Szuperkultúra

„Szuperkultúra”

 

Dunavölgyi Péter

 

Domján Dénes, az ELTE biológus szakon szerzett diplomája után 1970-ben már a Magyar Televíziónál dolgozik. Sorozatot készít Magyarország környezetvédelméről, szerkesztője a Szojuz-Apolló űrkísérlet élő közvetítésének. Együtt dolgozhat a legkiválóbb magyar ismeretterjesztőkkel: Benedek István professzorral, dr. Czeizel Endre genetikussal, a fizikus Marx György professzorral, Venetiáner Pállal, Juhász Árpáddal, Vida Gáborral, Csaba Györggyel és még sok más kiemelkedő tudományos kutatóval, köztük Nobel díjasokkal is. 1985-ben megnyerte a műsorigazgató posztjára kiírt pályázatot. Három évig dolgozott a Műsorigazgatóságon: szerkesztette és karbantartja a Magyar Televízió műsorstruktúráját, vezeti a heti műsorüléseket. Két, egymást követő cikluson át a párizsi székhelyű Nemzetközi Rádió- és Televízió Egyetem alelnöki posztjára is megválasztották. 1997-ben kilép a politikai harcok célpontjává vált Magyar Televízióból, ahol 27 évig dolgozott. A Jel-Kép 1987/3.számában publikálta a „Szuperkultúra” címmű cikkét.

 

Alábbiakban a cikk szöveghű változata olvasható.

 

Domján Dénes:  „Szuperkultúra” 

 

A kultúra szociológiájával foglalkozó kutatók számára evidens, hogy a tár­sadalom a kulturális ismeretek és a kultúra fogyasztása szempontjából rétegekre tago­lódik. Az ismeretek bármilyen ága mentén kezdjük vizsgálni akár a tudatszint, akár az ízléstípusok, akár a kulturális fogyasztás ré-tegeződését, nagyjából piramisszerű alak­zathoz jutunk. A piramis talapzatán helyez­kednek el a minimális tudásanyagot tartal­mazó és a kulturális közlésekben is csak ezt a szintet igénylő, ugyanakkor a legnagyobb számban képviselt „közönségek", majd az adott ismeret mentén felfelé haladva, lépcső­zetesen csökken az egyre többet tudók (igénylők) számossága, míg végül eljutunk a legtöbbet tudók (legkevesebben levők) csúcsszintjéig. A kulturális rétegződést jól feltérképezte az irodalomszociológia, kevesebb adat áll rendelkezésre a filmhez kapcsolódó zenei és a képzőművészeti ízléstípusokról, s még ke­vesebb a tévénézés mint kulturális aktivitás sajátosságairól. Holott a szabadidő-szocio­lógiai kutatások jóvoltából régóta ismert, hogy az emberek szabad idejének felhaszná­lásában első helyre került a tévénézés; fontos lenne tehát, ha ennek a tevékenységnek a kulturális tartalmáról is részletesebb képünk lenne. Még egy további, szubjektív szem­pont is sürgőssé teszi ennek a munkának az elkészítését. Munkaterületemen, a Magyar Televízió műsorigazgatóságán napi gyakor­lat az első és a második program műsorai­nak egyeztetése, adásidejük meghatározása. E döntések esetében a műsorok várható né­zőközönségét tekintve személyes tapasztala­tokra, az ismeretségi kör várható reagálásá­ra, esetleges adatokra támaszkodunk, ezért véleményünk egymástól sokszor eltérő vagy ellentétes, de főleg szubjektív megalapozott­ságú. 

 

A műsorba állítási dilemmák eldöntésé­ben sokat segítene, ha mérések állnának ren­delkezésünkre arról, hogy a televízióban használatos leggyakoribb műsortípusoknak milyen kiterjedtségű és milyen összetételű a társadalmi „törzsközönsége", és ami leg­alább ilyen fontos, mekkora az ellenző vagy „antiközönsége".   

 

Addig is, amíg a megfelelő matematikai módszerekkel alátámasztott elemzések s az azokból adódó következtetések rendelkezé­sünkre nem állnak, célszerűnek tartottam ezeken a problémákon elgondolkodni, első­sorban abból kiindulva, hogy már egy na­gyon felületes, durva kép kimunkálása is komoly orientációt és segítséget adhat a na­pi munkához.   

 

A jelen munka célkitűzése az, hogy egy mintául kiválasztott hathetes periódus (1986. szeptember 22. és november 2. közöt­ti időszak) adatai alapján különítse el a leg­jellegzetesebb, globális nézői magatartásokat kiváltó műsorcsoportokat. Ez itt - - első meg­közelítésben — kizárólag a nézőszám alap­ján történik. Ennek függvényében négy ka­tegóriát alakítottam ki: Tömegműsorok (Nézettségük 50 százalék, azaz négymillió néző felett.)^- 

 

Ebbe a csoportba néhány jól meghatáro­zott műsor közönsége került. Ezért az itt kialakult kép tiszta, áttekinthető, értékelhető. (Egy százalék = 80 ezer néző). A leggyakoribb műsortípusok a követke­zők: romantikus, krimi- és kalandfilmek, szórakoztató műsorok, népszerű színész­műsorok, a Tv-Híradó (időnként), A Hét (időnként).

 

Széles rétegműsorok.

 

(A nézettség: 20—50 százalékos, azaz 1,6 —4 millió néző.) A csoportalkotó műsorok száma, eredete kiterjedtebb, de még mindig jól áttekinthető csoportokba oszthatók. Ide tartoznak a Tv - Híradó (gyakran), a népszerűbb magazin­műsorok (Stúdió, Ablak, Hírháttér, Panorá­ma, Delta), a kevésbé közismert, vagy a cí­mük alapján igényesebb nézői ízlésszintet feltételező tévéjátékok, tévéfilmek (Equus, Sirály, Hermelin, A hálózat), a legkülönbö­zőbb vetélkedők (Végvári históriák), a sike­resebb ismeretterjesztő sorozatok (Élet a Földön), és egyes irodalmi műsorok (Vers mindenkinek).

 

 

Átlagos rétegműsorok (A nézettség: 10—20 százalék, azaz 0,8—1,6 millió néző.) A nézőközönség szűkülése, speciális ér­deklődésű csoportokra hasadása itt érhető tetten. Leggyakrabban a következő műso­rok fordulnak itt elő: szakmagazinok (Sárga tengeralattjáró, Egy szó, mint száz, Új Ref­lektor Magazin, Diagnózis, Telesport, Főzőcsde, Objektív, Agrárvilág, Hatvanhat), egyes sportágakról adott közvetítések (az ökölvívó-bajnokság döntői), délutáni, nem sokat ígérő filmsorozatok (Olsanszkij herceg vára), irodalmi összeállítások (Könyvek - emberek), átlagos ismeretterjesztő soroza­tok (A világ metrói), igényesebb művészi műsorok (Jézus, az ember fia, Jeruzsálem pusztulása), az Esti Mese, átlagos dokumen­tumműsorok (Nicaraguáért), a túl korai, vagy túl késői adásidőből adódó filmnézett­ségek (pl. a délelőtti filmek átlagos nézettsé­ge), valamint a 2. programon a jól egyezte­tett filmek és sportműsorok közönsége is ebbe a sávba esik (ma még, sajnos).  

 

Szűk rétegműsorok (A nézettség 10 százalék, azaz 800 ezer néző alatt.) 

Ez a csoport a műsoreredet szempontjá­ból a legszélesebb, ugyanakkor a leghetero-génebb csoport. Szerepet kapnak itt a szél­sőséges, túl korai vagy túl késői adásidőből származó nézettségi eredmények, amelyek máskor bizonyára nagyobb közönséget mu­tatnának (pl. Alfonzó mondja), a minimális hatókörű magazinműsorok (Iparvilág, Csa­li, Szia Mami, Tegeződő, A nyelv világa, Tizen Túliak Társasága, Kapcsolatok). Két­ségtelenül megjelennek itt kulturális képzett­ségtől függő motívumok is (Brahms-vonós-négyes, Olvasólámpa, Kínaiak énekelnek, A hét műtárgya, Apollinaire, Száz híres fest­mény). Ebbe a csoportba tartoznak a kisebb érdeklődésre számot tartó dokumentumfil­mek, a délután sugárzott vegyes témájú kis­filmek, általában a reklámok, a speciális sportközvetítések, valamint a 2. program bizonyos tévéjátékai, sport-, kulturális vagy ismeretterjesztő műsorai.

A két szélső határ: a „tömegműsorok" és a „szűk rétegműsorok" meghatározása nem okozott különleges nehézséget. A nagy né­zőszámú, illetve a legalacsonyabb nézőszá­mú műsorokat a Magyar Televízióban elter­jedt általános vélekedés is körülbelül ilyen határokhoz kapcsolta. Új fogalomalkotás­nak számít viszont az „átlagos rétegműso­rok" és a „széles rétegműsorok" kategóriá­jának meghatározása. Tapasztalataim sze­rint ugyanis a „szűk rétegműsorok" és a „tömegműsorok" közötti tartomány (10 - 50 százalék között) túl széles, és a közönség-képződési folyamatok szempontjából túl he­terogén ahhoz, hogy egyetlen kategóriával jellemezni lehessen. így került sor először a „széles rétegműsorok" fogalmának beveze­tésére, amely a 20 százalékos alsó határhoz kapcsolódik. Tapasztalataim szerint ugyan­is ez az a bűvös határ, ahol a viszonylag homogén, egy bizonyos műsorra orientált „szakközösséghez" vagy rétegközösséghez a más érdeklődésű, más ízléstípushoz tartozó, más társadalmi összetételű társközönségek tömeges aggregálódása megindul. Ez a fo­lyamat, az újabb és újabb heterogén nézői csoportok csatlakozásával bővülő közön­ségépítés folyamata vezet el a rétegműsorok közönségétől az igen differenciált nézői cso­portokból összetevődő nagyközönség, vagy tömegközönség, s az 5—7 milliós esúcskö-zönségek kialakulásához, ahol a rétegződés­tő. A leggyakoribb műsortípusok a követke­zők: romantikus, krimi- és kalandfilmek, szórakoztató műsorok, népszerű színész­műsorok, a Tv-Híradó (időnként), A Hét (időnként).  

 

Széles rétegműsorok (A nézettség: 20—50 százalékos, azaz 1,6 4 millió néző.)

 

 

A csoportalkotó műsorok száma, eredete kiterjedtebb, de még mindig jól áttekinthető csoportokba oszthatók. Ide tartoznak a Tv-Híradó (gyakran), a népszerűbb magazin­műsorok (Stúdió, Ablak, Hírháttér, Panorá­ma, Delta), a kevésbé közismert, vagy a cí­mük alapján igényesebb nézői ízlésszintet feltételező tévéjátékok, tévéfilmek (Equus, Sirály, Hermelin, A hálózat), a legkülönbö­zőbb vetélkedők (Végvári históriák), a sike­resebb ismeretterjesztő sorozatok (Elet a Földön), és egyes irodalmi műsorok (Vers mindenkinek).

 

 

Átlagos rétegműsorok. (A nézettség: 10—20 százalék, azaz 0,8—1,6 millió néző.) 

 

A nézőközönség szűkülése, speciális ér­deklődésű csoportokra hasadása itt érhető tetten. Leggyakrabban a következő műso­rok fordulnak itt elő: szakmagazinok (Sárga tengeralattjáró, Egy szó, mint száz, Új Ref­lektor Magazin, Diagnózis, Telesport, Fő-zőcsde, Objektív, Agrárvilág, Hatvanhat), egyes sportágakról adott közvetítések (az ökölvívó-bajnokság döntői), délutáni, nem sokat ígérő filmsorozatok (Olsanszkij herceg vára), irodalmi összeállítások (Könyvek— emberek), átlagos ismeretterjesztő soroza­tok (A világ metrói), igényesebb művészi műsorok (Jézus, az ember fia, Jeruzsálem pusztulása), az Esti Mese, átlagos dokumen­tumműsorok (Nicaraguáért), a túl korai, vagy túl késői adásidőből adódó filmnézett­ségek (pl. a délelőtti filmek átlagos nézettsé­ge), valamint a 2. programon a jól egyezte­tett filmek és sportműsorok közönsége is ebbe a sávba esik (ma még, sajnos).

 

Szűk - rétegműsorok  (A nézettség 10 százalék, azaz 800 ezer néző alatt.)

 

Ez a csoport a műsoreredet szempontjá­ból a legszélesebb, ugyanakkor a leghetero-génebb csoport. Szerepet kapnak itt a szél­sőséges, túl korai vagy túl késői adásidőből származó nézettségi eredmények, amelyek máskor bizonyára nagyobb közönséget mu­tatnának (pl. Alfonzó mondja), a minimális hatókörű magazinműsorok (Iparvilág, Csa­li, Szia Mami, Tegeződő, A nyelv világa, Tizen Túliak Társasága, Kapcsolatok). Két­ségtelenül megjelennek itt kulturális képzett­ségtől függő motívumok is (Brahms-vonós-négyes, Olvasólámpa, Kínaiak énekelnek, A hét műtárgya, Apollinaire, Száz híres fest­mény). Ebbe a csoportba tartoznak a kisebb érdeklődésre számot tartó dokumentumfil­mek, a délután sugárzott vegyes témájú kis­filmek, általában a reklámok, a speciális sportközvetítések, valamint a 2. program bizonyos tévéjátékai, sport-, kulturális vagy ismeretterjesztő műsorai.

 

 

A két szélső határ: a „tömegműsorok" és a „szűk rétegműsorok" meghatározása nem okozott különleges nehézséget. A nagy né­zőszámú, illetve a legalacsonyabb nézőszá­mú műsorokat a Magyar Televízióban elter­jedt általános vélekedés is körülbelül ilyen határokhoz kapcsolta. Új fogalomalkotás­nak számít viszont az „átlagos rétegműso­rok" és a „széles rétegműsorok" kategóriá­jának meghatározása. Tapasztalataim sze­rint ugyanis a „szűk rétegműsorok" és a „tömegműsorok" közötti tartomány (10— 50 százalék között) túl széles, és a közönség-képződési folyamatok szempontjából túl he­terogén ahhoz, hogy egyetlen kategóriával jellemezni lehessen. így került sor először a „széles rétegműsorok" fogalmának beveze­tésérc, amely a 20 százalékos alsó határhoz kapcsolódik. Tapasztalataim szerint ugyan­is ez az a bűvös határ, ahol a viszonylag homogén, egy bizonyos műsorra orientált „szakközösséghez" vagy rétegközösséghez a más érdeklődésű, más ízléstípushoz tartozó, más társadalmi összetételű társközönségek tömeges aggregálódása megindul. Ez a fo­lyamat, az újabb és újabb heterogén nézői csoportok csatlakozásával bővülő közön­ségépítés folyamata vezet el a rétegműsorok közönségétől az igen differenciált nézői cso­portokból összetevődő nagyközönség, vagy tömegközönség, s az 5—7 milliós esúcskö-zönségek kialakulásához, ahol a rétegződésbői adódó érdekkülönbségek összemosód­nak a minden csoportban elementárisán je­len lévő közös érdek, legtöbbször a szórako­zás, a szórakozni vágyás szintjén.

 

Kiinduló bázisirodalmaim alapján azt vártam, hogy a televízió közönségének szer­veződése is az általános ismeretszint pirami­sához hasonló képet fog mutatni. A kapott eredmények alapján azonban hajlamos va­gyok azt állítani, hogy a tévénézés mint kul­turális aktivitás minőségileg új formációt mutat. A tévéközönség rétegződése ugyanis nem köveli mechanikusan az emelkedő tu­dásszintekből adódó, például az irodalmi ízléstípusok esetében jól megfigyelhető lép­csőzetesség törvényszerűségeit. Bizonyos, korunkban felértékelődő, a rétegérdeklődés­től független, univerzálisan hasznosnak tar­tott ismeretek irányában a ténylegesen bir­tokolt tudásszint alapján nem várható, kiug­ró műsorfogyasztási aktivitás tapasztalható. (Legalábbis a magas számarányok ezt jel­zik.)

 

Bizonyos jegyek arra engednek következ­tetni, hogy a tévénézés — más médiumokkal összevetve — önálló kulturális aktivitás­ként, lényegében a társadalomban létező szubkultúrákat átívelő, „szuperkulturális" jelenségként értelmezhető. Ennek ismertető jegyei összefoglalva a következők: a hírfogyasztás magas indexe (a Tv-Híradó, A Hét magas nézettsége ),a kül- és belpolitika, valamint a kor­társ kultúra iránt fogékony, széles rétegek megjelenése (Hírháttér, Pa­noráma, Stúdió nézőközönsége),mindezek együttjárása a nagyfokú szórakozásra orientáltsággal, az így kialakult ismeretrendszer mo­zaikjellege.  

 

A jelenség egyik fő oka minden bizonnyal a televízió offenzív jellegében rejlik. Míg a hagyományos, az egyén által vezérelt kultu­rális aktivitás esetében az egyén lőleg ismeretszintje alapján válogat, addig a televízió szinte „betörvén" az otthonokba, akarva-akaratlanul olyan adások részesévé teszi a nézőt, amelyekre önerejéből aligha vállalkozhatott volna. Ha ezek a tapasztala­tok végül is kedvezőnek minősülnek és az már a hozzáértő műsorkészítésen múlik akkor az egyén túljutott egy „kulturális gál"-on, és esetleg a továbbiakban is néző­társa lesz ezeknek a műsoroknak. Természe­tesen más kérdés a megértés, a feldolgozás és a megtartás szintje, illetve az így kialakult tudás (azaz inkább fél-tudás) mozaikszerű­sége. 

 

Ez arra figyelmeztet, hogy amennyiben a felnőtt lakosság kulturálódási szokásainak hanyatlása (könyvolvasás, moziba, színház­ba, múzeumba járás csökkenése) a jelenlegi trend szerint folytatódik a jövőben, és netán szembekerülnénk azzal az ijesztő perspektí­vával, hogy a felnőtt lakosság kulturálódá­sinak első számú gyakorlatává a tévé nézése és a rádió hallgatása válik, akkor kötelessé­günk lesz megteremteni ezekben a médiu­mokban az információadáson és szórakoz­tatáson túl a kultúra klasszikus és kortárs értékeinek folyamatos, magas színvonalú je­lenlétét. Ehhez természetesen magas színvo­nalú kutatások is szükségesek. Elsődleges fontosságúnak tűnik az eddigi eredmények kapcsolatba hozása a kulturális rétegződés­kutatás többi ágának eredményeivel, hogy a tévénézésről mint kulturális totalitásról mi­nél árnyaltabb kép jöjjön létre. Az eddigiek­ben rendelkezésre állnak egyes monográfiák egyes célközönség (pl. a zenei műsorok kö­zönségének) kutatásáról. Ezek eredményei is integrálandók. Távlatilag a kutatás foly­tatható lenne egy nemzetközi összehasonlí­tás irányában, abból a szemszögből, hogy mennyiben hordozója a televízió a nemzeti kultúrának, a nemzeti identitásnak.