A véleménymondás „trükkjei” . Beszélgetés Ipper Pállal.

A véleménymondás „trükkjei” . Beszélgetés Ipper Pállal.

Ipper Pál 1927-ben született Budapesten, egyetlen gyermekként. A Berzsenyi gimnáziumban többek között Mező Ferenc, a szellemi olimpiai bajnok is tanította. 1941. tanulmányait félbe kell szakítania; műszerészinas lesz a Fogorvosi Műszergyárban. S közben az akkor mindenkit érő megpróbáltatások, meghurcoltatások: háború, német megszállás, nyilasuralom. 1945. január 18: a Váci út 50-ben belép a Kommunista Pártba. Aktív évek: továbbtanulás, érettségi; gyári munkás az elektromos villanymotorokat, berendezéseket készítő Szalay István RT-ben; MADISZ-munka (az V. kerület függetlenített titkára), 1948—53: részben nappal, részben este, részben levelezőn elvégzi az ELTE bölcsészkarának magyar-történelem szakát. 1949-ben megnősül, 51-ben és 53-ban fia születik. 1953: felveszik a Rádióba. Előbb a műsorszerkesztőség, majd az irodalmi osztály, később az idegen nyelvű adások, végül a politikai adások főszerkesztőségének munkatársa lesz. 1956. október 23-át a Rádióban tölti, majd a pártközpontban tartózkodik október 29-éig. Itt megszervezi a rádió úgynevezett „segélyszolgálat"-át (köztudomású: a rádióműsor akkor javarészt csupán zenéből, üzenetközvetítésből állt). 1956 végétől a vidéki stúdiók „felelőse" lesz. 1959—63: a rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője. 1963 őszétől 1969 őszéig: az MRT New York-i tudósítója, s részt vesz (még csak hangban) az első televíziós Fórumokon. 1969: Rózsa Ferenc díj. 1971-től, a műsor születésétől a 168 óra műsorvezető-szerkesztője. 1974-től, az MR és az MTV önállósulásától a Tv-híradó főmunkatársa, külpolitikai kommentátor, számos jelentős világesemény helyszíni tudósítója, magyarázója.

Az igazi külpolitikai kommentátor számomra olyan ember, akinek Földünk dolgairól megvan a világnézetéből, tárgyismeretéből és az események elemzéséből következő - magánvéleménye. Miképpen válhat ilyenné - „hivatásossá" és mégis egyénivé -, tehát személyiséggé a televízió külpolitikusa?

Előrebocsátom: nem mi, külpolitikai újságírók csináljuk a külpolitikát. Legföljebb ismertetjük, s próbáljuk értékelni azt. Ki-ki a maga módján végzi a dolgát. Ezért hát sem magamra, még kevésbé másokra vonatkozó „személyiség-receptem" nincsen. De különben sem az én feladatom, hogy - ex cathedra - utat, módszert javasoljak. Egyrészt, mert miképpen is tudnám magamat megítélni, másrészt, mert előfordulhat, hogy másoknak nem az én „képem", vagy ha úgy tetszik: személyiségem tetszik. Ezért hát csak a magam útjáról, néhány fontosnak tartott életrajzi mozzanatról, hatásról, választásra, döntésre késztető - kényszerítő helyzetről beszélek. Jól vissza tudok például következtetni arra, hogy miért lettem az, aki lettem. Emlékszem: sokat ugratták apámat: „Ha valakinek Kínában fáj a hasa, Ipper itt Pesten aggódik érte." Ilyen volt csakugyan: táskányi újsággal érkezett haza, minden érdekelte. Ország-világ ily módon jelen volt, szüntelenül ott vibrált a család levegőjében, noha apám, kistisztviselő lévén, fikarcnyit sem szólhatott bele a nagy-vagy kis politikába. Nem is volt politikai koncepciója, csak magánérdeklődése olvastatta vele a mindenkori eseményeket. Amikor közvetlenül a nagy katasztrófa előtt megvette első világvevő rádiónkat, naphosszat csavargatta. Kitört a háború, s számunkra azonnal világos volt: mi ez, micsoda szörnyűség készül. Szóba sem került nálunk semmiféle divatos lelkesedés. Ez volt az alap, melyre énbennem minden egyéb épült. Az iskolában Mező Ferenctől elsősorban minden irányú nyitottságot tanulhattam, és szigort — önmagammal szemben. Benkó Barnabás, osztályfőnököm sajátos alakja volt a Berzsenyinek. A Tanácsköztársaságban valamilyen funkciót töltött be, ezért sok évvel később is csak óraadó lehetett. Nyelveket tanított, de máskülönben is „mindentudó" volt és nagy-nagy humanista.

E lényegében harmonikus körbe rontott be 1939-től a külvilág, s az otthoni gond is. Inaskodásom nem kevés hasznot, fontos élményt hozott. Reggelenként a Városligeten át gyalogoltam Zuglóba. Ott szoktam rá a cigarettázásra és a Népszava-olvasásra. így akadtam rá a lap ifjúsági rovatának pályázatára. Be is küldtem „Mi a különbség az utcán cigarettázó nő és a cigarettázó utcai nő között?" című nagy társadalmi eszmefuttatásomat. Ha jól emlékszem: 20 vagy 30 pengővel díjaztak. Innen datálódik újságírói pályafutásom. S innen, e körből, s továbbtanuló osztálytársaim közül származik nem egy barátságom. S minthogy iskolapadban már nem tanulhattam, megkaptam könyveiket. Próbáltam lépést tartani a többiekkel. Az országot és a családunkat is sújtó attrocitások, és apám felfogása révén, természetes, hogy kommunista lettem, hogy a felszabadulás napjától kötelességemnek éreztem mindenben részt venni. Ezt szabta rám a világ, és ezt magánsorsom. Ezért gondolkodom most is „személyesen érintve" az általam ismert és belátható összefüggésrendszerben.

Sokan panaszkodnak manapság, s ismert az e tárgyban közzétett könyvtárnyi irodalomban is: mindinkább elhomályosul az egyes ember szerepe, része a közcselekvésben. Ha tehet is valamit: nem (vagy igen ritkán) látja, hogy általa ez-az mozdul. A rádiós-televíziós, s különösképpen a külpolitikus e tekintetben szerencsés ember. Reménye van a mozdításra, a közvélemény-formálásra, sőt, még a névjegyét (pontosabban: „kép- és hang-jegyét") is átnyújthatja közönségének. Az efféle közszereplési és -cselekvési vágy szüli a rádiós-televíziós politikai kommentátort?

Amikor 1953. szeptember 1-én „előre megfontolt szándékkal" jelentkeztem a Rádióba, habár - egyetemi tanulmányaimból következően - az irodalom is igen érdekelt, mindenekfölött a nemzetközi politika foglalkoztatott. S ha ez műfaj: az első perctől rádiósnak éreztem magamat, vagyis olyan embernek, aki nemcsak az orráig figyel. Olyannyira így volt ez, hogy emlékszem 1956 októberének egyik napjára: az itthoni események kellős közepén, néhány barátommal egész éjszakán át vitattuk az akkori közel-keleti eseményeket. Sokan ezt a mi tűzvészünkben talán észre sem vették, de mi valahogy megéreztük: ott folyik-fordul most az igazi világpolitika. S úgy alakult a sorsom, hogy nemcsak vitára volt módom, de cselekvésre is. A párt székházában töltött napokért egyesek „fő-sztálinistá”nak denunciáltak, ám az idő igazolta döntéseinket. Éppúgy, mint későbbi megbízatásomat. 1956 végén ugyanis Gács László, a Rádió kormánybiztosa azzal bízott meg, hogy politikai részvételemmel segítsem elő a vidéki stúdiók konszolidálódását. Így aztán egy ideig ezek irányítása, s a munkával együttjáró országjárás lett a dolgom. Csak ezután kerültem a hírszerkesztésbe. Itt megtanulhattam a rádiós újságírás alapszabályait. Ma is az a véleményem: ha mód volna rá (és miért ne lenne): minden rádiós-jelöltet néhány évig a hírszerkesztésbe kellene küldeni. Aki nem képes megírni egy jó rádiószerű hírt, az kommentálni sem képes igazán. Van kivétel is persze, de sok névvel tudnám bizonyítani, hogy van igazság ebben az állításban. Meggyőződésem: én magam például nem tudtam volna New York-ban helytállni, ha nem jártam volna ki ezt az előiskolát. S volt egy sajátos utó - stúdiumom is: amikor Amerikából hazajöttem, kb. négy évig én csináltam a hétfői Reggeli Krónikát. Heti világpolitikai előrejelzés volt ez, felelős logikai és következtetési próba, amely persze szüntelen tájékozódáson, s jó néhány évi tapasztalaton alapult. Itt rendszeresen gyakorolhattam a „több esélyes" gondolkodást, amelyet persze már korábban sem nélkülözhettem. És módom nyílt még valamire - mert New York azért még ma is messze van - közvetlenül is érzékelhettem, hogy milyen hatásfokkal, befolyásoló erővel dolgozom. Lényegében ugyanezért vállaltam a 168 órát, s ezért a külpolitikai kommentárokat. Nem a közszereplésért tehát, hanem a remélt közhaszonért. S ha idővel abbahagytam is egy-egy munkát (nem sok ilyen volt), csak azért tettem, mert úgy látszik, gyengébb az egészségem, mint az akaratom."

Mindezidáig főként a ma is aktív rádiós Ipper Pálról beszélgettünk. A közönség és a szakma viszont az utóbbi időben valószínűleg a televíziósra figyel gyakrabban. Stílust, magatartást, módszert változtatott-e, amikor a képernyőre került? Elképzelhető, hogy éppen az alkalmas a televízióra, aki csak a legszükségesebb mértékben vesz tudomást a kameráról? Vagy itt is érvényesül a „Kinek a pap, kinek a papné" mondás?

1959—60-ban kezdtem a televízióban, egy Élőújság-kommentárral. A hét „elődje" volt ez; ha jól emlékszem: vasárnaponként jelentkezett. Amint a tévéhíradó kezdett kialakulni, előbb ritkán, majd mind sűrűbben jelentkeztem. Ma is vállalom ezeket. Legfőképpen azért, mert úgy érzem, érdemben hozzájárultak annak a nemzeti egységre törekvő politikának a kifejezéséhez, amelyet „kádári"-nak szoktunk nevezni.

Számos, ma már történelminek tekinthető esemény szemtanúja, tudósítója és magyarázója-értelmezője lehettem. Pár héttel azután, hogy hazajöttem New Yorkból, kiküldtek Helsinkibe, a legeslegelső SALT-előkészítő tárgyalásokra. Tudósíthattam az Európai Biztonsági értekezlet valahány előkészítő értekezleteiéről, ott voltam a legtöbb szovjet amerikai detente-tanácskozáson, Nixon első moszkvai útján stb. Lényegében még rádiós státuszban, de már televíziós megbízással. A televízióhoz egyébként a különváló intézmény elnökének, Pécsi Ferencnek hívására mentem át. A képernyőn is ugyanaz maradtam: rádiós-tévés újságíró. Ez pedig nem státusz-kérdés, hanem stílus- és módszerbeli megkülönböztetés. Erre a munkára érzem a legrátermettebbnek magamat. S megvallom: mindig gondban vagyok, ha (nagyon ritkán) a nyomtatott sajtóban valamit vállalok. Talán mivel nem is tudom igazán jól azt a műfajt. Úgy alakult, hogy beszélt nyelvi stílusban kell közölnöm gondolataimat, bár természetesen leírom, amit mondok. S a kettő nem ugyanaz. Szövegeimet - így - nem lehet kinyomtatni. Van egy nagy bizonyító példám, aki műfajom sajátos voltában igazol: Randé Jenő. (Remélem nem sértődik meg azon, amit róla mondok.) öt, további pályafutása ismeretében is, olyan embernek tartom, akinek az isten kitalálta a mikrofont, a kamerát. Hadd mondjak el egyetlen jellemző esetet. Londonból tudósított, én pedig még a hírszerkesztőségen dolgoztam. Ott voltam, amikor a hangja „megérkezett", és kitűnő volt - ha ő beszélt. De gyakran, az akkori kezdetleges technika miatt, nem hallottuk eléggé tisztán, s le kellett írni, föl kellett olvastatni a mondatait. És kiderült: csupa elmondhatatlan szöveg került a papírosra. Amit Randé elmondott: csak az ő szájából, az ő hangsúlyozásával, lendületével, tempójával volt élvezetes. Ezért hát - nem is a nyomtatáshoz - csupán a bemondó számára is sokat kellett korrigálnunk, hogy végül a szöveg most már „korrektül" (nyelvben, stílusban), de sajnos „kilúgozottan" elhangozzék. Magam is így vagyok ezzel. Tévékommentárom leírva bizonyára meglehetősen sete-suta. Mégis a beszélt magyar nyelv a stílusom, összes trehányságaival, lazaságaival, ha úgy tetszik: hányavetiségeivel. De ez a stílus, remélem, érzékelteti a belső meggyőződésemet. A beszélt nyelv használata természetesen nem jelenthet készületlenséget, műgondhiányt. Csupán azt jelenti: ez a módszerem, ezt tartom kifejezőnek, könnyebben követhetőnek. Sajnos hátrányos oldala is van ennek: ma már alig-alig tudok gépelni magamnak, annyira hozzászoktam a diktáláshoz. Diktálás közben ugyanis a fülemmel és a gépírónő arcjátékán, reagálásán igyekszem lemérni, mennyire érthető-hallgatható, mennyire életszerű, amit mondok. A szöveg merevségét tovább oldja aztán a képernyőn néhány trükk: szóközbevetés, gesztus, mimika stb. Tudom, szakmánkban akad irigyünk, mert bennünket, rádiós-tévés újságírókat - úgymond - megismer a sarki rendőr. Azt is tudom, hogy nálunk sokkal jobb, alaposabb felkészültségű, jobb tollú külpolitikai újságírók is vannak. Védelmünkre: ha az írott sajtó munkása megírta cikkét, leteheti a tollat. Nekünk a magunk mondókáját még „el kell adnunk". S ez épp olyan része a dolgunknak, mint az anyaggyűjtés, a gondolkodás, a fogalmazás, diktálás stb. S ráadásul nem lehet utólag a szedőt, korrektort szidni az elkövetett hibáért. Közismertségünkért - ez a fizetség.

Kommentárjait azért hallgatom szívesen, mert didaktika- és kioktatásmentesen tájékoztat, s mert - ha szabad így fogalmaznom - sosem ragadja el a napi politikai düh. Más szóval: összefüggésrendszerbe ágyazza az aktualitást; úgy ad prognózist, hogy bizonyos következtetéseket átenged hallgatóinak. Csakugyan erre törekszik?

Nem csinálok sem többet, sem kevesebbet, mint a külpolitikai újságírók zöme. Mindazok, akik ezt a szakmát igazán ügyüknek tartják - éjjel-nappal benne vannak. Több tapasztalatom sincs, mint másoknak; a pártpolitika, a nemzetközi politikai fejlemények ismeretében igyekszem elvégezni a dolgomat. Ha valami előnyömre szolgál: talán az erős történelmi érdeklődés, mely összehasonlítani, megmérni késztet. És persze a tapasztalat is lerakódik az ember sejtjeiben. Mindjárt megjegyzem: nemcsak a mikrofon és a kamera jóvoltából. Talán minden egyébnél többet ér, hogy társadalmunk minden rétegéből, az ország legkülönbözőbb tájairól rengeteg meghívást kapok. Üzemi KlSZ - szervezettől egyetemig, járási pártbizottságtól megyei papi békebizottsági találkozóig – 50 -70 előadást tartok évente Nyíregyházától Sopronig. Illetve sehol sem tartok előadást, hanem arra késztetem a résztvevőket: kérdezzenek. Ha sikerül elég jó légkört kialakítanom, kellő bizalmat lehet szerezni, s így rengeteg igazi kérdés kerül terítékre. S ami ebből következik: sok ilyen beszélgetésnek van kézzelfogható értelme, következménye: sok ötletet kapok. A 168 órának például nem kevés anyaga születik így. Kommentárjaim témaválasztásában, megfogalmazásmódjában is szerepük van e találkozásoknak. Így mindig konkréttá válik az elképzelt közönség, hisz van olyan általam ismert közeg, amelynek kérdéskörében mozoghatok, s némelyik kérdésre közvetlenül is válaszolhatok. Meglehet, épp ez a kulcsa módszeremnek, stílusomnak. Ugyanazt vallom most is, amit a 168 óra elindulásakor kollégáimmal együtt vallottunk: olyan műsort kell készíteni, amely Kovács nénihez szól, és Kovács doktorhoz szintén. Alapszemléletem ez a híradós kommentárban is. Időnként negyedórák telnek el felkészülés közben, mire megtalálom a „szinkron" (tehát a mindkettőjükhöz szóló) kifejezést. Pedig egyszerűbb volna egyetlen szakszóval mondandómat közölni. Ám sosem felejthetem el: ezt nagyon sokan nem értenék meg. Ezért hát, amennyire csak lehet, kerülöm az úgynevezett „evidens" történelmi utalásokat, idegen szavakat, a politikai-diplomáciai zsargont. S az az álláspontom: attól, hogy kevesebbszer használom például az „imperializmus" szót, még nem vagyok kevésbé antiimperialista. Felfogásom bizonyos következményekkel jár: nem vagyok mindig elég rövid, amiért sok feddést kapok. Azt mondom erre: közhelyekben könnyű a dolgokat rövidebbre fogni. Kialakult nézet ugyanis: az az igazán jó anyag, amelyik legföljebb másfél perces. Én inkább azt a híradó-stílust vallom magaménak, amely nem kapkodja el a szavakat - képeket. Megítélésem szerint legalább jó középfokú befogadási képességet feltételezve kell a képernyőn szólni. Ezért a nemzetközi helyzettel foglalkozó kommentárjaimban én tulajdonképpen szemléletmódot mondok el. Közölhetném ehelyett, tegyük fel a legfrissebb zaire-i helyzetet. A tényeket. Ezeket viszont - részleteiben - csak a szakember ismeri. Az összefüggéseket mondom el hát inkább. Azt, hogy az adott esemény, fejlemény miképpen kapcsolódik - ez esetben a kelet -nyugati egyensúlyhoz. Ehhez már lehet komolyabb támpontja az érdeklődőnek.

Többször, s többféleképpen említettük a szemléletet, szemléletmódot, vagyis a televíziós magatartást. Véleménye szerint hogyan, miképpen remélheti a kommentátor, hogy ebben a figyelemmegosztó, -elvonó világban éppen az ő szavaira figyeljenek?

Rádiós-tévés elveim mottója Karinthy Frigyes Capillária című regényének Utazás a tudósok szigetére című fejezete. E szigeten zseniális tudósok élnek. Mindegyik mellett - hurkapálcikára kötött luftballonnal - szolga áll. S valahány tudós oly elmélyült, hogy amikor látnia kell, a szemére, amikor hallania, a fülére, amikor beszélnie, a szájára üt a szolga. Ez az én elvem is: úgy kell szólnunk, hogy az elmélyült kedves hallgatónak a szemére, fülére „üssünk." Mert elillanhat a legokosabb gondolat is, ha nincs „rákényszerítve" a közönség, hogy befogadja. Miféle kényszerítő erőre gondolok? Egy szóra, egy mondatra, beszédfordulatra, szemvillanásra, kézmozdulatra. Szakmai fogásra, sokkolásra, bármire, ami kizökkenti a nézőt - hallgatót a megszokottból. Ha a szemre és fülreütés törvényét nem vesszük tudomásul, elmulaszthatjuk fölhívni a figyelmet, még a legfantasztikusabb történelmi eseményre is! Nem vártató ugyanis, hogy a 3—3 1/2 millió tévénéző a teljes adásidőben egyforma intenzitással lessé műsorainkat. Segítenünk kell nemcsak az eligazodásban, de a differenciálásban is. S rendszerint roppant egyszerűen. Például így kezdi az ember- „A napokban azt kérdezték tőlem..." S máris sokan személyesebbnek érzik a közlést. Vagy így: „Ma későn délután kaptuk meg a jelentést arról, hogy .. ." Esetleg ekképpen: „X. Y. azt mondta erről, hogy..." Ilyenkor a hallgató, anélkül, hogy még tudná, miért érdekes az említett nézet, felkapja a fejét. Jobban, mintha csak a magamét mondanám. Természetes ellenállás alakul ki viszont azzal szemben, aki erőszakosan próbálja rávenni hallgatóit a maga véleményére. Ellenszenvet válthat ki a gunyorosság is. Közönségünk legalábbis nem tudja megemészteni még az ellenségeinket célbavevő „szemtelenkedést" sem. A magyar humor ugyanis nem azonos a pestivel - annál sokkal tisztább, egyszerűbb. A sértő élű gunyorosság, a csapkodós gúny ma már nem elfogadható. A kommentátor aligha élhet vele. Az egykor divatos, úgynevezett külpolitikai glossza, mely főként sértegetett —. elavult. Mert, ha a néző, a hallgató talán nem ismeri is a sajtótörténetben sokat emlegetett „E helyről figyelmeztetem Angliát" példát, megérzi azért az „amikor a bolha köhög" helyzetek nevetségességét. E gondolathoz kapcsolódik egy eléggé bonyolult elméleti vitakérdés. Helyzetéből adódóan a Rádió és a Televízió bizonyos értelemben reprezentálása kormányunk politikájának. Tudom, hogy éppen ezért esti kommentárom szövege másnap reggel a budapesti amerikai nagykövet asztaIára kerül angolul. S a követségen gyakran megpróbálnak e szövegből kormányunk politikájára vonatkozó következtetéseket is levonni. De ismerve e tényt sem feledkezhet meg a kommentátor arról, hogy elsősorban arra hivatott, hogy sok százezer vagy néhány millió ember politikai edukációját segítse. Aki e munkát vállalja, mindkét tényt komolyan kell, hogy vegye. De nem szabad sem csak a „nagykövetségnek", sem csak a közönséghez beszélnie. Meg kell értenünk: nem csupán a - képletesen vett - követség figyel érzékeny füllel. A magyar népnek is van olyan arány- és igazságérzete, hogy tudja, mi igaz, és mi túlzás. Amikor egyszer például egyik lapunkban valaki „lefasisztázta" de-Gaule-t, nemcsak a francia kormányt sértette meg. Ezt az olvasó sem tudta elviselni.

Mivel van bajom tehát? Konfliktusaim zöme agitációs és propaganda-módszertani, nem pedig politikai kérdésekből adódik. Üj ságírói, szerkesztői meggyőződésem, hogy az áttételes agitáció hatásfoka sokkal nagyobb, mint a direkté. Ismétlem: nézeteltéréseim 90%-a ebből ered. Ha ugyanis valakit egy kormányhatározat, vagy egy vállalati intézkedés helyességéről meg szeretnék győzni, a kételkedő, az ellenkezést tartalmazó kérdéseket is föl kell tennem. Módot kell adni a vitára, hogy az érveknek végül hitelük legyen. Akit egytégtében dicsérnek: eleve gyanússá válik. A kereskedő is akkor magasztalja portékáját a leghevesebben, ha nem fogy kellőképpen. Ezt sajnos nálunk kevesen értik meg, és igen sokan azt szeretnék, ha a sajtó nem tenne egyebet, csak ismertetne és magasztalna minden határozatot. Egyik rákfenénk, hogy gyakran csak fekete-fehérben vagyunk képesek gondolkodni: amit mi csinálunk, az úgy jó, ahogy van, amit ők, az úgy rossz, ahogy van. Pedig szerintem az agitációban még igen-igen sok szín felhasználható. Így a fekete meg a fehér csak összemosódik - szürkévé. James Restonnak, aki véleményem szerint a legnagyobb élő politikai újságíró, van egy, tulajdonképpen könnyen leleplezhető módszere, mely ennek ellenére kiváló hatásfokú. Ha valakit dicsérni akar - a bírálatával kezdi; akit bántani kíván, annak előbb a jó oldalát emlegeti. Olyan módszer ez, mely az emberek tárgyilagosság-igényére épül.

Azt jelenti ez, hogy hiszi: eljött az objektív újságírás korszaka? A zsurnalisztának egyebet sem kell tennie, mint hogy bizonyos csoportosításban közli a tényeket, elindít egy gondolatsort, s immár a közönségre bízhatja a tárgyilagos egyéni értékelést?

Nagyon jó lenne persze, ha az ideálisan gondolkodó közönségre a világ bonyolult dolgainak megítélését, a teljesen önálló értékítélet-alkotást rá lehetne bízni. Vagyis csupán a tények közlésével megelégedve azt sugallni: dönts magad. De ilyen ideális helyzet még nincs, s meggyőződésem, hogy nem is lesz soha. Ezért az újságírás fő feladata - tudom, a szó kiment a divatból: - a népnevelés. A kifejezést korszerű értelemben használom persze, hisz ma már nem kell ajtóról ajtóra járni: a rádió meg a televízió bent van otthonunkban. S hogy mire nevelhetünk? Érdeklődésre, értésre, részvételre. Ha kell - a már említett - sokkolással. De nem úgy, hogy aki nyugodt, azt fel kell rázni, hadd legyen izgatott. Nem olyan nagy baj, ha Kelet-Európa néhány országában az emberek nyugalmat éreznek. Mert meggyőződésem: nem jön el az a bizonyos világvége. E nyugalom jegyében az a dolgunk, hogy képessé tegyük a nézőket -hallgatókat a reális eligazodásra. Ehhez pedig a külpolitikai újságírónak - szerkesztőnek a maga társadalmában, s a nagyvilágban - a két lábára kell állnia. Csak így láthatja és ítélheti meg tisztességgel: mi van itt, mi ott.

Az interjút készítette Nádor Tamás, megjelent a Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Rádió és Televízió Szemle 1979/1. számában.