Olajos Csongor: Sajtószabadság van, újságíró-szabadság nincs

Dunavölgyi Péter:

Sajtószabadság van, újságíró-szabadság nincs

Olajos Csongorral beszélgetek, aki Győrben TV -híradós volt, majd Szegeden, a körzeti stúdióban szerkesztő, riporter, műsorvezető, szerkesztőségvezető volt, most nyugdíjas Budapesten. Mindig riporter szeretett volna lenni, az első bölcsészkari felvételijén ezt be is vallotta, mondván: ha végzek, nem tanár szeretnék lenni, hanem rádióriporter. A felvételi bizottság tagjai rögtön rávágták, - Olyan esetet nem egyet ismerünk, hogy egy tankör több mint fele nem tanított a diploma megszerzése után, de olyan emberrel még nem találkoztunk, aki ezt előre meg is mondja!  - Ezek után több mint 10 évig tanított.

Dunavölgyi Péter : A magyar kultúrában fontos szerepet töltöttek be a vándorszínészek, a vándor muzsikusok, a vándor mozisok. Mi találkoztunk már Győrben, Budapesten, Szegeden. Most ismét Budapesten beszélgetünk. Vannak vándor televíziósok is?

Olajos Csongor: Igen, a szükségszerűség és az igény szülte őket. Általános iskolás koromban én egy Vas megyei nagyközségben éltem, Celldömölkön. Máig szívesen emlékezem vissza a Faluszínház Három a kislány előadására, akkor láttam színházat először, és ha nincs Faluszínház, nem tudom, mikor lett volna az első randevúm Thália papjaival. Vándor televíziósok? Szerintem ugyanaz. Igény és szükségszerűség. A hetvenes évek vége felé a tévé úgy döntött, hogy létrehoz vidéki körzeti stúdiókat, hogy ott készüljenek a műsorok, ahol az események történnek. Az első regionális központok Szegeden és Pécsett voltak, működésükhöz azonban televíziós szakemberekre volt szükség, akiket „importálni” kellett az MTV-ből, filmstúdiókból, rádióstúdiókból. Később Debrecenben, Miskolcon, Szombathelyen, illetve Sopronban is alakultak regionális stúdiók, nagy hiba, hogy Győrben nem, és ott ma sincs stúdió.

DP: Erős győri kötődésed miatt nem vagy egy kicsit elfogult?

OCS: Egyáltalán nem, ennek helytelenségéről már több régiókutató is nyilatkozott. Én azt mondom el, ami még nem kapott nyilvánosságot.  A hetvenes évek közepén televíziós vezetők látogattak el Győrbe, először persze a megyei pártbizottságra, ahol előadták, hogy regionális stúdiót létesítenének a városban. Mivel az alapításhoz a területi párt- és állami szervek jóváhagyása mellett az iparvállalatok anyagi segítségére is szükség volt, őket is bevonták a tárgyalásba, melynek végén  a  kegyelemdöfést a műbőrgyár igazgatója adta meg, mondván: „Nem kell ide tévé stúdió, itt mindenki a Zeit im Bildet, (az osztrák televízió adását)  nézi.

DP: Ez volt akkor, de hogy azóta sincs itt stúdió?...

Ez igazán lokálpatrióta megjegyzés volt attól a kollégától, aki televíziós pályafutását híradós riporterként Győrben kezdte 1974-ben. Honnan indultál?

OCS: A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben. A Bölcsészkarra jelentkeztem, de nem vettek fel. Ajkán hőtechnikai műszerész szakmunkás bizonyítványt szereztem 1961-ben. A szakmában dolgoztam Győrben, majd (egy volt kántor-tanító művelődési  osztályvezető jóvoltából), képesítés nélküli nevelőként a nyugati határ melletti Osliban, a Győr-Sopron megyei Győrasszonyfán, Győrzámolyon,majd diplomás magyar-orosz szakos tanárként Győrben. …

DP: Az egyházi gimnáziumokkal kapcsolatban két dolgot szoktak emlegetni. Az egyik, hogy a „fejesek” is oda járatták a gyerekeiket. A másik, hogy jelentős hátránnyal járt, ha valaki ott érettségizett. Mi az igazság?

OCS: Mindkettő, de időben más és más az igazság. Akik az én időmben jártak oda, azok nagy részét származásuk miatt nem vették fel állami gimnáziumba. De ezt azért ne úgy tessék elképzelni, mint egy „hulladékládát”. Csaknem négyszázan felvételiztünk a kétszer negyven helyre. Akkor még nem volt szokás a felvételi, azután elterjedt, most újra meg akarják szüntetni. Jeles és kitűnő bizonyítványa volt szinte minden felvételizőnek, logikai és intelligencia teszt döntött. Az osztályunk 4,5-es  átlaggal végzett, két érettségi elnökkel, az egyik paptanár volt, a másik egy marxista egyetemi igazgató. Az első években csak mutatóba vettek fel közülünk egy-kettőt, 1962–’63-ban azonban már mindegyikünket, aki jelentkezett. A „fejesek” csak ezután küldték gyerekeiket a pannonhalmi bencésekhez, de igazán nagy fejes gyereke nem volt köztük.

DP: Téged mikor vettek föl  a pécsi  főiskolára?

OCS: 1963-ban, de ezt megelőzően már tanítottam képesítés nélküli nevelőként, a tanítást nem is hagytam abba, hanem levelezőn szereztem diplomát.

DP: A gimnáziumi tablódon, amelyet osztálytársad, a későbbi Kossuth-díjas filmrendező, Jankovics Marcell készített, a fényképed mellett egy mikrofon volt. Hány évig tanítottál?

OCS: Ez egy nagyon kedves, provokatív kérdés, hiszen az első bölcsészkari felvételimen is mondtam, ha végzek, nem tanár, hanem rádióriporter szeretnék lenni. Ennek ellenére több mint tíz évig tanítottam, a mikrofont azonban nem felejtettem el. Kétszer jelentkeztem újsághirdetésre a Riporter kerestetik!-re a győri rádiónál. Az elsőnél még közbeszólt a katonaság, 1970-ben azonban negyvenhárom jelentkezőből engem vettek fel egyedül, a zsűriből két kitűnő riporterre, Takáts Árpádra és Cserjés Lászlóra emlékszem.

DP: Győzött a mikrofon?

OCS: És nem mindennapi körülmények között! Horváth Ottó stúdióvezető, miután közölte a zsűri döntését, megkérdezte miért akarok riporter lenni.

Mire én:

·         Én már…

Mire ő:

·         Ennél eredetibb választ vártam.

Mire én:

·         Elmehetek? Visszajövök fél órán belül.

Láttam, egy világ omlott össze benne: egy hülyét akarunk felvenni?

Aztán visszatértem a tablóval, rajta a mikrofonnal.

Mire ő: Az azért nem baj, ha egy újságíró igazat is mond.

Ezután több mint tíz évig dolgoztam külsősként a győri rádiónál, és ez egy csodálatos évtized volt.

DP: A Ki kicsoda és a Révai Lexikona is tanúsítja, hogy 1974-től Győrben, 1979-től pedig Szegeden voltál televíziós.

OCS: Ez így van, tévéhíradósként, sőt szegedi televíziósként is rádióztam Győrben. Nekem a rádió volt a szerelmem. Két témához vonzódtam, a kultúrához és a sporthoz. Ezt csinálhattam a rádióban. De csak külsősként. A stúdióvezető többször is státuszba akart venni, de ezt a Magyar Rádiónál egy bizonyos személy mindig megvétózta, mondván:   „Így is elég rossz a káderállományunk.”

DP: Akkor nem is akartál televíziós lenni?

OCS: Rádiós szerettem volna lenni.

DP: És hogy lettél televíziós?

OCS: Szintén pályázattal. 1973-ban határozta el a tévéhíradó, hogy vidéki stábot hoz létre Győrben, Szegeden. Pécsett, Miskolcon, és Debrecenben. Helyi újságírók, rádiósok pályázhattak, én megpróbáltam. Próbariportokat kellett készíteni, ehhez iskolaigazgatómtól heti egy szabadnapot kaptam. 1974. március 14-én a hatodik órában hívtak fel a híradótól, hogy másnap reggel kilenc órakor jelentkezzem Matúz Józsefné főszerkesztőnél, aki státuszba vesz. A nagy újsággal a stúdióvezetőhöz rohantam. Ő, megdöbbenésemre nem gratulált, hanem a rádió „illetékes elvtársát” hívatta fel telefonon és üvöltve közölte vele, hogy akit ő nem akart, azt a Híradó akarja …

DP: Milyen volt az első találkozásod Matúz Józsefnével, a Híradó főszerkesztőjével?

OCS: Ezt két dolog előzte meg. Este László Zsuzsa híradó szerkesztő felhívott, és közölte, hogy még egy feltétele van az alkalmazásomnak: meg kell változtatni a nevemet, mert a Csongor – Matúzné szerint - nehezen megjegyezhető név. Másnap reggel Mázsár Éva, a főszerkesztő titkárnője azzal fogadott, hogy a rádió „illetékes elvtársa” óvta Matúznét attól, hogy a klerikális reakciót beengedje a falak közé. Mázsár Évi megnyugtatott: Rózsika közölte: Olajos beírta az életrajzába, hogy egyházi iskolában érettségizett, az apja főszolgabíró és 1956-ban munkástanácselnök volt, ezt ő értékeli, és különben is Olajos nyerte meg a pályázatot.

DP: Megnyugodtál?

OCS: Kínos első percek voltak, aztán Matúzné felcsattant- Ezt a nyuszit akarom én felvenni? Erre én kissé emelt hangon azt kérdeztem: miért nem természetes az, hogy meg vagyok illetődve, amikor az ország első számú napilapjának főszerkesztőjével először találkozom. Ma már furcsának tűnhet, de akkoriban így neveztük a tévés hírműsort. Az ország első számú napilapja.  Mivel láttam, hogy Matúzné erre megenyhült, a következő kérdésre már „pimasz” választ adtam.  -Hajlandó megváltoztatni a nevét, - kérdezte Matúzné. - Önnek teljesen igaza van, feleltem. - A Csongor megjegyezhetetlen név, ellentétben a könnyen kimondható és megjegyezhető  Tarjányi Ingrid névvel. (Ingrid a híradó riportere volt abban az időben). Mire Matúzné: - Jó, maradjon Csongor! Ilyen ember volt Rózsika. Minden tettében és döntésében. Jó rá emlékezni.

DP: Aztán jöttek a hétköznapok. Hogyan fogadott Katona Miklós operatőr? Ő 1962-től egyedül volt híradó tudósító Győrben.

OCS: Nem csak ő, ez a többi helyen is így volt. Kitűnő munkát végeztek. Egyedül derítették fel a témát három-négy megyében, s küldték „fel” a tudósítások szövegét is. Ha szükség volt riporterre az anyag elkészítéséhez, Budapestről küldtek „le” mindig más és más riportert. El tudják képzelni most, 2009-ben, mekkora tekintélye volt annak az egyetlen embernek , aki három-négy megyében egyedül képviselte „A” televíziót? Hiszen a leküldött riportert is ő mutatta be a helyszínen. Katona Miklós sokat segített nekem a próbaanyagok elkészítésénél, amikor viszont a képernyőn a neve fölött megjelent a szerkesztő neve, mármint az enyém, azt nem tudta tolerálni. Ma már megértem, bár akkor ez nekem is sok álmatlan éjszakát okozott.

DP: Öt évig voltál híradós Győrben. Mik a legkellemesebb és a legkellemetlenebb emlékeid?

OCS: Az ipari, gazdasági témákban többször elmarasztaltak, főleg akkor, amikor nem jártam élen jó példával a korszerű, olcsó olajtüzelésű kazánokra történő átállásban. Akkoriban nagyon erőltették, hogy tömegesen álljanak át a széntüzelésről az olajfűtésre, hangoztatva – tegyük hozzá, tévesen -, hogy ide az olajválság „nem gyűrűzik be”, hiszen a Szovjetunió, a nagy testvér mindig olcsón szállít nekünk.

DP: Milyen volt a híradó főszerkesztője és az általad képviselt megyék állami- és párvezetői közötti kapcsolat?

OCS: Az állami és pártvezetők tudomásul vették, hogy én vagyok a híradó riportere, de nem kezdeményeztek velem kapcsolatot. Talán azért, mert a négytagú stábban (szerkesztő, operatőr,gyártásvezető, műsorszervező) egyedül én nem voltam párttag. Én csak a híradó főszerkesztőjével és a vidéki stúdiók (szerkesztőségek) főnökével álltam kapcsolatban. Szerintem a főszerkesztővel sem volt személyes kapcsolatuk.

DP: A helyi állami- és pártvezetők „rendeltek-e” riportokat és ezt hogy fogadta a híradó főnöksége?

OCS: A heti témák feladásáért én voltam a felelős, de témát a stáb valamennyi tagja javasolhatott. Hogy azok honnan jöttek én nem tudom. Arra azonban rögtön rájöttem, hogy több riport feladatot „fentről” küldtek Budapestről, így aztán ha egy témát nagyon fontosnak tartottam, megkértem a témaadót, közvetlenül a főszerkesztőnek küldje el. Ilyenkor letolt, hogy „nem vagyok rajta a terülten” de megcsinálhattuk a riportot.

DP: Milyen az élete egy több megyés híradós stábnak a hetvenes évek második felében?

OCS: Olyan, mint ma: állandó készenlét. Ha lelkiismeretesen csinálod, felőrli az idegeidet, ezt viszont kompenzálja az ismertség. A magánéleted megsínyli, és ezt nem kompenzálja semmi.

DP: A tudósító élete harc az idővel. Amikor te tudósító voltál, filmre forgattátok a riportokat. Az elkészült felvételeket a menetrend szerinti vonat hozta Budapestre. Mennyire határozta meg a menetrend, hogy mit forgathattok?

OCS: Megpróbáltuk „átírni” a menetrendet. Ha nem fért fel időben a vonatra, a  filmet mi hoztuk Budapestre autóval. Egyszer aztán lerobbant a kocsink, és ekkor autóstoppal küldtük el. A sikeren felbuzdulva ezután már többször is „kiálltunk az útra”, leintettünk egy állami kocsit, megkértük, hogy az esti híradóhoz hozza fel az anyagot a Szabadság térre.  Örömmel megtették, soha nem kallódott el riport.

DP: Annak idején a tudósító küldhetett „félkész” tudósítást, a laborálás, vágás Budapesten történt. A végső formát, így a tartalmat is egy úgynevezett „gondozó” szerkesztő határozta meg. Mindig olyan lett a tudósítás, amilyent te szerettél volna?

OCS: Kezdetben bizony a hajam szála is égnek állt, mert rá sem ismertem az eredeti változatra. Aztán rájöttem, rájöttünk, hogy ennek előzménye is van. Vagyis, hogy eddig „muszáj volt” átírni az anyagot, hiszen az operatőrök jobbára nyers szöveget küldtek. Később javult a helyzet, de még mindig volt sérelmünk, amit senki nem hallgatott meg. Azután Tóth Karcsi, debreceni kollégánk kitalált egy trükköt. A tudósításba beleírt egy teljesen indiferens mondatot, amit szakértelemmel és örömmel kihúztak. A sikerélményük nekik is megvolt, és így mindenki jól járt.

DP: Elküldtek, vagy magad kérted az áthelyezésedet a Szegedi Körzeti Stúdióba?

OCS: Rózsika sohasem kiabált velem. Akivel kiabált, azt sem küldte el. Olyan főnökkel még nem találkoztam, aki annyira ragaszkodott kiválasztott munkatársaihoz, mint ő. Két okom volt. Az egyik magánéleti, a másik szakmai. A szakmai azt jelenti, hogy több műfajban is kipróbálhatom magamat. Ezt adta nekem Szeged.

DP: Te is mondtad, hogy Rózsika nem arról volt ismert, hogy könnyen megválik munkatársaitól. Téged hogyan engedett el?

OCS: Utódom, Jankovits Gyula barátom kilenc hónap alatt „született meg”. Ennyi ideig keresték ugyanis az utódomat. Ő talán az ötödik jelölt volt, akit kipróbáltak. De megtalálása után még egy hónapig várnia kellett, mert ekkor én kértem még egy hónap maradást 1979. január elsejéhez képest. Január végén avatták ugyanis várossá Celldömölköt, ahol általános iskolás voltam, ahol kitelepítettek minket, ahol nem vettek fel az állami gimnáziumba, ahol apám 1956-ban a munkástanács elnöke volt. Ezt a riportot én szerettem volna elkészíteni. Akkor is filmre dolgoztunk, ezért elkértem a forgatókönyvet a várossá nyilvánítás kimondásáról és arról, hogy kihirdetik, ki lesz a városi tanács elnöke. Az előre megírt forgatókönyv szerint egyhangúlag a régi tanácselnököt választották újra. Kérdeztem, hogy a megválasztott is szavaz – e. Mondták, hogy igen. Mondtam, hogy ez nem lesz jó. Kérdezték: miért? Válaszoltam: nem elegáns dolog önmagára szavazni. Kérdezték: mit javasolok. Válaszoltam: tartózkodjon. Így történt. Nagy öröm volt.

DP: Milyenek voltak az első benyomásaid Szegedről?

OCS: Nem ismertem addig igazán Szegedet, egyszer voltam ott a Szabadtéri Játékok egyik előadásán, de sok szépet hallottam és olvastam róla, néztem a stúdió adásait, hiszen országos sugárzású volt, és izgatott a feladat, hogy itt filmeket is lehet készíteni, nem csak rövid riportokat.

DP: Ha valaki nem ismeri a várost, a környékét, hogy tud róla filmet készíteni?

OCS: Az első hetekben útikönyvvel a kezemben jártam a várost, szinte mindent megtanultam, ami megtanulható volt. A lexikális tudásból ez akkor vált lelki élménnyé, amikor a város szellemi életének kiemelkedő képviselőivel találkoztam. Tóth Béla, József Attila-díjas író világította meg bennem, hogy a Tisza hol szelíd, mint a szerető asszonyok, máskor goromba és gonosz, időnként kamaszos zöldfülüségeket produkál, vagy játékosan ügyes, mint a fiatal pejkancák. Péter László irodalomtörténész a várossal kapcsolatos értékekkel, érdekességekkel ismertetett meg. Ilia Mihály tanár úr pedig, aki a határainkon túl élő magyar írók, költők legkitűnőbb hazai ismerője, a határon túli magyar irodalmat szerettette meg velem. Bár Móra Ferenc azt mondta: „Én nem kincskereső vagyok”, Trogmayer Ottó régészprofesszor mégis olyan kincsesbányát tárt föl előttem, melynek vágatai éppen Móra Ferenc nevéhez fűződnek. Így kezdtem szegedivé és alföldivé válni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem nem csak azt jelenti a Feszty-körkép, mint azoknak, akik újjávarázsolt formájában látják, hiszen a foszladozott darabokban álló panoráma feltámadásának minden stációját nyomon követhettem. Katartikus élmény volt Páger Antal utolsó fellépése az újjáépített Szegedi Nemzeti Színházban. „Ilyen az igazi színház, ugye örültök neki?”, mondta Páger Antal, aki Közép-Európa legszebb teátrumának nevezte a szegedit. Sokat megfordultam a szegedi nagytáj tanyavilágában is. A tanyát sem olyannak látják az alföldi emberek, mint azok, akik csak látogatóban vannak itt. Az előbbiek még tudják, milyen gazdasági és történelmi körülmények hívták létre, mitől alakult olyan „célszerűvé” ez az életforma, melynek tapasztalati nyomait a mai nemzedékek is hasznosítják.

DP: Gondolom, ezek a témák voltak azok, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza, és ezekből filmek is születtek.

OCS: Nemigen vagyok a számok embere, de egyszer megkértek, számoljam össze, hány húsz-hatvan perces filmet készítettem Szegeden szerkesztőként, rendezőként, riporterként és ez száz fölött volt. Az előbbi témák voltak a legérdekesebbek. A Szegedi Körzeti Stúdió sok mindenben élen járt. Itt volt a közszolgálati televízióban először rendszeres reggeli élő adás Virradóra címmel; a péntekenként jelentkező, több órás (négy órás is volt) közéleti, kulturális műsor,  a Szieszta (élőben) az egész országban fogható  volt.  Szintén élőben több órás műsorral jelentkeztek a hírműsorok, itt volt először híradóban két műsorvezető, az Ablakban pedig minden héten bejelentkezett Szegedről Király Zoltán vagy Olajos Csongor. Bizony így volt, váltottuk egymást, és a váltótársak között volt egy különös kapcsolat. Ugye azt mindenki tudja , hogy a „riválisok” rivalizálnak egymással. Könnyű lenne erre azt mondani, hogy ez nem így volt, mert ezt senki sem hinné el. Ezért csak két példát említek. Amikor 1979. február elsején, az első munkanapomon megjelentem a szegedi stúdióban, a két sztárriporter, Király Zoltán és Zelényi Zoltán között a következő párbeszéd folyt: Békés megyébe kellene mennem riportra, de nekem egy nagyon fontos ügy miatt Szegeden van dolgom. A válasz: semmi gond, mondd, hogy a téma, majd én megcsinálom. Ez volt az első tapasztalatom és ez meghatározónak bizonyult. Később mások, nem a szerkesztői stábból, össze akartak ugrasztani minket Király Zolival. Megkötöttük a véd- és dacszövetséget, mindig elmondtuk, mit súgtak a másikról, aztán jót nevettünk rajta. Ilyen baráti közösségben sem előtte, sem utána nem dolgoztam.

A közösség kialakulásában egyébként Regős Sándor és Bán János stúdióvezetőknek elévülhetetlen érdemeik vannak. Regőst és Bánt Bubryák István és én követtem a stúdióvezetői székben, tisztelettel kérem a kedves olvasót, lapozza fel a Regős Sándor és Bán János címszavakat. Bubryák István barátom bizonyára nem tiltakozik az ellen, ha azt mondom, mi az ő köpönyegükből bújtunk ki, ők voltak a tanítómestereink. Főképp abban: amit lehet, élőben adjunk, a hírműsorok tárgyilagosak legyenek, tükrözzük a régiónk értékeit, problémáit, a kultúrtörténeti értékekre  különösen ügyeljünk, a dokumentumfilmek készítésére se időt, se fáradtságot ne sajnáljunk. A magazinműsorokban pedig a családdal, a gyerekeinkkel, az iskolánkkal, a munkánkkal, a  pénztárcánkkal, a megélhetésünkkel foglalkozzunk. Elévülhetetlenek Regős és Bán érdemei abban is, hogy kitűnő műsorpolitikát dolgoztak ki, no meg abban, hogy a szegedi stúdiót a pártállami években soha nem is próbálta meg befolyásolni a helyi politika. A stúdióvezetők és riporterek politikai szimpátiájától független, tárgyilagos műsorok születtek. Regős, Bán, Bubryák és én: négy stúdióvezető, közülük ketten-ketten a hagyományos értelemben vett jobb-, illetve baloldali értékrendet követték. A magánéletükben!

A műsorokon azonban ez nem látszott, azok mindig tárgyilagosak voltak. Mondhatják: a mai helyzet bonyolultabb. Sajtószabadság van, újságíró-szabadság nincs. Az értékrendet, ami „át is jön” a képernyőn, a tulajdonos, illetve különböző érdekcsoportok határozzák meg. Igaz, a néző választhat, hogy melyik csatornát nézi. A közszolgálati Magyar Televízió éppen azért értékelődik fel, ha az az elv vezérli, hogy a műsorai pártatlanok legyenek. Ezt persze nem csak neki kell állítania, ezt a nézőknek kell látniuk. Valamennyiüknek, valamennyiünknek.

A beszélgetőtárs, s aki lejegyezte: Dunavölgyi Péter volt, Budapesten, 2009 szeptember