Zalai kötődés

(fotó: Dunavölgyi Péter - Hidvégi József Washingtonban, a Fehér Ház előtt)

Zalai kötődés

Feltétlenül szólnom kell zalai kötődésemről. Apám, anyám Zalai, de ők már Pécsett találkoztak. Pécsett születtem, de a nyári szünidőt rendszerint a nagyszülői házban, Zalában töltöttem. A göcseji világ zártabb volt a baranyaihoz képest, a mesevilágomba mentem: ott még tehenek és lovak húzták a szekereket, egyszerűbbek, tisztábbak és nyíltabbak voltak az emberi kapcsolatok. Azt a szellemiséget, szerencsére, a szüleim is megőrizték. Apám a vasútnál dolgozott, s mozgékonyságát kihasználva igyekezett plusz jövedelemre szert tenni, a határ menti cserekereskedelmi lehetőségeket kamatoztatta. Mindig éreztem a családi gondoskodás erejét. Amikor Pestre kerültem ez a kapcsolat lazult, de az élet úgy hozta, hogy amikor visszatértem Pécsre, még éltek a szüleim, s velük lehettem életük utolsó szakaszában.

Őrzöl fontos iskolai emléket?

A Nagy Lajos gimnáziumba jártam, akkor még fiúiskola volt, korábbi örökségekkel. Olyan tanárok is tanítottak, nagy tudással és eleganciával, akiket már az iskola cisztercita korszakában is jegyeztek. Volt egy közülük, aki az óráit mindig öltönyben és nyakkendőben tartotta. Olyan felszerelt fizika és kémia előadónk volt, amelyek még a cisztercita időkből maradtak ránk, s amilyen kevés volt az országban.

Jó tanuló voltál?

Lehettem volna szorgalmasabb is. Erős osztályunk volt, majdnem mindenki felsőfokú végzettséget szerezett. Lett atomfizikus, agysebész, gyermeksebész, egyáltalán, nyolc orvosunk végzett, mellettük tehetséges építészek, elismert pszichiáter, szakmájukban kiváló szakik, külkereskedő, tanárok és két újságíró, így most hírtelen… Összetartó közösségben éltünk. Az volt a szokásunk, hogy minden nap, amikor véget ért az iskola, hazamentünk ebédelni, majd találkoztunk a főtéren, a Hunyadi szobornál, és a „kemény mag’, úgy 10-15-en, végigsétáltunk oda-vissza a Király utcán, közben beszélgettünk, aztán ment mindenki a maga dolgára. Ez egy rituálé volt, urbánus reflexe a középiskolás létnek. Egyébként, Pánics Gyurival egy osztályba jártunk, akivel később a Pécsi Körzeti Stúdióban is együtt dolgoztunk.

Volt televíziótok, televíziósnak készültél?

1958-ban még nem volt televíziónk, de lett később. Eleinte a szomszédba jártunk, ahol összejött a fél utca. A műkorcsolya közvetítéseket néztük, egy-egy filmet, amolyan fórum volt, mert közben beszélgettünk. Sajnos, később a házunkat lebontották, és paneleket építettek a helyére. Két lakást és pénzt kaptunk érte. Ebből apám egy kis kertet vett szőlővel. Büszke volt a borára, a pécsiek „tükesége” a szőlőtőkéből eredeztethető.

Aztán leérettségiztél…

A Tanárképző következett. Diplomamunkámban a városi munkaerő gazdálkodásról írtam, a nagyvállatok belső folyamatait figyelve. Valójában, ez volt az első un. „újságírói” munkám, olyan dokumentum, amely elemzéseket és szintéziseket tartalmazott. De még ekkor sem gondoltam, hogy ez lesz az én pályám. Amikor megvolt a diplomám, jött a nyár, a Balaton. Augusztus 28-án fölhívtam anyámat, hogy jövünk haza. Ő meséli, hogy nálunk volt a siklósi gimnázium igazgatója, állást ajánlott, földrajzi ismereteket kellene tanítani. Igent mondtam, más ajánlatom nem volt. Minden reggel Pécsről hétkor indult a busz. Ha engem ott látott a sofőr, akkor elindult, mert utánam már biztosan nem jött senki. Persze, addigra már ülőhely sem volt, kapaszkodtam, s közben állva aludtam, megtanultam. Hazafelé rendszerint stoppoltam, néha, lányok is a gimnáziumból, a tanítványaim segítettek. Volt, hogy kavicsszállító teherautó hozott Pécsre. Jöjjön tanár úr, és húztak fel az ülésre. Így ment két évig. Jól éreztem magamat Siklóson. Elmondok egy történetet. Az egyik órán Brazília gazdaságát tanítottam, amikor az egyik tanuló felállt, s azt mondta, hogy ő már járt Brazíliában. Kihívtam a katedrára, hogy meséljen, mert ő hitelesebb volt, mint én. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy vajon, jó helyen vagyok-e, mert tanárként, biztosan, nem jutok el Brazíliába.

Hogyan lettél rádiós?

Egyik ismerősöm a Pécsi Rádiónál dolgozott, ő szólt, hogy nem akarok-e rádiózni. Krassó László akkor lett pesti tudósító, és megüresedett a helye. Hánykor kezdődik a munka? - kérdeztem. Hétfőn fél kilenckor van egy értekezlet, aztán a hét többi napján, ahogyan a munkából adódik, jött a válasz. Az jó, gondoltam, nem kell a hétórás buszt elérnem. Így lettem újságíró. Nem ment könnyen a beilleszkedés. Sokáig visszavágytam tanítani. Gombár Jancsi, akivel együtt kezdtünk, ügyesebb volt, élt a mikrofon előtt. Egy év után aztán már nem kívánkoztam el. Az újságíró pályának sokat köszönhetek. Többek között azt, hogy sokfele járhattam a világban, és szerencsémre, eljutottam Brazíliába is. Én is negyven másodperces anyagokkal kezdtem, aztán később hosszabb, összetett műsorokat is készíthettem. A vidéki stúdióknak az volt a nagy előnye, hogy minden műfajban kipróbálhattuk magunkat. Jó csapatunk volt a rádióban, de, a TV stúdióban is. Túl kicsi közösségek ahhoz, hogy ne egymás előtt éljünk.

Ismerted jól Pécset?

Nem, az újságíró munkával egy időben ismerkedtem meg igazán a várossal. De a rádió regionális volt. Három megye tartozott az adáskörzetébe: Somogy, Tolna, Baranya, s próbáltuk befogni Zala megyét is. Csináltunk nagy összetett műsorokat a győri, miskolci, szolnoki, szegedi, nyíregyházi kollégákkal. Bányásznapon pl. TV műsort a szegediekkel, ott olajbányászok itt szén és uránbányászok. Szegeden felszállt a helikopter és még ugyanabban az élő adásban leszállt Pécsen a bányászokkal. Ilyen „show műsorokban” is kipróbálhattuk magunkat.

Nézem az arcodat, kellemes, felhőtlen emlékezést látok rajta. Szerettél rádiózni. Mi hozott akkor át a televízióhoz.

Ekkor szerveződött a Pécsi Körzeti Stúdió. Gombárral beszélgettünk, hogy mennénk oda. Békés Sándor alakított szerkesztőséget. Én 1978 májusában kerültem a televízióhoz. A televízió izgalmasabbnak tűnt, mint a rádió.

Én 1979 nyarán lettem a Pécsi Körzeti Stúdió vezetőrendezője és úgy emlékszem, hogy te egy kicsit előkelő idegenként dolgoztál. Nem voltál sülve-főve együtt senkivel. Voltak ott három- négy fős kis csapatok például a Sóvári Gizi, Gombár János, Litauszki János hármas.

Ez az én zárkózottabb természetemből fakadt. Gombárral jó munkakapcsolatom volt. A rádióban ifjúsági műsorokat csináltunk együtt. A Balaton parti, ifjúsági táborok kiapadhatatlan forrásként biztosítottak témát. Elmentünk ketten, s egy délután összeraktunk egy órás műsort. De jó volt Sóvári Gizivel és Litauszki Jancsival is dolgozni, szerettem a gondolkodásukat, az értékrendjüket. A Traktorista lányok c. műsort hárman csináltuk. Az volt, talán, a legszebb munkánk. Érdekeltek az emberek, s a dokumentumfilmben három sorsot mutattunk be, három rászedett ember küzdelmét. Ezekből lehetett építkezni.

Úgy látszott, mintha te egy kicsit többet tudnál erről a világról. Egy kicsit felnőttebb lennél. Nem kapcsolódtál bele az első indulatból a problémákat megvitatók csapatához.

Elfogadom, ha így láttad, de ebben nem volt semmi tudatosság.

Sokat láttalak a Szabadság téren, és abban volt..?

Miközben a Pannon Krónikát szerkesztettem, rendszeresen dolgoztam a Hétnek. Minden héten Pestre jártam. Volt, hogy éjjel a Szabadság téren HÉT anyagot vágtam, s azután, reggel autóztam Pécsre, hogy a Pannon Krónikát csináljam. A Krónika egyfajta vidéki híradózás volt, sokat tanultam belőle, de egy idő után szűknek tűnt az a világ. Örök életemben úgy gondolkodtam, hogy azért a kőért soha nem hajolok le, amire ránéztem és tudtam, hogy föl tudom emelni. Csak az izgatott, amibe benne láttam a kudarc lehetőségét, s persze a sikerét is. A HÉT egy próbatétel volt. Azt hiszem, én kerültem először Pestre a Pécsi Stúdióból.

Milyen volt a viszonyod Békés Sándor stúdióvezetővel?

Korrekt főnök volt. Nem én voltam a kedvence, legalábbis azt éreztem, de a Pannon Krónika szerkesztésében szabad kezet kaptam. Ma már nem tudom megítélni, hogy miképpen működött akkor az önkontrol, nyilván tudtuk azt, hogy hol vannak a határok. Mindenki a maga tisztessége és értékrendje szerint próbált erre tekintettel lenni.

Voltak fontos pécsi pártkapcsolataid, melyek segítettek az eligazodásban?

Nem, pártag sem voltam soha. Az utolsó szervezeti viszonyom a KISZ-hez volt. Az újságíró lét folyamatos párbeszédet jelentett, napi párbeszédet. Nem gondoltam, hogy bárkivel is szoros kapcsolatot kellene kiépítenem, hogy segítsen tájékozódni. Egyébként a napi munkám során mindenkivel együttműködtem, így próbáltam eligazodni. Soha nem voltam egy berohangálós típus, hogy megmondják, mit hogyan kell csinálni.

Hogy jutottál Hajdú Jánosnak a Hét főszerkesztőjének eszébe? Én azt hittem, hogy jó pécsi pártkapcsolataid segítettek. Azt gondoltam, hogy ezen a szálon kerültél Hajdú János látókörébe.

Nem, Hajdúnál ez különben sem működött volna, ő szuverén főszerkesztő volt. Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam vele. Én őt tartom a mai napig az egyik legerősebb színtézissel bíró újságírónak. Tudom, hogy egyénisége megosztó, de én sokat köszönhetek neki. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért engem hívott a szerkesztőségbe. Azt mondta, azért, mert te meg tudod szólítani a vidéken élőket. Ezek a belvárosi fiúk, ha átmennek a körúton előveszik az útlevelüket, nem tudják, hogy mi történik Magyarországon. Persze, ez inkább humor volt…  

Mielőtt elhagyjuk a pécsi éveket, és én átadom a kérdezést Dunavölgyi Péter kollegámnak, nem kerülhetem el a kérdést, hogy miért nem voltát hajlandó nyilatkozni a Mi képernyőnk könyv számára a Pécsi Körzeti Stúdióról?

Azt gondolom, hogy mi, akik részesei lehettünk a körzeti stúdiós világnak, minket érdekel, de, másokat már nem annyira. Véget ért egy korszak, megszűnt a Stúdió. Én nem akarom elvetni akkori életem egyetlen momentumát sem, hiszen, én abból is táplálkoztam, de mára már kiszerveződött az élet a stúdiók alól. Jelentősebbek lettek a városi televíziók. Minden, fontos dolog, ami a környezetünkben történik, azt a helyi, városi televíziók közvetítik. A városban élők a helyi híreket figyelik, a cégek ott hirdetnek. Nem úgy fejlődött az élet, hogy a körzeti televíziók szilárd talpazata megmaradjon, sem társadalmilag sem gazdaságilag. Nem alakult ki a közigazgatásban a regionalitás, nem jöttek létre ilyen gazdasági szervezetek sem, vagy csak nagyon kevés. Ezért szét kellett esnie. Ha arra lett volna lehetőség, hogy a vidék színeit a körzeti televíziók közvetítsék országosan is, talán, úgy életben maradhattak volna. Németországban pl. ZDF úgy működik, hogy a központja mindentől távol, zöld mezőn épült, de szerte az országba, ha jól tudom, huszonhat (26) körzeti stúdiót működtetnek. Minden anyag helyben készül, s onnan juttatják be a központba, végső formába ott rakják össze, így lesz belőle országos adás. Magyarországon minden a fővárosban dől el.

Mi volt az, ami miatt úgy döntöttél, hogy otthagyod Pécset, ahol otthon vagy, mindenkit ismersz?

Számomra nem volt kérdés, mindig is szerettem volna továbblépni, mást is megismerni. Érdekelt a tágabb világ. Amikor Pestre kerültem, elkezdtem intenzívebben angolul tanulni. A főszerkesztő erre lehetőséget biztosított, pontosabban időt engedett.

Az első „pesti” anyagom, egyébként, a Viharsarokban készült, a nagy havazásról. Az utak járhatatlanok voltak, csak katonai helikopterrel tudtunk odarepülni. A későbbi honvédelmi miniszter, Keleti György jött velünk, aki akkor a hadsereg sajtóosztályát vezette. Amikor Békéscsabán leszálltunk, kaptuk a hírt, hogy egy tankban vajúdó nőt visznek a szülészetre. A tudósításban az újszülöttet is bemutattuk… 

 

Az újrakezdés Pesten

Két gyermekünk volt, én 1984 februárjában költöztem Pestre. A Zsálya utcában volt a Rádió – Televízió egyik vendégháza, ott laktam fél évig, s amikor vége lett a tanévnek, a család jött utánam. A fővárosban a gyerekeim előtt is jobban kinyílt a világ, olyannyira, hogy egyik fiam külföldön alapított családot, és a másik is oda készül. Szüleim nehezen fogadták el, hogy Pestre költöztünk.

A Polgár Dénes vezette Hétben nagyon erős volt a külpolitika, és több kritikát kapott azért, hogy a belpolitikai anyagok nem olyan erősek. Hajdúnál azután a belpolitikai riportok is erősödtek.

Az persze, a nagypolitika része volt, hiszen, Chrudinák körültekintő Közel-keleti tudósításaiból többet tudtunk meg a Falangistákról, az arab- izraeli viszonyról, mint arról, hogy itthon mi történik. A politikának az volt a fontos, hogy arról beszéljenek, s ne arról, ami van itthon. Egyébként, valóban, Hajdúnál több belpolitikai témájú anyag készült, mint korábban. Ő évekig Németországból tudósított, mellette a nemzetközi kitekintése, tudta, hogyan kell TV-t csinálni, most a HÉT-re gondolok.

Elvégezted (1978) a MUOSZ újságíró iskoláját, s tagja lettél a Szövetségnek is. Mennyire tudtál integrálódni az újságírói társadalomba, a vidékről jött fiatalember?

Először szokatlan volt a „pesti tempó”, pedig akkor már öt évet lehúztam a Pécsi Rádiónál és még öt évet a Regionális tv-stúdiónál. Pest más nagyságrend volt, s ezzel együtt nagyobbak voltak a játszmák is. Próbáltam értelmezni a viszonyokat, az újságírók közötti napi jelenlét segített az eligazodásban. Többet éltem (meg) Pesten egy év alatt, mint korábban tíz évig.

Fontos amit most mondtál, hiszen kiderül belőle, hogy azért nem egy magányos farkasként jártad a saját útadatt, hanem sikerült integrálódnod a budapesti újságírói világba, lettek –e újságírói barátaid?

Fontos volt számomra, hogy a munkám alapján elfogadjanak. Egyébként, felnőtt korunkban igen ritkán kötünk barátságot, de Leipold Péter főszerkesztő-helyettes társammal mégis kötöttünk, talán, nem haragszik meg azért, hogy ezt leírtam. Mondhatnám, jó együttműködés alakult ki számos, nem televíziós kollégával. Többen voltak olyanok, akiknek a véleményére kíváncsi voltam, sokat adtam. Néhánnyal a mai napig tartom a kapcsolatot. Neveket nem szívesen mondanék, mert nem biztos, hogy mindenki vállalná, és egyébként is, az mindenkinek a privát szférája, hogy kivel milyen a viszonya.

Munkáid közül elég csak, ha a fontosabbakra emlékszünk. A rendszerváltás előtti 1989 –es évben mindenütt ott voltál, pl. Ferihegyen Habsburg Ottó érkezésekor és interjút készítettél vele, tudósítottál az MSZMP KB első és utolsó nyilvános üléséről (február – március), ott voltál a Kossuth téren a Bős-nagymaros elleni tüntetésen, a Kerekasztal tárgyalásokon, Nagy Imre temetésén, Kádár János ravatalánál, a Jurta Színházban, Kecskeméten… 

A Híradóban 1989-90-ben általában Gál Jolival, ketten, készítettük a politikai tudósításokat. Együtt csináltuk végig a Kerekasztal tárgyalásokat, és azt is, amikor Szűrös a Parlament ablakából „kikiáltotta a köztársaságot”, és a többit…

1988 – 1989 között a tv-s munkád mellett a Hungarian Market Report, Budapest (angol, német magyar nyelvű) gazdasági újság főszerkesztője lettél. Hogyan jött?

Kaland volt, Kanadából hazatért magyar vállalkozó, az itteniekkel együtt, egy gazdasági lapot indított. A magyar átalakulásról szólt, főleg a külföldiek számára, három nyelven jelent meg, rám gondoltak. Ezt az újságot két évig szerkesztettem, érdekes kitekintés volt a televíziós munka mellett.

Visszatérve a beszélgetés elejére és Brazíliára, kinyílt előtted a világ. Előbb a Hét, és a Híradó stábjával, majd később más műsorokkal, sokfelé eljutottál.

Ausztráliába sajnos nem! Brazíliában két hetet forgattunk. A Brazil Idegenforgalmi Hivatal vendégeiként szinte bejártuk az egész országot. Hála Gyémánt L. feleségének és a nemzetközi turizmusban kiépült kapcsolatainak, hogy erre a forgatásra meghívtak bennünket. Három műsort csináltunk. Az egyiknek az volt a címe: Brazil csárdás. Az ott élő magyar diaszpóra életéről szólt, arról, miképpen próbálják magyar identitásukat megőrizni. Jártunk a finn államelnöknél, vagy a portugál mezőgazdasági miniszternél, aki az ottani preferenciákról beszélt. Többször eljutottam Amerikába, egyszer a Fehér Házba is. Az újságíró, ha elég figyelmes, sok mindent megláthat a világból, főleg a horizontális a látása élesedik, nekem ez mindig is tetszett a munkámban.

Mi ketten, több külföldi forgatáson dolgoztunk együtt, és fontos volt mindig számunkra, hogy a forgatások mellett a külföldi televíziókban megismerkedjünk az ottani munkamódszerekkel, az új technikákkal, főleg olyanokkal, amelyekkel mi még nem rendelkeztünk.

Akkor az élet nem olyan volt, mint ma, amikor is a stáb megállhat a világ bármely pontján, és egy kis mobil eszközzel bárhonnan képes élőben bejelentkezni. Akkor külföldön nekünk előre meg kellett keresni azokat a televíziós végpontokat ahol meg lehetett montírozni az elektronikus felvételeket, és a kész tudósítást hazajátszhattuk a megrendelt földi átjátszón, vagy műholdon keresztül. Nem beszélve az elektronika rendszerbeli különbségeiről, NTSC, PAL, SECAM stb. Akkor még más világ volt.

A rendszerváltást követően Pálfy G. Istvánt nevezték ki a Híradó főszerkesztőjének, ettől kezdve te nem Híradóztál, más háttérműsorokban vállaltál szerepet.

Híradósként még tudósítottam Antall József Helmut Kohl-nál tett bemutatkozó látogatásáról. Dr. Horváth István nagykövet vezette akkor a bonni magyar missziót, vele ezen a találkozón ismerkedtem meg, azóta is tart a barátság. Dr. Horváth egyik szervezője és közreműködője volt Magyarország nyugati nyitásának, majd a határnyitásnak és a német újraegyesítésnek. Nagyköveti tevékenységének befejeztével a németek a legmagasabb állami kitüntetéssel ismerték el a munkáját. A nagy időkről hosszabb portréműsort készítettünk vele. Később három könyve jelent meg. Ő mesélt arról, hogy, a németek először nem hitték el, hogy egy kommunista táborhoz tartozó ország a nyugati integrációban gondolkodik. Még Helmut Schmidt volt a kancellár, amikor Kádárt Németországban fogadták, és a német politikus lebeszélte a magyar pártvezetőt a nyugati közeledésről. A németek attól tartottak, hogy az oroszok megorrolnak rájuk, ha egy velük „baráti” ország nyugati közeledését segítik. Helmut Kohl már másként gondolkodott, a végeredményt ismerjük… Sokan próbálkoztak utóbb, mások is politikai tőkét kovácsolni visszaemlékezéseikkel erről az időszakról, de hitelüket az idő erodálta, legutóbb egy nemrég elhunyt politikus lepleződött le…

Érdekes az, hogy sok – sok apró momentumot tudsz összerakni, nem egy helyről tájékozódsz, jól illeszted egésszé a morzsákat. Az említetteken kívül, milyen műsorokban dolgoztál?

1990 -92 között a Menedzser Magazinban, Gyökér Andrással, 1992-től az Aktuális című háttérműsorban Heltai Péterrel, majd szerkesztője és műsorvezetője voltam a 24 óra című politikai háttérműsornak, ezt Losonczi Líviával csináltuk együtt. Évekig volt közös műsorunk. Lívia világot látott, okos nő, kiváló szerkesztő, jó volt vele dolgozni. Akkor ezek jelentették az olyan politikai háttérbeszélgetéseket, mint amilyen most pl. az Egyenes beszéd, Kálmán Olgával. Igaz, akkor más televízió nem volt. Pontosabban, a TV2-ön ment a cipzáras főcímű Napzárta, erről nem szabad megfeledkezni.

 Mivel szóba került Kálmán Olga, - kicsit előre szaladva az időben – beszéljünk arról is, hogyan került ő Szombathelyről, a helyi városi tv-ből a Híradóhoz?

Péter, neked ezt jobban kellene tudni, te javasoltad, hogy keressük meg a szombathelyi stúdiót. Szóval, egy decemberi nagy havazást követően leállt az élet Nyugat-Magyarországon, és az esti, fél nyolcas híradásba tudósítást kértünk erről. Kálmán Olga jelentkezett be, frappánsan és magabiztosan. Másnap felhívtam telefonon… először csak riportokat, tudósításokat készített a Híradónak, később már műsort vezetett. A vidéken szerzett rutinja is segítette őt abban, hogy kiteljesedjen a szakmai munkája.

A főszerkesztői székről

1994. július 21-én délben Horváth Ádám tv-elnök híradós értekezletet hívott össze az elnöki tanácsterembe, ahol bejelentette, hogy azonnali hatállyal leváltja Stefka István mb. híradós főszerkesztőt, és kinevezi Betlen Jánost, és helyetteseinek téged és Leipold Pétert. Hogyan kértek fel?

Betlen felhívott, a Náncsi néninél találkoztunk. Kérdezte, hogy ismerve a Híradós tevékenységemet, elvállalnám-e a helyettesi feladatot. Felvázolta, hogy egy teljesen másfajta híradózást képzel el, mint amilyenek a korábbiak voltak. S elindítottunk egy új típusú híradót, amelynek szakmai mértékét és mikéntjét B. Jani szabta meg. Formailag is változott a Híradó. A műsorvezető mögött valóban élő hátteret láthattunk. A kamera először az alagút felett volt, majd véglegesen a Citadellára került. Ha esett, ha fújt, azt láttuk, ami éppen a Duna felett történt. Egy évig volt Betlen a főszerkesztő.

Hogy kerül egy magányos harcos a Híradó első emberének a székébe?

Nem tudom, hogy kinek és hogyan jutottam eszébe, én soha sem pedáloztam ilyen posztra. Hogy mégis, miért? Arra gondolok, talán, engem ismertek a tudósításaim okán… Éppen Spanyolországban forgattunk, amikor a Magyar Hírlap felhívott, hogy igaz-e, hogy én leszek a főszerkesztő? Aztán én lettem.

Te tudtad, vagy tudod e- hogy a Betlent miért váltották le?

Nem.

Emlékszem, hogy amikor erről Betlennel később beszélgettem azt, mondta, hogy Horváth Ádámnak Horn Gyula azt mondta, ő más Híradót várna el, mert amit Betlen csinál az egy  választási Híradó, de a választást már két harmaddal egy éve megnyerték ők, ezt kéne tükröznie a Híradónak is.

Lehet, hogy így volt, nem tudom, erről velem nem beszéltek. Vitézy László volt, főrendezőként, mellette.

Indulás után közösen, elkezdtünk tervezni egy új News Room-ot, ami végül az akkori Európa egyik legmodernebb ilyen szerkesztőségi helyisége lett.

Próbálkoztunk, amolyan kelet-európai módra. Összeraktuk, amit itt is, ott is összeszedtünk. Talán, nem is volt olyan rossz, hiszen, tíz évig működött. A News Room egy olyan pont volt, ahonnan a felelős szerkesztő a napi munkát irányította, mindent együtt. Fontos volt, hogy az ott dolgozó kollégák közül mindenki lásson mindenkit, ugyanakkor ne zavarják egy egymást, hiszen, mindenki más feladatot végzett. Mindez 1995 – ben történt -, ma már a digitális technika sokkal több lehetőséget nyújt, de akkor ez modern megoldásnak számított.

 

(fotó: Új News Room - Dunavölgyi Péter)

Az új News Room-on kívül is voltak terveink, többek között, szerettük volna teljesen megreformálni a Híradó vidéki tudósítói rendszerét. Az RTL és a TV2 akkor indult, nekik még nem volt tudósítói hálózatuk, az előny, tehát, nálunk volt. A miénk jól működött ugyan, de azért korszerűsítésre szorult, a technika akkori változásai ezt már lehetővé tették. Feltérképeztük, hogy a helyi televíziók közül melyek azok, amelyeket bekapcsolhatunk a tudósító hálózatba. Azt is számba vettük, hogy hol vannak Magyarországon olyan, elsősorban üvegszálas „végpontok”, ahonnan azonnal a Szabadság térre lehet juttatni az anyagot. Több, mint 20 olyan csatlakozás létezett az országban, ahonnét ez megoldható lett volna. Addig csak a vidéki adókról lehetett feljátszani videó anyagot, tehát a kollégának a felvett tudósítással gyorsan el kellett jutnia a legközelebbi tv adóhoz. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy a vidéki emberek, események is kellő súllyal kapjanak helyet a Híradóban… Aztán jött MTV Rt. első elnöke, és felszámolta még a tudósítói hálózatot is!

Az amerikai kapcsolatokról

Korábban szóbahoztad a CNN-t a híradós főszerkesztőséged alatt havi két – három anyagot is rendelt és adott le tőlünk a CNN, Siklósi Bea készítette angolul az anyagokat. Többször forgattunk közösen is Amerikában, s mi tudósítottunk Horn Gyula miniszterelnök amerikai útjáról, és a Clinton szorgalmazta Kelet – Nyugat gazdasági konferenciáról, Clevelandból. E látogatások hozadéka lett azután a külföldre küldött híradások, amit a diaszpórában működő magyar televíziós társaságok sugároztak Amerikában, Kanadában és Ausztráliában, magyarul, angol felirattal. Ezen kívül Amerikában az Internatinal Channel és Ausztráliában valamint Új-Zélandon az SBS (Special Broadcasting Service) Tv,  műholdon is sugározta.  Beszélnél erről?

A Horn látogatásban az volt az érdekes, hogy bejutottunk a Fehér Házba. Clinton, amerikai elnök fogadta Hornt, és a magyar diplomáciának sikerült egy különleges dolgot elintézni, amire az amerikai kollégák szerint, még soha nem volt példa. A Fehér Ház kertjébe telepítettek egy ideiglenes buszmegállót, és egy NABI (North American Bus Industries), magyar – amerikai kooperációban gyártott busz várakozott „az utasokra”. Úgy emlékszem, ezt Róna Péter közgazdász intézte el Clintonnál, akivel együtt járt még Oxfordban. Amikor vége volt a tárgyalásnak, Clinton és Horn a kertben mondott pár szót a tárgyalásról, majd odasétáltak a buszhoz, s együtt felszálltak. Amikor Clinton elköszönt, a magyar miniszterelnök az amerikai kereskedelmi miniszterrel és a két delegáció tagjaival együtt a Fehér Ház kertjéből busszal ment a tárgyalások következő washingtoni helyszínére.

(fotó: Dunavölgyi Péter – Washington, Fehér Ház kertjében)

Amerika a befogadó társadalom befogadta a hazájukat elhagyni kényszerült magyarokat, köztük azokat, akik később Nobel-díjasok lettek. Elmentünk Detroit-ba a Ford Múzeumba, ahol megnéztük a Galamb József és Farkas Jenő által tervezett első T-modellt, a General Motorsnál, pedig, a magyar Pavlics Ferenc holdjáróját. Los Angelesben ért véget az amerikai út, ott magyar emigránsok várták a magyar miniszterelnököt. Azt kérdezték tőle, hogy ők miért nem szavazhatnak Magyarországon. Horn azt válaszolta, jöjjenek haza, adózzanak otthon, és szavazhatnak.

Egy évvel később Clevelandben Clintonék meghirdették a Kelet – Nyugati Gazdasági Együttműködést. Azért ott, mert a legnagyobb európai populáció Ohio-ban él. Ha jól tudom, 200 ezer magyar, s még ennél is több lengyel, és más európai bevándorlók. Clinton bejelentéséről tudósítottunk. Cleveland-ban alakalmunk volt találkozni ottani magyarokkal, többek között, Kossányi Miklóssal és Máriával, a feleségével, a helyi magyar rádió és televízió tulajdonosaival, és műsorvezetőivel.

(fotó: Dunavölgyi Péter – Kossányi Miklós, és Mária, valamint a clevelandi stúdió)

 

Ők javasolták, hogy a magyarországi események megértésében sokat segítene egy hírműsor a diaszpóra magyarságának. Megcsináltuk, s mivel akkor még nem volt internet, a heti hazai híradókból videó kazettára készítettünk válogatást, és DHL segítségével a helyi televíziókhoz juttattuk. Ausztráliától Amerikáig 24 óra alatt ezek meg is érkeztek. 

Egy fontos évfordulóra is készültünk, együtt szerveztük a Híradó 40. évfordulós ünnepségét. 1997 szeptember végén tartottuk, de a nyáron téged leváltottak, és Rudi Zoltánt nevezte ki Peták István Hír-főszerkesztőnek. Neki nem igazán tetszettek a mi terveink. Úgy emlékszem azt ígérte neked, hogy továbbra is fontos szereped lesz a Híradóban. Mennyire érezted, hogy fogy a levegő körülötted?

Éreztem, még a közvetlen munkatársaimtól is érkeztek apró jelek, nem volt nehéz észrevenni. Megpályáztatták a televízió vezető posztjait, így a Híradó főszerkesztői székét is. Én is megpályáztam, de nem én nyertem, hanem a Rudi Zoltán.

Ellentétben veled, aki azt mondtad, hogy nem voltak közvetlen, direkt pártkapcsolataid, neki viszont azok voltak.

Ezt én nem tudom, de, egy kapcsolatrendszer fontos tud lenni. Mindenesetre, amikor eldőlt, hogy ki nyert, összehívtam a szerkesztőséget és magam mutattam be az utódomat. Ott álltam az újak mellett, a régi kollégáimmal szemben, nem akartam elsunnyogni. Így történt.

Az volt az érzésem, sokan többet vártak a maguk számára attól, ha Rudi Zoli lesz a főszerkesztő. Több szakmai vita folyt arról, hogy mi is a Híradó feladata. Én mindig azt képviseltem, hogy ne arról szóljon a mi munkánk, hogy mit hallgatunk el, miről nem beszélünk, hanem, nekünk az a dolgunk, hogy bemutassuk azt, ami az embereket foglalkoztatja, s azokra legyenek jó válaszok. Egyéb területen is küzdöttünk, mert voltak, akik elvárták, hogy rendszeresen szerepeljenek.

Emlékszel, ki voltak azok?

Tudom, hogy kik hívogattak, de, már nincs értelme neveket mondani, nincs jelentősége, és úgyis letagadnák.

1997. szeptembertől 2000. januárig a  Belpolitikai és Integrációs Szerkesztőséget vezetted, a nevedhez kötődik a ’98-as választási műsor, majd az MTV NATO-csatlakozási programjának  kialakítása és levezetése, valamint az európai uniós tagságot  előkészítő műsorok szervezése és készítése.

Ezekben a csatlakozási műsorokban, ismét együtt dolgoztunk L. Líviával. Az Uniós műsorokat Lívia jegyezte, szívügyei voltak, ezekbe én csak bedolgoztam. Amikor kikerültem a TV-ből az Euro-Atlanti Stúdióban is folytattuk ezeket a programokat.

Mikor és hogy kaptad meg a MTV-től az elbocsátó szép üzenetet?

Mint ismeretes, a ’98-as parlamenti választásokat a FIDESZ nyerte meg. Behívott a frissen kinevezett Hírigazgató, Csermely Péter, és közölte, hogy ennyi volt! Nem különösen lepett meg, hiszen, én feleltem a ’98-as választási műsorokért, előtte a Híradó főszerkesztője voltam, tehát, elég stigmatizált volt a televíziós hátterem, ahhoz, hogy egy politikai kurzus ezt ne vegye figyelembe.

Mennyire viselt meg téged ez, mint az eddig kihívást kereső embert?

Akkor azt mondtam, hogy milyen szerencsés generáció vagyunk, hogy egy ilyen nagy társadalmi és gazdasági átalakulás, mint amilyen Magyarországon történt a 90-es években, részesei, tanúi lehetünk. Ma már nem így gondolom. Amikor Csermely Péter 11 órakor átadta a felmondó levelet, 11. 30 kor csörgött a telefonom, állásajánlatot kaptam. Két évig dolgoztam egy külső stúdióban, aztán elköszöntünk egymástól. Valójában, nem találtuk meg egymás számításait, sem a stúdió velem, sem én velük. Kikerültem a vállalkozó szférába.

Vissza Pécsre

Ajánlatot kaptam, hogy jöjjek vissza Pécsre, és a Szigetvári Hordógyárban vállaljam el először a kommunikációs marketing igazgatói tisztet, utána pedig a vezetői állást. Az Amerikában élő, magyar származású tulajdonost még Clevelandban, egy fogadáson ismertem meg. Évente többször járt Magyarországon, és amikor jött, mindig megkeresett. Egyszer meghívott a gyárába is, hogy nézzem meg, így gondolt rám később az ajánlatával, hogy képviseljem őt, amikor nincs itt. Ez valójában, egy menedzseri munka volt. Nem akartam sem erdész sem kádár lenni, arra ott voltak a szakemberek. Visszaköltöztem Pécsre, pontosabban, kétlaki lettem. 

A beszélgetés elején említetted, hogy apukádnak milyen fontos volt, hogy szőlője is legyen. Neked volt valami kapcsolatod a szőlővel, a borral korábban.

Nem semmi. Az egészet úgy éltem meg, hogy elmúltam 50 éves, s lám, milyen szerencsés vagyok, a sors új lehetőséget nyújtott, egy teljesen más területet ismerhetek meg. A bor világától sokat kaptam, nagyszerű embereket ismerhettem meg. A munkám során jártam Kaliforniában, Dél – Afrikában, Franciaországban, Olaszországban, s mindenhol azt láttam, hogy a borászoknak micsoda lelkük van, és megtanultam, hogy lélek nélkül nem lehet jó bort csinálni.

Később, az egyik kollégámmal saját céget alapítottunk. Részben hordók, részben borászati kiegészítő termékek értékesítésére. Ez utóbbival egy olasz céget képviseltünk. Ebből a vállalkozásból hagytam fel az aktív munkával. A társamnak eladtam az üzletrészemet, s most már én osztom be az időmet, szerencsére, a munka így is megtalál, de csak már annyi és olyan, amit én is akarok. Továbbra is sportolok, sokáig kosaraztam, aztán jött a tenisz, de Pécsen elmaradt, mert sokat utaztam és nehéz volt a partnerekkel egyeztetni. Mondják, a láb mindig kéznél van, így hát a teniszt felváltotta a futás és a kerékpározás, így csak magammal kell az időmet egyeztetni.

Hogy látod, hol tartasz most?

A mögöttem hagyott időt firtatva, a sors lehetőségeket juttatott, és én ezekkel próbáltam boldogulni, nem mindig sikerült. Ám, kinyílt számomra a világ, igaz, néha önmagammal is szembe mentem, de, a harcaimból nyertem is… Oh, elnézést, ez az egész úgy hangzik, mint egy pedáns számvetés, pedig, nem annak szántam, nem akarok örökérvényű bölcseleteket faragni, hiszen, minden út más, az enyém is. Vannak még terveim és „szerelmeim”, és van elég erőm, remélem, velem lesznek, amíg élek…

Köszönjük a beszélgetést.

 Pécs 2016. április

 A beszélgetőtársak, és akik le is jegyezték, Babiczky László és Dunavölgyi Péter.

Az interjú változatlan másolata Babiczky László holnapján is rövidesen olvasható lesz!