Tarnai Katalin: Nagypapám vére munkált bennem

Dunavölgyi Péter: Három nappal Pünkösd előtt vagyunk, Balatonarácson vagy csakArácson?

Tarnai Katalin: Az itteni öregek gyönyörűségesen úgy nevezik: Szentarács. Bár 1954.november 1-től Balatonfüred része, egyik kerülete lett, az itt élők ma is arácsiaknakvallják magukat. (Jellemző e kicsike település szeretetre méltóságára, hogy nem csak az őslakosok, hanem a hozzám hasonlóan itt otthonra talált "gyüttmentek" is!)

- Mióta laksz itt?

- 2004 júniusa óta.

- Akkor feladtál Pesten mindent, és nagy elhatározással leköltöztél ide a Balatonpartjára.

- Ez egy hosszú történet. A Balatonhoz mindig kötődtem, bár érdekes módon, csak érettségi után láttam először a Balatont. Békés megyében abszolút alföldiként egy Békés megyei kisfaluban születtem, Vésztőn. Úgy alakult az életem fiatal koromban, hogy soha nem jutottam el a Balatonra. Szerettem volna nagyon eljönni táborba.

Azokban az években a gyermekeknek gyakran szerveztek balatoni táborokat. Mivel egyedüli gyerek voltam, a szüleim annyira féltettek, hogy soha semmilyen táborba nem engedtek el. Budapestre gyógypedagógus hallgatóként kerültem, és mivel a gyógypedagógus hallgatók között nagyon kevés volt a fiú - ugyanakkor bármilyen rendezvény volt, mindig kellett táncpartner-, természetes, hogy olyan egyetemekkel, főiskolákkal, ahol ellenkezőleg a szebbik nem volt kisebbségben - így a Kandó Kálmán Főiskola, a szomszédban lévő Állatorvostudományi Egyetem, a Műszaki Egyetem - kölcsönösen meghívtuk egymást. Remek kis baráti társaságok alakultak így ki, és így történt, hogy a műszakis fiúk meghívtak bennünket vitorlázni. Nagyon

híres volt itt Füreden az egyetem vitorlás klubja. Szóval így jutottam el először a

Balatonra, méghozzá nem is a partjára, hanem rögtön a közepébe. A halak jegyének szülöttét pedig hogyne vonzaná a víz, talán ezért sem véletlen hogy első látásra beleszerettem, és amikor csak tehettem visszajártam. Aztán úgy gondoltam, hogy majd, ha egyszer m öregszem, akkor nem a nagyvárosban a négy fal között szeretném leélni idős éveimet, hanem szeretnék visszatérni gyermekkorom kedves színtereihez, szöszmötölni a kertben , élvezni a saját termésű paprika, paradicsom, eper, barack, szőlő semmi máshoz nem hasonlítható ízét, lehetőségeimhez mérve állatokkal körülvenni magam, de már nem Vésztőn, hanem a Balatonnál.

- Ma hány órakor keltél? Mielőtt megjöttem, már elvégezted a kerti munkákat?

- Általában hat órakor szoktam kelni. Ma reggel a szokásosnál több munkám volt, permetezni kellett a szőlőt. Napközben az erős napsütésben, a melegben ezt a munkát nem lehet végezni, mert a permet megégetheti a növényt. Tudtam, hogy jön a rossz idő, meg az eső, mivel előtte meg meleg volt, párás lesz a levegő, amit imádnak a gombabetegségek és nagy vehemenciával támadnak a növényekre, fontos volt, hogy az eső előtt lepermetezzek. Korán reggel megkevertem a permetezőszert, és le is permeteztem. Na és köztudomású, hogy a tyúkok is korán kelnek, őket sem lehet sokáig váratni a reggelivel.

- A kert szeretetete, a természet szeretetedet még Vésztőről hoztad?

- Vésztőről, és a nagypapámtól örököltem. A nagypapám bár Békés megye főállattenyésztője volt - akkor még volt ilyen státusz-, emellett nagyon szeretett kertészkedni. Szülőfalumban nem igazán volt rózsa és őszibarack sem, legfeljebb a legegyszerűbb, legigénytelenebb fajták. Az a vidék nem ezeknek a növényeknek az őshonos területe. Nagyapámnak ez a kettő volt a kedvenc növénye - biztos volt több is -, de erre a kettőre emlékszem. Gyönyörű rózsakertje volt és őszibarackfái, aminek az egész falu, sőt a környék is a csodájára járt. Nagypapám oltotta belém a növények, a fák, az állatok, meg egyáltalán a természet iránti szeretetet.

- Vésztőnél tartunk, általános iskolás korodat töltötted ott?

- Csak egy részét, az ötödik osztályt fejeztem be, amikor elköltöztünk Debrecenbe. Ez volt az első költözés az életemben, amit utána még sok - sok követett. Összeszámoltam egyszer, hogy hány helyen éltem, lassan most már a húszat közelíti. Ugyanis édesapám élelmiszeripari mérnök volt, ahogy az országban épültek a konzervgyárak, őt úgy helyezték mindig ide - oda. Felépült egy gyár, megvoltak a falak, akkor be kellett rendezni gépekkel, ha elkészült, akkor mi megint mentünk tovább. Gyermekkorom úgy telt, hogy édesapámat alig láttam, dolgozott Veszprémben, Fehérváron majd az említett gyárak épülésével Kecskeméten, Egerben, s amikor Debrecenben épült a konzervgyár - megelégelte a család ezt az összevissza életmódot. Szüleim, akik nagyszüleimmel éltek együtt, eladták a vésztői házat, akkor Debrecenbe költöztünk. Ott kezdtem a hatodik osztályt. Onnét később Nyíregyházára költöztünk, aztán én Budapestre kerültem. Szóval rengeteget

költöztem.

- Édesanyád mivel foglalkozott?

- Édesanyám "háztartásbeli" volt, otthon volt, ami azt jelentette, hogy rendben

tartotta a házat, a veteményeskertet, befőzött. Amíg Vésztőn laktunk mindig voltak tyúkjaink, csirkéink, kacsáink. Egy igazi gazdasszonynak akkor magának kellett keltetni a tojásokat. Bár rengeteg munkát adtak, nagyon szerette és velem együtt csodálta a folyton csipogó pelyhes kiscsibéket, a kotlós nyomában csámpásan totyogó kiskacsákat. Természetes, hogy disznót tartottak a családok, nálunk nagyobb állat nem volt, de akkor gyermekkoromban még sok helyen volt tehén, ló. Egyik legszebb emlékemet ebből a korból, aki nem látta, talán el sem tudja képzelni: hunyd be a szemed, és próbáld elképzelni, milyen gyönyörű lehet télen egy kis faluban - ahol akkor még nyáron is egy nap három autó ment el maximum - a csend, és ebben a puha csendben egyszer csak csengőszó hallatszik, feltűnik egy szán, a csengő a lovak nyakán szól, a hó felfogja a lovak trappolásának zaját, a

szánon ülő nagykendőbe bugyolált gyerekek jókedvű kacagása versenyt csilingel a csengőkkel! Még az emlékkép is varázslatos!

- Térjünk vissza Nyíregyházára, ott jártál gimnáziumba. Én úgy emlékszem korábbi beszélgetéseink alapján, hogy a reáltantárgyak vonzottak.

- Ahogy mondták "jó fejem volt". Nem igazán kellett tanulnom, egyszer elolvastam valamit, már tudtam. Ez egy szerencsés adottság, könnyen megjegyeztem a szövegeket. A "tanulós" tantárgyakat, pl. a történelmet, a földrajzot ennek ellenére sem szerettem, a matematika volt a kedvencem, rengeteg játékosságot láttam benne. Szabadidőmben is a logikai játékokat fejtettem a rejtvényújságokban. Akkor indult Nyíregyházán a Vasvári Pál Gimnáziumban a matematika - fizika tagozat, én azonnal oda jelentkeztem, szerettem volna később ezen a területen dolgozni. Ugyan akkor nagyon szerettem rajzolni. Már általános iskolás felső tagozatos koromban is jártam képzőművészeti szakkörökbe Debrecenben, majd Nyíregyházán, amelyeket az ottani városi és országos hírű festőművészek vezettek. Billegtem, hogy aztán merre fele indulok el.

- Tehát a történelem, földrajz nem! A matek, fizika és a képzőművészet igen! Mi szerettél volna lenni ebben az időben?

- Amikor már ott álltam, hogy választani kell - sok minden szerettem volna lenni, de mikor odakerült a sor, hogy választani kell, - akkor textiltervező. Nagyon készültem is erre. És akkor kerültem kapcsolatba a gyógypedagógiával.

- Ez hogy történt?

- Gimnáziumomhoz, a Vasvári Pál Gimnáziumhoz, viszonylag közel volt az ottani

Gyógypedagógiai Intézet és Iskola. Ott voltak értelmileg enyhe fokban sérültek, de voltak bentlakásos középfokban sérült gyermekek is. Arra, hogy hogyan kezdődött pontosan már nem emlékszem. Az biztos, hogy az iskola kiváló igazgatójának köszönhetően a gyerekeket nem zárták el - az akkori és sajnos még ma is előforduló szokásoknak megfelelően - a külvilágtól. Sétálni vitték őket a városban, elvitték rendezvényekre, és ebben mi diákok is segíthettünk. Nem tudom, hogy hányan emlékeznek Varga Tamás (1) matematikus nevére? Akkor volt neki egy izgalmas kísérlete, hogy a gyerekekhez közelebb hozza a matematika tanítását.

Nagyon sok gyereknek azért okoz problémát a matematika, mert kezdettől fogva elvont fogalmakkal dolgozik. Varga Tamás azt mondta, hogy a legalacsonyabb rendű elvont fogalmakat, ha konkrétumhoz, kézbe vehető tárgyakhoz tudjuk kötni, akkor már az egész folyamat mekönnyítődik, hogy ilyen csúnyán fejezzem ki magam. Mert bármi amit konkrétumhoz tudunk kötni, egy magasabb szintű elvonatkoztatást is könnyebbé tesz.

- Ebben neked milyen feladatod lett?

- Varga Tamás általános iskolásokkal kezdte ezt a kísérletet, mert közöttük is szép számmal akadtak, akik sehogyan sem boldogultak a számok világában,akikről sokszor le is mondtak, azzal hogy "nincs érzéke a matematikához". Az értelmileg sérült gyerekeknek ez az elvonatkoztatás még nagyobb gondot jelent. Nyíregyházán nagyon jó gyógypedagógusok voltak, Tarnai Ottóné (2), aki nem csak névrokonom, hanem családi kapcsolatban is állunk - ő most már nyolcvan éves elmúlt, de ma is dolgozik, tíz órát is egy nap, most elsősorban a korai fejlesztéssel foglalkozik - szinte azonnal felfigyelt Varga Tamás módszerére. Remek kis gyógypedagógus munkaközösségével együtt ki szerették volna próbálni értelmi fogyatékosok oktatásában is. Mivel tudták, hogy én matematika tagozatra járok, azt is tudták, hogy szeretek rajzolni (ennek a Varga Tamás-féle kísérletnek, pont a konkrétumokhoz való kötődése miatt nagyon sok tárgyi eszköze volt, a színes rúd, a korongok, a feladatlapokkal való dolgozás is ezzel kezdődött), azzal bíztak meg harmadikos gimnazistaként, hogy rajzoljam meg ennek a kísérletnek az enyhe fokban értelmileg sérülteknek szánt feladatlap sorozatát. Ebbe én nagyon nagy kedvvel vetettem bele magamat. Nagyon nagy sikerélmény volt - ezt most hihetetlenül hangzik, de már néhány hónap múlva le lehetett mérni azt, hogy mennyit ugrottak előre a gyerekek a fejlődésen.

- Ebből automatikusan következett, hogy a textiltervezés helyett matematikatanár, meg gyógypedagógus leszel?

- Kicsit rá is beszéltek. Még csak az első és második osztályok lapjait rajzoltad meg, ezt folytatni kéne - mondták. Így következett a Gyógypedagógiai Főiskola.

- Ez a budapesti Főiskolát jelentette?

- Igen Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, akkor még a Bethlen téren.

- Téged még tanított Flóra (3) néni, aki Illyés Gyula költő felesége volt, és sokat hallottam róla, édesanyámtól, aki szintén hallgatója volt.

- Hogyne, sőt most már nem igazán emlékszem, de akkor mégy egy - vagy két évig ő volt a Főiskola igazgatója is. Egy évig biztos. Nagyon érdekesen tanított, nagyon jó előadó volt, halk szavú, ám biztos fellépésű, határozott, szavai mögött érezni lehetett a tudást és a tapasztalatot. Nagyon jó kapcsolata volt a diákokkal is.

- Felolvasnék neked egy idézetet, nagyon kíváncsi vagyok tudod-e, hogy ki mondhatta?

"Hogyan adhatnánk vissza a szép beszéd rangját? Inkább talán a műveltségnek kellene a rangját visszanyernie. S egyúttal a kulturált magatartásnak is - a beszéd mindezeknek csak egyik tényezője. Szépen beszélni nem elegendő, ha valaki sunyi, agresszív vagy ha nem törekszik önmaga nevelésére. A demokrácia azt is jelenti, hogy műveltségben, kultúrában mindenki előreléphet. Elavult az a nézet, hogy aki műveletlen, az tiszteletre méltó, hiszen nem volt alkalma <> önmagát. "

- Szerintem Montágh Imre (4) mondhatta, ahogy visszaemlékszem rá.

- Így van. A Gyógypedagógiai Főiskolán találkoztatok először? Ő egyik legfontosabb meghatározó személy az életed folyamán, ha jól tudom.

- Igen, ezt teljesen így van.

- Volt tehát egy matematika és egy gyógypedagógia szakos hallgató, mit tanultál Montághtól, és persze a többi tanárodtól a Főiskola alatt?

- Nagyszerű pedagógus és nagyszerű ember volt Montágh. Egy hihetetlenül

összetett , színes személyiség, akihez hasonlóval korábban nem is találkoztam. Ez az előbb elmondott idézet is annyira jellemző rá. A szép beszédet az egész kultúra részének, mégpedig nagyon fontos részének tartotta. Logopédiát tanított nekünk, de annál sokkal többről szóltak az órái is. A beszédre vonatkozó ismereteket, a tananyagunkat mindig "beleágyazta" valamibe, rengeteg kultúrtörténeti anyaggal, érdekességgel hozta összefüggésbe, ezért nagyon érdekesek volta az órái.

- Ő tanított egyébként a Színház és Filmművészeti Főiskolán is, a korában Magyarországon ő volt a legnevesebb beszédtechnikával foglalkozó tanár.

- Az volt benne a fantasztikus, hogy azokban az években - 70-es évek - még nem volt annyira jellemző, hogy a tanár - diák között ne az alá-fölérendeltségi viszony lett volna. A tanár, pláne egy egyetemi, főiskolai tanár, az jóval "magasabban" állt, mint a diákja. Montágh tanár urat mi nagyon tiszteltük, ugyanakkor bármi gondunk volt, - ő sem gyerekként kezelt bennünket -, mindig partnernek tekintett bennünket.

Kezdettől fogva Ő már a jövendő logopédust, a jövendő kollégát látta bennünk, mindent kérdezhettünk tőle és mindent megbeszélhettünk vele. Nagyon szerettük sajátos, fanyar humorát. Egy történet jut eszembe, rengeteget mulattunk rajta. A 70-es évek lején még viszonylag kevesen ismerték személyesen, akkor kezdett országosan ismertté válni úgy is, mint előadó. Emlékszem valamelyik vidéki városba hívták előadást tartani, ahol először járt. Elmesélte, hogy az úton eljátszadozott a gondolattal, mi lenne, ha eképpen kezdené mondandóját: " Jó napot kívánok én Montágh Imhe vagyok, ahért jöttem ide önökhöz, hogy előadáászt , tarcak önnnöknek a séép magyah beszédhől,... " - én ezt nem tudom jól előadni most, de képzeld el ezt a szöveget "magas lóról", pöszén, raccsolva rosszul hangsúlyozva! Elnézést a fogalmazásért, de dőltünk a röhögéstől az ottani közönség reagálását

elképzelve erre a belépőre. Szokták mondani, hogy a suszternek nincs jó cipője ... Nos, Montágh tanár úr fia, Balázs, az időtájt finoman szólva beszédhibás volt.

Szóval rendesen pösze volt annak idején. Nagyon tetszett nekünk a módszer, amit a Tanár úr kitalált. Ő akarta korrigálni a gyerek beszédhibáit. Ez egy szülőnek mindig nehéz, tudjuk olyan kapcsolatban vagyunk a gyerekkel, hogy szülőként nagyon nehéz egy gyereket úgy tanítani, mintha pedagógusok lennénk. Szóval, azt találta ki, hogy Balázsnak egy héten háromszor kellett járnia logopédushoz. Ilyenkor Balázs összecsomagolta a holmiját, amit vinni kell a beszédórára, és kiment a lakásból. Majd becsöngetett, beköszönt, és közölte, hogy "tanár úr megjöttem az órára!" Óra végén elköszönt, kiment a lakásból, ahova ezután hazament. Így zajlott Balázsnál a beszédhiba javítás. Különleges, nagyszerű ember volt Montágh Imre. Aki ismerte, évekig nem tudta magában feldolgozni tragikus halálát.

- Tanítottál is?

- Igen, a XXII. kerületben Budafokon kezdtem el tanítani. Tanítottam és logopédus is voltam. Úgy logopédus, hogy gyerekekkel foglalkoztam, bár a diplomamunkámat - Montágh Imrénél - egy sajátos felnőttkori beszédterápiáról írtam. Abban az időben szinte semmiféle irodalma nem volt az afáziáknak, ezért javasolta a Tanár úr ezt a témát, az afáziát.

- Az mi jelent?

- Ez tulajdonképpen olyan beszédzavar, ami felnőttkorban keletkezhet, a beszédképesség elvesztését, vagy a beszédképesség zavarát jelenti. Abban

különbözik a gyermekkoritól, hogy ebben az esetben egy már meglévő képességet veszít el az ember, különböző agysérülések következtében. Ez lehet agyvérzés, baleset, agydaganat stb., sok minden olyan, ami az agyban lévő beszédközpontot érinti. Ha az úgynevezett beszédmotoros központ sérül, az illető bármennyire is szeretné, súlyos esetben képtelen a hangok, szavak megformálására, az agyban lévő központ nem tudja úgy irányítani az ajkak, a nyelv, a száj mozgását, hogy a beszédhangokat képezni tudja. Ha pedig a beszédértő központ sérült, akkor automatikusan beszéd foszlányokból ki tud ugyan mondani szavakat, de ezek csak úgy összefüggéstelenül jönnek egymás után, mert a saját beszédét sem érti.Illetve más beszédét úgy érzékeli, hallja (mert a hallásának semmi baja), mintha idegen nyelven szólnának. Ezeket persze most nagyon sarkítva mondtam el, csak azért, hogy érzékeltessem a sérülés jellegét. Korábban ez a beszédzavar ritkábban fordult elő, de azokban az években megugrott az esetek száma. Ugyanakkor még nem igazán volt olyan pedagógus, pszichológus, aki velük foglalkozott volna. A sérülés jellegéből adódóan a terápiát egy szakmai team - nek kell végeznie (orvos, logopédus, pszichológus), hiszen az agysérülést először orvosilag kell rendbe hozni, azután ezeket az embereket újra meg kell tanítani beszélni, közben pedig oldani kell azt a lelki traumát is, amelyet a környezettel való beszédkapcsolat elvesztése vált ki. Ez egy igen nehéz terápiás folyamat, ezek az emberek nagyon érzékenyek. Azóta is foglalkozom ezzel a problémával.

- Volt tehát egy matematika és egy gyógypedagógia szakos hallgató, hogy kerültél egyáltalán akkor a Televízióhoz? Montágh egyszer csak azt tanácsolta legyél televíziós?

- Azokban az években - a hetvenes évek második felében - volt a Televízióban egy olyan műsor, hogy a "Nyelv világa", nem tudom, hányan emlékeznek még erre?( Egyébként logopédus kollégám, Orbán Ágnes szerkesztette.) Ebben a műsorban, kezdetben csak egy nyelvész, vagy logopédus beszélt egy nyelvi problémáról,vagy egy érdekességről. Ez egy pár perces kis előadás volt. Ekkor jött valakinek az az ötlete, hogy annyi érdekes nyelvi játék van, amivel színesebbé lehetne tenni ezt a műsort, illetve, hogy a nézők is kérdezhessenek, amire a szakértő meg válaszol. Legyen a stúdióban, a műsorban mintajáték, és a nézők is kapjanak feladványt hasonló témában. Erre a nyelvi játékra jelentkeztem én, tanár úrnak a felszólítására. Emlékszem volt egy nagyon jópofa több órán át tartó " felvételink" a műsorhoz, nyelvi feladványokat kaptunk, olyanokat, amelyeket majd a műsorban is meg kellett oldani vagy esetleg saját magunknak kellett bemutatni a nézőknek. Volt például egy olyan feladat, hogy egymással semmiféle kapcsolatban nem álló szavakat kaptunk, abból kellett adott időn belül egy verset alkotni. Fantasztikus mik

jutnak most az eszembe! Emlékszem egyes szavakra: aligátor, ápol, taliga, pedig ez 1979-ben volt. Hány éves is? 32 éve! A vers valahogy ilyen lett: Elfáradván mert gyalog jött Aligától, Kenesei Kovács Kázmér taligát tol, Lába reszket - elég nyeszlett - alig ápol, Pedig néma imádattal néz reá a teligából három .........(?) aligátor!

- Hát nem furcsa, már az akkori "költeményemben" is megjelenik a Balaton!

- Mit tudtál korábban a Televízióról?

- Nagyon keveset. 1952-ben születtem, 1957-óta van Televízió Magyarországon.

Tudom, hogy 1958-ban, már nekünk Vésztőn volt televíziónk. Mégpedig a faluban másodikként vett a nagypapám, aki egy fantasztikus ember volt. Minden érdekelte, végtelenül nyitott valaki volt, az újdonságokra is nyitott, tehát ezért amikor hallott a televízióról, és amikor lehetővé vált a számára, azonnal vett egy készüléket.

Vésztő első tévéjét egyébként a falu orvosa vette. Micsoda szenzáció volt egy tévé akkor! Budapesten is ahogy hallomásból tudom, mentek a szomszédok oda nézni a műsort, ahol tudták, hogy van készülék.

- Nálunk így volt valóban, ahogy mondod - az akkor - Moszkva téri házban. Az én szüleim 1957 szeptemberében vették az első készüléket. Amikor hazaszállították, Mariska néni a házmester látta, no estére az egész ház tudta. Adásnapon jöttek is szomszédok rendszeresen, ki sört, ki bort, ki süteményt, ki pogácsát is hozott.

- Képzeld el, hogy akkor vidéken egy kis faluban micsoda nagy dolog lehetett a televízió. Budapesten ott voltak a színházak, meg sok minden más. Vésztőn egy mozi volt, az is csak kétszer játszott egy héten, ha jól emlékszem. Vasárnap délelőtt volt egy matiné, arra nagyon sokszor elmehettem, szombaton este volt egy felnőtteknek szóló vetítés. Egy ilyen kicsi faluban egy televízió, fantasztikus, fantasztikus, hogy mit jelentett.

- Én arra emlékszem, hogy a televízió első perctől kezdve egy teljesen más dolog volt a család életében, mint a mozi. Amíg a moziban, mindenki csendben végignézte a filmet, a televízió esetében - legalábbis nálunk - a ház lakói folyamatosan kommentálták a futó műsort vagy filmet. Közösséget is alkotott így a televízió ekkor.

- Hogyne, nálunk Vésztőn is pontosan így volt. Részletesen kitárgyalták a bemondó ruháját, frizuráját. Ráadásul Budapest és Vésztő között még az a különbség is fennállt, hogy míg a pestiek színházban is láthatták a színészeket, a falusiak azokat, akik nem játszottak filmen nem is ismerték. Csak az újságban olvashattak róluk. Így aztán egy-egy adásnap után - mert akkor, ha jól emlékszem, még csak két adásnap, pontosabban este volt egy héten - előző esti vendégeink lelkesen mesélték a többieknek, hogy : ".. láttam az újságban a Rátonyi Róbertnek, a fényképét, ...

- Most képzeld el a Televízióban énekelt és táncolt."

- Igen, ez fontos, hogy elmondjuk ez a fiatal olvasóinknak. Ez már nagyon régen volt.

- A múlt században ....

- A Nyelv világában debütáltál, hogy léptél tovább? Hogy lettél bemondó?

- Az úgy volt, hogy pont a Nyelv világának volt a felvétele, amikor kiderült, hogy bemondó meghallgatás is van. Tényleg ne vegyék szerénytelenségnek, de Montágh tanár úr, - én nagyon büszke vagyok rá, az ő szavait ismétlem meg, azt mondta, hogy nagyon jók a beszédhang adottságaim. Éppen a felvételre vártunk, Ő is ott volt - valahogy én az első bemondó meghallgatáson nem is vettem részt -, az ajánlásával mindjárt a második fordulóba kerültem. Lehet, hogy pontosan azért, mert ilyen véletlenül keveredtem bele - hány véletlen volt már amiről beszéltünk! - így nem volt időm, hogy izguljak, várjak ettől valamit. Ez egy nagyon érdekes játéknak tűnt akkor nekem, vagy egy nagyon érdekes lehetőségnek. Milyen jó, hogy én most ide benézhetek. Számomra akkor a Televízió egy csoda volt, azt pedig, hogy én ott dolgozzam, szinte fel sem fogtam. A III. stúdióba kellett bemenni, ez ott az első emeleten a smink szobák után a Híradó stúdiója volt. A stúdió közepén volt letéve egy asztal, és egy szék. Egyébként teljesen üres volt, és teljesen sötét, csak az asztal meg a szék volt megvilágítva. Valószínűleg, azért, mert én "csak úgy bementem, benyitottam", bár nem láttam senkit, teljesen önkéntelenül köszöntem,hogy: Jó napot kívánok! Ezzel nem tudom, hogy hány jó pontot szereztem, ugyanis valahonnan felülről azonnal megszólalt egy hang: "Tudja, hogy maga volt az első, aki köszönt nekünk?". A többiek tudták hová jönnek, hogy "van ott valaki", bizonyára ezért nem jutott eszükbe a köszönés. Tehát ez is véletlennel kezdődött. Próba szöveget, meg híreket kellett olvasnunk. Olyan híreket, amelyekben voltak idegen nevek, városoknak, személyeknek a nevei,de azért nem teljesen ismeretlenek. Vagyis így utólag most már tudom, hogy egy általános műveltséget is vizsgáltak. Természetesen a hangját, a megjelenését értékelték a bemondó-jelölteknek, illetve az adott szituációban való viselkedését.

- Az idegen szöveg, nevek, városok különösen fontosak voltak, mert a bemondók olvasták fel a műsor elején a kezdő, majd a műsor végén a záró híreket, sőt magában a Híradóban is dolgoztak.

- Sőt! Sokszor ott a bemondó fülkében kapott meg az ember egy szöveget, amit

akár azonnal fel kellett olvasnia. Fontos volt, hogy a bemondó mennyire képes azt átlátni, megoldani. Ismerjük a nyelvi játékokat, hogy hol van az a bizonyos vessző. " A királynőt megölni nem kell félnetek" - a tipikus mondat!

- Bemondóként szinte együtt kezdtetek Mohai Gáborral, Erdős Miklóssal, Radványi Dórival. Ekkor még a nagy első bemondó generáció virágkorát élte, Takács Marika (5), Tamási Eszti, (6) Lénárd Jutka.

- Lénárd Jutka (7) sajnos ekkor már nem élt, én őt csak képernyőről ismertem.

- Varga Jóska (8) ekkor már a Híradónál dolgozott, mint kommentátor, műsorvezető. Milyen volt a nagy generációval dolgozni, segítették a kezdő kollégát?

Az egész televízió fantasztikus volt! Most már meg tudom érteni, a nálam is régebbieknek a visszaemlékezéseit, hogy micsoda csapat volt. Soha nem éreztették azt a "nagyok" : na most ezek a fiatalok idejöttek! Soha semmilyen rivalizálás, semmi ilyen nem volt. Bevettek a csapatba, a vezérelv pedig az volt, hogy a csapat akkor igazán erős ha minden tagja egyformán erős! Nekem ez a csodálatos a televíziós múltamban, hogy én még éveket dolgozhattam olyan légkörben, ahol minden műsornak a stábja egy kis csapat volt, de a sok kis csapat egy nagy csapatnak a része, vagyis mindenki számára természetes volt a munkáját a tőle telhető legjobban megcsinálni. A másiknak is úgy segíteni, hogy ő is legjobban tudja megoldani a feladatot. Mi " A" televíziósok vagyunk, nekünk mindent együtt kell megoldanunk.

- Azt hiszem talán jól fejezi ki ezt egy gondolat, amit egyik kolléganőnk László Zsuzsa mondott nem is oly régen ezeken az oldalakon: " Ha a legjobbakkal dolgozol, téged is röptetnek."

- Szép és igaz gondolat. Utólag még inkább látom, milyen értékesek voltak ezek az esztendők. A legjobbakkal kezdhettem a pályámat: Marikával, Eszterrel, Kudlik Julival. Eszembe jutott valami hadd meséljem el. A nézők is tudták a bemondókról, hogy mindegyik más egyéniség. A "csúcs" Eszter volt. Nem tudom, hogy hányan emlékeznek még a Cilike könyvekre (9), amelyekben Cilike mindig valami gubancba keveredett. Így volt ez Eszterrel is, ami csak lehetett az vele minden megtörtént.

Csak egy történet: hétköznap délelőttönként Iskolatelevízió volt általában 12.00 óráig, délután öt óra körül kezdődött az adás, mégpedig úgy, hogy a bemondó híreket olvasott fel, illetve műsort ismertetett. A híreket mindig a Híradótól hozta valaki - általában a szerkesztő -, több példányban: egy példányt odaadott a bemondónak, egy példány megmaradt neki, egy példányt kapott az adásvezető, a hangmérnök, a képvágó is. Ugyanis amikor a bemondó a stúdióban olvasta híreket, a megfelelő helyre bevágták a diákat - amit a filmgépteremből vetítettek, és a képvágó vágta be-, ezért fontos volt, hogy mindenki pontosan ugyanabból a leírt oldalból dolgozzon. Őszi időszak lehetett, Eszter kicsit rekedt volt. Az asztalon - képen kívül - ott volt a mézes üvege. Adás előtt néhány perccel Eszter - aki ismerte őt, tudja hogy mindig kapkodott - , bekapott egy kanál mézet, és ezzel a mozdulattal a szövegekre rá is öntötte az üveg tartalmát. A papírok azonnal összeragadtak. Megpróbálta szétválogatni, szétrakni az asztalon, hogy külön - külön fel tudja emelni őket, gondolom mi lehetett a vezérlőben!!!, kezdődött azonnal az adás, senki nem tudta melyik oldalt fogja a következőnek olvasni .., hol egyiket, hol másikat vette elő, nem is tudom milyen koncentrációval sikerült a többieknek követni, hogy hiba nélkül menjenek le a hírek!

- Azért én úgy tudom, hogy veled is történt egy, s más a bemondó fülkében. Azt már tudjuk, hogy szereted a természetet, az állatokat, de ha hívatlanul meglátogattak azért az neked is izgalmat okozott?

- Hát a mai hiper-szuper stúdiókban dolgozók nem is tudják elképzelni azokat az időket. Nem volt például légkondi, ezért nyáron ugyanakkora volt a hőség, mint bármelyik pesti lakásban. Ezt még fokozták a konferálások idejére bekapcsolt erős lámpák. Ezért mikor nem voltunk adásban, kinyitottuk a Szabadság térre néző nagy ablakot, hogy egy kis levegőhöz jussunk. Számomra felejthetetlen élmény, hogy egyszer két konferálás között a levegővel együtt egy hatalmas dongólégy is berepült a fülkébe. Mikor kigyúltak a fények, mint minden rendes légy, ez is azonnal repkedni kezdett az orrom előtt, a két lámpa között. Megkapaszkodtam az asztal szélében és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nehogy kövessem a szememmel a mozgását. Merev, üveges tekintettel néztem a kamerába és próbáltam elmondani a szövegemet, amit sosem éreztem még ilyen hosszúnak! A másik "állati élményem" amikor felhúzott lábakkal mosolyogtam a nézők szemébe, mert a székem körül

éppen egy - ki tudja honnan odatévedt - hozzám hasonlóan rémült egér szaladgált.

- Azt mondtad már te is, hogy minden bemondó önálló egyéniség, és még nem beszéltünk arról, hogy különböző módon is készültek fel az adásnapokra. Közismert, hogy Kovács P. Jóska napokig kutatott, lexikonozott egy - egy bemondó napja előtt, hogy minél több dologra hívja fel a műsorral kapcsolatban a nézők figyelmét.

- Lehet, hogy a néző nem is érezte, hogy mekkora háttér munkára volt a konferáláshoz szükség. Abban az időben, azt, hogy súgógép nem ismertük

a bemondó fülkében, én is Híradós koromban találkoztam először ezzel a berendezéssel. Hétfőn nem volt adásnap, ezen a napon, a legendás Fischer (10) tanár úrhoz jártunk. Teljesen mindegy volt, hogy valaki kezdő, vagy főbemondó volt.

- Szeretnék is erre rákérdezni, nagyon nagy fegyelem volt, valóban minden bemondónak, más napokon pedig a riportereknek is kötelező volt hetente

megjelenni Fischer tanár úr előtt. Tamási Esztiéknek, akik már több mint húsz éve a képernyőn voltak ugyanúgy meg kellett jelenni hétfőnként, mint neked a kezdő bemondónak.

- Ez bizony így volt. Fischer tanár úrnak volt egy kis fekete notesze és ő, amikor a televízióban adás volt, ott ült a képernyő előtt a noteszával együtt és jegyezte pontosan , hogy azon a napon, hány óra, hány perckor, ki milyen hangsúlyhibát, mit, hogyan vétett. És azt is, hogy hányszor nézett le a papírjaira! Mert meg kellett kívülről tanulni a konferálásokat. Hétfőre, mikor mi mentünk hozzá, már tudni kellett "fejből" a keddi, csütörtöki stb. műsorismertetést. Hétfőn ott ültem vele szemben, és neki a szemébe nézve kellett elmondani a szöveget! Mikor mi következik, kik az alkotók, mi az esti nagyfilm, miről szól ... ezt mind meg kellett tanulni kívülről.

- Volt még Nyelvi Bizottság is. Az mit csinált?

- Lényegében ugyanazt csinálta, mint Fischer tanár úr. Nekem még meg is van több ilyen nyelvi bizottsági jelentésem. Ők nem egy - egy bemondóra figyeltek, hanem azt nézték meg, hogy azon a napon, a különböző műsorokban szereplők, hogyan fogalmazzák meg mondanivalójukat, hogyan teszik fel a kérdéseiket, bizonyos szavakat, mondatokat hogyan használnak, hogyan hangsúlyoznak stb.

Egyébként rengeteg változás történt éppen az én kezdő éveimben. Kezdetben a

televízióban a technika nem nagyon tette lehetővé a felvételeket (rögzítést), akkor minden élőben ment, a filmeket leszámítva. Pont a nyolcvanas évek környéke volt az, amikor hirtelen egy olyan technikai fejlődés indult, amikor már elektronikára lehetett mindent rögzíteni. Amikor én, mint bemondó kezdtem el dolgozni, pont akkor volt egy olyan időszak - ez a váltás időszaka -, hogy alig volt élő adás, szinte minden rögzítve ment. Csak a bemondó, a Híradó és egy-két magazin ment élőben. Ezekben az években "színesedett meg a képernyő", szűnt meg a hétfői adásszünet, lettek folyamatosan egész naposok az adások, erősödött meg a kettes csatorna.

Ki emlékszik még arra, hogy abban az időben a műsorok között volt az óra. Az

adások vagy órakor, vagy óra 5-kor, 10-kor, 15-kor stb. kezdődtek. Ha közben volt két három perc , akkor jelent meg az óra kék, zöld, piros vagy másféle színben. Tudod -e mitől függött a színe? Nagy titokról rántom most le a leplet! Ha jól emlékszem,heten dolgoztunk együtt adásonként. A bemondó fülkében az operatőr és a bemondó, a vezérlőben az adásvezető a képvágó és a hangmérnök, a gépteremben pedig a műszakis és a rögzítős. Többünknek is volt akkor 4-5-6 év körüli csemetéje. Mindig be volt osztva, hogy melyikük dönthet az óra színéről. Ha otthon néztem a tévét és piros színű volt az óra, tudtam, hogy ma Kálmán Péter az adásvezető, mert az ő kisfia választotta mindig a pirosat. Egyébként arra is volt lehetőség, hogy ha gyűjtöttünk egy-egy műsorról plusz információt, azt megbeszéltük a Műsorigazgatósággal, Székely Györgyiékkel, és ők rábólintottak, akkor az óra helyett mi a kis önálló gyűjtéseinkből megírt szöveget elmondhattuk.

- Székely Györgyi volt a főnökötök, a Műsor Főszerkesztőség vezetője, elég határozott személyiség volt, hogy emlékszel rá?

- Igazából következetesen volt szigorú! Visszagondolva például, egyik fő kritérium volt a pontosság. Bemondóként volt egy beosztásunk, hogy a következő héten melyik nap, melyik programon mikor, délelőtt, délután vagy este hogyan fogunk dolgozni. Mindig volt egy adásmegbeszélés, hétköznapokon az adás előtt, ha 5 kor kezdődött a délutáni adás, akkor nekünk már órákkal előbb, meghatározott időre bent kellett lennünk,ott átbeszéltük, hogy pontosan melyik műsor előtt, milyen hosszban kell konferálni. Hétvégén a szombat, vasárnapokat azt nem aznap beszéltük meg, hanem pénteken reggeltől be volt osztva a szombati, vasárnapi bemondó az adásmegbeszélésre. Egyetlen egyszer három percet késtem egy adásmegbeszélésről - nem adásról!!! -,

ezért egy hétre letiltott a képernyőről!

- Beszélgessünk még egy kicsit a beszédről, kevés embernek van szép hangja. Lehet fejleszteni?

- Természetesen lehet. Fischer tanár úrnak a mélyebb hang tetszett. Minden embernek van egy eleve anatómiailag adott úgynevezett középhangsávja, ha ezen beszél, akkor lényegében egyáltalán nem kell megerőltetni, a beszédszerveit. Vagyis ezen a középhangsávon az ember órákig is tud beszélni úgy, hogy nem reked be. Ő maga sem érzi, hogy ez fájdalmat okozna neki. Ha valaki folyamatosan e fölött beszél vagy ez alatt beszél, azzal megerőlteti magát, és maszatos, reszelős, rekedtes lesz a hangja. Sőt egy idő után hangszalagcsomók is kialakulhatnak nála. De ezen a középhangsávon azért lehet fölfele meg lefele is egy kicsit módosítani. Fischer tanár úr

azt mondta, hogy egy mélyebb hangfekvésű hang az szebb. Magasabb hangfekvésű hanghoz olyan érzések kötődnek, mint amikor megijed valaki, mikor dühösen kiabál, sipítozik. Mikor beszél mélyebben? Ha például szerelmet vall. A szeretet, a megnyugvás az sokkal inkább a mélyebb hangokhoz kötődik. Ezért gondolta, hogy a mélyebb hang az kellemesebb. Béres Ilona, mindenki ismeri milyen gyönyörű hangja van, telt, meleg, gyönyörű hang. Tanár úr a Főiskolán tanította, és azt mesélte, hogy kezdőként nem ilyen hangja volt, mi nem ismertük ezt a "régi, civil"hangját, de Fischer tanár úr elbeszélése szerint több éves hangképzés eredményeként egy csipogó hangú kislányból lett ez a gyönyörű meleg hangú színésznő.

- Hogyan teremthetsz kapcsolatot a nézővel a képernyőn? Meddig lehet elmenni a közvetlenségben? Mik a kívánalmak, és mit engedhet meg magának a bemondó. Mikor lehet személyesebb hangot használni? Mi sérti már a nézőt, esetleg a beszélgető-partnert? Hol van az "eddig és ne tovább"?

- A bemondót abban az időben szinte családtagnak érezték a nézők.

Mindenkinek "Esztike", "Marika", "Jóska", "Kati" voltunk. Ebből következik, hogy meddig mehettünk el: szerintem egy kulturált vagy jó értelemben a hétköznapi életben is elfogadott közvetlenségig. A hétköznapi életben is pontosan érzed, hogy hol a határ, hol csapnál már át a taszító közvetlenkedésbe. A bemondó egy abszolút sajátos műfaj volt a televízióban. Eszter meg Marika voltak ebben csodálatosak és utolérhetetlenek.Eszter egy mosolyával egy kacsintásával, Marika egy szemvillanásával, egy fej, egy kézmozdulatával csodákat tett, nem véletlen, hogy rajongott értük az egész ország.

- Egy napi kérdés. Magyarországon az időjárás-jelentő Reisz Andráson kívül talán nincs tájszólásban beszélő médiaszereplő, pedig más országokban van erre példa. Neked erről mi a véleményed? Úgy tűnik, mintha kilógna sorból.

- Sajnos, hogy úgy érezzük, hogy kilóg. Magyarország vidékein gyönyörű tájszólások vannak, meg persze vannak olyanok is, amelyek nem szépek, de ezek talán nem is tájszólások, hanem olyan más nyelvtani, nyelvhelyességi szokások. Nagyon - nagyon kár, hogy a megszokottól eltérőtől való idegenkedésünk miatt a nagyon szép tájszólást elveszítjük. Pontosan azért veszítjük el, mert aki így kezdett el beszélni, így került a médiumok világa, azt megtanították az "irodalmi nyelvre" . Én nagyon szerettem mindig Show Pigmalyonját. Montágh tanár úrral beszéltünk is róla, hogy

meglehetne-e a "magyar változatát" csinálni, vagyis ott ahol Higgins professzor

fölismeri, hogy a beszélő Angliának melyik vidékéről származik , Magyarországnak a különböző területein még élő tájszólásait vajon hányan ismernék fel. A vazs megyeit, vagy a "menek kápányi", ezt hol mondják így? Ez heves megye. Sokszor játszottunk ezzel Montágh tanár úrral, volt egy kuplé sokan ismerik: " Két nápot ültem az ágyesbe ...mert té véled vótam este kéttesbe..." Ha nem megy a tájszólás a megértés rovására, én kifejezetten sajnálom, hogy mindenki az irodalmi nyelvet akarja beszélni a

képernyőn, a rádióban, mert úgy érzi, hogy csak úgy tud érvényesülni. Más televízióból idézek - nem mondom ki a televízió nevét, ahol most volt egy tehetségkutató verseny. Erdélyből érkezett egy kisfiú, jól láthatóan mindenkit elvarázsolt, mindenkinek

megdobbant a szíve, amikor meghallotta azt az ízes, gyönyörű beszédet.

- Kicsit vitatkoznék veled, azt mondod mindenki ezt a szép irodalmi nyelvet használja a médiában, én ha bekapcsolom a televíziókat, rádiókat, valahogy én úgy vélem, ma már az irodalmi nyelvet sem felfedezni fel sokszor, mintha az is elveszett volna.

- Pontosítok: én csak a megformálásról beszéltem, nem a beszéd tartalmi, hanem a technikai részéről. A tartalmat illetően sajnos tökéletesen egyet kell értenem veled.

- Én úgy gondolom, hogy jelentős mértékben pongyolává vált a nyelvhasználat, azokban a kommunikációs eszközökben, rádiókban, televíziókban, akiknek bizony példát kéne mutatni arra, a helyes nyelvhasználatra.

- Igen így van, itt térek vissza a Nyelvi Bizottságra,- volt erről szó már korábban- ebben volt anno óriási szerepük! Hogy figyelték a hibásat, a pongyolát, a nemtörődömöt, az igénytelent - őrzök olyan anyagot, ahol pontosan ezt nézték annak idején. És nem csak úgy egyszer-egyszer alkalmanként, hanem rendszeresen. Megállapításaikat pedig minden alkalommal írásban is eljuttatták az érintettekhez, illetve az

illetékes "főnökökhöz". Ítéleteiket így aztán nem lehetett semmibe venni.

- Először külsős majd egy idő után belsős bemondó lettél a Televízióban. Közben elvégezted a Magyar Könyvkiadók Szervezete szerkesztői tanfolyamát és az ORI (Országos Rendező Iroda) - nál, előadóművészi, konferanszié működési engedélyt szereztél. Már nem csak a bemondói tevékenység, hanem a szerkesztői - riporteri tevékenység is vonzott.

- Azokban az években minden területen meg kellett tanulni a szakmát. Ha nem volt meg a konferanszié vizsgám, akkor pl. egy divatbemutatót sem konferálhattam . Emlékszem a vizsgabizottság elnöke Szilágyi György (11 ) volt. Maga a vizsga komoly felkészülést igényelt. 10 - 15 komplett műsort kellett összeállítanom önállóan. Ezek között volt nyugdíjasok műsora, operett összeállítás, opera hangverseny, üzemavatás, gyermeknap, irodalmi est stb., mindegyiknek meg kellett írnom a teljes forgatókönyvét,a bizottság kiválasztott egyet, amit nekem végig kellett konferálnom. Pont, amikor ezt

a vizsgát tettem, a humoristákkal voltunk egy időpontra behíva, és ketten izgultunk ott Ihos Józseffel.

- Milyen műsorokat konferáltál?

- Nagyon - nagyon sokfélét, a "kedvenceim" a zeneiek és az irodalmi műsorok voltak. Látszólag könnyed volt, ám nem csekély teherbírást követelt az akkor országosan terjeszkedő SKÁLA Áruházak bemutató sorozata . Minden nagyobb városban volt már SKÁLA Áruház. Országos nagy bemutató sorozatban mutatták be az őszi - téli, illetve a tavaszi - nyári kínálatot . Maga a divatbemutató - szakmai zsargonban úgy mondták - öt menet volt, ősszel például elegáns kosztümök, mindennapi viselet, kabátok, alkalmi ruhák, sportos öltözékek. Közben pedig színes műsorszámok voltak,

amibe belefért a humor, a táncdal, a magyar nóta. Egy műsor minimum másfél órás volt. A szezon kezdetén körbe kellett rohanni az országot. Egy hónapban a bemondói munka mellett minden este, amikor az ember szabad volt, valahová menni kellett, mert ezekre a műsorokra mindig bemondókat választottak. Nekem a váltópartnerem Kudlik Juli volt. Ha ő dolgozott én mentem, ha én dolgoztam őneki kellett mennie. Egyik nap Kisvárdán, másik nap Pécsett, harmadik nap Szombathelyen stb. Kemény munka volt, de igen jó iskola . A váratlan helyzetek megoldásának, az állóképességnek az

iskolája is. Nagyon szerettem még a szilveszteri műsorokat is, máig mindegyikre emlékszem. Konferáltam a Fővárosi Operettszínházban, a Vígszínházban, a Tháliában, a Vigadóban, az Urániában például éppen azon az évvégén, mikor a tragikus bécsi lövöldözésben Szegedi Molnár Géza megsérült. Vele utazott Kibédi Ervin is, aki - a színfalak mögött tapasztalhattuk - még eddig a bizonyos szilveszteri a fellépésig sem heverte ki a történteket. Amikor Perczel Zita hazalátogatott, ha jól emlékszem, Hirtling Istvánnal léptek fel a Muzsikáért Alapítvány szilveszteri műsorában, a Meseautó nagy slágerét énekelték. A próba a Rádió valamelyik stúdiójában volt, fantasztikus volt az, hogy az a nagy színésznő a dal minden mozdulatát hányszor és milyen precízen elpróbálta. Óriási dolog volt nekem Perczel Zitával, Turay Idával, Németh Marikával, Bessenyei Ferenccel, Rátonyi Róberttel, és a többi halhatatlan nagysággal egy színpadon lenni! Na és persze azt sem fogom soha

elfelejteni, mikor a szilveszteri egyik helyszínről a másikra való rohanásban az éppen következő szereplőre hiába vártunk. Ilyenkor a konferansziénak kell megoldania a helyzetet, és addig beszélni, míg valaki meg nem érkezik. Ez egyszer történt meg velem, de álmomban se jöjjön elő többé! 17 percet tartottam szóval a közönséget, de hogy mit mondtam, azt már akkor sem tudtam, mikor végre lejöhettem a színpadról!

- Mi vonzott téged a műsorvezetésben, a riporterkedésben?

- Mint már mondtam, a nagypapám vére munkált bennem. Mindenre nyitott volt, 92 éves volt mikor meghalt. Azt gondolom, hogy én is őrizni fogom ezt a nyitottságomat az utolsó napjaimig. Mindig nagyon érdekeltek és érdekelnek az emberek, az emberi sorsok. Hihetetlen, hogy mindenkinek mennyi érdekes emléke, tapasztalata, mennyi érdekes története van. Én ezeket nagyon szívesen meghallgatom, azután meg úgy érzem, ezt jó volna továbbadni másoknak is, biztos másokat is érdekelne. Valahogy így kezdődött. Voltak műsorok, ahová hívtak, voltak ahová én jelentkeztem. Ezek

általában ismeretterjesztő műsorok voltak. Ahol először kezdtem, az azt hiszem a Kalendárium volt, ezt a műsort nagyon szerettem. Aztán volt a Napraforgó, ahová egy - egy anyagot készítettem, aztán ahol már nem csak egy témában dolgozhattam, hanem a műsornak a vezetője is lehettem, az a TV Magiszter volt. Ebben egy új világ tárult elém: Magyarország, Európa sőt a Nagyvilág múltjának és jelenének hihetetlenül izgalmas történései és ezek összefüggései.

- No akkor most kicsit álljunk meg. Itt állok nagy kételyek között, a beszélgetés elején azt mondtad, hogy téged a földrajz meg a történelem nem tudott igazán megfogni sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban. A nyolcvanas évek második felében azért már a humán tudományok is egyre közelebb kerültek hozzád,sok beszélgetésünkből emlékszem rá, hogy ekkor már egyre inkább érdekelt a történelem. Abban az időben készítettétek Lovas Györggyel a Tévémagiszter adásában az "Asszonyok a magyar történelemben" című sorozatot. Most akkor, hogy is állunk a történelemmel?

- Valószínű, hogy iskolai éveimben a történelem tanítás nem állt a helyzet magaslatán, mert borzasztóan száraz, érdektelen volt. A tartalma és a tanítás is.

- Tartalma alatt a valóság tartalmát érted?

- Igen, sőt már felső tagozatban vagy a gimnáziumban arra is kezdtünk rájönni, hogy a tanított anyag és a valóság nem mindig fedte egymást. Most már ennyi idős fejjel úgy látom, hogy számos lényegtelen dolgot emelt ki, fontosakat pedig meg sem említett, ma már azt is tudom, hogy elhallgatott. Egy csomó érdekességet, amire a gyerek fogékony lett volna, azt is sikerült unalmassá tennie. Már felnőtt fejjel hallottam olyan dolgokról, amiről korábban nem hallottam. Mivel munkált bennem ez az érdeklődés, egyszerűen még többet szerettem volna tudni, elkezdtem rengeteget olvasni, és elkezdtem gyűjteni a legutóbbi és számomra legizgalmasabb évszázadok eseményeiről beszámoló régi, 1800-as évekbeli illetve az 1960 előtti újságokat,

folyóiratokat. Amit azóta is gyűjtök, amiből most már komoly gyűjteményem van.

- Egyszer azt mondtad nekem, hogy, sikerült megszerezned a Vasárnapi Újság 1884- es évfolyamának teljes, bekötött változatát.

- Csodálatos egy kötet. (Beszélgetés közben odalép a könyvespolcokhoz, leemeli a kötetet). Látod ez egy elég nagy alakú újság volt. Hihetetlenül érdekes, hogy abban az évben volt az Operaház átadása, több számban tudósítottak róla. Akkor még nem volt fénykép benne, az újság akkor sem csupán a betűket jelentette, rajzokkal illusztráltak. Ha valakiről írtak, nem a fényképét közölték, hanem a róla készült rajzot. Az épületekről is rajzot közöltek, nézd meg itt az Operaház. Csodálatosak ezek a kis

műalkotások, az illusztrációk is.

- A nyolcvanas évek nagy részében már riportokban, műsorokban közreműködni. Dolgoztál Vitray Tamás "Csak ülök és mesélek" című műsorában is.

- Vitray Tamásnak rengeteget köszönhetek, nagyon - nagyon sokat. Neki egy sajátos módszere volt, amit, amikor az ember már "gyakorló", hogy ilyen nagyképű legyek!- akkor jön rá arra, hogy ez milyen fantasztikus ötlet . Ha egy színésszel beszélgetek, ha nem jól sikerül a felvétel, akkor a színész éppen a mesterségéből adódóan, hatszor is eljátssza nekem azt, hogy ő most meséli azt a történetet először. Na most, hogy ha én - előzetes tájékozódásképpen - például a Gazdatévében ( mert ebben is évekig dolgoztam ) megkérdeztem egy egyszerű idős kertész bácsitól, hogy mesélje el, hogy annak idején, hogy tartották el karácsonyig a szőlőt vagy a görögdinnyét, akkor elmesélte. No akkor mondom felvétel. Felteszem újból a kérdést, amire egy csodálkozó"hát kedves most meséltem el" volt a válasz. Másodszorra már soha nem

mesélte el ugyanolyan jól szinte senki. Vitray Tamásnak az volt a módszere, hogy - rengeteg levelet, ötletet, ajánlatot kapott, a műsoraihoz, ő hozta be a Televízió képernyőjére ezt a beszélgető show-t -, ő tényleg ott találkozott először a műsorban a beszélgető partnerével. Igenám, de ahhoz, hogy valakivel érdekesen, jól lehessen beszélgetni, jó kérdéseket lehessen neki feltenni, nagyon sokat kell tudni az illetőről. Vitray tehát szervezett egy csapatot maga köré fiatal, riporternek készülő palántákból,akiknek odaadott egy - egy ilyen ötletet, egy - egy témajavaslatot, és azt mondta:

akkor most menj, beszélgess el ezzel a nénivel, bácsival, hölggyel, úrral, és ítéld meg, hogy tényleg érdekes-e az, amit mond, milyen a beszédkészsége, el tudja- e ugyanazt ugyanúgy mondani a stúdióban is stb. Ami fantasztikus volt, az, hogy egyszerűen nem tudom, hogy mert így megbízni bennünk kezdőkben. Ha azt mondta a csapat bármelyik tagja, hogy ez egy érdekes történet, ez egy színes egyéniség, azt mondta Vitray, jó behívom megcsinálom. De ha úgy hangzott az ítélet, hogy "hát ... érdekesnek tűnik, de nincs benne annyi..." - ezt mondta neki az a fiatal kis senki kezdő riporterpalánta, akkor azt mondta: Jó, elfogadom a véleményedet, nem csinálom meg. Ez valami felemelő felelősséget adott!

- Tamás valóban nem csak a műsoraival, hanem oktató, nevelő tevékenységével is beírta nevét a magyar televízió-történetbe. Valóban nagyon sok tehetséget fedezett fel és mondhatjuk "alakított - formált " ki. Mindenkiből a saját egyéniségét csalogatta elő.

Valóban ő soha sem a saját egyéniségét akarta bárkire is ráerőltetni, hanem

egyszerűen úgy adott lehetőséget, hogy az ember érezte ennek a lehetőségnek a súlyát. Természetes, hogy "teljes erőbedobással" mindenfélét megpróbált, hogy azt a feladatot a legjobban oldja meg.

- Azt mondd meg nekem, Kati, hogy volt-e az életed folyamán a műsorkészítés közben,amikor érezted, hogy ez bukás, ez sikerült. Az érdekelne, hogy egy - egy műsornézettsége hol magas, hol alacsony, - míg a színész, a színház esetén tudjuk, sokszor beszéltek róla, biztosan mérhető, ha egy darab megbukik-, egy műsorkészítő, egy bemondó számára is mérhető ez?

- A televíziózás egy teljesen más világ, mint a film vagy a színház. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egyrészt akkor műhelyek voltak, soha nem úgy indultál neki, hogy egyedül. A műhelyekben, ha bármi kételyeid voltak, akkor bárkihez fordulhattál, mindenki segített. A bukás nem úgy munkált benned, hogy bukás, hanem úgy, hogy mikor már megcsináltad, láttad, hogy bizony ezt itt jobban, másként kellett volna. De ez mást jelent mint a bukás.

- Igazad van, de volt még egy igen fontos dolog ebben az időben, hogy a

szerkesztőségekben , a műhelyekben, folyamatosa adás előtt vagy után is értékelték az elkészült műsort. Egy - egy műso egy, film után a kollégák is értékelték az aulában az asztaloknál, kávé mellett egymás műsorát. Ez mindig jobbá tette a következőt.

- Mielőtt egy műsor képernyőre került, már nem is tudom hány lépcsőfokon kellett keresztül haladnia. Volt maga a szerkesztőség, ahol elkészítette az ember a műsorát, ott az elkészülte után a közvetlen munkatársai, meg a szerkesztőség vezetője értékelte először. Ha bármennyi munka volt benne, de ők úgy ítélték meg, hogy ez nem megfelelő színvonalú, ott megállt a dolog, már nem is ment tovább. Aztán jött a Főszerkesztőség mint második szűrő. Aztán volt a Műsorszerkesztőségen a két programszerkesztőség mint harmadik szűrő. Minden anyagnak, műsornak több lépcsőfokon kellett átmenni ahhoz, hogy adásba kerülhessen. A lényeg, hogy olyan emberek döntöttek róla, akik szakmailag értettek hozzá.

- Szerinted kevés vagy sok olyan műsor volt, ami minőség miatt nem ment adásba? Arra gondolok, hogy amikor Ipper Pali elindította a 168 óra című rádióműsorát, elmesélte nekem, hogy az egyik feltétele volt, hogy 20% tűrt selejttel dolgozhasson, azt mondta, hogy a 20% nem rossz adásba is mehetne, de a héten a többi a "legjobb". A televízió vajon anyagilag eltűrhette-e ezt a plusz költséget?

- Értem mire gondolsz, de ezt én nem tudom megítélni, mert nem tudom mennyit tehet, tett ki a selejt. A sajátjaimat persze tudom, még a szerkesztőségen belül is tudom, de a többire már nem volt rálátásom.

- A kritika és a néző sokszor azt várta, várja, hogy a televízió műsor mindig a legjobb legyen, de lehetetlen közel 24 órában mindig " a legjobbat" csinálni.

- Ez borzasztó nehéz: visszatérve egy kicsit a matematikához, amire mi azt mondjuk műsor,az ugyanolyan nagy halmaz, mint például az, hogy gyümölcs. A műsor halmazában rengeteg féle műfaj, anyag van. Egy halmaz elemeit egymással nem lehet összehasonlítani, mint az almát sem a körtével. Egy műsornak, riportnak lehet olyan a témája, ami annyira érdekes, hogy ha szakmailag gyengébben is van elkészítve, a nézőt jobban vonzza. De van olyan is amit "kötelező" megcsinálni,ha az szakmailag a lehető legjobb is de a téma nem igazán érdekes, kisebb lesz a

nézettsége.

- Elérkezünk a rendszerváltozáshoz. Lehetőséget kaptál, hogy a Híradóban dolgozz előbb riporter majd műsorvezetőként. Te jelentkeztél vagy a főszerkesztő hívott?Mennyire volt ez más feladat számodra?

- Én már korábban is próbálkoztam riportokat készíteni a Híradónak is. Gyógypedagógusként sohasem szakadt meg a kapcsolatom a fogyatékkal élők

világával. Történtek velük kapcsolatban olyan események, melyek akkor már képernyőre kerülhettek. Ezt azért fogalmazom ilyen kacifántosan, mert nagyon hosszú ideig az a szemlélet uralkodott, hogy fogyatékkal élő ember ne jelenjen meg a képernyőn, mert az a nézőt taszíthatja. Ha korábban híradás volt ilyen témában, pár mondat, és csak úgy, hogy a "szépet mutassuk". A nyolcvanas évek végén már megjelenhettek, megszólhattak a fogyatékosok a riportokban. Amikor én úgy éreztem egy témáról, hogy ez országos érdeklődést is kiválthat, olyankor megkerestem a Híradó főszerkesztőjét, jó lenne, ha erről sokan hallanának. A Híradót abban az időben mindenki nézte. Így a nyolcvanas évek végén már egy - egy riportot készítettem. A Híradó szerkesztőségéhez 1990 végén kerültem, amikor ott felállt az új csapat, valahogy találkozott az elképzelésünk, szívesen mentem, és nem is voltam ismeretlen

számukra.

- Ez tartott 1994-ig. Aztán jöttek a különböző Híradó korszakok...

- Hát mindenféle korszakok jöttek akkor, mert akik 90 és 94 között a Híradóban dolgoztunk 1994 júliusa után egy ideig nem igazán voltunk, hogy is fogalmazzak, nem voltunk szívesen látottak a képernyőn. A háttérben dolgozhattunk, bár voltak olyanok, akik ott sem.

- Ez akkor kezdődött, amikor Betlen János lett a főszerkesztő, aki az azóta

már "visszavont" kijelentést tette első Híradó főszerkesztői munkanapján, hogy ami eddig a Híradó volt, az szakmailag nulla.

- Ő ezt kicsit még durvábban is mondta. Szerencsére dolgozhattam más területen. A Televízió a rendszerváltás után kötötte a Történelmi Egyházakkal a szerződést a vallási műsorokra. A Vallási Szerkesztőség hívott, hogy indul egy vallási Híradó. A vallási műsorok a különböző egyházakhoz kötődtek, a vallási Híradó pedig hetente jelentkezett volna, az országban történő egyházi eseményeket dolgozta volna fel. Elkészült három próbaadás, - díszlettel, tudod, ez mekkora költség -, aztán mégsem

lett belőle semmi.

- A vallási műsorok nem állt tőled távol, én úgy tudom a hit és vallás hozzád nagyon közel áll.

- Az én nagypapám akiről már sokat beszéltem, református presbiter volt, s nem csak beszédében volt református presbiter, hanem az életében, a hétköznapjaiban is. Mivel egy szem unokája voltam, ezért mindenre, amit értéknek, értékesnek tartott meg akart tanítani. Ezért vont vont be a kertészetébe, és a hitéletébe is. Én a nagypapám unokájaként nőttem fel, hitéletet élő hívőként, függetlenül attól, hogy ebből mennyit volt

szabad a nyilvánosság elé vinni, mennyit kényszerítettek a háttérbe.

- Mi híradóztunk jó pár évet együtt, majd rövid ideig, mivel más feladattal nem találtak meg, csatlakoztál hozzánk, az Archívumhoz - ekkor már én is ott dolgoztam - , ez egy újabb kihívás volt gondolom, de a következő feladatokhoz talán jó felkészülési lehetőség volt. A régi anyagok feldolgozásában emlékszem milyen lelkesen vettél

részt.

- Igazából ez a munka tökéletesen egybevágott a régiségek iránti

gyűjtőszenvedélyemmel. Ezért ez nekem nem azt jelentette , hogy nincs más

választási lehetőségem, hanem kifejezetten "lubickoltam" ebben a feladatkörben. Nagyon sok színházi illetve filmfelvétel maradt meg a régi időkből, s mivel a felvétel idején nem volt számítógépes nyilvántartás, így a régi törzslapok adatai álltak csak rendelkezésre egy - egy műsorhoz, ezek közül is volt hiányos, meg elveszett is. A fiatal generáció a felvételről a szereplőket már nem tudta azonosítani. Amikor elkezdtétek az Archívum rendbetételét, meg technikai felújítását, akkor így keveredtem

én oda. Kosárszámra vittem haza a megnézendő VHS kópiákat, hogy végignézzem, azonosítsam a szereplőket. Nem is tudom már hány órányi műsort néztem meg egy héten. Minden percet figyelmesen végig kellett nézni, hiszen lehet, hogy egy epizódszereplő csak egy kis jelenetben szerepelt.

- Egy kiegészítés az olvasó számára, hogy az általad említett műsor törzsalapot Nagy Richárd elnöksége idején, 1976-ban vezették be, előtte az elektronikára rögzített műsorokról - mivel azok akkor még nem tartoztak az Archívumhoz -, szinte csak a felvétel dátuma és egy műsorcím nyilvántartás volt.

- Most annyi minden eszembe jut, és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy az utolsók között lehettem, akik még az első nagy generációval dolgozhattak. A nézők azokat ismerik ebből a generációból, akiket a képernyőn is láthattak. Legalább olyan érdekesek voltak azok, akik a kamerák másik oldalán álltak, a korabeli operatőrök, a rendezők, adásvezetők, akiktől mi még micsoda történeteket hallottunk! Csak egyet, azt a bizonyos Badacsonyi szüret ( 12 ) - et. Ezt nagyon sokan ismerik. Még adásvezető volt az én kezdő bemondó koromban Deák István, ő dolgozott a Badacsonyi szüret adásában, asszisztensként. Akkor szinte minden élő adás volt, ráadásul ez egy fantasztikus kezdeményezés volt, hogy ki a stúdióból! István

elmondása szerint ez egyben a Televíziónak az első élő Intervíziós közvetítése

volt. Mindenkiben ott volt az a bizonyos zabszem, mindenki a legjobbat akarta. Így történhetett meg - ahogy Pista visszaemlékezett - a következő: maga az Intervíziós inzert is egy inzert állványon állt, mint egy kép a festőállványon. Másodpercek voltak hátra a közvetítésből, ahol már több baki is előfordult, az operatőr úgy látta, hogy ferde az inzert, odaugrott, hogy megigazítsa. Ebben a pillanatban megszólalt az Intervíziós szignál, a kamerát kiadta rendező, a képen az inzert helyett egy gömbölyű popo látszott, ami az operatőré volt. Sok - sok ilyen történet maradt fent a kezdeti időszakból. Neked például mi jut eszedbe a Siklósi várról? Mert nekem az a műsorvezető kolléga, akit a rendezői ötlet a várfalra állított, nem tudván, hogy az illető a várakozás kicsit hosszúra nyúlt idejét néhány pohár borral tette elviselhetőbbé.

- Ennek aztán az lett a következménye, hogy az odaállított, intésre váró tűzoltózenekar mindig elkezdett játszani, valahányszor kollégánk karját felemelve próbálta a falon meg-megingó egyensúlyát visszaszerezni.

- Térjünk vissza a mai korba. A történelem ismét a közeledbe került, mármint

tartalmilag, mert kaptál egy felkérést Havasi Jánostól, hogy dolgozz az Aranyfüstben előbb mint riporter, később, mint adásszerkesztő és műsorvezető is.

- Meg kell, hogy mondjam nagyon féltem ettől a műsortól, mert úgy éreztem, hogy nekem egyáltalán nincsenek meg azok az ismereteim, ami ahhoz szükséges, hogy a műsorban akár egy riportot is meg tudjak csinálni, nemhogy műsort vezessek. Számomra ugyanis nézőként is akkor hiteles egy műsorvezető, ha azt érzem, nemcsak az összekötő szöveget mondja, hanem tényleges ismeretei vannak arról, amiről beszél. Úgyhogy először csak egy próbaidőben állapodtunk meg. Három hónapos próbaidőt szabtunk egymásnak.

- Az Aranyfüst hagyomány- és értékőrző heti magazin műsorát Moldoványi Ákossal felváltva készítettétek aztán a Magyar Televízió kettes csatornáján

- Az Aranyfüst először az 1-sen jelentkezett, ez volt a Televízió "Vasárnapi újság"-ja, az első műsorvezetője ha jól emlékszem Földvári Géza volt. Később Németh Miklós Attila, meg még sokan vezették. Aztán ahogy megint változtak az idők, úgy került át a 2-re, egyre kevésbé nézett műsorsávba, egyre kevesebb műsoridővel. Aztán váratlanul megszünt. De olyan váratlanul, hogy az utolsó elkészített adás már nem is mehetett műsorba.

- Emlékszem mennyit beszélgettünk arról, hogy nagyon foglalkoztatott az igazságtalan kitelepítések politikai háttere, áldozatainak sorsa, valamint a határon túli magyarok helyzete. Ekkor mutattátok be : például az aradi szabadságszobor kálváriáját, vagy a kettészakított határfalu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét bemutató kisfilmeket.

Megint csak a történelemnél vagyunk ...

- Igen, ott aztán igazán belecseppentem, igazán akkor tudatosult bennem a nemzeti múltnak rengeteg régi, vagy nem is olyan régi tragédiája, higgyék el az olvasók, hogy nem rájátszás, de olyan emlékek vannak bennem még mindig azokból a korokból, olyan megrázó történeteket hallottam emberektől, hogy miket éltek át, hogy ezekről azóta sem tudok érzelemmentesen beszélni. Évtizedekig, hogy lehetett leszorítva bennük a múlt, az igazság, és amikor végre beszélhettek, hogy tört ki belőlük az a rengeteg fájdalom, keserűség! Ezek számomra megint rendkívül értékes évek voltak.

Ebben a műsorban találkoztam először Magyarország szétszakításával az azt megélő emberek gyötrelmes valóságában. Nem véletlen, hogy az Aranyfüst után a Határon túli műsorok szerkesztőségében kezdtem el dolgozni.

- Emlékszem, egyszer kaptál egy divattervezőtől egy ruhát, amit rendszeresen viseltél ebben a műsorban, hogyan történt ez?

- Érdekes módon a pályám során több ilyen is volt. Már bemondó koromból is őrzök ilyen számomra nagyon kedves ruhadarabokat. Szerettem például a gallérokat, picit konzervatívabb öltözékeket. Hat olyan gyönyörű csipkegallérom van, amelyeket a nézők horgoltak nekem. Van egy régi, vászonra hímzett csodálatos blúzom , amit Erdélyből kaptam. Az általad említett kosztümöt Berze Györgyi divattervező készítette, meggypiros vászon autentikus fekete keresztszemes hímzéssel. De van egy arcképem Kiss Attila grafikusművésztől, olyan kristálytálam, amibe a nevem kezdőbetűi vannak belevésve. Spéter Erzsébettől egy szerencsehozó talizmánt őrzök, amit a kísérőlevél szerint érthető, szép beszédemmel érdemeltem ki. Féltett kincseim között őrzök egy félpár kesztyűt is, amelyet Fróna Imrétől, a Köztársasági Őrezred parancsnokától kaptam emlékül-köszönetül az Aranyfüstben

látott riportjaimért. A kesztyű történetéről had idézzem Fróna Imre sorait:

- " A Szent Koronát és a koronázási jelvényeket 2000. január 1-től őrizzük az Országház Kupolacsarnokában. Nemzeti ereklyénk megóvása érdekében a műtárgyvédelmi követelményeknek megfelelő tárlót építettek a szakemberek. Az említett előírások részletesen tartalmazzák a műkincsek mozgatásának módját, ezért azokat csak kesztyűben lehet megfogni. Nagyboldogasszony napján, 2001. augusztus 15-én, ünnepélyes külsőségek közepette Esztergomba szállítottuk a királyi fejdíszt.Az utazás előkészítése során az Önnek adományozott kesztyűvel fogta meg a Szent Koronát Habony Árpád koronagondnok, műtárgyvédelmi szakember." Azt hiszem, ezekhez a sorokhoz nem kell kommentár. A kesztyű párját a parancsnok úr őrzi.

- Nem beszéltünk még filmjeidről, csak egy pár példa: A kristálytükör meghasadt Glasgow, Speciális Olimpia, Nők a történelemben - sorozat Lovas Györggyel közösen szerkesztve, Kedves nővérek, Portré Nagy Vilmos evangélikus lelkészről Caritas - Kárpátalja, Tavaszi emlékhadjárat - közép Európa legnagyobb katonai hagyományőrző rendezvénye. Melyik , melyek állnak hozzád a legközelebb?

- Úr Isten! Tényleg még mennyi mindenről nem beszéltünk! A legelső talán a legérdekesebb, az volt a Reménytelenül..... ez volt a címe. A sérültektől sosem szakadtam el, mint már beszéltünk erről. Egy családnak, a szülőnek kimondhatatlan fájdalom, ha a boldogan várt kisbaba valamilyen fogyatékossággal születik. Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy teljesen egészséges gyermeke szülessen. Erről szól A kristálytükör meghasadt című filmem, arról, hogyan lehet ezt a tragédiát feldolgozni, a helyzetet elfogadni. A fogyatékkal élő gyermek családjának másik nagyon nehéz életszakasza amikor az idősödő szülőknek a továbbiakról kell dönteniük. Mindnyájunk felett eljárnak az évek, mi lesz ezzel a gyerekkel - aki gyerek marad egész életében, a mi gyerekünk marad -, amikor mi már nem leszünk.Én védeni próbáltam a sokszor fájdalmat okozó környezettől, burokban próbáltam tartani, de én már nem leszek, akkor mi lesz vele - erről szólt a Reménytelenül.

Tudomásom szerint a Magyar Televízió történetében ez volt az első olyan kisfilm, ami ilyen témával foglalkozott.

- Számomra is meglepetés, valahogy nem figyeltem fel én sem arra, hogy ez a tématabu téma volt a nyolcvanas évek közepéig a televízió számára. Vajon miért volt ez?

- Mint már korábban is mondtam, azt gondolták, hogy a sérült, fogyatékos emberlátványa taszító lehet a nézők számára. De ez nemcsak a televízióban volt így, gyógypedagógusként is azt láttam, hogy az enyhébb fokban sérülteknek a városokban lehetett iskolájuk, de a súlyosabban sérülteket már gyermekkorban,pláne felnőttkorban a város falain kívülre helyezték. Gondolj csak Benedek István Aranyketrec - ére, a felújított régi kúriákban kialakított intézetekre. Lehetőleg ne is találkozzunk velük. Úgy csináltunk, mintha ők nem is léteznének. Gondozzuk, de látni ne lássuk, őket.

- E közben nyugat felé azt látjuk, hogy arra törekszenek, hogy a fogyatékkel élőkegy osztályba járnak a teljesen egészséges társaikkal, így felnőtt korukban istermészetes számukra, hogy egy társaságban élnek.

- Talán egyszer majd nálunk is így lesz.

- Térjünk vissza, földrajzilag is Arácsra. Már több éve itt laktál, amikor jött egy betegség. Az orvosaid azt ajánlották, hogy a napi stresszel járó televíziós

tevékenységet lassan hagyd abba.

- Igen, kaptam egy agyi infarktust, amit hála Istennek nagyon szerencsésen

megúsztam. Semmiféle előjele nem volt, teljesen váratlanul ért, nem is ismerték fel azonnal, tényleg életveszélyből keveredtem ki.

- A gyógyulásban viszont segített az arácsi környék, a nyugalom, a szomszédok, a faluban élő emberek szeretete. Itt mindenki ismert, hiszen aktívan részt vettél a helyi református hitéletben. Folyamatosan szervezted és szervezed szűkebb és tágabb környezeted kulturális életét.

Számomra természetes,hogy a hitélethez hozzá tartozik a templomba járás. Amikor még aktív televíziósként ideköltöztem, szabad vasárnapjaimon az

arácsi templomba mentem el, ahol egy fiatal és a világra nyitott, de ugyanakkor nagyon szigorú lelkésszel találkoztam. Császár Attila nagytiszteletű úr egyszerű, világos beszédével segít eligazodni a mindennapokban. Arács régi református település, talán ezért is olyan könnyű bevonni az itt élőket minden értékesnek ítélt tevékenységbe, mert még él a régi közösség hagyománya.

- Itt a házadtól pár száz méterre van a Református Egyház szépen felújított temploma és Közösségi Háza. Ott rendszeren szervezel egyházi és kulturális rendezvényeket. Sőt egyszer egy közös rendezvényünk is volt, vagy 3-4 éve itt volt Wieber Mariann televíziós jelmeztervező kiállítása, a Jókai filmek jelmezeiből. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy engem kértél fel a kiállítás megnyitására. Óriási siker volt a kiállítás, különösen, hogy rá tudtad venni Tordy Gézát, hogy ő is jöjjön le a megnyitóra. Géza visszafelé a kocsiban elmondta, hogy őszintén boldog, mert jó érezte magát itt a helyiek között. Milyen feladataid vannak most itt?

- Arács egy fantasztikus település, mint már többször is mondtam. Akárcsak mint még Vésztőn, természetes, hogy az utcán mindenki, mindenkinek köszön, ahogy természetes volt az én gyermekkoromban az is, hogy a szomszédok figyeltek egymásra. Nem a rossz ízű pletyka szinten, hanem valódi érdeklődéssel törődnek egymással az arácsiak. Ha valaki valamit kitalál, arra a többiek igazán kíváncsiak és elmennek megnézni. Ha valakit valamilyen baj ért a többi úgy segített, ahogy tudott és segít a mai napig is. Arácson természetes, ha valaki kórházba kerül, és az idősebb házastársa addig egyedül marad, akkor a többiek segítik. Itt van például Péter bácsi a szomszédban, aki 90 felé közeledik, és egyedül él, hétközben étkezdéből hozatja az ételt, ám az szombat - vasárnap zárva van, akkor ebédet visznek neki. Tisztelni tudják egymást!

- Kati, több hete próbáljuk meg egyeztetni az időpontot, szinte nincs olyan napod amikor ne lenne több programod, számtalan egyesület tagja vagy, mivel töltöd napjaidat? Hogy bírod?

- Ez megint a már sokat emlegetett nagyapám vére, aki 92 évesen sántítva és bottal járva is állandóan úton volt a faluban. Mondogatta, hogy ezeknek az öreg

trottyosoknak szervezek kirándulást, mert még nem jártak Hajdúszoboszlón, miközben a "trottyosok " a 60-as, 70-es éveikben jártak. Bennem is ez munkálhat, hogy annyi minden érdekel. Fürednek a jellegzetessége, hogy nagyon sok civil szervezet van itt. Ezek valódi értéket őriznek, nem gittegyletként működnek. Itt Arácson a Református Egyház Közösségi házában volt az a kiállítás, a mit közösen csináltunk veled. Ezután több kiállítás is volt már, pl. a Magyar Hősök Emléknapjára, Kisemberek főhajtása kisemberek előtt címmel. Szinte minden arácsi - a füredieket is beengedtük azért -, aki őrzött családi ereklyéket akár az I. akár a II.Világháborúból, akár 1956-ból, elhozta féltett emléktárgyait. Szívszorító kiállítás jött létre. Nagyon sokat jelentett, hogy Jókai Anna, aki sokáig a Kegyeleti Bizottságnak volt az elnöke, vállalta ennek a megnyitását. Ugyancsak nagy élmény volt, hogy a televíziós Havasi János, - aki a hadisírok felkutatását elindította hatalmas energiával,- ő is eljött és beszélt erről. De rendeztünk kiállítást az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat emlékére a szabadságharc katonáinak öltözékeiből is, Nemzetemnek vagyok katonája címmel. A második csoport ahová csatlakoztam a Reformkori Hagyományőrzők Társasága. Balatonfüred városa a születését, meg amivé lett a reformkornak köszönhette. A puszta Balaton partján a reformkorban lett világhírű fürdő, az ország második kulturális fővárosa. Ez a Társaság a kor füredi vonatkozásait kutatja, őrzi és terjeszti hagyományait.. Így kapcsolódtak Wieber Mariann reformkori jelmezei is ehhez a témakörhöz. A hagyományőrzők meg is

varrják a korszakra jellemző ruhákat , a rendezvényeken ebben a viseletben jelennek meg. Ma már ez is hozzá tartozik Balatonfüred életéhez. Aztán itt van a Nők a Balatonért Egyesület, amelyet Zákonyi Ferenc, a neves Balaton kutató lánya Zákonyi Tünde hozott létre felismerve azt, hogy a tó körüli településeken élő lányok- asszonyok mennyit tehetnek azért, hogy a Balaton ilyen szép maradjon. Aztán itt a Füredi Játékszín Alapítvány, amely a színházat szeretné visszahozni Füredre, hiszen itt épült fel a Dunántúl első kőszínháza annak idején. Elnézést azoktól a szervezetektől, amit kihagytam.

Aztán még nem is beszéltem a gyógypedagógus múltam folytatásáról. Itt működik a Varázsbetű Fejlesztő Műhely, ami azért jött létre, hogy segítsen a problémás, részképesség kieséssel küzdő, fogyatékkal élő gyerekek szüleinek. Tanácsot adunk abban, hogy a pontos diagnózis, a személyre szabott fejlesztő terápia érdekében hová forduljanak. Mi magunk is készítünk számítógépes fejlesztő programokat. Ennek a csapatnak is tagja vagyok lassan két éve.

- Kati, beszéltünk szép Balatonról, én nagyszüleim és persze apukám is balatoni Bogláron éltek, illetve apám ott született. Így gyakran jártam télen is a tónál, ami egy egészen más világ, mint nyáron, de legalább olyan csodálatos. Kevesen ismerik ezt a téli Balatont. Te milyennek látod?

- A Balaton minden évszakban csodálatos, sőt mondhatom minden napszakban az és mindig más. Ha egy nap ötször megy le az ember a partjára, akkor ötfélének látja. A téli Balaton? Kora reggel, mikor a kutyákkal futok még csendes. Ha nincs befagyva, a víz úgy látod akkor is alig mozdul, mintha el lenne nehezedve. Ha simára van fagyva és süt a nap, olyan fényben ragyog, hogy szinte nem lehet ránézni, a színei leírhatatlanok. Amikor a szél miatt a parton fel van torlódva a jég és távolabb is dermedt hullámok törik meg a tükrét olyan, mintha milliónyi kristály tündökölne. Délutánra tompulnak a fények, ám megelevenedik az élet. Gyerekzsivaj, nevetés,

kutyaugatás, a korcsolyák karcoló hangja váltja fel a korábbi csendességet. Estére a Balaton furcsamód elegánssá válik. A jégen a holdfény ezüstösen verődik vissza, a kikötőkben zene szól, a gyerekeket felnőtt korcsolyázók váltják fel, a hangulat mintha a nyári bálokat idézné.

Amikor először voltam itt télen, akkor pont egy olyan tél volt, hogy stabilan befagyott a Balaton. Nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy voltak, akik beültették a nagymamát, a fakutyába és egyszerűen áttolták korcsolyával Tihanyba a vasárnapi misére. A Balaton? Nyáron is, télen is gyönyörű, gyönyörű ......

- Köszönöm a beszélgetést!

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte Dunavölgyi Péter

Balatonarács, 2011. június

Lábjegyzetek:

(1) Varga Tamás - (Kunszentmiklós 1919. november 3. - Budapest, 1987. november 1.)

matematikatanár, a matematikatanítás nemzetközileg elismert kiemelkedő egyénisége, Állami -díjas. Ükapja Szász Károly matematikus, Bolyai János és Bólyai Farkas barátja volt. Az általános és középiskolát szülőhelyén végezte, egyetemi tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen matematika-fizika tanári szakán folytatta. 1945-ben kezdett el dolgozni középiskolai tanárként Kunszentmiklóson, majd Budapesten. 1947-ben a Valllás és Közoktatásügyi Minisztériumban részt vett tantervek kidolgozásában,és főként igen nagyszámú tankönyvnek a megírásában. 1948-ban a Neveléstudományi

Intézetbe került, ahol egészen 1950-ig dolgozott, amikor az intézményt megszüntették.

1951-től kezdve az ELTE -én kapcsolódott be elsősorban a matematikatanárok

képzésébe. 1955-től kezdve egy osztályban matematikatanítást is vállalt, és ezt

hosszú időn át következetesen folytatta. További munkáját elsősorban az általános iskolai matematikaoktatás korszerűsítésére fordította. 1961-ben egy osztályban elkezdhet egy oktatási kísérletet, az általános iskola egy új tantervének a kidolgozása irányában. 1962-ben Budapest volt a színhelye az UNESCO szervezésében egy nemzetközi matematikaoktatási szimpóziumnak, amelyen Varga Tamás gondolatai olyan elismerésre találtak, hogy őt bízták meg egy belga matematikussal, Willy Servas- al együtt, hogy szerkesszenek és részben írjanak egy kötetet, amely a tanácskozás

eredményeit leszűrő tanulságokat foglalja össze.

(2) Tarnai Ottóné - az ÉFOÉSZ (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége) Szabolcs-Szatmár Bereg megyei egyesületének elnöke.

(3) Flóra néni - Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra (Budapest, 1905. november 21. - 1995. május 14.) Gyógypedagógus, pszichológus, francia - német-magyar szakos középiskolai tanár. A magyar gyógypedagógiai pszichológia művelője, megújítója, működési körének kiszélesítője, rendszerbe foglalója, az író Illyés Gyula felesége. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte (1931), és közben két évig Párizsban a Sorbonne-on tanult (1927-1928). 1928-ban Párizsban írta meg bölcsészdoktori értekezését J. M.

Guyau francia filozófus költőről, melyet 1931-ben védett meg Budapesten. 1931-ben filozófiából doktorált, és jelentkezett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Tanárai- Szondi Lipót, Tóth Zoltán, és Bárczi Gusztáv voltak, 1934-ben szerzett oklevelet.1939- ben kötött házasságot Illyés Gyulával. 1946-ban Bárczival egyetértésben kidolgozta a főiskola szervezeti szabályzatát és képzési programját. Szerinte az az előnye a magyar gyógypedagógiai képzési formának, hogy teljesen a gyógypedagógiai hivatástudat

kifejlesztésére koncentrál. Ennek szolgálatában áll minden elméleti tantárgy, minden gyakorlat, az egész tudományos munka. 1946-tól a főiskola Lélektani Laboratóriumát vezette. Nyolc évig (1972-1980) volt a főiskola főigazgatója. Főigazgatóként sokat tett a gyógypedagógiai hivatás társadalmi rangjának elismertetéséért.

(4) Montágh Imre (Budapest, 1935. július 29. - 1986. augusztus 1.) logopédus, tanár. A Gyógypedagógiai Főiskolán végzett. Süketnéma gyerekekkel foglalkozott, majd amatőr színjátszók képzése kapcsán a beszédtechnika oktatásába kezdett. 1973-tól a Színház és Filmművészeti Főiskolán tartott előadásokat, cikkeket is írt e tárgykörben. Több televíziós

műsorban szerepelt szakértőként, illetve műsorvezetőként és ezzel országos ismertséget szerzett. Ellentmondásos módon halt meg. 1986 augusztusában Kismaroson a saját autója, miután valószínűleg nem húzta be a kéziféket, az árokba lökte aztán rázuhant. Többször is megoperálták, de belső sérülései miatt két hét múlva meghalt a kórházban. Művei:

Beszédtechnikai ismeretek (Népművelési Intézet, 1962.) Figyelem vagy fegyelem?! Az előadói magatartás (Kossuth Kiadó, 1986.) Mondd ki szépen! (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1987.) Tiszta beszéd (Calibra Kiadó, 1998.)

(5) Takács Mária (Marika), bemondó, szerkesztő - műsorvezető (Resicabánya, 1938.november 25. - Budapest, 1997. május 9.) Tanulmányai: ELTE Bölcsészkar, itt szerzett diplomát. Munkahelye: Magyar Televízió (1957-1997). Jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is, közben énekelni tanult. Alkalmi műsorközlőként figyeltek fel rá és meghívták a Magyar Televízióhoz, ahol az intézmény születésétől évtizedekig dolgozott. A hazai televíziózás egyik legendás személyisége volt, szőke, kék szemű, szép arcú, mindig mosolygott. Kissé rekedtes hangjával, olykor némi félszegségével, valódi vagy

megjátszott zavarával érzékeltette emberi mivoltát a kamera előtt. Első filmszerepében, Fejér Tamás rendezőnél, mint Éva, kellemes jelenség volt, de saját személyiségét csak további szerepeiben, a TV bemondót alakítva mutatta föl. Abban a televíziós periódusban volt a "televízió arca", amikor a bemondóknak sokkal nagyobb szerep jutott a képernyőn.

Minden műsort fel és lekonferáltak, híreket mondtak, közérdekű információkat közöltek,beszélgettek a nézővel. Mindig segítette, pátyolgatta egyre szaporodó fiatal bemondó társait.Halálakor számos régi, kedves felvételből válogatott emlékműsorral idézte fel alakját a televízió.

Mint a nézők egyik kedvence több szórakoztató televíziós műsorban is szerepelt. Az MTV Posztumusz Örökös Tagja. Filmjei: Szerelem csütörtök (Fejér Tamás - 1959), Mikszáth életútján (rövidfilm - 1960), Délibáb minden mennyiségben (1961), Miért rosszak a magyar filmek? (1964), Patyolat akció (1965), Ezek a fiatalok (Banovich Tamás - 1967), Gyula vitéz télen-nyáron (1970), Hahó, Öcsi! (Palásthy György - 1971)

(6) Tamási Eszter, színésznő, bemondó (Mezőtúr, 1938. április 20. - Budapest,

1991. december 16.) Tanulmányai: Rózsahegyi Kálmán Szinitanoda. 1955-ben került Budapestre, szegény családból származott. Rózsahegyi Kálmánnál színészetet tanult. A filmgyárban statisztált. (A Dollárpapa felvételén fiúruhában sikeresen szerepelt.) E fotóalapján keresték meg és alkalmazták bemondóként az MTV-ben. Derűs jelenség volt nagy, sötét szemekkel, pajkos mosollyal az ajkán, barna, rövid bakfisfrizurájával. "Nekem

minden este úgy kellett kamerák elé ülnöm, hogy aznap is bizonyítsam: vagyok olyan jó, mint Takács Mari" - emlékezik a kezdetekre Tamási Eszter egy interjúban. Takács Mária így idézi fel a múltat: "A legjobb barátnők lettünk. Nem zavart, hogy az utcán folyton összekevertek minket. Pedig hát egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Előfordult, Eszter bezárkózott egy szobába és fél óra múlva úgy jött ki, hogy hibátlanul fújt négy-öt oldal gépelt szöveget. Én erre képtelen voltam. "A hazai televíziózás népszerű személyisége volt, a közönség teljes bizalmába fogadta. Híres volt leleményes

öltözködéséről. Divatdiktátor volt, a nézők szívesen utánozták kedvencüket. Vezette az Önök kérték című ünnepi ajándékműsort. Riporterként is bemutatkozott. Kikapcsolódás címmel is tervezett szórakoztató programot. Egyénisége bizonyos elmélyültséget, megalapozott műveltséget sugallt, amit olvasmányélményei, tanulmányjellegű utazásai is alátámasztottak. Játékfilmjei: Dollárpapa (1956), Játék a szerelemmel (1957), Láz (1957) , Televíziós filmjei: Irány Mexikó! (1968), A tettek beszélnek (1975 - dokumentumfilm +

riporter).

(7) Lénárd Judit - (dr. Echter Tiborné) - bemondó, műsorvezető, (Kolozsvár, 1928. február 10. - Budapest 1970. június 2.) Az első bemondó nemzedék tagja volt, a színpadot cserélte fel a tévé képernyőjével. Halk szavú, csendes lénye hamar meghódította a nézőket. Fiatalabb kolléganői mellett Ő képviselte az érettebb nemzedéket.

Fegyelmezettsége példaszerű volt. Kulturált mozgása, mosolya emlékezetes maradt azok számára is, akik csak ritkán látták. Nagyon szerette az életet, ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - önként meg tudott válni tőle, amikor rátört a gyógyíthatatlan betegség. Ő volt az 1965-ben induló Delta című, ma is népszerű tudományos magazin első műsorvezetője, 1967-ben a Kapcsoljuk című irodalmi sorozat műsorvezetője, s beszélgetőpartnere Rodolfo mesternek, az 1968-ban forgatott Képzőbűvészet című

ismeretterjesztő sorozatban.

(8) Varga József, bemondó, műsorvezető, kommentátor , (Abony, 1929. december 21. - Budapest, 1981. május 28.) Tanulmányai: Általános iskolai tanulmányait Abonyban végezte, Budapesten érettségizett, majd újságírói végzettséget szerzett. Munkahelyei: Friss Újság, újságíró (1949-1952), Magyar Rádió, bemondó (1952-1960), Magyar Televízió (1960-1981), Hírolvasó bemondó 1960-1970 TV Híradó: belpolitikai kommentátor, műsorvezető, főmunkatárs (1970-1981). Pályáját újságíróként kezdte, de vonzotta a média, először rádió- majd tévébemondó lett. 1960- ban jelent meg először a képernyőn. Tíz éven keresztül olvasott híreket, majd a TV Híradó

felfedezte benne az egyedi, sajátosan fanyar személyiséget, amivel szinte új műfajt -"a hétköznapi történések tévé-jegyzetét" - teremtett meg a hírmagyarázataiban. A hazai televíziózás egyik alapító személyisége volt. Vékony alkat, szőke haj, nagy, barna szemek, kellemes, mély zengésű hang: egy szerény, derűsen meditatív ember országosan ismertté

váló jegyei. Mint az egyik legszebben beszélő bemondó, e tevékenységéért Kazinczy- díjat kapott. Sokoldalúságát a 60-as, 70-es évek szilveszteri szórakoztató műsoraiban is bizonyította. 1975-ben például operett dalokat énekelt Takács Mari kolleganőjével, 1976-

ban pedig Kaposi Miklós Közkívánatra megszűnik a TV című jelenetében Takács Marival és Tamási Eszterrel szórakoztatta a nézőket. Talán nem véletlen, hogy munka közben - ahogy lekeverték a képet - lett rosszul. Infarktust állapított meg az orvos, ám szervezete ideig-óráig állta csak a betegség ostromát. Műsorvezetői munkáiból: Hír- és külpolitikai műsorok , A TV jelenti, Fórum, Parabola, TV Híradó. Ismeretterjesztő sorozatok: Haladás,

Integrál, Iskolatévé, Képes krónika, Képzőbűvészet - Rodolfó bűvésziskolája, Logika és az automaták, Szovjetunió. Szórakoztató műsorok: Intervíziós gálaműsorok, Ismerős hangok - Kovács Kati és Varga József műsora, Szilveszteri műsorok , Sztárparádé - paródiafesztivál (1968), Táncdalfesztivál (1966; 1967; 1968). Egy játékfilmben tévés önmagát alakította: Álljon meg a menet!

(9) Cilike - írta: Tutsek Anna (asszonyneve: Tábori Róbertné) ( Kolozsvár, 1865. március 12. -Budapest, 1944. december 17.) írónő. Hírlapírói pályáját 1894-ben kezdte, a Magyar Lányok című képes hetilapot szerkesztette. Kezdetben novelláskötetekkel jelentkezett,majd ifjúsági regényeket publikált. Elsősorban a konzervatív polgári közönség körében

volt népszerű. Művei: Viola története (regény, Bp., 1895), Szélvész kisasszony

(elbeszélések, Bp., 1898), Cilike (regénysorozat, Bp., 1904 - 14) Cilike rövid

ruhában, Cilike menyasszony lesz, Cilike mátkasága, Cilike férjhez megy, Cilike, mint asszony, Cilike bajtársai, Cilike búcsúja.

(10) Fischer tanár úr - Fischer Sándor (Bp., 1915. febr. 24.): fonetikus, főiskolai

tanár. A Zeneakadémián tanult énekelni, de párhuzamosan művészettörténetet

és nyelvtudományt is hallgatott a bölcsészettudományi karon. Hangképzéssel és

beszédtechnikával foglalkozik. 1950-1990 között a SzAk színpadi beszédtanára volt.F.M. Beszédtechnika (1955); A szónoki beszéd (1964); A beszéd művészete (1966).

(11) Szilágyi György (Budapest, 1928. december 15. - 2010. október 21.) magyar író, humorista, költő, színpadi szerző, színházigazgató. 1969-ben a Rádió Kabarészínház egyik alapítója volt. Romhányi József mellett a modern magyar kabaré másik szöveg- virtuóza. Már gimnazista korában villámtréfákat írt. 1949-től a Városi Színház titkára, majd a Fővárosi Varieté igazgatója, később a Kamara Varieté művészeti titkára volt. Több mint

két évtizedig a Magyar Rádiónál dolgozott az Irodalmi Főosztály szerkesztőjeként, 1962 - 1975 között, mint a kabarérovat vezetője és a szórakoztató osztályvezető-helyettese.

(12) Badacsonyi szüret - 1964. Szeptember 13. vasárnap, 15.00 és 21.25 élő

közvetítés a badacsonyi szüret eseményeiről. A hatvanas évek legnagyobb

televíziós botránya Magyarországon!

Évekig emlegették, sőt, később kabarészám is készült róla. Két nappal

később F. G. aláírással Zenés blamázs Badacsonyból címmel közölt cikket a

Népszabadság (szeptember 15., 8. oldal): "...Nos, vasárnap este ott is volt a

Magyar Televízió, helyszíni közvetítést adott a mulatság egy mozaikjáról, s nem

is kis közönségnek. Öt ország tévéadói vették át ezt a félórás műsort, mely

végülis méltatlannak bizonyult a hazai és nemzetközi érdeklődésre. A Hableány

étteremben megrendezett szüreti bál közvetítése ugyanis nemcsak, hogy adós

maradt a badacsonyi ünnepségek valóban reprezentatív üdítő élménysorozatával,hanem - még hamis képet adott róla. Csak a bosszússág és a csalódottság érzése kísérhette a kamera előtt megjelenő képeket; az öt-hat kényszeredett táncospárt, a zavaros, kesze - kusza népi játékot, a nevetségességig szegényes, dilettáns interjút a meghökkent külföldi vendégekkel, a kétségbeesetten súgó színészt, a bágyadt riportert. Mert a közvetítés a csodálatos szépségű és gazdag hegyvidékről, a vigasságról csak ezeket az értelmetlen, lehangoló mozzanatokat hagyta emlékbe a magyar, német, csehszlovák, bolgár, lengyel, és szovjet tévénézők millióinak..."

A Kisalföld (sindulár) aláírással szintén szeptember 15-én írt a botrányos

műsorról: "Vasárnap délután bekapcsoltam a televíziót. ...Mit kaptam? Semmit.

Ebben persze nem a televízió a hibás elsősorban, hanem a rendezőség.

A képernyőn csak a kavarodás volt. ...Perceken át mutatták a muzsikáló,

díszmagyarba öltözött zenészeket, s közben a harsonák fúvását hallotta. ...Fél

tíz után megkezdődött a bál. De még milyen bál. Fónay Márta és Tompa Sándor

párszavas szereplése után perceken át csárdást táncoló, morcos párokat látott

a néző. A párok csak táncoltak, csak táncoltak, s közben állandóan a ruhájukat,

a frizurájukat igazgatták, idegesítve a nézőt. Egyszer csak megjelent a riporter,

odabotorkált az egyik asztaltársasághoz, kérdezvén: Hogy érzik magukat? Valaki idegen nyelven mondott valamit. Megszólalt a riporter: Gondolhattam volna, hogy külföldi társaság! S még pár semmitmondó mondat, s megint táncoló párok, de azokból is csak néhány. ...Kár volt a tévében így lejáratni a badacsonyi szüretet ország-világ előtt."

Ugyanezen a napon az Észak-Magyarországban Restelkedés a képernyő előtt

címmel (-párkány-) aláírással közölt kritikát: "Az Intervízió is átvette a vasárnapi badacsonyi helyszíni közvetítést. A magyar közönségen kívül feltehetően jó műsorszámot reméltek a csehszlovák, a lengyel, a szovjet és a bolgár nézők is. ...Csalatkozniuk kellett a tévénézőknek, mert koncepció nélkül, ad hoc műsort kaptak, amely az átgondolatlanságon kívül tarkállott a bántó rendezői hibáktól. ...Szinte minden tévénéző tudja és sejti: az élő adások a rendezőktől rátermettséget, helyzetfelismerő-készséget, fantáziát, logikai készséget és nagyon gyors cselekvő-képességet követelnek. ...Túl azon tehát, hogy a badacsonyi szüreti bál komponálatlan, ötlettelen és koreográfiailag is szegényes volt, Banovich Tamás kitűnő táncfilm-rendezőnk kezéből kihullott az élő műsor vezetésének fonala. ...a Badacsonyi szüreti bál című, hibákkal alaposan telitűzdelt műsor miatti restelkedésünk kétszeres; honi közönségünkön kívül sok millió külföldi tévénéző is részese volt a csetlésnek-botlásnak. Bizony szégyenkeztünk, amikor megjelent az Intervízió inzertje és szignálja..." Forrás: Dunavölgyi Péter: Fejezetek a MagyarTelevízió történetéből VIII. 2. rész (www.tvarchivum.hu) - MTV történet.