Eljegyzés lámpafénynél

Dunavölgyi Péter:

Eljegyzés lámpafénynél

 

1957. December 19-én, csütörtökön este nyolc óra után húsz perccel fontos kísérlet kezdődött a Színház és Filmművészeti Főiskola Horánszky utcai filmműteremben. Ezen a napon sugározzák a Magyar Televízió által készített első tévéjátékot – élőben -, amely Offenbach: „Eljegyzés lámpafénynél” című művéből készült.

 

Ahhoz, hogy egy színházból, stúdióból hangot és képet közvetítsenek, meg kellett oldani a hang és kép továbbítását a stúdióból, a színházból a hallgatók majd a nézők lakásáig. Egészen XIX. század végéig az élő színházi közvetítések csak álomnak számíthattak, egészen addig, amíg Puskás Tivadar meg nem ismerte, azt a szabadalmi bejegyzést, melyet  hogy 1876. február 15 - én kelt , és  amely Graham Bell –től származott. A „hangnak villanyos úton továbbítására szolgáló készülék” – leírásával. E készülék volt a telefon őse.  Puskás Tivadar úgy ítélte meg, hogy ez a találmány továbbfejleszthető és felkereste Bell-t, Amerikában, hogy tárgyaljon vele a találmány megvételéről.  A találkozásról jóval később közölt cikket a Rádióélet (XV. Évf. 7. száma) 1943. február 12-én, Sz.Ö.  aláírással, (részlet):  „    Egy tervet forgatok a fejemben. A telefont nemcsak, beszélgetésre, hanem hírek és zenedarabok közvetítésére is fel sze­retném használni. Képzelje el milyen nagy­szerű dolog lenne ha mindenki odahaza a lakásán hallgathatna végig egy-egy opera előadást. Edison jót nevetett az álmodozó fiatal­ember újabb bolondos ötletén és a nagy ta­lálkozó azzal ért végiét, hogy meggyőző­dése szerint ifjú barátja mindkét vállalko­zásába bele fog bukni. „

Az első helyszíni (színházi) közvetítést Puskás Tivadar hozta létre a világon, 1881-ben a párizsi világkiállításon. A párizsi Operában mikrofonokat helyezett el, és onnan telefonvonalakon keresztül közvetítette az előadást a kiállítás egyik csarnokába.

 

A hang után a televízió szempontjából további problémát képtovábbítás jelentette. 

 

A távolbalátás vernei víziója közel egy évezreddel hamarabb valósult meg, mint az író Verne Gyula gondolta. Ehhez kellett, Mihály Dénes találmánya. 1919. július 7-én - az elsők között - Budapesten álló képeknek „azonnali" televíziószerű közvetítését mutat­ta be. Az angol Baird 1926-ban már mozgó képátvitelt valósí­tott meg. Ezek a megoldások a XX. század első harmadában mechani­kus képbontáson alapultak, így csak kezdetleges, néhányszor 10 sor­számú képátvitelt tettek lehetővé.

Európában, ebben az időben több televíziós rendszer is született, például a skót John Logie Baird-é. Angliában, 1926-ban mutattak be televíziós képeket mozgó tárgyakról, de amikor végleges döntésre került sor a különböző televíziós rendszerek között, akkor Mihály Dénes Telehor nevű rendszerét fogadták el. 1928-ban már rendszeres adást sugároztak a Berlin - Witzleben adóállomásról. (Az eredeti Telehor készüléket a Deutsches Múzeumban őrzik Münchenben.)

 

Németországban az 1936-os berlini olimpia eseményeiről közvetítettek először " élőképet ". Magyarországon az Egyesült Izzóban működött egy kísérleti laboratórium.  Magyarországon 1954-ben indultak meg a kísérleti televíziós adások. Az első hivatalos televíziós adásra a 1957. Május1-én került sor. A Magyar Televízió, a Hősök teréről, a május 1.-i Kádár János által megtartott nagygyűlést közvetítette élőben. A közvetítés megkezdése, nem jöhetett volna lére a szovjet televíziós stúdiók, tervdokumentációjának átadása, az NDK által szánunkra készített első televíziós adó, és az Angliából megvásárolt első közvetítőkocsi, és a hazai műszaki szakemberek áldozatos és kísérletező munkája nélkül.

 

 

A Magyar Televízió ebben a kezdeti időszakban milyen műsorokat tudott adásra tűzni?

A korabeli rögzítés technika hiányosságai miatt (élő adás képét nem tudták rögzíteni a kezdetekkor) filmes technológiával készített műsorokat, filmeket tudtak sugározni ( mozik számára készült játékfilmeket, dokumentumfilmek, majd az MRT által készített dokumentumfilmek, valamint filmre forgatott riportfilmeket, rövidebb riportokat). A közvetítő kocsi használatával pedig élő műsorokat tudtak sugározni ideiglenes – a stúdiókat pótló - termekből, helyszíni közvetítéseket lehetett adni külső helyszínekről, és sporteseményekről, valamint élő színházi előadásokat tudtak műsorba szerkeszteni.

 

Televíziós kolléganőmmel készített interjúmban Tarnai Katalin, is beszélt arról, hogy különösen vidéken milyen fontos szerepe volt a televíziónak, a többek között a színházi közvetítésekkel (forrás: www.tvarchivum.hu/Tv-történet: Nagypapám vére munkált bennem)

Tarnai Katalin:  Képzeld el, hogy akkor vidéken egy kis faluban micsoda nagy dolog lehetett a televízió. Budapesten ott voltak a színházak, meg sok minden más. Vésztőn egy mozi volt, az is csak kétszer játszott egy héten, ha jól emlékszem. Vasárnap délelőtt volt egy matiné, arra nagyon sokszor elmehettem, szombaton este volt egy felnőtteknek szóló vetítés. Egy ilyen kicsi faluban egy televízió, fantasztikus, fantasztikus, hogy mit jelentett. (…)

Dunavölgyi Péter: Én arra emlékszem, hogy a televízió első perctől kezdve egy teljesen más dolog volt a család életében, mint a mozi. Amíg a moziban, mindenki csendben végignézte a filmet, a televízió esetében – legalábbis nálunk – a ház lakói folyamatosan kommentálták a futó műsort vagy filmet. Közösséget is alkotott így a televízió ekkor.

Tarnai Katalin: Hogyne, nálunk Vésztőn is pontosan így volt. Részletesen kitárgyalták a bemondó ruháját, frizuráját. Ráadásul Budapest és Vésztő között még az a különbség is fennállt, hogy míg a pestiek színházban is láthatták a színészeket, a falusiak azokat, akik nem játszottak filmen nem is ismerték. Csak az újságban olvashattak róluk. (…) „

 

Már a kezdeti években a Központi Statisztikai Hivatal több felmérést készített. Az első felmérések adatai megdöbbenést keltettek, mert kiderült, hogy a közönség legszívesebben fogadott műsorai között első helyen a színházi közvetítéseket, jelölte meg. Ez a tény arra sarkallta a televízió munkatársait, hogy közelebbről szemügyre vegyék a színházművészet és a televízió összefüggéseit.

 

A Magyar Televízió munkatársai, alkotói a színházi közvetítések mellett számos kísérletet tettek arra, hogy a sajátos televíziós műfajokat hozzanak létre. Az egyik ilyen műfaj a tv-játék létrehozása, megteremtése volt.

 

Koreny János „A Magyar Televízió története – a kezdetektől napjainkig „ című könyvében (Ajtósi Dürer Kiadó) így írt a korabeli televíziós munka körülményeiről:

 

Egy többórás „stúdió" műsorblokk (pl. a Tv-klub), egymásba nyi­tott, irodai szobákban 3 kamera többórás vándorlását jelenti a heve­nyészett díszletek előtt. Közben vigyázni kell arra, hogy az előre összehangolt tervtől a kameramozgások és optikaváltások el ne térje­nek, mert egyéb zavarok mellett pl. a kamerakábelek is összehurkolódhatnak.

Az operatőri munkát is összehangoló ügyelők és a mikrofonos a helyszínekre, a kamerák látóterén kívül, de időre érkezzenek. A ko­csiban a kamerák képeit állandóan kozmetikázó videósok és a hang­technikus a képvágóval „kollaborálva" dolgoznak azon, hogy elfo­gadhatatlan minőségű kép és hang adásba ne jusson. (Ezt persze sok­szor a folyamatosságra és tempóra ügyelő rendező ellenére teszik!) Egyetlen gixer az együttműködésben: súlyos, vagy csak nevetséges hibát okoz az élő adásban. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a mikrofonközelbe jutó kamera ventilátora belesustorog a hangba, bármikor elromolhat egy kamera, elpukkanhat egy stúdiólámpa stb., stb. Hihe­tetlennek tűnik, de akkoriban félórás tv-játékot is készítettek ilyen rögtönzött módszerekkel. Ilyenkor falra vetített képek jelentették a filmbejátszást, amivel a cselekménytér helyét kívánták kibővíteni. (…) Ám helyszíni közvetítéseknél sem kisebb az adás okozta stressz. Különösen politikai műsoroknál (május elsejei felvonulás, november 7-ei díszünnepség), ahol a hangban történő gixerek - pl. szónokok rossz érthetősége - okozhat súlyos fegyelmi vétséget.”

 

Ilyen körülmények között 1957. december 19-én, sugározta az első saját feldolgozású színpadi művét a Magyar Televízió élőben. Ezt tekinthetjük az első saját készítésű tv-játéknak. A műsoron Offenbach: "Eljegyzés lámpafénynél " című operettje volt. Az adást a Makarenkó utcai műteremből közvetítették.

 

A Rádió és Televízió Újság előzetes ajánlása a következő volt:

" Fontos televíziós kísérlet zajlik le ma a Makarenko utcai filmműteremben. bemutatjuk a híres Offenbach – operett-et, az <> televízió változatát. Nem eredeti televízió játék előadásáról lesz szó, mint némely híradásban olvashattuk, mégis jelentős kísérletre vállalkozunk vele.  Ki akarjuk próbálni bizonyos dramaturgiai elképzelésünket, díszlettervezési, színjátszási és rendezésbeli elgondolásainkat. Azt reméljük ettől az első stúdió- játék előadástól, hogy válaszolni fog a fő kérdésre: eléggé televíziószerű-e az, amit mi annak hiszünk? Azaz, sikerült-e az egész munka alapját, a forgatókönyvet a televízió kifejezési sajátosságai szerint megalkotnunk? Elég hatásosan ábrázoltuk-e a képernyőn a kitűnő operettet? Díszletei, a színészek játéka, a rendezés felfogása megragadják - ezen a közönségünket? És így tovább.  Ez az első alkalom a televíziónk történetében arra, hogy magnetofonszalagra vett láthatatlan zenekar játszik és kíséri a láthatatlan énekeseket, akiknek szerepében látható színészek működnek közre. Egyszóval: kísérlet lesz ez a javából. de bízzunk benne, a közönség nem fogja ezt észrevenni, a kísérleti jelleg nem fogja eltakarni a művészetet és a műélvezetet   "         Dr. Cs.M.  (Cserés Miklós)

 

 

Az élő adást Szécsi Ferenc rendezte. Ki is volt a rendező, Szécsi Ferenc?

1913-ban született Herkulesfürdőn, apjai is színész volt. A New York Kávéházban „fedezték fel”, akkor három éves volt, így lett gyermekszínész. A filmekben a kor nagy színészei voltak a „partnerei”, pl. Fedák Sári, Kertész Dezső, Garas Márton. Játszott Kertész Mihály, Korda Sándor, Garas Márton, Deésy Alfréd, Bolváry Géza filmjeiben. Olyan népszerű volt, 1918-ban az egyik újság főcímben hozott egy interjú cikket: „Szécsi Ferkó válaszol” címmel, majd röviddel később egy másik újságban sorozat indult hasonló címmel, ahol az akkor még írni és olvasni sem tudó fiú, az olvasói levelekre válaszolt rendszeresen. Nyolc éves sem volt még amikor eljátszotta „ A megfagyott gyerek” című némafilm, főszerepét. Fellépett gyermekszínpadokon, de kabarékban is. Negyven filmben szerepelt tizenhárom éves koráig. Aztán a filmezést felváltotta a tanulás, a Zrínyi Gimnáziumban. Kiváló sportoló is volt, az akkori KISOK-ban focizott, kapus volt. Olyan neves játékosok mögött őrizte a kaput, mint Kemény Tibor, vagy Sárosi György. A gimnázium után magyar és művészt történetet szeretett volna tanulni az egyetemen, de ezt anyagi okok miatt nem tehette meg. A Színiakadémián, azon hallgatóknak, akiknek színészek voltak a szüleik, jelentős kedvezmények jártak, így hát színészetet tanult, a kor legjelentősebb színészeitől, - akikkel korábban együtt játszott a filmekben. A végzés után több helyen játszott, pld. ismét együtt játszhatott, Fedák Sárival, a Vígszínház „Vihar az egyenlítőn” című darabban. A darabban Fedáknak három unokája volt: Tolnay Klári, Gellért Endre és Szécsi Ferenc.  Harmincévesen lett a budapesti Vígopra rendezője, majd 1948-tól dolgozott a Magyar Rádióban rendezőként, 1951-től főrendezőként, így rendezte az első, élő tv-játékot a Televízió számra. Később dolgozott a Déryné és a Fővárosi Operett Színházban is, mint rendező. 1974-ben gyógyíthatatlan betegsége miatt öngyilkos lett.     

 

A televíziós felkérést, mint a Rádió főrendezője kapta. A rendező, a Film Színház Muzsika 1958/7. számában így írt az első, élő televíziós rendezésének „élményeiről” tapasztalatairól (részletek):

Gyűlölöm a televíziót! Ez volt az érzésem, mi­kor 40 emlékpróba után először ültem bent a televízió közvetítő kocsijá­ban, hogy másfélhónapos munkánkat, mint rende­ző, most már a képelt egymásutánjában is be­mutassam. Sokan azt mondják: a televízió olyan, mint a film, mások a rádióhoz hasonlítják, ismét mások a színpad és a rádió há­zasságából született ifjú gyermeknek tekintik. Mindezeknek igazuk van és mégsincs igazuk, mert sem egyik, sem másik, hanem valami egé­szen más, új művészet. Merít mindezekből, és va­lami újat teremt. Művészetünk ősanyjá­tól, a színháztól örökölte a színészt, aki nélkül semmiféle játék el nem képzelhető és azt a teret, ahol az örökké megújuló történet emberek között lejátszódik.

A filmtől a kép kifeje­ző erejét örökölte, azt a hatalmas erőt, hogy tet­szésünk és szándékunk szerint pillanatról pilla­natra varázsol bennünket máshová és máshová. És a játéknak azt a mozza­natát ragadja meg egé­szen közelről, ami abban pillanatban a legjobban érdekel bennünket.

Végül, ahogy a legfia­talabb rokon, a rádió a, legtávolabbi emberi hajlékokba a hang szárnyain röpíti be a művészetet, - a televízió nemcsak a hangot, de a képet is, az egész világot szobánkba varázsolja. Íme, ezeket kapta örök­ségül a televízió, ebből kell kialakítania önma­gát. Ezeket a gondolatokat rendezgettem magamban, míg Offenbach: „Eljegy­zés lámpafénynél" c. kis­operáját létrehoztuk mun­katársaimmal a televízió számára. - Érdeklődése­met és Izgalmamat fo­kozta, hogy ez az előadás volt a televízió első stú­diójátéka és az én első televíziós rendezésem is. (…)

 Végre elérkezett az első főpróba napja. A Szín­művészeti Főiskola mű­termében felállították a játék hat díszletét, a szí­nészek jelmezben voltak, kigyulladtak a reflekto­rok, működésbe lépett a kamerák mögött a három operatőr és most elvál­tam a színészektől, beül­tem a közvetítő kocsiba. Megjelentek előttem a három felvevőgép képei. Megindult a játék.  A három kamera a cselekmény minden mozzanatát há­rom különböző oldalról fotografálja. Előttem a három kép és nekem minden pillanatban ki kell választanom a leg­megfelelőbbet, azt az egyet, melyet majd a né­ző látni fog - azaz, hogy csak kellett volna válasz­tanom, mert bent a ko­csiban minden másképp volt, mint a műteremben. A stúdióban balszélen álló gép képét hiába ke­restem a kocsiban balol­dalon, mert azt a jobbszélső képernyőn találtam meg, a középen álló ka­mera képe a kocsiban balszélen volt látható. - Minden összekeveredett előttem.   Átkoztam ma­gam, miért vállalkoztam arra, hogy ilyen boszorkánykonyhában boszor­kánymester legyek, mi­kor nem árulták el ne­kem azokat a varázsigé­ket, melyekkel összeren­dezhetem a látszólag öszerendezhetetlent. De az­tán mégis minden kitisz­tult Megtaláltam a va­rázsigét: itt a kocsiban a képek előtt el kell felej­tenem mindent, ami eddig történt a próbák során. Csak a képeket szabad néznem, s ezekből
kell összeraknom az egész játékot újra, mint a gyermeknek, aki régi építőkövekből új várat épít magának. Megértettem, hogy a képek nyelvére kell le­fordítanom pillanatról pillanatra azt, ami a já­téktérben történik. (…) Nem szabad hibát elkövetni, a kép ab
ban a pillanatban születik meg,  mikor a néző látja, azután eltűnik az éter­ben Ez az egyidejűség adja a tele­víziójáték különös vará­zsát, izgalmát, szépségét rendező és színész számá­ra egyaránt.

A televízió csodagyer­meknek tűnik előttem, <> szemünk láttára fejlődik pillanatok alatt csodálatos, magávalraga­dó művésszé. Azt hiszem, mi színészek, operatőrök, rendezők, műszakiak, díszlettervezők, gyártók, szóval mindazok, akik bá­báskodunk ennek a fiatal művészetnek születésé­nél, örömmel és remény­séggel nézünk jövője elé. Vége volt a közvetítésnek, kiszálltam a kocsi­ból. Jóleső fáradtság zsi­bongott tagjaimban. Be­mentem a műterembe, mindenütt elégedett, mo­solygó arcok. Sikerült az első stúdiójáték. Bennem is jóleső me­legség áradt szét.: szeretem a televíziót. „

 

A következő heti Rádió és Televízió újságban megjelent kritika:

" A múlt héten került sor - operaházi és színházi közvetítések után - az első televíziós játék közvetítésére. - pontosabban: Offenbach <> című operettjének TV- változatára. Vitatható, hogy az első kísérletre vajon legmegfelelőbb darabot választották -ezen, hiszen az operett nem sok alkalmat nyújt arra, hogy hatásosan fordítsák át sajátos <>-re. Szécsi Ferenc rendező egy esetben használta ki az új kifejezési lehetőségeket: abban a jelenetben, amikor a két férjvadász asszonyság előző férjéről énekel és megelevenedik az elmesélt történet.

Az "Eljegyzés lámpafénynél " mégis nemcsak érdekes, kellemes, újszerű szórakozást jelentett, hanem nyilvánvalóan hasznos tanulságokat hozott írónak, rendezőnek, operatőrnek, dramaturgnak, színésznek egyaránt. A kis <> különböző technikai jellegű nehézségekkel küzdő színészgárda - Sándor Iza, Pogány Margit, Agárdi Gábor, Rózsahegyi Marika, Pethes Ferenc - igen lelkes, tehetséges munkát végzett. S játékuk emellett teljesen <>" volt a kitűnő énekesekkel, Nemnyi Lilivel, Szabó Miklóssal, Szilvassy Margittal, Sándor Judittal.

Bizonyos, hogy az újabb kísérletek bátrabb operatőri munkát és felszabadultabb színészi játékot hoznak, bár a <> módszer - külön zenei felvételekhez hozzászinkronizált játék és próza - még sok vitára ad lehetőséget. Minden estre a Magyar Televízió ezzel a produkcióval is komoly lépést tett az <> „. GT.

 

Az előadásról nem készült, nem készülhetett felvétel. Mit őrzött, őrizhetett meg az archívum az utókornak ebből a kórból?

A televízió induláskor a vezetők még nem gondoltak arra, hogy a műsorokat archiválni kellene. Ez alól csak a Híradó volt kivétel. 1957. július 2-án jelentkezett először a saját készítésű Híradó Képes Hírek (Újság) címmel. Matúz Józsefné főszerkesztő felismerve az archiválás, majd az archív anyagok visszajátszhatóságának fontosságát az induláskor létrehozta a Híradó saját szerkesztőségi archívumát. Így a Híradó műsorokban leadott - színházi tudósítások is - 1957. július 2 -óta, az archívumban megtalálhatók napjainkig. Az 1957-58 - as évek Híradó adás szövegei nem maradtak fent, 1959. januárjától találhatók meg mikrofilmen. 

A Televízió Központi Archívumát 1960-ban hozták létre. Ekkor megpróbálták összegyűjteni az 1957-1960 között készült, és rögzítésre került műsorokat.  A televízió műsoridejének növekedése a műsor technológia fejlődése, a művészi-, politikai-, történeti-, gazdasági események szükségessé tették, hogy a rögzítésükröl, archiválásukról gondoskodjanak az elektronius képrögzítés megjelenéséig is. Ez a problémát később a filmes képrögzítés oldotta meg. Ennek elvi alapja az, hogy egy képernyő felületén megjelenő képet film kamerával filmre felvették (rögzítettek). Ez azonban csak akkor volt lehetséges, ha a filmtovábbítás a televíziós képbontással tökéletesen szinkronban történt. Ez volt a TR (Video Telerecording) az egy félképes rendszer. 

 

A filmes képrögzítésnek komoly hátrányi voltak. Az így rögzített képek minősége gyenge, vagy rossz volt, már a rögzítés pillanatában. Ennek fő oka, hogy sok átalakításon esett át. A helyszínem felvett elektronikus kamera képét elektronikus jelekké alakították , majd ezeket a jeleket a képrögzítö berendezés katódsugár csöve vissza alakította optikai jelekké. Az így archivált műsor a klasszikus filmes technológiával szemben nem rendelkezett negatív és pozitív kópiával. Ez a technika, technológia ált rendelkezésre a színházi közvetítések rögzítéséhez 1958 –tól. A több órás élő adások rögzítéséhez igen sok filmnyersanyagra volt szükség, a magas költségek miatt csak igen kevés előadás rögzítésére került sor.

 

A fenti technikai problémák miatt, Offenbach: „Eljegyzés lámpafénynél” című élőben közvetített tv-játékáról televíziós felvétel nem készülhetett, így 56 év után csak korabeli leírásokból, visszaemlékezésekből ismerhetjük meg a műsort.

 

Budapest, 2013. október.

 

 

Irodalom:

Bajor Nagy Ernő: Elfelejtett ember – Szécsi Ferkó (Tükör, 1969/1. szám).

Film Színház Muzsika 1958/7.

Koreny János „A Magyar Televízió története – a kezdetektől napjainkig „ (Ajtósi Dürer Kiadó)

Rádióélet (XV. Évf. 7. száma) 1943. február 12.

Rádió és Televízió Újság 1957.

www.tvarchivum.hu (Tv-történet: Nagypapám vére munkált bennem)