Heltai András A kommentátor gondjaiból

Heltai András A kommentátor gondjaiból

 

A Tv-híradó kommentátora eleve nem olyan, mint amilyennek kitalál­ták, ő ti. hivatalosan „műsorvezető", következésképpen néha át is köt né­hány mondattal valamely, a műsor­ban tátongó űrt. Valamint szívélye­sen üdvözli a Kedves Nézőt a híradó elején, amivel mindenképpen csak részleges sikert arat: lesznek, akiket kellemesen érint X. megjelenése, míg másoknak máris elment a ked­vük az éppencsak megkezdődött fél­órás műsortól.

 

Ebből máris következtethetünk a kommentátor ugyancsak viszonyla­gos népszerűségére: míg ugyanis a tévében szereplő színművész szere­pet játszik, a bemondó híreket olvas vagy kedvesen ajánlja a soron kö­vetkező műsort -, a kommentátor csak önmagát: világképét, gondola­tait ajánlhatja. A jómegjelenésű és magyarul helyesen beszélő bemon­dó (nő), a szerepét ihletetten formáló színész .mindenképpen rokonszenvre, elismerésre érdemes. Az általa tol­mácsolt gondolatoktól függetlenül. A kommentátornak eleve le kell írnia szimpatizánsainak, hallgatóinak tá­borából azokat a sokezreket (hány-ezreket?), akik a legkülönbözőbb okokból közömbösen vagy ellen­szenvvel fogadják mondandóját. Akiket esetleg már pusztán megjele­nése ellenkezésre ösztönöz. Kom­mentátorunk ezekkel a mindeddig meg nem számolt ismeretlen ezrek­kel is szemben ül. Pillanatok alatt eldől, hatásosan érvel-e vagy sem: mindenki látja.

 

Régi vita tárgya: helyén van-e, vagy száműzendő a képernyőről az a bizonyos „beszélő fej". Aki össze­hord hetet-havat, hogy elfogadtassa a védtelen nézővel mindama gondo­latokat, amelyekre utóbbi nem kí­váncsi és inkább mozgóképet nézne, hiszen ez tévé, nem rádió.

 

Az igény logikus. A világ tévéállo­másainak nagy többségénél a napi, aktuális külpolitikai kommentárokat egyébként éppúgy elmondják, mint mifelénk — csak éppen nem a stú­dióból, hanem a helyszínről.

 

Ennek minálunk - egyelőre - e munka rendkívül nagy költségei szabnak gátat. A „beszélő fej" viszont történetesen nem a mi égtájaink ta­lálmánya, hanem az amerikaiaké, ahol a technikai fejlődéssel párhuzamosan elsőként alakult ki a hír­műsorok dramaturgiája. A tengeren­túli tévéhíradók műsorvezetői szé­keiben évtizedek óta jórészt ugyan­azok a közismert újságírók ülnek. Akik főként onnan, a stúdióból mondják el minden áldott este a vé­leményüket. Tehát talán mégsem a helyszín a döntő, hanem a megfelelő előadásmóddal párosult mondani­való. Hogy az eszményitől a magam részéről igencsak messze vagyok készséggel ehelyütt is elismerem.

 

Hiúság azonban mindenkibe szorult, s ki tagadná (én nem) -  jóleső érzés ott ülni a stúdióban arra gondolva, hogy most néhány millió ember látja - hallja az ember, fiát. Még akkor is, ha alulírott kommentátronak fájdalmára már nem egyszer kellett tapasztalnia, hogy a nézőtábor egy részéhez egyáltalán nem, vagy csak részben jutott et mondanivalója. Ismét egy régi vita: viszonylag alacsony általános műveltségű tévénézőhöz szóljunk-e  (azaz egyfajta külpolitikai ismeretterjesztés-e a feladat), vagy az “igazi” kommentár a cél: amely értelmed, kiegészíti a néző ismereteit, feltelezett ellenérvekre válaszol, gondol­kodtató vitákra késztet?

 

Magam inkább az utóbbi felé hajlanék, hisz lehet-e szebb feladat ennek a félelmetesen hatásos eszköznek, a televíziónak, mint hogy önálló gondolkodásra, véleményfor­málásra ösztönözzön? Ha ezt elérte ama bizonyos beszélő fej - nem be­szélt hiába. – írta Heltai András

 

 

Megjelent, a Rádió és Televízió Újság 1974/12. számában.