Ipper Pál A kommentátor felelősségéről

Ipper  Pál A kommentátor felelősségéről 

 

Ismerőseim gyakran csodálkoznak, mikor megtudják, hogy azokon a napkon, amikor a Tv-híradóban „kommentárkodom” délután  egy órától bent kell lennem a szer­zőségben. Csodálkoznak, hiszen az – az  általában 2—-3, esetleg négy perces külpolitikai  kommentár „igazán  nem követelhet meg ekkora előkészületet". Valóban -  a tény­eleges, tiszta elkészítési idő aligha több fél, vagy legfeljebb másfél óránál. És nem is a (kommentár megírásán kívül elvégzendő többi feladat, mint az Intervízió és az Eurovízió adásainak megnézése, meg az archív - filmek kikeresése a legfőbb időt-rabló tényező.

 

Nehéz megmagyarázni, de a né­zőnek is - és a rádiós kommen­tárok esetében a hallgatónak is - meg kell értenie, mit jelent az a felelősség, amivel az embernek oda kell ülnie a tévé kamerája' vagy a rádió mikrofonja elé és véleményt mondania egy esetleg aznap történt eseményről, vagy a bo­nyolult nemzetközi helyzetről. Fél­reértés ne essék: nem sajnáltatni akarom magamat, vagy magunkat - hiszen önként vállalt feladatnak tekintjük, inkább csak megosztani szeretném néhány gondunkat.

 

Mindenekelőtt egy tényt: a Tv-híradót esténként 3—5 millióan nézők, s hogy az engem legközvetlenebbül érintő rádióműsorról is szól­jak, a 168 órának szombat délutá­nonként és a hétfői Esti krónikák - megközelítően egymillió hallgatója van. Mindkét számban tár­sadalmunk legkülönbözőbb rétegei vannak öregek és fiatalok, nők és férfiak, négy általánost végzettek és egyetemi tanárok, párttatok és pártonkívüliek, a politika iránt aktívan érdeklődők és olyanok is akik azt mondják magukról, őket  „nem érdekli a politika". Sőt: "pl” rádióadasaink az ország határain kívül is vehetők, ahol nemcsak hallgatóink vannak , hanem jó - és egyáltalában nem jószándékú mű­sorfigyelő állomások is. Ez utóbbiaknál nemcsak meghallgatják és leírják, hanem nyomban le is for­dítják minden elhangzott szavunkat és közülük sokat - mondjuk ki már végre itthoni közvéleményünknek nyíltan - felderítő-szolgálatok értékelő csoportjai kapnak meg, s azokból hazánk, sőt általában a szo­cialista országok politikai vagy .tár­sadalmi körülményeire, állásfogla­lásaira vonatkozóan igyekeznek következtetéseket levonni, nem is rit­kán diplomáciai vagy politikai tő­két kovácsolni - saját kormányaik számára. Ugyanebben persze segít­ségükre vannak még a Budapesten működő nagykövetségeik is, ame­lyeknek nyílt, nem is tagadott fel­adatai közé tartozik (a sajtó egé­szének figyelése mellett) a radio - és a televízióműsorok, elsősorban persze a külpolitikai kommentárok figyelése. így hát számomra soha­sem meglepő, hogy arcomat nem­csak a sarki közértes ismeri fel, hanem több budapesti nagykövetség sajtóattaséja is.

Ha nem is minden alkalommal ilyen keréken megfogalmazva, de lényegében mindig ugyanezeknek a tényeknek az .ismeretében ül le az ember a kamera, vagy a mikrofon elé. A feladat tehát az, hogy ab­ban, a bizonyos 3 - 4 percben a sok-millió néző és a sokszázezer hall­gató egymástól rendkívül különböző érdeklődési és felkészültségi szín­vonalának is megfelelően, de egy­idejűleg az ország általános érdekeit is figyelembevéve mondja el az ember a - saját véleményét. Mert itt jön aztán a másik buktató. Ta­pasztalatból tudom, hogy kevesen hiszik el: a kommentátor szinte ab­szolút értelemben vett szabadsággal rendelkezik nemcsak annak eldön­tésében, hogy mirőZ beszéljen, de abban is, hogy mit mondjon. Per­sze, tudom, nincs abszolút szabad­ság. A kommentálásban sem. Merthogy éppen itt bújik ki a szög a zsákból: itt jelenik meg a kom­mentátor felelőssége. Tőlem is, és minden bizonnyal kollégáimtól is sokszor kérdezték: „ki cenzúrázza a kommentárodat?" Óh, milyen könnyű is lenne az élet, ha „cen­zúráznák"! Én írnám, amit akarok és „ö" kihúzná, amit akar. övé a felelősség. De ilyen nincs! A fele­lősség kizárólag az enyém, illetve kollégáimé. A felelősség önmagunk kommunista vagy nem kommunista politikai lelkiismerete előtt, a sok­millió néző - hallgató előtt - és mondjuk ki ezt is világosan - a magyar kormány előtt, mely nem­csak atekintetben „tulajdonosa" az MRT-nek, hogy költségvetésében fedezi kiadásait, hanem atekintet­ben is, hogy nemzetközi méretekben „tartja a hátát" a műsorokért s a kommentátorokért.

A felelősség vállalása tehát már nem is csak ott kezdődik, hogy mi hangzik el a kommentárban, ha­nem ott, hogy miről hangzik el kommentár. Igaz, a Híradónak min­dennap van egy ún. montázsszer­kesztője, akivel a kommentátornak egyetértésben kell dolgoznia, min­dig meg is beszélik a témát és meg is^ állapodnak a mondanivaló lénye­gében, de hát a montázsszerkesztő sem „isten", ő sem tudhat sokkal többet, mánt a kommentátor, aki gyakran specialistája nemcsak ál­talában a külpolitikának, hanem egy-egy bizonyos témakörnek, tehát a szerkesztő inkább bízik - miben is? - a kommentátor felelősségé­ben

Talán máris túl soknak látszik ez így, pedig van még egy felelős­ségünk, s erről sem lehet szót nem ejteni: a kommentátor újságírói fe­lelőssége. Hiszen többé-kevésbé mindannyian, akik erre a munkára vállalkoztunk, és akiket ezzel a munkával megbíztak, olyan újság­írók vagyunk, akik élethivatásunk­nak tekintjük a felvilágosítást, a politikai szemlélet - a mi esetünk­ben a külpolitikai szemlélet - ter­jesztését, a meggyőzés szándékát - s megintcsak mondjuk ki nyíltan: az agitálast. Igen ám, de mindezt csak akkor lehet elérni, ha az em­ber ezt megfelelő módszerékkel te­szi, ha nem Ismételget, nem klisé­ket használ, ha nem bújik mások (személyiségek vagy hatóságok) for­mulái mögé, hanem vállalja saját, őszintén hasznosnak hitt vélemé­nyét. És vállalja a tévedés jogával járó felelősséget is. Mert igaz, hogy ma már nagyon messzemenő jo­gaink vannak a tévedésre, de ennek tartalma csak akkor van, ha a tévedésért felelősséget is vállalunk. No, nem egyszerűen csak „felifelé", vagyis a kormánnyal szemben, ha­nem ugyanilyen mértékben a néző­hallgatóval szemben is: felelősek vagyunk akkor is, ha kommentá­runk nem győzte meg azok több­ségét, akiket meggyőzni hivatva volt. Felelősek vagyunk, ha kom­mentárjaink semmitmondóak, ha is­mételgetnek régen tudott tényeket vagy tételeket, de akkor is, ha té­ves tényeket vagy téves eszméket tartalmaznak.

Legalább ennyi a kommentátor felelőssége, ami azzal sem csökken, hogy délután egy órakor már bent vagyunk a Híradó szerkesztőségé­ben ... -  írta Ipper Pál

 

Megjelent a Rádió és Televízó Újság 1974/ 20. számában.