Dunavölgyi Péter:

 

 Ötszemközt, Vitray Tamással

 Korabeli dokumentumok, kritikák és a kutatásaim alapján megróbáltam összeállítani a Magyar Televízió egyik emblematikus műsorsoroztatának a történetét, felhasználva a korabeli alkotók visszaemlékezéseit is.

Az Magyar Televízió indulásáról

Az Magyar Televízó a Kádár János vezette párt televíziója volt. Az első hivatalos adása 1957. május 1 -én volt. Élő közvetítést adtak a Hősök terérétől, Kádár János május 1-i állítólagos 100.000 fős nagygyüléséről.

Erről, Sándor György Kié a Média? (Argentum 2010) című könyvéban így írt:

Sándor György, műsorigazgató (Budapest, 1924. február 8 – 2012. szeptember 10.) Tanulmányai:Szent László Gimnázium (1942), Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkara – magyar-német szakon (1942-1944-ben meg kellett szakítania tanulmányait), ELTE Bölcsésztudományi Kara – magyar irodalom és nyelvészet szakon
(1952-ben szerezte meg tanári diplomáját). Munkahelyei: Az ifjúsági mozgalom szervezője (1946-1950), Magyar Rádió Ifjúsági- és Gyermekosztálya, helyettes osztályvezető, majd osztályvezetője (1950-1955), Magyar Rádió  Műsorszerkesztőség, vezetője (1955-1956), Magyar Rádió Ifjúsági Osztály, vezetője (1957-1958. 03-ig), Magyar Televízió (1958-1985), Televideó Kiadó, vezetője (1985-1995).1958-tól az alakuló Magyar Televízió vezető helyettese, a műsorok felelős szerkesztője. 1964-től a politikai műsorok főszerkesztője. 1968-tól Pécsi Ferenc kinevezése után, helyettese, majd művelődési igazgató: a Gyermekosztály, ifjúsági műsorok, az Iskolatelevízió, a Művelődési Főszerkesztőség felelős vezetője.
1974-től Nagy Richárd elnöksége idején (címzetes) műsorigazgató, a műsorszerkesztés és az elméleti munka felelőse.
Több egyetemen kommunikációismereteket tanított. 1985-ben, nyugdíjazása után a Televideó Kiadó vezetője lett, ahol felbecsülhetetlen értékű tévéműsorokat, filmeket tettek a nagyközönség számára hozzáférhetővé. Ezt a munkát 10 éven át végezte. Publikációk: A Televízió és a közönség. Gondolat (1974), A tömegkommunikáció pszichológiája. Gerhard Maletzke könyvének fordítása, A tömegkommunikációs intézmények szerepe a szocialista kultúra terjesztésében c. fejezet. Kossuth Kiadó (1974), Televízió és népművelés c. könyvben, A televízió szerepe a népművelésben szóló rész (1969). Évkönyvekben: Rádió és Televízió Évkönyv, Magvető Kiadó (1965) Televízió és népművelés - fejezet, 305.o. , Rádió és Televízió Évkönyv, Közgazdasági- és Jogi Kiadó (1967-1968) Politika a képernyőn – fejezet, Rádió és Televízió Évkönyv, Közgazdasági- és Jogi Kiadó (1970) A néző aktivitása – fejezet, TV Könyv, Idegenforgalmi Propaganda Kiadó (1986)
TV Könyv, Idegenforgalmi- Propaganda Kiadó (1988), MRT kiadványokban, és számos más folyóiratban szakmai cikkei jelentek meg.  Azóta megjelent könyvei:Miért lettem Kádár híve? , önéletrajzi kötet (2002 C.E.T, Budapest), Horthy-Kádár – hasonlóságok és különbségek (2004, Budaprint), Sorsunk Közép-Európa (2006, PONT Kiadó), A Föld hátán – tessék kapaszkodni! (2007. PONT Kiadó), Díjak, kitüntetések: Munka Érdemrend ezüst fokozata (1953), Munka Érdemrend arany fokozata (1968). Forrás: Önéletrajzi adatok Dunavölgyi Péternek.

„Az MTV a Kádár János vezette párt televíziója volt. Ezt tudtuk, akik az MTV felépítéséhez láttunk. Az odakerülő, rendkívül változatos csapat magva Kádár híve volt. De volt ebben a csapatban olyan, aki az AVO valamilyen értelmiségi munkaterületéről jöhe­tett át. Volt recski emberünk is, és számos olyan kivá­ló szakember kezdett új életet, akik valami jobboldali elhajlás miatt kerültek ki helyükről, és voltak, akik baloldali túlzásuk miatt kerültek ide. Egy olyan mun­katerületre, amely egyáltalában nem látszott olyan fontosnak, mint a rádió vagy az újságok. A hangula­tot mégsem az éles politikai viták jellemezték, hanem a televízió iránti érdeklődés, amely a legtöbb embert, aki a kezdő csapatba került, magával ragadott.

A stílus maga az ember - állítja egy bölcs francia tudós. Egy kommunikációs intézménynek is van stílusa. Az, ahogy a BBC évtizedeken át megtartot­ta egyes fontos műsorának helyét, jelentkezésének módját, szignálját, az angol konzervativizmus ele­ganciáját tükrözte. Ahogy Moszkvában egy pópa zengő hangján megszólaló, elsőszámú bemondó je­lentett be minden fontos hírt és döntést, ez a stílus a görögkeleti templomok és a cár orosz szellemiségé­re emlékeztetett. A stílus körül nálunk is nagy viták zajlottak.”

 

1959-ben az MSZMP Politikai Bizottsága már szükségesnek tartotta, hogy a rövid idő alatt népszerűvé vált intézményt beszámoltassa. A Politikai Bizottság 1959. október 6-i határozata a Magyar Rádió és Televízió műsorpolitikájáról és káderhelyzetéről megerősítette a korábbi pártállásfoglalásokat. Az agitáció és propaganda fontos eszközének nevezte az intézményt. A Központi Bizottságnak és a Minisztertanácsnak megfelelő szervei útján kell irányítania és ellenőriznie az itt folyó munkát - szögezte le. A határozat szólt a tájékoztató munka javításáról, s a műsorok elemzésének, bírálatának rendsze­ressé tételéről. A Magyar Rádió és Televízió vezetőitől és munkatársaitól elvárták a „kispolgári szemlélet száműzését". Az előterjesztés előadója, Szirmai István így fogalmazott: „Egyik és legfontosabb feladata most a Rádió vezetőségének, hogy a Rádió műsorából szorítsák ki maximálisan a kispolgári ideológiát, szemléletet, amely még egyik-másik műsorban képviselve van." Rögzítették azt az igényt, hogy vezető közéleti személyiségek sűrűbben lépjenek a nyilvánosság elé különböző műsorokban. Elhatározták a vezetés politikai megerősítését, s hangsúlyozták, hogy a fő figyelmet a műsorok szerkesztésére, a politikai hatékonyság növelésére kell helyezni. A Politikai Bizottság határozatában megbízta a Gazdasági Bizottságot, vizsgálja meg az előfizetési díjak felosztását és a televíziók olcsóbb forgalmazásának lehetőségét. Apró Antal ennek fontosságát indokolva mondta hozzászólásában: „A televízióval kapcsolatban legutóbb Mikojan elvtárs felhívta a figyelmet, hogy ne tekintsük a televíziót olyan tartós fogyasztási cikknek, mint a porszívót, mosógépet, ahogy mi általában éveken át tekintettük, hanem a politikai vezetés egyik legfontosabb eszközének tekintsük és áldozzunk is erre."

 

A levétárban talált dokomenzum – szerint az intézményen belül dolgozozó párttagok is véleményezték a műsorok és a műsorkészítők „minőségét”

1959. tavaszán, (a levélen nincs pontos dátum) K. I.-né, a Tv. Alapszervezeti Párttitkár készített összefoglalót a Párbizottság számára. Ebből részletek:

„ … „ Nem elég egyenletes a színvonal. Ezt szerintem részben gyakorlatlanság, részben emberhiány és a fiatal intézmény jellegéből adódóan meg ki nem próbált emberekkel való kísérletezés ( írók, riporterek, rendezők) okozza.

Ennek részben oka, hogy a politikai munka az utóbbi időben került előtérbe és stabilizálódik, részben a kiséletezés (új politikai rovatok nyílnak és ezeknek meg kell találni a formáját, így pl. „Élő –újság „ rovatmunka, amelyik szépen fejlődött), részben szakmai gyengeségek és tapasztalanságok Mechlabor berendezés használata, világítási gyengéi stb.

 

Tartalmatlan „szórakoztató” műsorok jelentkezése ( Főleg január hóra volt jellemző, azóta a sok kritika hatására változás történt) sőt nem egy esetben ízléstelen, vagy tényleg kispolgári giccs a műsorokban. Ennek sok oka van. A televízió, még ha szerkesztői pontosan tudnák is mit akarnak,  nehezen tud gyökeresen mást csinálni a szórakoztató műfajban , mint az ezzel foglalkozó rokonterületek. Csak közös munkával lehet itt változtatni. …. Ehhez először is az ezzel a  műfajjal foglalkozó szerkesztőgárda megerősítésre van szükség, részben politikai munkával, részben személyek bevonásán keresztül. …

 

A jó működés feltételei:

Általános feladat a televízió meglévő alapgárdáját minden szempontból stabilizálni. Politikailag, gazdaságilag, szakmailag.

Politikailag a televízió dolgozóinak összetétele nem rossz. Miután 56. okt. után szerveződött, nagyrészt olyanok kerültek ide, akik azokban az időkben megfelelően viselkedtek. Viszonylag sok az elvtárs. Kb 180 tv. Főosztályon dolgozóból 85 párttag.  Ha a pártszervezet kielégítően dolgozik és összehangoltan a vállaltvezetéssel,  és ha a további fejlesztés is megfelelően történik itt a jelenleginél jobb,  és határozottabb továbbfejlődés várható. „ – Magyar Nemzeti Archívum- 288f 22/1959 6.öe./23. MSZMP KP Agitációs é Propaganda Osztály

 

1960-ban a fenti határozatnak megfelelően lépéseket tettek a vezetés megerősíté­sére, és a személyi összetétel módosítására. Az összlétszám ekkor 551 fő volt, s ebből a politikai munkatársak (ez volt a hivatalos státuszuk) száma: 231. Nyolctagú televíziós Igazgatótanácsot neveztek ki, élén Kulcsár Ferenc igazgatóval, Révai Dezső és Sándor György igazgatóhelyettesekkel. 1962-ig a dolgozói létszám 640 főre nőtt, három év alatt 209 új politikai, művészeti és vezető műszaki munkatárssal gyara­podott az intézmény. Az új munkatársak többsége a sajtótól, a rádiótól, a film- és szín­házi szakmából érkezett, de a párt- és tömegszervezetektől (13 fő), a Belügymi­nisztériumból és a Honvédelmi Minisztériumból (12 fő) is jött 25 munkatárs. Számon tartották a politikai munkatársak származás szerinti megoszlását, amely szerint a munkás- és parasztszármazásúak 50%-ot tettek ki, értelmiségi eredetű 14% volt. Az iskolai végzettséget illetően 36% rendelkezett egyetemi vagy főiskolai képesítéssel, 20%-uk érettségi nélkül került televíziós munkahelyére.

 

Az 1961. február 28-i politikai bizottsági ülésre tervezett előterjesztés - amelyet végül is csak az Agitációs és Propaganda Bizottság tárgyalta meg -, visszatérve a káderkérdésekre a következőket tartalmazta. „A televízió indulásakor nem volt terv­szerű a káderkiválasztás. A Magyar Rádió és Televízió elnöksége nem törekedett következetesen a politikailag legmegbízhatóbb és szakmailag legrátermettebb emberek beállítására. Ennek az lett a következménye, hogy bekerültek a fontos intézményhez - különösen művészeti területekre -, politikailag nem kívánatos gyenge szaktudású, véletlen elemek is."

 

Ahogy fejlődött a hatvanas években a műsortipiusok, eltűntek a televízió olyan sztárjai, mint nálunk Öveges professzor volt, és az értékes művészi pro­dukciók készítése lényegében megszűnt. Az új te­levíziózás kulcsfiguráivá a félig újságíró, félig szórakoztató szerepet betöltő műsorvezetők váltak. A fő műsoridőkből kiszorulnak a jelentős viták és a politi­ka igazi kérdései. Ugyanakkor sok a felesleges politi­kai fecsegés. És helyet kapnak az emberi méltóságot sértő, olykor a legalacsonyabb igényeket kielégítő valóság-show-k. Ugyanezen években, ahogy beve­zetőmben említettem, az állam mind kevésbé képes irányítani polgárainak sorsát. A politikusok elvesztik tekintélyüket, a hagyományos erkölcsi kategóriák­nak nincs helyük az atomjaira hullott társadalomban. A hagyományos intézmények, egyházak, iskolák, szakszervezetek, pártok vagy éppen a család már nem jelentenek igazi eligazítási pontot. Ezekből a va­lóságműsorokból próbálnak meríteni, hogyan kell az adott helyzetekben az embereknek viselkedniük. Az újabb tévéhíradók nem számolnak be olyan hírek­ről, amiről nincs képanyaguk. De hogy miről lehet képanyaguk, arról az öbölháború televíziós megjele­nítése adott szakszerű példát. Az amerikai hadsereg - ellentétben még a vietnami háborúval, ahol meg­jelenhettek különböző felvevő csoportok - egy ma­gánkézben lévő hírtelevíziónak, a CNN-nek adta át a hadműveletekről szóló tudósítás kizárólagos jogát. Ez azt jelenthette, hogy az öbölháborúról csak egy el­lenőrzött hírforrás állt rendelkezésre. Vitathatatlan, hogy az információ ellenőrzése tulajdonképpen az információ megrendelését jelenti. És a megrendelő saját belátása szerint jár el.

dió és Televízió Újság 1963./32. számában a nézők kérésére válaszolva a  rádió és televízió műsorok egyeztetéséről írtak. 

Ugyan ebben a számban Megyeri Károly, írta a riporter munkájáról:.

„(…)  A közvetítés pillanataiban születő gondolatok, a keresetlen szavak és természetes mozgások a spontán megnyilatkozások adják a közvetítés igazi élményhatását. Ezt elérni a riporteri munka célja.

Persze  még sok minden befolyásolhatja egy adás minőségét. A riporter helyzetfelismerése, koncentrálókészsége,  a partner beszélő képessége stb.  A lényeges talán az, hogy előkészítő munka nélkül egy üzemből, egy laboratóriumból, vagy intézetből stb. adott közvetítés  nem érheti el a célját. Nem lehet a véletlenre bízni azt, hogy az adott téma érthetően és szemléletesen kerül-e a képernyőre, vagy sem.  De – és ezt szeretném hangsúlyozni – az előkészítés lényege, hogy a tv munkatársai gárdája ismerje meg a közvetítés anyagát, mutatni- és mondanivalóját.  … A helyszíni közvetítés vérbeli televíziós műfaj. ..” 

Az 1970 előtti műsorokat elemezve  megállapítható, hogy hazai médiaműfajok meg akartak felelni a kor nemzetközi műjaji előírásainak.Tiszteletre méltó volt a szerzők korrektsége, az elenzők gyakran általában elfogadják azt a nézetet, hogy ami rossz volt, az mind a párt „érdeme", és ami sikeres volt, azt független, tehetséges alkotók  ér­ték el. 

A hazai szakma utólag is elismeri, hogy  és az európai televíziózás is elismeri, hogy 1957-ben az MTV semmiben sem kü­lönbözött a nyugati országok televízióitól, bár a magyar  és az ellentétes ideológiai irányítás alattak. De a valóságban ez is európai gyakorlatnak minősült.

A nyu­gati liberális újságokban is a felelős szerkesztő minden cikket elolvasott. Akkor hogyan fordulhatott elő, hogy az „ideológiailag ellenőrzött" a „párt szócsöve" és az „idegen világnézetű" Magyar Televízió olyan műso­rokat készíthetett, amelyeknek a hiánya ma is érez­hető, a vezetés segítsége, tudta nélkül. Hiszen egy televíziós műsor elkészítése kapacitások,  és egy sor ember bevonásával jár.

A szabadidő elfoglaltságokkal eltöltött időről már ekkor a tömegkommunikációs eszközök igénybevé­tele állt az első helyen. A tanítási napon eltölthető 4,8 órából ez 1,4 órát, munkanapokon, ünnepnapo­kon a 7,6 órából 2,1 órát vett igénybe. Más fontos tevékenységekre is maradt idő.

 

Szórakozás, társas élet  1,3 óra        2 óra

Művelődés  1 óra 1,5 óra

Pihenés, tétlenség         0,5 óra        1,5 óra

Sport 0,5 óra        0,7 óra

Ezermesterkedés 0,1 óra        0,5 óra

 

Ami pedig a teljes adásidőt jelentette, 1970-ben a kö­zel 60.000 új gyártású percből a negyed rész híradóra, politikai, gazdasági, társadalmi kérdésekre, fele rész szórakoztató és művészeti műsorokra, és egy negyed rész ismeretterjesztésre fordítódott, amiből a gyere­keknek 10% jutott. Ez a 60.000 perc saját gyártású és külföldről vásárolt műsorokat jelentett, és emellett körülbelül a műsor egyharmada ismétlésre is került. Hozzá kell tenni, hogy ezek az „eredmények" és körülmények úgy alakulhattak ki, hogy lényegében monopolhelyzetben volt a Magyar Televízió.

 

1975. január 31-én már 1.657.564 volt előfizetők szá­ma. Minden második család rendelkezett tévékészü­lékkel. Érdekes folyamat indult el a művelődés terü­letén. Egyre több vidéki családhoz is eljutott a televízió adása. Még sz olyan tanyai településekre is, hogy még áram sem volt. A hatvanas években elindították a magyarországi szocialista brigádok a „Televíziót minden iskolának” akciót. A vidéki és főleg tanyasi iskolákban, osztott osztályok voltak még, áram sem volt.  Az akció ezt a helyzetet volt hivatott feszámolni. A szocialista brigádok ország szerte szervezték, hétről hétre hogy egy napi munkabérüket felajánlják egy egy egy vidéki iskola számára, hogy a megapott összegből televízió készüléket tudjanak vásárolni. Említésre érdemes, hogy a televízió közönsége 5000 készüléket adományozott A „tévét minden iskolának" akció ke­retében, így minden iskola nézhette az Iskolatévé adá­sait.

Mivel az iskolákban és a településen – tanyán – nem volt áram, általában a helyi termelőszövetkezetek biztosítottak az iskolák számára egy – egy agregátort. Ahogy az iskolában megjelent a tv-készülék, a környékbeli tanyavilágban lakók egyeztetve az iskolák vezetésével, megegyeztek, hogy az esti adásidőben kinyitják az osztálytermet és akörnyéken lakók így láthatták az adásokat, miközben otthon is még a pteróleum lámpa jelentette csak a fényt esténként.

Vitray Tamás, a televízióhoz szerződött

 

Vitray Tamás főszerkesztő, riporter, újságíró, az elsők között csatlakozott a Magyar Televízó „munkatársaihoz”. Tanulmányait a Kölcsey Ferenc Gimnázium (1952), Idegen Nyelvek Főiskolája, angol sajtó szakán (1955), Testnevelési Főiskolán, sportszervezői oklevéllel (1963)  végezte. Munkahelyei voltak: Magyar Néphadsereg Színháza, díszletmunkás (1952), Honvédelmi Minisztérium, fordító (1955-1956), Magyar Rádió (1957-1958), Chemolimpex (1958), Kínai Népköztársaság Nagykövetsége (1959), Magyar Televízió (1959-től). 1957. március 11-én vették fel belső munkatársnak a Magyar Rádió angol nyelvű adásához, ahol először bemondó, majd hírszerkesztő és riporter lett.
1959. július 29-én felhívta telefonon Radnai János a Magyar Rádió Televízió főosztálya egyszemélyes sportrovatától, hogy az amerikai atléta válogatott a Népstadionban szerepel, és elvállalná-e az interjúk készítését a közvetítés közben. Itt történt, hogy a tízpróba világcsúcstartója, Rafer Johnson 198 centis magasságából és Vitray Tamás 162 centijéből adódó képi problémát úgy oldották meg, hogy a riporter egy tornazsámoly félére állt a beszélgetés közben. Az első sikeres riportokat újabbak követték, melyek után Radnai János státuszt ajánlott a sportrovatnál. Az áthelyezés helyett politikai „koncepciós hadjárat” áldozata lett, két évvel korábbi disszidálási kísérlettel vádolták meg, még a Magyar Rádióból is elbocsátották. A valódi bűne az volt, hogy tudósítását nem adta le időben a rádiónak a magyar-szovjet Európa-bajnoki vízilabda meccs után a Sportuszodából, ahol az első félidőt a televíziónak közvetítette. Külsősként azonban továbbra is dolgozhatott mind a televízióban, mind a rádióban. Ez idő tájt kezdődött a hosszú évekig tartó harc a rádióval szemben a nézők megnyeréséért. A futballközvetítéseknél sokszor előfordult, hogy az emberek a televíziót nézték, de a rádió hangját hallgatták.  Egy év sikeres külsőzés után (aminek csak fele volt sportos felkérés, a többi más, például az Élőújság vasárnap esti műsorában a színházi rovat és az angol nyelvű riportok készítése) 1959. december elsején a Magyar Rádió és Televízió Televíziós főosztálya Agit. Prop. Osztályán a sportrovat belső munkatársa lett.. Az első külföldi közvetítése 1960. januárjában Prágából a Csehszlovákia – Brighton-Tigers (angol-kanadai) profi együttes jégkorongmérkőzése volt. De nem ez, hanem a néhány héttel későbbi garmisch-partenkircheni Műkorcsolya Európa-bajnokság közvetítése hozta meg első sportkommentátori sikerét. Ez az ötnapos közvetítés-sorozat nemcsak ismertséget, hanem sok-sok néző elismerését is biztosította, amely a mai napig tart. 1968. július 1-jétől főmunkatárs volt. Sporton kívül vezetett vetélkedőket, 1970-ben az első Hétnek, valamint az első Fórumnak is ő volt a műsorvezetője.

 

Magyarországon és Európában már középkor óta nagy hagyománya volt annak, hogy egyes szakmák segédei, a szakma alapfogásainak elsajátiítása után, a mesterek ajánlóleveleivel elindultak a világba, hogy a szakma külföldön ismert fogásait elsajátitsák, megtalunulják, begyakorolják. Egy - két éves „szakmai gyakorlat” után tértek haza, ezek után tehettek mestervizsgát. Ennek megfelelően a régi magyaroknak, akik szakmájukat meg akarták tanulni, régi szokása volt a nyugat-európai utazás. Először itáliai egyetemekre jutottak el ma­gyarok. Ezek egyike Janus Pannonius, az egyik első magyar költő, aki még latinul írta verseit. Erdélybe vitték haza Hollandiából tudományukat a református tudósok: Apáczai Csere János, Misztót-falusi Kis Miklós és még annyian. A kézműves szakmák segédei is külföldön lesték el a szakma legújabb fogásait. De mesterséget tanulni ment gyalogosan számta­lan munkás is. Aki Győrben járt, látta azt az oszlopot, amelybe ki-ki beverte búcsúszögét, amikor elhagyta hazáját. De megjárta ezt az utat gyalog Párizsba Kas­sák is, a magyar irodalom és képzőművészet kiemel­kedő megújítója.

 

Ezt a hagyományt követték a hatvanas – hetvenes években a magyarországi televíziós munkatársak, alkotók.  Vitray 1971-ben ösztöndíjjal ameriába utazhatott, tanulmányozni az amerikai televíziózást, erre később így emlékezett:

„ Viray: 1971 decemberében érkeztem haza száznapos amerikai ösztöndíj-utam-lól. Megjegyzem: mind a mai napig tartja magát a tévhit, miszerint egy évet vagy még többet is töltöttem az Egyesült Államokban a televízió-lást és az édesen rothadó kapitalista életet tanulmányozva. Olyannyi­ra, hogy amikor nemrégiben egy kéthetes (14 nap!) angliai ösztöndíjat pályáztam meg_, amelyet az ottani talkshow tanulmányozására szán­volna, az Ösztöndíj Tanács (így hívják?) a II. osztály 22. helyére volt, és helyettem a mi kis tévénk kereskedelmi igazgatójának egyik munkatársa utazott Angliába. Sebaj!

 

A talulmányútról Baló Györgynek nyilatkozott:

 

Január 15. A Filmvilág 1972/2. számában Baló György beszélgetett Vitray Tamással az elmúlt év végén véget ért amerikai tanulmányútjáról, részletek:

 

„Riasztó statisztikák a tévé előtt töltött időről, a képernyőn látható gyilkosságokról és erőszakos cselekedetekről, nagy személyiségkultusz – talán ennyit tudunk a magyarnál éppen kétszer idősebb amerikai televízióról. Az Egyesült Államok kétszázhúsz millió lakosára nyolcvanöt millió készülék jut – a legtöbb a világon.  Az országot három nagy társaság hálózza be, ezek: ABC, (American Broadcasting Company), NBC (National Broadcasting Company), CBS (Columbia Broadasting Company). Ezen kívül hatszázkilencvenhét helyi állomás űködik, amelyek előfizetéses alapon vásárolják, meg a nagyok legtöbb műsorát és bizonyos szabályok szerint, a legtöbbször  némi időeltéréssel sugározzák azokat.

Vitray Tamás a stúdiók vendégeként három hónapos rádió-televíziós szemináriumon vett részt Amerikában. December végén érkezett haza. Megjárta az USA keleti és nyugati partvidékét, Washington, New York, Boston, Los Angeles, San Francisco voltak a főbb állomások Vendégként dolgozva, gyűjtött tapasztalatokat néhány nagyhírű riporter műsorának készítésekor. Most interjúalany.

- Azt hiszem, az amerikai és a magyar televízió között nem a különbség, hogy az egyik nagy, a másik kicsi, az egyik gazdag, a másik szegény,.ás társadalmi rendszer,  földrajzi és nemzeti sajátosságok, más életkörülmények  formálták egymástól      eltérővé televíziós szokásainkat. Úgy érzem nálunk jóval nagyobb a tévé szerepe, és sokkal közvetlenebb kapcsolatban vagyunk a nézőkkel.

 

- Itthon vitázunk művészet –e, vagy tájékoztató eszköz a tévé. Amerikában a show: business (üzlet), a filmet és tévét padig iparnak (industry) hívják.  Ebben a szóban benne van az egész ellentmondásos valóság, az ületi jelleg jó és rossz vonása egyaránt. Az amerikai televízió alapvetően szórakoztató ipar. Mint ilyen, elementális nagyhatalom, amely ördögi ügyességgel győzi meg a nézőt: „Te akarod, hogy szórakoztassunk, mi tehát szórakoztatunk”. Vagyis, hogy én, mint amerikai néző, azt igénylem, amit adnak nekem. Ez pedig a szórakoztatást - még a kevés ismeretterjesztő műsorban is. Igaz viszont, hogy mi idehaza a szórakoztató műsorainkkal is sokszor oktatni, sőt, néha kioktatni akarjuk a nézőt.  Amerikai nézőként sokszor úgy éreztem, hogy amit látok, tartalmilag gyakorta igénytelen és értéktelen. A „hogyan” viszont verhetetlenül professzionalista. A tévét elsősorban mesterségnek, szakmának tekintik, amelyet művészi fokra is lehet emelni. Nálunk sajnos sokszor ott kezdődik a „művéset”, ahol a szakmai tudás elfogy. Ott, úgy láttam, hallatlan szakmai tudással, pontossággal és ökonómiával dolgoznak. (…) Az egyes társaságoknak van New Yorkban egy központjuk, négy-öt stúdióval, ahonnan elsősorban aktuális műsorokat sugároznak – és óriási stúdiókomplexumaik Hollywoodban. Azt hiszem, az egész Madách Színház beleférne egy ilyen helyiségbe. Itt készülnek a sorozatok.

- Hollywoodban, gondolom, látta hogyan forgatják ezeket a „filmölő” sorozatokat?

- Láttam azt a alagút, amelyet tizenhét évvel ezelőtt felépítettek egy futballpálya ngyságú stúdióban, a Gunsmoke (Lőporfüst) című azóta is rendszeresen, hetente négyszer sugárzott sorozathoz.  Díszletköltség tehát lényegileg nincs. A tizenöt-húsz főszereplő tizenhét éve ugyan az. Ezek a színészek tizenhét éve jelmezbőrben, két otthonban élne: a díszlet-faluban – és saját otthonukban. Furcsa lehet. (…) A forgatókönyvet rutinos mesteremberek termelik. A „hogyan” viszont  itt is profi. A rendező egyszerűen nem próbálhat; mire a stúdióba lép, mindent tudnia kell.  Egy félórás műsor három és félóra stúdió időt kap, ennyi idő alatt muszáj megcsiláni.  A rendezőnek papíron minden a kezében van, ebből a „kottából „ irányítja az elektronikus rögzítést, kizárólag technikai hiba esetén állnak le a felvétellel, a bakinál sem, az benne marad.

- Hogy tetszettek a vetélkedők?

- Láttam naponta néha két vetélkedőt is. Kora délelőtt uralják a képernyőt, s mint a legtöbb műsort, a vetélkedőket is az erre a célra bérelt színház négy-öt –hatszáz főnyi közönsége előtt játsszák. Sokat vártam, de véleményem helyett csak egy példa segítségével szeretném az olvasó döntésére bízni, mit kaptam egyik adás során. Egyszercsak három házaspárt hívtak a színpadra, a férjeket szembeállították feleségeikkel, aztán mindhárom hölgy kapott egy- egy jóképű habostortát. A játékvezető egy vásári kikiáltó modorában elzengte: x cég kéthetes mexikói utazást ajánlott fel díjnak. Az nyer, aki eltalálja, mennyi ideig tarthat egy perc. A feleségeknek az a feladatuk, hogy amikor úgy érzik letelt a perc, a habostortát férjük arcába vágják.  Igen ám, de a „játékvezető” addig hergelte, piszkálta, bíztatta, idegesítette a nőket, hogy amikor a tuljadonképpeni perc elkezdődött, már szinte remegett a kezükben a torta s a győztes hölgy sem bírta tovább huszonnyolc másodpercnél, harmadikként találta fején férjét, burleszfilmekből ismert, édes rakománnyal. Hát ilyenek a vetélkedők. (…)”

 

Vitray visszaemlékezéseiből :

Szóval midőn hazaérkeztem, számosan kérdezték, hogy milyen is i a talk-show (ejtsd: tóksó) sőt, Fellegi Tamás, aki akkor a tévé szórakoztatási főnöke volt, egyenesen nekem szegezte a kérdést: nem aka­rok-e ilyesmivel próbálkozni idehaza? Nem akartam. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a „tóksó", ahogyan én akkortájt az amerikai televízió szinte valamennyi csatornáján, a legkülönbözőbb műsorveze­tőkkel, úgyszólván mindennap láttam, nem plántálható át „magyar talajba". Hogy miért? Először is: 1971-ben még korántsem volt hozzáedződve a hazai tévénéző, aki persze „potenciális" riportalany is, hogy oldottan, felszabadultan, szorongás nélkül üljön ki egy színpadra, és közönség előtt folytasson intim beszélgetéseket.  „

 

 

Avar János a TÉVÉKÖNNYV 1985 számában a Dzsungel című írásában próbálta elmagyarázni a magyar nézőknek, olvassóknak az amerikai televíziózás egyik fontos  műfajának a talk-show-nak,  lényegét é szerepét a televíziózásban: .

„ A nagy hálózatokon este, a 11 órás híradó után, a kisebbeknél már a főműsoridőben népszerű műfaj a terefere. A „talk-show"- jobb híján beszélgető műsornak fordíthatjuk, ez azonban nem fejezi ki azt, amit az angol változat jól érzékeltet: a beszélő ember is show, látvány. Az amerikai televízió számos műsorfajtája „épít" a beszélő, vagyis hol hírt, nóvumot közlő, hol csupán csevegő, hol pe­dig hevesen vitázó emberre. Az idegen első benyomása a változatosság; utóbb kezdi észrevenni a kaptafákat, nem szólva a korlá­tokról. Mindhárom nagy tévéhálózatnak van egy - a mi rádiónk reggeli krónikájára em­lékeztető - egy-két órás műsora, amelyben a hírtől a beszélgetésig és riportig sok min­den megtalálható. Rendszeres, hogy regge­lente meginvitálják valamely előző esti fon­tos esemény főszereplőit, vagy legalábbis azokat a riportereket, kommentátorokat, akik szem- és fültanúi voltak.

Délben főleg a helyi tévéállomások ren­deznek fél-, egyórás beszélgető show-kat, komolyabbakat és kevésbé komolyakat, többnyire kifejezetten lokális érdekességű ügyekről és személyiségek meghívásával. Ugyanezek az állomások esti híradójukat „el­nyújtják": beleékelik a nagy hálózattól átvett országos híradókat, s előtte, utána nemcsak a helyi hírek hallhatók, láthatók, hanem sok kisebb riport, beszélgetés is, gyakran stú­dióvendéggel.

Este nyolctól kezdődnek az „igazi" beszél­gető show-k s tartanak éjjel egyig vagy még tovább is. Vagy New Yorkból vagy Los An­gelesből sugározzák, de például Mike Doug­las Doug­las show-ja Philadelphiából jut el sok helyi állomáshoz. Phil Donahue egy évtizeden át Chicagóból kínált minden reggel főleg nő-problémákkal foglalkozó talk-show-t, csak e tavaszon költözött át New Yorkba. A beszél­getőműsorok első számú sztárja és az ame­rikai televíziózás vitathatatlanul vezető sze­mélyisége azonban Johnny Carson, immár a hatvanas évek óta (állítólag ő az egyetlen, aki sikerrel szánhatna szembe a nagy háló­zatok elnökigazgatóival is).

„ Az unterman hosszan elnyújtott han­gon belerikolt a színpad szélén álló mikro­fonjába: „Ééés itt van Joooohnny!" A segéd által már „hangulatba hozott" stúdióközön­ség tombolni kezd (persze a képernyőn lát­hatatlan „tapsolni" feliratú rendezői villogó jelzések is erre ösztökélik), és megjelenik egy nyúlánk, őszes halántékú, de egyébként ruganyosan fiatalos, jó ötvenes férfi, aki mintha éppen akkor lépett volna ki valame­lyik divatlapból. A szó szoros értelmében: hiszen Johnny Carson „mellékesen" óriási jövedelmet húz a képeslapokban megjelenő ruhamodell hirdetések révén. A golfbajnokra emlékeztető férfiú olyannyira a létező ameri­kai öltözködési ideálok egyike, hogy a show végén gondosan felsorolják a rendező, az operatőr meg a többiek listáján azt is, ki ké­szítette, melyik ruhatervező, melyik cég Mr. Carson aznap éjjel látott öltözékét.

Aztán Carson odaül kis szecessziós jelle­gű íróasztalához, amely mögé az éjjeli Los Angeles, vagyis Hollywood fényeit vetítik, s az íróasztaltól jobbra, a V betű egyik szárá­nak megfelelően kitett fotelokra sorra érkez­nek a show vendégei. Mindegyik az asztal melletti első székbe ül, hogy aztán a követ­kező érkezésére eggyel arrébb „csússzon", mígnem megtelik a négy-öt fotel. Ha a más­fél órás show hirdetéseit is beszámítjuk, dur­ván tíz perc, legfeljebb negyedóra jut bárme­lyik vendégre.

A beszélgetés ennek folytán szükségsze­rűen rövid és csapongó, poénokra épül, fő­leg Carson jóvoltából, és magakelletésre a meghívottak részéről. Ez utóbbi szükségsze­rű: a vendégek többnyire a Los Angeles-i film-, show-, hirdetési, bestsellerírási szak­ma éppen tündöklő csillagai, ennek megfe­lelően konkrét érdekük fűződik önmaguk reklámozásához. A meghívott színész a film­jét, tévéműsorát akarja „eladni", vagy azt, amire éppen készül, az író a könyvét emle­geti és így tovább. A lényeg persze az, hogy a műsor gyakorlatilag semmit sem tesz hoz­zá a reklámhoz, nincs rá idő a hirdetések, a poénok, a fotelhelycserék kavalkádjában. Ha legalább érdemben szó esnék mondjuk az író művéről, elképzeléseiről, akkor a reklám természetesen megbocsátható volna; látha­tó azonban, hogy erre sem a házigazda, sem vendégei nem törekednek….. „

 

Vitray visszaemlékezéseiből :

Felmerült egy a tapasztalatain alapuló amerikai mintát is figyelembe vevő talk-show elindításának lehetősége.

 

 

Az azt megelőző viták dokumentamait elemezve próbálom bemutatni a korabeli vitát, vitákat, dillemákat.

 

Vitray tehát hazatért, emlékezése szerint :

„Fellegi Tamás, aki akkor a tévé szórakoztatási főnöke volt, egyenesen nekem szegezte a kérdést: nem aka­rok-e ilyesmivel próbálkozni idehaza? Nem akartam. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a „tóksó", ahogyan én akkortájt az amerikai televízió szinte valamennyi csatornáján, a legkülönbözőbb műsorveze­tőkkel, úgyszólván mindennap láttott nem plántálható át „magyar talajba".

- Hogy miért?

- Először is: 1971-ben még korántsem volt hozzáedződve a hazai tévénéző, aki persze „potenciális" riportalany is, hogy oldottan, felszabadultan, szorongás nélkül üljön ki egy színpadra, és közönség előtt folytasson intim beszélgetéseket.  „ – írta Vitray egyik visszamemlékezésében.

 

A Neue Zürcher Zeitung ekkor beszámolt arról, hogy Amerikában közel 5,3 millió háztartásban közel 18 millióan nézik a helyi vezetékes tévé műsorait.  A fejlődés egyértelműen a városok teljes <<vezetékesítése>> felé halad.  Az egyes vezetékes tv-állomások 6-12 műsoros választékkal álltak az előfizetők rendelkezésére. A technika akkori állása szerint 50 csatornát is az előfizetők rendelkezésére tudtak bocsájtani.

 

A belgiumi vezetékes nézői addig három német, egy luxemburgi és két hazai programból választhattak. Ettől kezdve a BBC második műsorával és az angol ITA televízió adásával bővült a kínálat. A vezetékes televíziót ekkor Brüsszelen kívül Liege, Namur, Verviers, és Leuvenben lehetett igénybe venni.  Az üzemeltető „Radio Public” cég előrejelzése szerint két éven belül húsz programot fognak tudni továbbítani.

 

A Rundfunk und Fernsehen cikke ekkor a tévékazetták és képlemezek jövőbeli szerepét vizsgálta. A rögzített és bármikor lejátszható tévéműsorok felhasználásának lehetőseit áttekintve egy gyakorlati szempontot tartott fontosnak: „Hogy a kazetta belátható időn belül megkezdi-e feltételezett győzelmi menetét, nemcsak a technikai és tartalmi minőségétől függ, hanem annak méretétől is, mennyire szokták meg a fogyasztók a kazettát”.

 

Mielőtt tovább haladnánk, nézzük meg az országban kialakulut politikai hátteret. Itthon közben megindult az 1968-as gazdasági reform már szovjet nyomásra, a  politikai visszarendeződés.

A Prvda cikke nyomán a hazai keményvonalas pártelit Kádár ellen szervez politikai programokat, bízva szovjetek támogatását, és esetleges Kádár eltávolításában reménykedik, Biszku vezetésével.

 

1972. Március 02 -án 18,15 Kapcsolásos közvetítés volt „Munkások, vezetők egymásközt” ímmel - a moszkvai Prvada egyik vezércikke nyomán - a Csepel Művekből és debreceni Gördülő Csapágygyárból. A vitában részt vett Koltai Endre, a Vasas Szakszervezet titkára, Csepelen dr. Jandek Géza, a SZOT közgazdasági Ostályának vezetője.  A riporterek: Bán János és Balogh Mária. Rendezők. Schatz Aranka és Pintér Gyula.

 

1972. Május 25 -én 21.20  Köszöntő címmel hirdetett egy műsort a Rádió és Televízió Újság minden leírás, ajánlás és figyelem felhívó cikk nélkül. A műsor Kádár János 60. születésnapjára készült, az előzmények sem tanulság nélküliek. Szerkesztő: Pintér József, forgatókönyvíró: Pintér József. Rendező:Wiedermann Károly; Szinetár Miklós

 

 

Kádár János május 10-én levében kezdeményezte a Politikai Pizottságnál és a Központi Bizottságnál, hogy mivel betölzötte a 60. életévét nyugdíjba vonulhasson – vagyis felajánlotta lemondását. A PB a levelet titkosan kezelte és nem is hozta nyilvánosságra még a párt csatotnáin belül sem.

 Előzmények:

Politikai Bizottság jegyzőkönyve 1972. május 18-i zárt üléséről.

 

Napirend:

1./ Kádár elvtárs 60. születésnapjának megünneplésével kapcsolatos kérdések. Előadó: Biszku Béla elvtárs

2./Kádár elvtársnak a Központi Bizottsághoz írt levele

Előadó: Biszku Béla elvtárs

 

Részletek:

A politikai Bizottság az alábbi álláspontra jutott:

Kádár elvtárs kívánságának megfelelően a megemlékezést szerény keretek között kell megtartani. Ugyanakkor a P.B. azt is szükségesnek tarja, hogy méltóképpen emlékezzünk meg az eseményről.

(…)

A P.B. arra, az álláspontra jutott , hogy a hazai ünnepségekről egy összevont sajtóközleményt kell kiadni, amelye tartalmazza a K.B. levelét, a kitüntetés tényét, valamint tudósít a K.B. által adott ebédről.

Egy nappal később szükségesnek tarja az SZKP üdvözlésének leközlését, valamint azzal együtt néhány más testvérpárt üdvözletéről híradást a napi sajtóban.

……

A P.B. tudomásul veszi, hogy a napi sajtó publicisztikai jellegű megemlékezést ne közöljön. Erre a sajtót fel kell hívni.

(…)

A P.B. felkéri Biszku elvtársat, hogy vizsgálja meg és bírálja el, hogy a TV által készített 15 perces történelmi jellegű filmösszeállítás, z alkalomhoz illő-e és megfelel-e az ünnepséggel kapcsolatos szándékainak, javasolja-e műsorra tűzését.

 

Kádár Jánosnak a Központi Bizottsághoz írt május 10.-i levele.

Kádár János elvtárs május 10.-én levelet intézett a Központi Bizottsághoz további munkájával kapcsolatban.

 

A Politikai Bizottság a napirend vitája kapcsán teljes egyetértésre jutott abban, hogy – bár megérti Kádár elvtárs politikai és személyi inditékait, és elvileg helyesli a kérdés felvetését – nem tarja indokoltnak a kérés elfogadását. Szükségesnek tarja, hogy Kádár elvtárs továbbra is betöltse jelenlegi tisztségét, és kéri őt, hogy fogadja el a P.B. álláspontját.

 

A Politikai Bizottság megbízza Biszku, Fock, Aczél, és Gáspár elvtársakat, hogy a P.B. álláspontjáról informálják Kádár elvtársat, beszéljék meg vele a levélben felvetett kérdéseket és a megbeszélésről tájékoztassák a Politikai Bizottságot. Magyar Nemzeti Levéltár  – 288f 5/581/1.öe

 

1972. Május 10. Kádár János az MSZMP KB –hoz írt levelében – életkorára hivatkozva felajánlja a lemondását, lépése hátterében a párt balos ellenzékének több támadása ált.  A május 18-i PB ülésen a szavazás előtt már ismert volt, az SZKP  határozata, hogy Kádár megkapja a Lenin rendet. A PB megerősíti a poziciójában.

 

Politikai Bizottság jegyzőköyve 1972. május 22-i zárt üléséről.

(…)

Biszku elvtárs beszámolt a Politikai Bizottságnak arról, a beszélgetésről, amelyet a megbízott négy elvtárs, Biszku, Fock, Gáspár és Aczél elvtársak folytattak a P.B. május 18.-i ülése után Kádár elvtárssal, s amelyben felvetették azt a megoldási lehetőséget, hogy a levél üyét a Politikai Bizottságban takintsék lezártnak és Kádár elvtárs álljon el attól, hogy a K.B. elé terjesszék.

Biszku elvtárs –Kádár elvtárs véleményének ismertetése során – aláhúzta, hogy most már jobban érthető és lényegében eéfogadható Kádár elvtárs álláspontja.

Kádár elvtárs felszólalásában hangsúlyozta, hogy megérti a Politikai Bizottságnak a levél esetleges visszartására vonatkozó álláspontját, mégsem tudja az elfogadni.

Már hosszabb idő óta gondolkozik a levélben említett kérdésekről. Azért veti fel, mert szeretné, ha belátható dőn belül az megoldódna. Tudja, hogy ehhez érési idő zükséges. Feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a Központi Bizottság megismerkedjen a levéllel már most, azért hogy későbbiekben reaálisabban tudjon a tisztségek betöltésekor számolni az adott helyzettel. (…)

Azt javasolja:

1/ a K.B. legközelebbi ülésére terjesszék be a nyugdíjazást kérő levelét;

2/ egyidejűleg a P.B. terjessze be a maga javaslatát.

(…)

A Politikai Bizottságban egyetértés alakult ki a következőkben:

1/ A Központi Bizottság legközelebbi ülésén a K.B. tagokkal ismertetni kell Kádár elvtárs levelét. A levélen Kádár elvtárs bizonyos pontosítást végez.

2/. Egyidejüleg be kell terjeszteni a P.B. javaslatát. Szövegtervezetét a korábbi négy tagú bizottság (Biszki, Fock, Gáspár és Aczél elvtársak) készítse el Kádár elvtárssal egyeztetve.

3/. Meg kell vizsgálni újólag, hogy a Központi Bizottság miként kezelje az említett kérdést.: saját belső ügyként, vagy megfelelő formában közölje az ügy felmerülését és elintézését az ország közvéleményével. Magyar Nemzeti Levéltár  – 288f 5/581/2.öe

 

Végül is 1972. május 25 -én a TV Híradó  induló első hírként (Varga József belpolitikai kommentátor ismerteti) beszámol arról, hogy a KB levélben köszöntötte Kadár Jánost születésnapján, majd fotót mutat amint az Elnöki Tanács nevében, kitüntetik a Szocialista Munka Hőse kitüntetéssel. A Híradóban utalás sem történik a lemondó levélre illetve a PB vagy a KB ezzel kapcsolatos bármilyen véleményéről, vagy reakciójáról.

 

 Ilyen poltikikai helyzetben volt olvasható a Film színház Muzsika 1972/3. számában, részletek:

…” A TV behozza a világot a lakásba, azt érzem, enyém a világ. Érzelmileg és intektuálisan fejleszt, fogalomkört és témakört bővít.  Ma már a tanyasi gyerekek is láthatják és hallhatják a tenger morajlását, tehát élménnyé alakul át az a szó, hogy „tenger”. (…) A túlzott  tévénézés  az elszürkülés  veszélyét rejti magában.   Paradox módon úgy tűnik, , hogy a tv színt visz  az ember , a család életébe, pedig  bezárja a négy fal közé. Sőt, a  a tv megöli,  vagy megölheti  a családi életet is. Megszűnik a családi beszélgetés, a gyerekeket  lepisszegik,  mert az Angyal éppen  most csap  le a bűnözőre, s késő  este, amikor az adás befejeződik, a család már fáradt.   Éppen ezért a tv műsor nem válik beszédtémává, otthon, csak másnap a munkahelyen. Persze a kínos, üres családi életet kitölti, mert ott, ahol különösen sem nagyon  beszédesek egymással, legalább a képernyő előtt ülnek

 Az Rádió és Televízió Újság 1972./1. számában Birkás György beszélgetést közölt Nyers Rezsővel az MSZMP Politikai Bizottsága tagjával, a Központi Bizottság titkárával, a rádióról és a televízióról., részletek:

„ … A tévé számomra nem tudja teljesen pótolni a rádiót – de jól megférnek egymással. (…) Helyes, hogy a rádió és televízió reklámokat is sugároz. Ma már, a technikai forradalom  korában – amikor az ipar szinte napról napra „dob ki” új és új termékeket – reklám nélkül nem lehet meg sem a kereskedelem, sem a fogyasztó. Örülök, hogy a rádió- és a televízió reklámok az utóbbi időben javultak. Helyeslem, hogy egyre inkább a fogyasztók érdekeit szolgálják, tehát mindinkább tájékoztató jellegűek. Egyetlen megjegyzésem: fokozni kellene az új cikkek reklámozását, jellemző tulajdonságaik és használati értékük kiemelésével. …

(…) - Milyen műsortípusok jelentenek „kikapcsolódást” Önnek?

A rádiónak és televíziónak csak részben feladata olyan műsorok sugárzása, amelyek egyes sajátos igényű rétegeknek kikapcsolódást nyújtanak. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy a műsorok segítsék megtalálni a nagy többség számára az egészséges kikapcsolódás módjait.  Olyan színes, élvezetes műsortípusokra gondolok, amelyek tájékoztatást nyújtanak a pihenéshez, az egészséges életmódhoz, a a szabadidő megfelelő kihasználásához. És amelyek szórakoztatóak. Ez a legnehezebb, de egyike a legfontosabbnak.”

 

Március 1- én jelenik meg a Filmvilág 1972/5. száma, melyben Televízió és szórakoztatás címmel  Liszkay Tamás írt cikket, részletek:

„(…) Úgy gondolom, hogy – több más ok mellett – éppen a televízió léte. Fejlődése veti fel újra és újra nálunk is a szórakoztatás értelmezésének és újrafogalmazásának igényét. Ez a fejlődés, amelynek technikai, és mennyiségi-számszerű (pl. az előfizetők számának növekedése) mutatói is vannak, állandó és gyorsütemű mozgásban tartja a kulturális életnek ezt a közegét, és folyamatosan változtatja a szórakozás – szórakoztatás erőterét, irányát. Újabb feladatokat adva a műsort szolgáltató intézményeknek é újabb igényeket ébresztve a közönségben. (…) sok félreértés oka az,  a tévhit, hogy amikor a televíziós szórakoztatásról beszélünk, tulajdonképpen csak néhány műsortípus speciális gondjairól van szó. Mint például a kabaré, a tánczene stb. Pedig ha nem lépünk ki a hagyományos meg és berögződések korlátai közül, és csak egy-két műsortípus problémáiban látjuk a szórakoztatás-gond  megoldását, nem jutunk előbbre.

 

Fellegi Tamás, a Szórakoztató Főszerkesztőség korabeli vezetője 1997 – ben az „MTV 1957 -1997” című könyvben (Szerkesztő: Schmind Péter) így emlkékezett az Ötszemközt indulásával kapcsolatos vitákra és a műsor indulásának körülményeire: 

„Majdnem negyedszázad távlatából nem könnyű eldönteni, hogyan lehet a szerkesztő megtisztelő felkérésének eleget tenni, mit érdemes, mit kell elmondani egy televíziód műsorról, amely a maga idejében vitathatatlan siker volt. Mielőtt a kulisszatitkokra térnék, hadd álljon itt azok névsora, akik megfordultak az Ötszemközt stúdiójában Az adások sorát 1973. augusztus 8-án dr. Palló Imre nyitotta meg. Két héttel később Hofi Géza. Őt követte Somogyi József, egy héttel később Marosán György, majd Major Tamás, Papp László, Székely Éva, Honthy Hanna voltak vendégeink. Az 1973 as évet Tabi László zárta. Tekintélyt parancsoló volt 1974. év névsora is: Törőcs Mari, Pióker Ignác, Örkény István, dr. Lomb Kató, dr. Burgert Róbert, Hegyi Gyul Kovács Margit, Szabó Gergely. 1975: dr. Törő Imre, Iharos Sándor, dr. Káldy Zolt, Balczó András.  

Nem, hogy a nyitás volt a politika jellemzője, de a gazdasági mechanizmus reformja leáldozóban volt. Amint tudjuk Moszkva már régen „balraát"-ot vezényelt, bár erre akkor már az elszánás sem volt akkora, a visszafordulás lehetősége is sokak számára „hara arcot” jelentett.

 

S mielőtt a műsor történetének alakulására térnék el kell mondanom, hogy nyugodtan terveztünk, magabiztosan toltuk kifelé a falakat, mert én biztos voltam abban, hogy a cég elnöke, Tömpe István, ha kell a központi bizottsági tagságát is felhasználva, támogatni fog, Pécsi Ferenc a tévét vezető alelnök pedig szövetségesünk lesz. Megvallom az őt követő, majd elnökké előlépett Nagy Richárdtól sem tartottam.

 

Így, mikor Vitray Tamás, száznapos amerikai ösztöndíjáról visszatért, a Szent István parkbeli kávéházban (ma bútorüzlet) ültünk le megtervezni a jövőt. A cél közös volt folytatni az 1964-ben, a Szellemi Olimpiával megindult, majd a 12 székkel, a Fekete-fehérrel (budapesti kerületek vetélkedője) - hogy csak a legjelentősebbeket említsem - folytatott országos sikerű műsorok sorát. Akkor még a televízióban dolgo­zók fontosnak tartották, hogy a különféle műsorok az intézmények és természetesen maguknak sikert hozzanak. Erre alapozva, kicsit nosztalgiázva mesélte Tamás, hogy milyen talk-showkat látott odakinn, hogy ezek a nyilvánosság előtt zajlanak. Nem kel­lett sokáig érvelnünk egymásnak amellett, hogy ez nálunk, akkor nem megy, illetve meg lehetett volna csinálni, ha már akkor felhajtjuk a magamutogatás, már-már beteges egyedeit. Én arra szavaztam, legyen ez az utókoré, melyikünké volt a javaslat nem emlékszem, de szerintem mindegy is. Hiszen nem igaz az, hogy ezek a programok igazában egy agy szülöttei, hogy egy valaki képes kitalálni, megírni, megszervezni, lebonyolítani. Bár a szerzői filmek divatja arra utalna, ha nem tudnánk, hogy az igazi filmgyártók előtt ott van a pénzt adó vagy felhajtó producer, aki az első néző és, ha kell a mindent eldöntő dirigens funkcióját is betölti. Amellett döntöttünk, hogy inkább meg­találjuk az abszolút meghitt beszélgetés megteremtésének lehetőségét.

 

Es lőn. A díszlettervezővel összeülve, kitaláltunk egy szobát, ami elfért a tévé kettes stúdiójában. Falaiból kivágtuk és úgynevezett detektív tükörrel takartuk, azokat a „lőréseket", amelyek mögé, függönnyel takarva, a kamerákat helyeztük. Nagy mozgásterük nem lévén meglehetős pontossággal kellett mindent bemérni, hiszen, ha akár Vitray, akár a beszélgetőtárs valamely irányba elmozdítja a karszékét vagy előbbre dől stb. felborul a terv, úgy korrigálni, hogy a „szobában" lévőket figyelmeztetjük, meg nem lehet. Csak zárójelben jegyzem meg, riporterek számára még csak csak de riportalanytól elfogadhatatlan kívánság megkövetelni, hogy ők kövessék a kamerákat és ne fordítva. Néhány műsoron még ma is meglátszik mennyire eluralkodott e téren (is) a játékfilmesek szemlélete, miszerint a gép a fontos. Riportnál ez - szerintem - nem alkalmazható.

 

Egyszóval megszületett a gondolat, és elérkezett a kivitelezés órája.  Hihetetlenül érdekes, hogy rutinos tévészereplők, akárcsak Major Tamás, a felvétel végén. kérdeztek rá, hogy mikor lesz a felvétel.

Tehát az első és talán legfontosabb célt elértük: a stúdióban olyan beszélgetés folyt, mint akárhol, presszóban, magánlakásban, stb. Ugyanis azt is kitaláltuk, hogy legyen a stúdióbam az akkori „illemnek" megfelelő ital, frissitő kávé, víz. …

 

Vitray Tamás így emlékezett későbbi írásában az Ötszemközt indulására:

 

Vitray: „Az Ötszemköztről Fellegi Tamás maga dönthetett, miközben ő volt a rendezője. Ellenkező esetben be kellett volna adnunk a műsortervet és megkérdezték volna hogy időszerű-e ez most. Ki tudja, mi időszerű. Akkor már a műsorért való harc volnta el az energia egy része.

 

Az Ötszemközt látszólag nem volt tévés műfaj. Egy ember beszélt benne egy másikkal, nem voltak bejátszások, vágóképek. A műsorpolitikai felhangjai nem erősítették a hatást.

-Népfront jelleget tükrözött a műsor. Hogy egyáltalán létrejött, az nem tőlem fügött, hanem Fellegi Tamástól. Én kint voltam száz napra Amerikában egy ösztdijjal és az vált számomra világossá, hogy a talk showk a legnépszerűbb műsorok közé tartoznak. Azt mondtam akkor - és biztosan igazam volt - hogy mi az amerikai típusú talk showt nem tudjuk megcsinálni. Itthon az emberek introvertáltabbak, nem l_eh_et velük közönség előtti intim és laza csevelyt folytatni. És ez akkor igaz is volt. E miatt, mint a fénykép negatívja, mindennek a fordítottját csináltuk. Nem hogy közönség nem volt, de még a kamera sem volt bent a helyiségben. Hogy kik szerepeljenek műsorban azt leginkább Fellegi Tamás találta ki és én többnyire elfogadtam a javaslatait. „

 

" Vitay: Az Ötszemközt nagyon nagy iskola volt" - emlékezett vissza. Az interjú ugyanis zárt helyen zajlott, az alanyok nem láttak kamerát, csak Vitrayt és "egyszer csak megnyíltak. És ez pontosan azért történt, mert nem azt érezték, hogy most megpróbálom kivesézni őket" - idézte fel, amikor riporteri hitvallásának alaptéziséről beszélgettünk. Arról, hogy "aki felülkerekedik, az alulmarad".

 

 

Elkezdődtek a műsorok felvételei, kijelölték az sorozat indulásának tervezett időpontját. . Aztám az volt az érdekes, hogy nem tudott elindulni a műsor., mert az első interjú alanonyok között volt Marosán György. A politikai felépít­ménynek jól jött egy ilyen műsor. De a műsort egyszerűen nem engedték elindulni, Azt hiszem Tömpe István elnökségének egyetlen érdemleges tette az volt, hogy Marosán Györggyel elkészülhetett végül is az Ötszemközt.

 

1973. Augusztus 09 -én 20.00 Végül is képernyőre került az első Ötszemközt adás, ami igen népszerűvé vált. Az első vendég Palló Imre volt.

 

Az induláskor a heti műsorújságban mondta Vitray Tamás a műsorról, részlet:

„ – Az emberiség történetének legősibb ötletét valósítjuk meg: két ember beszélget, gondolatokat cserél. Aligha kell bizonygatnunk ősrégiségét,, hiszen minden okunk megvan annak feltételezésére,, hogy már Éva is  gondolatokat cserélt Ádámmal. (No, persze, csak miután oldalbordájából eltávolították). Az is igaz, hogy két ember négyszemközti beszélgetése egyértelműen jelzi, senki más sem hallja, hacsak titokbanki nem hallgatja. Így lett a műsor címe: Ötszemközt, mivel az ötödik szem a kamera optikája, amely leselkedik, odafigyel. Hogy érdemes-e, azt természetesen majd a nézők döntik el. …..”

 

„ a napokban olvastam Vitray Tamás: Az ember, akivel beszélek című tanulmányát kollégái okulására összegezte – felkérésre – tapasztalatait, rendszerezte az interjúkészítés legjobb módszereit, ha úgy tetszik fogásait. Meggyőződhettem arról, hogy a szerző, a Magyar Televízió egyik kiemelkedő egyénisége semmit nem bíz a véletlenre. Az előkészítés alaposságát tekinti a riporter legfőbb kötelmének:

„ Miről kell előzetesen beszélgetni? Mindenről! Rengeteg időt érdemes áldozni erre a beszélgetésre, esetleg több részletben is lebonyolítható, csak sietni nem szabad! Ha amostani beszélgetés témája egyetlen anyacsavar, melynek feltalálója a partnerünk, ne sajnáljuk az időt, tudjunk meg mindent a gyárról, ahol készül, a gépektől, amelyhez használni fogják, arról a folyamatról, ahogyan eszébe jutott az újítás (…) ”Kapja maga alá a riporter a témát gyűjtse halomba az adatokat, az ötleteket „.  A beszélgetés körvonalai már ki is bontakoznak. A riporter már komponál. Érzi -  éreznie kell -,hogy miként közelíti meg a lényeget.”

 

Dolgozata végén azt írta Vitray, hogy szeretné egyszer a felsorolt kívánalmakat saját maga egyetlen egyszer megvalósítani.

 

„Az Ötszemközt első adása után gondolom, hogy az önmagához igényes riporter is elégedett lehet.

Szinte eszköztelenül, dokumentumok, régi fotók, lemezek mankói nélkül mutatott be egy érdekes, rokonszenves, tiszteletre méltó művészt. Lenyűgöző őszinteséggel, közvetlenséggel idézték föl dr. Palló Imrével, az Operaház örökös tagjával a pályakezdés gondjait, a kiteljesedést. (…)

A beszélgetést szinte észrevétlenül irányító Vitray mindvégig megtartotta a illő három lépés távolságot – sem többet, sem kevesebbet, - és mindent elkövetett, hogy otthonosan mesélhessen Palló Imre arról a székely kisfiúról, aki korának nagyjai közé emelkedett (…).

Az Ötszemközt sorozatról írván lesz módunk még Virtay stílusának az elemzésére. Most csak annyit. Tanítani kellene szerénységét, az a tiszteletet, amivel segítőtársát illeti” - írta Heltai Nándor a Petőfi Népé-ben augusztus 11.-én.

 

 

 

A jó riporthoz két té­nyező szükségeltetik: jó riporter és jó alany. E megállapítással semmi újat nem mondok, de aki részt vett már né­hány, a nyilvánosságnak szánt beszélgetésen (akár kérdező, akár vá­laszoló minőségben) az tudja, hogy a két fél összjátékán milyen sok múlhat. Vitray Tamás tapintatát, beleérzőkész­ségét és simulékonyságát dicsérni közhely; a tévé most indult új so­rozatta, az ötszemközt mégis e közhely megis­métlésére késztet. A so­rozat néhány adása után nyilván elemezni lehet majd, hogyan alkalmaz­kodik különböző egyé­niségű partihereihez, - a muzsikust már a Palló Imrével folytatott első beszélgetés is lenyűgöz­te. Egy teljes órát - zene nélkül - érdek­feszítővé, kellemessé, közvetlenné varázsolni nem csekélység különö­sen akkor, ha - mint a sorozat címe is jelzi - a tévé stúdiójában enyhén szólva nehéz a négyszemközti" intimi­tást megőrizni.

Palló Imre vallatása mintha rejtett kamerák előtt zajlott volna: a né­ző semmiféle törést nem érzett a főcím előtt sugárzott, valószínűleg csakugyan titokban fel­vett néhány mondat és Vitray „kezdhetjük?" kérdő-felszólítása között. S aki nem ismeri a fel­vételek kínlódó, gyakran szó szerint verejtékes atmoszféráját, el sem képzeli, mekkora mun­ka rejtőzhet e hatvan perces könnyed, mégis nagyon tartalmas beszél­getés mögött. A néző úgy érezte, mintha való­ban egy óra alatt, egy­végtében vették volna fel az anyagot, s ez egyaránt köszönhető a rendezőnek és a ripor­ternek. A rendezőnek, aki észrevétlen maradt és a riporternek, aki alapos felkésizültségét képes valamiféle könnyed -- a néző számára rokonszenves - tájéko­zatlansággal álcázni, s bár pontosan tudja, hogy mire akar kilyukadni kérdéseivel, látszólag naivan, éppen olyan té­mák felé tereli a beszél­getést, amelyekre a lai­kus kíváncsi.

Talán az az egyik tit­ka ennek a fesztelenségnek, hogy nem fésülték meg a mondatokat, hogy benne hagyták az apró bakiikat, a szavakat ke­resgélő, elgondolkozó pillanatokat, - ezektől az emberi gesztusoktól kapta meg a produkció hitelét. S úgy érzem, a riporter sem panaszkod­hat „alanyára": a 81 esztendős Palló Imre személyében egy egész történelmi korszakot idézett fel. A zenekriti­kus csak büszke lehet, hogy vele kezdődött el ez a jelentős sorozat, bár sajnálja, hogy a fiata­labb generáció, amely csak hírből, hangfelvé­telről ismeri a nagy éne­kest, most sem hallgat­hatta meg egy dalát sem. S ha Palló Imre visszavonult is már az énekléstől - s ehhez az elvéhez okosan és szigo­rúan tartja is magát - jó lett volna legalább lemezről vagy magneto­fonszalagról felidézni énekét. Nem kellene fél­ni az Eyen közbeiktatott, „nem vizuális" mozza­natoktól : az önmagát hallgató művész, az őt figyelő riporter képe, esetleg egy székely nép­dal megszólaltatásakor a táj felvillanása kiegé­szíthette volna az akusz­tikus élményt. De Palló múltba révedezése, ön­vallomása, ízesen szép beszéde, mondandójának sokrétűsége és humora kárpótolta a nézőt és minden bizonnyal so­kakhoz szólt:

a pályakezdő, tapasz­talatlan vagy élkapatott énekesekhez, akik tanul­hattak indulásából (első nagy bemutatkozása után három évig nem vállalt főszerepet, hogy megszokja a színpadot és megőrizze hangját; az idős emberekhez, akik megcsodálhatták életmódját,   aktivitását; a fiatalokhoz, akik számára megidézte a század nagy muzsikusa­it, Kodály Zoltán alak­ját és barátságát; a városlakókhoz, akik megirigyelhették szülő­földjének gyönyörű tá­jaiért; a falusiakhoz, akik átérezhették a földhöz való kötődését; mindannyiunkhoz, akik szeretnénk, ha nem lennének ellenségeink, irigyeink, s akik - de jó lenne, ha mernénk - vállalnánk meggyőződé­sünket és „akarva nem okoznánk rosszat sen­kinek." –írta FEUER MÁRIA, Filmvilág.1974/17. 1974.szeptember 15.

 

 

Két héttel később Hofi Géza következett.

 

1973. Augusztus 22. 21.00 Ötszemközt: Hofi Gézával.(Vitray Tamás műsorsorozatának második adása) Az Ötszemköztnek, ami Hofival készült, vegyes volt a kritikai fogadtatás. Az állítólag túlzottan komolyra sikeredett társalgás miatt később mind a humoristát, mind a riportert keményen támadták.A félreértelmezett Ötszemközt miatt Vitray és Hofi elhidegültek egymástól.

Vitray emlékezése: „Hofival a mai napig alig beszélünk egymással, pedig már eltelt huszonhárom év.

- Azért haragudott, mert kikötötte, hogy nem mondhat poént?

- Nem kötöttem ki. Ő kérte, mondjam el az elején, hogy a nézők most ne számítsanak vicces műsorra. Minderről Komlós János azt gondolta, hogy ártott Hofinnak, rám uszította Gézát. Hofi négy-öt évig minden műsorában elszórakozott testem kicsiségemmel, hol a nyelvtudásommal. (…) „

 

„Két olyan ember beszélgetésének lehettünk tanúi egy órán át, akit alkatánál és rutinjánál fogva nem tesz merevvé a nyilvánosság, aki képes valóban természetesen viselkedik akkor is, ha ötödik szemként a kamera - és ráadásként még néhány millió ember tekintete – nézi.  Ami az interjú tartalmi oldalát illeti: Vitray Tamás és Hofi Géza beszélgetésében elsősorban a gyors karrier sokakat érdeklő témája, a műfajnak, Hofi „hofiságának” körüljárása, meg a népszerűség megannyi buktatója dominált.  Az interjúalany, ahogyan mondani szokás, önmagát adta, a maga vállaltan plebejus lényét, nem leplezve személyiségének korlátait sem – amelyeket, szerencsére, többszörösen ellensúlyoz az ultima ratio: a tehetség. (…)

Vitray Tamástól legfeljebb csak azt hiányoltuk: miért nem vitázott kissé határozottabban interjúalanyával abban, amiben annak kétségtelenül nem volt igaza.  Még eddig nem hallottam olyan estről, hogy egy kiváló művész elhagyta volna a színpadot, mert egy ifjúsági előadás közönsége zajosan viselkedett; nem tudok róla, hogy a jeles előadóművésznő abba hagyta volna a székely népballadát a dobogón azért, mert a falusi művelődési ház mézőterén fölsírt egyik-másik karonülő kisgyermek. (…).” Részlet (f.f.) kritikájából, Esti Hírlap augusztus 23.

 

„Hofi Géza leleplezte magát a tévében, most már min­den trükkje ismert, bárki utánozhatja. Illetve nem utá­nozhatja, mert az utánzás éppen nem tartozik a trükk­jei közé. Ahogy ö maga elmondta az Otszemközt című Vitray műsorban, legfeljebb mellesleg csinálja azt, amit más nála jobban tud csinálni. Tehát énekel, szí­nészkedik, parodizál, de csak annyira, amennyire el­engedhetetlenül szükséges, mert ezekkel á képességei­vel nem lehet versenyképes, sem eredeti. Megfigyelte viszont, hogy egy mindenki másból hiányzó készséggel rendelkezik: gondos felkészülés után Hofi Géza tud lenni. Ezek után úgy döntött, hogy Hofi lesz. Az ered­mény ismeretes.

De lássunk azért világosan, Hofi kizárólag a beképzeltségének; és a körmönfontságának köszönheti sike­rét. Mint a legtöbb ember, ki akar válni a többi közül, de ravasz logikával észrevette, hogy mindenki más szin­tén ki akar válni és kizárólag azért, hogy Ö még job­ban kiváljon, direkt nem válik kl. Megmarad egyszerű Hoflnak. Természetesen ez a képtelen feltűnösködése nem sokáig maradt rejtve és hamarosan szerződtet­ték a Mikroszkóp Színpadhoz és meghívták a tévébe Is. Az a gyanúm, hogy sokan azért szeretik, mert azt hi­szik, hogy csak tetteti magát Hoflnak; hogy baráti körben egészen másként viselkedik, mint a nézők előtt; hogy nyilvánosság előtt mindig mást mond, mint amit gondol. Hofit mutatványnak tartják, mert lehetetlenség valódinak hinni. Szatíra-Íróknak való elképzelés: mi lenne, ha Hofi nem a színpadot választja, hanem pél­dául felverekszi magát osztályvezetőnek egy közepes Iparvállalathoz és ebben a minőségében beszél a ter­melési értekezleten vagy válaszol a tévé-riporternek, így magunk elér képzelve, magyarázatot találunk a si­kerére. Hofi a megelevenedett népi hős, a suszterinas, aM mindenki helyett kiáltja, hogy meztelen a király. ö a Shakespeare drámák udvari bolondjának mai utó­da. Műfaja a természetes észjárás. Vagy egyszerűen a természetesség. Hiánycikkek terjesztésével foglalkozik, mintha közönséges kútvízzel, erdei levegővel és füst-nélküli napfénnyel házalna.Egyre többet Urnák róla. Többek között azért Is, mert
róla lehet. Nem kevesen akadnak nálunk, akik hitelrontásnak tartják, ha valaki elmondja, hogy kicsodák. És tulajdonképpen igazuk is van. Ok abból élnek, hogy eladják magukat valaminek. A közönségük nem őket szereti és érti, hanem azt, aminek mutatják magukat. Egyéniségük varázsát kínos erőlködéssel tükör előtt tanulják. Számukra az őszinte vélemény merény-
let a másnapi ebédjük és a gyerekük új télikabátja ellen, nem csoda, hogy igaznak azt tartják, ami csak látszik annak. Az olyan emberek viszont, mint Hofi, örülnek, ha leleplezik Őket, sőt maguk törekednek a lelepleződésre. -'•

Persze, ahogy már említettem, kizárólag beképzelt-ségből viselkednek így; fölénnyel nézik a mi szerény világunkat, amelyben mindenki színészkedik és külön­böző olyan tevékenységet parodizál vagy csak utánoz, amihez legfeljebb átlagos szinten ért, ahelyett, hogy az összes lehetséges tevékenységet önmagával töltené meg.” – írta Császár István, Filmvilág, 1974/19. 1974. október 1.

1973. szeptember 20 21.00 Ötszemközt – a vendég – Somogyi József volt.

Somogyi József, aki egy időben a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja is volt, sőt reformátusok világi elnöke, s remek szobrász. Jó tanárnak mondták, akinek ars poeticája volt: nem a növendékek helyett formázni, de rávezetni őket arra a hogyanra, amit ábrázolni akartak. Itt tudtuk meg, hogy az elnöki tanácsi tagságról lemond, mert lelkiismeretével, meggyőződésével nem tudta egyeztetni, hogy kegyek mi ügyekben döntsön.

 

Vitray visszaemlkékezéséből: „Somogyi József, a szobrász! Szinte csak fél szavakkal kellett tovább terelnem, és jobbára csak figyelő hallgatósága voltam, midőn egyszer csak így szakította félbe saját magát: - De nem tartalak fel?!

Ez ám a riporteri boldogság a tévéstúdióban! Ha a vendég annyira elfeledkezik a közegről, a ki nem iktatható művi közegről, hogy így nyilatkozik meg.

 

Addigi pályám legnagyobb felismerése volt a reagálás fontossága. Sohasem voltam - hál' Istennek! - túlzottan tudatos a döntéseimben, az ösztönömben sokkal jobban bíztam és sokkal kevesebbet csalatkoz­tam, mint az eszemben. Mégis, ha a szakmámról volt szó, örökké járat­tam az agyamat, szakadatlan spekuláltam, mi miért úgy volt, ahogy volt, mit miért mondtak „alanyaim" úgy, ahogy mondták. „

 

 Ezután következett a korábban már említett, politikailag legkényesebb beszélgetés.

 

1973. Szeptember 27. 20,45 Ötszemközt. Vitray Tamás vendége Marosán György volt.

Liszkai Tamás főszerkesztő így emlékezett az adásra az MTV 1957-1997 című könyvben, részlet:

„… És 1964 után, amikor Kádárral összeveszve, pontosan ma sem ismert okból szakított még az MSZMP-vel is megjelent és megszólalt Marosán György. Szitok átok kísérte személyét.

 

Vitray emlékezése szertint, így örtént:

„Felvettük az első öt adást, három egymást követő napon. Bizony ma már nem pontosan emlékszem, hogy melyik öt volt ez, annyi bizonyos, hogy Marosán György, Hofi Géza és Palló Imre benne volt. Mindenki meg volt elégedve, belőlem is elmúlt a szorongás. Igaz, a kép minősége nem volt túlzottan jó, részben, mivel akkortájt nem állt még rendelke­zésre videórögzítő berendezés, csupán filmes technikával tudtuk fel­venni a műsorokat, másrészt mivel a „csodatükör", amin át a kamera belesett, sem volt annyira csodás, mint reméltük...

Egyetértettünk abban, hogy Marosánnal kell kezdeni. Évek óta alig lehetett már róla hallani, jó pár esztendeje, hogy „felállt", ahogy ő mondta. Ő igazi szenzáció.

Ekkor szólt közbe APO! Ugyan nem tu­dom, hogy megvolt-e már akkor is ez a gúnyneve a Párt Agit.-Prop. osztályának, tény, hogy a sorompó meglehetősen nagy zajjal vágódott le. Természetesen Marosán miatt.

 

-Ki adott engedélyt rá, hogy Marosánnal interjú készüljön? Megjegy­zem, fel sem merült bennünk, hogy az egykori második emberrel, aki önként vonult nyugdíjas-száműzetésbe, engedély nélkül készítsünk műsort. Méghozzá szépen betartottuk a szolgálati utat is: Tömpe Ist­ván, a Magyar Rádió és Televízió elnöke maga jelezte korábban: rend­ben van, készülhet felvétel Marosánnal. A felelősségre vonás minden­esetre nem váratott sokáig, de mivel az elnök - bár meg nem mondta, hogy ki adta az engedélyt neki - maga is érdekelt volt, mindössze annyi történt, hogy jött az utasítás: amíg felelős vezető ember meg nem nézi a Marosán-interjút, a sorozat nem indulhat el!

Nem is indult el hosszú hónapokon át. Elárulom a késedelem okát: nem volt, aki megnézze az interjút és igent, vagy nemet mondjon. Ha még mindig nem érthető, hát tovább magyarázom: igent mondani koc­kázatos, mert mit szól az öreg - Kádár János -, nemet mondani még rosszabb, mert azt hogyan lehet megindokolni Marosánnak?!

Világos már, hogy miért telt hosszú hónapokba, míg valaki vállalkozott? Nem mondom meg, hogy ki, mert derék, jó szándékú embernek mutatko­zott és hogy meg ne bántsam, el kell hallgatnom nevét.

 

Pécsi Ferenc, aki a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyetteseként a tévé vezetője volt, egy napon lelkendezve telefonált, hogy „ma lesz a nagy megmérettetés", jön ő, aki majd megnézi a Marosán-műsort és dönt. Az akkori felső vezetésnek - legalábbis számomra, aki csak tá­volról és nem személyesen ismertem - viszonylag legrokonszenvesebb tagja. Végignézte szó nélkül, majd utána csak ennyit mondott: nem lá­tom semmi okát, hogy ezt bemutassák, csupán azt hiszem, nem sza­bad ezzel kezdeni a sorozatot.

 

Örültünk, de igazán eufóriás Pécsi Ferenc volt, aki régi kommunis­taként egészen másként gondolkozott sok mindenről, mint a felső ve­zetés bürokratái, a hatalom „hitbizományosai". Amikor kikísérte a vendéget, visszajött, és konyakot hozatott:

Ezt megünnepeljük, hisz a trükköm bejött! - és nevetgélve mond­ta el, hogy bár bizalmasan kezelik, belső pártkörökben tudják, hogy az imént távozott vendég hallása erősen megromlott, protézisre szorul­na, de egyelőre nem akarja viselni.

 

-Én meg, hisz hallottátok, nem csavartam túl hangosra a készülé­ket...

Nincs bizonyíték rá, hogy a megbízott „átvevő" alig hallott valamit a Marosán interjúból. De meglehet, Pécsi Ferenc trükkje segített. Az Ötszemközt mindenesetre útjára bocsáttatott. (…)”

 

S mint utóbb kiderült Tömpének ezügyben legfelső audienciában is volt része. De mikor a műsort meg­nézve, áment mondott rá, pontosan tudta mennyi elismerésben és mennyi szemre­hányásban lesz része. De hát nagyobb viharokat is megélt.

 

Tömpe István az MRT Elnöke volt. Az MRT 1957-1997 című könyben (szerekesző Schmidt Péter, ), Egy név az üvegtáblán –Tömpe  István interjában beszélt a munkájáról. (Az interjú 1986-ban készült)

 

„- Ön 1962-ben került a Magyar Rádió és Televízió elnöki székébe. Mi volt a meg­bízatása, mi volt az a politikai feladat, amelyet meg kellett oldania?

- A megbízatást ketten kaptuk, Grósz Károllyal. Engem elnöknek, őt a pártbizottság titkárának nevezték ki, többek között azzal a feladattal, hogy teremtsük meg a korszerű televíziózás kialakulásának alapjait. Akkoriban, a kezdeti időkben ugyanis a televízió­zás területére döntő részben rádiósok, filmesek mentek, akiknek - tisztelet természete­sen a kivételnek - alig-alig volt valamiféle fogalmuk erről az új eszközről. Szinte csak a postától, a rádiótól átkerült műszakiak értették, mi is az, hogy televízió. így aztán Grósz Károllyal közösen kapott leckénk a/ volt, hogy teremtsük és erősítsük meg a televíziózást Magyarországon. A televízióhoz akkor, elnökhelyettesi posztra egy kiváló debreceni pártmunkás, Kulcsár Ferenc került, a rádiót Hárs István vezette. A rádiósok mögött akkor már sok évtizedes tapasztalatok álltak, tudták, értették a dolgukat, így figyelmemet elsősorban az új eszközre, a televízióra összpontosítottam.

 

Politikai fórum

- Mint politikus, mint pártmunkás, milyen felfogással, milyen elvi alapállással látott munkához?

Soha nem feledtem el azt, hogy a párt agitációs és propaganda munkájának lcülönböző szintjei vannak. Az első és leghatékonyabb ezek körül a szóbeli agitá­ció, hiszen sokszor jártam akkor és azóta is pártnapokra, különböző kollektívák­ba, így magam is tudtam, hogy a közvetlen párbeszéd az agitáció legeredménye­sebb formája. S tudtam azt is, hogy az emberek a híreket elsősorban a rádióból, másodsorban pedig az írott sajtóból tudják meg ezek gyorsaságával, hite­lességével nehéz versenyre kelni. A televíziónak azonban, azáltal, hogy a világ bármely pontjáról tud képeket közvetíteni, a hitelesség tekintetében sajátos előnyei vannak. Mindenesetre akkor, amikor a Magyar Rádió és Televízió élére kineveztek, feladatomnak azt tartottam, hogy megismerjük a rendelkezésünkre álló új eszközt, kialakítsuk a jól megfogalmazott politikai célt szolgálni képes szervezetet. Tudtam, hogy félig már megnyerjük a csatát, ha sikerül rábírnunk a párt- és állami vezetőket: éljenek a televízió nyújtotta lehetőségekkel, jelenjenek meg a képernyőn. Ebben a meggyőző munkában rengeteget segített Kádár elvtársnak és a KB-titkárának, Szirmai Istvánnak a támogatása.”

 

A Marosán beszélgetésről:

 

„…Csütörtökön a televíziós interjú – a műfaji megjelölés eltévesztő, Vitray soha sem „interjút készít”, hanem csak beszélget – magasiskoláját mutatta be.  Marosán György volt a vendége.  Szakmai tanulmány témája lehetne a stílus, a modor ahogyan <<fölnyitotta>> a nézők előtt ennek az érdekes izgalmas embernek politikai és személyes tartalmait. Marosán György, aki fél évszázada szakszervezeti és majdannyi, negyvenhét esztendeje párttag, 1956 után került ismét a politikai élet első vonalába, (mögötte hatéves börtönnel), 1962-ben nyugdíjba ment. Vitray megkérdezte: nyugdíja ment vagy küldték? Aztán: maradt-e benne félelem, mit art a három legfontosabb hibájának, miért neheztelt az értelmiségre és így tovább. Marosán válaszolt az egyenes kérdésekre, - egyenesen. ……  -írta N.T. a műsor után, a Dél-Magyarország szeptember 29.-i számában.

 

„Néhány sikeres és kevésbé sikeres próbálkozás után – úgy érezzük -  Vitray Tamás televízióműsora, az Ötszemközt, egyenesbe jutott.  Marosán Györggyel beszélgetett a riporter , azzal a marosán Györggyel, akinek a személye is érdeklődést kelt és akinek személyisége ott tartja a nézőt a televízió képernyője előtt még akkor is, ha azt kérdezik tőle: mennyit cigarettázik naponta és mit szív, mert még ezt a személyes kérdést is képes bekapcsolni a társadalmi képbe, egy közös ügyért élő politikus-szónok-agitátor-társadalmi harcos életének színező összképébe.. Vitray azonban nemcsak magánérdekű vonások után tudakozódott a nyugdíjba vonult Marosán Györgytől: kérdései jórészt úgynevezett <<rázós>> problémákat érintettek, amiket a marxista politikus nyilvánossághoz szokott gyarkorlottságával, egyéniségének dinamizmusával és a tőle megszokott biztonsággal válaszolt meg: bebizonyítva, hogy a széles nyilvánosság előtt nincsen <<rázós>> kérdés, téma. …   -l –r. (részlet)

 

Gyertyán Ervin kritikájából Filmvilág 1973/20. részletek:

„ A nagy felfedezések gyakran „lógnak a levegőben”, ez azonban mit sem változtat a felfedezés érdemén. Vitray Tamásén sem, és Fellegi Tamásén, akik egy régóta hiányzó, régóta esedékes műfajt fedeztek fel a magyar televízió számára:  olyan műfajt amelynek szívesen vennénk a rendszeres jelentkezését, iskolává válását – mivel lényegénél és jellegénél fogva a televízió legsajátosabb lehetőségeit aknázza ki….

…. Vitray az Ötszemközt sorozatával kezdeményezett, úgy viszonylik ezekhez a maguk műfajában olykor kitűnő (olykor gyenge) produkciókhoz, mint az elsősorban tényanyagával, információival ható újságriportokhoz, újságinterjúkhoz az emberi problémák mélyebb elemzését megcélzó irodalmi riport, irodalmi interjú.  Vitray nem valamilyen kérdéskomlexum megvilágítására folytatja ezeket a beszélgetéseket, hanem emberi arcokat, karaktereket kíván bemutatni vele és általa, lehetőleg a maga teljességében. (…)” „Mind érdekesebb műsor lesz az Ötszemközt … A tegnapi Ötszemközt azért is érdekes volt, mert politikus, forradalmár ült a stúdióban. Marosán György egyéniségének színessége, gondolatmenetének őszintesége biztosította a nézők érdeklődését. (…) Ebben a műfajban nemcsak a riportalany, hanem a riporter is mérlegre kerül. Valószínűleg sok és talán nem is jogosulatlan kifogás érheti gondolatban Vitray Tamást, azt viszont alig lehet vitatni, hogy feltette a kérdéseket, amelyekre Marosán Györggyel kapcsolatban az érdeklődők leginkább kíváncsiak lehettek.  A válaszok mindig attraktívak voltak. Ezért nemcsak gondolatokban gazdag órát tölthettünk a képernyő előtt, hanem igen szórakoztató műsor is láttunk. .”–bel.(részletek) -  Esti Hírlap 1973. szeptember 28.

 

Bersényi Iván, a Magyar Ifjúságban október 19.-én értékelte az Ötszemköz első adásait, részlet:

„Igazi televíziós műfaj ez az ötszemközti beszélgetés. A szembeszökő különbség ellenére is lényegi rokonság van a személyes jelenlét és a személyes kapcsolat élményt adó nagyszabású körkapcsolásos műsorokkal. Televíziósaink szerencsére nem egyszerűen átmásolták ezt, a más környezetet és más körülmények között idegenben népszerűvé vált műsort, hanem meg tudták teremteni ennek haza változatát.

Vitray tehetsége, adottságai, felkészültsége alkalmassá teszi, hogy személyiségével éltesse a beszélgetéseket. Hogy lehetővé tegye a gépi közvetítés elidegenítő eszközei, a kamera és a mikrofon elé ültetett nagy egyéniségek személyiségének kibontakozását az eleven hatást. Mert ez a műsor a televíziós személyiségek műsora. Hatásának titka a közreműködök személyes varázsával a nézőkben keltett visszhang.  Ehhez – akár tudatosan érték el az alkotók, akár tőlük független az eredmény – az eddigi négy adás, a sikeresnek és a sikertelennek egybevágó bizonysága szerint három tétel szükséges. Elengedhetetlen a házigazda-műsorvezető felkészültséggel párosult tehetsége. Elengedhetetlen a meghívott vendég <<televíziós személyisége>>, vagyis az a képességük, hogy a stúdióban is , műsor közben is képesek legyenek kisugározni magukból azokat az értékeket, amelyek miatt a közérdeklődés feléjük fordult. Enélkül bizony a stúdió lámpáink kegyetlen fénye gyorsan megfakítja a kívül hozott <<dicsfény>> ragyogását. Ennek a sugázóképességnek lehet forrása mély emberi melegség, mint dr. Palló Imrénénél vagy szellemi ragyogás , mint  Somogyi Józsefnél, vagy meggyőző erő és elkötelezett szenvedélyesség, min Marosán Györgynél,. Van olyan belső tulajdonságok, amelyeket a további adások vendégei fognak a nagyközönség előtt felfedni – remélhetőleg. És végül elengedhetetlen, hogy a beszélgetések gondolatisága, és tartalma is képes legyen visszhangot kelteni a nézőben. (…)”

 

1973. Október 28. Ötszemközt újabb adása, vendég: Major Tamás, volt.

Ahogy már korábban írtam olyan diszlet készült a stúdióban, kitaláltak  egy szobát, ami elfért a tévé kettes stúdiójában. Falaiból kivágták és úgynevezett detektív tükörrel takarták, azokat a „lőréseket", amelyek mögé, függönnyel takarva, a kamerákat helyeztük. Hihetetlenül jól sikerült az „álcázás”, még a rutinos tv-szereplők, színészek sem vették észre az „eldugott kamerákat” még Major Tamás sem, a beszélgetés végén kérdezte: „és mikor lesz a felvétel?”.

 

1973. November 23. 21,45 Ötszemközt újabb adása, vendég Papp László bokszoló.

„ (…) Hogy a kötelekkel körülvett négyzetben mire képes és hogyan azt mindenki érti, a sportanalfabétákat nem is érdekli. De Papp László gondolkodása, munkaerkölcse, tisztessége, humora és az, hogy minden világsikere után is változatlanul szerény maradt, mindenki számára érdekes, vonzó.  Nemcsak ritka boksztehetségéért tiszteljük, hanem egész emberi lényét elismerjük és szeretjük, oly közelinek érezve magunkhoz, mint édes testvérünket. Vitray tamás jól fogalmazott, interjúalanyának új meg új lendületet adó kérdései s sokat segítettek abban, hogy ez az óra nemcsak az Ötszemközt-sorozat , de általában a televízió egyik kiemelkedő műsora legyen. (…)” részlet, írta az (barabás) az Esti Hírlap november 24.-i számában.

 

Kutatásaim során a Magyar Nemzeti Levéltárban találtam egy érdekes levelet, amelyben a televízió kezdeményezték, hogy az igen népszerűvé és nézetté vált Öszemközt című műsorban engedélyezze az MSZMP KB Agit Prop Bizottsága és a Politikai Bizottság, hogy vezető politikusok is riportalanyak lehessenek.

 

Fellegi Tamás főosztályvezető 1973. november 15 - én Katona Istvánhoz az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya vezetőjéhez fordult levélben.

„ A Magyar Televízió „Ötszemközt” című sorozatában egyórás kötetlen beszélgetésre szeretnénk felkérni Lázár György, Huszár István, Palotás Magda, Szénási Géza, Tömpe István, Csikós Nagy Béla, Dimény Imre, Puja Frigyes Shulteisz Emil elvtársakat. -  Magyar Nemzeti Levéltár 288f 22/1973.24.öe. MSZMP KB Agit.Prop.Oszt.

Katona István, Fodor László elvtársnak küld ezután feljegyzést november 21-én.:

„Kérlek szíveskedj sürgősen véleményt alkotni az „Ötszemközt” eddigi műsorairól, s ennek lapján kialakítani álláspontunkat a Televízió kérésével kapcsolatban. Megítélendő: szerepeltessünk-e politikusokat ebben a műsorban, egyáltalán beleillik-e a műsor intimpistáskodó, felfogása a demokratizmus értelmezésébe?

Fodor László november 27 - én válaszolt Katona Istvánnak, több mint három oldalas feljegyzésben, részletek

„… Az eddig közvetítésre került műsorok szinte mindegyike mesterkéltnek tűnt abban, mintha a riporter és a riportalany nem tudná előre, hogy miről lez szó. Felesleges azt az érzést kelteni, hiszen végén kiderül, hogy nagyon is tervszerű „faggató” beszélgetést folytatnak. A valóság ilyen irányú eltorzítása szükségtelen (…) Gyakoriak az intimitások, a pletykát közvetítő formulák, melyek a műsor komolyságát és politikai tartalmát veszélyeztetik….

(…) A közvélemény számára nem az a fontos, hogy  „jól sikerülte valakinek a házassága”, hanem a társadalom számára, a politika számára mit ad az egyén, hogyan szolgálta, szolgálja a közösséget, kiállásával milyen pozitív erkölcsi, magatartásbeli, társadalmi elkötelezettségre serkent, nevel stb.

A műsor népszerűségét elsősorban az adta, hogy eddig olyan közismert szereplői voltak, akikre mindenki kíváncsi volt.

A közéletet azonban nemcsak ezek az emberek alakítják, formálják, és nemcsak ezek a tevékeny részesei, hanem a jelenleg nem ismert munkások, parasztok, értelmiségiek is. A televízió feladata ezeket is bemutatni, népszerűsíteni. A jelenlegi profilon – ha azt akarjuk, hogy ez a műsor hosszú életű legyen – változtatni kell.

(…) a főbb tapasztalatok alapján javasoljuk:

- nem szabad politikus, színész, sportoló stb, kategóriában gondolkodni….(…) az intim jellegű eszmefuttatást teljesen száműzni kell a műsorból.”

Katona István kézírása az eredeti kérést tartalmazó levélen: „ A Tv-vel a vez. álláspontja megbeszélve. December 12.” – Magyar Nemzeti Levéltár 288f 22/1973.24.öe. MSZMP KB Agit.Prop.Oszt.

 

1973. december 7. Ötszemközt – a vendég: Székely Éva volt. 

 1973. December 14. 20,05 Vitray Tamás ismét Ötszemközt műsorával jelentkett, a vendég Honthy Hanna, volt.

„ (…) A Honthy-varázst Vitray megpróbálta józan definicióba foglalni, körüljárta, hogy aztán magával Hothyval  mondassa el a titkot. Csakhogy az elmondhatatlan, legalábbis Honthy, maga nem fogalmazza tételbe, ő csak érzi és átéli és gyakorolja egy életen át. Honthy Hanna léte és lénye. Hogy mindig és mindent csak a színpad kedvéért csinált, az volt  számára a legfontosabb, az egyedüli ügy, amelyért mélységes művészi alázattal és fáradhatatlanul, tüneményes lelkiismeretességgel dolgozott.(…)” - (barabás) .. részlet az Esti Hírlap december 15.-i kritikájából.

 

Az Ötszemköztről is beszélt Vitray Tamás abban az interjúban, melyet Paizs Gábor készített vele az Esti Hírlap december 23-i számában, részlet:

„ – Az Ötszemköztért igazán sok a szurkolója.

- Mert a néző érzi, hogy én is kísérleti alany vagyok, nincs kamera, nincs monitor, látható közelben nincs ember.  Az Ötszemközt valójában nem műsor, nem reprodukció;  aki a vallatószékbe, az életét folytatja, nincs forgatókönyv, semmiféle előzetes megbeszélés, nincs smink.  A monológot nekem és a nézőknek mondják el. Itt az életről fogalmazott gondolatnak van ereje.  Eleve nem én alakítok, hanem így vagy úgy, esetleg kérdéssel vagy újabb kérdéssel elfogadom a hallottakat, mindig azzal a szándékkal, hogy ebből a néző tudjon meg legtöbbet. ..”

 1974. Január 27.,  Vitray visszaemlékezése: „A sorozat sikeres volt, magam pedig a jóleső személyes sikeren túl felbecsülhetetlen szakmai tapasztalatot szereztem. Például azt a felismerést, hogy úgynevezett jó kérdésekből sosem lesz jó beszélge­tés, meghitt, őszinte diskurzus. Aki még egyáltalán foglalkozik ilyesmivel a szaktársaim közül és érdekli a véleményem, jól tudja, milyen fokon mániám a „reagálás". Vagyis hogy a jó kérdésnél sokkal fontosabb, hogy arra reagáljak, amit nekem mond a beszélgető társ, és ab­ból bomoljon ki a társalgás, az vigye tovább az interjút. Olyannyira, hogy a csend, a hallgatás is lehet hatásos reagálás, amely nem csak to­vábbvihet, de mélyebbre is, a beszélgetésben.

 

 

1974. 01. 27. 21.00 Ötszemközt műsorának vendége Törőcsik Mari volt.

Vitray visszaemlékezéséből: „Törőcsik Mari volt a vendégem, és egy ponton magánéleti kérdések kerültek szóba. A művésznő, aki addig is nehezen birkózott meg a gon­dolattal, hogy élete alakulásába, addigi sorsába engedjen bepillantást - meglehetősen nehezen próbált, ha nem is kitérni, de nem is kitárul­kozni. Majd elhallgatott, mintegy rám várva, hogy tovább kérdezek, míg én egy pillanatra kiesve tisztemből, elgondolkodtam, hogyan le­hetne - udvariasan bár - tovább faggatni. A csend hosszabb lett és tán szamára kínos is, mert kifakadt: Az Isten áldja meg, ne vájkáljon már bennem! És folytatta pontosan úgy, ahogy szerettem volna, ahogy re­méltem, ahogy kérdéssel óhajtottam késztetni. Csak mert nem szólal­tam meg!”

 

„ Az egyik „ötszemközt" adásról szóló Írásomnak ezt a címet adtam: „Vitray, a társalkodónő." Ügy érzem, tovább kell fejlesztenem a címet: Vitray, a lelkipásztor. Vagy, gyóntatóatya. Aki letelepszik ebbe a puritán televíziós gyóntatószékbe, resz­ketni kezd és elcsuklik a hangja. Még nekik is, akik máskülönben ezrek előtt játszanak a szín­padon, szónokolnak az emelvényen vagy boxolnak a szorítóban. Vajon, mi történik velük? Valószí­nűleg megsejtik, hogy itt bizony gyónásra kerül á sor. Egy ötödik szem is figyeli őket - komolyan, szigorúan, szeretettel. Ha nem is éppen istené: a kameráé. Ha nem vallanak őszintén: elkárhoznak. Azaz, megbuknak. A kamera összevonja szemöl­dökét. Talán jobban is éreznék magukat, ha nem kellene fotelba ülniük, cólát inniuk és rágyújta­niuk. Hanem egyszerűen letérdelhetnének. Ebben a helyzetben az írók sem éreznék úgy, hogy fo­galmazniuk kell, s a színészek is megszabadulhat­nának az alakítás kísértésétől. Milyen jól látja Tör öcsik Mari: a színész helyzete a legnehezebb ebben az-önkéntes gyónásban; le kell magáról választania mindazt, ami szerepeiből rátapadt, s amit - többé, kevésbé - már magánéletében is tovább játszik. Itt azonban nem lehet, mert a néző nyomban ráismer valamilyen alakítására, és csalódottságot érez. A néző „magát" a színészt akarja látni, mint „egyszerű embert" aki meg­mutatja, hogy milyen is valójában. S mivel min­den egyszerű ember - jól vagy rosszul - vala­milyen szerepet elválaszthatatlanul magára ölt élete során: természetes, hogy a kamera előtt sem kell levetnie. Senki sem gondolja róla, hogy szere­pet játszik. Ezekben az izgalmas, őszinte magán­beszélgetésekben tehát a színésznek van a leg­nehezebb dolga. Kockázat nélkül csak a legjob­bak vállalhatják - ők arra is képesek, hogy el­játsszák magukat, mint egyszerű magánembereket, akik képtelenek bármiféle színészkedésre. Törőcsik Mari egy hallatlanul rokonszenves, bölcs, ma­gával szemben szigorú, a művészet iránt alázatos Törőcsiket mutatott be. Irónia, érzékenység, sze­retetreméltó naivitás és tiszteletreméltó intellektus megvesztegetően keveredett (majd azt írtam: játé­kában) őszinte vallomásában. Nem hiszem, hogy a legbeavatottabb esztéta ennyi mindent el tudna mondani Törőcsik Mari művészetének lényegé­ről, megható és imponáló művészi útkereséséről. Vallomás volt ez; valóságos gyónás. A végén már olyan könnyű és játékos volt, mint aki lelkének terhétől megszabadult. Igaz, hogy Vitray súgott neki valamit. Valószínűleg akkor oldozta fel. Peni-tenciaként még be kellett valamit írnia a vendég­könyvbe. Utána már játszhatja Csehovot. S talán egy bejárónénit is küld neki az isten.” – írta HÁMOS GYÖRGY, Filmvilág  1974. 4. száma  1974. március 1.

 

A Pest Megyei Hírlap január 29-i számából, Ö. L. írása:

„Ötszemközt. Kétségtelen, hogy a televízió legújabbkori vállalkozásai közül az Ötszemközt a legnépszerűbb. Mindenki kíváncsi rá, mindenki nézi és mindenki beszél róla. Van is miért. Az interjúsorozat népszerű embereket szólaltat és ismertet meg, írókat, művészeket, sportolókat, a közönség kedvenceit. A televízió nagyszerű lehetőségeit kihasználva, emberközelbe hozza a nyilatkozókat: hatása szinte majdnem olyan, mint egy személyes találkozásé. A legutóbbi, vasárnapi Ötszemközt műsor, a Töröcsik interjú is ezt bizonyította.”

 

A Magyar Hírlap január 29-i számában írta Pályi András:

„Töröcsik Mari “szereplését” Vitray Ötszemközt-jében már csak azért is említenünk kell, mert ha valahol még helye is lett volna a színházi belterjességnek, akkor az épp e ragyogó színésznő személyes műsora lett volna; ám Töröcsik határozott gesztussal messzire űzte e kísértést. De nem csupán a színházról szólván kell említenünk Töröcsiket, sőt elsősorban nem is ezért, hanem másért: mert egy emberi és közéleti felelőssége tudatában alkotó művész szólalt meg ebben a műsorban. Egy művész, akinek színpadi és filmbeli, színészi egyszerűségéről, úgynevezett eszköztelenségéről és belső gazdagságáról már esszéket írtak; s aki az életben is nem kevésbé kerüli a pózokat. Ezért is tettük fentebb idézőjelbe a szereplés kifejezést; Töröcsik nemcsak szavakban nevezte túlhaladottnak, érdektelennek a sztárkodásra építő színészetet, egyetlen árulkodó »sztáros« gesztusa sem volt.

Egészen másról »árulkodott« ez a több mint egyórás, lebilincselő vallomás. Töröcsik az életről és a színházról beszélt. Nem élt ezzel a kifejezéssel, kerülte a nagy szavakat. Minden azon fordul meg, mondta, mit tud a színész önmagából, önmaga belső gazdagságából a színpadon megjeleníteni. Továbbá: hogy az élet valóban belső gazdagodást jelent-e számára. S ezzel több is lett ez a műsor, mint egy nagy színésznő személyes vallomása. Az emberi alkotómunka lényegéről volt szó.”

 

Ebben az időben vita bontakozik ki a színészek foglalkoztatásáról a televízióban. A Rádió és Televízió Újság 1974/6. számában ezzel kapcsolatban Lőcsey Gabriella, a Magyar Nemzet kritikusa cikket közölt:

„Kritikusok Fóruma: Televíziós színtársulatok.

Olvasói levelek, hétköznapi beszélgetések gyakori panasza, hogy „csak néhány művészt csereberélnek a különböző tévéfilmek forgatásakor”. Az a hős, aki hétről hétre szerencsétlen sántikálásával keltette fel a nézők együtt érző rokonszenvét, hirtelen – a „sántikálós” film másnapján – bukfencet hányó, pofonokat osztó fenegyerekként pattant elénk, akaratlanul is csökkentve a színház- és filmnézés  egyik legősibb gyönyörűségét, az átélés varázsát...

S amikor a vádakra feleletként a tévérendezők felemlegetik nehézségeiket, a színészek elfoglaltságát, a színház, a filmgyár, a szinkron konkurenciáját, sokszor felvetődik az »állandó televíziós színtársulat« ötlete is.

Képzeljük el azonban, milyen kritikus megjegyzésekkel kísérnék – és jogosan – a nézők azokat a produkciókat, amelyek a televízióban most megforduló színészgárdánál lényegesen kevesebb művészt foglalkoztató, állandó színtársulattal készülnének! És nem is csak a nézők elégedetlenkednének: a szerkesztők, a rendezők, az operatőrök munkájának is kárára válna, ha a televízió mesterségesen elzárkózna a színházak más-más szellemi és művészi légkörét a tévé stúdióiba hozó színészektől. És bizonyára sajnálkozva hallanák a „színházi színész”, „televíziós színész” kategorizálást a legilletékesebbek, színművészeink is. Az Ötszemközt legutóbbi adásában Töröcsik Mari szavai figyelmeztetően hangzottak e tárgyban: a  színész  fejlődése, továbblépése is megsínyli, ha éveken, évtizedeken keresztül ugyanazokkal a partnerekkel készül új alakításaira. Márpedig pillanatnyilag a televízió és a rádió az a fórum – a filmgyár ritkábban teremt effajta lehetőségeket –, ahol más-más közösség formálta kollégáival találkozhat a színész, »összemérheti« velük erejét, tudását, művészi módszereit.

Ügy tűnik, gordiuszi csomó a televíziós színészfoglalkoztatás gondja. »Kibogozását« azonban nem az »önálló színtársulat« elve jelentené. Vidéki stúdiók megszervezése már inkább. Ha azokban a vidéki városokban, amelyekben állandó színházak vannak, volnának a televíziónak is stúdiói, sokak számára új arcokkal, friss, pihent és az egész ország előtti nyilvánosságra érdemes tehetségekkel is jóval inkább találkozhatnánk.

És addig? – kérdezhetik a türelmetlenebbek. Az Irodalmi Színpadon, a 25. Színháznál, a Színművészeti Főiskolán, nyugdíjas színészek és nagy színházaink epizodistái között járva-kelve, feltűnik olykor a televízió fővárosi fellegvárának közelében is néhány olyan figyelemre méltó egyéniség, aki bizony ritkán kerül kamera elé, pedig az egyre nagyobb számban készülő  tévéfilmek egyes figurái, hősei vagy »anti-hősei" mintha éppen őket várnák. Televíziónk »színtársulatát« ugyanis állandóan növelni kell, hogy valamennyi hazai színészünk ide tartozzék hosszabb vagy rövidebb ideig, és újra meg újra.”

 

 

1974. szeptember 15. 21.00 Ötszemközt – a vendég:Hegyi Gyula volt.

 

1974. augusztus 8. 21.00 Ötszemközt – a vendég: Dr. Lomb Kató volt.

 

1974. november 03. 21.00 Ötszemközt – műsorának vendége Kovács Margit volt.

Kovács Margit, a huszadik századi magyar kerámiaművészet emblematikus alakja. Szentendrén a műhelyében, múzeumában a pincében régi elemként a vallásos művek csoportja, a bejáratnál újszerűen a korai művek, az emeleten nagyon régimódian a művész lakókörnyezete és műhelye, a kijárat felé pedig az új múzeumi gondolkodás jegyében a tapintható tárlat található. Talán egyetlen elem van a kiállításban, amely hidat tud építeni a két világ között és amely elkészülése után évtizedekkel képes valóban feleleveníteni a képernyőn át is hihetetlen energiákat sugárzó Kovács Margit alakját: egy beszélgetés Vitray Tamás Ötszemközt című sorozatából, a hetvenes évek közepéről. Vitray beleérző és tisztelettudó, és az interjú elején rögtön rákérdez a legszembetűnőbbre: a művésznő hogyan őrizte meg ennyi évtized után is a tájszólását, hogyan lehet a Pozsonyi úton megtartani a Dunántúlt? Kovács Margit válasza: erős tájszólását szándékosan őrizgette, mert a pestit színtelennek tartotta. Ebből a mondatból kiindulva, majd a beszélgetést végigkövetve a mai néző előtt is kirajzolódik a második világháború végétől haláláig – majd hírnevében azon túl is – burokban élő művész figurája.

Fellegi Tamás visszaemlékezéséből:

„A műsor, akármiről is szólt: olyan szívfacsaró volt, mint Székely Éváé, vagy olyan alkotó, mint Kovács Margité, vagy annyi gondolatot felvonultató, mint Káldy püspöké, a műsor soha, sem szövegében, sem megjelenítésében nem terjesztett depresszív magányt. A beszélgetők, kiknek egyike természetesen Vitray volt, sem tűntek el a fekete semmiben.”

 

 

1974. december 12. 21.00 Öszemközt – Szabó György (Olefin profram) volt.

 

 

1975.március 2. 21.00 Ötszemközt – a vendég: Dr. Törő Imre volt.

 

1975. Március 29. 20.00 ismét jelentkezik Vitray Tamás műsora, az Ötszemközt, a vendég Pioker Ignác volt.

Vitray emlékezése: “  A baj akkor következett be, és számomra egyszersmind a végleges, bár ki nem nyilvánított döntés, hogy nem folytatom, amikor a már korábban em­lített Tömpe István közölte:

„Tamás, a Parlamentben beszéltem Pióker Ignácz-cal és megígértem neki, hogy készít vele egy Ötszemközt-öt...”

Vitray: „Elfogadom, hogy ez parányit dilettáns álláspont, mégis azt kell mondjam, ez szá­momra elfogadhatatlan volt. Hatalmában állt az elnöknek, hogy egy-egy választott személyt vétózzon, és ez elő is fordult, de megszabni, hogy ki legyen a vendég abban a szobában azt már nem!

Azonosulási készséget, empátiát nem lehet rendelésre előállítani. Márpedig - az én felfogásomban - e nélkül ez nem beszélgetés, csak kérdőív. A mai, megalkuvást nem tűrő, bátor újságírókkal teli világban, tudom, gyá­vának hat eljárásom, de hát, mit csináljak: elkészítettem a Pióker-interjút, majd kis­vártatva abbahagytam az Ötszemközt-öt...

Még az hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem is lett rossz az a beszélgetés a ko­rábban világcsúcsokat „halmozó" sztahanovistával. Hiszen 1974-ben még nem volt annyira természetes, hogy egy köztiszteletben álló férfiú, parlamenti képviselő, őszintén elmondja, hogy egykori eredményeit hamis adatokkal, mindenféle machinációk alkalmazásával érte el. Márpedig ezt mondta Náci bácsi... Ellenőrizhető. „

 

A Magyar Hírlapban április 2-án Pályi András írt kritikát, részlet:

„Pioker Ignác, Vitray Ötszemközt-jének legutóbbi vendége nem szorult különösebb bemutatásra; mondhatnánk, a közelmúlt egyik legendás alakja. Annak idején a sztahanovista mozgalom egyik “csillaga” volt, sztárja, hogy ezt a kifejezését használjuk; Horváth Edével és Muszka Imrével együtt. Persze, aki a legendás hőst akarta látni, vagy éppen gyanakvó bizalmatlansággal ült le a képernyő elé, az bizonyára csalódott. Pioker Ignác nem tagadta azt sem, hogy életében épp elég irigység és rosszindulat is támadt körülötte, de erről ugyanolyan természetes józansággal beszélt, mint a magas fokú elismerésekről, kitüntetésekről, megállapítva, hogy akit mindenki  szeret, az jó ember nem lehet. Egy munkásember ült a kamera előtt, aki épp arról szólt, mennyire káros, ha a gyárak a munka megszervezése és a munkafegyelem megszilárdítása helyett sztárokat nevelnek. S ezt sem látványos szólamként, öntetszelgő pózban, hanem egyszerűen csak életét és tapasztalatait magyarázva: szocialista brigádvezetők azok legyenek, akik értik a szakmájukat, van tekintélyük, hallgatnak rájuk az emberek – mondta összegzésként. Egy szocialista brigád éléről vonult nyugalomba, noha – még az ötvenes  években – többször akartak belőle gyárigazgatót csinálni. »Azt mondtam, én a munkapad mellett kezdtem, s onnan akarok elmenni nyugdíjba. Így is történt.”  (…) A legendáknak tehát sehol semmi nyoma, a sztárkodásra a legkisebb hajlama sincs; egész életében azon fáradozott, hogy bebizonyítsa önmagának, munkatársainak, a világnak, hogy az ember méltósága a becsületes munkában rejlik. S alighanem ezt a megfogalmazást is túlságosan nagy szavaknak minősítené; ha alakja köré valósággal mítoszok kerekedtek, arról ő nem sokat tehetett. Most szívesen és őszintén beszél az életéről, a korról, a sztahanovista mozgalomról is, melynek erényeit, akkori értelmét és hibáit, túlkapásait józanul, jó szakemberként mérlegeli. Igazi ötszemközti beszélgetés ez: természetesnek veszi, hogy az országos publikum előtt szóljon magáról, nincs takargatni valója és nincs benne álszemérem; s ugyanezzel a természetességgel fogadja el a riporter, a partner jelenlétét és segítségét is. Nekünk s egy kicsit rólunk is szól ez a társalgás: az ország sorsáról, a hétköznapi helytállásról, a jövőről esik szó.

 

Hányszor felbillent már ez a kívánatos egyensúly Vitray Tamás sorozatában! Hol a riporter kérdezett túlságosan élesen, túlságosan az úgynevezett intimitások után nyomozva; hol a vendégül hívott személyiség »játszotta le« vendéglátóját. Most eltűnődhetünk: mi is a jó televíziós beszélgetés titka? Aligha csak a riporter felkészültsége, hisz Vitray valamennyi Ötszemköztjében impozáns tájékozottságról tett tanúságot. Ezúttal nem is volt másról szó, minthogy sikerült megtalálni azt a közös hullámhosszt, mely minden igazi beszélgetéshez elkerülhetetlenül szükséges. S egyúttal el is tűnt a protokolláris feszengés vagy a bántó bizalmaskodás minden kísértése. Köztudott dolog, hogy Vitray »vendégszobájában« rejtett  kamerák működnek, a korábbi Ötszemközt adásokban mégis számtalanszor érezhettük, hogy hol a riportert, hol vendégét fogta el a kameraláz, kizökkentve a társalgást abból a természetes hangvételből, mely ennek a televíziós műfajnak éppenséggel lényege. Nos, ezúttal valóban úgy telt el az egy óra, mintha nem is lennének jelen a kamerák; s talán paradoxonként hat, de ez a baráti beszélgetés mégis nekünk szólt, egyetlen percre sem feledkeztek meg a jelenlevő »ötödik szemről«: a nézőkről.”. 

 „A televízió nézőinek az a feltehetően igen magas százaléka, amely személyesen ismeri Vitray Tamás kitűnő port­résorozatának március végén bemutatott hősét - nem így fogalmazta volna meg ennek az írásnak a címét, hanem valamiképpen így: 

„Négyszemközt Náci­val" - vagy - „Négy­szemközt Náci bácsival" -, aszerint, hogy me­lyik korosztályhoz tar­tozik, de mindenképpen családi becenévvel illet­ve a híres és tekintélyes újpesti munkást, ország­gyűlési képviselőt, fut-ballszur kólót, országra szóló munkaversenyek győztesét, a jeles anekdotázót. A hangsúly a családias megszólításon van, a cikkírónak azonban kötelessége sze­mélytelen tárgyilagos­sággal szólni erről a fe­lettébb sikerült adásról, amely újabb magassá­gokat dönget, mint an­nak idején Pióker Ignác az esztergapadnál.

Az „ötszemközt" von­zóereje mindenekelőtt a kiválasztásban rejlik, ami azonban egy árnya­lattal sem csökkenti Vitray Tamás érdemeit a tapintatosan tapintatlan, a gyöngéden rámenős faggatás terén. Pióker Ignác személyében ezút­tal olyan ember foglalt helyet a vallatószékben, akinek foglalkozási rova­tában ez áll: nyugdíjas munkás. Ez a valóság s egyben ez a képtelenség határát súroló fikció, mert ugyan ki venné ko­molyan a „nyugdíjas" jel­zőt egy emberrel kap­csolatban, akinek mind a külső megjelenése, mind a szellemi frissesége, érdeklődése, vetíti elénk. A cikk­írót enyhe zavar fogja el, amikor azt iparkodik kihámozni - nyomban az adás után írógéphez ülve - hogy voltakép­pen melyik Pióker Ig­nác dominált ebben a párbeszédben? A kétke­zi munkás vagy az or­szággyűlési képviselő, az újpesti lokálpatrióta vagy az országszerte is­mert közéleti férfiú?

Alaposabban vissza­gondolva a beszélgetés egyes gondolatcsoport­jaira, bizonyos oldalvá­gások finom szikrázásá­ra, a cikkíró arra a meggyőződésre jut, hogy Pióker Ignác egyénisé­gét nem lehet - diva­tos szóval élve - „lebontani" semmiféle em­beri képlet alkotó ele­meire, mert hiszen ma­gatartásában és megnyi­latkozásaiban mindig közéleti ember, anélkül azonban, hogy ez a köz-életiség egyetlen pilla­natig felvett póznak, af­féle tükör előtt kimun­kált viselkedésnek hat­na. A színész, aki a ter­mészetes magatartást alakítja, nem képes olyan természetes lenni, mint az az ember, aki­nek a természetesség, az elfogulatlanság, a derűs nyugalom   veleszületett tulajdonsága. Pióker Ig­nác pedig ilyen. Maradjunk tehát ab­ban, hogy a sorozatnak e rövid írásban mélta­tott adása egy érdemek­ben gazdag közéleti em­ber színes egyéniségét mutatta be. Az érdeme­ket a közvélemény jól ismeri, bár jószerével maga Pióker Ignác sem tudná felsorolni, hány­féle látható elismeréssel állették már érdemeit, - a színes egyéniség azonban méltatásra vár. Mi volt az, ami az adás gyorsan elröppenő ne­gyedóráiban, amelyeket Vitray Tamás remek ütemérzékkel vezényelt. Az igazi Pióker Igná­cot mutatta meg?

 

Első helyen említsük azt a tájékozottságot, amely arról tudósított, hogy a nem hivatásos politikus milyen mélyen benne él és milyen ter­mészetes nyugalommal mozog a politikai élet közegében, milyen vilá­gosan lát és milyen tisz­tán ítél, milyen tárgyi­lagos és milyen szenve­délyes. Mintha Vitray Tamás valahol kiejtette volna a köztisztelet ki­fejezést, bár a jeles ri­porter nem túlságosan kedveli a közhelyeket, Pióker Ignác pedig sze­rényen elnéző, futó mo­sollyal nyugtázta a kife­jezést. S ez a futó mo­soly megvilágított egy új színt, az újpesti mun­kás portréjának másik színét, azét az újpesti munkásét, aki nem tart igényt a hivatalos köz­tisztelet hírlapi nyugtá­zására. Megelégszik az­zal, ha szűkebb és tá­gabb pátriájában így köszönnek rá az embe­rek: „Szervusz, Náci!"- írta BARÓTI GÉZA, Filmvilág, 1974/8. 1974. május 1.

 Hajdú-Bihari Napló április 4-i számában CS.N.I. írta, részlet:

„Nem vádolhatjuk egyoldalúsággal Vitray Tamást, az Ötszemközt sorozat riporterét. Abba a kis “kellékszobába” igen különböző okok miatt híres emberek léptek be. Színész, aki itt nem színészkedett, hanem mert önmaga is lenni a nézők szeme láttára; politikus, aki sokak számára hátborzongató élességgel magával hozta a szobába történelmünk egyik bonyolult, nehéz korszakának szellemét; sportember, aki lányáért él, annak eredményeit szeretné edzőként, pszichológusként, anyaként a maximálisra emelni; ifjú zongorista, aki fölényes és őszinte kamasz maradt ebben a »falnak is füle van« szobában. Találkoztunk szobrásszal, operett primadonnával, rendezővel, s legutóbb – egy élmunkással. Milyen sajátságos és eredeti ötlet: egy hajdani sztahanovistát meghívni erre az egyórányi csevegésre! Mennyi mindent mondott nekünk a rejtett kamera, mely Pioker Ignác Kossuth-díjas munkást figyelte! Történelmünk hősi korszakát idézte: valóban az volt, nagy lendületű, nagy hitű építő éveivel, 48-cal, 49-cel. Hősies, nagy tetteit idézte, melyek ma már kabarétréfák meg nem unt ötletadói. Akkor életre-menően fontos volt, hogy példák legyenek: munkáspéldák a munkások előtt, magatartás, szellem, teljesítmény példái, mert szükség volt erre is a hit, a lendület őrzéséhez. Élmunkásnak, sőt sztahanovistának lenni nem csupán dicsőség – s erre jó érzékkel kérdezett rá Vitray. És Pioker Ignác pedig szépen és meggyőzően elmagyarázta, hogy nem kell gépromboló őrültnek lenni ahhoz, hogy egyszerre menjen mennyiség és minőség. Persze, fanatizmus kell ahhoz a teljesítményhez, amit ő produkált: körülbelül másfél év alatt teljesítette az ötéves tervét. De mindenekelőtt jó szaktudású, a munkát szerető embernek kell lenni. Egyébként hiába a jó gép, a segítség, még a jószándék is kevés. Ezt a legnagyobb tanulságot és igazságot Pioker Ignác, mint egy szocialista brigád vezetője munkatársainak is örökül hagyta. (Kár, hogy nem sikerült kideríteni, miért bomlott föl ez a brigád, amikor ő nyugdíjba ment.) Vitray ismét jól vizsgázott. Kérdései lényegiek, tapintatosak, okosak voltak, s ilyen egész műsorvezetése. A szakmáját ő legalább olyan jól ismeri és szereti, mint a sztahanovista Pioker Ignác a magáét.”

 

 

Az április 4-i ünnep alkalmából az MRT elnöksége a legsikeresebb tévéműsorok alkotói valamint közreműködői közül az alábbiakat részesítette nívódíjban. Az Ötszemközt című sorozatért Fellegi Tamás, Vitray Tamás, Illés Tiborné, Kecskés László, Táskái Mihály, Mócsi Lászlóné, Döme Lászlóné.

 75. Április 14. 21,00  Vasárnap este fő műsoridőben jelentkezett Vitray Tamás Ötszemközt sorozatával, a vendég Örkény István író volt.

 

Vitray visszaemlékezéséből:

„Örkény István, amikor először felkértem, legyen vendégem az Ötszemközt -ben, két nap gondolkodási időt kért. - Majd én jelentkezem! - mondta.

Vagy két hét is eltelt, és kissé türelmetlen voltam, hisz őt, akit na­gyon nagy írónak és hallatlanul színes embernek is tartottam - távoli ismeretség alapján - még az első öt között szerettem volna felvenni.

Végül jelentkezett:

- Sajnos, nem megy! Paroxismális tachicardiám van - jelentette be és én magamban mindent értőn bólintottam. Világos: udvarias elhárí­tás ez, hiszen a tachicardia legjobb tudomásom szerint nem olyasmi, amit „megkap" az ember, majd elmúlik, hanem olyasmi, ami kordá­ban tartható és gyógyszerrel kezelhető.

- Majd jelentkezem, - búcsúzott, és tudtam, hogy nem hallok e tárgyban többé róla.

 Tévedtem. Vagy fél év múlva jelentkezett ismét. Ha még mindig akarom, szó lehet róla... De még mennyire, hogy akarom! Ha emléke­zetem nem csal, Fellegi Tamás világosított fel, hogy Örkény aligha­nem óvatosságból hárította el a beszélgetést még a sorozat megkezdé­se, műsorra tűzése előtt. Most már látta, kedve támadt, jelentkezett.

 Lakására hívott előzetes megbeszélésre. Nem fűlött a fogam az ilyen előzetes beszélgetésekhez, nem óhajtottam senkivel sem megvi­tatni, miről lesz majd szó köztünk. Örkény kedvesen, mint régi isme­rősét fogadott és gátlásaimból fakadóan „csendőr-pertu"-ba kerül­tünk: ő tegezett, én meg magáztam, illetve kerültem a megszólítást. Szinte minden bevezetés nélkül valami olyasmit makogtam, hogy szemmel tartana semmi kellemetlenségtől majdani beszélgetés-„ illletően, így kész vagyok elfogadni, hogy ő adja meg előre a kéréseimet, ígérem, azoktól el nem térek, csupán annyit kérek, hogy a irálaszaira úgy reagálhassak, ahogy én akarok!

 

Láthatóan meglepődött az ajánlatomon.

 

Legalábbis erre következ­tettem a beállott csendből. Aztán se szó, se beszéd felállt, hátrament az ablaknál álló íróasztalához, egy cédulát felemelt és átnyújtotta. A kérdések voltak rajta. Ma is őrzöm a cetlit.

 

Így készült a beszélgetésünk. Ha kérdeztem, csakis az ő kérdéseit használtam, sőt, saját írását tartottam magam előtt, hogy lássa: tar­tom, amit ígértem. De válaszaira úgy reagáltam, ahogyan én akartam. Mondanom sem kell, az egyórás interjú inkább a reflexióim nyomán alakult, mintsem az előre gyártott kérdésekből.   (…)”

 

Történt ugyanis, hogy valahol a bölcsek úgy vélték, az író egyik válasza „nem szerencsés" az 56-os idők megítéléséről.

 

Erősen kétségessé vált, hogy a beszélgetés műsorba kerülhet-e. Könyörgöm, ne tekintsék hő­siességgel való kérkedésnek, egyszerűen csak dölyfnek, vagy aminek akarják, mindenesetre nem voltam hajlandó sem felhívni Örkényt, hogy újra kéne venni ezt a részt, de még csak a stúdióba sem voltam hajlandó beülni, hogy társa legyek egy esetleges ismétlésnél.

Ho­gyan, hogyan nem, alighanem Fellegi rendkívüli rábeszélő készsége is belejátszott, rávette Örkényt, hogy üljön be, szemben az én üres szé­kemmel és az ominózus pár mondatot változtassa meg. Gyanítom, az író fenomenális humorérzéke is részes a vállalkozásában, mert a vég­leges, az adásban elhangzott szöveg így is untig elég kifogás alá eshe­tett. Ő viszont tudta, hogy az a „hatalmasság", aki kifogást emelt, má­sodszor már nem mer akadályt gördíteni az adás elé, ha egyszer az író kötélnek állt a némileg megalázó „retusáláshoz". A fenti kérdésre te­hát a módosított, az üres riporteri széknek pótfelvételen elmondott válasz így hangzott:

 

Örkény: Hát annyit róla, hogy én '56-ban az írószövetség elnökségé­nek tagja voltam és szívvel-lélekkel rész vettem az akkori események­ben. Amihez talán még annyit, hogy különösebben ugyan nem politi­záltam, de fellelkesültem, valami újat akartam! '56-ról soka elmondtunk már, a végső igazságok még azt hiszem, hogy a jövőre vár nak, amikor már történelmi távlatból fogjuk tudni ezt nézni. Én min denesetre azt tudom ehhez, mint alapvető élményemet mondani, hogy én magam és mindenki, akivel akkor beszéltem (lehet, hogy voltak emberek, akik vissza akarták ide hozni a tőkés rendszert, el tudom képzelni), akikkel én akkor összejöttem, és rengeteg ember volt, ott senkin de soha senkin ilyet nem láttam. Hanem, hogy azt a rosszat, ami akkor már elviselhetetlenné vált, meg kell változtatni. Azt a rosszat jóra! Ezt akartam én, és ezt akarta mindenki. Én nem akarom ezt most részletezni. Amikor november 4-én a drámai befejezés bekö­vetkezett, akkor én azt hittem, visszajön az, ami volt. Hogy bárkinek a nevén ide egy új Rákosi fog jönni. Meg is hirdettem, részt is vettem ab­ban, amit akkor írósztrájknak hívtunk..." És így tovább arról, hogy nem Rákosi jött vissza, nem a személyi kultusz... De ez már az eredeti felvételen is így hangzott el.(…)”

 

Az Interneten megtaláltam az Ötszemközt,  Örkénnyel készült interjú teljes leírt szövegét, az ott elhagzottaból,  tehát szószerint tudom idézni Örkény  adott kérdésre válaszolt mondtait.:

 

„Két válságos időszakod volt, az egyik a dogmatizmus, erről ejtettünk néhány szót, a másik meg meg 1956 – 1960 közé esett, amikröl azt mondták alkottál, de a nagyobb nyilvánosság nélkül, és csak nagyon szűk kör tudta, hogy alkotsz, Kívánsz e – erről beszélni vagy sem?

- A kérdésedből úgy veszem észre, hogy hogy ta kívánod, hogy beszéljek róla, ami nem könnyű nekem. 56 őszén az Írószövetség elnökségének a tagja voltam, és szívvel – lékekkel részt vettem, azokban eseményekben. Teljesen tele voltunk lelkesedéssel, azért , mert valami újat akartunk.  Azóta már nagyon sokat írtunk, beszéltünk erről, én magam is sokat írtam erről az élményről. Mindenesetre nekem is az a felejthetetlen élményem, és az az alapvető élmény maradt erről időről, hogy – noha bár el tudom képzelni – bizonyára voltak olyanok aki, ide vissza akarták hozni, a régi világot, a tőkés társadalmi rendet, de én nem akartam ilyet, sem a barátaim, sem azok, akkikkel akkoriban találkoztam. Amit mi akartunk azt volt, hogy a hogy az elviselhetetlenül rosszat felcseréljük valami jóra. Persze ehhez az is hozzátartozik,  hogy november 4-én, amikor a történelmi fejezet zárult, akkor én azt hittem, hogy visszatér ami volt,  Hogy bárkinek a nevén is, hogy új Rákosi fog jönni. 

Részt vettem, meghirdettem, részt vettem abban, amit akkor írósztrájknak neveztünk. Meg kell mondanom, hogy ebben tévedtem. De ez nagyon sokáig tartott. Nagyon sok mindennek kellett történnie körülöttem az országban, és bennem amíg idáig eljutottam, hogy ide a nem Sztálinizmus, nem a személyi kultusz, nem a Rákosi korszak tért vissza. Ezt nem lehet letagadni, ezt becsületesen meg kell mondanom. Na de hát  akkor mondom , engem öt évre eltíltottak az írástól, pontosabban a publikálástól.

Elővettem a vegyészmérnöki oklevelemet és kimentem egy gyárba dolgozni. Mint kezdő  mérnök öt évig 1600 Ft-os fizetéssel egy gyárban dolgoztam. Nagát ez volt – ez sem ártott. Meg kell mondanom, hogy nem volt baj, hogy öt évig csak magamnak írhattam. Azzal, hogy a nagyon szoros kontroll után, egyszerre a teljes szabadság, hogy úgyse olvassa senki, amit csinálsz …. Senki sem törődött azzal, amit csináltam, közelebb kerültem önmagamhoz. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az írónak jót tesz, ha eltiltják a publikálástól. Nekem személy szerint nem ártott. „

 

A Magyar Nemzet április 17-i számában írta Lőcsei Gabriella:

„Egyórás kemény őszinteség: ez volt Vitray Tamás beszélgetése Örkény Istvánnal. Örkény írásainak – novelláinak, színpadi műveinek – kedvelői, s azok is, akik képernyőn már látták, hallották őt, kissé mást vártak ettől az interjútól; »örkényes« sziporkázást és szellemességet, és sok-sok életrajzi „egypercest«.

Volt persze ilyen is, »egypercesnek« beillő történet, kesernyés humorú adoma a háborúról, a műsoridő java részét azonban a komoly és kritikus szembenézés töltötte ki, szembenézés a múlttal és mindazzal, ami a mai, az általunk megismert Örkény Istvánt formálta. Az örkényi szellemesség helyett az örkényi szellem volt jelen, s a sziporkázást a tények tisztelete és a múlt vállalása jelentette. A művek sokaságából kirajzolódó portrét hitelesítette ez az egy óra, amint azt irodalomtörténészek és kritikusok sokasága sem tudta volna árnyalni, s úgy, hogy tiszteletünk nemcsak az író, de a teremtő ember iránt is egyre növekedett.”

 

Az Esti Hírlap április 16-i számában (barabás) írta:

„Ha az Ötszemközt új adását szellemi csemegének szánták, célt értek vele. Vitray Tamás különleges érzékenységgel irányította Örkény Istvánnal folytatott beszélgetését. Hogyan lett egy csupa konkrét kémiai képlettel foglalkozó vegyészből az absztrakt témák abszurd feldolgozásara leginkább hajló magyar író? Hogyan került ki a nagypolgári környezetből olyan író, aki – a háború s a hadifogság tragikus tisztítótüzében megforogva – a szegények és elesettek világának egyik leghitelesebb ábrázolója lesz? Örkény önéletrajzának alappillérei ezek, legalább olyan remek novella- és regénytémák, mint azok a történetek, amelyeket megír. Ha voltak is megállapításai, amelyekkel szívesen szálltunk volna vitába, amit mondott, mindvégig lekötött és nem is akármilyen szellemi szinten.”

 

 

 

 

1975. Június 4. 20.00 Vitray Tamás beszélgető partnere az Ötszemközt-ben dr. Burgert Róbert, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatója.

 

Burgert egy egészen más hangot ütött meg, mint amihez hozzá voltak az embere szokva egy Központi Bizottsági tag, egy állami gazdaság vezérigazgatójától.

 

A Vas Népe június 6-i számában írta -tz-:

„Pioker Ignác után ismét “ismeretlen” emberrel beszélgetett “ötszemközt” Vitray Tamás. Dr. Burgert Róberttel, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatójával.

 

A Vas Népe június 6-i számában írta -tz-:

„Pioker Ignác után ismét “iismeretlen” emberrel beszélgetett  “ötszemközt« Vitray Tamás.

Dr. Burgert Róberttel, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatójával. Sokan ismerik nálunk, még többen vannak, akik nem. Ismerősei száma valószínű, gyarapodott néhánnyal a kedd esti televíziós adás után.

E sorok írója vegyes érzelmekkel figyeli az ötszemközt beszélgetőket, s néha vitatta is az izzasztó székbe ültetettek egyikének-másikának helyét. Nem érezte mondandójukat köz elé kívánkozónak.

Dr. Burgert helye “ismeretlensége” ellenére – vitathatatlan volt! Vitathatatlan volt például azért, mert minden szavával, gesztusával a jóra, a többre »lázított«. Arra a többre, amelyet mi – ez az ország – nem nélkülözhetünk. S micsoda aranyfedezet hitelesítette ezeket a szavakat! Olyan gazdasági eredmények, amelyek a szakágban a világ legjobbjaival mérhetők csupán! Nem tudom, elgondolkozott-e a néző például azon, mennyi is az a 160 millió csibe, amelyet Bábolna és érdekköre “termel” egy évben. Elgondolkozott-e azon, micsoda változások palántáit tették a földbe ebben a gazdaságban akkor, amikor meghonosították hazánkban az iparszerű termelési rendszereket. Forradalom ez, úgy szoktuk mondani: tudományos-technikai. S forradalmárok: a kezdeményezők, a bátrait, akik – miközben lelkesítettek egy helyen, máshova jártak rendőrségi kihallgatásra. »Suttyomban« rendőrségi kihallgatásra, mert »a butaság bátorságával« – az igazgatót idézem – pusztítottak el 160 ezer csirkét. Az én személyes felkészültségemen is múlott, hogy így történt – mondta Burgert  Róbert...

Ötszemközt nem magánügyekről esett most szó, még csak Bábolnáról sem. Világra kitekintő emberrel beszélgettünk...”  

 

 

1975. Augusztus 28. 21.00 Ötszemközt – Vitray Tamás vendége Balczó András volt.

A Dunántúli Napló szeptember 2-i számában Hallama Erzsébet írta, részletek:

„A portré a televízióban is az egyik legizgalmasabb, de bizonyára nagyon nehéz műfaj. Meg kell győzni a leültetett embert, hogy kettesben van a kérdezősködővel, holott nemcsak abban a pillanatban nincsenek egyedül.

Köszönjük, kész, mondják a végén, és a vallomástevő felkászálódik, hazamegy, napokon át gyötri a sok elmondatlan gondolat, a bizonytalanul megfogalmazott probléma, de nem tehet semmit, az anyag dobozba kerül. És az adás pillanatában egy ország ül szembe nagy kritikusan a kínpadra feszítettel, lefitymálja vagy kevesli vagy sokallja, amit beszélt, kényelmesen, szorongás nélkül, megállapítva, hogy »a múltkor az a professzor sokkal okosabbakat mondott«.

Az Ötszemközt, gondolom, igen népszerű sorozat. Vitray lehet kitűnő sportriporter, játékvezető, sőt show-man is, ettől még talán nem tisztelnék sokan. De riporter ízig-vérig, tud az emberekkel beszélgetni, ötszemközti riportjai mind emlékezetesek.

Nem mondom, hogy a legutolsó, Balczó Andrással készített beszélgetése nem marad emlékezetes. Az érzelmeim mégis vegyesek. Adva van egy kitűnő riporter, ebben a műfajban is rutinos, tapasztalt, a tetejébe a sportban is speciális otthonossággal rendelkezik. S adva van a magyar sport egyik legszimpatikusabb, legszívósabb, legeredményesebb képviselője. Pályafutásának is legizgalmasabb pontján, akkor, amikor a bajnoki érmek, serlegek már teremnyi méretekre növekedtek körülötte, és ő abbahagyta sportolást. Az öttusa nagy egyénisége most beléphet a sorba, Papp László, Bereczik Zoltán  és mások után, iskolát teremthet. Olyan helyzetben van, ami nemzeti érdeket érint, országos érvényt jelent...

Kérdezek másokat, egyesek szerint „ezek a sportolók nem elég »intelligensek«, mások szerint »ezt a lelkész dolgot nem kellett volna mondani, nem is tartozik ide, és egyáltalán«, ismét mások szerint »Vitray elaludt«. A kollektív bölcsesség most is, mint mindig, kapisgál valamit. Tagadhatatlan, hogy Balczó nem az a kimondott jó beszélő, az is igaz, hogy egyik, számára pillanatnyilag biztosan nagyon fontos felismerését az emberek megértéséről, kissé túlhangsúlyozta, anélkül, hogy érthetőbbé, konkrétabbá, továbbgondolhatóvá tette volna az ismétlések során. De az is igaz, hogy Vitray tényleg többet tehetett volna annak érdekében, hogy kissé másmilyen, egy fáradhatatlan, aszkétikusan szorgalmas, mesterségét hallatlan mélységekig ismerő, elpusztíthatatlan energiájú, tudáshitelű és már-már az undokságig csökönyös szakmai meggyőződésű Balczót ismerjen meg ebből a riportból az ország.

De az is lehet, hogy csak arányérzékünk berzenkedett. Többet szerettünk volna hallani arról, ahogyan Balczó azt a számtalan sok napot és órát végigdolgozta, ahogyan a restséget legyőzte, ahogyan »szakmájának« ezerszer végigcsinált alapelemeiből felépítette a magas szintű tudást, az  életművet.”

 

A Heves megyei Néplap szeptember 2-i számában Gyurkó Géza írta, részlet:

„Balczó Andrásról sikerei csúcsán is igen keveset tudtunk. Akkor is csak arca jelent meg a legtöbbször, a hírverés nem sokat szedett ki belőle. Feltűnt, hogy egy ilyen sikerekkel dicsekedhető fiatalember nem fut a saját híre után. Úgy hisszük, hogy most sok mindenre fény derült. Elsősorban arra, hogy ez a rendkívül komoly gondolkodású ember zárt, határozott egyéniség, az érettség és felelősség szigorú keretei között. Az Ötszemközt stílusa szerint Vitray próbálgatta őt kedélyessé tenni, a külső eseményekkel eljátszogatva. Meséltette Balczót Mimikéről, a drága kis lovacskáról, üzleti balfogásairól, a szövetségi javaslatokról és kikötésekről. De a néző is érezte, hogy ez még mindig nem az igazi, ez nem lehetett ennek a beszélgetésnek a célja. És akkor végre Balczó Vitraynak az egyik kérdését elkapta, megigazította és bár szabadkozva, mégis kimondta, sőt többször megismételte eddigi élete nagy tanulságát. Mindig az volt a törekvése, hogy a tőle telhetőt megtegye, a meggyőződése szerint. Innen van az, hogy csak akkor tudott igazán örülni sikereinek, ha a meggyőződése szerint cselekedett, és ha úgy érezte, hogy a tőle telhetőt megtette...

Ezeket a mondatokat nem úgy, a riporter által felvetett kérdésre válaszolta, saját bevallása szerint ennek az elmondását tartotta fő céljának, amikor az Ötszemközt vallatószékének elfoglalására vállalkozott. Érdemes tehát ezt a szándékot még egyszer megismételni: úgy, azért és azzal szereti az embertársait, hogy számukra önmagából a lehető legtöbbet adja, a saját meggyőződése szerint. Ezt a mondatot akár egy keleti bölcs is mondhatta volna, vagy egy nagyhírű európai gondolkodó. Balczó »csak« sportember. És nagy egyéniség!”

 

A Filmvilág 1975/18. számában Zsolt Róbert írta, részletek:

„Alighanem ebben a bizonyos Ötszemközt című adásban hiányzott Vitrayból az a kiolthatatlan riporteri kíváncsiság, ami jellemezte őt az előző interjúkban. Talán emiatt vitte a beszélgetést nemegyszer intimitásokra; olyan területre, ami számára is újságot jelentett. Ezért forgott a beszélgetés 13 percen át »Mimike« – az Imperiál származék kanca – és a lótenyésztés körül...

 

Vitray az Ötszemköztben mindig ügyel arra, hogy partnere egyénisége zavartalanul kibontakozhassék. Eddigi beszélgetőtársai általában tudtak is élni ezzel a lehetőséggel. Balczó kevésbé. Sohasem szerette a nyilvános szereplést...

Kiderült azonban, hogy ennek a világhírű sportembernek, akiről csupán annyit tudtunk, hogy nagyszerűen lovagol, vív, lő, úszik és fut, gondolatai messze túl szárnyalnak a sport határán. Tudatos életszemélet és valami egészen mély humanizmus szőtte át a mondatait: “Nem az a lényeg, hogy milyen eredményt és sikert ér el az ember, hanem az, hogy mennyi tapasztalatot gyűjt, amit adaptálni tud a következő éveiben. Az ember a belső békéjét akkor éri el, ha mindent megtesz, ami tőle telhető. Ha ennek ellenére elmarad a siker, akkor ezt megnyugodva fogadja, hiszen több nem tellett tőle. A sport csak eszköz, felkészülés az éltre.”

 

A Film Színház Muzsika 1975/36. számában írta Apáti Miklós, részlet:

„Balczónak – akiről köztudott, hogy a világ egyik legjobb sportolója – filozófiája is van, nemcsak lova és istállója. Kicsit tolsztojánus filozófia ez, de sebaj. Hiszen a Református Egyház püspöke egyszer már elmagyarázta Vitraynak – és nekünk –, hogy hazánkban szocializmus van. Minek ezt Balczó szájából is hallani? Lehet, hogy Vitray is megilletődött volt ennyi igehirdetés hallatán, talán ezért kellett szegény Balczónak ismételnie magát és tételeit. Amúgy azonban világbajnokunknak szinte mindenben igaza volt...”

 

 

 

1975. július 3 –án 21.00 Ötszemközt – vendég: Káldy Zoltán volt. Fellegi Tamás visszaemlékezéséből:

„A műsor, akármiről is szólt: olyan szívfacsaró volt, mint Székely Éváé, vagy olyan alkotó, mint Kovács Margité, vagy annyi gondolatot felvonultató, mint Káldy püspöké, a műsor soha, sem szövegében, sem megjelenítésében nem terjesztett depresszív magányt. A beszélgetők, kiknek egyike természetesen Vitray volt, sem tűntek el a fekete semmiben. „

 

 

 

1975. december 27. 21.00 Ötszemközt – vendég Tabi László volt.

 

 

Virtay:

„Az Ötszemköztben a húszéves Kocsis Zoltánnal is találkoztam, s az interjút rá húsz évre megismételtem. Sajnos a zenetörténeti szempontból is különösen értékes anyagot egycolos szalagra rögzítették és a laikus, de inkább ostoba „illetékes” anyagtakarékossági okból letörölte, és újrahasználta a tekercset. Szerencse, hogy nyolc perc belőle véletlenül megmaradt. Pedig élénken él bennem a kissé flegma, ujjaival szórakozottan játszadozó ifjú művész, zsenijéhez méltón, nagyon fontos dolgokat mondott a zenéről.”

 

 

Ezzel egy időben megjelent a Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadásában Márványi György Fórum című kiadványa a Műsormonográfiák című sorozatban. Márványi a Fórum eddigi történetét mutatja be a kiadványban, és elemzi a műsor fogadtatását, eredményeit. Részletek a kiadványból:

“A Fórum fejlődése egyébként csak részben ment végbe a Fórum­család (hagyományos, egyszemélyes, nemzeti) keretei között. Nézetem szerint az Ötszemközt és az egyszemélyes Fórum közt van egyfajta rokonság. A Fórumban az emberek maguk kérdeznek. Az Ötszemközt-ben a műsorvezető felkészül abból, amit az emberek kérdeznének, ha közvetlen kapcsolatuk lenne a válaszadóval, és ezeket a kérdéseket teszi oldottan csevegve »partnere alá«.

A Fórumban a nézői aktivitás közvetlenül jelentkezhetett, itt a kitapintott nézői érdeklődés a kiindulópont. A Fórum gyorsabb ritmusú – az Ötszemközt mélyebb, alaposabb. A Fórum a tárgyra, az Ötszemközt az egyénre fókuszált. “

 

Lezárva, 2018. október  28.