott. Olimpiai bajnok volt, erős ember, és még előfordulhatott, hogy egy zsidó megvédi magát.

 

Vallásosak voltatok?

 

Apám fele úton volt. Anyám hozta a kóser edényeket és tartotta a rendet, hogy külön a zsírost, külön a tejest. Pészachkor megvolt a nagytakarítás, a morzsátlanítás, hogy egy morzsa nem maradhatott a lakásban. De apám stikában megette a szalonnát és nem nagyon hitte a vallási dolgokat. Formailag egy-két szokást betartott. El kellett menni a nagy ünnepekre a zsinagógába, olyankor becsukott a kocsma. Ezt a harmincas évek közepéig mindenki tudomásul vette, ebből nem volt semmi baj. Egyáltalában a népi antiszemitizmus rendkívül gyönge volt. Csak amikor aztán jöttek a nyilasok, akkor változott a helyzet nagyon erősen.

 

Hova jártatok? A Wesselényi utcai nagy zsinagógába?

 

Nem, nekünk Kőbányán volt egy nagy zsidó templomunk, Kálmán rabbival. Most is megvan az épület, valami svéd szeretet-egyesület lakik benne. Kálmán rabbi hitoktatóm volt a Szent László gimnáziumban, először ő beszélt nekem Kant, Laplace elméletéről, hogy a világ születése, a Föld születése, nem egészen úgy van, ahogy a Biblia leírja, hanem a Laplace-nak van egy elmélete a naprendszer kialakulásáról. Körülbelül tizennégy-tizenöt éves koromra már teljesen elszakadtam a vallástól, nagyrészt az apámnak a hatására, aki szakszervezeti nevelést kapott, és aki veszélybe is került, mert a Tanácsköztársaság idején szeretett szónokolni, és egy detektív fölismerte, és anyámnak a nővére, aki a legbölcsebb volt az egész családban, tudta elintézni a detektív úrral, hogy ne legyen följelentés a dologból. Így éltünk, azt mondhatom, hogy az asszimiláció teljes volt. Anyám, aki nem tökéletesen beszélt magyarul, mert tótul és németül jobban tudott, állandóan az apámhoz küldött, aki gyönyörű nyelvjárásban beszélt, szimői nyelvjárásban: „Menj apádhoz, tőle kérdezd meg, hogy kell ezt mondani.” Nem tanítottak németre, mert legyen a gyerek magyar. És hát én magyar voltam. Lelkesedtem, és tudtam mindazt, amit a Horthy rendszer iskolája megtanított. Furcsa iskola volt a Szent László. Nem valami belvárosi liberális iskola, és voltak már teljesen fasiszta meggyőződésű tanáraink. De nagyon érdekes átmenet volt ugyanakkor. Például Hanzséros tanár úr, öreg ember volt, egyszer fölszólított: „Mondd el fiam, Az ember tragédiájának a forradalmi jelenetét.” És én elkezdtem lelkesen mondani, hogy szabadság, egyenlőség! És látta, hogy mit érezhetek, és közbevágott: „Hagyd abba!”. És volt a matematika tanárunk, aki tökéletesen hallgatott, csak olykor ordított föl: „Mondd, Szócska fiam, mi a fészkes fitty fenének jársz te ide, ha ilyen buta vagy?” És Véges tanár úr[7], aki fiatal volt, és megtanított németül. Nagyszerű ember volt. Ezzel szemben Signor Giallo, az olasz tanárunk, az megtanított egy fontos mondatra, hogy: „Signor professore! Io ho dimenticato a casa mio quadermo!”.  Ez azt jelentette, hogy nem készültem. „Bene, filio mio.” Viszont ragyogóan énekeltük a Giovinezzát, csak úgy zengett az egész Kőbánya, és a Sul Mare Lucikát. Fogságba került azután Signor Giallo, ahol megtanult oroszul. A budapesti orosz nyelv szakfelügyelője lett. Király tanár úr már modern ember volt, mert csak dán Blint tornaruhát lehetett venni, amiből ő százalékot kapott. Ma is tudom, hogy kell előadni az operettrészlet koreográfiáját, amelyet ő kellően hazafiasnak érzett:

 

„Csapj fel pajtás, adj kezet,

állj be katonának.

Idd ki ezt a serleget…”

 

Ezt tanultuk egész évben, és év végén bemutattuk. Pontosan elmondom az accusativussal járó praepositiokat: ante, apud, ad, adversum, circum, circa, citra, cis. De, nem mondom a nevét, hogy milyen tanár úr, akkor se adott egyest latinból egy zsidó kölöknek, ha Ovidiust és Vergiliust kívülről fújta. És az elnök meg volt lepve, hogy miért kapok kettest. Mert X. Y. tanár úr az az igazi, régi konzervatív tanár volt, aki nem csak engem, hanem az egész osztályt, amennyire lehetett megkínzott. Azt a bizonyos kis könyvet, amelyben ugye benne volt, hogy Altmann– Zelinka, járatta, járatta, lapozta, hogy a frász egye az egész bandát, hogy hol csap bele. És akkor valahol épp az ellenkező oldalon: „Na fiam!” Tehát hogy izguljunk és érezzük, hogy ez iskola! Ez magyar iskola, úgy, ahogy a poroszoktól átvettük, ahol rendnek és fegyelemnek kell lennie. De idegbajosak voltak a katolikus gyerekek is. Sokszor elgondolkodom, minthogy végül pedagógus végzettséget szereztem én is, és jártam Amerikában, Japánban, és sok féle iskolát láttam, hogy melyik volna a jobb. Az amerikai? Ahol a gyerek fölállt az osztályban és azt mondta, hogy John, ez volt a tanár, ez engem nagyon untat, elmegyek. Mert ugye liberálisak vagyunk és ki-ki annyit tanul, amennyit akar. Megvolt az a néhány vezető iskola, ahol komolyan vették a dolgokat. De annyira nem tudták kitermelni a saját értelmiségüket, hogy kénytelenek voltak a világ egészéről begyűjteni a fejeket. Máig is. Mert ez a liberális iskola tökéletesen megfelelt annak, hogy a népnek nem kell különösen okosnak lennie. Akkor nyugodt, ha tele a hasa. Zbigniew Brezinsky később elméletileg is lefektette, hogy ez a helyes liberális oktatási politika.

 

De ő nem így tanult?

 

Ő nem. De az egyik legnagyobb gondolkodója volt korának, és egyáltalában nem zavarta, hogy ez az iskola analfabétákat és műveletlen embereket nevel. Mint ahogy az se zavarta, hogy a lakosság egyharmada nem volt biztosítva, nem beszélve a négerekről, akiknek a felemelkedése valami egészen váratlan és csodálatos dolog. Ezzel szemben Japánban azt láttam, hogy a középiskolában egyenruhában vannak, évenként öt-hatszáz öngyilkos lesz, mert félnek az érettségitől, annyira szigorúan veszik. De ki is neveltek egy olyan értelmiséget, amelyik messze elhagyta műveltségben azt az Amerikát, amelyik Hirosima és Nagasaki fölött ledobta neki a demokráciát. Tegyük hozzá, hogy az atombomba már nem a japánoknak szólt, hanem az oroszoknak, mert rendkívül nagy gond volt, hogy Amerikában ötmillió ember dolgozott a fegyvergyárakban és a kutatásban. Föltétlenül kellett ellenséget találni, hogy ezt az ötmillió embert ne kelljen elbocsátani. És nagyon jól hozott a fegyverkezés, rendkívül sok országnak lehetett exportálni fegyvert. Rooseveltet ma is utálja a jobboldali Amerika, mert bízott  Joe-ban, vagyis Sztálinban, és túlságosan ráhagyott mindent, például minket is Jaltával. 

 

Elhagytunk egy szálat, hogy édesapád 1919-ben szónokolt...

 

Igen, az akkori kocsma egyszersmind művelődési ház is volt. Mert a munkások társadalmi élete úgy ment, hogy a kocsmában volt mindenekelőtt a sportegyletnek a vezetése, amelyben apám természetesen részt vett. Péntekenként összeült a KSE, a Kőbányai Sportegyesület vezetősége, az edző és rengeteg szurkoló. A KSE a KTK-nak, a Kőbányai Tornaklubnak, a KFC-nek, vagyis a Kőbányai Futballclubnak  és a többi kőbányai csapatnak volt a nagy versenytársa. És ha egyszer megvertük a KTK-t, akkor a KSE szurkolói a Gyömrői úton fölvonultak, féltéglával verték a mellüket, hogy kikaptatok svábok. Mi, gyerekek fönn voltunk már a kerítés tetején és onnan néztük az utolsó perceket. És aki elsőnek vitte a hírt a Guttmann lakótelepre, hogy győzött a KSE, az volt a nap hőse! Na, csak azt akartam elmondani, hogy mi, gyerekek kialakítottuk a magunk játékait: foci, ipiapacs, ami nagyszerű volt, ma is érzem a tavaszi fű illatát, ahogy kúszunk és ahogy „leüssük” a hunyót. A játék úgy kezdődött, hogy kiszámoltuk, ki lesz a hunyó, és az utolsó, az mentette az előzőeket. Irtózatos nagy dolgok voltak! A golyózás, a snúrozás, a bikázás...

 

Mi az a bikázás?

 

Öt elkopott patkószög leterítve a földre, egyet földobsz és egyet fölveszöl. Földobsz egyet, kettőt fölveszöl, földobsz, hármat fölveszöl, földobsz, négyet fölveszöl. Letenni! Egyet földobsz, kettőt veszöl fel. Földobod, a kettőt leteszed, és a hármat fölveszed, és így tovább.

 

Ez nehéz?

 

Olyan kézügyesség kell, hogy! Ezt olyankor játszottuk, amikor rossz volt az idő. Vagy például árokugrás ecetfabottal. Az ecetfa gyorsan fölnő, könnyű kivágni, még egy gyerek is könnyen kivágja. És a bárány ugrált utánunk, mert bárányunk többször volt. A bárány megcsinálta azt is, hogy amikor fociztunk, elvette a labdát, vagy pedig a kapust úgy seggbe lökte, hogy az előre esett. Nagyszerű pajtás volt! Ahogy a munkásemberek is. A Siemens gyáriak nem annyira, mert ők fejlettebbek voltak és műveltebbek, Vecsésről, egyéb jó helyekről jártak be. Rendszerint otthon káposztát is neveltek. Vonattal jártak be, a kocsmában csak egy korsó sört ittak és mentek is haza. De a téglagyáriak, a helyben lakók, nekik ott volt a sportegyesület, ahol pénteken összeadták fillérenként a két pengő negyvenet, amit a bíróért fizetni kellett a BLASZ-nak, a Budapesti Labdarúgó Szövetségnek, amiért a BLASZ kiküldött egy szerencsétlen bírót, aki ha nem adta meg nekünk a tizenegyest, amelyet Tomanek jobbösszekötőnk szokott előidézni oly módon, hogy a tizenhatos körül elkezdett düledezni, majd elvágódott és ordított. Ha a bíró a tizenegyest erre nem adta meg, akkor fölháborodva bedobták a vízbe, a kettőnegyvenért. Mert ott volt a nagy téglagyári bánya, benne a víz, és ezt jól tudták a bírók.

 

Hogy működött a spóregylet?

 

A spóregyletet apám vezette. Ki-ki beadott egy héten két pengőt, apám betette bankba. A kamatból a szegények, hiszen akkoriban is a gazdasági világválság idejét éltük, a  vezetőség döntése alapján kaptak tíz kiló krumplit, öt kiló szalonnát, két kiló cukrot, ez össze volt szépen rakva. Amikor együtt volt az egész spóregylet, a Jó barát asztaltársaság, akkor apám tartott egy beszédet az emberiségről, a szolidaritásról, a szeretetről, hogy csorogtak a könnyek, és a szegények megkapták a maguk zsákját és vitték haza, és karácsonyra tudtak sütni-főzni. Működött a Pesti Sándor dalárda is. Pesti Sándor gépésztechnikus volt a pénzverdében, hegedülni tudott. Hetenként egyszer összeültek az ivórész mögötti, belső, leülős helyiségben, ahol Pesti tanár úr előjátszotta: „Dicsőít téged nagy égi Teremtő” – ez Beethoven. Vagy pedig a munkásindulót: „ Dicsőség, kik védik bátran, munka népét és jogait.” De leginkább temetni jártak meg esküvőre, és óriási becsben álltak. Zocs bácsi, aki a legjobban rezegtette a baritonját, és Cifrus úr volt a legjobb tenor. Amikor jöttek az emberek a nehéz munka után meghallgatásra, hogy van-e hallásuk, fölveszik-e őket, mert általában a tenor meg a basszus hiányzott, akkor én ezt mind végignéztem. Az összes közül, amit tudtak, a legnépszerűbb ez volt:

           

„Falu végén kurta kocsma,

            Oda rúg ki a Szamosra.

            Meg is látná magát benne,

            Ha az éj nem közeledne.

            Az éjszaka közeledik…”

 

Ezek az emberek összetartottak, segítettek egymáson, ha valaki bajba került. És hát voltak a nagy ünnepek, az esküvő, és a nászajándékok között a teljesen tisztára mosott, gyönyörű bili, amit teleöntöttek sörrel és körbement. Mert a bili, az fontos volt, hiszen a lakásokban nem volt vécé, és a húszfokos hidegben ki kellett menni a dolgukat végezni az embereknek.

 

Volt társadalmi élet...

 

Szociáldemokrata gyűlések még a húszas évek végén. Olyan mély volt a szociáldemokrata gyökér, hogy teljesen nem lehetett kirángatni. A megszelídített Peyer Károly-féle Szociáldemokrata Pártot én ma nagyra becsülöm, pedig engem úgy tanítottak, hogy ők árulók voltak, mert paktumot kötöttek Bethlen miniszterelnökkel. Szerintem minden tiszteletet megérdemelt Peyer, mert ha nem köt paktumot, mint a kommunisták, akik teljesen megtagadták az együttműködést, akkor nem lett volna szociáldemokrata gyűlés. Budapesten legalább tíz szociáldemokrata pártszervezet volt és nagyon kifejlett könyvtárrendszer, a Magyar Munkások Természetjáró Egyesülete és sok más lehetőség, ahol a baloldal találkozhatott és ahol a szociáldemokráciáról hallhatott az ember. Az én sorsomat az döntötte el, hogy amikor közölte velem a Dragolovics tanár úr, hogy én nem tartozom a magyar nemzethez. Horányban volt egy természetbarátkör, ahol szociáldemokrata családok fakunyhói voltak. A hétvégén kimentünk oda és emberként fogadtak. Tizennyolc éves fiatal ember voltam, és leült velem egy öreg melós vagy költő, és beszélt nekem a szociáldemokráciáról. És én  meg voltam győződve, hogy a háború után megcsináljuk a szociáldemokrata Magyarországot, ahol úgy fognak bánni mindenkivel, ahogy ezek az emberek fogadtak engem Horányban. Akik még olyasmiben is tanácsot adtak, az ember szexuálisan megérett közben, hogy mit csinálj, mire vigyázz. És ahol megtanultam kétszáz magyar népdalt. Este kint feküdtünk a Dunánál és énekeltünk. Úgyhogy amikor a háború végén visszajöttem, már teljesen alkalmas voltam arra, hogy a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségben[8] elkezdjem a magyar szocializmus építését. Majd pedig, miután kiirtották a szociáldemokráciát, a kommunista párt képviselte a baloldalt. És éltünk abban a hitben, hogy a kapitalizmusra nagyon kell haragudni, és nagyon jó lenne helyette egy másik rendszert csinálni... De térjünk vissza Kőbányára! Be kellett jelenteni a törzsőrmester úrnak, hogy szociáldemokrata gyűlés lesz. Tíz-tizenöt széket előkészítettünk. Pestről érkezett rendszerint egy ügyvéd vagy egy tisztviselő, aki elmondta, hogy milyen a nemzetközi helyzet és a szociáldemokrata pártnak mi a mostani teendője. Mindezt meghallgatta a törzsőrmester úr, jóváhagyólag tudomásul vette és a gyűlés föloszlott. Tehát volt sport, volt énekkar, volt jótékony egyesület, kugli parti... Ez volt a kocsma, ezt kellett elhagyni 1938-ban és beköltözni az idegen városba, ahol apám, anyám teljesen megsemmisült, mert hozzá voltak szokva, hogy reggel öttől este tízig dolgoznak, és akkor apám újra eljárt a templomba. Utána jött a pusztulás, amit intézzünk el nagyon gyorsan. Először elvitték az első bátyámat, akit megmentett a szovjet hadifogság, de aki ettől meg volt sértve, mert Nyizsnyij Tagilba került, az Urálba, és Joszif Sztálintól nem jött senki László bátyámhoz, hogy „Ön, kérem, azért van együtt fasiszta németekkel és más hadifoglyokkal, mert nem bízunk Önben. Bár csak lapáttal jött, igaz, de ezekkel jött, és lehet kém is.” Ahogy azoknak a kommunista nyomorultaknak, akik átmenekültek a zöldhatáron, amíg volt szovjet zöldhatár, nagy része az északi sarki bányákba került föl, mert senkiről nem hitték el, akit nem igazoltan küldött a párt, hogy ő baloldali. Ez a bátyám életben maradt és 1947-ben hazajött. Én Günskirchenből jöttem haza, ami Mauthausennek volt az altábora – és ahol kapacitáshiány miatt nem tudtak már megölni, és nem tudtak megölni azért sem, mert húszéves voltam. Nagy szerencsém volt odafelé menet Balfon, ahol egy szállásra vittek Szerb Antallal és Sárközy Györggyel, az egyetemi alapvizsgám után. Láttam Szerb Antalt, ahogy glaszékesztyűben lapátol... Hogy az alapvizsgát a Pázmány Péter Tudományegyetemen letehettem, azt Szekfű Gyulának köszönhettem, aki úgy intézkedett, hogy a németek bejövetele után az alapvizsgát még teljesíthettük. Minthogy értettem németül, mikor Balfon a német azt kérdezte, hogy van-e valaki maguk között, aki tud pöcegödröt tisztítani, azonnal jelentkeztem. Két szekérrel kidobtam az őszi szart, és ezért a sváb asszony, akinél a pöcegödröt kellett kitisztítani, mert a férje kinn volt a fronton, azt mondta titokban, hogy jöjjön be az istállóba és tartsa rendbe a tehenemet. És lakhattunk az istállóban, velem volt ugyanis az ötvenhét éves nagybátyám, akit én mindenképpen haza akartam hozni. Beköltözhettünk az istállóba, ahol meleg volt, és az asszony az élete kockáztatásával minden este behozott egy fazék krumplit, és amíg a menet nagy része már Balfon meghalt, én még eljutottam Mauthausenig. Amikor a háború után visszamentem Balfra, hogy az asszonynak megköszönjem a segítséget, addigra őt már kitelepítették... Balfról bennünket részben vonattal vittek tovább, de föl az Alpokba gyalog mentünk, ahol az a furcsa helyzet állt elő, annyira az életük végén voltak a negyven-ötven évesek, hogy odafordultak a némethez, és azt mondták: „Bitte erschießen Sie mich!” És a német úgy érezte, hogy emberséget gyakorol, ha megöli, mert véget vet a szenvedésének. Én kibírtam, fölmásztam Günskirchenbe is, és valamilyen csodálatos módon, május 5-én egyik oldalról az oroszok, másik oldalról az amerikaiak rohantak. Az amerikaiak nagyon rohantak, mert későn szálltak partra, és nagyon kellett igyekezniük, hogy a Vörös Hadsereg ne menjen ki egészen Franciaországig. Különben ma már elismeri a hivatalos amerikai–angol hadvezetés, hogy azért nem bombázták le a síneket, amelyek Auswitzba vezettek, mert akkor a német utánpótlás megszűnt volna, és az oroszok sokkal gyorsabban érnek Németországba. És akkor nem Ausztriában és Berlinben fogadják őket, hanem valahol a nyugati partok közelében, ahol partra szálltak. Mérlegelni kell. Churchill mérlegelt. És azt mondta, hogy ez a négyszázötvenezer ember  semmi ahhoz képest, hogy még le kell bombázniuk Drezdát, és legalább Berlinig el kell jutniuk. De én megmenekültem, az egyik bátyám fogságban volt. Amikor hazajöttem elmentem a régi lakásunkba, ahol már mások laktak, és azt mondtam nekik, hogy lakjanak itt továbbra is. Szocialista bizakodás!... Jót teszünk egymással. Mert kétféle zsidó rab volt. Az egyik rohant haza bosszút állni és beállt az ÁVÓ-ba is. A másik jött haza és elhatározta, hogy az életében csak jót fog tenni, hogy még egyszer emberrel soha többet ne fordulhasson elő, hogy nagyüzemileg égetik el. Mert sok embert gyilkoltak meg a történelem során, de a második háborúban jutottunk el odáig, hogy nagyüzemi módon ment az emberek levegőbe juttatása. Én azt gondoltam, az a teendő, hogy az új lakók maradjanak a lakásunkban, én meg majd kezdek valahol új életet. Volt egy lány, akivel jóban voltam, neki Újpesten volt egy lakása, együtt jártunk a háború előtt. Azt mondta, gyere hozzám. A hátizsákomban az egész örökségem egy József Attila kötet, amelyet a günskircheni úton sem voltam hajlandó eldobni, mert mindent jelentett nekem: magyarságot, emberséget.

 

A Cserépfalvi-kiadás?

 

Igen, ott van eltéve. Beleírva: „Utókor, tudd, hogy ez a könyv honnan jött haza!” Elkezdtem az életet. Nem mehettem vissza az egyetemre, dolgoznom kellett, hogy fönntartsam magam. Buta módra már 1947-ben gyerekünk született, aki a háború hagyatékaként hatéves korában rákban meghalt. A legnagyobb csapás volt az életemben. Amiről ötven évig még szólni se tudtam.  Tudom, sokak számára itt kezdődött a neheze, de nekem a megszerzett tapasztalatok és illuzióim alapján végre eljött az a korszak, amikor dolgozhattam az új Magyarországért.  Nagy szerencsém volt, hogy eközben az ifjúsági mozgalomban az egyik legszebb feladatot csináltam, a TIOSZ-ban, a Tanonc és Ifjúmunkás Otthonok Országos Szövetségében dolgoztam, ez a NÉKOSZ-nak volt az öccse. Mi azokat az árva meg vidékről följött szegény gyerekeket gyűjtöttük össze tanoncotthonokba, akik az utcán voltak. Rajk László volt a belügyminiszter, és ugyanúgy, ahogy a NÉKOSZ-t, minket is segített. Kaptunk kaszárnyarészt, volt kuplerájt, kaptunk kisajátított villát, ahol mindenütt megalakítottuk az otthonokat. A gyerekek önkormányzata tökéletesen vezette az otthonokat, ebben egy felnőtt adminisztratív munkatárs segítette őket, aki az élelmezést és a többi gazdasági ügyet intézte. Én voltam a nevelési felelős a vezetésben mint tanárjelölt, s 1952-ben már olyan helyzetbe kerültem, hogy estin befejezhettem az egyetemet és magyar tanár lettem. A nevelési munka legfontosabb része volt, hogy minden este jártuk az otthonokat, tanítottuk a népdalokat, tanítottuk a gyerekeket arra, hogy aki tudott olvasni, az vigye el a társát a könyvtárba, és segítsen neki abban, hogy megtanuljon tanulni. Aki ügyes volt, az a hentesnél kunyerált, hogy adjon nekünk egy kis húst. Aki még ügyesebb volt, az a színházba szerzett jegyet. Minden este összeültünk, énekeltünk és megbeszéltük, hogy ki mit látott, például a színházban, ki mit tapasztalt az életben.

 

Már nem sok volt hátra a teljes szovjetizálásig...

 

A Rákosi-féle négyes borzalmasan félt Sztálintól és ismerte Sztálin antiszemitizmusát is, ezért Rákosi kezdettől fogva, nyugodtan mondhatom, antiszemita politikát csinált. Nem szerették a hazajövő zsidókat, különösen vidéken nem, mert borzalmas volt szembenézni azzal, hogy ki foglalta el a lakását, ki lopta el az ágyát, ki lopta el a szekrényét. És sok helyen volt pogrom, például Miskolcon is. Rákosi nem lépett fel ellene, mert mindennél fontosabb volt neki a nép szimpátiája. És tudta, ha föllépne a zsidók védelmében, Sztálin azonnal fejbe vágná. Megcsinálta azt, amire Kádár soha nem lett volna képes, hogy azokat a nyomorultakat, ügyvédeket például, akiknek valaha volt vagyonuk és hazajöttek  a munkatáborból, és le voltak rongyolódva és minden vagyonukat elvették, ugyanúgy internálta, mint az Esterházyékat, mert rajta voltak a  burzsoá listán.

Megkapta, ami járt neki, mert mikor 1956 júniusában kihívták Moszkvába az egész politikai bizottságot, Berija odavágta neki, hogy na hallja, Rákosi, Magyarországon már sokféle király volt, de zsidó király még nem... Na mindegy! Csodálatos gyerekkorom volt, rengeteg tudásanyaggal, természeti ismerettel. Tudtam, hogy melyik növény a sóska, melyik eper mikor érik és így tovább... Tudtam minden csibészséget, amit egy kőbányai csibész tudhat, tudtam jól focizni, tudtam verekedni. Utána elkezdtem tanulni a Szent László Gimnáziumban. Igazi magyar gyerek lettem, azután jött az orrba vágás. Az orrba vágás után pedig egészen véletlen módon bekerültem az egyetemre. 1942-ben érettségiztem, jelesen. A portás egy kis pénzért a fölvételi lapomat bevitte Szekfű Gyulához, aki azt minden további nélkül aláírta. Dúsgazdag, nagy zsidó családok nem tudták már a gyereküket bevinni az egyetemre. Mindenki ment külföldre, aki még időben tudott menni. Én mégis bekerültem. Tanultam a legnagyobb magyar professzoroktól, Horváth Jánostól, Pais Dezsőtől. Paisnál vizsgáztam magyar nyelvészetből. Schwartz Elemér szerzetesnél megjelentem alapvizsgázni. Nem zsidó Schwartz, hanem katolikus szerzetes tanár. A kabátomon virít a középkori sárgacsillag. Ő jobban meg volt rendülve, mint én és azt mondta: „Kolléga úr, mondja el a Miatyánkot gótul.” Elmondtam, mire ő: jól van, jeles, és az Isten legyen magával. Aztán jöttek a németek, és előbb magyar munkaszolgálat, még honvédsapkával. Még a száz kilós zsákot vittem föl a padlásra, az ELO-üzemben, az élelmiszer-ellátóban, ahol kiszolgáltuk a frontot. Aztán az összeomlás. Aztán elkaptak Pesten, mert följött egy nagybátyám munkaszolgálatból, ezért nem bújtam el Kőbányán, hanem elmentem vele Balfra és hazahoztam ezt a nagybátyámat, aki ötvenéves volt, Mauthausenből. Bécsben hagytam el, ahol már volt zsidókórház. Megkapta a flekk-tífuszt, de én már nem tudtam tovább várni és jöttem. Egy hónap múlva ő is hazajött. Engem figyelmeztettek hazafelé jövet, hogy a Balaton fölött van egy vasúti csomópont, ott vigyázzak, inkább a lépcsőre szálljak, mert ha nincs ki a teljes létszám, akkor betolják a szerelvényt és mehetek hadifogságba a Szovjetunióba. De különben már Bécsben megtörtént a baj, mert nem mentünk be az amerikai táborba, hanem rohantunk haza és csónakkal jöttünk le a Dunán. A szovjet demarkációs vonalon beengedtek néhány sorozatot, hogy ti marhák, jöjjetek ki! Jó szándékkal lőttek, mert tizenhat kilométeres sebességgel száguldott a csónakunk, és a víz tele volt bombával. Százával haltak meg a Dunán emberek. Kiparancsoltak minket, egy marha nagy vaslemezen egy fél disznót sütöttek, és azt akarták a negyven kilós baráttól, aki megy haza keletre, hogy egyék a zsíros húsból és igyék a vodkájukból. Ott először hallottam énekelni őket négy szólamban és bizony, nagyon meghatott a dolog. Aztán átmentünk a határon, ahol megkérdezték, hogy „csaszi” van-e? Mondtuk, hogy már elvették az amerikaiak. Jött egy patrul, mikor vonatra kerültünk, és a Wéber Pistánál találtak egy képet, amin fönn áll a vártán Vereckénél magyar katonai ruhában. És mesélhettünk akármit, be velünk a Gestapo börtönébe! Főleg németek közé. Mert a Gestapo börtönét átvette a GPU. Utána pedig sorakozás malenyki robotra. És én éreztem, hogy itt a Hic Rhodus, hic salta! Láttam, hogy jön egy szovjet tiszt, aki mintha németül szólt volna. Én pedig teljes idegrohamban letoltam a nadrágom, és azt a fütykösömet, ami itthon azt jelentette, hogy hiába van hamis papírom, ha letolják a nadrágomat, nem hiszik el, hogy operációval metéltek körül, mondtam neki: „Te marha, hát nem vagyok fasiszta!” És hogy milyen volt a helyzet? Nem azt mondta, hogy lépjek ki, hanem megfogta a kravátlimat és úgy kivágott, hogy hét méterre repültem el. Ez volt a menekülés. Ha rossznak szólok, ha egy antiszemitának szólok, akkor megyek Foksányba[9]. És ahogy a bátyám mondta, azt én már nem bírtam volna ki, ami még ott várt volna rám. Hazajöttem, és tele illúzióval otthagytam a lakást, otthagytam mindent. Beléptem a pártba és elkezdtem építeni azt az országot, ahol soha többet emberrel meg nem történhet az, ami velünk megtörtént. Ezzel az illúzióval.

 

Az illúzióknak véget vetett az ország szovjetizálása, ami úgy 1949-re teljeskörűvé vált. A te életedben milyen változások történtek?

 

Megszűnt a NÉKOSZ, a tanoncotthonokban véget ért az önkormányzat. Állami Munkaerő Tartalék Hivatal alakult az ipari utánpótlás képzésére. Általában folyt a munkásmozgalom hagyományainak a fölszámolása. A régi munkás- vagy parasztkönyvtár helyén megjelent a gazdagabban kiépített, de bürokratikus olvasási rendszer kiépítése. Eltűntek a szociáldemokrata hagyományok. A kultúrát, sportot gazdagabban, de föntről kezdeményezték. Az Olcsó Könyvtár nagyszerű volt, de az alulról szerveződő, sajátnak érzett mozgalmi élet megszűnt. A pártélet kevés vitával, az apparátus irányítása alatt folyt, hol kissé jobban, hol már formálisan. Az ifjúsági mozgalom is bürokratizálódott. Már szégyelltünk mezítlábas bajnokságot szervezni. A Ki mit tud?-ban azonban, később, feltört az alulról jövő kezdeményezés, indíttatás... Ez ment végbe a termelésben is. A bürokratizálódás felerősödött, de volt még történelem alulnézetből is, még gyakori volt az igazi brigádélet is, és a régi munkásszolidaritás. Erőteljesen folyt a fiatalítás. A legügyesebb, legértelmesebb fiatalokat, Hegedűs Andrást, Szalay Bélát vitték be a pártközpontba, mert Rákosiék és a szovjetek nem bíztak az itthoni kommunistákban, Kádár Jánosban meg a többiekben. De minél gyorsabban keresztény magyarrá kellett tenni a vezetést, el kellett érni, hogy a politikai bizottságban már nagyobb arányban legyenek a keresztény magyarok, mint a zsidó magyarok, akikről később ki is derült, hogy nem is magyarok. Az oroszok szemében sem. Ebben a játékban tették tönkre például Hegedűs Andrást, aki harmincnégy éves volt, mikor 1956. október 24-én Magyarország miniszterelnökeként aláírta a magyar kormány kérelmét a szovjet csapatok behívásáról. Szerencsére én egyéb származású voltam. Nem azt vették figyelembe, hogy apám munkás volt, hanem azt, hogy kocsmáros. A Szirmai István, akire 1949 szeptemberében rábízták a Magyar Rádiót.

 

A Nagyszőlős utca Szirmai Istvánról volt elnevezve a hetvenes-nyolcvanas években, s még a kilencvenesek elején is, a mai Újbudán, vagyis a XI. kerületben, Kelenföldön. A szocializmus idején a hagyományokat, autonómiákat őrző városrészneveket eltüntették. Víziváros, Tabán sem létezett, csak kerületnevek lehettek hivatalos használatban. Vagyis az 1969-ben hatvanhárom évesen elhunyt zilahi születésű Szirmai István kommunista vezető utcanévtábláján a Kelenföld megnevezés nem szerepelt.

 

Szirmai 1945 tavaszán került a sajtóba vezetőnek, amikor a szegedi Délmagyarország felelős szerkesztője lett. A Délmagyarország a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjából, ahogy 1945 májusában még meghatározta önmagát, gyorsan a Magyar Kommunista Párt dél-magyarországi napilapja lett. Szirmai ezután hamar visszakerült Budapestre, ahol korábban ő is részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának irányításában majd feloszlatásában, s Békepárt néven való ujjászervezésében. Őt bízták meg azzal 1949 őszén, hogy csinálja meg az új szocialista rádiót. Szirmai ismert engem az ifjúsági mozgalomból. Egyike voltam azoknak, akik kidolgozták az 1848-as évforduló tervét, hogy minden faluban állítsunk a negyvennyolcas forradalom évfordulójára egy emlékoszlopot, és ünnepeljük meg 1848-at úgy, mint Magyarország legdicsőbb korszakát. Ilyeneken törtem a fejem. Ezért ő bevitt a rádióba, az ifjúsági osztály helyettes vezetőjévé majd vezetőjévé, és rádiós lettem. Hála Istennek, a rádiónál így szakmát tanultam. Nem vetették belém a bizalmat, a párt nem irányított az ávóhoz, és nem küldtek kormányhivatalba se. Hanem elszakadtam a napi politikától és szakmát kezdtem tanulni. Méghozzá komolyan, mert németül tudtam és olvastam a szakirodalmat, és igyekeztem megtanulni a megmaradt néhány rádióstól mindent, amit lehetett, azok között a falak között, ahol Németh László, Képes Géza és hasonló kvalitások dolgoztak előttünk.

 

Cs. Szabó László is...

 

Igen. Hallatlan érdekes dolog, hogy Kozma Miklós[10] és Kádár János tömegkommunikációs koncepciója sokban hasonlított. Bethlen István, aki a király nélküli magyar királyság miniszterelnöke volt, leültette Kozmát és elmondta neki, hogy olyan rádiót kell csinálni, amelyik a magyar kultúrfölényt bizonyítja: nem szabad beengedni a söpredéket, nem szabad beengedni a mindennapi gyalázkodást, hanem olyan kultúrrádiót kell csinálni, amelyikben például a bűnös Bartók Béla és Kodály Zoltán műveit beengedik. A Nyugat maradványait is beengedték... És csináltak egy olyan zenei osztályt, hogy a francia és a svájci lapok előre közölték, mikor milyen hangverseny lesz Budapesten, mert Európa rádióadói között a budapesti adta a legmagasabb színvonalú szimfonikus esteket. Minket a tévébe 1956 után avval engedtek el a rádiótól, hogy nem olyan fontos ez az egész tévé. A rádió az igen, az nagyon fontos! De mi ott tévében elkezdtünk néhányan gondolkodni, hogy mi a fontos? És rájöttünk arra, hogy minél kevesebb politikai beszéd, minél több magyar kultúra: és akkor fontos lesz a televízió. Mikszáth Kálmán kell, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Kodály Zoltán... És olyan versenyeket kell csinálnunk, amelyekben a magyar kultúra dominál. A szovjet televíziótól jóformán semmit nem vettünk át. Szirmaiék, Gács Lászlóék[11] kinn voltak Moszkvában és Hruscsov segített nekik, hogy a szovjet rádió és televízió vezetőségével megértethessék, nem nekik kell exportálniuk Magyarországra a szovjet kultúrát és propagandát, mi vállaljuk érte a felelősséget. Mutattunk be rossz szovjet filmeket is, mert bizonyos arányokat tartani kellett, de csúcsidőben Szvjatoszlav Richter jelent meg a képernyőn, a világhírű bábművész, Szergej Obrazcov, Arkagyij Rajkin színművész, rendező, konferanszié, aki  Magyarországon a „Válámi ván, dé ném áz igázi” mondatával vált közkedveltté. Mi egy egész más szovjet képet adtunk, mint ami a valóság volt. Csehovot játszani és Dosztojevszkijt meg Puskint, az világkultúra. De mindez még nagyon messze van. Egyelőre ott tartunk, hogy bejutottam a rádióba. SZIT-es egyenruha, a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom[12] egyenruhája volt rajtam, amit a tanoncok viseltek, mert az volt a legjobb ruhám. És a rádiósok közül a régiek, akik még voltak, nagyon megijedtek, hogy micsoda vadállat jött! Még egy rendes ruhája sincs, csak ilyen mozgalmi ruha. A SZIT fekete egyenruhája volt az egyetlen ruhám. Hát aztán lett ruhám. Az ifjúsági osztályon elkezdtünk dolgozni, s következett egy olyan korszak, amikor a rádiónak a leghallgatottabb része a zenei és az ifjúsági osztály műsorai voltak. A vidámságot nem csak a Csimm-bumm Cirkusz jelentette. Ugyanis minálunk az ifjúsági osztályon még Tamási Áron is és Illyés Gyula is adhatott mesét, de az irodalmi osztályon nem. Török Sándor már nem írhatott olyan vasárnapi jegyzeteket, mint 1946-ban, amikor Sztálinnak meg Churchillnek írt vasárnapi levelet. De hozzánk eljöhetett és megcsinálhatta a Csili Csala csodáit. Hozzánk eljöhetett Kadosa Pál, aki a nagy zongoristákat nevelte később. És Ránki György dolgozott velünk és Raics István. A legjobbak. Raics az egyik legjobb kritikus volt, és Ránki írta a mesejátékainkhoz a zenét, meg a Csimm-bumm Cirkusz zenéjét. Mándy Iván abból élt, hogy a rádiójátékaink felét klasszikusokból rádióra dolgozta át. Úgyhogy a vadállatról kiderült, hogy egy egészen elviselhető alak. Az egyetemről jövő gyerekek, akik akkor kezdtek, olyan szellemben kezdtek nevelődni, hogy a kultúrához húzódtak. Megértették, rádiósnak lenni, azt jelenti, hogy mindenekelőtt tudni kell a szakmát. 

 

Elkezdődött a rádiós élet. Felismerték a képességeidet vagy a véletlenen múlott?

 

Ahogy elmondtam, 1949-ben az ifjúsági mozgalom olyan embereit, akik valamit mutattak, elvitték a legkülönbözőbb állami területekre. A Rákosi-féle négyes nagyon érezte, hogy sem a Szovjetunióban, de különösen itthon nem nézik jó szemmel, hogy a csúcson a négy vezető zsidó származású. A politikai bizottságot és az egész apparátust föl kellett erősíteni olyan hazai káderekkel, akik ilyen szempontból megfelelőek voltak. Nos, olyan kiváló fiatal vezetőket, mint a Hegedűs András meg a Szalay Béla, bevitték a Gerő Ernő mellé, a Révai József mellé, hogy minél gyorsabban fejlődjenek. Ez egy nagyon csúnya dolgot rejtett el. Azt, hogy nem bíztak abban a generációban, abban a csapatban, amelyik itthon élte meg az egész Horthy-korszakot és a háború alatt is itthon volt. A mozgalom nem volt túl nagy, sokan voltak benne a zsidó származásúak. De hát azért voltak Kádáron kívül mások, akik alkalmasak lettek volna vezető szerepre, Köböl József[13] például. Mert Kádár avval a bűnnel volt megterhelve, hogy 1943-ban feloszlatta a kommunista pártot és Békepárt néven másik pártot szervezett, ami Moszkvának nem tetszett. Nem bíztak azokban sem, akik külföldről jöttek haza. Nem egy volt, aki francia vagy belga vagy más ellenállási mozgalomból tért haza, ott a legnagyobb elismerésben volt részük mint ellenállóknak, de itthon kémgyanúsak lettek. Az életem egyik legérdekesebb emléke a Klein bácsi, Klein József, akivel valamikor az ötvenes évek végén vagy talán később találkoztam kórházban. Klein bácsi Szatmár körüli parasztzsidó gyerek volt, Trianon után egy ideig jól ment, mert lehetett átjárni és kereskedni. De aztán a románok nagyon megszigorították az ellenőrzést. Afféle paraszti magyar volt, mert hogyha a románok a kocsmában azt merték mondani, hogy a magyar így vagy úgy, akkor bizony nagy verekedésekben vettek részt a Klein-fiúk. Klein bácsi elment a feleségével együtt, dohánygyárba dolgozni Belgiumba. Belépett a szakszervezetbe, a szakszervezetben nagyon megbecsülték. Jött az ellenállás, Klein bácsi az ellenállásnak a gazdasági embere lett, illegalitásban. Volt már gyermeke, egy kislány, akit elhelyezett egy zárdában és egy fiú, aki gyerekotthonba került, ő pedig intézte a dolgokat. Az ellenállás számára szerzett pénzt, fegyvert és a legnagyobb becsben volt. De jött haza, hiszen ő magyar! Figyelmeztették jónéhányan, gondolja meg, hogy mit csinál, mert otthon esetleg baja eshet. Azt találta ki, miután munkásember volt, hogy elment a tejipari vállalathoz, és tejipari lehordóként dolgozott, aki reggel háromkor kel és a nagy alumíniumkannákat  telepíti az üzletek elé. Ennek köszönhetően nem lett különösebben gyanús, nem került bele a Rajk-perbe, mint a Nyugatról hazajöttek közül számosan, hanem megúszta a dolgokat. Ötvenhat után, akkor végre találkozott egy emberrel, aki bízott benne, és ő lett a XIII. kerületi gazdasági főnök a Kádár mellett. Akinek ő is mesélt, Kádár is mesélt, tudniillik jöttek a belga ünnepi fogadások és a legmagasabb kitüntetések. Ettől még így is nagyon gyanús lett, de mégse volt értelmiségi, és ezért megúszta ezt a korszakot. Borzasztóan meg volt elégedve avval, hogy őt most emberszámba veszik, hisznek neki, bíznak benne. Közben tőle hallottam az egyik legszebb történetet, amire sokáig én sem tudtam meghatottság nélkül emlékezni, de ott a betegágy mellett bizony könnyeztem, mikor elmondta, hogy a kislányát otthagyta a zárdában. A harcok után, amikor lehetett, az első volt, hogy rohant oda, mi van a kisgyerekkel. A zárda főnöke nagyon kedvesen fogadta, és azt mondta neki: „Monsieur Klein, van egy nagy kérésem. Hagyja itt nekünk ezt a gyereket, mi nagyon megszerettük.” Ő ott elkönnyezte magát, és azt mondta, hogy soha az életben nem fogja elfelejteni, hogy micsoda jót tett vele a főnökasszony, de sem a vallása, sem a magyarsága nem engedi meg, hogy itt maradjanak. Ő nem tud elválni a lányától, az Isten áldja meg őket, de a kislányt ő haza akarja hozni. Kiváló ember volt, hogy az asszonnyal teljes összhangban, nagyszerűen éltek. Reggel, délelőtt félretette az ételt: „Idefigyeljen, most van egy kis étvágyam, félreteszem, és mikor jön az asszony, akkor előtte fogok enni, hogy lássa, javulás van, nincs itt semmi baj.” És soha nem fordulhatott elő, hogy amikor elment az asszony, ő ne nézett volna utána, mert tudta, hogy az asszony vissza fog nézni és akkor őneki inteni kell. Philemon és Baucis történet volt a kapcsolatuk. A fia már kitanult és francia követségre került, mert jól tudott franciául. Azért mondtam el ezt ilyen hosszan, mert a Klein-történet jól jellemezi azok viszonyait, akik kintről tiszta szívvel jöttek haza... Róluk mindnyájukról azt feltételezték, hogy kémek. Nagyszerű ember volt, kemény, következetes. És magyar. Visszatérve azokra, akiket az ifjúsági mozgalomból bevittek a hatalmi központba, ők nemsokára már a politikai bizottság tagjai voltak, ha jó volt a származási lapjuk, ha parasztgyerek volt, ha keresztény szülőktől származott... Így tettek közülük többet tönkre. Hegedűs András, akiből nagy tudós lehetett volna, 1955 májusában, harminchárom éves korában írta alá a Magyar Népköztársaság nevében az ország csatlakozását a Varsói Szerződéshez. Ha belém helyezték volna a bizalmat és mondjuk, elküldenek az ÁVH-hoz, mert ott is megbízható emberek kellettek, akkor úgy járhattam volna, mint egy nagyon jó barátom, aki túlélte ugyan, de tökéletesen tönkrement az élete. Ez a fiú a mozgalmunkban volt, a SZIT-ben, ugyancsak munkás és nem zsidó származású, beküldték az ÁVH-ba. Nagyon tisztességesen viselkedett, ezért semmi baja nem lett, de a felesége öngyilkos lett, ő tökéletesen kifordult magából. Akkor nyugodott meg, amikor a tévében a Jogi eseteket szerkesztette, Koós Bélának[14] hívták.

 

Koós Béla és felesége története viszonylag ismert...

 

Igen, én már azt a kort idézem, amikor a tévében dolgozott. Ezrével jöttek a levelek a Jogi esetekhez. Koós Béla pedig abban lelte gyönyörűségét, hogy a több ezer levelet lajstromba vette és mindenkinek válaszolt. Meg volt szervezve az egész alaposan, Jól megcsinált műsor volt, mert nem a levegőbe beszéltek. Volt egy ilyen nagyon népiesen beszélő kedves bíró ember. 

 

Erőss Pál?

 

Ő nagyon nagy népszerűségre tett szert, mert úgy tudta megmagyarázni azt, hogy egy válásnál vagy házeladásnál mi a jog, hogy nyugodtan este nyolcra lehetett tenni a műsort. Annyira élő volt és annyira szórakozató, mert humorral és tiszta jó magyar beszéddel adta elő a mondandóját. Az is igaz, hogy minden alaposan meg volt szervezve. Koós Béla aprólékosan lekötötte magát a műsor megszervezésével. Ez volt az élete, más nem is maradt neki. Végül is egy zsidó kegyelemházban halt meg, elszakadva a gyerekeitől, akiknek érthetetlen volt mindaz, ami az apjukkal történt. Borzalmas sorsok szövődtek azokban az években. Az én hatalmas szerencsém éppen az volt ami akkor is, később is nagy bajnak számított, hogy az apám zsidó vallású családból való volt, mint munkás eltűnt és polgár lett belőle, kocsmárosként „egyéb” kategóriába került a hivatalos formula szerint. Úgyhogy olyan megtiszteltetésben nem részesülhettem, mint szegény Koós Béla, hanem Szirmai Istvánhoz, kerültem, akit a rádió elnökének neveztek ki. Szirmai kiváló újságíró volt, egy jómódú erdélyi családnak a gyereke, aki itt élte át az ostromot. A párt vezetői közé tartozott, Kádárral együttműködött. Őt bízták meg, hogy takarítsa ki a rádiót. Ment a nagy átvétel, ami az egész országban folyt, ahogy a munkásigazgatókat is összehívták a Vasas Székházban és átadták nekik az okmányokat arról, hogy attól a naptól ők a gyárak igazgatói[15]. Huszonöt százalékról kiderült, hogy minden képességük megvan, a többiről pedig az derült ki, hogy hát ez bizony nem megy, mert egy gyárat vezetni, ahhoz mégiscsak kell a megbízhatóságon túl is valami. A rádiót is elérte, hogy tiszta proletár rádiót kell csinálni. Hát ez a proletár rádió, ez azért szerencsére nem volt teljesen proletár, de döntő mennyiségben jöttek be akkor a rádióba frissen végzett egyetemi hallgatók és különböző káderek, például az ifjúsági mozgalomból. Minthogy Szirmai korábban a szervezőbizottság titkára volt a pártban, akihez tartozott az ifjúsági mozgalom is, ismert engem és tudta, hogy azok közé tartozom, akik egyet s mást kipróbáltak már. A rádióban az ifjúsági és gyermekosztályra kerültem. Devecseri Gábor felesége, Huszár Klára operarendező volt a vezetője, aki nem nagyon volt tisztában a mozgalmi dolgokkal, de nagyon kultúrált ember volt. Előbb Huszár Klára helyettese voltam, aztán ő elment az operába, s akkor én az ifjúsági osztály vezetője lettem, és mint ilyen, bekerültem a kollégiumba is. A rádió kollégiuma Szirmainak volt a tanácsadó testülete, hetenként értékelte a rádió műsorát, és így bizonyos mértékig átláttam, hogy mi van a rádióban. A legnagyobb örömöm abban volt, hogy csináltuk a műsorokat, mégpedig azokon az emlékeken elindulva, amiket én annak idején láttam, hogy milyen volt például a Pesti Napló vasárnapi melléklete, meg a gyereknek szánt írásai. Apám elsős koromban adott egy Petőfi-kötetet, amelybe beírtam, hogy ez az én első könyvem. Sajnos valakinek kölcsönadtam, és nem hozta vissza. Aztán megismertem Móra Ferencet és az egyetemen is tanultam, hogy kik a magyar gyerekirodalom nagyjai. Fiatal emberekkel dolgoztunk, akik ugyancsak kezdők voltak. Három idősebb munkatársunk volt, egyik  Földes Gézáné, akinek emléke legyen megörökítve! Egy egyszerű, özvegyen maradt asszony, rendkívül szerény, de ő volt az, aki kapcsolatot tudott teremteni például azokkal a szerzőkkel, akik a Csimm-bumm Cirkuszt csinálták. Aztán jöttek olyan tehetséges emberek, mint a Kovács Márta, később Kovalik Márta, Karcsinak a felesége, akiről kiderült, hogy rendkívül jó képességű ember. Később a rádió egyik legmegbecsültebb szerkesztője lett, aki Hegyi Imrével olyan dokumentumműsorokat készített, amelyek a rádió kincsestárában vannak. Jöttek másban tehetségesek, s mindegyiknek megtaláltuk a helyét, és egy egymást természetesen barátnak tekintő ifi csapat jött létre. Az volt az óriási szerencsénk, hogy a gyerekműsor nem volt olyan szigorú ellenőrzés alatt, mint a felnőtt, mi azokat is szerepeltethettük, akik a felnőtt műsorokban nem szóllhattak meg. De például Török Sándort igen, aki korábban nagyon érdekes szerepet játszott, mert a keresztény zsidók nevében ő teremtett kapcsolatot 1944-ben Horthy István özvegyével, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnővel, és tartotta a kapcsolatot a Horthy családdal, hogy hogyan lehetne megmenteni embereket. Ez az ember 1945-ben, amikor Ortutay Gyula volt a Magyar Központi Híradó Rt. elnöke, vasárnapi leveleiben Churchillnek, Sztálinnak tette föl kérdéseit, hogy mi lesz velünk. Abban az időben, az 1945 utáni két évben a rádióban nagyon kiváló emberek dolgoztak. Nagy részüknek sajnos el kellett mennie, köztük egész kiváló embereknek is. De hát ez így megy a pucolások idején. Úgyhogy én 1989-ben egyáltalában nem csodálkoztam azon, hogy másod-harmad vonalból törnek előre emberek, miniszterek lehetnek Torgyánok, és az a közlekedési miniszter, aki minden öt kilométernél ökröket sütött...

 

Schamschula György?

 

Igen. Csodálatos, hogy micsoda színvonaltalanul működhetett!

 

Térjünk még vissza a rádiós kezdetekhez, a rádiókollégiumnak jogköre is volt vagy pedig csak tanácsadó volt?

 

Tanácsadó volt, de nagyon érdekesen működött. Én abból a körből jöttem, ahol egymással tisztességgel beszélgettünk, szemben és hát mögött egyformán. A rádióban ellenben az emberek rendkívül bizonytalanok voltak. A műsorok értékelésénél nem az volt a fontos, hogy mi a véleménye a műsorról, hanem az, hogy mi lehet majd a véleménye az összefoglaláskor Szirmainak! Ezért nagyon gyakran elsőnek jelentkeztem és elmondtam a véleményemet, ami hol találkozott Szirmaiéval, hol nem, de szégyelltem volna azt, hogy én megvárjam ezt a taktikázást. Különben kedvence voltam kezdetben Szirmainak! Neki köszönhetem, hogy életemben először külföldi kiküldetésbe utazhattam, Bulogáriába, a bolgár rádió meghívására. Később azután nagyon-nagyon rosszra fordult a viszonyunk. Két nagy hibát követtem el. Szirmai nagyon gyakran elolvasta a rádióműsoroknak a forgatókönyvét és megjegyzést tett rá vagy ráírta, hogy rendben. Ő nagyon erősen kézbe tartotta a műsorokat. A vezető újságírókkal, Gömöri Endrével[16], Gellért Endrével[17] és a többiekkel nagyon közvetlen viszonyban volt, de megnézett más műsorokat is és lejárt a stúdiókba is. Olyan rádióelnök volt, aki foglalkozott a műsorral. Na egyszer az én egyik forgató könyvemet, amire én azt mondtam, hogy jó, visszaküldte. Nem értettem, hogy miért nem jó, hogy mi a baj. És ugye abban az illúzióban, hogy mindent meg lehet beszélni, elhatároztam, hogy fölmegyek hozzá és megkérdezem, miért nem jó. Szécsi Feri[18], aki csodagyerek volt az 1945 előtti időkben, akkoriban meg a rádió főrendezője, azt mondta: „Gyuri, az Istenért! Ne tedd. Hát nem jó? Akkor nem jó. Majd csinálsz másikat.” Mire én: „Feri, nem úgy van az! Ha az ember azt érzi, hogy jó, akkor bátran meg kell mondania!” És fölmentem Szirmaihoz. Ez volt az egyik nagy bűn. „Mi az, hogy maga kétsége vonja az én ítélőképességem?” Magyaráztam neki, Szirmai elvtárs, úgy gondolom, nincs ebben semmi, ami ártalmas volna. Ez rosszpont volt. A másikat egy taggyűlésen gyűjtöttem be, amikor valami olyan kemény bírálatot mondtam, hogy vigyázzon Szirmai elvtárs, mert vannak, akik azt mondják, a folyosón nem mindenkinek köszön vissza... Ez ugyancsak a bűneim közé soroltatott, és a viszony elromlott közöttünk. De körülöttünk is romlottak a viszonyok, a rádióból tűntek el emberek. Elvitték Újhelyi Szilárdot[19], aki a Márciusi Frontnak volt az egyik vezetője és műsorigazgató volt. Aztán egy szép napon eltűnt Fenyő Béla[20], aki a külföldi adások vezetője volt. És most egy olyan dolgot mondok, ami nem szép tőlem, de hát az igazsághoz tartozik. Két évvel azután, hogy szegény Szirmai meghalt, a szíve volt beteg, tehát 1971 táján, találkoztam az egykori rádiós személyzeti vezetővel, aki azt mondta: „Nagy szerencséd volt Gyuri, mert rajta voltál a listán.” Megelőzte a dolgot az a szomorú tény, hogy 1953 elején, még Sztálin halála előtt, egy nagy cionista pert akartak indítani Magyarországon, és Péter Gábor szedte össze azokat, akik majd a perben szerepelni fognak. És valamilyen ok miatt, nem tudom, miért, Szirmai is rajta volt ezen a listán. A letartóztatása így történt, hadd tudja az utókor, hogy hirtelen, teljesen váratlanul összehívták a ródiókollégiumot. Két úriember kíséretében jött Szirmai. Ő bejött, a két úriember pedig állt kinn az ajtó előtt. Szirmai azt mondta: „Elvtársak, én most egy ideig nem fogok itt dolgozni, máshová megyek. Nagyon kérem az elvtársakat, hogy az ideküldött vezetővel dolgozzanak együtt, és vigyázzanak a rádió színvonalára.” Fölállt, a két ember, aki kinn várta, közrefogta, levitték egy fekete autóba, és legközelebb a Nagy Imre-féle perújításoknál került elő, 1954-ben. De nem a rádióhoz került, hanem előbb a zálogház igazgatója lett, 1956 nyarán került vissza a sajtóba, amikor az Esti Budapest főszerkesztője lett.

 

Ebből lett nem sokkal később az Esti Hírlap, amely a rendszerváltás után megszűnt, illetve olykor-olykor újraindult. Mindkét napilap a budapesti pártbizottságé volt...

 

Szirmai ment följebb. Amikor ötvenhat után újra fölállt a csapat, akkor Kádár János, arra való tekintettel, hogy ismerte őt az illegalitásban és nagyon jó újságíró volt, és neki szüksége volt olyan emberre, aki értelmiségi vonalon jobban tájékozott, mint ő, maga mellé vette, és Szirmai lett az agitprop terület vezetője, a Tájékoztatási Hivatal elnökévé nevezték ki.

 

A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala volt az intézmény teljes neve, de a szakmában csak Tájhivatalként emlegették...

 

Szirmai ott megmentett egy csomó embert, akik, ha nem ő van, akkor súlyos helyzetbe kerültek volna. De velem nem állt szóba. És minthogy nem voltam az, mint általában, hogy mentek és gratuláltak neki a régi rádiósok és fölvették vele a kapcsolatot... Ő nem hívott, én nem mentem. Éreztem, hogy nem felejtett, a haragjában őrzött. És a televíziós tevékenységem során, hogy úgy mondjam, nem élvezhettem a támogatását. Ezt finoman fogalmaztam meg.

 

Ha a rádiókollégium üléséről őt nem viszik el vagy nem akkor viszik el, akkor a rádiótól kidobnak vagy téged visznek el?

 

Ezt nem tudom.

 

De az egyik megtörtént volna?

 

Ezt nem tudom biztosan.

 

Tehát mindenesetre a rádiótól eltávolítandók listáján?

 

Azoknak a listáján, akik gyanúsak, és nem biztos, hogy a rádióba valók. Sose kerestem a főnökök kegyeit. Aczél Györggyel is csak egyszer találkoztam komolyabb beszélgetésre.

 

Egész életedben? Abban a pozícióban?!

 

Igen, amikor a háromhónapos NSZK-beli ösztöndíjas kintlétemről beszéltem neki. Aczél György teljesítményét én nagyon nagyra tartottam. De érdekes módon két Aczél volt. Aki megbízható volt és akitől nem kellett semmit tartania, avval néha úgy beszélt, mint egy gyáros vagy mint egy tulajdonos a beosztottjával. Egyszer Pécsi Ferenc helyett vettem föl a telefont, és éppen valami miatt borzasztóan letolt bennünket. Mire én azt mondtam neki, Aczél elvtárs, hát milyen alapon beszél így velem? Amit kérdezett, annak utána fogunk nézni, és meg fogjuk mondani, hogy miért történt vagy hogy történt. Az ilyen válaszokat nem szerette. Ugyanakkor megcsinálta a vaddisznókolbászt az Illyés Gyulának, és egyáltalában, akit meg kellett nyerni, avval olyan kedves és emberi volt, hogy na! Én elmentem a temetésére. Ekkor már Antall-kormány volt. Aczél Györgynek nagyon sok úgynevezett híve nem volt ott. Hallatlan érdekes vizsgája volt ez a magyar értelmiségnek. Varga Imre meg a hasonlóan tehetségesek ott voltak. De egy csomó kedvence elfelejtett eljönni, mert ez egy olyan temetés volt, ahol három kamera dolgozott de egyetlen televízió egy hírt nem hozott az eseményről. A kamerák valamelyik fontos szerv a számára dolgoztak. A temetésre menet Benke Valériával találkoztam, aki szintén eljött, hogy megadja neki a végtisztességet. Nagyra tartottam, hogy a magyar értelmiség nagy részével ki tudott valamilyen módon egyezni, és evvel igen nagy segítséget nyújtott Kádárnak, akinek kisebbrendűségi érzései voltak. Pedig a vezető tudósok meg művészek közül sokan becsülték az emberségét. Úgyhogy én végül is egy nagyon pozitív mérleget vonok Szirmairól is meg Aczélról is. Nem haragszom, csak éppen volt ez a furcsaság bennük, hogy aki meggyőződéses volt és híve a rendszernek, az jó szót ritkán kapott. Akit meg kellett győzni, meg kellett nyerni, az kitüntetésekben is, sok mindenben is előnyben volt.

 

Visszatérve Aczél Györgyre, ez volt a stílusa Rákosinak is. Akik már belül voltak a kapun, azokat kutyába se vette...

 

Rákosi! Ő egy nagy mester volt. Még Harry Trumant, az Egyesült Államok elnökét is levette a lábáról, nemhogy a magyar írókat, tudósokat. Rákosi öt nyelven beszélt, ragyogó emlékezete volt. Ha fogadott valakit, akkor föl volt dolgozva számára, hogy az, aki jön, micsoda műveket alkotott és hol csinált valami pozitív dolgot. Hát Trumant úgy kellett visszarángatni... Nagy Ferenc, Veres Péter meg a többiek, akik akkor kint voltak Trumannál, hát mit tudtak angolul? Rákosi meg ragyogóan beszélt, megtanulta. És fölkészült Trumanból is! Tudta, hogy közép-nyugati. Elmondta neki, hogy a Közép-Nyugat micsoda nagyszerű hely Amerikában! És Truman azt mondta, miután elment a magyar küldöttség: „Hát ezek között egyetlen egy kultúrember van!” Aztán megmagyarázták neki, hogy ez a III. Internacionálé veszedelmes embere. Rákosi olyanokat vett le a lábáról, akik el nem tudták volna képzelni, hogy evvel az emberrel beszélni lehet. Aztán hogyha kellett, amikor eljött az ideje, megmutatta a másik arcát. Döntően a félelem jellemezte. Úgy félt Sztálintól, hogy az förtelmes. És ez a félelem ment végig az egész vonalon. Sztálin nem akarta Rákosit, de ő maradt élve a kintiek közül, és Sztálin nagyon éreztette vele, hogy nincs bizalom, és bizony túlteljesíteni kell, ha maradni akar. Tehát Rákosi Mátyás rettegett. De rettegett Szirmai István is, aki hogyha Rákosi telefonált, akkor fölállt az asztala mögött. Előfordult, hogy éppen bent voltam nála, amikor Rákosi telefonált, és éreztem, ahogy szorítja a kagylót. A félelem szivárgott lefelé. Nagyon érezték, hogy túl kell teljesíteni. Egészen más viszony alakult ki Hruscsov és Kádár között. Érdekes módon Hruscsovnak, aki egy nagyon érzékeny bányász vagy parasztember volt, szintén voltak az értelmiséggel  kapcsolatban rossz érzései... De Jánosom Kádárom, az rendes gyerek volt. Mologyec! Mert Kádár hasonló módon beszélt, mint Hruscsov. Jól megértették egymást. Olyan dolgokat tudott Kádár elintézni Hruscsovval, hogy például 1956-ban kiutazott a magyar küldöttség, és megkérte a Hruscsovot, hogy ne sugározzanak Moszkvából Magyarországra magyar belpolitikai műsorokat, mert ahogyan csinálják, úgy csak ártalmas, azokat a műsorokat mindenki kerüli. Bízzák ránk. Valamint bízzák a magyar szervekre a Szovjetunió népszerűsítését is. És ennek köszönhetően megváltozott a Magyarországra sugárzott adások jellege, inkább csak külpolitikai híreket adtak, és a továbbiakban a Szovjetunióról is jóval visszafogottabban közvetítettek. És elmondták, akik kint voltak, talán Gács László, csak bámultak a szovjet funkcionáriusok, hogy fordulhat elő ilyesmi? Miképpen lehetne meg egy ország anélkül, hogy ne ők tájékoztassák mindenben? De amikor megtudták, hogy ez föntről jön, akkor befogták a szájukat. Azután abba pedig már egyáltalában nem szóltak bele, hogy milyen legyen a magyar televízió struktúrája. Egy bizonyos arányt kellett tartani, hogy a szovjet anyagok aránya egy bizonyos százalékot elérjenek, de főidőben nagyon vigyáztunk arra, hogy tényleg a szovjet és az orosz kultúra legjava kerüljön képernyőre. Nem kis dolog volt, hogy Rajkin meg Obrazcov annyira népszerűek lettek. Mert akiket kintről küldtek volna, hát azok itt nálunk mind megbuknak. Mi több, újságírókat tudtunk hívni a Szovjetunióból, például Hajdú János Nemzetközi Stúdió című műsorába olyanokat, akik tudtak angolul, franciául, és kulturáltan folyt a vita a Nemzetközi Stúdióban. Az is érdekes volt, hogy Kádár vállalta azt, amit senki nem vállalt. Amikor Hruscsov 1964. október 14-i leváltásról értesült éppen Lengyelországban volt, hazatérve a Nyugati pályaudvaron mondott beszédében Brezsnyevvel szemben Hruscsov mellett állt ki, elmondta, hogy mi becsüljük Hruscsovot, és biztos megvan az okunk arra, hogy miért. Ezt soha nem bocsátotta meg Brezsnyev neki. Az is szokatlan volt, hogy Kádár minden születésnapra az asszonyságnak, Hruscsov feleségének, aki ugyancsak egy orosz matróna volt, egy parasztasszony, küldött egy láda finom magyar almát. Brezsnyev kétszer visszaküldette a ládát, hogy a címzett ismeretlen.

 

 

Az agitpropon dolgozott Darvasi István, aki 1968-ban a Magyar Hírlapot alapította, és hosszú ideig a lap főszerkesztője volt. Őt ismerted?

 

Ismertem, Darvasi nagyon közel állt Szirmaihoz, sok tekintetben gondolkodó ember volt. A Magyar Hírlapnál ő elment addig a határig, ameddig el lehetett menni. Nagyon megbecsült olyan újságírókat, akik a Népszabadságba nem fértek be. Közülük Korolovszky Lajost[21] ismertem, akit nagyon megszerettem és nagyon jóban voltunk, miután a tévébe került. Akiknek egy kicsit piszkos volt a talpuk, mert valamibe beleléptek akár jobbra, akár balra, azokat odatették a tévébe, mert a tévé nem számít. Jó lerakodó hely volt. Lajost is odatették. Kiderült, hogy kiváló szakember és nagyszerűen dolgoztunk együtt. Szerencsétlen egy vonatbaleseten meghalt, elég korán. A Fórum megcsinálásában Korolovszkynak nagyon fontos szerepe volt. Visszatérve Darvasira, úgy láttam, hogy ötvenhat után ő nagyon sok minden következtetést levont és igyekezett Kádár segítségére lenni.

 

Ő azért lett a Magyar Hírlap alapítója, mert megjutalmazták, vagy pedig azért, mert kirúgták?

 

Azt hiszem, hogy inkább az utóbbi. Kitették a pártközpontból, de azért olyan káder volt, akire rá lehetett bízni egy napilapot, volt iránta annyi bizalom, hogy kézben fogja tartani. És amit célul kitűztek, hogy legyen egy kormánylap, a kormány félhivatalosa, ami egy kicsit beljebb áll, mint a Népszabadság, és hogy egy kicsit a Hazafias Népfront vonalát követve szélesebbről merítsen, azt Darvasi teljesítette. Te milyennek találtad?

 

Pontosan betartotta a határokat. De azokon belül, ha visszahelyezzük magunkat a korszak körülményei közé, s ezt általában nem szabad elmulasztani, jól lehetett vele együtt dolgozni. 

 

Ő az a fajta típus volt, akit Kovács András mutatott meg Nehéz emberek című filmjében. Akik mindig igyekeztek elmenni a határig, miközben a határ is folyvást mozgott, de többnyire szélesebb lett. Visszatérve Kádár Jánosra, amikor keményen belenyúltak a reformba és jött a sok följelentés, hogy a parasztságot előnyben részesíti a rendszer, a nagyüzemi munkásságot pedig háttérbe szorítja, akkor, 1972-ben csinálta ő meg a nagy manővert, hogy „hatvanéves vagyok és lemondok”. Amire Brezsnyev kétségbe esett! Mert egy kommunista vezető a haláláig kommunista vezető. Kádár lett volna az első, aki nyugalmazott főtitkár, miközben forrt a düh bennük, hogy meri támogatni a gazdaság kapitalista jellegű fölfrissítését.

 

Amit úgy hívtak, amíg meg nem buktatták, hogy új gazdasági mechanizmus...

 

Érdemes megnézni Dr. Agy[22] előadásait, amint magyarázza, mi az, hogy termelés, mi az, hogy olyat kell termelni, amit el is lehet adni... Ezek veszedelmes tanok voltak. De a manőver után, amikor Kádár bejelentette, hogy akkor elmegy nyugdíjba, kiderült, Brezsnyev sem azt nem engedheti meg magának, hogy megbontsa a Kádár és a nép között kialakult bizalmat, sem pedig azt, hogy egy kommunista párt főtitkára, mint egy szociáldemokrata főtitkár, egyszerűen lemond. És ez fölidézi annak az esetnek az emlékét is, amikor szerencsétlen Brezsnyev egy értekezleten fél óráig olvasott egy olyan papírt, amely a lótenyésztőknek szólt, mire kiderült, hogy az ásványbányászok kongresszusán van. Végre valaki megszánta, odament és mondta, hogy emezt kell felolvasni, Brezsnyev elvtárs. Mert idáig jutottak. De, ugye, ki kellett tartani a halálig. Amihez az is hozzátartozik, hogy a Szovjetuniónak milyen borzalmas nagy károkat okoztak az öreg funkcionáriusok... A Szovjetunióban ugyanis fölnőtt egy rendkívül művelt technikai, tudományos káderállomány, amelyikből kitellett volna egy modernebb Szovjetunió, amelyik nem megy úgy tönkre, mint ahogy a régihez való ragaszkodásukkal ezek az öregek tették tönkre. De visszakanyarodva a rádióhoz, Szirmai István után három napig a Rákosi testvére, Bíró Zoltán[23] vezette a rádiót. A borzalmak borzalma volt! Mindent, ami nyugati volt, egy nap alatt ki kellett szedni. És a viták ilyesmiken voltak, hogy nyugatnémet zenekar Beethoven IV. szimfóniáját játssza, és hogy az bennmaradhat-e vagy sem. Szerencsére Bíró Zoltán elment! És jött Hartai László[24], aki jogász volt, nem újságíró, de egy hallatlan tisztességes, becsületes ember. Fiatalember, aki szerette maga körül a kezdeményezést. Nagyon jó viszonyba kerültünk. Neki nagyon tetszett, hogy sokat kezdeményezünk, új dolgokat akarunk csinálni, és mellettünk volt. Nagyon-nagyon tisztelem, meghalt elég korán. Utána Benke Valéria következett, aki nagyon érdekes ember volt. Egyszerre volt hagyományos Rákosi-káder, de nagyon művelt férje volt, a Havas Ernő nevű pártfőiskolai tanár, aki viszont fölkeltette benne a továbbtanulás igényét. Benke megcsinálta, hogy zenei tanfolyamot kért, hogy a zenészek tanítsák meg őt és néhányunkat a legfontosabb zenei ismeretekre. Szóval komolyan vette azt, hogy őneki, a vidéki tanítónőnek meg kell felelnie a rádióelnöki feladatoknak. Mert tanítónő volt, kontyba kötött hajjal, aki építette a kapcsolatokat Nagy Imrével. És 1956-ban Nagy Imréékkel beszélte meg, mit csináljon a rádió. Sok mindenben merev volt, de egyenes ember, aki szemtől-szembe mondta meg a kifogásait, amiért nagyon tisztelem. 1956-ra az volt a helyzet, hogy az ifjúsági osztályról engem már elvittek a műsorszerkesztőség vezetőjének. Nem műsorigazgatónak, hanem annak az adminisztratív embernek, aki összefogja a műsorokat, megcsinálja a szerkesztést, az első hetest, a harmadhetest... Bizalmi állás. Benke helyezett oda 1955-ben, és azért helyezett oda, mert elvitték Ujhelyi Szilárdot. Nem találtak olyan méltó műsorigazgatót, aki a Schöpflin Gyulának[25] és a hozzá hasonló kaliberű vezetőknek az utódja lehetett volna. Én hat éve ott voltam ott, fiatalember, aki ismertem a rádiót. Tehát azt rám lehetett bízni, hogyha nem is műsorpolitikát csinálok, de közreműködjek abban, hogy a műsor összeálljon. Ekként kötelességemnek éreztem, hogy 1956. október 23-án, mint műsorszerkesztőség vezetője, ne hagyjam ott Benke Valériát. A feleségem benn feküdt a kórházban, a fiamat hozta haza a Szöcskének nevezett autó az óvodából, ötéves volt a gyerek, lementem az autóhoz és megkértem az óvónénit, hogy vigye fel a fiamat magához, mert nem megyek haza. Itt maradok, mert itt kell maradni. És együtt végigcsináltuk az éjszakát.

 

1956. október 23-át?

 

Igen. Amiben az volt a borzalmas, hogy Benke is lényegében Nagy Imre pártján állt. Én pedig, mint az ifjúsági mozgalom régi tagja, ott voltam a Petőfi Kör gyűlésein, mert a régi barátok jó része is ott volt. Ebbe a kettősségbe került az ember, hogy akik a rádió ostromakor benyomultak, azoknak volt egy olyan része, amellyel én teljesen egyetértettem. És volt egy része, aki lőtt. De hogy ki lőtt először, azt senki nem fogja tudni megállapítani. Benke Valéria egyfolytában kérte a segítséget, mert délután alig volt ott néhány ember a rádió védelmére, a rádióba elindított segélycsapatok nagy része pedig vagy nem jutott el a rádióba vagy átállt. A tankokat is feltartóztatták, és éjjel ablakokon és egyebeken keresztül betörtek, elkezdődött a tűzharc, és a híres Pagoda, a rádióa központi tanácskozó helye, vértől volt iszamos. Mire a rádióba betörtek, már lekapcsolták a stúdiót Lakihegyről, és a műszak hátul kivitt egy közvetítőkocsit a Parlamentbe és ott két óra alatt egy szükség-stúdiót építettek fel. Csak onnan ment ki hang, úgyhogy amikor betörtek, akkorra már nem tudták fölolvasni a tizenhatpontos követelést se meg mást se. Nagyon különböző emberek nyomultak be a rádióba. Voltak, akik a délelőtti tüntetésről kerültek oda, többségükben egyetemisták. De voltak olyan emberek is, akik már nem biztos, hogy avval a céllal jöttek, hogy jobb szocializmust csináljunk, hanem más elképzeléseik voltak a jövővel kapcsolatban. Mi, polgáriak két helyre szorultunk be. Amikor eldőlt a csata, mi akkor a műszaki emeleten voltunk, egy kisebb lakószoba méretű helyiségben, nyolcvanan vagy százan, ahol dantei mélységek uralkodtak. A műszaki asszonyok sírtak, szólt a Himnusz, imádkoztak. A munkatársak egy része dobta el a párttagsági könyvét, ki a vécébe, ki ahova lehetett. Benke Valéria igazi bátor embernek mutatkozott: odaállt az ajtóba. Föl voltunk készülve arra, hogy kinyílik az ajtó és bedobnak egy kézigránátot. Ketten-hárman voltunk, akik odaálltunk Benke mellé. Ezt soha nem felejtettük el egymásnak, bár sok mindenben nem értettünk egyet, közel se úgy, mint mondjuk korábban Hartaival vagy később Gáccsal. De én nagyon-nagyon nagyra becsültem az ő bátorságát, hogy ő vállalta. Már mondtam, hogy Benke ekkor már nem a Rákosi-vonaltól, hanem Nagy Imrééktől kérdezte, hogy mi a teendő, de nem tudtak válaszolni, nem voltak ilyen helyzetre fölkészülve és nem voltak tömegeik. Átjött egy-két ember, Erdős Péter[26]  és mások, hogy segítsenek. Na de hát a bejövő küldöttségnek, amelyik tárgyalt a rádió vezetőségével, ezek az embrionális SZDSZ-esek, amilyen Erdős is volt, semmit nem jelentettek. Hát mi az, hogy Erdős Péter? Aki azt mondta a küldöttségnek, hogy mi vagyunk az ellenállás és kérem, higgyék el, meg fogjuk csinálni a becsületes magyar rádiót! Röhögtek rajta! Erdős egyébként egy regényfigura volna. Az egész huszadik századi magyar történelmet meg lehetne írni az ő életéből. Kíváncsiak voltak rá ötvenhat után eléggé, ott voltam a Fő utcában, behívtak, és a szovjet kihallgató rá akart venni, valljam azt, hogy Erdős Péter rendszerellenes dolgokat mondott. A Fő utcában is és mindenütt tulajdonképpen szovjet közigazgatás volt. Na, én nem vallottam azt, hogy Erdős rendszerellenes volt, emiatt nagyon haragudtak a kihallgatók. Csodálkoztam is azután, hogy Péter később mint legfőbb cenzor, a slágerek kormányzója lett. De még a rádióban vagyunk, 1956 október 23-án. A benyomulók nem dobtak be kézigránátot, hanem azt mondták, hogy a civilek mehetnek haza.

 

Mármint hogy nem dobtak be kézigránátot?

 

Igen. Azt mondták, hogy a civilek mehetnek haza. Nem kérdezték, hogy kik vannak itt. Benkétől sem kérdezték meg, hogy ő az elnök. Hanem mehettünk. Én annyira már dörzsölt voltam, megélve korábban sok mindent, hogy egy csomó kiskatonát átöltöztettünk műszaki ruhába, hogy ha mehetnek a civilek, ők is jöjjenek. Mert nem tudtuk még, hogy a kiskatonákat is lelövik-e? A tiszteket mind lelőtték. Akik tisztek voltak, azokat az udvaron kivégezték, de a kiskatonák mehettek. Elájult egy műszaki asszony, a szívével, és én azt mondtam az egyik átöltöztetett kiskatonának, hogy fogjuk meg a gólyafogással és avval, hogy beteget viszünk, menjünk, rohanjunk ki a hátsó kapun, a Vas utcai kórházba. Mert az, hogy az ember beteget visz, pozitív tény. Ilyen helyzetben az ember védi az életét, amelyet a halál legmélyebb torkából is sikerült kimenteni, ha már hazajöttem, akkor nem akarok most megdögleni. A Vas utcai kórházban az asszonyt átadtuk egy orvosnak, egy félóráig remegtem, utána elindultam a másik kórházba, hogy mi van a feleségemmel.

 

Ő melyik kórházban volt?

 

A Kútvölgyiben mint állami tisztviselő. Azonnal fölöltözött, siettünk a gyerekért és hazamentünk. Harmadnapra mentem be a rádióba. Akkor volt egy gyűlés, még a forradalom napjaiban, csütörtökön. Én tudtam már hogy megvolt a megállapodás, hogy a negyvenegy vezető kádernek el kell tűnnie a rádióból. Azok nem jöhetnek vissza. És megalakult a Szabad Kossuth Rádió Gömöri Endre, Burián Béla[27] vezetésével. Burián nagyszerű mezőgazdasági újságíró volt. Visszatért Molnár Aurél. Benke Valéria is ott volt velük. Aztán hivatalosan leváltották őt. Én egyszer bevittem két hírt, ami arról szólt, hogy úgy látszik, hogy megnyugszanak az események. Ezt le is adta a Szabad Kossuth.

 

Már a Parlamentből ment az adás?

 

Igen. De előtte még ott voltam ezen az ülésen. 1956 október 23. keddi nap volt, utána csütörtökön, október 25-én volt egy ülés, ahol forradalmi volt a hangulat, fegyveresek is voltak, és számonkérés ment. A negyvenegy vezetőből természetesen csak a gazdasági igazgató ült ott, aki már a legjobb kapcsolatban volt a munkástanács elnökével, aki egy régi Horthy-tiszt volt, tisztességes tisztviselője a rádiónak. Ő volt a munkástanács vezetője és ők már megbeszélték a dolgokat. Én voltam ott egyedül a műsorosztályok vezetői közül. Volt egy párttitkárunk, Szenes Sándornak hívták[28], aki fölállt és azt mondta, hogy ő párttitkár volt, ő vállalja ezt a dolgot és aláveti magát annak, hogy vizsgálják meg, hogy miféle bűne van. Én nem voltam bátor, de borzalmasan utáltam a gyávaságot. Reszkető lábakkal fölálltam és elmondtam azt a „hősi” mondatot, hogy én hat éve dolgozom itt a rádióban és a magam részéről, amit tettem, vállalom, és állok azok elé, akik ismertek vagy a bíróság elé, mert amit csináltam, én úgy érzem, hogy nem volt az ország ellenére. Tudtam, hogy ilyenkor ki kell vonulni. Nahát én kikacsáztam. Ezt később mások hősies dolognak minősítették.

 

Ennek én is hallottam a hírét.

 

Én tudtam magamról, hogy olyan emberről van szó, aki megveti a gyávaságot. Gyerekkoromban is arra tanítottak Kőbányán, hogy az ember nem lehet gyáva. Nem szerettem verekedni, de azért Kőbányán, hogyha arról volt szó, megvédtem magamat. És amit csinált az ember, azt vállalni kellett. Na, én kivonultam. Nagyon érdekes, hogy csak a zenekarból köpött le két ember, senki más nem bántott és hagytak elmenni. Olyan helyzetbe kerültem, hogy a Szabad Kossuth nem fogadott be és otthon voltam. Valamikor november 5-én vagy 6-án este szól a telefon, és Tardos András[29], régi ifjúsági barátom azt mondta, hogy: „Gyuri, gyere be a Parlamentbe, mert a rádiónak működnie kell, és szükség van rád.” Nem sokat gondolkodtam, mentem. Borzalmas dolgokat láttam az utcán, sárga cipős halottat, romokat, a Parlament előtt óriási forgatag. Nagyon sok szovjet ember, kérdezték, hogy hova megyek, és mondtam, hogy engem behívtak. Be is engedtek, és én láttam azt a Parlamentet, ahol rögtönzött fekvőhelyek voltak itt is, ott is. Pár órával előbb ment át a Mindszenthy az amerikai követségre. Mutatták, hogy itt volt Tildy Zoltán... Kádár fönn volt az egyik emeleti szobában, mellette egy szovjet ezredes, és ha a Kádár kiment pisálni, ezt így őrizze meg a történelem, akkor az ment vele. És Kádár ekkor írta azt a kérését az Andropovnak, aki nagykövet volt, hogy engedjék meg, hogy magyar fegyveres testület álljon föl, mert az borzalmas, hogy szovjet partul járja a várost. Ha lesz magyar fegyveres erő, kevesebb lesz az áldozat. És kiadták azt a bizonyos parancsot, hogy a katonatiszteknek színt kell vallaniuk.

 

A tiszti eskü...

 

A tiszti eskü... Hogy ki hajlandó pufajkát venni és ki nem. Kádár ezt kérte, a szovjet ezredes, aki őt kísérte, elolvasta és jóváhagyta, hogy elmenjen ez a kérelem. És jöttek be az emberek, akiket hívtak, például Szirmai István. Köszöntem neki, jó napot Szirmai elvtárs. „Jó napot!” – és ment be.

 

Magázódás volt?

 

Persze, vele és Benkével igen. Gáccsal meg a többiekkel nem. Szirmai bement Kádárhoz, és úgy jött ki, mint az agitprop terület vezetője. Jött a Piros[30], elöl egy katona, hátul egy katona. Ő volt a belügyminiszter. Nem tudtam, hogy letartóztattatni jön vagy pedig jelentkezni. Bejött még a rádióból egy zenész, aki nem volt párttag. Ott volt Hont Ferenc[31], Ortutay Gyula Radnóti Miklós szegedi barátja . Hont volt az, aki megalapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s Szent-Györgyi Albert segítségével a Dóm téren színre vitte Az ember tragédiáját 1933-ban. Ő volt a bemondó. Rádiósok nem voltunk bent sokan, a technikaiak, én voltam a szerkesztő és a zenész, aki a zenei anyagokat szerkesztette. A szerkesztés abból állt, hogy a Kádárhoz bejött például az egyik volt szakszervezeti vezető, aki segíteni akart. Akkor azt mondta nekem Kádár: „Segítsen már Somogyi elvtársnak, hogy mondja el a munkásoknak, hogy nem akarunk mi rosszat, hanem szeretnénk békét teremteni.” Segítettem. És elkezdtük mondani a híreket, az üzeneteket.

 

Az üzenetek külföldről is jöttek?

 

Nem, ezek magyarok voltak, akik keresték Magyarországról, hogy megvan-e a hozzátartozójuk, a barátjuk. Dolgoztunk talán egy napot, és akkor Gács, akit Kádár kinevezett a rádió kormánybiztosának, jött, hogy megegyeztek a Művelődési Minisztériumban a munkástanáccsal és a rádiós közösséggel, hogy fölveszik a munkát, de avval, hogy a negyvenegy vezetőnek távoznia kell. Te is közéjük tartozol, mondta az egyik régi barátom, neked is el kell menned. De Gács azt kérte, hogy maradjak egy kicsikét még. Leültünk egy sarokba a földre, és elmondtam neki, hogy mit lehet csinálni ebben a helyzetben. Hogy a híreket innen lehet mondani. Hogy ezt a szolgálatot nagyon gyorsan ki kéne építeni, hogy keressük egymást, élünk, hol vagyunk, mert az már magyar rádió, ha magyarok keresik egymást, és ez már a megnyugvás irányába hat. Elmondtam neki, hogy ha a rádió archívuma a Bródy Sándor utcában nincs teljesen tönkremenve vagy nem égett el, akkor nagyon gyorsan lehet igazi magyar irodalmi és zenei műsort csinálni. Elmondtam, hogy mi minden található az archívumban, és hogy ki az archivumos, kit kell megkeresni. Gácstól elbúcsúztam, sok sikert kívántam neki, és meg mentem haza. Lógtam a levegőben, gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni. Arra jutottam, hogy tanítani megyek, hiszem megvolt a magyar tanári diplomám. December végén azonban másképp fordult a történet. A régi ifjúsági osztályon a helyettesem egy olyan parasztfiú volt, Takács Ferenc, aki tanítóképzőt végzett. Rendkívül egyenes, tisztességes ember, akivel emberileg is nagyon jóban voltunk. Rengeteget tanult abból, amit én már tudtam a rádiót illetően. Ő lett a vezető. Az osztály összeült és a huszonkét tagból huszonegy arra szavazott, hogy beadnak egy kérvényt a munkástanácsnak, hogy engem vegyenek vissza az ifjúsági osztály vezetésére. Gács, aki ismert, odament a munkástanácshoz és azt mondta: „Most mit csináljunk? Ha demokrácia van, akkor a huszonegy embernek a döntését figyelembe kell venni.” És a munkástanács nagy gondba került. A munkástanácsban volt két-három ember, aki fölszólalt, ezt később tudtam csak meg, és azt mondta rólam, hogy nem volt az egy ganéj, hanem hasznos ember volt! És valami egy szavazat többséggel úgy döntött a tanács, hogy januártól visszamehetek.

 

1957 januárjától?

 

Igen. Hát ez precedens volt, veszedelmes precedens, de mások nem éltek vele. Nagyon-nagyon meg voltam hatva. Nekifogtunk a munkának és elkezdtük a levelezést, olyan hangú leveleket adtunk közre, hogy disszidáljak-e vagy sem, és válaszoltunk rájuk. Vagy disszidáltam, itt vagyok, mit tegyek?... Arról csináltunk műsorokat, hogy itt lesz élet, mert lehetetlen, hogy ne legyen. Elkezdtük újra az esti mesét és a gyerekkórust. A büszkeségem teteje, hogy az esti mese szignálja, amelyet Csányi Laci[32] komponált, még ma is néha megszólal.

 

A gyerekkórus hogyan jött létre?

 

Csányi László, aki jogászként kezdte a karnagyi pályát, volt a zenei szerkesztőnk, 1954-ben egy nap bejött és azt mondta: „Gyuri, csináljunk egy rádiós gyerekkórust.” Megkérdeztem, hogy lehet megcsinálni. Azt mondja: „Hát nézd, sok minden megvan a feltételekből. Mondd azt a gazdasági vezetőnek, hogy abból a pénzből meg abból a technikából, amink van, ki fogunk jönni.” Én ezt a hazugságot elvittem, az elnökség pedig elfogadta. A gazdasági vezető soha nem bocsátotta meg, hogy két év múlva már egy iskolánk volt, ahova összegyűjtöttük a rádiókórus gyerekeit. Minden gyereknek vettünk hangszert, hogy azt is tanuljon, mert a Wiener Sängerknaben színvonalát másképp nem érjük el, csak úgy, hogyha nappal a rendes órák mellett négy-öt énekórában tanulnak. Lacival letettük a nagyesküt, ő nem volt párttag, hogy akárkinek a gyerekét hozzák is, ha botfülű, nem vesszük föl. Csak olyanokat, akiknek abszolút hallása van. Én a korabeli fiamat nem engedtem el, hogy ne mondják azt, hogy én az én gyerekemet bevittem. Tehát tudtam azt mondani, hogy kérem, ha azt mondják a szakértők, hogy nem alkalmas, akkor nem alkalmas. Ez nagyon nehéz dolog volt abban az időben. Meg nehéz dolog volt az is, hogy el kellett dönteni, úttörőnyakkendőben lép föl a kórus, vagy legyen matrózgallér. A matrózgallér mellett döntöttünk. És óriási dolog lett aztán, mert Japántól a Carnegy Hallig utaztak Csányi Laciék és sok dicsőséget, nagy hírnevet szereztek. Aztán kifúrták őket, amikor én már a tévében voltam. Méltatlanul. A kórus maradt, de azt a színvonalat csak egy darabig tartották. Csodálatos volt, már a fordulat után lett negyvenéves a kórus. Laciék meghívtak engem is a Parlamentbe, ahol a bejárat lépcsőzetén állt négyszáz ember, és énekelt... A legkisebbek kórusa és a nagymamák. És a végén Laci dirigálta Kodály Zoltán esti dalát: „Adjon Isten, jó éjszakát, küldje hozzám szent angyalát.” Könnyek szöktek a szemembe. Dolgoztunk. Én egyrészt áruló voltam, mert bementem Kádár hívására, másrészt kiemelten ritka ember voltam, mert visszahívtak a rádióba.

 

Megszavazták!

 

Beszavaztak. Új életet kezdtünk, én 1958-ig dolgozhattam ott. 1958-ban áthívtak a tévéfőosztályra, amely már korábban megalakult Révai Dezső[33] vezetésével. Révai Józsefnek volt a testvére, hasonló értékekkel és bajokkal... Mert a Révai Józef, hogyha a Szabad Népben kiment a folyosóra, akkor mindenki eltűnt onnan, mert rendkívül ideges ember volt. Nagyon művelt, okos ember volt, őtőle származik a kérdés: „Miért van az, hogy mindig jobbra rúgnak be?” Ha valami nagy mulatság volt, akkor erőkerültek a mélyebb érzelmek.

 

A tévé egészen más világ, a nemzetközi együttműködéseknek a rádiónál jóval nagyobb lehetőségeivel.

 

Az Intervíziónak, ami, mondhatnám úgyis, hogy a televíziós KGST szerepét töltötte be, nem volt különös jelentősége. De létrehozták, mivel létezett az Eurovízió, és Kulcsár Ferenc[34] javaslatára Intervíziónak nevezték el a szocialista országoknak ezt a szervezetét. Annyi jó volt benne, hogy az Eurovízió fölvette a kapcsolatot az Intervízióval. Úgyhogy én 1958-ban vagy 1959-ben, mint intervíziós küldöttségi tag, Genfbe utaztam, ahol az első értekezlet volt az Eurovízió és az Intervízió között. Borzalmas hangulat, idegenkedés, félelem. Volt egy hallatlanul okos, kedves franciául beszélő úr, nem tudom, hogy svájci vagy francia, aki sorolta az urakat, akiket üdvözöl. A szovjet küldöttségben volt egy Juskievicius nevű főmérnök, litván ember, akinek a nevét ő sem tudta kimondani és megkérdezte: „Mondhatom helyette azt, hogy Iván?” Erre fölszabadult a hangulat, mert mindenki azon derült, hogy a litvánt nem tudta kimondani. De ha azt lehet mondani egy vadkeletinek, hogy Iván, és az nem tiltakozik, akkor nincs is olyan nagy baj, és akkor már lehet beszélgetni. Nekem óriási élményeim voltak Genfben, mert először láttam azt, hogy megyek a bankba és kinyílik előttem egy ajtó, és nem mertem bemenni, mert nem értettem, hogy ez micsoda. Vagy például a kantoni fogadáson egy hölgy mellé ültettek, aki nagyon jól beszélt németül, és megkérdezte: „És mondja, Sándor úr, amikor Ön Budapesten bemegy a televízióba, akkor lovon megy be?” Azt mondtam neki, hogy nem, hölgyem. A lovat St. Gallenben használtuk, annak a nyoma itt van. De azóta nálunk is ismerik az autót, és képzelje el, hogy Budapesten van autós forgalom, és autóval megyek be a munkahelyre.

 

A St. Gallen-i kaland történetét ismerte a hölgy?

 

Nem, el kellett neki mondani.  Ők ott, arrafelé nem ismerik a történelmet úgy, mint nálunk. De csodáltam azt a tisztaságot. És láttam, hogy mindenkinél otthon van a fegyver. Ahogy leszálltam a vonatról, egy nagy fegyverkupac volt az állomáson őrizetlenül. 1945 és 1956 után őrizetlenül! És a népség, aki ment gyakorlatra, anélkül, hogy egy embert otthagyott volna a puskák vigyázására, tejeskávét ivott benn a vendéglőben. Nálunk mit jelentett, ha valakinél fegyvert találtak? Az a borzalmak borzalma volt. Ott meg láttam, hogy őrizetlenül hagyják. Különben az egyik hölgy elmondta, hogy a férje nagyon gondolkodott azon, hogy elindulnak és ezekkel az otthoni puskákkal a szovjet hadsereggel fölveszik itt a harcot, hogy a szabadságunkat segítsék kivívni. Amit nagyon méltányoltam, de elmagyaráztam neki, jobb, hogy a svájci otthoni haderők nem indultak meg a kétszázezres szovjet invázió ellen.

 

De aztán még egyszer átgondolták?

 

Igen, azt hiszem. Én is elmondtam a hölgynek, hogy Zsukov jól felszerelte azt a kétszázezer embert, aki meglátogatott bennünket, és hát Zsukov és vele szemben a svájci otthoni, háztartási hadsereg?

 

Érdekes ez a kétszázezres szám. 1849. június 15-én Ivan Fjodorovics Paszkevics Erivanszkij, Varsó hercege a Duklai-hágón ugyancsak kétszázezres létszámú hadsereggel kezdte meg a benyomulást. Úgy látszik, sokat fejlődtünk azután, mert 1956-ban egy sokkal kisebb országra küldték rá a kétszázezer megszállót. 1849-ben egyébként az osztrák és az orosz sereg létszáma 370 ezer fő és 1192 löveg; a honvédsereg 152 ezer fő és 450 löveg.

 

Följegyezték, hogy Bismark szerint Kossuth egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy Debrecenben a tavaszi hadjárat után nem ajánlott kompromisszumot Bécsnek, hiszen tudnia kellett, hogy ekkora erővel szemben kevés a lelkesedés. A Bismarkot felkereső Klapka tábornok jegyezte ezt föl. Úgyhogy a svájciak is jobban jártak, hogy nem indultak el... Visszakanyarodva a rádióra, 1958-ig dolgozhattam ott. Gács Lászlónak nagy gondja volt, hogy a tévébe kellene egy helyettes. Kit lehetne átküldeni? Kulcsár Ferencet, aki a Hajdú megyei pártbizottság agitprop titkára volt, és egy megbízható, illegális káder, kinevezték főosztályvezetőnek, vagyis a tévé vezetőjének. Csak később lett a tévé igazgatóság, aztán elnökhelyettesség majd független. A rádióból nőttünk ki. Kulcsár Feri mellé kellett a Gácsnak egy olyan ember, aki valamit ért ahhoz, hogy miképpen kell egy ilyen szervezetet működtetni. Én lehettem az, minthogy műsorszerkesztőség vezető voltam korábban. És hát, nem volt hajlandó átmenni Tardos András sem, aki ott vezetőember volt, szegény Kiss Kálmán[35] sem, aki egy nagyszerű irodalomtanár volt és elnökhelyettes. Dehogy mennek ilyen helyre! Engem izgatott a dolog, mert kaptunk egy tévékészüléket és láttuk a filmek vetítését. Valamelyik magyar filmet nyolcszor vetítették, technikai próbaképpen. És nekem nagyon furcsa volt az, hogy otthon ülök és nézek egy filmet! Izgatott a dolog. Különben is, azt mondta a Gács: „Te meg hiába mondod, hogy nem akarsz átmenni. Hétfőn átmész és kész!” 1958. március végén átmentem a Szabadság térre. Kulcsár volt a vezér, ketten voltunk helyettesek, Révai meg én. És elkezdődött a televíziós élet. 

 

A tévés korszak eleje 1958 márciusa. Abban az időben egy belépés hogy zajlott le? Hányféle bizottságon kellett megjelenni?

 

Ó, nem kellett. Hiszen a rádióból küldtek át! Belülről. A tévé a rádiónak volt a főosztálya, és azért hozták föl vezetőnek Kulcsár Ferencet, mert elhatározták, hogy a televíziót komolyabban veszik. Kulcsár, aki a politikai megbízhatóságot és a felelősséget jelentette, egy rendkívül eredeti választás és szerencsés húzás volt, mert ugyan szegény nem értett a televízióhoz – mint ahogy mi se –, de egy olyan pártfunkcionárius volt, aki nagyon közel állt és nagyon közel tudott kerülni az emberekhez. Jókedvű ember volt. Rendkívül sok jó vicce volt, hajdúsági viccek, amelyek nagyon sokat segítettek a közhangulat kialakításában. Elmondok egy példát. A Ki mit tud?-nál Pauló Lajos[36], aki az egyik lelke és a rendezője volt a Ki mit tud?-nak, nagyon szerette a piát. Egy szünetben átszaladt a kocsmába, egy kicsit tovább maradt, a műsorirányítás már bejelentette, hogy a Ki mit tud? indul, és egy asszisztensnek kellett beülni, amíg a Lajos végre be nem futott. A hír természetesen eljutott Kulcsárhoz, aki fölrendelte magához. „Lajoskám – mondta neki és hozzá tett esetleg még valami szépet – mit csinált maga tegnap?” „Hát főnök, egy kicsit …” „Mi az, hogy egy kicsit?! Akkor gyakoroljon önkritikát!” Istentelenül letolta Paulót, aki csak tátogott. „Látom, nem tudja, mi az önkritika – mondta Kulcsár. – Figyeljen ide. A Tisza menti pártszervezetnek a titkárát nagyon lehordta a megyei titkár valami miatt. Én másnap elmentem hozzá, és azt mondta az öreg halász, aki a lehordott párttitkár volt: Ferikém, magyarázd már meg, mi az az önkritika? Meg mi az, hogy nekem gyakorolni kell? Figyeljen ide! Az önkritika az, hogy ha valaki, akit elkap az örvény és megforgatja, ha kalimpál, akkor kész van. Megfullad. Maga tudja. De ha vigyázzba áll, az örvény leviszi, lent kidobja, és élve marad. Ez az önkritika. Mondta az öreg halász, Ferikém, köszönöm! Hát Lajos, maga is tanulja meg, hogy ez nem vicc. Már több, mint egy millió ember nézi magát. Hát az Isten … magát! Emberelje már meg magát, mert nem tudom, hogy legközelebb mit fogok magának mondani.” Lajos jött ki ilyen szájjal, „Na – kérdezik tőle –, nagyon letolt a főnök?” „Igen, letolt.” Egy másiknak meg, aki pesti ember volt, azt mondta Kulcsár: „Litványikám – aki nagyon tehetséges dramaturg volt – maga ezzel a műsorral úgy föltört, mint a szennyvíz a Kazinczy utcában!” Ebből azután szólás lett!... Kulcsárnak mindenre volt mondása. Őt pedig, és ezen nevetett akkoriban az egész tévé, Combi néni, a liftesünk tolta le. Rendszeresen, legalább hetenként egyszer, Combi néni kemény kritikát gyakorolt: „Hogy itt milyen rendetlenség van! És ez magán múlik, főnök.” De hát a rendetlenség teljesen érthető volt, mert kik kerültek oda? Hát akik a legközelebb álltak a dologhoz, a nagy négyes, az operatőrök, Nagy József vezetésével, akik átjöttek a filmgyárból. Tudták, mi az, hogy kép. És megérkezett az első közvetítő kocsi, ez 1957-ben történt. Állítólag föl volt úgy téve a kérdés, hogy azért a dollárért, ami van, szenet hozzanak-e vagy megvegyék a kocsit. És megvették a kocsit, ami a lelke volt mindennek.

 

Ez volt a PYE 1-es?

 

A PYE 1-es, amelyiken mindenki tanult, mert ez a kocsi egy kis stúdió volt, négy kamerával, irányítópulttal és keverési lehetőséggel. A legtöbb adás ezen ment ki. Ez a kocsi egy héten közvetített egy színházi estet, egy futballmeccset, közben beállították a garázsba és csináltak különböző aktuális meg gyerekműsort meg egyebet. Ez a kocsi mindent kiszolgált, és ezen tanult a kezdő népesség. Ebben a kezdő népességben a legnagyobb szájuk az operatőröknek volt, mert rövid idő alatt megszokták, hogy itt a plánok hogyan működnek, tehát hogy a filmfelvevőhöz képest ez a kamera mit tud. Mennyivel kevesebbet tud mozogni, de hogyan kell csinálni premier plánt, szekondot és milyen egy totál. Meddig mehet el a totálkép, hogy még a kis képernyőn is a kép benyomását keltse. Mi többiek a rádióból, a legkülönbözőbb jobb és baloldali vétségekért büntetett emberekként kerültünk oda. Az egyik emberünk az Aczél Györgynek a kihallgatója volt, ezért oltalomban részesült, mert az Aczél külön megparancsolta, hogy erre az emberre nem szabad rámászni, nehogy úgy tűnjék, minthogyha ő bosszút állna. De ez volt az ő kikérdezője az ávón. Különben művelt ügyvéd volt, s nagy jártasságot szerzett színházi körökben is.

 

Emlékszel a nevére?

 

Dr. Váradi György.

 

Említetted, hogy a Pauló is ki-kiszaladt a kocsmába. Melyik kocsmát részesítették előnyben a tévések?

 

Szemben volt, a Nádor utcában. Egyszer egy operatőrünket el is ütötte egy autó, mert olyan gyakori volt a forgalom. A Nádor utca nagyon fontos volt, mert ott volt a patika is a sarkon, ahol Rockenbauer Pálnak[37] a felesége dolgozott. De hát azért hozzánk tartozott az asszony is. Úgyhogy a patika is egy nagyon fontos hely volt, és ott voltak a kocsmák. Nos, hogy tovább menjünk, mi mind, akik nem operatőrök voltunk, gébicsek voltunk. Megnéztem a magyar nagyszótárban, a gébics, az egy madár, amelyiknek nagyon erős csőre van – szóval gébicsek voltunk. Így neveztek minket az oparetőrök. Például az öreg Vidor bácsi, az operatőrök doyenje volt, a filmhíradótól jött át hozzánk. Ő volt az az ember, akinél ott volt a kamera és lefényképezte a Margit híd felrobbantását 1944-ben, Török Vidor,[38] ő mondta nekem: „Na fiam, te mit fogsz itt csinálni?” „A műsorral vagyok megbízva” – válaszoltam. „Idefigyelj, kedves fiam! Gyerek, kutya, nő. És sikeres lesz az egész munkád.” Miért? A választ még Szerb Antaltól hallottam. Minden élőlénynek a kicsinye kedves mozgású, bohókás. Ez azért van, tette hozzá, hogy nagyobb legyen az életsansza. Egy macska is, egy medve is már van olyan intelligens, hogy szépnek találja a kicsinyeit. Na de, hogy újra a szakmára térjünk. A televíziónak az egyik lényege az őszinteség, a „szereplés” teljes hiánya. Ezért a televízióban azok az emberek, akik a maguk természetességében jelennek meg, és egyébként kedvesek, szépek, rendkívül vonzóak, sokkal vonzóbbak, mint a való életben. Amikor egy kutyát fényképeznek, az se törődik avval, hogy ő most a kamera előtt van, tehát azt az ösztönösséget képviseli, ami már a tökéletes szerepléshiánnyal egyenlő. Vagy egy öreg paraszt néni, aki azt se tudja, hogy mit dugnak az orra elé és elkezd beszélni, és a nézőnek az az érzése, hogy ez a néni most nem szerepel, hanem éppen úgy mondja, minthogyha ott ülnél, és a szemébe néznél és mondaná. A legnagyobb művészek, színészek, Páger Antal, Székely Mihály, Dayka Margit tudott úgy szerepelni, hogy mindenki elfelejtette, hogy most alakítást lát. Nem! Hanem életet. Vagyis Vidor bácsinak lényegében igaza volt, de mondtam neki, hogy Vidor bácsi, nem olyan könnyű ez a dolog, mert itt ki kell alakítani a tájékoztatást, valamint ismeretterjesztést akarunk csinálni, kultúrát, szórakoztatást. Úgyhogy igazad lehet neked, ez nagyon fontos, de egy kicsit azért csak bonyolultabb. Az öreg bólogatott, de mi mégis gébicsek maradtunk.

 

Miért pont gébics?

 

Nem tudom. Szegény Vidor bácsitól már nem tudjuk megkérdezni. A másik képem minderről, hogy olyan volt a tévé főosztály, mint Ausztrália. Csupa olyan embert küldtek a tévéhez, akit a többi helyen nélkülözni lehetett, mert a rádió, a filmgyár akkora nagyhatalom volt, akkora nagy tekintély, hogy például az elnökségből a Gács senkit nem tudott rábeszélni, hogy jöjjön át. Holott az lett volna a természetes, hogy az egyik elnökhelyettes átjön és megszervezi a televíziót. Kell egy igazgató tanács, legyen gazdája a műsornak, legyen gazdája a pénznek, a műszaknak, a gyártási műhelyeknek. Mindezeknek különböző tudású embereknek kell lenniük, és együtt kell elérniük, hogy egy olyan szervezet jöjjön létre, ahol a fogaskerekek egymásba kapcsolódnak. A műszak jelentette, hogy ez a kép nem jó, mert a gradáció nem megfelelő. Na, akkor meg kellett tanulni, hogy a gradáció a vonalak sűrűsége, és a megfelelő világítás, tehát a szürkének, az árnyékainak tökéletesnek kell lenni ahhoz, hogy a műszak jó képet adhasson föl az adóra. Működött egy erőteljes műszaki öntudat, amelynek az alapja az volt, hogy ők megtanulták a gépekkel való bánásmódot. Volt az operatőri öntudat, hogy az ne volna jó, amit mi csinálunk?! És fokozatosan kezdett kialakulni a szerkesztői öntudat, amikor a szerkesztő már elmondta, hogy nem azt akarta kiemelni, hanem valami egészen mást. Nagyon érdekes folyamat volt, ahogy összeérlelődtek a dolgok... Azért mondom, hogy ausztrálok  voltunk, mert Ausztráliába az angolok az összes börtönnek a lakóit és az intzémények pótolható embereit küldték át, hogy ott is legyen valami gyarmat. És az ausztrálok hamar utolérték Angliát, és kiderült róluk, lehet, hogy börtönből jöttek, de megcsinálták Ausztráliát! Mi is megcsináltuk, pedig legnagyobb részünk fölösleges, pótolható, nélkülözhető ember volt. A fele beletanult, a fele kihullott, vagy megtalálta azt a helyet, ami a kreativitásának, a felkészültségének vagy a készségének megfelelő volt. Amikor elkezdtünk kiemelkedni, akkor kezdtek a profik és a kedves szülők a felsőbb körökből érdeklődni a tévé iránt. A profikat nagy szeretettel fogadtuk, de azokat, akiknek semmi tehetsége nem volt, de be akarták őket nyomni, ott megpróbáltunk ellenállni.

 

De nem mindig sikerült?

 

Nem, nem. És később ez a dolog messze fejlődött. Körülzsongták már a tévét, amikor a tévében való megjelenés azt jelentette, hogy ha egy riporter kétszer eldadogott valamit, akkor már a hentes félretette neki a karajt, és már a házban akkora híre volt, hogy alig bírta elviselni. A legtöbb nem is bírta elviselni, aki képernyőn dolgozott. Alig volt olyan, akinek a házasságával ne történt volna baj. Mert a képernyő rendkívül nagy vonzóerőt jelentett, és azt az egészségtelen helyzetet alakította ki, hogy arról a virtuális világról, amelyet a televízió mutat, nagyon sokan elhitték, hogy valóságos világ. Hát az a tény, hogy a brazil filmsorozat szereplőjének, a rabszolga Isaurának gyűjtés indult, hogy kiszabadítsák a fogságból, arra mutatott, hogy a nézőseregünknek egy része tökéletesen elhiszi, hogy ez most játszódik, s hogy nem film, hanem a való élet. Vigyáznunk kellett, mit mutatunk és hogyan. A Robin Hood-sorozat bemutatása után egy-két gyerekszemet kilőttek. Nagyon meg kellett néznünk, hogy a Tenkes kapitányának milyen fegyverei, eszközei vannak, nehogy balesetek forduljanak elő, mert a gyerekre úgy hat a televíziós játék, a tévé, mintha az maga az élet volna. Nem tudják megkülönböztetni! És utánozni kezdik, játszani, és akkor nagyon sok minden megtörténhet.

 

Az ismeretterjesztés hogyan indult?

 

Már 1958 júniusában megjelent Öveges József[39], aki érdekes módon azonnal televíziós szakértő volt, mert olyan pedagógiai gyakorlatot hozott magával, hogy elegendő volt megkérdeznie, melyik kamera veszi, és máris kezdődhetett a felvétel, mert az öregúr úgy játszotta el a húsz percet, ahogy az elő van írva. Ahogy az tévészerű! Zseniális pedagógus volt.

 

Ő hol tanított?

 

Piarista tanár volt, a Mikszáth Kálmán téren, a piarista gimnáziumban. Azt mondta nekem – mert nagyon sokan nem értették és gúnyolódtak –, hogy ő bizony a bohócsapkát is fölteszi a fejére, ha eléri, hogy ez az ország, ezek a gyerekek megtanulják a fizikát, mert a fizika tudása az országnak rendkívül nagy kincs. Megcsinálta például azt a játékot konzervdobozokból meg egyebekből, hogy a házból mikor jön ki a kutya. „Nini! – mondta ő – kijött!” És akkor következett a magyarázat, hogy a mágnes így és így működik. Nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy megértessen, megmutasson, elmagyarázzon valamit. Hogy szemléltesse, miért elipszis pályán forog a Föld a Nap körül, kiment az újpesti focipályára, kamerával, és megkérte Szuszát, aki az Újpest legkiválóbb játékosa volt, hogy külső rüszttel csavarja el a labdát a sorfal mellett, föl a felső sarokba. Szusza megcsinálta. És akkor ő azt mondta: „Na gyerekek, miért ment el ez a labda a sorfal mellett?” És megmagyarázta, ha spiccel rúgják, a labda nekimegy a sorfalnak: „De ha ilyen csavart adnak bele, és elkezd forogni, mint a Föld, akkor természetes, hogy a Nap körül nem kör alakban megy, hanem ellipszis alakban, mert két erő húzza. A Napnak a gravitációja és a forgásnak a gravitációja is.” 

 

A kiválasztás hogy ment? Hogy éppen Övegest?

 

A kiválasztás úgy történt, hogy elmentünk egyetemekre meg különböző helyekre keresni azokat, akikről azt mondták a diákok, hogy a legjobban szeretik őket. Így jött például az Erőss Pál úr a bíróságról a Jogi esetekbe, aki népi humorával és tájszólásával olyan érdekesen mondta el a jogi esetet, hogy a műsort csúcsidőbe lehetett tenni. A műsoroknak volt egy népességet lekötő értékfoka. Természetes, hogy 20:00 órára, a híradó után a legnagyobb közönséget vártuk, és oda olyan műsort kellett tenni, amit a legkülönbözőbb műveltségi rétegű emberek be tudtak fogadni. Ugyanis akkorra már nyiladozott nemcsak a statisztika, hanem a magyar szociológia is, és mi megtanultuk, hogy hány az általános iskolát nem végzett ember, mennyi a nyolcosztályos, mennyi, aki középiskolát végzett, hogy melyik vidéken milyen az eloszlás és így tovább. Megpróbáltuk azt a lehetetlen dolgot, mintha egy asszonytól azt kérnék, hogy olyan ételt főzzön vacsorára, ami az ország hárommillió családjának ízlik. Voltak műsorok, amelyek ezt a csodát képesek voltak létrehozni, a Hofinak egy műsora vagy egy nagyszerű tévéjáték vagy egy nagyon izgalmas futballmeccs. Az egyetemet végzett is és az iskola nélküli is ott ült, mert a labda mozgását esetleg az utóbbi értette jobban, mint az egyetemi tanár. Tehát ha ismeretterjesztő műsort akartunk fölhozni 20:00 órára, abba invesztálni kellett, mint például a Századunk című műsorba is. Ha valaki csak prelegált, történelmi előadást tartott, azt másképpen fogadták, mintha képeket láttak, helyszíneket, megszólalókat... A televíziózást nagyon erősen befolyásolja az ember érzelmi világa, ízlésvilága. A néző egyetlen szempillantással eldönti például, hogy a bemondó szimpatikus neki vagy nem. Ezért kellett a lányok százait behívni a televízióba, amíg rátaláltunk Takács Marikára meg a többiekre, akik élvezték nem csak egy rétegnek, hanem nagyon sokféle rétegnek az érdeklődését, rokonszenvét bájukkal, közvetlenségükkel, természetességükkel, műveltségükkel. Úgyhogy kerestük azokat az embereket, akik rendelkeznek már olyan előadói tapasztalattal, amellyel egy-egy tudományágat népszerűen képviselhetnek. Így hívtuk Jánossy Lajost, hogy magyarázza el a relativitás elméletét. Jánossy is lebilincselő előadó volt, Ózdról kaptunk egy levelet, egy kohász írta: „Olvastam az egyik újságban, hogy egy kritikus valami olyasmit mondott, hogy ez túl magas. Hát mondják meg a professzor úrnak, hogy ugyan nem értünk mindent, de azért ne hagyja abba. Nyomja csak, mert sok érdekes dolog van, amit kapiskál az ember.” Az emberi adottságoknak, az előadókészségnek és a fotogén személyiségnek nagy jelentősége van a tévében. Az egyéniség varázsával azonban minden szabályt át lehet hágni. Hegedűs Géza csúnya volt, kicsi volt, raccsolt, mégis az egyik legnépszerűbb előadó lett. Irodalomtörténetet mondott, olyan érdekesen, hogy a raccsolást is meg mindent elfelejtettek az emberek, mert a műveltsége és az igyekezete, az a szimpátia, ahogy a tudását át akarja adni, nagyon széles közönséget megnyert.

Mindez engem nagyon gyorsan elvezetett oda, hogy ezt a jelenséget jobban meg kell ismerni, és nagy szerencsémre elég korán kezembe akadt Gerhard Maletzke Tévé-pszichológia című műve, amelyet le is fordítottam, A tömegkommunikáció pszichológiája címmel jelent meg. Jegyzetekkel kiegészítve adtam ki, mert annyira sok okos dolog volt benne. Például olyanok, hogy a rádiót hallgatva az emberek hangszínéről a többség meg tudja állapítani, hogy magas vagy alacsony, aki beszél, hogy szangvinikus vagy flegmatikus... Tehát szakma ez, amelyet meg kell tanulni. Az az érzésem, hogy Maletzke könyve nagyon jó szolgálatokat tett a magyar televíziózásnak. Sokan jegyzetelték, és úgy tudom, még ma is tanítják a különböző kommunikációs iskolákon.

 

Öveges József esetében – ugye még azért erősen az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején vagyunk – nem volt morgás bizonyos körökben, a fölső vezetésben, hogy ő piarista tanár?

 

Nem. Egyrészt nem nézték, nem tartották fontosnak, csak annyi volt, hogy milyen izgalmas, szimpatikus ember. 

 

A műsorban – ez érdekes mai szemmel nézve – elhangzott valaha is, hogy ő piarista tanár? Vagy aki tudta, tudta, aki nem, nem?

 

Azt hiszem, inkább az utóbbi. Annyit mindenképpen, hogy tanár úrnak neveztük és vidám műsorainkba is bevontuk, és megkapta mindazt a pozitív reklámot, amit mi biztosítani tudtunk. Ha egy szilveszteri műsorban valaki utánozta, hát az a legnépszerűbb embereknek kijáró jutalom volt, és ő örült is neki.

 

Érdekes volna tudni, hogy vajon fordítva, az egyházon belül őrá nem morogtak-e, hogy odamész az ateista állam televíziójába? Mert mindennek van tükörképe is...

 

Ez így van. Na de ezt soha nem fogjuk megtudni, annál is inkább, mert az egyház fölső részének szinte egésze úgy kézben volt tartva, hogy föl se vetődhetett volna, hogy kinyilvánítsák a nemtetszésüket. Öveges szerepeltetésével nyert az egyház, mert akik tudták, hogy ő katolikus pap, azoknak ez azt mutatta, hogy az egyház ilyen kiváló emberekkel is rendelkezik.

 

Lehet úgy korszakolni a tévés életet, hogy az 1963-as amnesztia után elkezdődött valamiféle enyhülés?

 

Előbb elkezdődött. És már 1961-ben, 1962-ben viszonylag sokan szabadultak. A tévében a legnehezebb az 1957-es, 1958-as év volt. 1963 már a reformra való készülődés jegyében tellett, ami nagy könnyítéseket hozott. Önmagában az a tény, hogy nagyon magas színvonalú színházi művészetünk volt és mi közvetítettük egymás után a legjobb darabokat, hogy a filmekből is elkezdtük az értéket választani és megvenni, és elkezdtük a legjobb külföldi filmeket behozni, sorozatokat is, ezek nagy tekintélyt adtak és sokat segítettek. Úgy gondolom, hogy 1963-64  az, amikor lezárult a kezdő korszak. Új elnököt kaptunk Pécsi Ferenc személyében. A tévé rendszerváltozás előtti történetének legműveltebb, legkreatívabb egyénisége. Az egész reformpolitikának egyik kiváló harcosa a tévén kívül és  belül. E kiváló vezető irányításával kialakult a működő apparátus, a szerkesztőségek élén hozzáértő emberek álltak. A kezdeti lelkesedés, ami abban jelentkezett, hogy azok is bejöttek este az adást végigizgulni, akiknek nem volt műsoruk, ekkorra már lelohadt, már csak azok jöttek be, akiknek dolguk volt. Hogy azután tíz év múlva már ne is nézzék meg egymás műsorait, hogy a másik mit csinál. Minden szervezet így működik, hogy van a gründolás ideje, aztán a stabilizálódás korszaka, majd elkezdődik a virágzás, és a virágzásban egyszerre csak megjelennek furcsa elemek. Nálunk például, amikor Szinetár Miklós[40] elintézte, nagy örömünkre, hogy a kint, a Filmgyárban gyártott tévéfilmekért, tévéműsorokért, a rendezőink megközelítően annyit kaptak, már szinte a felét annak, amit egy filmgyári filmrendező kapott. Akkor elkezdődött a pénz meghatározó fontosságának a szerepe. Akkor már minden egyes műsorperc mögött pénz volt, és akkor már elkezdődött a kézitusa, hogy miért neki adják, miért nem inkább nekem. De még tartott a virágzás, mert még elég bőven mérték a pénzt. A kondér teli volt, kimerítették belőle a vezetők a maguk évi egy-két darabját, de még  az alján is maradt annyi, hogy a kisebb tekintélyű rendezőknek is jutott és évente egy-két bemutatóval ők is rendelkezhettek. De Zsurzs Éva[41] öt-hat produkciót is megcsinált, és minden évben volt pénz arra, hogy egy Mikszáth Kálmán, egy Jókai Mór, egy Kemény Zsigmond vagy egy Krúdy Gyula sorozatra meg legyen a fedezet.

 

Hogyan állt össze, hogy miből lesz műsor?

 

Megpróbáltam írásba foglalni és sok-sok szerkesztővel megbeszélni, hogy az életből mi az, aminek tükröt kell tartanunk. A képernyő ugyanis egy tükör, ami a világnak elemeit, részeit ragadja ki. Van egy sorrend, hogy politikai, ideológia szempontból mi a fontos, van egy sorrend, hogy értéke szerint mi a fontos és mik azok az ismeretek, amelyek segítenek ahhoz, hogy a gazdaság terveit alá tudjuk támasztani. Azután következett a kulturális preferencia. A magyar zene, képzőművészet, irodalom megörökítése és bemutatása, mert ezt mások nem csinálják meg helyettünk, mert csak egyetlen magyar televízió van a világban. Azt mondtuk, igen, mi megcsináljuk a magunk Shakespeare-jét, de a többit bízzuk inkább a BBC-re és vegyük meg a BBC teljes Shakespeare-sorozatát. A mi pénzünkből a Bánk bánnak, Az ember tragédiájának és így tovább, Vörösmarty műveinek kell a képernyőre kerülnie, mert ezt más nem csinálja helyettünk. Nagy viták folytak azon, hogy ezek az arányok hogyan alakuljanak, mert vigyáznunk kellett arra, hogy az írók közül mindenekelőtt azoknak a műveit dolgozzuk, akiket megértenek, akik még történetet mondanak. A vurstliban lévő színház igazgatója arany mondatot mondott, amikor azt mondta, mint tömegnek dolgozó ember, hogy: „Egy jederstücknek muss ein történet haben.” Igen, minden darabnak kell, hogy legyen egy története, ha nagyon széles közönségre vágyunk, mert az emberek nagy része kívánja a mesét, a történetet. Hallatlanul érdekes tapasztalat volt, hogy a gyerekműsorainknak, akár irodalmi, akár ismeretterjesztő volt is, legalább annyi volt a nem iskolázott felnőtt nézője, mint amennyi gyerek. A Tudni illik, hogy mi illik című műsorban tanítottunk köszönni, enni, orrot törölni a zseniális Feleki Kamillal mint illemtanárral. Nagyon sok funkcionárius odaült, hogy bepótolja azt, amit szükségesnek, hogy mit rontott el a múltkor, amikor kanállal rontott neki annak, amit villával kell enni. Nagyon nagy elmaradások voltak és a gyerekműsorokba nagyon sokan azért néztek bele, mert így lehetett bizonyos műveltségi hiányokat pótolni. Nagyon nagy súlyt helyeztünk a gyerekműsorra. Nem olyan volt, mint most, hogy néhány külföldi borzalmas rajzfilm, és kész. Ha megnézed, hogy a gyerekek mit kaptak, például tévéjátékban, legalább tíz-tizenkettőt évente, mikor negyvenet vagy negyvenötöt kaptak a fölnőttek. És azokat is a legjobb emberek csinálták. Az Iskolatelevízió születésében is nagyon erősen közrejátszott, hogy délelőtti, délutáni időben nagyon sok szülő is nézte az iskolai műsort, és azt az egyenetlenséget, ami az iskola és az otthon között volt, egy kicsit csökkentette, hogy látták, hogy mit tanítanak és hogyan az akkori iskolában. Közösségi élmény volt a televízió. A Röpülj, páva! idején, a hetvenes évek elején Vass Lajos[42] egy népdallal megénekeltette az egész országot. Kiálltam az ablakba, és körülöttünk mindenütt nyitva voltak az ablakok, és bömböltünk, mindnyájan ugyanazt a népdalt énekeltük. Akkor hallatlanul boldog voltam. Akkor nagyon jól éreztem magam. Amikor valami rossz volt, az a gyomromra ment, és ki kellett szedni. Így voltam három hónapig az NSZK-ban tanulmányi úton, azt követően, hogy kivették a gyomrom. Mert az is hozzá tartozik mindehhez, hogy mérhetetlen idegességgel járt a munkaköröm. Minden este nézni kellett a műsort, és ha valami hibát láttam, akkor égnek állt a hajam és nem lehetett hozzám szólni, amiből fekély lett.

 

Visszagondolva a gyerekillemtan műsorra, amelyet felnőttek, köztük funkcionáriusok is néztek: korábban beszéltél Aczél György kihallgatójáról. Egy ilyen volt kihallgató egy ilyen szervezetben, mint a televízió, mihez értett? Mi volt az ő feladata?

 

Színházi közvetítéseket vezetett, bevezetőt mondott, elment, megnézte a színdarabot és kiválasztotta. Művelt ember volt.

 

Sok hasonló figura került oda?

 

Egy nagyon kedves barátomat, egy rendkívül tisztességes munkásfiút, Koós Bélát, akiről már beszéltem, s akivel az ifjúsági mozgalomban együtt dolgoztunk, az a megtiszteltetés érte, hogy odahelyezték Péter Gábor mellé, ahol a személyzeti ügyekkel kellett foglalkoznia. Minthogy a származása is kitűnő volt, keresztény családból és munkáscsaládból származott, s részt vett az illegális ifjúsági mozgalomban is, így ezt a megtiszteltetést mérték szegényre. Ez a fiú odakerült mihozzánk. Borzalmasan megviselve, emberségét, mindenét elvesztve tették oda, a felesége öngyilkos lett, a gyerekei[43] eltávolodtak tőle, Béla mégis megtalálta a helyét. A Jogi eseteknek az a szerkesztője lett, aki ezrével kapta a leveleket és ő mindegyikre válaszolt. Ő tartotta a kapcsolatot az előadókkal, ő készítette elő az anyagot, a legjobb leveleket kiválogatta az előadóknak, elkészítette a forgatókönyvet, és nagy örömét lelte lebben a munkában, mert lekötötte őt. És a sors milyen? Az egyik társunk, aki ugyancsak még az ifjúsági mozgalomból ismerte őt, mikor teljesen megöregedett és talán valami alzheimer is föllépett, a zsidó kórházban helyeztette el. Merthogy annyira magára maradt, és ott tudott ez a kolléga helyet szerezni neki, hogy az utolsó napjait ott töltse. Szörnyű sorsok voltak, mint Koósé is, aki nagyon jó kolléga lett és az osztályon, ahol dolgozott, nagyon szerették, tisztelték. De a többség nem tudta, hogy mi van mögötte.

 

Ezek az emberek nem voltak közlékenyek?

 

Elő is volt írva, hogy nem volt szabad erről egy szót se szólniuk.

 

Egy dolgot még szerettem volna kérdezni. Beszéltünk arról, hogy a  Magyar Szocialista Munkáspárton belül is volt egy eléggé – csöndesen ugyan, mert a korszak viszonyai ilyenek voltak – erős, határozott antiszemita vonal. Ez érződött valahogy a gyakorlatban is?

 

Érződött.

 

Erről lehet beszélni, hogy hogyan? 

 

Persze hogy lehet! Hogy mutatkozott ez nálunk, a tévében? Ez úgy mutatkozott, hogy például nekem életem legszebb korszaka volt a televízióban az első másfél-két évtized, mert óriási élmény volt valaminek a születésénél ott lenni és látni a sikerét is. Engem gond nélkül tettek oda, annak ellenére, hogy tudták, zsidó származású vagyok. Ebből semmi problémát a környezetemben nem éreztem. Voltak, akikről később kiderült, hogy ők nagyon is számon tartották, de a nagy többség teljesen befogadott. Ezt onnan láttam, hogy amikor elkezdtem lejjebb csúszni a ranglétrán – mert ahogy fejlődött a televízió, úgy kerültem én hátrább –, akkor sem fordultak el tőlem. Amikor politikai főszerkesztő voltam, és talán ez az egyik legszebb kor volt a politikai munkánkban, akkor csináltuk A Hetet, a Fórumot, és egy csomó új dolgot. Megtanultuk, hogyan lehet izgalmassá tenni a műsort, és hogy micsoda nagy dolog, hogy ha ugyanazt nem előadja egy politikus, hanem megengedjük, hogy kérdezzenek tőle. És bár a kérdésekből bizonyosak eleve tabuk voltak, mégis elértük, hogy nagyon sok mindenben arról beszéltek – voltak kénytelenek beszélni –, amit az emberek kérdeztek tőlük. A tabuk? A pártot nem lehetett szidni, a Szovjetuniót nem lehetett bírálni... Viszont nagyon sok olyasmi becsúszott, ami mondjuk a Népszabadságban nem kerülhetett elő. A külpolitikában könnyű volt a helyzet! Mihelyt nem a Szovjetunióról kellett beszélni, zseniálisak voltak a külpolitikusaink. Tökéletesen ismerték az amerikai, a brit, a nyugatnémet viszonyokat. Polgár Dénes? Hát ő minden további nélkül dolgozhatott volna a Süddeutsche Zeitungban, úgy értette a dolgokat, és úgy is bánt vele Willy Brandt is és a többiek. Ez könnyebb volt, mint  belpolitikát csinálni. A legnagyobb ügyesség kellett ahhoz, hogy nem belpolitizáló országban kitaláljunk olyan belpolitikai műsorokat, amelyek arról szólnak, mintha volna belpolitika. Én jól csináltam mindezt, mégis, mikor jött az elnökünk, úgy érezte, hogy ilyen helyre egy Randé Jenőt kell tenni, mert annak neve van, az minden tekintetben megfelel. Nem számított, hogy a Jenőt sokkal inkább érdekelte a külpolitika vagy az, hogy elmenjen nagykövetnek. Én a szívem tettem abba bele, hogy munkatársaimmal is megértessem, miért kell ezt így csinálni, és nem úgy... De ez már nem számított. Már az számított már, hogy egy ilyen helyen legyen egy ilyen méltóság.

 

Ki volt ez az elnök?

 

Tömpe István[44], akivel néhány ütközés után jó volt a kapcsolatunk. Azután Grósz Károly[45] bekerült a pártközpont agitprop osztályára, és mi nagyon jól ismertük egymást, mert a pártbizottságban többször vitatkoztunk. Grószt nagyra becsültem taktikai készségéért, nagyon alkalmazkodó volt és nagyon tudott barátokat, szövetségeseket szerezni.  Fontosnak tartotta német őseire való hivatkozását, akik mint munkások jöttek a diósgyőri vasgyárba dolgozni. Ezért bemutatkozáskor olykor így kezdte: „Grósz Károly vagyok, de nem a Dob utcából”. Grósz elvtársnak jutott eszébe, hogy emlékeztesse Kádárt, amikor 1967-ben jött a moszkvai utasítás, hogy a cionistákat ki kell tenni minden népi demokráciában a rádióból és a tévéből, mert úgy hitte Kádár elfelejtkezett erről, Grósz elvtárs figyelmeztette őt, hogy nem lesz ebből baj? Akkor egy igazmondó ember szerint ez hangzott el: „Grósz, vigyázzon, amíg én ebben a pártban vagyok, addig itt se filo-, se antiszemitizmus nincs! És legyen szíves, ezt bízza rám.” Én Várnában voltam ekkor, mint műsorigazgató, egy értekezleten, ahol a lengyel és a német kolléga megkérdezte: „Nálatok kipucolták már a bipsiket?”

 

Német kolléga? Mármint a Német Demokratikus Köztársaságból?

 

Igen, onnan. Azt feleltem nekik, hogy amíg eljöttem, addig még nem. Lehet, hogy amikorra hazamegyek, megtörténik. És nem történt meg. Egyetlen elbocsátás volt, az sem evvel függött össze. Amikor Kádár befolyása gyöngülni kezdett, Grósznak eszébe jutott, hogy engem jobb helyre kell tenni, mint ahol vagyok. De addig, amíg a Kádár volt, nem lehetett kitenni. Mikor 1985-ben meggyöngült Kádár helyzete és Grószé megerősödött, akkor azt találta ki a kedves elvtárs, hogy legyek cenzor, nézzek végig minden fontos műsort és vállaljam a felelősséget. Amire azt mondtam, hogy akkor inkább elmegyek.

Itt kell elmondanom – mert becsületbeli kötelességem - , hogy mint annyi szegény embernek, nekem is Kádár nevéhez és rendszeréhez fűződik életem emelkedő szakasza. A borzalmas, mindenekelőtt külföldről rá kényszerített megtorlások után a hatvanas évek közepétől jött húsz év, amikor mindenki dolgozhatott, szegényes kelet-európai módon gazdagodott: lakás, telek, előjegyzéssel autó, három évente nyugati utazás, amikor ahhoz még jóval többeknek meg volt a pénze. Miközben fejünk felett a hidegháború villámai csapkodtak, mi – ahogy Illyés mondta – szélcsendben éltünk.

 

Igen, szélcsendben. Az irányítási kompetenciákat hogyan osztották meg a tévében?

 

Ezeket Pécsi Ferenc végzetes eltávolítása után alakították ki. Az elnöklő Nagy Richárd munkájához biztosította magának a nyugodt feltételeket. Ugyanakkor annak eredményeképpen, hogy kiváló szervező és gazdasági szakember volt, a tévé vezetését magas szinten oldotta meg. Soha olyan gyarapodás nem volt, mint az ő idejében. Ha vitára került sor, addig amíg Kádár kezében volt a vezetés, megkapta a támogatást. A politikai szerkesztőségeket Grósz irányította, a rendkívül tisztességes, de nem sokat kezdeményező Megyeri Károlyon[46] keresztül, ő lett a televízió egyik részének a helyettes vezetője. A másik részt Szinetár Miklós kapta, aki viszont Aczél Györgynek a teljes bizalmát élvezte, és én, amíg nyugdíjba nem lehetett küldeni, megkaptam a műsorigazgatói címet, ez 1974-ben történt, nem sokat ért ez a cím, mert a két elnökhelyettes rendelkezett minden anyagival. Csak becsületből tartottam ki, s dolgoztam azon, hogy tartalmilag fejlesszük a műsorokat. Tanulmányokat rendeltem szociológusoktól, hogy mivel kell gyarapítani a tévé kínálatát, s egyáltalában, igyekeztem hasznossá tenni magam és Nagy Richárdnak segíteni, amiben lehetett. Hogy ennek az időnek és szisztémának a gyakorlatában miként nyilvánult meg az antiszemita vonal? Ha végiggondolom azokat az időket, azt kell mondanom, hogy én magam is érvényesítettem ezt a gondolatot, amikor például a közművelődési főszerkesztőség élére vezetőt kellett keresni. Akkor bizony gondoltam arra, hogy lehetőség szerint egy olyan művelt fiút hozzak be, aki minden tekintetben vonzza azt a tudományos közösséget, amelyből ő is való. Sylvester Andrást választottuk.

 

Grósz Károly hogyan fogalmazta meg azt, hogy rossz az arány? Neked mondta?

 

Nem, Kádárnak említette.

 

De neked nem. De amikor rájött, hogy át kell rendezni a pártbizottságon az arányokat? Ezt valahogy csak el kellett mondani, hogy téged kicserélhessenek?

 

Ugyan! Dehogy kellett. Az úgy ment, hogy tényleg hoztak olyan kerületi döntést, hogy a fizikai munkások aránya ezekben a szellemi intézményekben alacsony. Így ez egy kiváló lehetőség volt, hiszen ez a fölső pártszervek ajánlata, mi több utasítása, hogy a munkásarányt megfelelően szabályozzák az érintett pártszervezetekben. Képviselve legyen a munkásság a párt végrehajtó bizottságaiban. Ha túl sok lett az értelmiségi, akkor lelassították a felvételüket...

 

Ebbe be lehetett csomagolni az antiszemitizmust is?

 

Igen. Én nem is különösebben éreztem akkor. Jóval később tudatosodott bennem az, amit most elmondok. Ennek mindnek megvolt a maga liturgiája. Ez nem  úgy ment, hogy emiatt most téged kicsinálunk. Ugyan!... Ha tudnád, hogy én micsoda gyönyörű elbocsátó üzenettel távoztam. Kitüntetés, koccintás. Benn a pártközpontban Lakatos elvtárs, Lakatos Ernő  méltatta szellemem hevét és nevét. Elmondta, hogy fájó dolog, de hát ugye elment felettünk az idő és hát nyugdíjba kell menni. Amikor a könyvemet közzétettük, akkor találkoztam Lakatos elvtárssal és beírtam neki, hogy: „Hálás köszönettel Lakatos elvtársnak, hogy már 1985-ben kitett abból a televízióból, amelyiknek a pusztulását messziről nézve is nagy fájdalom volt nekem elviselni.” Jót nevetett.

 

Nagy volt a tévében a bürokrácia?

 

Eléggé. Nehezen ment a gépesítés, bőségesen volt fölösleges ember, mert olcsó volt a munkaerő. Kialakult az, hogy az egyes területekről mit kell előnyben részesíteni. Ez most nem a három „T” – az is volt –, hanem hogy például a művelődési területünk megcsinálja a Tudósklubot, a Deltát, megszervezzük azt, hogy Rockenbauer, ahova lehet, utazzék el. Ezek döntések voltak. Kifejlődtek a szakkáderek, a főiskolán képeztek nekünk operatőröket, adásvezetőket. Gyártásvezetőket mi képeztünk a saját iskoláinkon. Kiépült egy káderutánpótlási rendszer. A nagy gondot az jelentette, hogy amikorra egy technikára Mátai László[47], aki a Szovjetunióban tanult és zseniális szervező volt, kidolgozta két kötetetben, hogy a mi a technológiai rend, akkorára az a technika elavult. Amikor kidolgoztuk végre, hogy ennek mi a rendes kapcsolódó rendje, addigra megjelent az AMPEX, ami a vasfüggöny alatt jött át, mert a Kreisky-Kádár együttműködésnek mi is láttuk hasznát. Tilos volt és bejött. Nem tudom, hogyan.

 

A COCOM-listát kicselezve?

 

Igen. Aztán amikor Mátai Laci arra is kidolgozta, hogy mi a rend, akkorára az óriási kamerákból ilyen picik lettek. A filmmunka szinte teljesen abbamaradt, úgyhogy soha nem értük utól magunkat. Combi néninek igaza volt, hogy nem volt rend, mert a technika fejlődése gyorsabban ment, mint ahogy föl tudtunk hozzá szervezetileg állni. Ezért nagy súlyt kaptak az olyan befolyásos emberek, akik a kulcshelyeken ültek és a kapacitást diszponálták. Kialakultak olyanfajta mellékutak, ahol mindent el lehetett intézni, és voltak utak, amelyeken nem lehetett menni. Úgyhogy a rend ilyen szempontból tényleg nehezen alakult. De azért az a tény, hogy a hatvanas évek végétől körülbelül húsz éven át vagy tizenöt éven át Európa televíziói között egészen biztos, hogy az első tízben benne voltunk, ezt merem állítani, mert sokat jártam ki a nyugati tévékbe tárgyalni vagy tanulni, vagy egyebet. Nem voltak jobbak, mint a mi megfelelő műsoraink. Mi több, volt, amiben mi álltunk jobban.

 

Mára elértük a nyugati színvonalat?

 

Ami a televíziózást illeti, én úgy foglalom össze, hogy a globalizáció elért bennünket is. És az a tévedés, amelyet elkövettünk, hogy a közösségi televíziónak versenyeznie kell a kereskedelmiekkel, az súlyos hiba volt. Ezzel a hazai televíziózásunk visszaesett a kereskedelmi adók szintjére.  Ott, ahol ezt nem követték el, a cseheknél például, negyven százalékos közönségmegtartás volt. Az a tragédia, hogy nagyra becsült és talán mondhatom, hogy barátom, Hankiss Elemér, aki odakerült, és aki a legalkalmasabb volt annak kidolgozására, hogy tartalmilag milyen televízióra van szüksége a rendszerváltás utáni televíziónak, erre megvolt a képessége, nem evvel foglalkozott. Hanem olyan szervezéssel, ami valójában nem szervezés volt, hanem szegény Elemér nem vette észre, hogy lopják szét alóla az egész vagyont. Ez egy szomorú dolog, mert ha Hankiss a tartalommal foglalkozott volna, és a kormány odatett volna egy olyan embert, aki szervezőképes és vigyázni tud a vagyonra és a pénzre, akkor az átmenet egészen más lett volna.

 

Hogy élsz?

 

Lényegében jól. Nyugdíjazásom után a kereskedelmi igazgatónk kérésére megszerveztem a Televideót, amely jó és hasznos tevékenységet jelentett. Nem kellett részt vennem a rendszerváltás rendkívül erősen, külföldről irányított zűrzavarában. 1997-től egy stroke után, tizenkét éve küzdök a parkinson kór egyik ágával. Ezért úgy építettem fel az életem, ahogy azt a küzdelem meghatározta. Rendszeresen úsztam. Idáig minden munkanap reggel hatkor úszással kezdődött, mert az orvosom azt javasolta, hogy kemény fizikai és szellemi harccal szembe lehet szállni a kórral. Az úszás mellett állandó menetelés, ezt idáig megtartottam. A szellemi butulást ajánlatos elkerülni. Írtam négy könyvet, egy önéletrajzot, Miért lettem Kádár híve? címmel. Horthy, Kádár – Hasonlóságok és különbségek című könyvem 2004-ben jelent meg, Fejtő Ferenc megdícsérte. Utolsó két könyvem a jövőt kutatja, a Sorsunk Közép-Európa 2006-ban jelent meg, és a legfontosabb, A Föld hátán – Tessék kapaszkodni! című 2007-ben. Ezek kevéssé ismertek, nincs pénz reklámra, pedig meg vagyok győződve, hogy jó úton járok. A nagy megrázkodtatások mögött a Nagy Változás útjait, hatásait fürkészem. Sok jó emberrel állok kapcsolatban. Ilyen szabad még nem voltam. A magam véleményét mondom. Zavar a szélsőjobb hazai előretörése, ez rossz érzéseket kelt, mély sebeket szakít fel bennem. Elértem a nyolcvanötödik évet. Ezt jól viselem. Ha mérges vagyok, cikkeket írok, különösen a Népszava áll közel hozzám. Terveztem egy tréfát, hogy megszerzem a doktori címet ebben a nyolcvanöt éves korban, de most, egy ronda, nehéz influenza után félek, hogy nem lesz erőm hozzá. Családomban sok örömet kaptam. Feleségemnek köszönhetem, hogy megértem ezt a negyed századot, és megismertem, mi az igazi szeretet. Fiamra, feleségére, nagyon büszke vagyok. Nyolc unokámban nagyon sok örömöm volt. Rengeteget jelentett, hogy olyanok, akiket én jellemes embernek tekintek, szívesen jöttek hozzám, sok jó tanácsot kaptam tőlük. Emellett eltörpül, hogy 1985 óta hivalosan persona non grata vagyok.

Köszönöm azoknak, akik ebben a korszakban is dolgozni engedtek. Remélem, kevés rosszat tettem munkatársaimmal. Kérem, felejtsék el. Készen vagyok a távozásra. Kérdezted, hogy élek. A válaszom, hogy jól. Szép öreg korom volt. Kérem, ami jót tettem magyar hazámért, bocsássák meg nekem.   

 

 

 

Lejegyezte: Zelei Miklós

Fotó: Heltai Csaba

 

 

 



Jegyzetek

 

 

[1] Sándor György: Miért lettem Kádár híve? Önéletrajzi kötet. CET, Budapest, 2002.

[2] „Szekszárdon születtem, / színésznőt szerettem." – Babits Mihály alliterációja Karinthy Frigyes Így írtok ti című kötete kapcsán híresült el. Karinthy azt írta Babitsról (a humorista változatában Babits Bihályról), hogy édesanyja azért volt kénytelen elutazni Szekszárdra fia születése előtt, hogy a költő egyszer majd „elsüthesse” ezt a sort.

 

[3] Gyömrői út 103., a Gyömrői és az Újhegyi út sarkán álló földszintes épület: 2008. november 23-án, vasárnap délelőtt Sándor Györggyel és Heltai Csabával elmentünk, hogy lefényképezzük a Stern kocsmát. Az épületbe nem jutottunk be, a néni, aki benne lakott, már meghalt. Az omlásveszély miatt kutyás biztonsági őr vigyázott a házra, aki elmondta, annyira elpenészesedtek a falak, hogy maszk nélkül nem lehet bemenni, s hogy 2009-ben le fogják bontani. 

[4] Trencsénbán. Szlovákul Bánovce nad Bebravou, németül Banowitz.  

[5] Első zsidótörvény (Imrédy alatt fogadták el; 1938): vallási alapon határozza meg, hogy ki zsidó. Második zsidótörvény (Teleki idején fogadták el; 1939): harmadíziglen kell igazolni, hogy valaki zsidó vagy sem. 1941 végén elfogadták a harmadik zsidótörvényt, megteltek az internálótáborok és megkezdték a munkaszolgálatos egységek szervezését.

 

[6] Cservenka, németül Rotweil, szerbül Crvenka város a Vajdaságban, Nyugat-Bácskában. A török hódítás idején elpusztult falut a XVIII. század végén németekkel telepítették újra. A második világháború végén Cservenka német lakossága elmenekült, akik maradtak, azokat megölték, illetve kitelepítették. Helyükbe szerbeket és montenegróiakat költöztettek. Tito partizánjai Scherer Lőrinc helyi római katolikus plébánost elfogták és átadták a szovjeteknek, akik elhurcolták, Scherer plébános egy Moszkva környéki lágerben halt meg. A település kis létszámú magyar iskoláját 1950-ben felszámolták. A cservenkai téglagyárban 1944-ben német katonák hétszáz zsidó foglyot megöltek. 

[7] Véges István Pesterzsébet, 1908. december 23.–Budapest, 1993. október 25. Magyar–német–angol szakos tanár, egyetemi docens, számos angol nyelvkönyv szerzője; Báti Lászlóval közösen is. 

[8] Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) a párton kívüli 15–24 éves ifjúságot tömörítő tömegszervezet az MKP kezdeményezésére és javaslatára Szegeden 1944. december 31-én alakult meg. Az MKP célja az volt, hogy egységes (kommunista befolyás alatt álló) szervezetbe tömörítse a politizáló ifjúságot, a belpolitikai feszültségek növekedésével azonban a többi párt a Madiszhoz csatlakozás helyett saját önálló ifjúsági szervezet felállításáról döntött, ezért a Madisz létszáma az 1945-ös 240 ezer főről az év végére a felére esett vissza. Tagjai zömmel parasztfiatalok voltak. 1948 márciusában a különböző ifjúsági rétegszervezetek felszámolásakor egyesült a SZIT tagságával, majd 1950-ben beolvadt a DISZ-be. Hetilapja a Magyar Ifjúság és az Ifjúság volt.

 

[9] Focsani (németül Fokschan) város Romániában, Moldvában a Milkó folyó mellett. Vrancea megye székhelye. A Szovjetunióba szállított foglyokat itt rakták át a széles nyomtávú szerelvényekre. 

[10] 1925. december 1-jén szólalt meg a Magyar Telefonhírmondó Rt. első műsora, alapító elnök Kozma Miklós: „Az őszirózsás, az októberi forradalom idején Kozma a hadügyminisztériumban szolgál Budapesten, majd Szegedre kerülve a Nemzeti Hadsereg egyik »alapító« tagja, a Fővezérség elhárító, védelmi és propagandarészlegének vezetője. Nem sokkal később – újra Budapesten – a kormányzóvá választott Horthy Miklós Katonai Irodájának munkatársa. [...] 1920 áprilisában, a nemzetvédelmi (azaz elhárító és felderítő) tisztek előtt, parancsnokként, megfogalmazza a közvetlen tennivalókat: [...] »A nemzetvédelmi tisztek a csapatparancsnokok felügyelete alatt irányítsák a nemzetvédelmi propagandát. A propaganda a csapatokon belül természetszerűleg egységes és ők irányítják. De ezen túlmenőleg is figyeljék a propagandával foglalkozó polgári szervek és egyesületek működését és ott, ahol pártokon fölötti nemzeti megmozdulásról van szó, kapcsolódjanak bele a közös munkába...«” (Tóbiás Áron: Fellegvár – A Magyar Rádió regénye. Magyar Rádió Közalapítvány kiadása az alapítás 80. évfordulójára. 344. old.) 

[11] Gács László (Bp., 1903. okt. 15. – Bp., 1968. júl. 10.): újságíró, 1957–1962 között a Magyar Rádió és Televízió kormánybiztosa és elnöke, 1962-től haláláig az OTP vezérigazgatója. Az MSZMP Központi Reviziós Bizottságának, majd Központi Ellenőrző Bizottságának, a Budapesti Pártbizottságnak és a Textilipari Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségének tagja volt.

 

 

 

 

 

 

 

[12]   A Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalmat (SZIT), 1945 elején a Szakszervezeti Tanács Ifjúsági Titkársága kezdte el szervezni a munkásfiatalok szakmai-érdekvédelmi rétegszervezeteként. Célja a baloldali befolyás erősítése, az ifjúmunkások egységes szervezetbe tömörítése és a munkásegység hangsúlyozása volt. 1949-ben a taglétszám meghaladta a száznyolcvanezret.

 

[13] Köböl József (1909-2000) a Famunkások Szakszervezetében és a KIMSZ-ben indult a húszas évek második felében. Utolsó politikai ténykedései között volt, hogy 1979-ben már nyugdíjasként aláírta a Charta ’77 csehszlovákiai polgárjogi mozgalom bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot, amiért elvesztette fővárosi tanácstagságát, illetve a szakszervezetek központi vezetőségében betöltött pozícióját.   

 

 

 

 

 

[14] Koós Béla (1921–2000) ávós alezredes. Felesége: Sós Vera ávós főhadnagy (más források szerint százados) 1968. október 3-án lett öngyilkos, férje feljegyzése szerint október 2-án.

[15] 1948. március 25-én délelőtt a posta több száz táviratot kézbesített szerte az országban munkáskederek számára: „Felhívom, hogy március 25-én, csütörtökön délután fél 4-kor a Vasas Székház nagytermében jelenjék meg. Megjelenése kötelező. Iparügyi Miniszter”. A táviratokat különböző postahivatalokban adták fel, hogy ne legyen feltűnő. A Vasas Székházban ezen a délutánon nevezték ki az új vállalatvezetőket, zömükben munkásokat. Másnap, nagypénteken, „a tőkések fekete péntekjén” pedig államosították a száznál több főt foglalkoztató üzemet, és néhány kisebbet is.  

 

 

 

[16] Gömöri Endre (... –Budpaest, 2007. május 8.) Pulitzer-emlékdíjas, Köztársasági Elnöki Arany Emlékéremmel jutalmazott, Emmanuele Gazzo-díjas, Pethő Sándor-díjas, Prima Primissima elismeréssel jutalmazott külpolitikai újságíró. A háború után az Új Magyarországnál kezdte újságírói tevékenységét. 1946-ban Haraszti Sándor mellett a Szabadság, majd 1948-ban a Szabad Nép külpolitikai rovatvezetője. 1949-ben a Magyar Rádió munkatársa lett, csatlakozott a Nagy Imrét támogató újságírói csoporthoz. A forradalom utolsó napjaiban a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőbizottságának tagjává választják. 1957-ben elbocsátották a rádiótól, az 1960-as években a Magyarország című lap munkatársa lett, 1989-ben a Figyelő rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese. Nagy Imre újratemetésén az újságíró-társadalom nevében ő helyezte el a koszorút. Élete utolsó éveiben rendszeresen publikált a Figyelőben és a Népszabadságban.

 

[17] Gellért Endre (Budapest, 1920. december 31. – Budapest, 1985. november 3.) A négy polgári elvégzése után textilgyári munkás lett, 1938-41-ben az Óbudai Textilfestő Gyárban dolgozott. 1941–44-ben munkaszolgálatos volt. Hazatérése után az Új Szó című lap szerkesztőségében helyezkedett el. 1948-ban a Magyar Rádió munkatársa lett, ahol először rovatvezető, majd főosztályvezető. 1962-ben a Magyar Televízióhoz került, a Film- és Koprodukciós Főszerkesztőség főosztályvezetője volt haláláig.

 

Pécsi Ferencről két mondat, esetleg utalás, hogy tevékenységéről részletesebb is készül róla.

 

[18]  Szécsi Ferenc (Herkulesfürdő, 1913. július 11.–Bpudapest, 1974. március 1.)  színész, rendező. Szécsi Ferkó néven gyerekfilmszínészként tűnt fel. 1938-ban elvégezte a Színművészeti Akadémiát. 1938–39-ben a Belvárosi Színházban szerepelt. 1939-ben néhány hónapra a kassai színházhoz szerződött, 1941–1944 között Kolozsvárott játszott. 1944–45-ben részt vett a marosvásárhelyi magyar társulat megszervezésében. 1946–1948 között Bpudapesten a Vígopera főrendezőjeként dolgozott, 1948–1957 között a Magyar Rádió rendezője, majd osztályvezetője. 1957–1959 között egészségügyi ismeretterjesztő filmeket rendezett. 1959-től 1964-ig az Állami Déryné, 1964–65-ben a Fővárosi Operett-, 1965-től 1973-ig ismét az Állami Déryné Színház rendezője volt. 1964-ben az Irodalmi Színpadon is rendezett.

[19] Ujhelyi Szilárd (Debrecen, 1915. november 28.–..., 1996. ...) A debreceni tudományegyetemen 1937-ben szerzett jogi diplomát. 1937-ben a Márciusi Front egyik kezdeményezője, 1940-től tagja volt az MKP-nak. A Magyar Rádió vezérigazgató-helyettesévé1949 decemberében nevezték ki, 1951. március 5-én letartóztatták, és koncepciós perben nyolc év börtönbüntetésre ítélték, a perújítási tárgyaláson 1954. július 23-án rehabilitálták.

 

[20] Fenyő Béla

[21] Korolovszky Lajos (Budapest, 1915. szeptember 19.–Kisújszállás, 1977. október 4.) újságíró, szerkesztő. Fekete Gachot Klára újságíró férje. Budapesten jogot végzett. 1937-től a Cserépfalvi Könyvkiadó lektora, 1945 után újságíró. A Szabad Szó külpolitikai rovatvezetője, majd az MTI első londoni tudósítója volt. Rövid ideig a New Hungarian Quarterly szerkesztőségében dolgozott. Amit Magyarországról tudni kell című könyve a Magyarok Világszövetsége kiadványaként jelent meg 1963-ban. 1968-tól a Magyar Televízió rovatvezetője. Nevéhez fűződik a Fórum, a Kerekasztal, a Panoráma című népszerű műsorok megteremtése. Baleset következtében vesztette életét.

 

[22] Dr. Agy 1968-ban az új gazdasági mechanizmust népszerűsítő animációs figura. 1968-ban a gazdasági irányváltás társadalmi ügy volt. Ebben a kedvező légkörben Szabó Sipos Tamás animációs művész, pályázat útján, zsüri döntése alapján nyerte meg Dr. Agy figurájával és a sorozatkoncepcióval a Magyarázom a mechanizmust című sorozat elkészítésének állami támogatását.  

[23] Biró Zoltán (1898–1988) közgazdász. Rákosi Mátyás testvére. Az MKP, illetve az MDP Központi Vezetősége oktatási osztályának vezetője, a KV tagja, az agitprop osztályvezető-helyettese, a Pártfőiskola igazgatója. 1956 végén Moszkvába emigrált, 1958-ban hazatért. Ezután a Közgazdaságtudományi Intézet munkatársa volt.

 

[24] Hartai László (Kiskomárom, 1925. május 15.–Bpudapest, 1987. augusztus 16.) jogász, bíró, az állam- és jogtudományok kandidátusa. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1950-ben. 1947–48-ban a Tájékoztatási Minisztérium osztályvezetője, 1948-tól a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője, 1951-től a Magyar Rádió Hivatal igazgatója volt. 1957-től a Fővárosi Bíróság, 1960-tól a Legfelsőbb Bíróság bírója, 1968-tól tanácselnöke.

 

[25] Schöpflin Gyula 1945-től a Magyar Rádió műsorigazgatója, a Rajk-per után emigrált.

 

[26] Erdős Péter (Budapest, 1925–1990...) Szülei elváltak, apja pincér volt, varrónő édesanyja nevelte. A középiskola elvégzése után, 1943-tól szabóinas. Zsidó származása miatt 1944-ben Borba, onnan a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. A háború után egy évet Svájcban, szanatóriumban töltött. Hazatérése után a Szabadság és a Szabad Nép munkatársa, 1949-től a Magyar Nap szerkesztője. Később az Atheneaum Kiadóban lektor, illetve párttitkár. 1950-ben kémkedés vádjával letartóztatták, három évet töltött Kistarcsán magánzárkában. 1953-as kiszabadulása után csatlakozott a reformokat támogató pártellenzékhez. 1954-ben kitiltották a rádióból, ahol külső munkatársként dolgozott. 1956 februárjában ismét letartóztatták, Rákosi-ellenes izgatásért első fokon másfél év börtönbüntetésre ítélték, másodfokon azonban felfüggesztették büntetésének végrehajtását. Ezek után külsős rádióriporterként dolgozott, külsőzött a Magyar Nemzetnél is. Egyik kezdeményezője volt a Petőfi Kör iparművészeti vitájának. 1956. október 22-én a MKKE-n tartott gyűlésen provokáció veszélyére hivatkozva a jelenlévőket megpróbálta lebeszélni a tüntetésről. Október 23-án a rádió épületében tartózkodott, ahol sikertelen kísérletet tett az utcai tüntetők lecsillapítására. November 4-én a jugoszláv katonai attasé lakásán kapott menedéket, ahol november 18-ig tartózkodott. 1957 januárjában országos körözést adtak ki ellene, ekkor önként feladta magát. A Legfelsőbb Bíróság 1958 augusztusában egy év hat hónap börtönbüntetésre ítélte. 1958 és 1959 között a Szerzői Jogvédő Hivatal Színházi Osztályának vezetője. 1960 és 1966 között esti tagozaton jogi tanulmányokat folytatott az ELTE-n. 1968-tól a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója, a Hungaroton munkatársa, a legismertebb könnyűzenei menedzser. Visszaemlékezései Hogyan készül a popmenedzser címmel 1990-ben jelentek meg.

 

[27] Burián Béla a Magyar Rádió mezőgazdasági rovatának vezetője.

 

[28] Szenes Sándor újságíró-történész. 1956-ban a Magyar Rádió párttitkára.

 

[29] Tardos András az ifjúsági mozgalom egyik vezető alakja. A Magyar Rádió külföldi adásainak főszerkesztője.

 

[30] Piros László (Újkígyós, 1917. május 30. – Szeged, 2006. január ...) magyar katona, kommunista politikus, eredeti végzettsége hentessegéd. 1943 januárjában Voronyezsnél fogságba esett. A hadifogolytáborban aktívan részt vett az antifasiszta mozgalomban. Előbb elvégezte a hathónapos antifasiszta iskolát, majd a kijevi partizániskolára került. 1944 őszén partizánbevetésre jelentkezett. 1945 januárjában egy csoport volt partizánnal tért haza Magyarországra, Debrecenbe, ahol az ideiglenes magyar kormány működött. 1945. június 24-én a szakszervezetek képviseletében jutott be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1950-ben az Államvédelmi Határőrség parancsnokává nevezték ki vezérőrnagyi rangban, 1954. június 6-tól belügyminiszter. Az MDP Központi Vezetőségének 1956. október 23-án éjszaka tartott ülésén kimaradt a politikai bizottságból, 26-án a kormányból is. Október 28-án Gerővel, Hegedüs Andrással együtt a Szovjetunióba távozott. November 3-án visszatért az országba. November 10-én Kádár János felszólítására visszament a Szovjetunióba, ahonnét 1958 augusztusában térhetett vissza Magyarországra. 1957. május 9-én az országgyűlés megfosztotta mandátumától. 1958 szeptemberétől a Szegedi Szalámigyár főmérnöke, majd 1969-től igazgatója volt. Vezetése alatt a hetvenes években sor került a gyár történetének legnagyobb rekonstrukciójára. 1977-ben ment nyugdíjba mint a Szegedi Szalámigyár és Húskombinát vezérigazgatója. Nyugdíjasként évekig a Szakszervezetek Csongrád Megyei Tanácsának elnöki tisztét töltötte be.

 

 

 

[31] Hont Ferenc (Szeged, 1907. április 4.–Budapest, 1979. március 11.) színházi rendező, esztéta. 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, ahonnan Moszkvába szökött, 1945 júliusában tért haza. A Színház- és Filmművészeti Főiskola és a Madách Színház igazgatója (1945–49), a Népművelési Minisztérium osztályvezetője (1949–50), az Ifjúsági Színház igazgatója (1950–51), majd a Madách Színház rendezŒje (1951–52), az Országos Színháztörténeti Múzeum igazgatója (1952–57). A Minisztertanács apparátusában dolgozott 1956 novemberétől- 1957), majd a Színháztudományi Intézet igazgatója (1957–69).

 

[32] Csányi László (Csákvár, 1924. április 23.–Budapest, 2005. március 9.) feleségével, Botka Valériával együtt alapították meg a rádió világhírű gyermekkórusát. Botka Valéria Máriakálnok-Arak, 1928. június 10. 

 

[33] Révai Dezső (Budapest, 1903. augusztus 14. – Budapest, 1996. március 31.) a Magyar Rádió Televízió Főosztályának vezetője 1954–1956 között. Fotóriporternek tanult, tizenöt éves korától tagja a kommunista diákmozgalomnak, 1921-től szakszervezeti tag, 1926-ban tagja lesz a Kommunisták Magyarországi Pártjának, a KMP Sport és Kultúrosztályának titkára, részt vesz az 1930. szeptember 1-jei tüntetéssorozat szervezésében; letartóztatják, egy évre ítélik. A Sportoló Munkás, és a Proletársport című lapokat irányítja 1931–1934 között. Goldmann Györggyel, Fenyő A. Endrével, Sugár Andorral, Bán Bélával, Bass Tiborral megalakítják a Szocialista Képzőművészek illegális művészcsoportját, amelynek vezetője lesz. A Vörös Segély számára készített fotómontázsáért 1934-ben letartóztatják, egy évre ítélik, 1936-ban Párizsba emigrál. 1936 novembertől a spanyol szabadságharcban a Nemzetközi Brigád tagja, újságszerkesztő, fotóalbumokat készít. Francia internáló táborban két és fél évet tölt. 1945-ben hazatér Magyarországra. A MAFIRT pártvállalat fotóosztályának vezetője, a Magyar Filmgyártó Vállalat igazgatója. (Igazgatása alatt kerül gyártásra: a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi,a Különös házasság, a Feltámadott a tenger és több nagysikerű, időtálló film.) 1954–1956 között a Magyar Rádió Televízió Főosztályának vezetője

 

 

 

[34] Kulcsár Ferenc (Debrecen, 1920. június 27.–...) a Magyar Televíziót 1958–1963 között felügyelő alelnök. Szegény családból indult, de bölcs, olvasott ember lett, négy elemit és két gimnáziumot végzett.  1935-ben kerül az ifjúsági mozgalomba, Debrecenben, miközben különböző kiskereskedelmi cégeknél dolgozik. 1938-tól az OIB Debreceni szervezetének, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja. 1941-ben behívják munkaszolgálatra, ahonnan 1944 októberében Debrecenben megszökik. A németek elfogják, a mauthauseni koncentrációs táborba kerül, innen 1945-ben szabadul. Debrecenben belép az MKP-ba. 1951–1952: Zrínyi Hadi- Katonai Akadémia, tartalékos őrnagy. 1954–1956: Pártfőiskola. 1968. február 1-jétől a Magyar Rádió és Televízió Pártbizottságának titkára. 1970-ben a Magyar Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségének vezetője lesz. Ezt a funkcióját 1979-es nyugdíjba vonulásáig betölti.

 

 

 

 

[35] Kiss Kálmán 1957-től a Magyar Rádió elnökhelyettese, előtte főiskolai tanár.

 

[36] Pauló Lajos (Hévízgyörk, 1927. február 10. – Budapest, 1975. augusztus 17.)  rendező. A középiskola elvégzése után először a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be, majd a Színművészeti Főiskolán rendező szakon végzett (1956). 1956-tól a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, 1958-tól felváltva rendezett a budapesti Petőfi és Jókai Színházban. Rendezői képessége televíziós munkáiban teljesedett ki. 1960-tól haláláig a tévérendező volt. Nevéhez fűződik a Ki mit tud?, a Ki miben tudós?, a Riporter kerestetik!, a Szavak, csodálatos szavak és a Ki minek mestere? című ifjúsági vetélkedő műsorok sikere. Dokumentumfilmeket is rendezett, valamint portréfilmeket és népi táncjátékokat. SZOT-díjjal tüntették ki (1968). (Forrás: Életrajzi lexikon.)

[37] Rockenbauer Pál (Budapest, 1933. január 14. – Naszály, 1987. november 26.) természettudós, televíziós szerkesztő. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett földrajz–biológia szakos tanári oklevelet. 1970-ben elvégzett egy hegymászó tanfolyamot. Az első és utolsó munkahelye a Magyar Televízió volt. Széleskörű műveltségét már a kezdetektől, a Magyar Televízió 1956-os indulásától, a köz érdekében kamatoztatta. Természeti témájú dokumentumfilmeket rendezett. Alapító tagja volt a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének, amit 1978. április 1-jén hoztak létre. Ez volt az első közszolgálati természetfilmezéssel foglalkozó műhely hazánkban. Nevét őrzi még a „Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra” hosszútávú (560 km) turistaút is, amit az „…és még egymillió lépés” című útifilmsorozat bejárási útvonala mentén alakítottak ki 1989-ben. A halál egy kirándulás alkalmával a Naszály tövében, Szendehely-Katalinpuszta mellett érte utol. Sírja Zengővárkony több száz éves szelídgesztenyésében van, ahová saját kérésére temették.

[38] Török Vidor (Budpest, 1907. szeptember 28. – Budapest, 1981. július 7.) operatőr, érdemes művész (1968). Árvaházban nevelkedett, ott végezte el a középiskolát. Kitanulta a szerelő szakmát, s előbb autószerelő, majd gépkocsivezető lett. 1928-ban a Magyar Film Irodához került. Itt a laboratóriumban kezdett dolgozni. A harmincas években játékfilmek (Meseautó, Pacsirta, Szerelmi álmok stb.) segédoperatőre. 1948 után a Magyar Híradó munkatársaként riporteseményeket örökített meg, és sport tárgyú rövidfilmeket forgatott. Gerelyhajítás c. alkotása (Domonkos Attila rendezése) Cortina D'Ampezzóban nagydíjat kapott. 1958-tól a Magyar Televíziónál operatőr. (Forrás: Életrajzi lexikon)

[39] Öveges József (Páka, 1895. november 10. – Budapest, 1979. szeptember 4.) professzor, tanár. Édesapja, Öveges József felekezeti tanító Pákán, majd Náprádfán. Öveges József így ezeken a helyeken végezte alapfokú tanulmányait. Ezután a család Győr-Moson-Sopron megyébe költözött, Pérre, ahol általános iskolai tanulmányait fejezte be, s a település az ő tiszteletére róla nevezte az intézményt. Középfokú tanulmányait először a győri Bencés Gimnáziumban végezte. 1911-ben belépett a piarista rendbe, így tanulmányait Kecskeméten folytatta. 1912-ben a Piarista Tanító rend tagja lett. 1915-ben érettségizett jeles eredménnyel. A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább, számtan-fizika szakon, mint piarista tanárjelölt. 1919-ben kitűnő eredménnyel tanári diplomát szerzett. 1920. július 10-én pappá szentelték. Szegeden, Tatán, Vácon, Budapesten tanított. Kossuth-díj: 1948. 1953-tól az Élet és Tudomány szerkesztő bizottsági tagja. 1948–1955 között a Budapesti Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanára, az intézmény megszüntetésekor, 1955-ben saját kérésére nyugalomba vonult. 1958-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem meghívta tanszékvezető egyetemi tanárnak, amit visszautasított. 1958-tól a Magyar Televízió 100 kérdés című műsorának főszerkesztője (az adás 135 alkalommal volt műsoron). A Magyar Rádióban 256 előadást tartott. Több mint 30 éven keresztül a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) Országos Elnökségének tagja. Halála méltó volt életéhez, épp egy kísérlet bemutatása közben kapott agyvérzést Budapesten. Sírja a zalaegerszegi régi temetőben látogatható.

[40] Szinetár Miklós (Budapest, 1932. február 8. – ) MTV: rendező, főrendező, elnökhelyettes. Tanulmányai: Színház- és Filmművészeti Főiskola, rendező szak (1949–1953). Munkahelyei: Fővárosi Operettszínház, rendező, majd főrendező (1953–1960) Petőfi Színház, művészeti vezető (1960–1962) Magyar Televízió (1962–1990). Főrendező (1962–1971), művészeti vezető (1971–1974), mıvészeti igazgató (1974-1979), elnökhelyettes (1979-1986), főrendező (1986–1990) Fővárosi Operettszínház, igazgató (1993–1996) Magyar Állami Operaház, főigazgató (1996–2005) Magyar Televízió, elnöki tanácsadó (2005-től). 1953-tól tanít a Színház és Filmművészeti Főiskolán. 1971-től egyetemi tanár, Professor Emeritus 2004-től. 1987–1990 a Nemzeti Színház felépítésének kormánybiztosa. Számos fesztiválon volt zsűrielnök, illetve alelnök: Díjak, kitüntetések: Jászai Mari-díj (1956, 1961), Érdemes Művész (1967), Kossuth-díj (1970), Balázs Béla-díj (1974), Kiváló Művész (1978), Béke-díj – Moszkvai Filmfesztivál (1979), Életműdíj (Új Múzsa, 2002), Magyar Állami Operaház örökös tagja.

 

 

[41] Zsurzs Éva (Budapest, 1925. szeptember 29. – Budapest, 1997. szeptember 6.) elsősorban irodalmi filmadaptációival aratott sikereket. A Magyar Televíziónak alapításától tagja volt. Fiatal korában Csepelen lakott, a csepeli Munkásotthonban lépett fel a Csepel Művek munkás színjátszókörének keretében, ahol együtt játszott Suka Sándorral, Donát Lilivel és Baksa Sós Lászlóval. 1950-ben került a Magyar Rádióhoz, az akkor létesült Stúdió osztályra, ahol olyan rendezők mellett sajátította el a szakmai ismereteket, mint Cserés Miklós, Horváth Tibor, Ispánki János, Képessy József, Lányi Andor, László Endre, Molnár Mihály, Németh Adél, Rácz György, Török Tamás. Sokat tanult a közreműködő külső személyektől is (Apáti Imre, Dienes Ferenc, Szász Károly, Várkonyi Zoltán). 1957-ben igazolt át a tévéhez, első munkája egy Várkonyi Zoltánnal készített tévéjáték volt. 1962-ben nemzetközi sikert is elért: a Romain Gary kisregénye alapján rendezett Nő a barakkban című filmjéért a Monte Carlo-i Tévéfesztiválon Arany Nimfa díjat kapott. Legsikeresebb tévéjátékai a Fekete város, a Koppányi aga testamentuma, vagy az Abigél – Szabó Magda regényének folytatásos sorozata. A Magyar Televízió főrendezője és a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének alelnöke volt. Utolsó filmje az 1993-ban készült A csikós volt. Kossuth-díj: 1973. Kifejezett nyomorban halt meg, mivel a szocializmus időszaka alatt készített filmjeiért valójában csak átlagos fizetést kapott, így nyugdíja olyan kevés volt, hogy abból csak nehezen telt számára előadókörútjait finanszírozni. Haláláig lánya, Zsurzs Kati színésznő támogatta anyagilag.

 

[42] Vass Lajos (Poroszló, 1927. április 5. – Budapest, 1992. november 6.) karnagy, zeneszerző, népzenegyűjtő. A kórusmozgalom kiemelkedő alakja.

[43] Koós Bélának két lánya és egy fia volt. Legnagyobb lányát, Annát Halász Péter színházi társulatának egyik alapítójaként és tagjaként 1975-ben magyar állampolgárságáról lemondatták és kiutasították az országból.

[44] Tömpe István (1909. január 2. – 1988. december 15.) Arisztokratikus megjelenésű, művelt munkásmozgalmi káder volt. Kárpitos szakmát tanult, fiatalon, 1928-ban bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1929-től külföldön élt és tevékenykedett. Széles körű tájékozottságra, műveltségre tett szert, kiváló kapcsolatteremtő képességet, idegen nyelvismeretet sajátított el. Ekkor alapozta meg későbbi politikusi pályafutását. 1929–1934-ig – rövid megszakítással – Franciaországban tevékenykedett. 1936-ban belépett az illegális Kommunista Munkáspártba. 1937-től a spanyol polgárháborúban, mint zászlóalj politikai biztos vett részt a spanyol köztársaságért vívott harcokban. 1939-ben Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért Magyarországra. 1942-ben letartóztatták, kiszabadulása után, a II. világháború végéig illegalitásban élt. 1945-ben Csepelen és Pécsett felelős pártfunkciókat töltött be. 1945 és 1946-ban Rajk László titkára. 1946–1948 között Somogy vármegye alispánja.

1948–1950-ig a Belügyminisztérium Közigazgatási Főosztályának vezetője.

1950–1956-ig a Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztályának vezetője. 1956–1988 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Partizánszövetség alelnöke, országgyűlési képviselő. 1956 decemberétől 1958-ig a belügyminiszter első helyettese, egyben a Honvédelmi Tanács tagja, a BM karhatalmi erők vezetője. 1958–1962 között a földművelésügyi miniszter első helyettese. 1962–1974-ig a Magyar Rádió és Televízió elnöke. 1974–1983-ig az Állami Rádió és Televízió Bizottság, és az OIRT (szocialista országok nemzetközi rádió és tévé szervezetének) elnöke. Akkor nevezték ki a Magyar Rádió és Televízió elnökének, amikor a televízió egyre jelentősebb helyet foglalt el a politikai, társadalmi életben, és irányítójának az MSZMP KB tagjának kellett lennie. Míg korábban csak kormánybiztosa volt az intézménynek, Tömpe személyében már elnöke. Olyan első ember, aki a korszak szemléletében fontos szerepet játszó politikai kapcsolatrendszerrel (spanyolos, nem moszkovita), biztos politikai pozícióval (KB tag), s az országon belül széles, személyes ismeretséggel (Somogyban alispán) rendelkezett. Az intézmény munkatársai örültek annak, hogy bár az újságírószakmán kívüli, de tekintélyes vezetője lett a televíziónak, aki védőernyőt jelentett számukra, képviselte a Magyar Televíziót. Addig közvetlenül keresték a tévéseket a különböző elvárásokkal, később csak rajta keresztül. A Kádár Jánossal jó kapcsolatban álló szenvedélyes világrekorder vadász, Tömpe István számos eredményt ért el a televízió fejlesztése területén. Elnöksége idején szerezte meg az intézmény a Szabadság téri tévépalotát. A tévétechnika rohamos fejlődése következtében kifejlesztették az országos hálózatot. Ugrásszerűen emelkedett a nézőszám. Az élő műsorokat felváltotta a telerecording, Svájcból ampexeket szereztek be, amelyek forradalmasították a műsorkészítést. Elnöksége idején alakultak ki a nagy szervezeti egységek: Híradó, Drámai Osztály, ITV, stb. Bevezette a szervezeti egységek főszerkesztőivel a rendszeres műsorüléseket, személyes garanciákat kért egy-egy új kezdeményezéshez. Elérte, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szétváljon, önálló intézmény lehessen.

 

 

[45] Grósz Károly (Miskolc, 1930. augusztus 1. – Gödöllő, 1996. január 7.) 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagja. 1949–1950-ben a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége Abaúj vármegyei szervezetének titkára.

1951 és 1954 között hadnagyként, majd főhadnagyként a jugoszláv-magyar határon teljesített szolgálatot. 1954-től Borsod megyei pártbizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője, majd a megyei pártapparátus vezetője. 1956-ban, a forradalom alatt a posztján maradt. Az újságíróknak megtiltotta, hogy az eseményekről tudósítsanak, az Észak-Magyarország című lap fejlécéről a Kossuth-címert eltávolíttatta. 1961-től a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága agitációs és propagandaosztályának munkatársa, közben a Magyar Rádió és Televízió párttitkára. 1968-tól a KB agitációs és propagandaosztályának helyettes vezetője, majd 1974-től vezetője. 1979-ben a Borsod megyei pártbizottságot vezeti. 1980-ban az MSZMP KB tagjává választják. 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerül. 1987 júniusában megválasztják a minisztertanács elnökévé. 1988 a visszavonult Kádár Jánost követi az MSZMP főtitkári székében. 1988 novemberében Németh Miklóst választják meg utódául. Grósz leváltása után is ragaszkodik a szocialista politikai rendszer fennmaradásához és a Varsói Szövetséghez 1989-ben az MSZMP rendkívüli ülésén bejelentik az utódpárt, az MSZP megalakulását, a tagság jelentős része átlép. A konzervatív Berecz János és Grósz Károly az MSZMP újászervezését tűzi ki célul, példának a „felszabadulás” utáni időket, és az 1956-ot követő szervezési hónapokat tekintik. 1990-ben lemond az MSZMP KB-beli tagságáról, és végleg visszavonul a politikai élettől.

 

[46] Megyeri Károly (Budafok, 1927. május 26. – 1999. április 25.)  Munkahelyei: Magyar Rádió és Televízió (1957.05.07–1983), Magyar Újságírók Országos Szövetségének Főtitkára (1983–1989). A televízióba kerülése előtt, mint továbbszolgáló katona a Kecskeméti Kultúrház parancsnoka volt, innen került a rádióhoz. Megyeri Károly 1957. május 7-től lett a Magyar Rádió Aktuális Főosztályának belsős munkatársa. A rádióból 1959-ben került át a televíziós területre, ő volt a televízió első státuszos riportere. 1966 szeptemberében az ipari rovat vezetője, 1968 februárjától már a népgazdasági osztály vezetője, majd hamarosan a politikai adások főszerkesztője, és 1974-től 1983–ig az MTV  elnökhelyettese. Egy évtizedig volt rendszeresen riportere a Kádár-interjúknak. 1989-ben nyugdíjba vonult.

 

 

 

[47] Mátai László (Budapest, 1928. június 28. – Budapest, 1983. február 5.) film-közgazdász. Színház és Filmművészeti Főiskola, Gazdasági Szak (diploma: 1954.) Munkahelyei: MAFIRT (1946–1949), Népművelési Minisztérium (1954–1956), Magyar Televízió (1956–1983). Fiatalon került az ujjászerveződő filmgyártás szakembereinek sorába. A Magyar Filmipari Rt. dolgozójaként szovjet ösztöndíjat kapott. Film-közgazdászként végzett kiváló eredménnyel, amiért a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Tanulmányi Érdemérem kitüntetésben részesítette. Az első televíziósok közé tartozik, tevékeny részt vállalt a születő magyar televízió alapjainak megteremtésében a Híradótól, a szervezeti rend kialakításáig, operatőröket és rendezőket csábított át a filmszakmából. A hatvanas években kinevezték a filmosztály vezetőjének, munkájával nagyban hozzájárult a televízió gazdag külföldi filmprogramjához. Jelentős szerepet vállalt a gyártásvezető képzésben. Tankönyvet írt Filmtechnika, gyártásszervezés és technológia címen, tanfolyamot szervezett a gyártásvezetők képzésére olyan nagytekintélyű szakembereket megnyerve az oktatásra, mint Forgó Mihály, Balázs Ervin, Szalacsi Tóth Albert. Nem volt olyan gyártásvezetője az MTV-nek, aki ne az Ő tanfolyamain tanult volna. Egy ideig az Ifjúsági és Oktatási Főosztály helyettes vezetője volt, majd Nagy Richárd elnök felkérésére létrehozta a Tervezési és Szervezési Főosztályt. 1976-ban jelent meg az MTV, első teljes, Szervezeti- és Működési szabályzata, mely a televíziózás átfogó technológiáját részleteiben mutatta be. Díjak, kitüntetések: Tanulmányi Érdemérem, Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa (1954), Munka Érdemrend ezüst fokozata (1972), Szakszervezeti Munkáért arany fokozat /SZOT/ (1978), Magyar Televíziózásért (1982), a Magyar Televízió Örökös tagja posthumus: 1998. május 14. „Yad vasem” (2000. december 10.).