Avar János Hír magyarázom a bizonyítványomat
Avar János (Hír)magyarázom a bizonyítványomat
A jó kommentár
rövid. A hosszú kommentár is lehet persze jó, de az is jobb, ha rövidebb. Nem
ok nélkül vált híressé a mondás: „Nincs időm röviden írni". S minél
inkább „ömlik" valakiből a szó, annál jobbat tesz neki, ha szigorúan
megrostálja a mondanivalóját. Ha tudatosan törekszik a tömörségre az ember,
meglepően sok rövidítési lehetőséget fedez fel a saját szövegében. Utóbb meg
arra is rájön, hogy e tömörítés a mondandó előnyére szolgált: a tévé- vagy
rádiókommentárban is lejárt a - gondolati - kalandozások kora. Meglehet, hogy
a nyomdafesték „mindent" elbír: a mikrofon kényesebb és türelmetlenebb.
A kameráról nem
is szólva.
Mindegyik
tévékommentáromat bizonyisten sokkal jobban- el tudnám mondani negyedórával
később! Próbálgathatom előtte akárhányszor: ha
csak a falnak beszélek, úgy könnyű, akkor minden tökéletesnek tűnik. Aztán
bekapcsol a kamera, s tüstént úgy érzem magam, „mintha a falnak
beszélnék": amíg mondom hírmagyarázatomat, belémlopózik a kétely, hátha
mégsem sikerült „ráta-' lálni" a nézőre, hallgatóra? Vajon valóban lekötöm
a figyelmét, mondok-e valamit neki, miközben beszélek hozzá? Talán ezért is
hiszek a kommentár .rövidségében: nincs ideje elhatalmasodni bennem a kételynek.
Utána, amikor szinte „kívülről" hallom újra önmagamat, megnyugszom és
önbizalmam is visszatér; ezért tudnám tíz perc múlva „sokkal jobban"
elmondani ugyanazt. S ezért irigylem, csodálom a színészeket.
S ez okból
kedvelem a másik formát: a „kötetlen" beszélgetést a külpolitikáról
(tavaly év végén Hajdú Jánossal
ilyen, szinte csevegő módon próbáltuk összefoglalni 1976 főbb eseményeit, s
újabban a Panoráma nyújt
alkalmat effajta valóban rögtönzött beszélgetésekre, a rádióban meg a Háttérbeszélgetés).
Nincs ellentmondás a kettő között: a kommentár
szerintem szükségszerűen kötöttebb forma, a Panoráma és társai beszélgetések.
(Ha valóban azok!) Noha mindkettő hírmagyarázat.
A kommentár
azonban mindenekelőtt állásfoglalás, véleménynyilvánítás.
Szerintem nem jó, ha a hír magyarázója sok új hírrel, hírtöredékkel „egészíti
ki" azt. az alaphírt, amelyet értelmeznie kell. A hír hallatán a néző
amúgyis gondolkozni kezd. A kommentátor feladata „terelni"
a hallgató gondolatait. Egyesegyedül a szakmai
hozzáértése jogosítja fel erre a hírmagyarázót, őt a néző „erre tartja".
Tudomásul kell venni, hogy a külpolitikához (és a futballhoz...) ugyan mindenki
ért, külpolitikusokra mégis szükség van: nem azért, hogy a néző szájába rágja
az aznapi igét, hanem segítse őt az eligazodásban, megerősítse vagy éppenséggel
megcáfolja azt, amit a hír hallatán a néző hirtelenjében gondolt. Ha tehát a háttérbeszélgetés
lényeges eleme a
néző „okítása" is, a kommentár
az adott pillanat, a hír kiváltotta gondolkodás közlekedési rendőre; nem szabad
elfelejteni, hogy országunkban igazán nagy és rendszeres érdeklődés van a
külpolitika (és a futball) eseményei iránt, a készülék előtt kevés -
„újszülött" ül.
„Jó ez
nekünk?" - idézte egyszer a pesti mondást Ipper
Pál egy kommentárjában;
minden hírmagyarázat előtt felteszi magának a kérdést az ember: mit
mondjak ma erről? A szakmájáról mindenki —
legalábbis a szakmáját szerető — sokat tud mondani, a kommentátor a lényeget
próbálja megragadni a napi hírből, ezért is kell mellőznie minden lényegtelen
elemet. Minden országnak megvan a maga tévéstílusa, tanulni
lehet, másolni nem: washingtoni
tudósítóként azt tanultam meg az amerikai tévétől, hogy a jó kommentár rövid.
És megformált, mint
egy vers, ha elnézik • nekem ezt a profán hasonlatot. Dehát a hírmagyarázónak
is van célja, ars poeticája: ha valóban hittel válogatja meg szavait, s
állásfoglalásaival hitelt is szerez magának, meg is engedheti magának a
rövidséget — szavainak megnő a fajsúlya. Azt tartják, az a tökéletes kritikus,
akitől már csak egy szót akarnak hallani: jó
vagy rossz? Lehet-e
nagyobb célja a kommentátornak, mint elérni, hogy értékeljék az
„igen"-jét és a „nem"-jét! -
írta Avar
János
Megjelent a Rádió és Televízió Újság –ban 1977-ben.