Vajek Judit Az esemény fontos, kérjük továbbadni
Vajek Judit: „ Az esemény fontos, kérjük
továbbadni!”
Az alatt az egy hónap alatt,
melyet Irakban töltöttünk, ez a címben szereplő mondat volt munkánk
hajtóereje. Mert a legszebb híradós feladat: az átélt eseményt tömören, sűrítve
a lehető legrövidebb idő alatt a néző elé tárni.
Igen ám, de hogyan?
Először csak egyetlen lehetőség kínálkozott. Hetenként egyszer, csütörtökön
a Csehszlovák Légitársaság repülőgépével bagdadi kereskedelmi kirendeltségünk
továbbította film- és hangszalagjainkat a magyar Külkereskedelmi
Minisztériumhoz, ök juttatták el a Híradóhoz. Ezúton is köszönet érte!
Június elsején a náji sivatagba mentünk, ahol egy magyar mezőgazdasági
mérnökkel készítettünk riportot. Talán ekkor volt a legmelegebb napunk. Sehol
egy fa, sehol árnyék, csak a forróság, szemtelenül csípő legyek és a
váratlanul feltámadó forgószél. Mi csak egyetlen nap mérkőztünk a sivataggal,
honfitársunk nyolc hónapja. Nekünk ennyi is elég volt!
Délután visszatérve Bagdadba, „sarokba vágtuk" kameránkat azzal a
szándékkal, hogy csak másnap vesszük elő. Addig rá sem nézünk, a fáradtságtól
semmihez sem volt kedvünk.
Az események azonban közbeszóltak. Egy perc idő sincs! - kaptuk a
hírt. Azonnal indulás az INA Hírügynökségre: Al Bakr kormányfő fontos
bejelentést tesz.
Délután 5 órától este 9 óráig ültünk külföldi kollégáinkkal együtt egy
teremben. Ezalatt nem történt semmi, csak a televízió csigázta 10 percenként a
kedélyeket: „Al Bakr este fontos bejelentést tesz!" Velünk izgult
kereskedelmi kirendeltségünk vezetője, hogy este az utolsó percekben
átadhassuk riportunkat a cseh gép pilótájának ...
Erről lekéstünk. A bejelentés késő este történt: államosították az
angol, amerikai és holland olajtársaságokat! Elementáris erővel robbant a hír.
Percek alatt éljenző emberek lepték el az utcákat. A tájékoztatási minisztérium
munkatársai lehetővé tették, hogy a rendőröktől körülzárt Felszabadulás térre
mi is bejuthassunk.
A szó valódi értelmében - ember ember hátán! örömmámorban önfeledten
tomboló tömeg. Operatőrkollégámat, Burza Árpádot azonnal elsodorták mellőlem.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy haragos tekintetű férfiak vesznek
körül: ki akarják tépni kezemből a mikrofont. Ezután csak azt éreztem, hogy két
erős kar berepít az autónkba. Dörömbölés, tovább erősödő hangorkán. Nem
értettem, mi történhetett?! Iraki barátaink és a hozzánk siető rendőrök
nyugtatták az embereket: magyar vagyok, jóbarát!
Ekkor már tudtam: angolnak néztek.
Nagyon megijedtem, mert Burzát sehol se láttam. Vele ugyan mi történhetett?
Természetesen filmezett - de ezt csak jóval később tudtam meg. Hajnalig
tartó forgatás után még hátra volt a legfontosabb: az esemény továbbítása.
Telefonváltás az iraki külügyminisztériummal, majd hazánk nagykövetségével,
milyen továbbítási lehetőség van? A néhány közül melyik a legmegbízhatóbb?
Végre megvan! A gépírónő kormánypapíron írja: az esemény fontos, kérjük a jelzett
címre továbbítani! Operatőrkollégám rohan a repülőtérre - az iraki
légitársaság képviselője átveszi a csomagot...
Észre sem vettük, hogy több mint 24 órája „akcióban voltunk". Ha
az anyag szerencsésen hazajut, megérte. Amióta megérkeztünk, többen kérdezték,
milyen volt, hogy bírtuk? Életünk legérdekesebb útja volt... – írta Vajek Jutka
Megjelent a Rádió és Televízió Újság 1972/28. számában