Isten tenyere alatt

Dunavölgyi Péter:

"Isten tenyere alatt" 


 

„ A lábnyomom lassan behordja a szél, s egy leszek azok közül, akik jöttek, voltak, mentek „– Jurkovics János -  olvasom az idézetet az „Isten tenyere alatt” emlékkönyvön, 


  amely 2014. februárjában jelent meg Szegeden, Jurkovics János halálának első évfordulóján.


Jurkovics János újságíró, szerkesztő, stúdióvezető 1959. november 20-án született Nyírcsanádon. Kezdhettem idézni a közösen megírt életrajzát.  Amit www.tvarchivum.hu oldalon általam elindított tv-lexinon oldalra készítettünk. (Sajnos ma már nem olvasható, hiszem az MTV – és az MTVA vezetése, ezt az Arcképcsarnok című lexikont 2013. januárjában letiltotta. János ekkor már halálos beteg volt. Annyit üzent, ugye azért te azért megőrzöd a szócikket ….Megőriztem, és ezenen holnap másik oldalán is olvasható a jövő generációja szárára is)!

János, 1980-84 között a Bessenyei György Tanárképző Főiskola, (Nyíregyháza), magyar-könyvtár szakán végzett, majd 1985-86: MÚOSZ Újságíró-iskolán tanult.      

1984. szeptember 1-jén a Szolnok Megyei Néplapnál gyakornokként kezdte a szakmát. A kulturáli rovatban dolgozott. Ekkortól több országos lapban is publikált, pl. az Új Tükör című kulturális orgánum számos vezető riportot közölt tőle. 1989-ben a Szolnok Megyei Néplaptól kivált több társával, és megalapította a Maholnap című, rendszerváltozást szorgalmazó hetilapot, amely 1992 márciuásig működött. (Az újságot két ízben is főszerkesztőként jegyezte.) Közben - társszerzőkkel - megírta a Szolnok melletti Tószeg történetét. A könyv 1992-ben jelent meg. A TV Híradó az 1970-es évek közepén hozta létre a körzeti szerkesztőségeit, tudósítói irodáit. Előbb Szegeden, Pécsett, Miskolcon, Debrecenben, Győrben, Zalaegerszeged és végül Szolnokon. Itt 1992-től rendszeresen külsőzött a Magyar Televízió Híradójánál. Ezzel egyidejűleg újabb lap alapításában vett részt. A Telegráfra keresztelt hetilapnak távozásáig főszerkesztője volt. Ekkor ismertük meg egymást. Sok – sok éves barátságunk ekkor kezdődött.  A Magyar Televíziónak – majd egy évi külsőzés után - 1993. március 11-től belsős munkatársa lett. A szolnoki tudósítói posztot töltötte be. Egy országrészről (Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, illetve Pest és Heves megye egy szeletének) történéseiről tudósította a Híradó nézőit. Egyúttal az MTV számos műsorának (A hét, Parlamenti Napló, Patrin, Mérleg, Aranyfüst stb.) rendszeres alkotója volt. 1997 őszéig dolgoztunk egy szerkesztőségben. Nagyszerű évek voltak a közös munkában.

János élvezte a munkát, emlékszem milyen boldogan mesélte, hogy a szolnoki városi lakásukból sikerült kiköltözni a családdal a Holt – Tisza partjára egy családi házba. Rajongott a munkájáért, és munkáját a budapesti televíziós  vezetés is elismerte. Ebben az időben emlékszem, arra is büszke volt, hogy kis műhelyében milyen különleges bútorokat készített a családi fészek számára. Büszke volt cseperedő fiára és lányára is. 

 Sajnos 1997 vége felé, a televízió vezetése (Peták István elnök, Rudi Zoltán Híradó főszerkesztő)  – szerintem ma napig hibás elképzelés alapján, - úgy döntött, hogy felszámolja a TV – Híradó tudósító hálózatát, átadja a terepet a konkurens kereskedelmi televízióknak, akiknek ekkor még tudósítóik sem voltak.  Az elképzelésük szerint ezt a munkát a Körzeti Szúdiók is el tudják látni. Az élet bizonyította, hogy a döntés hibás volt. Nehéz évek következtek ekkor minden volt híradós tudósító számára. János 2001-ben izgatottan, hívott, ajánlatot kapott vállalja el az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának ideiglenes vezetését.  Az év májusában ideiglenesen Szegedre költözött. Évente találkoztunk többször is, vagy én jártam Szegeden, vagy Ő Pesten. Sosem volt, hogy ilyenkor legalább egy – két órára ne találkoztunk volna. Ahogy, évekig mindig így kezdtem az első mondatot:” kicsomagoltad –e bőröndöt?” .A válasz mindig így kezdődött „ Nem, erre mikor kerül sor, - Nem tudom” . A beszélgetés arra utalt, hogy mindig azt mondta, őt, ideiglenesen bízták meg, aztán megy vissza Szolnokra, hisz ott a család. Minden péntek délután utazott haza a családhoz, hétfőn hajnalban meg vissza Szegedre.  Sokat beszélgettünk a zenéről, amit maga is nagyszerűen művelt, meg az új kifejezési eszközről, a festészetről. Emlékszem közös volt Híradós tudósító operatőrünk Fodor Balázs nyugdíjba vonulása alkalmával, mindannyiunk meglepetésére Balázst, egy nagyszerű portré festménnyel lepte meg. A festmény ma is ott látható Balázsék ebédlőjének falán.

János, a szegedi csendes estéket, a családtól távol, sokszor írással töltötte. Ekkor kezdte közölni a Délmagyar az első írásait. 2008-ban éppen Szegeden találkoztunk, amikor izgatottan adott át egy dedikált példányt az „Itt volnék én otthon” címmel megjelent novellás kötetéből. 

Nagyon sokat beszélgettünk ekkor az indító írásról, az Örök várakozásról. Ahogy írta: „Apai nagyapám sokszor vette magához a katonaládát, s indult fele frontra. Nem önként ment. Ezúttal is vitték. Az álmos nyírségi faluból akkoriban tömegével hívták be a parasztlegényeket.  (…) Kamasz koromban nagyanyám megmutatta nagyapám egykori leveleit.  (…) Évekig, évtizedekig várta haza férjét nagyanyám. (…)” -idézte, a nagymama mondatait. Elhatározta, hogy egyszer felkutatja majd a nagypapa sírját. János halála előtt nem sokkal, egy pécsi csoporttal elindult az Urálon túlra a sír felkutatására …

Havasi János a most megjelent könyvben így emlékszik erre az utazásra: „  Alig  több mint fél éve meg együtt ennél a szibériai kőnél, nagypapája és fogolytársai emlékművénél. „A történet bezárult, megnyugodtam” –fejezte be a sírással küszködve emlékbeszédét, druszám,  Nyizsnyij Tagilban, ahová ékek óta készült. „

2008-ban, hívott, kicsomagol. Marad Szegeden, a stúdióvezetőségét megerősítették. S mivel fia és lánya is közben a szegedi egyeteme tanult, s feleségének is sikerült állást találni Szegeden, az egész család átköltözik ide.  De az örömmel párhuzamosan sajnos a gondjai egy tornyosultak a munkahelyén. A sorozatos televíziós létszámleépítések  egyre jobban megviselték, minden munkatársáért oroszlánként küzdött, s minden vesztes tárgyalását személyes tragédiaként élt meg. Ezekben az években közös szegedi ebédeink hangulatát már ezek események nagyon befolyásolták.   Nehezen viselte, minden egyes munkatársa elvesztését. Ilyen körülmények között jelentkezett szervezetében a végzetes kór. A műtétje előtt még beszéltünk telefonon, azután már csak Fodor Balázs informált a kisebb javulásról, majd az egyre súlyosabb állapotáról. Aztán 2013. február 18.-án Balázs hívott, hogy „hosszan tartó súlyos betegség után életének 54 évében elhunyt, a János. A búcsúztató szentmisére Szegeden a Fogadalmi templomban került sor. A volt Híradósok közül rajtam kívül, Tóth Károly volt debreceni, Lódi György volt miskolci tudósítók, Keresztes Iván gyártásvezető, Hortobágyi Zoltán szerkesztő,  és Fodor Balázs képviselte a régi szerkesztőséget. 

Számomra „megható élmény” volt, hogy a Fogadalmi Templom teljesen megtelt a mise idejére, sőt sokan be sem fértek a templomba. A szertartás után a család János kérésének megfelelően hamvait a Tiszába szórta, majd a Körzeti Stúdióban a stúdió munkatársaival és barátaival, emlékeztünk Jánosra.

János, tudom azóta már ott fent találkoztál az égi híradós csapatunk  többi tagjával, s figyelitek a ma történéseit is, hiszen akik, dogoztak a Híradóban, napi hírek nélkül odafönt sem létethetnek.  János, Isten áldjon, a viszontlátás reményében. Az „Isten tenyere alatt„ címmel most megjelent emlékkönyvben Jurkovics János írásai mellett, Jenei Gyula, Hortobágyi Zoltán,  Hell István, Ilia Mihály, Fábián Barna, Kővári Anna, Máté Ágnes, V. Fekete Sándor, Váczi Ernő, Kiss Mónika, Havasi János, Becsi Brigitta, Feledy Péter, Pató Tibor, Tolnay Antal, Sóron Ildikó, Andró-Vaskó Sándor, Bubryák István, László Csilla, Hell István, és a csalás Jurkovics Milán, Jurkovics Fanni, és a feleséged Góczika visszaemlékezéseit tartalmazza.

Budapest, 2014. március.