Sándor Katalin: Nem hiszem, hogy tanulni lehet, inkább érzék kell hozzá
Dunavölgyi Péter
Nem hiszem, hogy tanulni lehet, inkább érzék kell hozzá
Kisgyermek kora óta, a zene tölti ki az életét. Nagymamája a Kijevi Opera énekesnője volt, ő maga pedig elvégezte a Konzervatórium zeneszerzés szakát. Egy rövid kitérő után a Magyar Televízióhoz került, megszámlálhatatlan adás vége főcímén olvashatták a nevét a televíziónézők. Beszélgetés Sándor Katalin zenei szerkesztővel.
Közel
fél éven át terveztük a beszélgetésünket.
Hónapok óta, újabb és újabb terminusokban állapodtunk meg. Éppen
lakáscserében voltak, az ő vevőjük kénytelen volt hosszabb ideig várni a
bankhitelére. Ők pedig bedobozolva várták a pillanatot, amikor költözhetnek.
Húsvét után aztán minden akadály elhárult, egy gyönyörű tavaszi nap délutánján
Pomázon találkozunk a hegyoldal egy csendes kis utcájában. Az előtérben még
kicsomagolatlan dobozok, a zongora előtt ültünk le beszélgetni.
Dunavölgyi
Péter: Hatéves korodtól zenét tanultál, a
Fővárosi Zeneiskolában (1) zongora tagozaton. Aztán az egész életed a zenével
kapcsolódott össze. Hogy kezdődött a zene iránti vonzalom?
Sándor
Katalin: Már egészen kicsi koromban nagyon
szerettem a zenét, anyukám elég korán elvitt engem az Operaházba, főleg a
balett előadásokra. Volt otthon zongora
és mindig „pötyögtem” rajta, így amikor iskolás lettem, felvételiztem a
Zeneiskolába. Akkoriban az iskolák nagy
részében külön tagozatként működött a Fővárosi Zeneiskola, ahol az elméleti
oktatás mellett többféle hangszeren lehetett tanulni. Hatévesen felvételiztem
és alkalmasnak találtak.
DP:
Miből állt akkor, hatéves korban a felvételi?
SK:
Egyszerű hallás és ritmus-gyakorlatokból. Tapsoltak egy ritmust, azt vissza
kellett tapsolnom, elénekeltek egy dallamot és azt vissza kellett énekelnem.
Ebből meg tudták állapítani, hogy milyen a ritmusérzékem, és mennyire tisztán
énekelek. Eisler Károlyné, Vali nénihez
kerültem, aki egyébként Bartók tanítvány volt. Nyolcvan egynéhány évesen halt
meg, és addig folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, egy bizonyos idő után már
nem csak a tanár és tanítvány, hanem szinte baráti kapcsolatban voltunk,
kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Amikor befejeztem az általánost, más
iskolába kerültem, de a Zeneiskolán belül folytattam az úgynevezett felső
tagozatot. Akkor kerültem Márai Gábornéhoz, Tuci nénihez, aki szintén Bartók
tanítvány volt, tizennyolc éves koromig jártam hozzá. Zongora mellett
természetesen tanultunk szolfézst, zenetörténetet, és karének órákra jártunk.
DP: Úgy
tudom, hogy a zene fontos szerepet kapott a családban korábban is, hiszen a
nagymamád operaénekes volt.
SK:
Igen persze, lehet, hogy onnan ered az érdeklődésem a zene iránt. A nagymamám a
Kijevi Operaház volt szólóénekesnője Szviderszki Nagyezsda. Egészen
kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem énekelni: Kis elemis koromban folyton
énekest akartak belőlem faragni a tanáraim. De a kamaszkori hangváltozás miatt
állandóan berekedtem, hangszálgyulladásom volt, így az énekesi „karrier
lehetősége” megszakadt.
DP:
Nagymamával is gyakoroltatok azért?
SK: A
nagymamámat sajnos csak tízéves koromban láttam először, ő Kijevben élt, az
anyukám kijevi lány. Az apukám ott találkozott az anyukámmal, apám magyar
pilótatiszt volt, ott ismerkedtek meg a háború alatt, összeházasodtak és Budapestre
jöttek, én már itt születtem.
DP:
Amikor az énekesnő nagymama megérkezett hozzátok, már négy éve zenét tanultál.
SK: Tíz
éves voltam és természetesen egy szót sem tudtam oroszul. Az anyukám nem
beszélt velem oroszul, s nem is akart. Egy - két orosz éneket tudtam csak. Fél
évet töltött itt a nagymamám, mivel anyukámék dolgoztak, ő volt állandóan
velem, mire hazament szinte tökéletesen megtanultam oroszul. Az akkori
politikai körülmények miatt nagy kunszt volt, hogy egyáltalán eljöhetett ide
hozzánk Budapestre.
DP:
Különösen azért, mert ha jól számolom a tíz évet, akkor éppen 1956-ban jött!
SK:
Ötvenhat tavaszán jött, és pont az októberi események előtt utazott vissza
Kijevbe. Utána aztán kétévenként jöhetett. Mi később - azt hiszem 13 vagy 14 éves
lehettem-, amikor kimehettünk hozzá. Aztán amikor idős lett, és anyám nem
akarta egyedül hagyni, ide költöztette.
DP:
Kanyarodjunk vissza a történetben 1956-hoz. Említetted, hogy a Köztársaság téri
Általános Iskolába jártál, a környéken laktatok, éppen ott ahol a forradalom
fontos eseményei zajlottak. Otthon voltatok a forradalom napjaiban?
SK: Én
október 23-án éppen szolfézsórán voltam. Szép őszi idő volt, kardigánban
voltam. Ha jól emlékszem este hattól – hétig volt a szolfézsóra, már sötétedett,
amikor kijöttünk az iskolából, ami pont az Erkel Színház hátsó oldalán a
művészbejáróval szemben volt. Vidám éneklést hallottunk, kinéztünk a Rákóczi
útra, ahol hatalmas tömeg vonult. Ott volt közelben a Petőfi Kör (2) is. Mi
mentünk hazafelé, s hallottuk a felnőttektől, hogy itt most „nagy események” készülnek. Mentem haza,
az anyukám vasalt és én azt kérdeztem: „Anyuka
van itthon kenyerünk? Mert az utcán azt mondják, hogy itt nagy események
készülnek!” Éppen nem volt kenyér otthon… Nagyon sok mindenre emlékszem. A
Fiumei úton laktunk saroklakásban, láttuk, hogy sokan mentek fegyverekkel,
nyilván a felkelők. Azután megjöttek a szovjet tankok, azok ide is lőttek, oda
is lőttek. Kegyetlen volt, amikor
hajnalban arra ébredtünk, hogy jaj földrengés van? - nem, csak ágyúzás!
DP:
Ilyenkor aztán futás a pincébe? Legalább is nálunk az akkori Moszkva téren így
volt.
SK:
Hozzánk még elhallatszott a Rádió ostroma is. Akkor mi már ketten voltunk csak
az anyuval. Ő folyamatosan hallgatta a rádión, hogy mi történik. A lakást,
illetve a házat nem lehetett elhagyni, a komoly harcok miatt. Anyukám általában
fennmaradt a lakásban a kiskutyánkkal, beültek a lakás legelzártabb részébe,
ami a WC volt. Én meg a ház többi gyerekével mentem a pincébe. Közel egy hetet
töltöttünk így el. Iskolába is később kellett visszamenni - aminek nagyon
örültünk -, mert a Köztársaság téren kellett átmenni és ott még csatatér volt.
DP:
Számomra meglepetés, hogy a zenei – művészeti tanulmányok után a Kossuth Lajos
Közgazdasági Technikumba iratkoztál be, és érettségiztél, hogy jött a
közgazdasági pálya választása?
SK: A
zongoratanulást nem hagytam abba, szerettem volna Konzervatóriumba jelentkezni,
de ebbe is beleszólt az akkori történelem, anyámnak azt mondták, hogy „nem biztos, hogy a gyereknek oda kéne menni”.
Erre anyukám praktikus szempontokat figyelembe véve azt mondta, vele bármi
történhet az életben, nekem legyen egy biztos szakma a kezemben. Ott aztán
kitűnő tanáraim voltak, ráadásul az iskola nagyon komoly művészeti
tevékenységet is folytatott. Mindenféle irodalmi- és zenei versenyek voltak.
Szerettem odajárni, de azt nem mondom, hogy szerettem a közgazdaságtant.
Természetesen mellette továbbra is jártam a Fővárosi Zeneiskolába Márai Tuci
nénihez, aki egyébként Márai Sándornak a
sógornője volt. Anyukám azt mondta,
végezd el ezt a közgazdaságit, aztán, ha utána van kedved, tanuld tovább a zenét.
Péter,
ugye te a Petőfi Gimnáziumba jártál, jól emlékszem ugye?
DP:
Igen, jól emlékszel.
SK:
Azért hoztam szóba, mert a Petőfiben volt egy filmklub, egy amatőr filmklub.
Egyik ismerősöm egyszer elvitt oda, ott ismertem meg sok új dolgot a
filmezéssel kapcsolatban. Engem szereplőnek hívtak oda. Akkor még fiúiskola
volt, és a filmhez kellett egy lányszereplő. Ott ragadtam, sok – sok kis
filmetűdöt készítettek, készítettünk, ha jól emlékszem 8 mm-es filmre. Jártunk
a filmekkel amatőrfesztiválokra. Egyszer az Egyetemi Színpadon (3) volt egy
nagyobb amatőr fesztivál. A mi filmjeink némák voltak. Mivel mindig nagyon
szerettem improvizálgatni a zongorán, mondtam a többieknek, hogy csinálok a
filmhez zenét.
DP:
Mint ahogy az régen mozikban, a némafilm korszakban volt.
SK:
Ebben az - az érdekes, hogy én még akkor nem láttam egyáltalán némafilmet, azt
sem tudtam, hogy mi az. Nekem akkor a némafilm nem a némafilmet jelentette,
hanem azt, hogy nincs a film alatt semmi hang. A tízperces filmhez kis zenei
hangulatokat találtam ki, az egészet felvettem egy Mambó magnetofonra (4).
Voltak is kis technikai gondok, hiszen a vetítő és a magnó szinkronban
futásával voltak gondok. (Ma már jól tudjuk a szakmában, hogy ennek technikai
feltételei vannak), de siker volt, nagy tapsot kaptam. De az volt a legnagyobb
dicséret, hogy a szünetben, amikor sétáltunk az Egyetemi Színpadon, szembejött
egy fiatalember, rám mosolygott és elkezdte fütyülni az egyik dallamomat. Akkor
úgy éreztem, ez az én világom, ezt kell folytatnom.
DP: A
mama kérésére megszerezni a közgazdasági technikumi végzettséget, és
továbbhaladni a zenében.
SK:
Igen ez volt a célom, s közben kiderült, hogy egy ismerősünk a Magyar
Televízióban dolgozik, mondtam neki, hogy egyszer intézze el, hogy bemehessek
megnézni, hogy készül egy tv műsor, különösen az, hogy van-e ott valami olyan
munka, ami a zenével kapcsolatos. Egyszer aztán szólt, gyere beviszlek, és
bemutatott Palásti Palinak. Nagyon érdekes volt a zenei szerkesztés, ott rögtön
beleszerettem ebbe a munkába, s eldöntöttem, hogy ezt szeretném majd csinálni.
Pali megengedte, hogy néhányszor bemehessek és figyeljem, hogy mit csinál. Az
persze világos volt előttem, hogy szinte semmi esélyem, hogy bekerülhessek a
televízióba.
DP:
Érettségi a közgazdaságiban, és utána irány Ferihegy, ha már a televíziózás nem
megy?
SK: Igen,
de nem adtam föl. Kimentem a Ferihegyi
Repülőtérre jelentkezni.
DP: Akkor
még csak a
SK:
Többnyire, de azért nem csak a szovjetgyártású IL-18-asok jöttek, jöttek a
nyugatiak, mindig kimentünk megnézni, ha jött a SABENA (6), és nagyon szerettem
volna repülni, mondjuk, mint stewardess.
DP:
Gyermekkorodban repültél valaha?
SK:
Anyukám azt mondja, hogy igen, apukámmal többször, de olyan kicsi lehettem,
hogy sajnos nem emlékszem rá.
DP:
Apukád kapcsolatai segítettek valamit a ferihegyi jelentkezésnél?
SK:
Nem, hiszen akkor ő már rég nem volt Magyarországon, a mikor felkerestem a
Malév személyzeti osztályát, mondtam, hogy beszélek oroszul, angolul és apám
pilóta volt, sajnos akkor már nem élt. Tehát semmi kapcsolat, csak a saját
fejem után mentem. Mondták, hogy ez nem annyira egyszerű. Gondolom következett
a „káderezés” - amit utólag tudtam meg -, ez majdnem félévbe tellett. Aztán
értesítettek, hogy felvettek és mehetek tanfolyamra. Sajnos csak néhány hónapig voltam ott, mert
egy bölcsességfog miatt vérmérgezést kaptam, sokáig kórházban feküdtem,
legyengültem és a hosszú munkaidőt (12 óra vagy 24) fizikailag nem bírtam.
Közben
tartottam a kapcsolatot a volt Petőfis fiúkkal, akikkel az amatőrfilmeket
készítettük. A fiúk alakítottak közben egy zenekart is, énekeltem velük, aztán
persze szétváltak az útjaink, de a filmezés, televíziózás továbbra is nagyon
érdekelt. Gyakori látogatója voltam
Palásti Palinak (7), tanulgattam, amit
lehetett, ismerkedtem a tv-s munkával.
Közben
kiderült, hogy egy közgázos osztálytársnőm, Kosári Judit a TV-ben dolgozik
felvételvezetőként és szólt, hogy az archívum keres külsős fiatalt.
DP:
Ekkor ki volt az archívum vezetője?
SK: A Faludi, de nem emlékszem a keresztnevére
már.
DP: Mi
volt a feladatod az archívumban?
SK: Olyan
kis adminisztrátor lány voltam, megadták, hogy milyen filmeket kell megnézni,
össze kellett írni a zenelistákat, meg sok egyéb adatot leírni, ki szerepel
benne, mi a témája, kik készítették stb. Ezekről kis kartonokat kellett készíteni,
majd betenni egy klasszikus könyvtári kartonrendszerbe.
DP: A
mostani költözés előtt ezeket még használták is időnként, konrollként – bár már
régen bekerültek egy számítógépes rendszerbe.
SK: Ezt
csináltam körülbelül háromnegyed évig,
közben felvételiztem a Konzervatóriumba, zeneszerzés szakra. Éppen azért
választottam azt, mert az egy elméleti szak, tudtam, hogy a zenei
szerkesztésben sokkal nagyobb szükségem van az elméletre, de természetesen
mellette ott is zongoráztam. A televízióban Lénárt papi (8) azt mondta, akkor
léphetek tovább, ha főiskolai végzettséget szerzek. Konzistaként már fölvettek
a zenei szerkesztőkhöz külsősnek. Végiggondoltam, hogy a Konzervatórium után,
ha továbbmegyek a Zeneművészeti Főiskolára és fölvesznek, akkor sok év fog
eltelni, és ki tudja, hogy visszavesznek-e a televízióhoz.
DP:
Közben jelentkeztél Pécsre, a Tanárképző Főiskolára is, énektanár szakra.
SK: Úgy
döntöttem keresek egy köztes megoldást. Pécsett lehetett levelező szakon
tanulni, így azt választottam. A Konzervatórium persze szakmailag sokkal
erősebb volt, kitűnő tanárok voltak, a zeneszerzést nekem még Huzella Elek (9) tanította,
a második évben sajnos meghalt, és C.
Nagy tanár úr vett át, Zenetörténetet
Legány Dezső (10) tanított, Both Lehel (11)
volt a zongoratanárom és Sipos Éva (12) néni
is tanított. Vele is úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy Eisler Vali
nénivel, a mai napig szinte baráti kapcsolatban vagyunk. Épp ma hívott fel –
Gyulán él – hogy most lett 93 éves.
Visszatérve
a főiskolára, ott inkább a pedagógiára, tanításelméletre helyeződött a
hangsúly, no meg ott volt a politika gazdaságtan és hasonlók…
DP: Gondolom
ez utóbbi kellett leginkább egy énektanárnak.
SK:
Azért voltak komoly tantárgyak is pl. karvezetés, zongora stb. Mivel kétszakos
volt a képzés, később a nyelvszakot leadtam, mert addigra a nyelvvizsgáim már
megvoltak, így megengedték azt is, hogy a négy év vizsgáit két év alatt
letehettem. Csak arra kellett figyelnem, hogy nehogy előbb vizsgázzak a
szocializmus politikai gazdaságtanából, mint a kapitalizmus politikai
gazdaságtanából. Megszereztem tehát a diplomámat Pécsett, és befejeztem a
Konzervatóriumot is.
DP: Közben
a zenei szerkesztőknél is gyakorlatot szereztél. Hogy lehetett megtanulni ezt a
szakmát?
SK: Én
nem hiszem, hogy ezt tanulni lehet, inkább érzék kell hozzá, persze bizonyos
alapdolgokat meg kell tanulni, stílusokat, korokat és a technikai dolgokat, pl.
magnókezelés, később DAT, CD. Ami viszont a legfontosabb, hogy legyen az
embernek egy elképzelése arról az anyagról, amihez zenei aláfestést kell
készíteni. Rengeteg zenét kell hallgatni, ismerni. Amíg a Konzervatóriumban és
a Főiskolán a nagy zeneszerzők műveiből kellett vizsgázni, itt pont fordított a
dolog, itt inkább az úgynevezett „kis klasszikusokat” kell jobban ismerni. Egy
Beethoven zenét nem lehet bárhová használni, annak akkor van értelme, ha ott
valami konkrét utalás van, ha megszólal az Egmont nyitány, mindenki tudja, hogy
ötvenhatról van szó.
DP:
Mindig csodáltam azt, amikor bementem hozzátok, és egy riporthoz, vagy egy
filmhez kértem zenét, és ti kapásból rávágtátok, jó ehhez ez vagy az
passzolhat. Próbáljunk most ezt el. Mondok két témát, mit tennél alá zenében?
Az
egyik, néprajzi filmet kell készíteni a Húsvétról. A másik esetben Az ember
tragédiája falanszter képéhez kell zenét adnod.
SK:
Ezekhez természetesen kell tárgyi ismeret, tudnom kell azt, hogy egy Húsvéthoz,
a Húsvét első két napjára feltétlenül egyházi zene kell, a locsolkodási napra
pedig valami nagyon vidám, népies zene. Ha pedig egy dokumentumfilmet
készítenek, nekem ismernem kell azt a kort, ez az, amit meg kell tanulni,
minden nap a munkán kívül is rengeteg zenét kell hallgatni. Ahhoz, hogy én
megtanuljam, hogy a 20 -as meg a 40 -es években milyen zenék voltak, hogy a
háború alatt miket játszottak, a háborús híradók alatt pl. milyen zenéket
használtak, (sok Liszt-et pl.) ezt folyamatos tanulni és hallgatni kell, aztán
ez megragad az ember fejében. Először még a Magyar Rádió zenei archívumából
dolgoztunk, később a televízió zenei archívuma is abból alakult ki. Rádióban
volt arra lehetőségünk, hogy a számomra alig – alig ismert zeneműveket
végighallgathattunk. Ezzel tudtuk jelentősen bővíteni az ismereteinket.
DP: Még
nem ajánlottál az említett kalsszikusunkhoz semmit …
SK: Itt
fontos, hogy a zenei szerkesztő ismerje a rendező elképzelését, hogy milyen
felfogásban képzeli el a mű feldolgozását. Én például egy XX. századi zenével
is kitűnően el tudnám képzelni, persze más hangulata van a párizsi vagy a
londoni színnek, a falanszterhez én egy eléggé elvont, de nagyon kevés
hangszeres furcsa zenét keresnék, ami lehet, hogy nem igazán zene.
DP:
Amit elmondtál, ebből az következik, hogy a zenei szerkesztőnek nem csak a
zenékben, a zenetörténetben kell jártasnak lennie, ismernie kell a történelmet,
az irodalomtörténetet, meg mást is, talán emlékszel nálunk, a középiskolában
volt egy művészettörténet tantárgy.
SK: Nekem szerencsém volt az, hogy a zenetanulás
mellett sokszor kapcsolatba kerültem ezekkel a témakörökkel, de azért
induláskor természetesen nekem is voltak komoly hiányosságaim e téren. Az
iskolákban bizony ezekből keveset tanultunk. Az embernek saját magának kell
folyamatos az ismereteit frissítenie, mondhatom azt, hogy élete folyamán
folyamatosan kell az újabb és újabb információkat megszereznie.
DP:
Van- e valamilyen különbség a zenei szerkesztői munkában itthon és a világban,
én úgy tudom Amerikában sokkal több a filmhez írt szerzett zene, jól tudom?
SK: A
játékfilmek esetében Amerikában ez igaz, ma már Magyarországon is hasonló a
helyzet, viszont a dokumentum-, és
képzőművészeti filmeknél már ők is ugyanúgy, mint itthon, korhű zeneművekből
dolgoznak.
DP: Úgy
tudom, hogy te voltál egyszer Finnországban tanulmányúton, ott mit
tapasztaltál?
SK:
Számomra a legnagyobb meglepetés az volt Finnországban, hogy a televízióban
volt egy, jól érted 1 fő zenei szerkesztő, viszont hatalmas archívuma volt sok
ezer lemezzel és magnószalaggal, akkor még CD nem volt. Nekik már akkor, a
nyugati világ sok részéhez hasonlóan, s ma már a Magyar Televízióban is hasonló
a gyakorlat, zeneszerzőket kértek fel kifejezetten kísérőzenék szerzésére,
ebből állnak össze az úgynevezett zenei aláfestő CD- tárak. Ezek nem nagynevű
zeneszerzők, csak nagyon ügyes zeneszerzők. Amikor én hazajöttem Finnországból,
akkor az úti jelentésemben (ez akkor kötelező volt!) részletesen leírtam ezt a
gyakorlatot, és javasoltam, hogy itthon is meg kellene valósítani. Nálunk ilyen
akkor nem volt. Palásti Palinak voltak összerakott zenei motívumokat gyűjtő
tekercsei százával, egy - egy tekercsen esetleg 20-25 zenei részlettel,
hangulati témakörök szerint. A leadott javaslatom természetesen nem valósult
meg, azt mondták erre nincs pénz! A jogdíjakat sem vették annyira komolyan
akkor itt Magyarországon, persze, hogy így olcsóbb volt a dolog. Emlékszem
például, amikor Kő Kati kolléganőm, A HÉT főcímének egy Vangelis részletet
választott, akkor óriási cirkusz lett belőle. Vangelis perelni akarta a Magyar
Televíziót. Aztán egy interjút készített vele a Magyar Televízió, s ezzel
sikerült őt megenyhíteni. Nem lett belőle pereskedés. De itthon Dés, Presser
meg más zeneszerzők egyszerűen letiltották, hogy a műveikből részletet lehessen
használni képi aláfestéshez, amit én természetesen megértek. Ma már
Magyarországon is készülnek background, azaz kisérőzenei felvételek, és több
külföldi zenetár (Music Library) anyagával is rendelkezünk.
DP: A
munkásságod elején még döntően filmes nyersanyagra készültek a televízió
műsorai, filmes vágóasztalon tudtátok megnézni a képanyagot, amihez nektek a
zenét ki kellett választani. A filmes asztalon nem volt time kód. Abban az
időben a zenei berendezések mellett a ti legfontosabb munkaeszközötök a
stopperóra volt.
SK: Ez
így igaz, ott ültünk a vágó mellett, sokszor volt olyan zenei részlet, aminek
elejének és végének kellett lennie a képpel összhangban, ehhez mindig pontosan
le kellett mérni a szükséges hosszakat. Néha megőrült az ember, mert volt egy
remek zene, de nem tudtam befejezni, mert nem volt az időintervallumon belül
vége és nem mindig sikerült „megvágni” azaz megrövidíteni vagy meghosszabbítani.
Ez az időszak szépen lassan elmúlt, mert modernebb technikák váltották fel a
filmet. Az elő nem fordulhatott abban időben, hogy a zenei szerkesztő ne legyen
ott amikor alávágják a zenét a filmnek, vagy a keverésen. Most már sajnos
pongyolábban készülnek a produkciók, a szerkesztő odarohan, hogy ő most épp a
busójárásról készít anyagot, adják valami pörgős mai zenét hozzá.
DP: Van
időnként ennél még rosszabb gyakorlat is a szakmában, amikor a szerkesztő
otthonról hoz két kedvenc CD-t és abból tesz alá zenét.
SK:
Igen, no ez a legveszélyesebb, mert itt nem csak az történhet, hogy abszolút
nem illik a képhez, de még a jogdíj vonzatot sem tisztázzák. Velem előfordult
egyszer az, hogy Esztergályos Károly (13) filmjében, a Portugál királylányban,
egy pici részlet volt a „Túl az
óperencián” dallamból, a bohócszereplő,
a szerepe szerint borzasztóan hamis trombitán
játszott el 15 másodpercet. Németországban vetítették a filmet, egyszer csak a
Lénárt papi hivatott, hogy be vagyok perelve! A zeneszerző özvegye ott látta a
filmet és beperelt a zenei részlet használatáért. Végül elrendeződött a dolog, mert ez a film
egyik jelenete volt és nem én választottam a zenét, de a jogdíjat behajtották.
DP: Nem
beszéltünk még egy speciális feladatokról, a Híradós ügyeletekről, amit
beosztás szerint kellett adnotok. Abban az időben, ez döntően a hatvanas-
hetvenes – nyolcvanas évek, a híradó riportok is folyamatosan igényelték a
zenei aláfestést, a zörej mellett a zene is a híradó dramaturgiai eszköztárának
a része volt. Itt aztán tényleg gyorsnak kellett lenni, mennyire volt ez
nehezebb vagy könnyebb része a munkátoknak?
SK:
Nehezebb is volt bizonyos szempontból, de könnyebb is. Nekem még ráadásul
kicsit nehezebb volt, mert mint mondtam én tanultam még a munka mellett, ezért
nagyon be kellett osztanom, hogy minden órára el tudjak menni a Konziba és hogy
a főiskolára el tudjak utazni a konzultációkra, vizsgákra, így rengeteg hétvégi
beosztást vállaltam. A munka viszont
borzasztóan érdekes volt a híradónál, egy – egy híradóban 10 -15 különböző témájú
tudósítás, riport is volt, az ipartól a kultúráig. Az említett időszakban
bizony minden alatt szólnia kellett valaminek, ez munka jó gyakorlás volt. Nem
véletlen, hogy szinte mindegyikünknek itt kellett kezdenie, megtanulni
mindenféle stílust a komolyzenétől az operetten át a népzenéig. A híradósok
dramaturgiai eszköznek használták a zenét, nekünk pedig egy kiváló
tanulóidőszak volt.
DP: Emlékszem, volt olyan stáb pl. Vajek Jutka
– Burza Árpád páros, akik már hajnalbam az induláskor odatűzték az ajtótokra,
hogy a riportjukhoz konkrétan milyen zenét kérnek délutánra. Aztán ott volt
valamikor 1972-73 körül, amikor már a hétvégeken rengeteg közlekedési baleset
történt, a Híradó elhatározta, hogy indít egy hétvégi riportsorozat a hétvégi
balesetek alakulásáról, Baló Gyurival és Csák Pista operatőr kollégámmal
hétvégeken ott álltunk az akkor üzemelő egyetlen autópálya szakasz mellet, és
felett, és Gyuri a „Menni kéne „ Presser Gábor – Adamis Anna számot kérte a
riportsorozat főcímzenéjének, aminek aztán nagyon jó visszhangja volt.
SK: Ez
bizony gyakran bonyadalmat okozott, ha mondjuk délben derült ki, hogy egy
konkrét zene kell, mert sokszor a Rádióból kellett áthozni. Volt egy ügyeletes
motoros futár fiú, aki ilyenkor rohant a rádió szalagtárába onnan a TV-be, meg
vissza. De volt, hogy nekünk kellett rohanni a Bródy Sándor utcába, s akkor még
METRO sem volt, csak a 15-ös busz. Mi azért általában már előző nap
érdeklődtünk, körülbelül milyen témákkal fog foglalkozni a Híradó.
DP:
Hányan dolgoztatok zenei szerkesztők?
SK: A
dolog úgy kezdődött, hogy a Palásti Pali került át először a Magyar Rádióból.
Gyakorlatilag ő alapította meg a csoportot, majd szerkesztőséget. Neki
hihetetlen zenei ismerete, és tájékozottsága volt. Mindent tudott a
komolyzenétől a népzenéig, az operettől a könnyűzenéig. Volt egy hasznos hobbija,
gyűjtötte a régi lemezeket, így a századfordulótól kezdve is szinte minden
zenét ismert. Kívülről tudta, hogy melyik évben milyen slágerek voltak, milyen
indulók voltak stb.
DP:
Halála után a lemezgyűjteményét a Magyar Televízióra hagyta.
SK: Kicsit
később odakerült Mórocz Kálmán, aki szintén zenész volt, Konzervatóriumot
végzett, nagy jazzrajongó, s még játszott is annak idején a Bergendy
együttesben. Aztán jött Katona Klári, akinek az édesapja hegedűtanár volt, ő
később férjhez ment és abbahagyta a szakmát. Nánási Kati is főiskolai
végzettséggel került oda és ő volt az egyetlen közülünk, aki csak
játékfilmekben dolgozott, főleg a filmosztály által vásárolt külföldi filmekhez
készített zenéket. Azt kitűnően csinálta. Emlékszel az Angyal filmsorozat
főcímzenéjére? Azt ő találta ki, később az angolok is azt mondták, hogy jobb,
mint az eredeti angol változat főcímzenéje. (Egyébként, ha jól emlékszem, Bródi
Tamás szerzeménye volt Scotland Yard címmel) Zsedényi Zsóka (14), aki később
Amerikába költözött, Herceg Laci, aki a hangmérnöki munkát cserélte föl
zeneire, Kő Kati, eredetileg
zongoratanárnő (Sajnos fiatalon meghalt) s milyen kicsi a világ: ő egy
iskolában tanított az én Tuci néni zongoratanárnőmmel. Aztán átmenetileg velünk
dolgozott Forrai Zsuzsa énektanárnő (Forrai Miklós és Gyurkovics Mária lánya)
végül említem Holecska Katit, aki az én igazi mesterem volt. Rengeteget
segített, szinte mindent tőle tanultam meg. Mai napig jó barátságban
vagyunk.
DP: Úgy
emlékszem az évtizedek során számtalan alkotónak voltál rendszeres társa, pl.
Szabó Attila (15) rendező, B. Farkas Tamás (16) rendező és Kernács Gabriella
(17) szerkesztő, Osskó Judit (18) szerkesztő-rendező, de sorolhatnám a tv-
játék, tv filmrendezőket Esztergályos Károlytól, Máriássy Félixen keresztül
Felvidéki Juditig. Melyek voltak a
kedvenc filmjeitek, amelyekre szívesen emlékszel?
SK:
Kernács Gabi képzőművészeti filmek szerkesztője volt, egyéként
művészettörténész, B. Farkas Tamás pedig rendező, s egyben Gabi férje. Gabi velem körülbelül egykorú, sőt egyszerre
is kerültünk a televízióba. Egyszer összekerültünk, beosztás alapján, nagyon
megszerettük egymást, jól megértettük egymás gondolkodását. Azt hiszem utolsó
pillanatig együtt dolgoztunk. Magam is rengeteget tanultam tőle a
képzőművészetből. Sok olyan művészt ismertem meg az ő filmjei kapcsán, akikről
alig hallottam, mondjuk az 50-es évekből is, amiről mi nem is tudtunk. Amikor
erről már lehetett filmet csinálni ők bemutatták ezeket az alkotókat. Mai napig
is sokszor találkozunk, tarjuk a kapcsolatot.
DP:
Ezek a témák bizománya nem a D. Fehér Zsuzsa (19) vezette képzőművészeti
szerkesztőségi korszakban készültek, mert mint tudjuk az ő vezetése alatt az
aczéli három T-ből, csak a támogatottakról készített, készíttetett filmeket.
SK:
Gabi már korán, nagyon finoman kijátszotta a tiltások hálóját.
DP:
Kernácsékon kívül, az előbb felsorolt alkotók által készített műsorok közül,
voltak-e kedvencek.
SK:
Igazából nincs kedvenc, illetve nagyon kevés kivétellel mind az. Minden rendező
és minden film más. Szabó Attila, aki
gyermek és ifjúsági műsorokat csinált, - sajnos már ő is meghalt – megszállottan és precízen dolgozott és
hihetetlen jó érzéke volt a zenéhez is. Emlékszem, csinált egy olyan
sorozatot Korniss Péter
fotóművésszel, amiben fotókat mutatott
be film gyanánt. Beszélt a fotóművészetről Korniss és Attila pedig hozzá 2-3
perces fotómontázsokat készített. Sok – sok éjszakát ültünk a tv épületében és
zenei motívumokat vagy esetleg speciális effekteket válogattunk egy - egy
képhez. Zenékből ugyanolyan montázst kellett csinálnom, mint az ő képi
montázsa. Ez volt az a műsor, amelynek zenéit több újságíró és kritikus külön
kiemelve megdicsérte. Pedig a zenei aláfestésről ritkán tettek említést.
Egyszer pedig az ÉS-ben jól kikaptam, mert Bartók műveket használtam és nem
volt rajta a stáblistán. Jogos volt, de nem én írtam a stáblistát.
DP:
Készülve a beszélgetésünkre sok időt töltöttem a Magyar Rádió sajtóarchívumában
és bizony zenei szerkesztőkről, Palástin kívül szinte semmit nem találtam, róla
is inkább a nyugalomba vonulása körül jelent meg egy - két cikk.
SK:
Azért mert ez egy filmes, televíziós háttérmunka. Tudod ez ugyanolyan
háttérmunka, mint a mikrofonos, aki a forgatás során a legfontosabb munkatársa
a hangmérnöknek, mégsem beszélnek róla sohasem.
DP: Nem
meséltél még a munkakapcsolatodról
Esztergályossal.
SK:
Tudod akkor még mindannyian nagyon fiatalok voltunk, a véletlen hozott össze
minket, amiből aztán hosszú évtizedekig tartó munkakapcsolat, sőt barátság
lett, vele és Shultze Évával is, sőt a férjem Horváth András hangmérnök is a
stáb tagja volt. Egy nyelvet beszéltünk, értettük mindannyian egymást, együtt
jártunk hangversenyekre, sőt sokáig „premiert” tartottunk, vagyis a sugárzáskor
összegyűltünk és együtt néztük végig a közös filmet.
DP:
Újabb alkotótárs, Osskó Judit „Az unokáink is látni fogják „ sorozat, amelyeket indulásuktól évtizedekig
folyamatosan készítettetek együtt, hogy lehet annyit együtt dolgozni?
SK:
Örömmel, jókedvűen. Mindig izgalmas volt a feladat. Amikor Judit a televízióban
kezdett dolgozni, első alkalommal engem osztottak be zenei szerkesztőnek a
műsorához. Hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Sok érdekes építészeti
portrét, dokumentumfilmet készített, lévén maga is építészmérnök, az építészeti
kultúrát népszerűsítette. Nekem is izgalmas feladat volt, nagyon szerettem ezekben
a műsorokban dolgozni, meg sem tudom számolni, hogy az elmúlt évtizedek alatt
hány közös munkánk volt. Judit megszállottan dolgozott, ha kellett elszántan
vitatkozott akár miniszterekkel is kritikai műsoraiban, külföldön élő magyar építészeket
mutatott be és a lakáskultúrát is fontosnak tartotta. Munkáját az építész
szakma is elismerte, nem véletlen, hogy megkapta a Prima Primissima díjat.
DP:
Férjeddel több közös filmben dolgoztatok együtt, ilyenkor voltak esetleg
szakmai viták köztetek?
SK: Sokat
beszélgettünk, sőt volt, hogy vitatkozunk is. Sok esetben megmutattam neki,
milyen zenét tervezek, s kíváncsi voltam, hogy az „első fül” mit szól hozzá.
Volt olyan, hogy a keverésen vitatkoztunk, hogy szerintem hangosabb vagy
halkabb egyen a zene, de ez a napi munka természetes része.
DP:
Szeretném, ha beszélnénk egy közös – sajnos ma már nem élő – kitűnő filmrendező
barátunkról Gaál Istvánról (20). Én még a diákként a Sodrásban forgatása alatt
találkoztam először vele, és ismeretségünk, a haláig megmaradt. Ti mikor
ismerkedtetek meg? Milyen munkakapcsolatotok volt. Különösen érdekelne az, hogy
ő a film mellett a zene elkötelezett barátja volt. Mondjuk el még azt is, hogy
nagyon értett a zenéhez, sőt rendezett operát is.
SK:
Gondoltam, hogy szóbahozod. Rajeczky Benjámin volt az ő zenei mentora, ők
Pásztóról ismerték egymást. István ott gyerekeskedett. Béni bácsi
zenetörténész, népzene-kutató és a ciszterci rend tagja. A nagy tudású és igen
empatikus Béni bácsi, hamar felfedezte Gaál István tehetségét és tanította, csiszolgatta.
Az eredmény meglett, a vizsgafilmje a „Pályamunkások” a ritmusról szól. A
játékfilmek mellett néha kikapcsolódott és elkészítette a” Római szonátát” a
„Zenét” és több zenei tárgyú film után, a csodálatos Gyökereket, Bartók
Béláról, erről csak szuperlativuszokban tudok beszélni.
A
valóságban 16 évesen találkoztam vele először, szintén a Sodrásban c. film
kapcsán. Emlékszel még Kosári Juditra?
DP:
Persze, A HÉT -nél, aztán a Külpolitikai
Szerkesztőségben volt gyártásvezető, néha még most is szoktunk telefonon
beszélni, ő ma már Szegen él.
SK:
Judit nekem középiskolás osztálytársam volt, a beszélgetés elején őróla tettem
említést, aki a tv-be hívott. Nyári szünetben megbeszéltük a Judittal, hogy
megyünk a Sportuszodába. Mikor találkoztunk, azt mondta, inkább menjünk ki a
Gyarmat utcába statiszta-válogatásra, hátha lesz egy kis zsebpénzünk. Gaál
István és még sok stábtag válogatott a Sodrásban című filmhez. Én akkor már
újságcikkből hallottam róla. Elé
kerültem, nagyon nézegetett, kérdezgetett, majd fotókat és próbafelvételt készített
és mehettünk úszni. Pár nap múlva
elutaztunk a Balatonra. Mikor visszajöttünk a postaládában nyolc táviratot
találtunk, hogy jelentkezzem a Filmgyárban. Anyám érdeklődött, de a közben
elmúlt hetek alatt találtak mást, ha „már nem voltam hajlandó
jelentkezni”. A poén az, hogy hosszú
hajam volt és én befontam két copfba, ami akkor nem volt divat, így voltam a
válogatáson. Később, amikor a filmet megnéztem, a vásznon Drahota Andrea az én
copfjaimat „kapta” a fodrásztól.
Ez volt
az első találkozásunk, aztán jóval később a televízióban egy tv-játék keverése
kapcsán. A férjem Andris volt a hangmérnök és István meghívta a Veszprémi Tv
Találkozóra, én ott találkoztam vele újra. Andrással azután többször dolgoztak
együtt majd engem is bevont. A „Római szonátát” vágta - többnyire maga vágta a
filmjeit - és Vivaldi zenéket kért tőlem. Később már sokat dolgoztunk együtt, s
beszélgettünk, meglátogattuk egymást, és még később megkérdeztem, hogy a
tervezett zenetörténeti sorozatom elvállalná-e, de sajnos nemet mondott.
DP: Ez
volt az Ars Musica sorozatod, már a film szerkesztőjeként, és végül is
Esztergályos Karcsi volt a rendezője. Ez egy tíz részes sorozat volt. Aztán
megcsináltad a Musica Hungarica sorozatodat is.
SK: A
80-as években egy darabig a Komolyzenei Szerkesztőségben dolgoztam, mert nagyon
szerettem volna ezt is kipróbálni és
néhány – nekem nagyon fontos- ötletet megvalósítani. Pl. bemutatni a magyar
zene történetét a kezdetektől és megismertetni régi korok zenéjét. Így
született az ARS MUSICA.
Rajeczky Benjamin irányított gregoriánban,
egyházi zenében, népzenében, és Czidra
László (21) zenetörténész, a historikus muzsika
nagy tudású ismerője, művelője, akiktől nagyon-nagyon sokat tanultam.
Béni
bácsi megtisztelt azzal, hogy a sorozat bevezetőit ő mondta el. Czidra Lacival
a forgatások előtt, után sokat beszélgettünk, olyan felvételeket mutatott
nekem, amelyeket soha nem hallottam. Ennek lett az eredménye a MUSICA HISTORICA
sorozat. Hajdú György rendezte nagyon igényesen, pedig szinte 0 forintból
készült. Eleinte külső helyszíneken forgattunk, később már egy csupasz
stúdióban, de Gyurinak mindig kitűnő ötletei voltak. Ismerte és értette a
zenét, nagyon sok zenei műsorban dolgozott és vele tényleg egy húron pendültünk,
nagyon hasonlított a zenei és képi ízlésünk.
DP:
Készítettél szerkesztőként kiváló muzsikus portréfilmeket is pl. Kistétényi
Melindáról, Moldován Stefániáról, Kósa Györgyről.
SK: A
Kistétényi Melinda orgonaművész és tanár portréját véletlenül együtt adtuk be műsorötletként
Kroó Andrással, így „összeboronáltak minket. Kósa György egy méltatlanul
elfelejtett zeneszerző, sajnos a portré már csak archív anyagokból készült.
Szerettem
zenei eseményekről beszámolni, összefoglalókat készíteni fesztiválokról, ebben
általában Mérei Anna rendező volt a partnerem.
DP:
2007-ben nyugdíjba mentél. De úgy tudom filmesek, televíziósok sokszor
felkérnek egy – egy film zenei szerkesztésére, sőt Józsa Anikó kolléganőnktől
azt hallottam, hogy sikeres DVD- kiadást készítettek a reneszánsz év
alkalmából.
SK:
Igen, Anikóval, Kernács Gabival és Kútvölgyi Katival. Hihetetlenül élvezetes
munka volt. Öröm, hogy ismét többen megkeresnek a filmjeikkel, most már az
úgynevezett szabad piacról.
DP:
Színházban dolgoztál valaha?
SK:
Egyetlen egyszer.
DP: Két
kollégád Zsedényi Zsóka, meg Herczeg Laci is sokat dolgozott színházaknak is,
te nem ambicionáltad ezt?
SK: Nem,
én valahogy nem vonzódtam a színházi munkához. Az egy más műfaj, és én azokat a
rendezőket nem is nagyon ismertem, de igazat megvallva nem is vágytam a
színházi munkára.
DP:
Végül szeretném megkérdezni, hogy van egy zeneszerzés végzettséged a
Konzervatóriumból, életedben egyszer szereztél zenét?
SK:
Csak kötelező gyakorlatként. Az az
igazság, hogy én zenét soha nem akartam szerezni, szerettem kitalálni dolgokat,
de csak a magam szórakozására. A zeneszerzésszak inkább elmélet, elemzés
zenetörténet és az nagyon érdekes.
DP: Itt
a lakásban a hátunk mögött van egy zongora, szoktad használni?
SK:
Mostanában nagyon ritkán. Pedig megígértem, hogy itt a kertes ház, nincsenek
közvetlen falszomszédok, s nem zavar, ha hallják és én sem zavarok mást, akkor
vissza fogok ülni a zongorához, hogy a magam örömére eljátsszak egy Mozart
szonátát vagy egy Bach fúgát.
Köszönöm
a beszélgetést.
A
beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte, Dunavölgyi Péter
Pomáz,
2012. április - május
Lábjegyzet:
(1) Fővárosi Zeneiskola – Az
iskolát 1910-ben alapított a Főváros, akkor 25 polgári iskolában
induljon meg a zeneoktatás. az első tanév végén, 1911 júniusában, a zongora- és
hegedű tanszakon (akkor még csak két tanszakon folyt a tanítás) 686 tanuló
vizsgázott sikeresen, 36 tanár vezetése alatt.
A növendékek száma 1910-től, az alapítás évétől, 1945-ig, 35 év alatt,
valamivel több, mint kétszeresére emelkedett (686-ról 1538-ra), addig az
1945-től 1960-ig eltelt 15 év alatt nyolcszorosára nőtt, és 1960-ban meghaladta
a 12000-t. A kinevezett tanárok létszáma 36-ról 91-re, illetve 429-re
emelkedett. Iskoláink száma ez idő alatt 28-ról 45-re, majd 179-re szaporodott.
(2) Petőfi Kör - magyar értelmiségi mozgalom volt az 1950-es évek derekán, amely fontos szerepet
töltött be a kommunista rendszernek
az 1956-os forradalomhoz
vezető erjedésében. Első nyilvános rendezvényét csak 1956.
március 17-én tarthatta a Petőfi Kör. 1956
tavasza és ősze közt a Kör 12 jelentős vitát rendezett. Ezek közül a legnagyobb
visszhangot a június 27-én rendezett,
tüntetésbe torkolló sajtóvita kapta. A Rákosiék által ekkor már a fő szervezett
ellenségnek tekintett Petőfi Kör csak 1956
őszén folytathatta tevékenységét, amikor Rákosit tényleg leváltották.
(3)
Egyetemi Színpad - 1957.
szept.-ben alakult az Eötvös Loránd Tudományegyetem támogatásával, annak Pesti
Barnabás utcai (Bölcsészettudományi Kar) épületében. Tagjai főként az intézmény
hallgatói közül kerültek ki, akik öntevékeny módon vettek részt a munkában.
Működésük sokfelé ágazott: a művészetek, a társadalom- és természettudományok
egyaránt foglalkoztatták őket. Több csoport működött az Egyetemi Színpadon
belül. 1948-ban alakult a Bartók Béla Egyetemi Énekkar, 1957-ben a Koncertzenekar,
1958-ban a Tánckar, 1961-ben az Universitas Együttes, amely az
egyetem amatőr színházi csoportja lett. Itt működött az ELTE Amatőrfilm Klubja . 1976-tól
az Universitas az ELTE Eötvös Klub alagsori helyiségébe, a Hordóba költözött.
1982-ben átépítették, korszerűsítették az Egyetemi Színpadot. A piarista rend
1990 végén visszakapta a termeket, mivel azok a háború előtt egyházi célokat
szolgáltak. 1991. ápr. 29-én tartották az Egyetemi Színpad búcsúestjét. Egyéves
tetszhalott állapot után a Művelődési Minisztérium és az Eötvös Loránd
Tudományegyetem együttműködése alapján a Szerb u. 21–23-ban Puskás Tamás
vezetésével 1992. nov.-ben ismét megnyílt az Egyetemi Színpad.
(4) Mambó magnó - Az
M5 Mambó magnót a BRG 1958-ban kezdte gyártani. 1968-ban már az M5/a változat
készült, amelynek előlapján hangszínszabályozót is elhelyeztek, és a
hangszórónyílás elnyújtottabb volt.
(5) Il–18 - az 1950-es években a Szovjetunióban az Iljusin-tervezőirodában
kifejlesztett, négy légcsavaros gázturbinával felszerelt közepes hatótávolságú
utasszállító repülőgép. Később szállító repülőgépként és egyéb speciális
feladatkörben is alkalmazták, katonai változatai is készültek. 1957-ben repült
először, sorozatgyártása 1959-től 1978-ig folyt.
(6) SABENA –
Belga légitársaság volt.
(7) Palásti Pál, zenei szerkesztő (Budapest, 1929.
április 20. – 2007. április 21.) Magyar Rádió, zenei forgató, azaz ő
cserélgette a lemezjátszón a lemezeket (1948-1958) Magyar Televízió, zenei
szerkesztő, majd osztályvezető (1958-….) . Kezdetektől zenei szerkesztője volt
a Petőfi Rádió hétfő délutáni „Kettőtől ötig” -című kívánságműsorának, melynek
2005-ben ünnepelték az 1500. adását. 1958-ban a Magyar Rádióból került a Magyar
Televízióba.. Az MTV akkor egyetlen zenei szerkesztője a Híradó adásainak
sugárzása alatt tanulta ki a mesterséget. Palásti Pál a magyar televíziózás és rádiózás
azon "utolsó mohikánjai" közé tartozott, aki polihisztora volt
szakmájának. A szinte minden zenei műfajt felölelő tudása, széles körű
műveltsége, hihetetlen empátiás készsége, a mindig segítő szándékú magatartása
és a munka, a műsor, a néző és a hallgató iránt érzett alázata, valamint a
kollégák szeretete valósággal "intézménnyé" tették őt. A Magyar
Televízió első, 1958-ban készült "Tanya a viharban"-c. tévéjátékának
zenéjét ő szerkesztette szinte élőben, az éppen játszó színészek és a kamerák
között megbújva. Emlékezetesebb és ma is látható/hallható főcímei: Esti mese,
Telesport, Kékfény.
Olyan rendezők állandó munkatársa volt, mint Zsurzs Éva, Marton László, Léner
Péter és Horváth Ádám.
A Magyar Televízió Örökös tagjává választották.
(8)
Lénárt papi - Lénárt István, gyártásvezető (Budapest,
1921. április 7.). Tanulmányai: Közgazdasági
Egyetem (1947. - négy félév) Színház- és Filmművészeti Főiskola Gyártásvezetői
Szak (1954). Munkahelyei: Madách Színház titkára
(1945-1946), Szakszervezeti Tanács Kulturális Osztály (1947-1948), Művelődési
Minisztérium (1948-1951),Magyar Filmgyártó Vállalat (1951-1957) ,Nemzeti
Színház (1958-1962), Magyar Televízió (1963-1991) . Ő „Lénárt papi”, aki
1945-től van jelen karakteres személyiségével a művészeti életben.
Gyakornokként kerül a filmgyárba, gyorsan lépked felfelé a laboratóriumi
segédmunkától a gyártásvezetésig vezető lépcsőkön. Az elsők egyikeként szerzett
gyártásvezetői diplomát a főiskolán, őrzi nevét a Simon Menyhért születése, a
Szakadék, a Gázolás nagyjátékfilmek. Az 1956-os forradalom után átmenetileg a
Nemzeti Színházban Várkonyi Zoltán és Major Tamás mellett végez szervezői
munkát. 1963-ban kerül a Magyar Televízióhoz diszpécsernek, itt megtalálja
igazi helyét a Koordináció vezetőjeként, igazgatóhelyettesi rangban dolgozik
nyugdíjazásáig. Százhúsz operatőr és a műsorgyártáshoz szükséges technikai
személyzet tartozott hozzá. Ő felelt a karmesterversenyek, táncdalfesztiválok,
a Ki mit Tud-ok, tévéjátékok és játékfilmek gördülékeny rögzítéséért abban a
korszakban, amikor csak tévéjátékból, kosztümös filmből 70-80 készült az
MTV-ben. Nagy szerepe van a Veszpémi Televíziós Fesztivál kitalálásában
(197o-1971) és megszervezésében. Arcát, hangját, gesztusait, jellegzetes
személyiségét őrzik a filmek, amikben játszott is, ő a Szürkület idegorvosa, a
Glamour jogtanácsosa, a Szenvedély ügyésze és a Londoni férfiak Morrison
felügyelője. A Magyar Film és Televíziós Művészek Szövetsége Etikai
Bizottságának Elnöke (2005-től) ,Fészek Művészklub Felügyelő Bizottságának
Elnöke, Filmjus Alapítvány Kuratórium tagja ,Vígszínház Média Menedzsere
(1996-tól)
(9) Huzella Elek – (
1915 augusztus 24. Budapest – 1971.
december 15. Budapest). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert
növendékeként szerezte meg a zeneszerzői diplomát, ezzel párhuzamosan a
budapesti tudományegyetemen esztétikai, filozófiai és pedagógiai tanulmányokat
folytatott. Disszertációját Claude Debussy életművéről írta. 1939-től 1944-ig
üzemi énekkarokat szervezett és vezetett. 1943–44-ben a Magyar Rádió zenei szerkesztője,
1945-től rövid ideig a zenei osztály helyettes vezetője. Ezután átmenetileg
szövőmunkásként dolgozott. 1947-től a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában,
majd ennek megszűnése után, 1949-től az Állami Zenekonzervatóriumban (a későbbi
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában) tanított zeneszerzést és
zeneelméletet. Emellett a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetnél is tanított.
(10) Legány Dezső- Zenetörténész. Szombathelyen született 1916.
január 19-én. 1933 és 1937 között a Pécsi Tudományegyetemen jogot tanult, majd
a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1941-től 1947-ig Viski János
zeneszerzés-tanítványa. 1951 és 1958 között a Zeneakadémia docense, 1958-tól
1973-ig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára. 1973 és
1983 között az MTA Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa, majd
osztályvezetője. A Liszt Ferenc Társaság elnökségi tagja, az Amerikai Liszt
Társaság és a Stockholmi Nemzetközi Liszt Központ tiszteletbeli tagja. A
zenetudományok kandidátusa (1973), doktora (1981). Művei: Purcell (1959), A
magyar zene krónikája (1962), Erkel Ferenc művei és korabeli történetük (1975),
Kodály Zoltán levelei (1982), Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873 (1983),
Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886 (1986), idegen nyelvű könyvek, továbbá
mintegy 200 tanulmány, cikk. A Művészeti Alap Nagydíjasa (1982), az Amerikai
Liszt Ferenc Társaság és a Cziffra Alapítvány díjazottja (1984, 1986),
Erkel-díjas (1988).
(11) Both Lehel -. Zongoraművész. A Zeneművészeti Főiskola Tanárképző
Intézetének tanára. 1965-ben Solymos Péternél végzett a Zeneakadémián. Egy évig
a Vígszínházban dolgozott zongorakísérőként, majd kétéves ösztöndíjjal a
leningrádi konzervatóriumban Golubovszkaja növendéke volt. Hazatérve a Bartók
Béla Zeneművészeti Szakiskola zongora tanszakára került 1968-ban, tanárként.
1974-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének
tanszékvezetője lett zongora szakon, 1976-tól tíz évig igazgatóhelyettese is
volt az intézménynek. 1986-ban kapott meghívást Japánba
(12)
Sipos Éva – (Bántainé Sipos Éva) - nyugalmazott
zeneakadémiai tanárnő. Erdélyben született Máramarosszigeten. Zeneakadémia
zongora tanszakának elvégzése után Gyulán tanított majd a legendás
Békés-tarhosi Zeneiskolában. Zeneakadémia tanára volt kéésőbb.
(13) Esztergályos Károly - rendező,
forgatókönyvíró (Budapest,
1941. május 19.)
Tanulmányai:
Színház- és Filmművészeti Főiskola, filmfőtanszak, tv-rendező (1960-1965).
Munkahelye:
Magyar Televízió (1960-2002). 1965–től dolgozott rendezőként a Magyar Televízióban.
1963-ban rendezte első televíziós játékfilmjét, még főiskolai hallgatóként, Egy
csónak visszafordul címmel. Azóta több mint hetven filmet és tévéjátékot
rendezett. Filmjeinek az esetek döntő többségében maga írja forgatókönyveit,
feldolgozásait öntörvényű látásmód határozza meg. Állandó munkatársa Bíró
Miklós Kossuth- díjas operatőr. Elsőként írt és rendezett szerzői filmeket a
Magyar Televízióban. Paradicsomi játékok, Krisztina szerelmese, Szerelmeitek emléke,
Tanúkihallgatás stb. Különösen érdekli a huszadik század önkényuralmi
társadalmainak, a humánum válságának bemutatása. Az ember az embertelenségben
problematikája. Önálló szemlélettel gondolja, alkotja újra az elmúlt század
magyar irodalmának jeles műveit. Kaffka Margit, Móricz Zsigmond, Gelléri Andor
Endre, Sarkadi Imre, Örkény István, Déry Tibor, Füst Milán, Kosztolányi Dezső,
stb. Shakespeare, Csehov, Ibsen és más klasszikusok átültetője magyar
képernyőre, és jelentős huszadik századi külföldi írók bemutatója: Camus,
Malaparte, E.E. Kisch. Max Frisch, Dürrenmatt, R. Hochhuth stb. Szatirikus
vénáját mutatja Az ember melegségre vágyik című Örkény-film, melyet később több
hasonló követ (Szövegek, Bevégezetlen ragozás, Örkény lexikon…), és a Redl-ügy
első feldolgozás az Operabál 13 című tragikomédiában. 1974 – 1992-ig
tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán egyetemi adjunktusaként
filmrendezést és filmszínészetet. Játékfilmmel jelentkezett 2006-ban, címe:
FÉRFIAKt
(14)
Zsedényi Erzsébet, zenei szerkesztő (Wiener-Neustadt
1945. január 13.) Tanulmányok:
Magyar Radió Gyermekkórus (Alapitó tag, 1954-1958) Jedlik Ányos Gimnázium,
Budapesti Műszaki Egyetem, építészmérnöki kar (1964-1965), Mission College
Kalifornia Reklámgrafiaka (1982), De Anza College Grafika, és Animáció
(1984-1988),Stanford University Communication Department (1983). Munkahelyei: Budapesti
Műszaki Egyetem Épületgépészeti tanszék- tanszéki segéd munkaerő, Magyar
Televízió (1964-1982). Gyermekkorában ismerkedett meg a zenével, a Magyar Rádió
Gyermekkórus alapító tagja, tanárai: szolfézs Szokolai Sándor, gitár
Szendrei Karper László. Szerepelt Sőnyi Erzsébet gyermekoperájában
a Makrancos királylányban (bojtár szerep). 1964-ben kezdett dolgozni a Magyar
Televízióban. Zenei szerkesztőként több száz műsor zeni kisérő zenéjét készítette
el. Szinte minden műfajban otthon volt, ezért neves rendezők keresték meg, hogy
a filmjeik, műsoraik zenéjét ő készítse el. A televíziós munkája mellett a
Vígszínház és a Madách Színház is rendszeresen felkérte előadásaik kísérő
zenéjének elkészítésére. 1982-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött
családjával. Az animációs filmkészítést is megtanúlta. Saját vállalkozást
alapított. Saját vállalata - zenei anyagok készítését, és
szerkesztését végzi, reklám, oktató filmekhez, és animációs produkciókhoz Jules
Engel-el.
(15) Szabó Attila – rendező (Budapest,
1935. január 5. – Budapest, 1998.).
1960-tól ügyelőként és asszisztensként, majd 1964-től adásrendezőként
dolgozott a televízióban. 1986-tól vezetőrendező, majd főrendező lett. 1967-ben
készítette el Dugasz Matyi birodalma című bábjátékfilmjét, ahol sok meglepő
technikai újítást alkalmazott. A híres esti mese bábsorozatokat eleinte
asszisztensként, majd rendezőként készítette rendkívül igényesen: Mi újság a
Futrinka utcában?, Mazsola, Csupafül. Kiugró sikert aratott a Zsebtévé című
sorozat megtervezésével és rendezésével, majd Öveges professzor kísérletei
következtek a sorban. Évekig rendezte a Fabula című irodalmi sorozatot, és az ő
nevéhez fűződik a Le, a cipővel! című vidám, nyári történet filmváltozata is.
Fő műve: SÜSÜ, A SÁRKÁNY című bábmusical (op.: Abonyi Antal, báb és
jelmeztervező: Lévai Sándor, dramaturg: Takács Vera, gyárt.v.: Petrucz Miklós,
majd Singer Dezső) (az első részt 1977-ben mutatta be az MTV), melyet közel 30
ország vásárolt meg. A bábmozgatás igényessége, a látvány csodája, a pontos
aprólékos kidolgozás, a kesztyűs báb műfaját a csúcsra juttatta. Lévai
Sándorral közösen kidogoztak egy olyan díszletrendszert, ahol a szereplők, és a
kamera könnyedén tud mozogni. Így az addig statikus egy irányból fényképezett
bábfilmek megmozdultak és minden irányból körbejárhatóan jelentek meg, ezzel is
fokozva az illúziót. A filmszerű beállítások, a plánok "élőszerű"
használata egyaránt hozzájárult, hogy a néző nem a megszokott színpadszerű kesztyűs
bábfeldolgozást látta, hanem valami olyan élményt kapott, ahol teljesen
elfelejtheti nemcsak a kisgyerek, de a felnőtt is, hogy nem élő filmet, hanem
bábot lát. Nagysikerű gyermek- és ifjúsági műsorok, sorozatok fűződnek a
nevéhez, amelyeket 12 Nívódíjjal és számos fesztiváldíjjal ismertek el.
(16) B.
Farkas Tamás – rendező, (Baja, 1937. december 19.) Tanulmányai: Bajai
III. Béla Gimnáziumban érettségizett (1956). Színház-és Filmművészeti Főiskola
– rendező szakon (1965-1969). Munkahelyei: Országos
Rendező Iroda – színházi asszisztens (1957-1962), Magyar Televízió –
asszisztens, majd gyártásvezető (1962-1965), Magyar Televízió – rendező
(1969-1992). 1957-1962 között az Országos Rendező Iroda munkatársa, színházi
asszisztensként dolgozott a budapesti Bartók Terem zenés és prózai
előadásaiban. 1962-1965 között a Magyar Televízió asszisztense, majd
gyártásvezetője, munkatársa többek között az MTV első filmsorozatának: A Tenkes
kapitányának. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix növendékeként
kapta filmrendezői diplomáját. 1969 óta a Magyar Televízió rendezője,
választott szakterülete: képzőművészeti dokumentumfilmek. Ezernél is több
képzőművészeti dokumentumfilmet, portréfilmet, ismeretterjesztő műsort
készített. Fontosabb sorozatai közé
tartozik: A hét műtárgya, a Magyarok cselekedetei, az
Emlékmű a 301-es parcellában, az Elrabolt műkincsek. -
(17)
Kernács Gabriella, művészettörténész, szerkesztő (Budapest,
1943. május 21.) Tanulmányai: Budapesti Szilágyi Erzsébet
Leánygimnázium (1961), ELTE Bölcsészettudományi Kara, művészettörténet szak
(1963-1968). Munkahelyei: Pannónia
Filmstúdió - rajzoló (1961-1963), Magyar Televízió – szerkesztő (1968-től). A
magyar képző- és iparművészet nagy alakjairól több mint 1000 műsort,
dokumentumfilmet, portréfilmet, sorozatot készített B. Farkas Tamás rendezővel.
Néhány név a teljesség igénye nélkül: Anna Margit, Ámos Imre, Farkas István,
Kassák Lajos, Balázs János, Tóth Menyhért, Ország Lili, Keserű Ilona, Gyarmathy
Tihamér, Deim Pál, Somogyi Győző, Schéner Mihály, El Kazovszkij, Földi Péter
festőművészek, Szalay Lajos grafikusművész, Kós Károly építész, Melocco Miklós,
Jovánovics György, Haraszty István, Farkas Ádám szobrászművészek, Schrammel
Imre keramikusművész, Kolozsváry Ernő és Vörösváry Ákos műgyűjtők
munkásságáról. Nevükhöz fűződnek: A hét műtárgya, a Magyarok cselekedetei, az
Emlékmű a 301-es parcellában, az Elrabolt műkincsek című sorozatok, melyeknek szintén a
szerkesztője volt. Kútvölgyi Katalin rendezővel közösen készített többek között
portrékat; Udvardy Erzsébet, id. Markó Károly festőművészekről, Ybl Miklós
építészről, a Manuál iparművész csoportról, továbbá a Korok és bútorok -, Az
öltözködés művészete -, az Ízlések és pofonok - című sorozatok is az ő
nevüket fémjelzik. A műsorok egy részét fesztiváldíjjal, televíziós nívódíjjal
tüntették ki.
(18)
Osskó Judit - építész, szerkesztő, főmunkatárs. (Szombathely,
1950.). Tanulmányai: Képző-
és Iparművészeti Gimnázium (1964-1968), BME Építészmérnöki kar (1968-1973), BME
Műemlékvédelmi szakmérnöki szak, posztgraduális képzés (1976-1978). Munkahelyei:
Magyar Televízió (1973-tól), Képzőművészeti Osztály, szerkesztőgyakornok,
szerkesztő-riporter (1973-1988), Képzőművészeti Szerkesztőség, osztályvezető
(1988-1991), Képzőművészeti Produceri Iroda, producer (1991-1993),
Képzőművészeti és Építészeti Stúdió, stúdióvezető (1993-1994),IKSZ Stúdió
Képzőművészeti Rovat, rovatvezető (1994-1997), Magyarország 2000 Szerkesztőség,
főmunkatárs (1997-1999) MTV kulturális igazgató (1999) Elnöki tanácsadó (1999),
MTV főmunkatárs (2000-től) Negyedéves építészhallgató volt, amikor végleg
elhatározta, hogy a diploma megszerzése után a szakma televíziós
népszerűsítésére vállalkozik. Építészetről, pláne építőművészetről a 70-es évek
derekán, a házgyári termelés „nagy korszakában” nem beszélt senki, a
tervezőirodák névtelenségében dolgozó építészek a nagyközönség előtt
ismeretlenek voltak. Hittel és nagy buzgalommal kezdte el a műsorszerkesztői
munkát a Képzőművészeti Szerkesztőségben. Hamar
megismerhette a szakma jeleseit, akik egyenrangú partnerként fogadták el, és az
Unokáink is látni fogják című sorozat nemsokára sokak érdeklődésére számító
közüggyé válhatott A Magyar Televízió történetében matuzsáleminek mondható
sorozat közel négy évtizedig volt a képernyőn. E sorozaton túl, a szerkesztőnő
számos egyedi műsora szól a hazai és nemzetközi kortárs építészet aktuális
problémáiról, változásairól, az építészettörténet kiemelkedő alakjairól. 1975
óta tudósít az Építészek Nemzetközi Szövetsége, az U.I.A. háromévente megrendezésre kerülő
kongresszusáról, amelyeken kezdetben csak a Magyar Televízió forgatócsoportja
vett részt. 1984-től a Magyar Építőművészek Szövetségének tagja, 1987-től a
CICA Comité International des Critiques d’Architecture /az Építészeti
Kritikusok Nemzetközi Társaságának tagja. Príma Primissima díjas.
(19)
D. Fehér Zsuzsa - (Dr. DOROGHY MIKLÓSNÉ) szerkesztő-riporter,
művészettörténész, művészetkritikus és –író, (Nagykőrös, 1925. január 6. –
2001.) Tanulmányai: Szegedi Tudomány Egyetem
Bölcsészettudományi Kar, művészettörténet szak. Munkahelyei:
Fővárosi Képtár - munkatársa (1948-1950), Műcsarnok - művészeti vezető
(1950-1954), Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalatának – főszerkesztő (1954-1965),
Magyar Nemzeti Galéria -
(20)
Gaál István (Salgótarján, 1933.
augusztus 25. – 2007.
szeptember 25.) Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, fényképész, operatőr. Iskoláit Pásztón kezdte – elektrotechnikusnak készült –,
majd Szegeden folytatta. Keleti Márton osztályában végezte el a Színház -
és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát, 1958-ban.
Ügyelő volt a Hunnia
Filmgyárban, majd a római filmfőiskolán (Centro Sperimentale di
Cinematografia) mélyítette el ismereteit, ahol filmelméletet, filmtörténetet,
vágást tanult. 1961-ig ugyanitt docensként tevékenykedett.
Magyarországon a Budapest
Filmstúdiónál majd a MAFILM IV. stúdiójában dolgozott. Dokumentaristaként indult, Pályamunkások
című rövid mozgóképe (főiskolai vizsgadarabja) a fizikai munkát tette vizuális
és akusztikus hatáselemmé, ritmusalkotó tényezővé. A Sára Sándor rendezte Cigányok
operatőreként a hazai valóság egyik alapproblémájáról adott látleletet. Tiszai
filmtanulmányai vezettek Sodrásban című első és mindjárt nemzetközi
sikerű játékfilmjéhez, amely a népből származó értelmiségi ifjúság
felelősségéről szól. Mészöly Miklós
kisregényéből készült a Magasiskola, amelyet a pusztuló magyar faluról
készült lírai beszámolója, a Holt vidék követett. Bartók Béla és általában a zene kezdettől fogva
meghatározó élménye volt, Orfeusz és Eurydiké című filmje Gluck
muzsikájának képi megjelenítése, egyszersmind filozofikus átgondolása az emberi
élet értelmének. További emlékezetes alkotása a Zöldár, a Keresztelő,
a Peer Gynt, az Örökségünk, a Vámhatár, a Krónika,
a Naponta két vonat, a Legato, a Haláltánc, a Cserepek,
a Római szonáta, az Isten teremtményei, az Éjszaka, a Gyökerek
(Bartók-sorozat), a Rendhagyó párizsi leltár és a Keralai mozaikok.
Mesterkurzusokat tartott Indiában (1985, 1994,
1995,
1996
. 1991-ben Kossuth-díjat kapott, 1999-ben
megkapta a Magyar Filmszemle
életműdíját. 2005-ben elnyerte a Magyar Mozgókép Mestere
címet. Gaál István szerepelt a 2007-es Prima Primissima Díj
magyar színház- és filmművészet kategóriájának jelöltjei között. Születésének
75. évfordulójának emlékére 2008. augusztus 25 -én Pásztón a Múzeum téren
megnyílt a Gaál István emlékszoba.
(21) Czidra
László (1941 – 2001) a Camerata
Hungarica művészeti vezetője volt. Népszerűsítette a korai magyar és
kelet-európai zeneét. Szólistaként is játszott a legnagyobb mestere, volt a barokk zene tolmácsolásának (Bach, Händel,
Telemann, Vivaldi, Corelli, Marcello).